Miért kívánok hozzászólni a témához?

Stratégiáról írnak, beszélnek már egy ideje a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) vezetői, mérvadó személyiségei. Gondolom, a tapasztalt negatív jelenségek, változások késztették őket erre. Úgy látom, hogy a stratégia-készítés igényét kiváltó változások, jelenségek nem lokálisak, hanem globálisak, ezért célszerű inkább elsőnek egy globális diagnózist készíteni és annak alapján megtervezni a globális, majd lokális stratégiát. Közhely, hogy az emberi társadalom egyre gyorsuló változásban van, és ebben a változó társadalomban a kereszténység súlya, szerepe folyamatosan csökken. De, szerintem, a jézusi normák – mintegy anonim módon – a nemzetek közötti kapcsolatokban egyre nagyobb teret kapnak. (Ennek igazolására szeretnék egy rövid, vázlatos, meglehetősen leegyszerűsített történelmi visszatekintést végezni.)

Egy gondolkodási kitérő

(A vesztfáliai béke volt szerintem az első az újkori történelemben, amikor az akkori európai hatalmak, belátva a további küzdelem értelmetlenségét, nem törekedtek többé egymás le- és meggyőzésére, kölcsönösen elismerték egymás – a saját területén érvényes –kompetenciáját. Ez a megállapodás példátlan mértékű fejlődést indított el Európában és lehetővé tette az európai hatalmak globális expanzióját. Ez a többé-kevésbé egyensúlyi helyzet több, mint 100 évig tartott, amíg a francia forradalom ismét felborította az európai status quo-t. A napóleoni háborúk végén Európa hatalmai ismét megállapodtak egy (újabb) egyensúlyi helyzetben, ami ismét kb. 100 évig biztosította a viszonylag zavartalan fejlődést. Az időközben felgyülemlett feszültségek ismét egy nagy háborúban robbantak ki. Ez a háború (az úgynevezett első világháború) az egész világot behálózó érdekviszonyok miatt, már jóformán az egész Földre kiterjedt. A háborúban részt vevő hatalmak ismét tartós egyensúlyi viszonyokra törekedtek, de nem vettek figyelembe sok, olyan tényezőt, amivel korábban nem kellett számolni. (Pl. szociális mozgalmak, nacionalizmus stb.) Ebből a rövidlátó szemléletből azután olyan világégés lett, ami eddig nem sejtett veszteségeket okozott a bele kerülőknek. A nagyhatalmak rájöttek, hogy ezen túl nem lehet egy-egy átfogó megállapodással a világ rendjét tartósan biztosítani, hanem rendszeres, olykor nagyon fáradságos tárgyalásokkal, kompromisszumok sorával kell a gyorsan változó világban a keletkező feszültségeket csökkenteni. A konfrontálódásból levezetett erőegyensúlyi politika helyett, a kölcsönös kompromisszumokra épülő, kooperatív politika kora következett be, mert a hatalmak belátták (társadalmi rendszertől függetlenül) hogy egymással szemben erőszak alkalmazásának túl nagy a kockázata.)
Az előző bekezdést, plusz előtte egy mondatot zárójelbe tettem. A megközelítési mód nem szerencsés. Sok más megközelítési módot már a gondolati kidolgozás során elvetettem. Nem azért, mert nincs benne részigazság, hanem, mert nem jól indít. A probléma megragadása nagyon nehéz, különösen azért, mert a valóság igen összetett és minden megközelítési mód súlyos érzelmi reakciókat válthat ki. Ráadásul, minden megközelítés – óhatatlanul – erős leegyszerűsítésekkel kénytelen élni, ami szintén kiválthat jogos kritikákat. Biztos, hogy sem szellemtörténeti, sem teológiai (hitbéli, hittani) megközelítés – szerintem – nem adhat a valóshoz közel állóbb képet. Most úgy látom, hogy a szociológia-szerű megközelítés lehet első körben a legmegfelelőbb.

Közelítsünk a témához

A fő probléma – ha jól értem a Stratégia kidolgozásának igényét – az általános elvallástalanodás (magyarul: szekularizáció) és ezen belül a magyarországi evangélikus gyülekezetek létszám-csökkenése, aktivitásának, társadalmi szerepének visszaszorulása (és nem utolsó sorban az egyház és szervezetei anyagi helyzetének egyre kellemetlenebb szűkössége). Lehet (és kell) ezzel kapcsolatban arra hivatkozni, hogy más felekezetekben, más (európai) országokban is hasonló a helyzet, ha nem még rosszabb. Mindenképpen meggondolandó, hogy mivel másutt is hasonló jelenségek vannak – nyilván hasonló okokból –azért a közös okokat kell megkeresni és az ugyancsak közös terápiát megtalálni. Az, hogy a terápia szükségessége nálunk (a MEE-nál) ilyen sürgetően merült fel, feltehetően azért van, mert a többszörös kisebbségi helyzet miatt az ellehetetlenülés is élesebben mutatkozott meg. Éppen ezért, miért is ne nálunk kezdődjön el a helyes diagnosztika és induljon el a hatékony terápia?
Most már végképpen nem kerülhetjük el a történelmi előzmények vizsgálatát – és amint már előre jeleztem – sajátos szemléletmód szerint. Ha Luther koráig megyünk vissza, megállapíthatjuk (Luthertől függetlenül) hogy a korban – és már a megelőző évszázadokban is –általános volt a halál-közeli életérzés. Ezt táplálták a magas halandósági arány, az ismétlődő járványok, éhínségek, háborús pusztítások. Ebből az erős létbizonytalanságból egyetlen kiutat jelentett a túlvilági élet reménysége. Ebből számottevően profitált az Egyház, de nem elsősorban a bűnbocsátó cédulákból! Hiszen az „Isten dicsőségére” épülő templomok, kolostorok is mind az adományozók majdani üdvösségének reménységét szolgálták.
Ha egy kissé még tovább lépünk visszafelé az időben, akkor láthatjuk, hogy még régebben, a „pogány” időkben, az emberek fő gondja a bekövetkező szerencsétlenségek elhárítása volt (különféle áldozatok bemutatása útján). Ez alól a gond alól szabadított fel az elnyerhető örök üdvösség ígérete. Ekkor már nem kellett áldozatot hozni a haragvó istenségek oltárán, mert ezt Jézus áldozata egyszer s mindenkorra elintézte. De közbejött a klérus, amely az örök életre szóló belépőt bűnbocsánati feltételekhez kötötte – amint azt már előbb láttuk – ha erre lehetősége volt, anyagi ellenszolgáltatás formájában. Na, ebbe a levesbe csapott bele a Reformáció.
Elgondolkodtató ugyan, hogy Dél- és Észak-Európa a Reformáció előtt, alatt és után másképpen viselkedett. Először is, Dél-Európában, még járvány idején sem volt olyan erős a bűnbánati attitűd, mint ami északon általános volt. Délen inkább az élvezetek fokozottabb kiélése volt az „orvosság” a járványok okozta nyomorúságra. (Lád: Boccaccio történeteit.) Másodszor, Dél-Európában, a gazdagok, az uralkodók elsősorban saját maguknak építettek palotát, nem Istennek. (A Délen épült katedrálisok elsősorban a városi polgárság kivagyiságának a monumentumai voltak.) Másik érdekesség, hogy délen az uralkodók nem siettek (mint északon a reformációban) kisajátítani az egyházi vagyont. A „köztes klímájú” országokban, mint pl. Magyarország, Svájc, Franciaország, erre is, arra is volt példa. A legsajátosabb Svájc esete: A Reformáció után maradtak tisztán katolikus és tisztán református kantonok. Hogy miért alakult így, nem lehet ma már kideríteni. (De a – különböző felekezetű – kantonok egységesen álltak ki a szabadságukért, akár északról, akár délről támadták őket.)
Mindez csupán kitérő volt csupán, annak a megállapítása mellett, hogy a 18. század végéig Európa protestáns és katolikus felében egyaránt intenzív volt a vallásosság, azaz, az isteni irgalomra utaltság érzése, hiszen az emberi lét továbbra is rövid volt, és bármikor megszakíthatta valamilyen előre nem látható szerencsétlenség. És ekkor indult el a szekularizáció. Én a kiinduló pontot a vesztfáliai békében látom. A máshitűek eltűrése egyenes következménye volt ennek. Ekkor jelentek meg – a máglyahalál veszélye nélkül – az európai uralkodói udvarok környezetében a „másként gondolkodók”. Ezek a (felvilágosodást elindító) gondolkodók már nem az egyes hitvallások keretei között fejtették ki véleményüket, hanem sokszor az összes keresztény egyház ellenében. Ez a kor (a 18. sz. második fele) egyben a higiéniai viszonyok javulásának, valamint a mezőgazdasági termelés eredményének stabilizálódása miatt már egy hosszabb életkor megtervezését is lehetővé tette. Így az embereknek az Isten kegyelmére, gondoskodására való erős ráhagyatkozása csökkent. Ez a két tényező (a létbiztonság növekedése és az emberi gondolkodás szekularizációja) egymást erősítve, mint életérzés, egyre nagyobb teret kapott a közgondolkodásban. Így a „vallásosság” (elsőként a városi lakosságban)visszaszorult a belső (személyes) gondolkodásba és a templomi jelenlétbe. Mára már a döntő többség számára a templomi jelenlét sem vonzó, mert számukra elveszett annak közösségi ereje. (Kivéve, mondjuk, Karácsonykor.) Aki újra-misszionálni kívánja a társadalmat, ezt a szekuláris életérzést kellene megváltoztatnia.

Az identitás problémái

A jelenlegi vallásosságnak – több más „ideológiához” hasonlóan – elsősorban identitás-meghatározó szerepe van. A tapasztalatok szerint viszont ugyanannak a személynek egyidejűleg többféle (hasonló fontossággal bíró) identitása van. Lehet ugyanaz a személy egyszerre, buzgó református, Újpest-drukker és természetvédő. Mind e mellett általános identitás-válságról szoktak beszélni. Ez a meghatározás azon alapszik, hogy keveseknek van egy általános, domináns identitása. Inkább az a jellemző, hogy többféle, egymással nem összefüggő, sőt néha egymással ellentétes ideológiájú identitásnak az eklektikus elegye tapasztalható ugyanannál a személynél. Például: lehetséges, hogy valaki határozottan egy adott felekezethez tartozónak vallja magát, de emellett hisz ezoterikus tanokban, esetleg primitív babonákban is. Az egyes személyek meglepő erővel szoktak ragaszkodni az ilyen mozaikszerűen összefércelt identitás-konglomerátumaikhoz. Ebből az állapotukból (álláspontjukból), vagy akár, csak egy részéből, csupán valamely igen erős külső érzelmi, vagy társadalmi ráhatás tudja az illetőket kimozdítani. Az esetleges változás is, rendszerint inkább negatív jellegű: könnyebben elhiszünk valami rosszat, mint valami pozitív információt, akár személyekről, akár szervezetekről, intézményekről szól az. Ezek a vélemények aztán könnyen rögzülnek, beépülve identitásunkba. Erre szoktak rájátszani a destruktív médiumok, ill. az azoknak ötleteket adó véleményformáló személyiségek.
Tehát, mivel a felnőtt személyek (ilyen, vagy olyan de) kialakult identitással rendelkeznek, nagyon nehéz ebből a – személyiségüknek mintegy részévé vált – (általában nem Jézust követő) identitásukból kimozdítani. Ezért olyan nehéz a Misszió is, legyen szó akár „keresztény gyökerűnek” mondott környezetről, (min pl. hazánkról) vagy akár buddhista, sintoista, netán moszlim dominanciájú vidékekről. Olyankor érhető el viszonylag könnyen identitás-változás, amikor a társadalmi-gazdasági környezet, ill. berendezkedés alapvetően megváltozik. Például. amikor az ősközösségi (törzsi) társadalom egy „fejlettebb” társadalmi formába alakul át. Ilyen volt például, amikor Európa törzsi társadalmai (ide tartoztak a magyarok is, mint „bevándorlók” a maguk idejében) a keresztény misszió hatására feudális társadalommá alakultak át. Hasonló játszódik le jelenleg Afrika törzsi társadalmaiban, amikor át kell alakulniuk a fehér emberek „civilizált” társadalmává. Nagy versenyfutás folyik ott jelenleg a keresztény egyházak, a moszlimok és a posztkommunista ideológia képviselői (a kínaiak) között, hogy az adott területen elérjék az uralkodó ideológia rangját, biztosítva az adott ideológia által képviselt gazdasági-társadalmi befolyást. Mindez talán nagyon cinikusan hangzik, de örülnék ennek a szemléletmódnak a hatékony cáfolatának.

Terápiás kísérlet

Leszűkítve a szekularizáció problémáját az úgynevezett „fejlett társadalmakra”, különösen Európára, ebből is kiemelten az MEE-re, azt kell megállapítani, mivel fordítható meg a jelenlegi szekularizációs folyamat? A leegyszerűsített válasz az, hogy ki kell rángatni a korábban elvesztett személyeket a jelenlegi szekularizált identitásukból, egy új, hívő identitást nyújtva nekik. Erre két út is kínálkozik: Össze kell törni a régi identitását (a régi énjét) és bemutatni egy új keresztény habitust, életviteli mintát. Ez az út, az evangelizáció útja. Ez jelenleg is folyik, szerintem – enyhén szólva – szerény eredménnyel. A másik út, ha valamilyen nagyon vonzó életviteli mintát nyújtok, aminek nem lehet ellenállni. Szerintem, ez utóbbi lehet a „nyerő”, ennek kidolgozása lenne a terápiai stratéga feladata.
A megfelelő (evangéliumi) életviteli mintát Jézus is felajánlotta a korabeli zsidó „hangadóknak” (Írástudóknak, farizeusoknak) köztudottan sikertelenül. Pedig többféle módon próbálta kirángatni őket megrögzött identitásukból (Máté 11, 16-19) de hiába. Ebben az igerészben van egy figyelemre méltó képletes módszertani attitűd, aminek lényege, hogy Jézus többféle, nem szokványos módon is próbálta meg az evangéliumot hirdetni, de – ekkor még – sikertelenül. Később – szerintem – Jézus kereszthalálban bemutatott tanúsága miatt) a tanítványok evangelizálása már sikeresebb volt. Továbbá (ismét csak szerintem) lényeges vonzó erőt gyakorolt az ősegyház iránt érdeklődőkre egyrészt az első gyülekezetek intenzív, egymást segítő, aktív szeretetközössége, valamint a különböző társadalmi állásúaknak a közösségen belül gyakorolt, egymás iránti egyenlő viselkedése. Ami az őskeresztény közösségeknél vonzó volt, az vonzó ma is, de nem elegendő, csupán a keresztény közösségek közelébe kerülők egy részénél. Ráadásul, hol van az őskeresztény közösségek hiteles életmódjától a mai közösségeké! Azt hiszem, az újra-misszionálást itt kellene elkezdeni: meg kellene újulniuk a jelenlegi keresztény közösségeknek, hogy hiteles életviteli mintát tudjanak mutatni az esetleges érdeklődőknek.
Az előbbiekben felvetettem, hogy nagyon nehéz valakinek a kialakult életvitelét, személyiségét elhagyni és egy újabbat, egy másikat (esetleg egy jobbat) felvennie. Ehhez valakinél előbb a korábbi életvitelének kell összetörnie (például egy közeli hozzátartozó halála, vagy a korábbi egzisztencia elvesztése miatt). Az ilyen eseteket nem lehet megrendelni, különösen nem lehet senkinek sem kívánni. Tehát ilyen eseményekre nem lehet missziós stratégiát építeni. Az ilyen esetek egzisztenciát (magyarul: létezést) érintő dolgok. (A halál olyan, hogy valaki egyiknap van – egzisztál, a másik nap már nincs, nem létezik – legalább is ebben a világban.)
Amint már említettem, létezhet egy olyan esély is, amikor egy új alternatív életforma annyira vonzó a mai ember számára, hogy minden korábbit elhagyva átáll egy újra. Itt a Pál apostol által megírt receptnek kellene működnie, amint az szépen meg van írva az Efezus 4, 22-től. (Részletes receptje olvasható a folytatásban, a 25. verstől a fejezet végéig.) Mégis, bátorkodom megállapítani, hogy ez a recept egy mai, szekularizált személy számára nemhogy vonzó, hanem egyenesen riasztó. Pedig, a szokásos igehirdetés nem ismer ettől eltérő alternatívát. Akkor tehát adjuk fel, mert nem működik a misszió, az elvilágiasodás folyamata irreverzibilis?
Van azért egy csodálatos szentírási norma, amit ma már – kénytelen-kelletlen – jóformán az egész világ kezd elfogadni: (most – kivételesen – Páltól idézem) Galata 5,14. (Szeresd felebarátodat…) Ha ebből az egyetlen igéből indulunk ki, akkor láthatjuk, hogy a mai kor felelősebb vezetői, ha nem is szívük szerint, de a mai kor ésszerűségi belátásából kezdik ezt a normát ideológiáktól, hatalmaktól függetlenül is általánosan elfogadni. Amint a legújabb fejlemények mutatják, még a pénzügyi szektor globális szabályozásában is kezdik alkalmazni. Természetesen, ezek a normák nem válnak egyik napról a másikra személyiségjeggyé, de kényszerből, a józan ész által mégis elfogadottá. Ha pedig ez a „korszellem” által elfogadott (és gyakorolt) normává válik, nem tekintik többé „lúzernek”, ha valaki eszerint cselekszik. Ezek szerint, a jövő evangelizálását akkor tudjuk a legjobban előkészíteni, ha legalább ezt a normát következetesen törekszünk érvényesíteni a hétköznapi életben, megkövetelve minden „felebarátunktól” annak alkalmazását.

Epilógus

Na, ezzel a szöveggel kiválóan alkalmaztam a „nesze semmi, fogd meg jól” módszerét. Talán egyetlen haszna lehet, hogy sarkos fogalmazása miatt némi vitát provokálhat ki.
(A könnyebbség kedvéért, itt – rövidítve – leírom az idézett szentírási szövegeket:
Ef.: Vessétek le tehát a régi embert, amely megtévesztő kívánságoktól megromlott, előbbi életmódja miatt. Újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos és szentségben teremtetett.
Ezért vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.”Ha haragusztok is, ne vétkezzetek”: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, se helyet ne adjatok az ördögnek. Aki lopni szokott, többé ne lopjon, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. Egyetlen rossz szó ki ne jöjjön a szátokon, hanem sokkal inkább az, ami alkalmas az építésre, ahogy a szükség kívánja, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. (Stb)
Gal.: Mert az egész Törvény ebben az egy igében teljesedik be:”Szeresd felebarátodat, mint magadat”

Gyakorlati megközelítés

Globálisan

Minden eddigi megközelítés elméleti jellegű, pedig ha azt szeretnénk, hogy egy kívülálló vonzódjék az Egyházhoz, akkor az egyház arcának kell olyanná válnia, hogy elsősorban Krisztus földi arcát lássa meg benne. (Itt a nagybetűs egyház alatt az egész kereszténységet értem, mivel egy külső szemlélőtől sem lehet elvárni, hogy gondosan differenciáljon az egyes felekezetek között.) Elsősorban bizton megállapíthatjuk, hogy az Egyház, úgy ahogyan most kinéz, úgy általában-egészében nem túl vonzó, még a keresztény felmenőktől származó kívülállók előtt sem. Elfogadják, hogy az Egyháznak vannak kiváló, példamutató képviselői, mint pl. Teréz anya és követői, de több a visszatetsző, megbotránkoztató, ill. elmaradottnak tűnő elem az Egyházról alkotott képben. Az egyik, gyakran emlegetett visszatetsző tényező az egyes felekezetek megosztottsága, olykor rivalizálása, torzsalkodása. Erkölcsileg sem állnak az egyes felekezetek a tőlük elvárt szinten, olykor még erkölcsi botrányokba is keverednek egyes képviselőik.

Lokálisan

Hogy leszűkítsük a kört, nézhetjük az MEE-n belüli gondokat is. Egyes lelkészek válása, a lelkészek és a gyülekezet, ill. presbitérium közötti viszályok, az egyházi vezetők hatáskörének, hitelességének megkérdőjelezése, a gyülekezetek közötti szolidaritás (törvényi és gyakorlati) hiánya, hogy a kevésbé nyilvános, de sajnos létező, személyi pozicionálást is szolgáló háttér-denunciálásokat ne is említsük. Még jó, hogy az MEE-n belüli „arcvesztésekről” a kívülállóknak nem nagyon van tudomásuk, elsősorban az MEE kicsiny társadalmi szerepe, szereplése miatt.

Ökumenikusan

Ha egy kissé tágítjuk a kört, Azonnal előjön a felekezetközi viszony. Hatalmas szerencséje az MEE-nek, hogy a kézenfekvő partnerek merevsége (különösen az utóbbi időben) elfedi az evangélikus oldali eseti hiányosságokat. Lehetne azért a dogmatikai, szervezeti, liturgikus stb. különbségek tekintetében nagyobb toleranciát mutatni, még ha a másik fél nem is mutatna ezen a téren megértő viszonosságot. (Érthető ugyan az evangélikus oldalról mutatkozó óvatosság, mert fennállhat a veszélye, hogy a másik fél pozíciónyerésre használna minden kis közeledési kezdeményezést.)
Azért most, „unter uns” megállapíthatnánk néhány dolgot az igazság kedvéért. (Sajnos, ilyen esetben mindig nagy felhördülés várható a belső, tájékozatlan, fundamentalista, a „lutheránus identitást” féltők köréből.) Meg lehetne állapítani, pl. hogy a szerzetesség intézménye nem ördögtől való. (Lásd: diakonisszák.) De – szerintem –az Úrvacsora háromféle (evangélikus, református és katolikus) értelmezésének kérdésére csak az öröklétben kapunk helyes választ – ha egyáltalán akkor még érdekes lesz. Hasonlóképpen, meg lehetne állapítani, hogy az apostoli szukcesszió a német lutheránusoknál is érvényben maradt volna, ha a – skandinávokhoz hasonlóan – a német püspökök is átálltak volna a reformációhoz. Talán az sem volna az ördögtől való, ha az összes keresztény egyház megállapodna egy közös egyházi vezetésben, csak nem jézusi parancsra hivatkozva, hanem közös választással és a kollektív, „demokratikus” vezetés valamilyen formájával.

Életvitelben

Bizonyos értelemben életviteli minta lehet számunkra a moszlim életviteli gyakorlat. Indonéziától Marokkóig, Hamburgtól Fokvárosig, nemzetiségtől, környezettől, az iszlámon belüli, még olyan éles ellenségeskedés ellenére, minden hívő egyformán éli életét az Iszlám előírásai szerint, a hétköznapok legkisebb dolgaiban is. Igen hasonló a gyakorlat ereje az ortodox zsidó közösségekben is. A magukat kereszténynek vallók viszont, felekezeti hovatartozástól függetlenül (tehát ebben: ökumenikusan) hétköznapi viselkedésüket tekintve egyaránt nem különböznek a nem hívő környezetüktől jellemzően. Tehát: nem látható, nem ismert a jellemzően keresztény életvitel, keresztény életforma. És ez nem attól van, mert a környezetük átvette az övékét, hanem éppen fordítva. Lehetne azért néhány (nem általános, nem jelentős) különbséget kimutatni (pl. a vasárnapi templomba járás) de a nem hívők is el-elmennek pl. Karácsonykor az éjféli misére. Az a markáns különbség, ami a hívő moszlimok és a „hitetlenek”, ill. a más vallásúak között létezik, az a keresztények esetében ismeretlen (kivéve néhány, kis létszámú szektát). Kérdés ezek után, kell-e, és ha igen, miben kell különböznünk életvitelünkben a nem hívő környezetünktől?

Gondolkodásmódban

Ha életvitelében nem is, de gondolkodásmódban többé- kevésbé különböznek egymástól a különböző keresztény felekezetek tagjai. Ez a gondolkodásmód jellemzően, részlegesen, még a hívő szülők szekularizálódott utódaiban is fellelhető. (Ez mutatja az identitástudat átörökítő erejét.) Most nem kívánom elemezni a többi felekezetre (általam jellemzőnek tartott) gondolkodásmódot, pedig talán, volt rá alkalmam megismerni, mind a református, mind a katolikus sajátosságokat. Talán éppen az előbb említettek miatt gondolom specifikusnak a (jelenlegi, jellemző) evangélikus gondolkodásmódot is. Talán furcsának tűnik, de – szerintem – az egyes egyházakhoz tartozó személyeknél határozottan leképeződik – nem a teológiai, hanem – az egyes felekezetekre érvényes egyházi énekkincs érzelmi beállítottsága, fogalmai, életérzése. Ezek tartalmi megfelelője nem jelentkezik feltétlenül a hétköznapi életvitelben, de a gondolkodásmódban, szóhasználatban igen. Ez nem csupán saját tapasztalatom, hanem más, nem evangélikus és nem csak magyar keresztények tapasztalata, véleménye. Ez a vélemény azért is lehet nemzetközi, mert pl. az evangélikusok között Magyarországon éppen úgy erős a német eredetű egyházi énekek dominanciája, mint az angolszász környezetben. Hasonlókat tapasztalhatunk a reformátusoknál a nemzeteken átívelő zsoltár-centrikus gyakorlat eredményeként az Ószövetség hangsúlyosságában, a gondolkodásmódot befolyásoló szemléletmódban. Továbbmenve, a katolikus szemléletmódot is – szerintem – nem a hitoktatás, vagy a prédikációk tartalma határozza meg elsősorban, hanem a javarészt középkori, ill. ellenreformáció-kori születésű egyházi énekkincs szemlélete, fogalmai. Ezek szerint, meg a nagy evangelizációs alkalmak tapasztalatai szerint is, az új énekek új szemléletet, új gondolkodásmódot is hozhatnak magukkal. Erre jó példák a német Kirchentag-ok, ill. a Taizé-i ifjúsági találkozók. „Csupán” ezeknek az alkalmaknak ki kellene dolgozni az „utómunkáját”. Vannak már ilyen kezdeményezések, de ezeket tovább kellene fejleszteni, a meglevőket pedig fokozottan kellene gondozni, akár függetlenített egyházi munkásokkal.
Nem foglalkoztam egyáltalán a speciális missziói területekkel: a drog-misszió, az iszákos-misszió és a cigány-misszió. Ezeknek megvan a megfelelő módszertanuk, vannak kezdemény-csírák, de nincs kellő anyagi forrás és megfelelő intézményes képzés ezek végzésére, Pedig hatalmas erő-tartalékok szabadíthatók fel ezeken a területeken a jövő Egyháza számára!
Egyetlen jellegzetes lutheránus életérzést kívánok csupán kiemelni, mint újrafogalmazandót, ami az énekkincsben is lényeges vonulatként van jelen. Ez a bűn- megváltás- bűnbánat-bűnbocsánat gondolatköre – ami, természetesen, nem idegen a többi keresztény felekezettől sem – de az evangélikus egyházi környezetben a naponkénti megtéréssel van felerősítve. Ez a szemléletmód – szerintem – nincs fogalmilag kellően aktualizálva. A mai, inkább aktív, tevékeny életvitel mellett a jó irányba végzett munka kihangsúlyozása volna aktuálisabb, mint a tetteim estleges hibáinak, tévedéseinek a kielemzése. Ehhez a véleményemhez néhány szentírási helyre szeretnék hivatkozni: Ján 13, 10, Róm 8, 1-4, 1Kor 10, 23-31, 2Kor 5, 17, 1Ján 5, 18-19.
 

Újuljatok meg tehát elmétek erejében (Ef 4, 23)

Pál szavai felszólítanak a megújulásra. Sőt, utána következő versekben ki is fejti, hogyan. Minden része olyan, hogy akár külön lehetne megvizsgálni magamat, miben vagyok elmarasztalható. De az elején Pál nyilvánvalóvá teszi, hogy mindez „új embert” kíván. de ennek az elmének az erejében (a lelkében) kell először végbemennie. Pál kifejezése nagyon nehezen fordítható le. Nem ismerte még a személy, személyiség (persona) teológiai fogalmát. Az egész személyiség megváltozása a gondolkodásmód (és ettől a viselkedés) megváltozását jelenti. De az elme, a személyiség befogadó kell, hogy legyen. Úgy kell tekinteni az ismert dolgokra, hogy felismerjük bennük az újat, a megszokottól eltérőt. A mai, nekünk szóló információt, üzenetet. Sablonok nélkül, friss szemmel. Ha nem így teszünk, nem vagyunk képesek a mai nekünk szóló üzenetet megismerni, megérteni, befogadni.
Csak néhány példa: „Jöjjön el a Te országod”: Az nem az Utolsó Ítéletnél (a Parúziában) lesz. Előtte, talán nem is sokára, hanem mostanában: „Elközelgett Isten országa” hirdették a tanítványok. De mitől jön, jöhet el? Attól, ha mi is azon dolgozunk. Nem várjuk, óhajtjuk, hanem – elsősorban a saját átalakulásunkkal – közreműködünk érte. És másokat segítve, hogy ők is átalakuljanak. „Öltsétek fel az új embert.” „A teremtett világ sóvárogva várja…” „És bocsásd meg… ahogyan mi is (én is) megbocsátunk…” Sok végiggondolandó dolog adódik ebből. Rajtunk, a mi alkalmatlanságunkon múlik Isten országának késése. A kérő imáink hatástalansága sem a mennyei Atyán múlik. Gátak, reteszek, szigetelések nem engedik a kapcsolatot. (Van, sokszor, hogy a mennyei Atya nem akarja, mert nem az ő akarata szerinti, amit kérünk. De van, amikor rajtunk múlik.)
Vizsgáljuk meg magunkat ennek az igének a fényében: nem rajtunk múlik, hogy mindmáig hiába vártunk? Segítsen a Szentlélek, hogy igaz ismeretre jussunk.
 

Mottó: 2. Korinthus 5, 17-20.

KÍSÉRLET A SZENTÍRÁSI HELY KIFEJTÉSÉRE

A protestáns fordítású szentírásban a kulcsmondat így szól: Mindez pedig az Istentől van, aki nekünk adta a békéltetés szolgálatát. A magyar katolikus fordítás (mindegyike, a „kiengesztelődés” szó tekintetében egyformán) pedig így szól: De ezt Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki minket a kiengesztelődés szolgálatával megbízott. Ha megnézzük az eredetiben, ill. más nyelvű fordításokban, akkor ezt találjuk: Görögül: katallásszón (fonetikusan átírva) Latinul: reconciliavit. Németül (Luther ford.) versöhnte. Angolul: changed us…into his friends. Ha a görög szöveget, ill. az idegen nyelvű fordításokat megkíséreljük szó szerint magyarra átültetni, akkor a következő értelmezéseket kapjuk: Görög: (Isten) barátságába vinni. Latin: helyreállítok, újra kiengesztelek, újra kibékítek, megbarátkoztatok. Német: kibékít, kiengesztel (teljesen szó szerint: fiává tesz). Angol: barátságába visz. Tehát, ha az eredeti szöveget megpróbáljuk értelmezni, akkor nehéz a helyes magyar értelmezést megtalálni.
Segíthetnek talán az evangéliumok ráutaló részei, mint pl. Mt 5,9, 5,23-26, 5,43-48. Vagy, mint Lk 6,27-42. Ezek azok az eligazító igehelyek, amik szerint kellene eljárnunk a gyakorlatban, Pál apostol szerint, aki azt írta: (Isten) reánk bízta a békéltetés igéjét. Úgy gondolom, hogy a páli szövegbe – Krisztus engesztelő áldozatára való utalás miatt – az engesztelés a szövegkörnyezethez jobban illő kifejezés. És hogyan tudhatnánk képviselni, megvalósítani a páli követelményt, a békéltetés/engesztelés szolgálatát? Talán, egy kissé önkényes kiragadás az emberi bűnök gazdag tárházából, de a szó-analógia miatt kézenfekvő az emberek egymás közötti békétlensége, ellenségessége miatt az Istennel való békéltetés/engesztelés fő feladataként az emberek egymás közötti megbékélése/engesztelődése válhat az Istennel való megbékélés fő feltételévé.
A már korábban idézett – Mátéhoz, ill. Lukácshoz tartozó igehelyek – jó gyakorlati példákkal illusztrálják az embertársunkkal szembeni viselkedés jézusi normáit. Érdekes módon, egyetlen esetben sem kétirányú a cselekvés. Egy megbékélés pedig kétirányú kellene, hogy legyen. Itt mutatkozik meg az engesztelés, engesztelődés fogalom bevezetésének előnye. Engesztelés, engesztelődés esetén – legalább is a magyar fogalmi kapcsolatban – a békéltetésnek áldozathozatali jellege van. És a „békéltetés szolgálatának” ez a reálisabb helyzeti környezete. Ugyanis, a békéltetés kezdeményezőjének – az esetek nagy részében – nem sok reménye van a másik fél tényleges megengesztelődésére, hacsak nem a kezdeményező (mintegy önmagát megalázva) csak a saját maga által elkövetett (vélt, vagy valós: mindegy milyen) bűnöket magára vállalva kéri a másik fél kiengesztelődését. Normál (hétköznapi) esetben, mindez lehetetlen, nonszensz, a saját „emberi méltóságom” (becsületem) megcsúfolása. Mindez csupán Krisztus keresztáldozatának fényében nyerheti meg az értelmét. Ezért kulcsmondat, amit Pál erről ír.
Áttérve a „hétköznapi” gyakorlatra: Akár az egyének, akár valamiféle emberi csoportok között tele vagyunk a bántódottságunk, megbántottságunk tüskéivel. Vannak ezek között „betokozódott” régi tüskék, amik csak különleges alkalmakkor fájnak, szúrnak, és vannak olyanok, amik szinte mindig sajognak. Vannak olyanok is, amik szinte viszketnek, várva, hogy valaki megpiszkálja azokat. De szinte mindig meg vagyunk győződve arról, belém döfték a tüskét, és én legföljebb csupán egy nagyon kicsit szúrtam a másikon, (sőt, rendszerint nem is én voltam, hanem valaki más) aminek a nyoma a másiknál már régen be kellett, hogy gyógyuljon.
Isten előtt mindenki egyszer el kell, hogy számoljon a tüskéivel. Furcsa módon azokkal is, amiket magában érez, mert ha nem tartogatná, ápolgatná, azok már régen kihulltak volna, és a helyük sem látszana. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha én kiengesztelődtem volna. (Tehát a másik iránti kiengesztelődésem a feltétele az engesztelés szolgálatába való belépésemnek.)
A tüskék kipiszkálására – saját tapasztalatom szerint – nem elegendő az (akármilyen szigorú) önvizsgálat, ehhez közösség kell. Ez „csoportterápia”. „Kibeszéléssel” lehet megtalálni a tüskék gyökerét és kihúzni azokat. Javaslok egy olyan beszélgetés-sorozatot, ahol számba vennénk a tüskéket, minden egyes alkalmmal egyenként „kibeszélnénk” egyes tüskéinket, ahol minden alkalommal lenne (egy, vagy több) „elővezető”, és lenne (egy, vagy több) „oppozitor”. A sorozat elején meg lehetne állapodni a tárgyalandó tüskékről, azok tárgyalási sorrendjéről. Erősen remélem, hogy ez egy olyan témakör, ahol mindenki - illetékesnek tartva magát - hozzá fog szólni. Adnunk kell néhány hetet arra, hogy a felvetésen gondolkozzunk és valamilyen eredményre jussunk. Az ÚR kegyelme legyen minden munkánkon!

A cím idézet a Zsoltárok 14., ill. 53. (egyébként részben szó szerint megegyező) szövegrészéből. A két fejezet tartalmilag megegyező versei az 1/b-3, ill. a 2-4 versek. A nevezett ószövetségi rész kiemelkedik Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levelében központi szerepet játszó érvrendszerében, ahol a hit kizárólagossága mellett érvel a cselekedetek (a Törvény) szerinti megigazulás ellen. Bár ennek az érvrendszernek a kizárólagosságát gyengíti ugyanebben a levélben. (Róma 2, 11-29.)
Volt idő, amikor úgy véltem, hogy Pálnak a zárójelben jelzett szöveg-része elég széles kört érint a vallástalanokból. Ezek az ún. „jóemberek”, akik egy felületes szemlélő számára – úgy tűnik – mintegy „hősi fokon”, mintegy a társadalom nyomása ellenében, gyakorolják az erényeket: a másik ember feltétlen tiszteletét, az erkölcsös életet, a feltétel nélküli megbocsátást, a szelídséget.
Figyelve a templomba járó népeket, a magukat hívőnek, keresztyénnek vallókat, arra a véleményre jutottam, hogy nincs látható, érdemi különbség a vallástalan „jó emberek” és a hívő „jóemberek” között. Sőt, sokszor a vallástalanok megszégyenítik áldozatvállalásban a magukat vallásosaknak vallókat.
Ezek után rákérdeztem magamban, miért van az, hogy azok, akik rendszeresen, majd’ minden vasárnap hallják Istennek a megtérésre szólító igéjét, miért nem mutatnak észrevehető („szignifikáns”) különbséget a „normál” jóemberekhez képest, sőt, időnként, érzéketlenebbek náluk? Azon kezdtem gondolkozni, hogy elegendő „muníciót” kapnak-e a rendszeresen templomba járók ahhoz, hogy megváltozzanak?
Ehhez meg kellett látni, hogy mik azok a bűnök, amik annyira sajátjává váltak jóformán minden embernek, hogy már nem is lehet észrevenni? Ebben az igehirdetések nem adtak elegendő fogódzót, mert ha az aktuális ige konkrét bűnről/bűnökről szólt is, az igemagyarázat döntő többségében akkor is általában a megtérésről szólt. Megértettem ezt az óvatosságot, hiszen, ha konkrét bűnről szólna, akkor a hallgatók egy része felháborodna, mert érzékenyen érinti, a másik rész pedig azért lenne elégedetlen, hogy az Ige miért nem neki szól személyesen. A legkényelmesebb megoldás: általános bűn-hirdetés, általános bűnbánat, általános megtérés, általános bűnbocsánat.
De mik azok a bűnök, amik (gyakorlatilag, és konkrétan) korunkban mindenkire érvényesnek mondhatók? Szerintem, jelenleg, a legáltalánosabb vétek, amiben jóformán mindenki – a lehetőségeihez képest – benne van, az a pazarlás, pocsékolás. Fölöslegesen vásárolunk (akciósan és/vagy „neves alkalmakra”) fölöslegesen hagyunk tönkremenni (pl. élelmiszert) fölöslegesen pocsékoljuk (piszmogjuk, „bénázzuk”, „hobbizzuk”) el az időnket, fölöslegesen használjuk a fűtést, a villanyt, a papírt, a mosószert, az autót, a benzint – és még sokáig lehetne folytatni. Ezt a témát ma divatos elővenni, de egyrészt kevés a foganatja, másrészt azt a takarékossági szemléletet, amit pl. Svájcban lehet általában tapasztalni, hosszú szemléleti tréninggel lehet csak elsajátítani. Pedig: ami pazarlás: az bűn!
Ugyanide tartozik, de kollektív bűnként kell számon tartani a társadalom által elkövetett bűnöket. Ilyenek: a nem hatékony oktatás, nevelés, a ki nem használt természeti, technikai lehetőségek, a fölösleges kapacitással üzemeltetett közösségi közlekedési eszközök, a túlzott létszámú közigazgatás, a közösségi vagyonnal való „laza” gazdálkodás, a „presztízs” beruházás, és még sok hasonló. Mi dolgunk ezzel? Minden lehetséges (és lehetetlen) alkalommal felszólalni ezek ellen, alternatív javaslatok tétele, részvétel a társadalmi ellenőrzésben.
Általánosan megélhető bűn a bálványozás is. Az általános (akár vallásos) vélekedés szerint a „kis bálvány, nem bálvány”. Pedig az első parancsolat kellőképpen egyértelmű. Nem fér bele semmiféle engedmény. A legdurvább ószövetségi példa: Izsák feloldozása. De nekünk soha nem kell odáig elmennünk. Nemcsak személyek lehetnek bálványok, hanem eszközök, hobbik, elfoglaltságok, jelképek, eszmék, téveszmék, és a sort még hosszasan lehetne folytatni. Jellemző, hogy egy személynek egyszerre több (sok) bálványa is lehet, és hiába büszke arra, ami neki (már) nincsen, maradt még bőven.

De hát semmiért sem lelkesedjek? Kérdezheti valaki. Szívvel lélekkel tenni a jót: Isten szerint való dolog. És bármikor jöhet a végső „behívó” és akkor jöhet a nagy számvetés. Általában a közjó érdekében való tettek azok, amik megállhatnak egy váratlan számvetésnél.
A bálványozás ellentéte a másik ember „leminősítése”. Érdekes, hogy Jézus, mivel akkor még nem létezett az anyagi javaknak az a bősége, ami a mai kor jellemzője, azért nem is szólt nagyon ellene, mint általános bűn ellen. (Ilyen esetben mindig egy gazdag emberről szól a példabeszéd.) Bálványozásról sem szól, mint általános kórtünetről, de a másik leszólásáról, függetlenül attól, hogy a leszólás jogos-e, vagy sem, keményen elítélő: „Aki pedig,… méltó a…” Pedig olyan könnyen minősítünk, okkal, vagy ok nélkül. Pedig a kis minősítésekből, lehetnek a nagy haragok, gyűlöletek, vagy még rosszabb… A felsorolt bűnök konkrétak, sőt, tovább konkretizálhatók – ha merjük. Rosszabb, ha „bennünk ragad”.
Az Úr adjon erőt, bátorságot a leírt gondolatok továbbvitelére!
Ha van felismert/elismert konkrét bűnöm, akkor abból következnie kelleneb a bűnöm bevallásának (megvallásának). Kézenfekvő lenne, ha a bűnömet annak vallanám be, aki ellen azt cselekedtem. Módfelett kínos dolog! A mennyei Atyának bevallani viszonylag könnyű, hiszen: (1) Már úgyis tud rólam mindent, tehát nem rontja a „renomémat” (2) Ha már bevallottam, elismertem (bűnként) akkor remélhetem a bocsánatát (3) Itt a Földön nem állok ténylegesen „szemtől szemben” Vele. A tapasztalatom szerint, a bűnöm személyes bevallása a szemkontaktus megélése miatt a legrosszabb. (Szerintem, ezért is kopott ki a személyes gyónás olyan könnyen a protestáns gyakorlatból.)
Nem elég a bűnömet bevallani, meg is kell bánni! Hogyan néz ki az, amikor úgy vallom be valakinek a bűnömet, hogy utána megjegyzem: ha lehetne, megint megtenném. (Van ilyen, már láttam, pedig ez szörnyű!) A bűnbánat azt jelentené, hogy ténylegesen bánom, amit tettem. „A bűnöm a szemem előtt forog.” Általános bűnbánatnál ez (tapasztalatból mondom) jóformán lehetetlen. Ezért érzik sokan (szerintem reálisan) hogy a közös, általános gyónást képmutatásnak érzik. Mi legyen hát? Vissza a személyes gyónáshoz? Nem tudom.
Mit tudunk igazán bánni? Az ún. „kínos” helyzeteket, olyan eseteket, amikor nem tehetünk ellene semmit, de látjuk, tudjuk, hogy valami rosszul sikerült, valami olyan, aminek esetleg nem is velünk történik/történt és nem tudunk semmit tenni ellene. Ez szokott igazán bántani! Nem az én bűnöm, rendszerint nem is azé, akivel történt, és nem lehet, nem tudom meg nem történtté tenni. Ennek a helyzetnek van egy szokásos feloldása: a harag, az, vagy azok ellen, aki, vagy akik miatt – szerintem – az a rossz, vagy csak kínos dolog történt. Amit nem lehet jóvátenni, amit nem lehet elfelejteni. Ezért ezt a kínos érzést sem lehet eltüntetni, elfelejteni. És mivel nem ellenem történt, nem vagyok „illetékes” a megbocsátásra. Nincs feloldás? Nincs megoldás? Talán egy szűk rés nyílik ebből a csapdából: Krisztus értem, és mindazokért is szenvedett, akik részesei vagyunk ennek a „gubancnak”. Akár tudja, akár nem aki tette, aki elszenvedte, mindegyikért. Mert a végtelen irgalmába ez is „belefér”. De, ha ez igaz, ha ezt tudomásul veszem, akkor nem „jogos” többé a kínos érzés (mások miatt sem). Nem jogos többé a harag (semmilyen jogcímen). Ha van bennem, vagy másban, harag, gyűlölet, az már ezek felismerése után „illegális”, tehát bűn, és most már az én bűnöm. Irtózatosan nehéz sokszor ezt a „logikai levezetést” magamban végigkövetni. De nincs más kiút. Az Úr adjon erőt és tiszta gondolkodást, hogy hozzászokjam!

Megjegyzés

(Nagyon a körmömre égett már a dolog. A témát közel két éve vetettem fel. Akkor még nem éreztem, hogy megérett bennem a dolog, később pedig… Senkinek sem kívánom az elmúlt időszakot. Mindazonáltal sokszor gondoltam rá, hogy mit is mondjak, és hogyan fogalmazzam meg. Most már fejest kell ugornom a témába. Nagyon félek, hogy összecsapott lesz. Ha pedig, ha valaki nem eléggé lelkiismeretesen teszi, azt a Szentlélek sem segíti.)

Néhány szentírási vezérfonal

Jn 3, 8. Számomra ez volt az igazi megvilágosodás, és ma is irányadó. Lk 2, 27. Szerintem, ez a lényeg: így működik a Szentlélek. (Sok hasonló igehelyet lehetne még idézni.) Gal 5, 22-23. Aki a Szentlélek vezetése szerint él, annak a cselekedetei olyanok, ahogyan itt Pál leírja. 1. Kor 12, 4-11. Itt Pál egy rövid válogatást ad arról, hogy a Szentlélek működési területe milyen széles. 2. Kor 3, 18. Ha pedig majd színről színre állunk az Úr előtt, akkor is a Szentlélek formál tovább minket „dicsőségről dicsőségre". Mk 12, 11. Ha engedelmeskedem Istennek, akkor a Szentlélek rajtam keresztül beszél másokhoz. Mk 3, 28-29. Nincs menekvése annak, aki a Szentlélek ellen cselekszik, mert pont azt a csatornát vágja el, Aki összeköthet a mennyei Atyával.

Néhány jellemző

A Róma 8, 26-ot kivéve, a Szentlélek mindig felülről lefelé működik, tehát a mennyei Atya információs csatornájaként szolgál. Többször előfordul, hogy nemcsak információt közvetít, hanem erőforrás is. (Ap. csel.1,8., 2. Tim 1,7.) A Szentlélek szuverénül, spontán működik, de hatása, működőképessége át is adható. (Pl. 2. Tim 1, 6.)

Kiterjesztési kísérlet

Veszem magamnak a bátorságot, hogy kísérletet tegyek a Szentlélek „működési spektrumának” a kiterjesztésére, a Jn 16, 13., 14, 26. szövegeiből kiindulva. Szerintem, minden olyan, az emberiség javát szolgáló teljesítmény (találmány, zene, képzőművészet, stb.) ami minden előzmény nélkül „szinte kipattan” az emberi gondolkodásból, az a Szentlélek „bábasága” alatt készült. Általában, mint minden transzcendentális hatásnál, a Szentlélek működésénél is nem lehet tárgyi bizonyítékokkal igazolni a hatás meglétét. Ez igaz az esetleges „csodás gyógyulásokra” is. Ugyanis legfeljebb azt lehet megállapítani, hogy az illető gyógyulása nem magyarázható természeti okokkal, de hogy a „nem természeti” okok közül, végül kinek, vagy minek lehet tulajdonítani a hatást, az nem bizonyítható. A transzcendentális hatások körében aztán teljes a homály a „sugalmazások”, az „üzenetek” világában. Ezért aztán jogos az óvatosság az egyházi vezetők részéről, nemcsak protestáns, hanem a katolikus oldalon is. Ezért van az, hogy sok jelenésről, még a megtörténtük után többszáz évvel sem született egyértelmű határozat. Akkor ne is foglalkozzunk ilyenekkel, mert csak zavart okoznak? (Általában ez a protestáns gyakorlat.) De hát az Újszövetség – különösen az Apostolok cselekedetei – tele van ilyenekkel. És – végeredményben – a saját lelki életünket degradáljuk ez által, hiszen – hitünk szerint – a Szentlélek vezetése alatt (kellene) állnunk. Próbáljuk tehát egy kissé „szétszálazni” ezt a „gubancot”.

Első megközelítés

Az Anyaszentegyház már a kezdetekkor szembesült a hitelesség problémájával. (Kinek nevében hirdetik az evangéliumot?) Jézus, az elébe álló tanítványoknak azt mondta, hogy aki az ő nevében űzi ki az ördögöket, az nem lehet Jézus ellen. Viszont azt is mondta egy példázatban, hogy akik az utolsó ítéletkor arra hivatkoztak: „nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket?” :  „Sosem ismertelek titeket.” Ezek után legyen az ember okos. Jézus azért adott egy jó kimenekülési utat a hitelességi dilemmából: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” De visszatérve a kapott „üzenet” hitelességére, kaphat egyszer valaki hiteles üzenetet, máskor meg nem. Erre is lehet akár bibliai példát felhozni, pl. Péternek a böjtös ételekre vonatkozó (változó) véleménye. (Nála pedig a gyümölcsökkel sem volt baj.) De hivatkozhatunk Pálnak a hamis prófétákra vonatkozó intéseire is. (Pl. 2, kor 11, 4.) Pedig nem lehet sem elbagatellizálni, sem mereven kezelni az „üzenet”, mármint a Szentlélek üzenetének a kérdését, hiszen Jézus, amikor elbúcsúzott a tanítványaitól, a Szentlélekre bízta őket. Ragaszkodjunk a Szentírásban foglaltakhoz és csak a karizmák létét és természetét elemezzük? (Lásd: 1. Kor 12, 8-10.) Ha megnézzük, ezzel – mi, „mezei” keresztények – nem sokra megyünk. Pedig, sokszor nagy szükségünk volna a Szentlélek tanácsára, vezetésére, segítségére. Velem is már többször előfordult, hogy a legjobb szándékom mellett (és a Szentírás tanulmányozása után) nagy marhaságot tettem, vagy hagytam, hogy megtörténjen.

Második megközelítés

Ha a Szentlélek ilyen rejtve működik, és ilyen könnyű félrehallani az általa üzenteket, ezért nem lehet mást tenni, mint még jobban odafigyelni. Ráadásul – úgy vélem – nem minden, Krisztust követni szándékozó embernek van egyformán kifinomult „hallása” a Szentlélek által üzent, sugalmazott iránymutatásra. (A másik hívő követése is lehet téves irány, de ebben az esetben sokat segít, ha figyelünk az illető „gyümölcseire”.) Mégis, a józan eszünket is néha igénybe vehetjük, ha figyelni akarjuk, mit akar üzenni, nekünk és – esetleg – általunk. A tapasztalatok szerint: a Szentlélek rendszerint halkan üzen. Szerintem elsősorban azért, mert a hangját elnyomja a környezetem és a saját (nem odaillő) gondolataim zaja. Nagyon hasznos a külső-belső csöndre törekvés. A legnehezebb a saját előítéleteim, előfeltevéseim, szándékaim minél teljesebb kikapcsolása. Segíthet a beazonosításban, ha a (bensőleg) hallott üzenetet összevetem Jézus szavaival. (A meglehetősen kiterjedt, elsősorban Jézus szavaira vonatkozó ismeretek nem jelentenek hátrányt.) A Szentlélek üzenete rendszerint szokatlan, meglepő. (Már ez is utalhat arra, hogy ez nem az én gondolatom, „ötletem”.) Egy új üzenet sokszor szembe megy korábbi, helyesnek tartott vélekedésemmel. (Ezért is nehéz érzékelni, „meghallani”). Tapasztaltam többször is, hogy egy üzenetet egyszerre, gyakorlatilag egy időben, egymástól távol élők, egymástól függetlenül kapják meg és csak egy későbbi egyeztetésen derül ki egyidejűségük és közel azonos voltuk. Egy üzenet lehet személynek szóló, személyre szabott, de lehet szélesebb körnek küldött is. (Egyes esetekben ezt szokták nevezni „kegyelmi időnek”.) Véleményem szerint egyáltalán nem csupán Jézus követőihez szólhat. Sajnos, az erősen eltérő „kulturális környezet” annyira torzíthatja az eredeti üzenetet, hogy alig lehet felismerni. Én ilyen példának találom, hogy a Korán minden szúrája így kezdődik: „Az irgalmas Isten nevében!”

 
Harmadik megközelítés

Aki – járatlanul – arra gondol, hogy az üzenet elsősorban szavakból áll, az nagyon téved. A próféták is az ÚR üzenetét csak lefordították mások számára, emberi nyelvre. Ószövetségi példa, amikor pl. Jeremiásnak az ÚR egy forró fazekat mutat, ami Izraelre ömlik észak felől (Jer 1, 13.) Vagy, szintén Jeremiásnál: „Menj és végy egy cserépkorsót… Azután törd el e korsót…” (Jer 19.) Vagy Pálnál: 2. Kor 12, 1-7. Jöhetnek képek, mint Jeremiásnál, vagy közvetlenül le sem fordítható közlések, mint Pálnál. Ezt úgy mondják: non-verbális kommunikáció. A tudatát vesztettel is csak így lehet kommunikálni – aki nem hiszi, próbálja ki. Ezt lehet tanulni, de nem mindenkinek sikerül. Aki ismeri, az attól egyáltalán nem több, okosabb, vagy jobb másnál, csak egy másfajta képességet is megismert. De aki meghallja, amit a Szentlélek mond, azt el kell mondania másoknak is: Mt 10, 27. Ez legyen a summája ennek a néhány sornak.

A működés keretei, korlátai

Már korábban említettem, hogy a Szentlélek nem csak Jézus tanítványain keresztül működik. Most kihangsúlyozom, hogy Isten itt a Földön, elsősorban – az Ószövetség idejében is – elsősorban nem a „hivatalos” vallási vezetőkön keresztül üzen. Azok túlságosan is a saját tudásuk, gyakorlatuk foglyai. A Szentlélek (amint már írtam) akkor üzen, ha valamit meg akar változtatni. „Új bort, új tömlőbe”. Rendszerint tanulatlanok által üzen, mert azoknak nincsenek előítéleteik, „elveik”, elkötelezettségeik. De persze ennek is vannak hátrányai: Nem tudják „lefordítani” megfelelően, amit megtudtak. Olyan fogalmakat, képeket használnak, amit ismernek. Ezzel sokszor lényegesen el is torzíthatják az üzenetet. Nem tudják helyesen megmondani: kitől kapták az üzenetet. Aztán főhet az illetékes egyháziak feje: Mi is az eredeti üzenet? Kitől is kapták? Kiknek szól? Még az a jó, hogy a Szentlélek üzenetei (sugalmazásai) sokszor olyanokat érnek el, akik nem is sejtik, hogy most egy sugalmazást kaptak, hanem úgy gondolják, ez az ötlet a saját agyukból pattant ki, és aszerint is cselekednek. Senki nem tudja meg, hogy most valakit (valakiket) a Szentlélek irányított. Egyszer csak látjuk, hogy egyes dolgok jó irányba mozdultak el. („Csak úgy.”) Mert sokkal több a „jóakaratú ember”, mint gondolnánk. Persze, nem mindig „jóakaratú”, csak időnként, amikor éppen hagyja, hogy a Szentlélek irányítsa – a saját tudtán kívül. (Hogy ez így leírva, túl szépnek tűnik? Én mégis így gondolom, mert – szerintem – a Szentlélek működik a világban, sokszor tudtunk nélkül, esetleg a mi szándékaink, akaratunk ellenére.)

És a Szentlélek ereje?

Sokszor szerepel a Szentlélekkel összefüggésben az erő. Csodatevő, prédikációt segítő erő. Ebben a dologban aztán igazán megkukulok. Hogy van, az tuti. De hogy hogyan, miképpen, nem tudok erről semmi értelmeset írni. Van talán, valami, amire következtethetünk. Ez az erő transzcendentális, tehát nem fogható, mérhető. Mégis koegzisztenciában van ezzel, a mi világunkkal. Hiszen, ha működik, akkor itt (konkrétabban: a Földön, tehát közöttük) működik. És nyilván, a Szentlélek által működik. De van egy másik transzcendentális erő is, egy gonosz erő. Sokáig nem fogadtam el, de egyre határozottabban vélem már én is, hogy van. A mennyei Atya óvjon mindenkit, hogy találkozzon vele. Kérjük tehát a Szentlelket, hogy megismerhessük akaratát, felismerjük munkáit és segítsen elkerülni a Gonosz erőit.
 

Honnan és miért vált visszafordíthatatlanná a katolikus és a protestáns (evangélikus) különállás?
Olvasva egy tudósítást, amiben az érintett beszámol arról, hogy doktori fokozatot kapott Tübingenben az evangélikus és a katolikus lelkészi hivatal teológiai és történelmi különállásáról, szintén elgondolkodtam arról, milyen vélekedések és események vezettek a ma már változtathatatlan tradícióvá merevedett szétszakadáshoz? A különállás legerősebb érve katolikus részről az apostoli szukcesszió (folytatólagosság) hiánya az evangélikusoknál. Bár ez a kifogás például egyes skandináv evangélikus egyházakra nem érvényes, mégis a legtöbbször katolikus részről ezt szokták felemlegetni, mint legfőbb akadályt. Érdemes hát megvizsgálni, mik ennek a tanításbeli különbségnek az okai.

Az apostoli folytatólagosság kialakulása

A kereszténység kezdetektől fogva igyekezett megtartani a Krisztusról szóló tanítás hitelességét, tisztaságát. Tette ezt azért is, mert a zsidó vallás szigorú, betű szerinti Szentírás-felfogása, másrészt a hellén-római vallásosság laza eklekticizmusa mind az eredeti tanítás ellen hatott. Így is, az eucharisztia megülése – a jelenlegi ismereteink szerint – nem volt mereven szabályozva. Lehet itt egyes, nők vezette házi közösségek létezésére, vagy a Didachéra utalni. (Ez utóbbiban ugyanis megengedi a Szentlélektől közvetlen meghatalmazást kapott személyeknek – prófétáknak, latinul: prédikátoroknak – is az Eucharisztia vezetését, mellőzve az akkor már szokássá vált kéz-rátételes megbízási módot.) Amint viszont (feltehetően az első század végére) kialakult az egyházi szervezet struktúrája, a hiteles vezetői megbízatás alapvető kritériuma lett a kézrátétel, aminek elsősorban nem jogi, szervezeti jelentőséget tulajdonítottak, hanem egyfajta energia-átadást, azaz: csodatételre való képességet, valamint a Szentlélek általi közvetlen ihletettség képességét. (Ez utóbbinak a jogosultságát a hierarchiában később egyre feljebb tolták, egészen az egyetemes zsinatig, majd végül a pápáig.) A csodatevő képessége (elvileg) minden, az apostoli folytonossággal rendelkező (felszentelt) katolikus, ill. ortodox papnak megvan, hiszen a kenyér és a bor átváltoztatási képessége mi más, mint rendszeresen megismételt csoda, a katolikus és az ortodox hit tanítása szerint? Csoda, mert a katolikus hit – és több bibliai igehely – szerint Krisztus teste és vére fizikai valóságában van jelen az eucharisztiában. (Ezt tovább bonyolítja, hogy az eredeti katolikus tanítás szerint az átváltozáskor Krisztus a kereszthalál pillanatában van jelen, tehát akik az áldozáskor ebben részesülnek, azok már – értelemszerűen – a már meghalt Krisztus testét és vérét kapják, eszik.) Minden modern kételkedő ellenvetés azzal háríttatik el, hogy ez mind titok, misztérium. Lélektanilag is erős érv, hogy egy csoda rendszeres cselekvésére felhatalmazott (felszentelt) személynek az átváltozást létrehozó szavainak elmondásához nem elegendő egy adminisztratív jellegű megbízás, hanem elengedhetetlenül szükséges egy közvetlenül Isten Fiától származó, a kézrátételi láncon keresztül átszármaztatott természetfeletti erő átadása is.

Az evangélikus lelkészi felhatalmazás kialakulása

Hogy az evangélikus egyházak többségében az apostoli folytatólagosság (szukcesszió) gyakorlata megszűnt, annak egyes német választófejedelmeknek, ill. egyéb tartományuraknak az egyházi életbe való durva beavatkozása az oka. Ugyanis, az említett urak – élükön Bölcs Frigyes szász választófejedelemmel – az Egyház megreformálása címén saját tulajdonba vették, „államosították” az egyházi vagyont, különösen a püspökök birtokait. Erre válaszul – hivatkozva a pápai kiközösítő bullára – megtagadták az érintettektől a szentségek kiszolgáltatását, többek között a papok szentelését. A skandináv fejedelmek az Egyház vezetőivel szemben ilyen durva beavatkozásra nem vetemedtek, sőt, a pápától különálló egyházi vezetőknek ismerték el őket. Így a skandináv országokban a reformáció ellenére megmaradt az apostoli szukcesszió intézménye, de pápai főhatóság nélkül.
A németországi, ezért irányadó evangélikus teológusoknak Luther halála után (ugyanis, Luthernél ez még nem jelentkezett sürgető szükségként) a német tartományokban a papszentelés hiánya miatt ki kellett alakítaniuk egy új teológiát a helyzet megoldására. Persze, ez nem ilyen egyszerűen és tudatosan történt, de a végeredmény az volt, hogy a Didaché szövegére alapozva arra hivatkoztak: a Szentlélek is „kreálhat” lelki vezetőket („prófétákat”: prédikátorokat) akik jogosultak az eucharisztikus liturgia végzésére. Ez a jogosultsági „megbicsaklás” természetesen némileg lecsökkentette az eucharisztia csoda-voltában való bizonyosságot, elindítva az Úrvacsorában való krisztusi jelenlét mértékéről és formájáról való teológiai csűrést-csavarást, egészen a kálvini szemléletnek megfelelő gyakorlat hazai alkalmazásáig.

De mi a valóság?

Röviden kifejtve: nem tudjuk, mert valóban egy éppen olyan titokkal állunk szemben, mint a (testben való) feltámadás. Körültapogathatjuk a kérdést, de azon túl, hogy a merev katolikus tanítás (dogma) sem állhatja meg a helyét a mai (természettudományi) ismereteink szerint, nem tudunk semmi okosat mondani. Bizonyosan van ennél bővebb magyarázat is, de azt valódi, kreatív és minden szempontot figyelembe vevő diskurzusban kell kiérlelni. Sajnos, jelenleg semmi remény, hogy a diskurzusba a katolikusokat be lehessen vonni, mert ezen a téren (is) erős pápai kontroll alatt állnak. Arra pedig semmi remény, hogy egy, közel a kezdetektől általánosan elfogadott tanítás, korrigálásra kerülhessen. Hiszen a „csupán” ezer-ezerkétszáz éve született (nem teológiai eredetű) cölibátusi rendelkezés feloldására sincs remény, annak ellenére, hogy a történelem folyamán ez alól számos alkalommal feloldást adtak. (Elsősorban a különböző – főleg keleti szertartású – uniáltaknál, de például legutóbb egyes anglikán eredetű csoportoknál is.)
 

Kereszténynek lenni

Kereszténnyé válni: nem könnyű. Különösen annak, aki nulláról indul. Ehhez a kalandhoz szeretnék egy kis támogatást nyújtani a következőkben.
Sok kérdés merül fel mindjárt az elején, de a legfontosabb: Mitől jó nekem, ha keresztény leszek? Semmiképpen ne kezdjek az ilyesmihez hozzá, ha nem gondolom, hogy ez személyesen jó nekem, ha nem remélem, hogy ezzel a személyiségem gazdagodik. Ebben a gondban talán segítséget nyújt a következő néhány sor.
Először is: Ahhoz, hogy keresztényként éljek, viselkedjem, nem kell feltétlenül megkeresztelkednem. Sok olyan ember él úgy, mintha keresztény lenne, sőt keresztényhez méltóbban, mint sok magát kereszténynek mondó, „borzasztóan vallásos” ember. Sajnos, nagyon kevés ilyen „természeténél fogva” keresztény emberrel lehet találkozni.   De, ha kevesen is, vannak olyan emberek, akik egészen kiskoruktól, „jószívűek”, másikat segítők, magukkal szemben is másokat hoznak előnybe. Ez – sajnos – korántsem általános. Inkább azt tekinthetjük „természetesnek”, ha valaki következetesen magát hozza előnybe, azaz: önző. Úgy tapasztaljuk, hogy a szelíd embereket irtották eddig elsősorban, mindenütt a világon. Így, akik ilyen „mutációval”, szelíd embernek születtek, azoknak eddig nem is nagyon volt módjuk ezt a különös genetikus képességüket átörökíteni az utódaiknak. Tehát a „szelíd- ember mutánsok” eddig nem tudtak elterjedni a földön. Pedig Jézus mondta: Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet. Ez – sajnos – még egy kicsit odébb van. (Azért meg kell jegyeznem, hogy szelídnek nevelni is lehet valakit. Örvendetes, hogy sok ilyen emberrel lehet találkozni. Hogy ezek nem szelídnek születtek, akkor látható, ha váratlan bántás, igazságtalanság éri őket. Ilyenkor megszűnnek „úriemberekként” viselkedni. A „természettől szelíd” ilyenkor csak bánkódik, sír, és eszébe sem jut, hogy megtorolja a bántást.)
Másodszor: hogyan lehet keresztény módon élni? Úgy, ahogyan Jézus annak idején tanácsolta a követőinek. Amit Jézus tanácsolt, az nem teljesen azonos azzal, amit a különböző keresztény egyházak, közösségek előírnak a tagjaiknak. Ha keresztény módon élek, az egyházak által előírtnál sokkal egyszerűbb. Egyrészt egyszerűbb a sok, idők során bevezetett szokás, rítus, parancs nélkül. Másrészt nehezebb. Nehezebb azoknak az elvárásoknak a teljesítése miatt, amiket a mai egyházak tagjai – jellemzően – nem gyakorolnak. Ezek közül a legfontosabbak: a feltétlen irgalom minden elesett, megvetett ember felé, és feltétel nélküli megbocsátás mindenki irányában, aki valami rosszat tett nekem, vagy enyéimnek. Szerintem, ez Jézus legfőbb üzenete. Ez a követelmény egyben unikum az egész addigi és azutáni történelemben. Pedig ez lenne az egész emberiség egyetlen túlélési receptje, különösen a mostani tömegpusztító eszközök mellett, és a globális terrorista fenyegetettségben.
Ezek után, miért legyek keresztény, ha a keresztények hivatalos közösségén (az „egyházakon”) kívül is élhetek keresztény módra, ráadásul Jézus nem az egyházaknak, hanem a szelídeknek ígérte a Földet örökségül? Aki a saját, keresztény egyházába „beleszületett”, annak az egyházi környezetben („közösségben”) nem szokott ez problémát okozni, de aki teljesen kívülálló, annak az egyházi környezet – felekezettől függően – többé-kevésbé idegen. (Amint látható, eddig elkerültem – és, remélhetőleg – ezután is kerülni fogom a bűn, bűnbánat, bűnbocsánat, megváltás tipikusan keresztény és – véleményem szerint, kívülállók számára, egyre kevésbé ismert – problémakörét.) Szerintem, a kezdetektől fogva, és mind a mai napig a kereszténység legfőbb vonzereje a szeretet-közösség megélése. Igaz ez, annak ellenére, hogy az egyházak (a szervezett egyházi közösségek) nem mindig mutatták meg ezt a vonzó, közösség-építő arculatukat. Az egyházon belül mindig voltak közösségek, ahol annak tagjai nagy örömmel és boldogsággal élték meg közösségüket. Volt idő, amikor ezt igazán csak a szerzetes közösségekben lehetett megélni, de én a „hasznos” közösségek közé számítom a sok évszázadon át, gyakorlatilag a helyi lelkész (plébános) által, lelkileg irányított faluközösségeket is. A különböző egyházi közösségek szociológiailag jól „kitaláltak” voltak, és a jó egyházi közösségek ma is azok. Bizonyos vagyok benne, hogy ahol a kereszténység egészséges módon, „spontán” terjedt, ill. terjed ma is, az a helyesen megélt (ki kell hangsúlyozni:) szeretetközösségek vonzása miatt van. Ilyen közösségek ma is vannak. A részvevők személyiségétől, társadalmi beágyazottságától függően, léteznek különböző (szervezett, hivatalos, vagy csak spontán összejött) keresztény közösségek. Sokszor nem könnyű rájuk bukkanni, nem hirdetik magukat, de bizonyosan kifelé is aktívak, viszont nem jellemzően „misszionálnak”. Ugyanis, a „hagyományos” (a másvallásúakat valamelyik keresztény egyházba mindenáron betagolni kívánó) misszió ideje lejárt. Ezt hallgatólagosan a keresztény egyházak is tudomásul vették. Erre bizonyítékok a vallásközi találkozók, pl. Assisiben. Ha elfogadom, hogy a nem keresztény „jóakaratú emberek” is üdvözülhetnek, nincs okom a másikat megtéríteni. Ettől még meg lehetek győződve róla, hogy az én keresztény vallásom, közösségem a jobb. (A keresztényeknek jó okuk is van erre a véleményre, hiszen még a nagy nemzetközi, globális szervezetek is átvették – bár eddig csupán kompromisszumokkal, formálisan, töredékesen – Jézus tanításának a lényegét.) Az erőszak elítélése, az ember méltóságának (nőnek és férfinak egyformán) alapvető fontossága – vallási, társadalmi téren – kizárólag Jézustól származó tanítás és azóta is unikum. (Pedig lassan ez lesz – nem kényszerből, hanem józan belátásból – a világnorma.)
És hol marad itt Isten, hol marad a Szentháromság és az egész transzcendens valóság? Ez már – a mai korban – „egy másik történet”. De ezt a kérdést is meg lehet közelíteni korszerűen, modern szemlélettel, viszont ez már sokkal bonyolultabb elemzést igényel. Ne kerülgessük tehát tovább a forró kását: a kereszténységről, Istennel (és általában a transzcendens világgal) való foglalkozás nélkül nem lehet beszélni.
A transzcendenciával való foglalkozás jóformán teljesen kiesett a mai ember gondolkodási köréből. Ennek nem mond ellene, hogy az ezoterikus irodalom iránt olyan nagy az érdeklődés. Ugyanis ez csupán egy olyan fajta kíváncsiság, mint ami a sztárok élete iránt is megnyilvánul. Az emberek nagyobb része nagyon jól megvan anélkül, hogy valaha is foglalkozott volna transzcendens („természetfölötti”) dolgokkal. Ezek a dolgok nem is nagyon érdeklik, hiszen nem látja, mi köze lehet mindennek a hétköznapi élethez? Lehet valaki az ilyen dolgok ismerete, az ezekkel való foglalkozás nélkül is „jóakaratú ember”. De, ha minden vallási előélettől, vélekedéstől eltekintünk, akkor is lehet az ilyen dolgokkal való foglalkozásnak pozitív hozadéka is. Egyes tapasztalások szerint a transzcendenciával való foglalkozás eredményeképpen többlet-támogatáshoz, -információhoz és –erőhöz lehet jutni. De hogyan? Mi ennek a módja?
Kezdjük talán a transzcendenciára vonatkozó valós tapasztalatokkal. (A „valós”azt jelenti, hogy egy ilyen tapasztalat esetében nemcsak az igaz, hogy „a tudomány jelenlegi állása szerint nem magyarázható”, hanem az is, hogy „a fizikai törvényszerűségeknek ellentmond”, de mégis korszerű eszközökkel dokumentált/dokumentálható). Szerintem, a transzcendencia létét első körben „tárgyi” (objektív) tapasztalatokkal szükséges bizonyítani. Lehetséges az ilyen? Nem mond eleve ellent a transzcendencia (természetfölötti) fogalmának?
Nézzük előbb néhány, igen különböző példán a „tényeket”: (1) Gondolatátviteli kísérletekkel megállapították, hogy a gondolati úton átvitt parancs (megfelelő képességű személyek esetében) gyorsabban érkezik meg, mint az elektronikus úton átvitt. (Az amerikai holdexpedíció során végezték el ezt a kísérletet.) (2) Subirous Bernadett holtteste a halála után kb. 120 évvel sem mutatja a bomlás jeleit. Sőt, ha megkarcolják, vérzik. Személyes ismerősöm, aki orvos, látta, amikor éppen átöltöztették. (3) A siracusai templomban személyesen láttam a Könnyező Szűzanya reliefjén a könnyek nyomait. Több, hasonló dologról is be tudnék számolni de – véleményem szerint – ha akár egy ilyen eset is megtörténhetett, az már bizonyítja a transzcendencia létét. (Részletesebb esetleírással személyesen szolgálhatok.)
Ezekből azt szűrtem le, hogy (1) vannak ilyen jelenségek, (2) ezek közül vannak, amik véletlenszerűek, előre nem vártak, és ezeknek „üzenetük” van. A kísérleti bizonyítás, mint a gondolatátvitelnél (megfelelő körülmények között) megismételhető.  Amelyeknek pedig „üzenetük” van, azokból további következtetéseket lehet levonni. Például: (3) Spontán (véletlen) események csak olyan környezetben realizálódtak, ahol volt (van) fogadókészség az eseményre. (4) Ha ilyen „helykiválasztás” létezik, akkor ez csak tudatos lehet. (5) Ha a kiválasztás tudatos, akkor csak egy tudattal bíró személy lehet a létrehozója. Tehát: van a transzcendenciában létező személy, aki ilyen módon (is) kommunikálni akar velünk, emberekkel.
Miért lehetünk érdekesek ennek a feltételezett személynek a számára, akik – ismereteink szerint – térben és időben egyaránt – elhanyagolható senkik vagyunk a Kozmoszban? Talán, csak azért, mert kicsinységünk ellenére – jelen ismereteink szerint, egyedül a Kozmoszban – mint tudattal, kommunikációs képességgel rendelkezők, személyes kapcsolatba léphetünk azzal, Aki a természeti törvények felülírójaként (azoknak mintegy Ura) kapcsolatot kezdeményez felénk.
Természetesen ez a kapcsolatépítés nem egyszerű dolog olyan személyek között, akik (szó szerint) egészen más világban léteznek. A különbség nagyobb, mintha valaki egy benne működő baktériummal kívánna kommunikálni. Elengedhetetlen, hogy az emberekben is létezzen valamiféle transzcendentális kommunikációs képesség. A gondolat-átviteli kísérletek ezt pozitív módon bizonyították, de ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kísérletben részt vevő személyeknek nagyon eltérő gondolatátviteli (és ebből következtethetően transzcendentális kommunikációs) képességük van. (Amint azt régen is megállapították, vannak „jó” és vannak „alkalmatlan” médiumok.)
Ezek után meg kell keresni azokat a korábbi, dokumentált eseteket, amikor valamilyen kommunikáció lehetett a transzcendentális „Valaki” és egyes földi emberek között. (Érdekesség, hogy – talán az első ilyen, hitelesnek tekinthető eset – a fennmaradt (bibliai) leírás szerint, amikor a megszólított ember megkérdezte: „ki vagy?”, a válasz az volt: „Vagyok, Aki Van”.) A Biblia ószövetségi részében több olyan, reálisnak tűnő leírás olvasható, amiből kitűnik: nem volt könnyű megérteni, mit üzen az, Aki Van. A héberek ezt a szentnek tartott nevet, ami az eredeti héber nyelven (a latin betűs – magánhangzók nélküli – átírásban): JHWH, és a nagyon találó Mindenható névvel szokták helyettesíteni. Az Ószövetség népe sokszor félreértette, félreértelmezte a Mindenható (rendszerint próféták útján közölt) üzeneteit. Nem, mintha a magukat az Újszövetség népének nevező keresztények jól értenék, mi a Mindenható aktuális üzenete.
Szerintem – meg a Biblia szerint is – azért kellett (többek között) Jézusnak megszületnie, hogy legyen valaki, aki jobban megérti és át tudja adni a Mindenható üzeneteit. Úgy tűnik, hogy ehhez Jézus születése előtt, még az anyai petesejtben, a Mindenhatónak erősen be kellett avatkoznia az emberi genomba, egy speciális monozygota mutánst előállítva. (A Mindenható által végzett génmanipuláció.) Nem csoda tehát, ha Jézust, mint ilyen jól bevált tolmácsot, a földi élete után magához vette a közvetítői feladatok folytatására. Tovább lehetne, különböző, valósnak tűnő hipotézisekkel ezt a vonalat kifejteni, de azok – bár jól hangzó – feltételezések csupán.
Azt gondolom, hogy ami eddig le lett írva, az is éppen elegendő a megemésztésre. Így ezt a szösszenetet legjobb lenne itt és most felfüggeszteni.

 
Utólagos megjegyzés

Mégsem bírtam ki, hogy ne utaljak arra, miért hagytam ki Jézus más – a keresztény tanítás központinak tartott – „szerepeit”. Ehhez előbb egy kis vallástörténeti kitérőt kell tenni. Erősen leegyszerűsítve, kétféle istenképzet alakult ki az évezredek alatt az emberiségben: Az egyik szerint az istenek ugyanolyan gyarlók (ha nem rosszabbak) mint az emberek. Ezek az istenek szeszélyesen hol jót, hol rosszat tesznek az emberekkel. Hogy jóindulatukat elnyerjük, ki kell engesztelni őket. A másik vélekedés szerint egyetlen Isten van, aki erősen figyeli az emberek cselekedeteit, és ha neki nem tetsző dolgokat tesznek, akkor megbünteti őket. Időnként akkor is „próbára tesz” (büntet) egyes embereket, népeket, amikor azok nem szolgáltak rá a büntetésre. A büntetés elkerülésére, vagy az abból való szabadulás végett, mindkét esetben, ki kell engesztelni Istent. Mégpedig a (várható) büntetés mértékének megfelelő áldozattal lehet Őt kiengesztelni. Isten jutalmazhat is. Ha az adott korban nincs a halál utáni életben való hit, mint pl. Izrael népénél a Kr. előtti 2. századig, akkor ebben az életben nyeri el a jó ember a jutalmat. Ebből származott a hit még Jézus idejében is, hogy ha valaki gazdag, egészséges, az „kedves az Úr előtt”. Az Iszlám éppen ellenkezőleg gondolkodik: a földi jótetteket, áldozatokat Allah elsősorban az örök életben (a paradicsomban) jutalmazza. Bár voltak próféták, akik már az Ószövetség idején is kijelentették az Úrról, hogy „nem gyönyörködik a véres áldozatokban”, az áldozattal való kiengesztelés szükségességében való hit erősen tovább élt, és a keresztény tanítás egyik alap-tézise maradt. Izrael áldozat-bemutatási lehetősége Jeruzsálem pusztulásával megszűnt és ezért – paradox módon – azóta Izrael népének egyetlen lehetőségként a Mindenható bocsánatának elnyerésére „csak” a bűnbánat és a személyes jóvátétel maradt.

A keresztény tanítás szerint viszont Jézus mártírhalála oldotta fel (most már örök időkre) az áldozathozatal atavisztikus szükségszerűségét.
 

Bevezetés

Már többször piszkáltam bibliaórai társaimat azzal az ötlettel, hogy össze kellene állítani egy listát a saját lelkiismeret vizsgálathoz. Hasonlót ahhoz, amit régebben – eléggé elterjedt gyakorlatként – a katolikusok használtak a gyónás előtti lelkiismeretvizsgálat segítésére. Azért tartottam hasznosnak egy ilyen segítség elkészítését, mert az úrvacsorai liturgiában levő, a főbb parancsolatokat bemutató részt erre nem tartottam elégségesnek. Nem tételeztem fel ugyanis, hogy valaki ezt megelőzően egy részletesebb önvizsgálatot végezne. Ha mégis megtenné, nem nagyon vannak protestáns részen ilyen természetű, a mai világra alkalmazott, írott segítségek.
De nemcsak az Úrvacsora alkalmával látom szükségesnek egy önvizsgálathoz használható segítség meglétét, hanem annak más alkalomból való időszakos használatát is. „De mi szükség van mindehhez?” Kérdezheti bárki, hiszen ha valaki rendszeresen olvassa a Szentírást, benne megtalálhatja az önvizsgálathoz, önismerethez szükséges lelki vezetést. Ez igaz is lehetne, de a saját magamról való tapasztalataim, valamint a magukat hívő embernek tartóknál látottak arra indítanak, hogy ezt ne találjam elegendőnek. Van bennünk egy vakság, mint ami Jézusnak a templomba betérő farizeusról szóló példázatában láthatunk. Ha pedig (olykor, néha) vakon magunk is eltekintünk az önnön „hiányosságainktól”, akkor már van értelme egy ilyen lelkiismereti „tükörnek”.
Van egy másik indoka is a lelkiismereti „mankónak”. Ugyanis, egyik-másik szentírási részt az évezredek alatt megváltozott társadalmi viszonyok, életmódbeli eltérések miatt a könnyebb érthetőség végett érdemes átültetni a mai környezetbe. Az is nagyon hasznos, „szíven ütő” lehet, ha egy általánosabban megfogalmazott parancsot „aprópénzre váltunk” és ez által megfoghatóbbá, érthetőbbé, személyesebbé teszünk. Az ilyen, „aktualizálásokkal” tarkított prédikáció is talán jobban megragadhat bennem. Jelenleg úgy látom, hogy egy ilyen „segédkönyv” nagyon hasznos lehetne a hétköznapi lelki életünkben is. (És olykor módfelett kínos szembesülni a rejtettebb önmagunkkal!)
Még egy dolgot látok fontosnak a „lelki mankó” összeállításánál: Mivel valójában egy ilyen írás viselkedési normák valamiféle gyűjteménye, listája, példatára, elsősorban lehetőleg nem tiltásokat kell, hogy tartalmazzon, hanem tevékenységre, tettekre szólítson fel! Egy önvizsgálat akkor igazán mozgósító, ha nem azt kell vizsgálnom elsősorban, mit tettem rosszul, hanem azt mondaná, mit kell tennem, hogy a mennyei Atya akaratát teljesítsem. (Filippi 3,14)
Támaszként és hivatkozási alapként összeállítottam egy – korántsem teljes – jegyzéket azokból a szentírási (elsősorban újszövetségi) részekből, amelyekben vagy a helytelen (bűnös) cselekedetek, (ill. azok tiltása) vannak felsorolva, vagy pedig parancsok, felszólítások a megkövetelt, elvárt, helyes, Isten szerinti cselekedetekre.

Mit mond a Szentírás?

Az alábbiakban csak az általam kiválogatott jellemző szentírási helyek felsorolása következik. Akit érdekel, fél óra alatt kikeresheti és elolvashatja, ezért nem tartottam szükségesnek a teljes szöveg kigyűjtését.
A „kulcs-ige”: Lukács 10,27

Az Ószövetségből

 (És csak a Zsoltárokból)
36, 2-5, 51,18-19, 56,6-7, 64,3-6, 94,6-7, 109,2-5, 112,5-7

Az Újszövetségből

Máté 5,21-48, 6,1-4, 6,16-24, 7,1-6, 7,12-24, 12,7-8, 12,31-32, 15,17-20, 19,18-21, 23:teljes, 25,35-40, 25,42-45
Róma 12,1-21, 13,1-10, 14,13-23, 15,1-6,
1 Korintus 5,1-13, 6,1-17, 7,1-40, 8,8-13, 10, 23-28, 11,4-16, 13,1-13
Galata 5,13-15, 5,16-21, 5,22-24
Efézus 4,17-19, 4,20-32, 5,3-13, 5,17, 5,18-33, 6,1-20
Filippi 2,12-18, 4,4-9
Kolossé 3,2 – 4,6
1 Thesszalonika 4,3-6, 9-12, 5,12-22
1 Timóteus 5,1-6, 6,1-10, 6,17-19
2 Timóteus 2,14-26, 3,1-17, 4,3-5
Titusz 1,6-16, 1,1-10
Jakab 2,1-től, 5,20-ig
1 Péter 2,11-20, 3,1-17, 4,1-4, 7-11, 15-16, 5,2-9
2 Péter 2,2-3

Normagyűjtemény – aktualizálva

A Szentírásban, és különösen az Újszövetségben található, erkölcsi norma jellegű szövegeknek a mai, társadalmi, gazdasági környezetre történő teljes körű aktualizálása, adaptációja eleve lehetetlen feladat. Egy ilyen jegyzék összeállítását egyébként is úgy képzelem el, hogy aki az alább következő összeállítást, miután elolvasta, tovább fogja bővíteni, esetleg saját belátása szerint korrigálni. Ezt az utólagos kiegészítést, ill. korrekciót azért tartom fontosnak, mert egy ilyen jegyzéknek minél nagyobb konszenzuson kell alapulnia, ha azt akarjuk, hogy érdemesnek találja bárki is a használatra. Hogy a várhatóan sokféle igény, javaslat, követelmény mellett mégis nagyjából áttekinthető legyen egy ilyen jegyzék, érdemes valamiféle csoportosítást végezni a jegyzék összeállítása során. Ez a csoportosítás nagyon sokféle lehet. Talán, ha már a tervezett normagyűjtemény elég nagy és széleskörű lesz, el lehet gondolkozni a csoportosítás átszabásán is. Induláskor az látszik jónak, ha a kapcsolati viszonyok mentén kezdjük a csoportosítást. Így elsőséget kap az ember (mint egyén) és a mennyei Atya közötti kapcsolat, a „főparancsok” mentén haladva.

Az első főparancs: „Szeresd a te Uradat…”

 A követelmény: „teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből”, hasonló szintű, mint amit Jézus állított más alkalommal elénk: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Mindezek teljesíthetősége erősen kétséges. Szerintem, a mennyei Atya itt nem kíván mást, mint hogy minden képességünk „bedobásával” szeressük Őt. De szeretetet nem lehet parancsolni. Akkor hát, mit tehetünk? Keressük életünkben (és mások életében), valamint az egész teremtett világban a mennyei Atya szeretetének jeleit. Ezeknek a jeleknek a megismeréséből fakadhat az a reflexió, „visszasugárzás”, ami tőlünk áramolhat a mennyei Atya felé.

A második főparancs: „Szeresd felebarátodat…”

Ebbe a főparancsba az egész világgal való kapcsolatunk belefér. Ha a kapcsolati viszonyokat nézzük, elsődlegesnek tekinthetjük a saját személyem és a közvetlen környezetem közötti kapcsolatot, továbbá a kapcsolatomat más csoportokkal. Így megkülönböztethetünk: családi, munkahelyi kapcsolatokat, kapcsolatokat különböző társadalmi csoportokkal, pl. a gyülekezeti testvéreinkkel való kapcsolatunkat. Természetesen ide kell sorolni a hivatalos, ill. formális kapcsolatunkat a sokféle állami, önkormányzati, vagy más, hasonló szervekkel, szervezetekkel. Ezek között a kapcsolati irányok között – a viselkedésünket tekintve – sokszor van hasonlóság is, de Jézus tett többször is megkülönböztetést közöttük. (Pl. „Adjátok meg a császárnak…”) Kíséreljük meg tehát – az evangéliumok tanítására alapozva – „aprópénzre váltani” ezeket, a mai környezetünkben.

Életünk társai
Elsőként a legközelebbi társainkkal való kapcsolatot vesszük, mint a legfontosabbat. Ezek: szülők, házastárs, gyerekek. Az ilyen kapcsolatokkal már sok alkalommal foglalkoztunk. Mégsem lehet ezt a témakört kimeríteni, mert élettapasztalatban, önmagunk és mások megismerésében előrehaladva – a Szentlélek segítségével – tovább javíthatjuk a kapcsolataink minőségét. (Amiből esetleg mások is okulhatnak, ha tapasztalatainkat átadjuk a fiatalabb, és ezért még járatlanabb társainknak.)
Talán nem árt, ha kezdetként, már most megemlítünk néhány, ebben a kapcsolati körben szerzett tapasztalatot:
-Akárki volt – szerintem – a hibás, mindig nekem kell először kezdeményeznem az esetleg kialakult feszültség feloldását.
-Az apró figyelmességeknek mindig helye van, minden lehetséges alkalommal.
-Ha határozott véleményem van valamiről (vagy valakiről) legyek kíméletes, körültekintő ennek közlésekor.
-Ha úgy gondolom, hogy valamiről (vagy valakiről) határozott véleményem van, mindig hagyjak lehetőséget, hogy ismertessék velem az ettől eltérő véleményt is.
-Ha a véleményem a másiktól stabilan és tartósan eltér valamiről, (vagy valakiről) ez ne befolyásolja semmi másban a kapcsolatunkat.
-Ha valakitől, vagy valakiktől valamilyen kritika, esetleg ettől is súlyosabb dolog ér, és ha lehetőség van a kapcsolat újra-felvételére, tegyük azt úgy, mintha korábban semmilyen negatív esemény nem történt volna közöttünk. (Ez borzasztó nehéz feladat, de nem lehetetlen – többszörös személyes tapasztalatom alapján.)
-Legyek kíváncsi a másik gondolataira. Ha meghallgatom, előbb-utóbb valóban érdekelni fog, hogyan gondolkodik egyes dolgokról, és az ő gondolatai meg fogják termékenyíteni az én gondolkodásomat is.
Nagyon hasznos lenne, ha ilyen, vagy még gyakorlatibb tapasztalatokkal bővíthetnénk ezeket a pontokat.

Én és a „hatóság”
Jézus eléggé egyértelműen kijelölte ebben a kapcsolati viszonylatban a viselkedési követelményeket, csak éppen itt és most vagyunk készek sokszor megkérdőjelezni az Őt követő viselkedés jogosságát. Pedig Jézus esetében minden (politikai) érv amellett szólt, hogy „ezeknek” nem lehet adót fizetni. Pedig még Pál is „ráerősített” (Róma 13,1-7) Jézus szavaira. Aprópénzre váltva, pl.: áfás-s számla kérése. Vagy: a „hatóság” korruptsága sem lehet jogcím a törvény be nem tartására. Bizony, nehéz feladat! Itt is jó volna még több, hasonló, az életben tapasztalt viselkedési dilemma felvetése és Jézus tetszése szerinti megoldása. Remélem, nem lesz nehéz a példák körét gazdagon bővíteni.

Csoportok közötti viszony
A keresztények részéről a gyakorlatban csak ritkán merül fel, hogy javaslatokat, tanácsokat, esetleg követelményeket fogalmaznak meg a csoportok közötti viszonyokra, ill. az egyes csoportok viselkedésre. Ha pedig megteszik, akkor egyrészt rögvest megkérdőjelezik a keresztények legitimációját a „világi dolgokba” való beleszólásra, másrészt nagyon ritka, ha a keresztények csoportjai a véleményüket, javaslataikat kellő tárgyi ismeretek birtokában, megfelelő szakszerűséggel, a másik fél részéről is elfogadható érvekkel és a másik fél iránti tisztelettel teszik. Az említett kritikákkal szemben le kell szögezni, hogy
-minden emberi csoportnak, így keresztény személyeknek, vagy csoportoknak, szervezeteknek joga (esetenként kötelessége) hogy javaslatokkal éljen a másik emberi csoport (vagy szervezet, intézmény) felé
-a javaslatban érintett csoport (szervezet, intézmény) jól felfogott érdeke, hogy a kapott javaslatokat megvizsgálja, és szükség szerint alkalmazza
-a kapott javaslatok felhasználásának az nem lehet ésszerű kritériuma, hogy a javaslattevőt elfogadom, vagy sem, mint érdemi csoportot.
A fentiek alapján jogos és szükséges, hogy a keresztények különböző csoportjai (így az egyes egyházi szervezetek is) javaslatokat fogalmazzanak meg más emberi csoportok, szervezetek, intézmények felé. Így a keresztények javaslatokat tehetnek (fontos esetben: kell, hogy tegyenek) pl. az államhatalom egyes szervei, nemzetközi szervezetek (EU, IMF, ENSZ, stb.) felé. De miért csak javaslatokat és nem pl. követeléseket, iránymutatást? Azért, mert csak (legfeljebb) partnerei lehetnek és nem alárendeltjei egymásnak! Ne essünk szereptévesztésbe!
Vannak-e, lehetnek-e elfogadható, hasznos, sőt fontos javaslataink a „Világ” számára? Igen, ha megfelelően ismerjük, hogyan működik a világ. Nem az, ami a felületen látszik, hanem valójában. Ezért nagyon fontos, hogy az éppen aktuális kérdésről, problémáról kellően tájékozottak legyünk. Ellene lehetne vetni ennek az igénynek, hogy honnan szerezhetnénk kellő ismereteket egy adott témáról? Válaszul azt kell mondanunk, hogy
(a) akik illetékeseknek tartják magukat a döntésekben, rendszerint azok sem szoktak rendelkezni megfelelő ismeretekkel az adott témában, hanem – jó esetben – szakértőket hívnak segítségül a döntéseikhez,
(b) mi is fordulhatunk megfelelő szakértőkhöz javaslatunk kidolgozásához,
(c) hatalmas előnyünk, hogy egészen más irányból (a Szentírás felől) elindulva, esetleg hamarabb rátalálunk a helyesebb válaszra,
(d) továbbá nem terhelik le gondolkodásunkat korábbi (sikertelen) kísérletek.
Úgy gondolom, itt érdemes megszakítani ezt a gondolkodási folyamatot, mivel az előbb felvázolt témakörrel, más alkalommal, részletesebben kellene foglalkozni. Azért is, mert külön meg kellene vizsgálni, lehet-e, érdemes-e ilyen „nagy fába vágni a (nem létező) fejszénket”?

Témán kívüli gondolatok

Egy, a világ szemében porszemnyi társaságnak – a józan eszünk szerint – semmi esélye sem lehet arra, hogy akár döntéshozók, akár közvélemény-formálók egy kicsit is felfigyeljenek a (talán mégoly fontos, vagy hasznos) javaslataira. De: van már Világháló! Ennek az ügyes használatával még nagy szélhámosságok is nemzetközi figyelmet tudnak szerezni. Akkor meg a mi dolgaink miért ne? És tovább fantáziálva: alakulhatna egy „Jóakarat Társaság” (a Societas Jesu mintájára), amely elindítja a „Mustármag projektet”. Felteszi az érvekkel jól alátámasztott javaslatait az Internetre. A javaslatok úgy legyenek megfogalmazva, hogy aki elolvassa, úgy érezze, ez olyan, mintha ő találta volna ki, a „szívéből szól”. (Lehetetlen? Dehogy! Minden szélhámos és populista politikus is így fogalmaz.) De a jót is lehet szépen „csomagolni”. És ha jó a tartalom (legalább is az én hitem szerint) akkor ez nem helytelen. Ezután nincs más hátra, mint a megfelelő javaslatokat kidolgozni, jól megfogalmazni és a szükséges (internetes) technikai hátteret elkészíteni, ahol bárki, fórum-szerűen elhelyezheti a hozzászólását, véleményét. (Természetesen, a fórumot nem lehet szabadjára engedni, hanem állandó kontroll, „moderáció” alatt kell tartani.)
Az álmodozás befejezve, a „témán kívüli gondolatok” lezárva. És elásva? No, azt azért még, talán nem.
Úgyis, azzal kell kezdeni minden javaslat készítését, hogy meg kell ismerni a téma tárgyát. Először a szűkebb régiónkban: Hazánkban és a környező országokban. Aztán: hogyan működik a „globális” társadalom, gazdaság. (Meg ami még evvel jár: kultúrák, vallások, hagyományok, stb.)
Szép kis feladatok! De, ha foglalkozik valaki vele, nem teheti úgy, mint eddig. Mert, amint látjuk, eddig nem sok hasznos jött ki belőle. Éppen ezért szép, érdekes feladat: Jézust követő szemlélettel a „fejéről a talpára állítani” ezt az egész „farsangi kavalkádot”. Újabb témacsoport, újabb file. Hagyjunk időt neki, hátha kiérlelődik valami, ezeknek a gondolatoknak a folytatásaként.
 

Társadalom-korrajz

(Keresztény szemmel)

Nagyon sok – hazai és külföldi – publikáció foglalkozik mai emberi társadalom gondjaival, problémáival és próbál részleges, vagy átfogóbb magyarázatokat, esetleg megoldásokat javasolni azokra. Feltehetően ez az írás az n+1-ik. Minek akkor egyáltalán publikálni? Mert remélem, hogy egy kicsit eltér a szemlélete a szokásostól, így hozzá tud adni egy keveset az eddigi írásokhoz. Az eddigiektől eltérő szemlélet lehet, hogy sok ellenkezést fog kiváltani, de elutasítást okozhat az erősen leegyszerűsítő tárgyalási mód is. Mégsem tekinthetek el a leegyszerűsítésektől, mert e nélkül nagyon nehezen áttekinthetővé válnának a következtetéseim.

A mai kommunikációs és közlekedési lehetőségek

birtokában meglehetősen részletes képet kaphatunk az egész emberi társadalomról. A kérdéssel foglalkozó régebbi írásokon keresztül, valamint – újabban –az internet segítségével, többé-kevésbé megismerhetjük a társadalmi változások folyamatát is. Az emberi társadalom részei – az úgynevezett globalizáció következtében – egyre erősödő kölcsönhatásban vannak egymással. Mindezek ellenére, a társadalmat alkotó személyek, ill. azok kisebb nagyobb csoportjai talán soha nem látott sokszínűséget mutatnak. Vannak országok, régiók, ahol ezt a sokszínűséget a társadalmat alkotó személyek jó szívvel elfogadják egymástól, míg van, ahol nem, vagy nagyon nehezen tudják a velük együtt élők „másságát” elviselni. Emellett eléggé elterjedt vélemény, különösen a másképpen viselkedőkre, gondolkodókra vonatkozóan, hogy a régebbi (eredetinek gondolt) viselkedési formák sokkal jobbak voltak a jelenleginél. Ezért aztán időnként – olykor erőszakosan is – megkísérlik a régi viselkedési formák (és esetleg a régi normák, törvények) visszaállítását. A tisztánlátást nehezíti, hogy a társadalmi változásokkal együtt, azokkal mintegy „kézenfogva” gazdasági, pénzügyi, technikai változások is történtek. Sőt, lehet mondani, hogy a társadalmi változásokat ezek indukálták.
Valóban kijelenthető, hogy az egész világon, az emberi társadalom viselkedési formái, normái, értékrendje egyre gyorsuló módon átalakulóban vannak. Ez a gyorsuló átalakulás már több, mint 200 éve tart. Eleinte egy-egy emberöltő alatt nem volt annyira feltűnő, mindig csak az idősebbek panaszkodtak az „elviselhetetlen” változásokra. Ma már helyenként az egy-két évtizednyi változás is olyan nagy, hogy a fiatalabb nemzedékben is bizonytalanság-érzést kelt. Ezért aztán – érthetően – időnként és helyenként politikai, társadalmi mozgalmak keletkeznek a régi állapotok visszaállítására, vagy az elvesztett „régi rend” valami radikálisabbal való pótlására. Természetesen, ezek az utópisztikus kísérletek hosszú távon nem sikerülhetnek a társadalmi körülmények visszafordíthatatlan, globális változása miatt. Ezek az erőszakos változtatási kísérletek később széles társadalmi rétegekben nagy kiábrándulást okoznak.

Nézzük tehát, hogy honnan indult ez a társadalmi változás?

Az Európában érvényes, „működő” társadalmi rend hosszú ideig a feudalizmus volt. A Római birodalom hanyatlásától a kora-középkori királyságok megszilárdulásáig terjedő néhány száz év alatt alakult ki az a társadalmi rend, ami aztán kb. ezer évig fennmaradt. Természetesen ez alatt sok változáson ment át, de a lényege megmaradt. Ez a társadalmi rend három, egymással is összefonódott bázisra épült: (a) a társadalmi, uralkodási, (b) az egyházi, vallási és (c) a családfői-családi hierarchiára. A hierarchia olyan láncolat volt, ahol a legfelül álló abszolút jogokkal rendelkezett az alatta levők felett. A hierarchia közbenső fokán álló feltétlen hűséggel (lojalitással, szolgálattal) tartozott a fölötte levőnek, míg az alatta levők ugyanilyen hűséggel tartoztak neki. A társadalom előbb említett három oszlopa (a királyi-földesúri, az egyházi-vallási és a családfői-családi) egymást erősítette, legitimitását egymásból eredeztette. A világ más – viszonylag fejlettebb – részein is hasonló struktúrájú társadalmi rendszerek alakultak ki, általában az európainál régebben és még merevebb szerkezetben (Kína, India). Volt, ahol ez a rendszer később alakult ki (Iszlám világ) és még nagyrészt ma is tart (Szaúd-Arábia).
A feudális társadalmi formáció parlamentárissá (népképviseletivé, demokratikussá?) való átalakulása a Francia Forradalommal indult el látványosan Európában. Ennek történései nagyrészt eltakarják, hogy az első igazán demokratikus államalakulat az Amerikai Egyesült Államok volt. (Sajnos, hitelét akkor az egyes rész-államokban gyakorolt rabszolgatartás nagyon lerontotta.) Az új társadalmi rend – a sok visszaesés, vargabetű ellenére – nemcsak Európában vált általánosan elfogadottá, hanem idővel az egész civilizált világon is. Az európai viselkedési normák (civilizáció) globális elterjedésével még az ún. tekintélyuralmi rendszerek is legalább imitálják a parlamentáris rendszert.
A feudális rend felszámolásával együtt megszűnt (annak ideológiai tartóoszlopaiként működő) uralkodó–egyház–család hármasnak az irányító eszmei hegemóniája. Az egyház ideológiai befolyása – lassanként az ideológiai verseny szerepére kényszerülve – részben továbbra is fennmaradt. A hierarchikus családfő szerepet a nők (lényegében a családanyák) kenyérkereső feladatra kényszerülése rontotta le. (Éppen a folyamat elhúzódása, időnként visszaesése teszi ezt a szerepváltást olyan lassúvá.) A feudális eszmék utóvédharcát jelzi az Isten–Haza–Család mondás új erőre kapása. Ebben az új „szentháromságban” a Haza szerepe jelenleg a domináns. A feudális rend összeomlása utáni ideológiai vákuumban a legnagyobb teret a „Haza” fogalma tölti be. A feudalizmus összeomlása előtt – minden ellentétes hiedelemmel szemben – nem létezett a „haza” nacionalista értelmezése. A nacionalizmus – a jelenleg ismert formájában – a feudalizmus utáni kor „találmánya”.
Viszont a globalizáció előrehaladásával, az utolsó évtizedekben, a szűken értelmezett nacionalizmus elavult, és sok esetben káros. Feltehetően még sokáig fognak létezni erőközpontok, uniók, szövetségek, de az ezeket alkotó (nemzeti) részek önállósága csökken, eliminálódik. El kell ismerni, hogy a régi, az uralkodó iránti, szívből jövő tisztelet, hűség helyén támadt fel a „hazaszeretet”, és ennek a szeretetnek esetleges hiány-érzése igen torz eszmei kötődéseket okozhat. Ezen felül a társadalom tagjainak nagyobb részében az egyház iránti odaadás, tisztelet is elkopott. Ennek a hiánynak a kitöltésére a modern társadalomnak nincsen értelmes, használható helyettesítése. Ennek eredménye lehet minden jelenkori torz rajongás, révület-pótlék, ill. annak ellentétébe fordulva: engesztelhetetlen vak, irracionális gyűlölet.

A feudalizmus utáni civil (polgári) viselkedési normák

egy ideig a korábbiaknál is magasabb etikai nívót mutattak. (Sok, katasztrofális visszaeséssel, mint pl. a világháborúk, forradalmak, diktatúrák, nacionalista indíttatású repressziók, sőt tömeggyilkosságok.) Miközben az országok közötti kapcsolatban globálisan kezd elterjedni a józan, felelősséget vállaló, kooperatív szemlélet, addig a személyek és gazdasági szereplők közt – minden törvényi korlátozást figyelmen kívül hagyva – inkább a dzsungel törvényeihez hasonló viselkedést lehet sokszor tapasztalni. Természetesen ebben is – országonként és régiónként – nagyok a különbségek. A normaszegő viselkedés gyökerét abban látom, hogy a normaszegők nem hoztak magukkal a családjukból megfelelő viselkedést, magyarul: neveletlenek. Ennek oka vagy az, hogy már a szüleik is „neveletlenek” voltak, vagy pedig a szüleik az elfoglaltságuk miatt nem tudtak velük kellően törődni. A probléma általánossá válása miatt egyes régiókban – úgy tűnik – a társadalmi etika leromlása is általánossá vált.
 Ezt a viselkedési állapotot felnőtt korú társadalomban nehezen lehet korrigálni. Külső, társadalmi, munkahelyi kényszerítő eszközökkel el lehet érni egy elviselhetőbb kötelesség-elfogadási szintet, de az önálló, személyes, felelősségtudó viselkedést már nem nagyon. Egyébként az a tapasztalatom, hogy ez a felelősségvállaló magatartás a többgyermekes családban mintegy spontán kialakul, mivel ebben az esetben nemcsak a szülő nevel, hanem a testvérek is nevelik egymást, rendszerint eredményesen és hatékonyan. Az ilyen gyereknek rendszerint van önkritikája, helyes önképe, tud olykor önmegtagadó lenni. Ezt a hatást a nem nagy családban élő, alig-nevelt gyerekeknél csak az óvodában, iskolában lehet elérni, megfelelő nevelési módszerek mellett. Amennyire ismerem, az angolszász iskolarendszer jobb lehetőséget nyújt ehhez a felelősségtudóvá neveléshez, mint a hazai. Úgy gondolom, az egész-napos foglalkoztatás fontos tényező, hogy a külső helytelen (pl. otthoni) hatásokat csökkentsék. A másik fontos tényező csoportos munka, ahol rendszeresen, irányító és irányított szerepet egyaránt kell vállalni. Ebben, az előbb említett oktatási-nevelési rendszerben még sok olyan sajátosság van, amit át kellene venni. De, mivel minderre jelenleg semmi remény, itt érdemes bezárni ezt a gondolatsort.

A mai modern társadalom

(talán nem túlzok, ha ezt globális szinten, és nem csak a keresztényeknél is megállapítóan) a transzcendentális reláció hiányában is szenved. A „művelt” emberek, akiknek iránymutatóknak kellene lenniük, elvesztették a transzcendentális érzékenységüket. Az egész világ arra vár, hogy a mai globális, sőt kozmikus világképük kiegészüljön egy ehhez valóban illeszthető transzcendentális világképpel. Szép feladat lesz egy új (a kozmikus tudatú/szemléletű személyek által is elfogadható) vonzó, transzcendens világkép kidolgozására vállalkozóknak. Meggyőződésem, hogy a feltétlen irgalmasság cselekedetein keresztül lehet ma a legbiztosabban eljutni a transzcendencia megtapasztalásáig. De ez nem mindenkinek járható út, mert ki képes/hajlandó néhány évre beállni önkéntesnek Teréz Anya nővérei közé?
 

SZERZETEK – RÖVIDEN

(A szerzetesség kezdetei, múltja, jelene)
 

A TÉMA MEGKÖZELÍTÉSI MÓDJA

A téma interpretálásának igénye több, mint három éve jelentkezett először, egy evangélikus bibliakörben. A kidolgozást Anyácska vállalta magára, és néhány hetes előkészület után perfektuálta is, egy bibliaórai előadás-sorozatban. A sikerre való tekintettel már akkor felmerült, hogy jó lenne a kézi jegyzeteket elektronikusan is rögzíteni, ami végül Anyácska váratlan halála miatt elmaradt. Mivel a kézi jegyzetek részletessége, alapossága ezt lehetővé tette, elkészült végül a számítógépre vitt szöveg is. Annak sikere alapján, a bibliaórán meg lett beszélve egy rövidebb, elemző jellegű témavázlat is. Végül a témát a PiSzE is felvette az éves csoport-megbeszélések témái közé, nyilván, az eredeti több tízoldalas változatnak egy rövidítettebb változatában. Mivel az eredeti szöveg rövid változata egy emészthetetlen adathalmazt eredményezett volna, inkább az elemző jellegű, rövid változat komfortosabb szövege kerül majd az alábbiakban ismertetésre.

MIÉRT, HOGYAN KELETKEZETT A KERESZTÉNY SZERZETESSÉG?

A szerzetesi életforma nem keresztény találmány. A kereszténységtől függetlenül többféle, szerzetesi jelleget mutató életforma létezik más vallási közösségekben. Mik az „univerzális” jellemzői a szerzetesi életformának? A spirituális elkötelezettség, a transzcendentális kapcsolatra való készség, az egyszerű, aszkétikus életforma és – többnyire – a nőtlenség. Ilyen, szerzetes-szerű életmódot követnek a buddhista szerzetesek, a mozlim dervisek, de akár ide sorolhatók többé-kevésbé az animista vallások sámánjai is. A keresztény szerzetesség keletkezése három fő indítékra vezethető vissza. Az egyik: Krisztus követése a szenvedésben (Fil 3,10-14) A másik: önmagam sanyargatása (aszkétizmus) a bűn elkerülésére (1Kor 10, 27) A harmadik: a tökéletességre törekvés (Mt 5, 48)
Ezeket az igehelyeket még ki lehet sok másikkal egészíteni Így pl.: Ha tökéletes akarsz lenni… (Mt 19, 21) És: vágd le… (Mk 9, 43-48) És: szánjátok oda… áldozatul… (Rm 12, 1-2) És: Akik tehát tökéletesek vagyunk… (Fil 3, 15) És: tökéletesen maradhassatok… (Kol 4, 12) És: tagadja meg magát… (Mk 8, 34)
Számításba lehet még venni azt a gondolkodásmódot is, hogy miután a keresztényüldözéseknek vége szakadt, sokan úgy érezték: a „mártíromság dicsőségéből” kimaradva, valamivel pótolniuk kellene azt. Így elmentek remetének, szinte elviselhetetlen aszkézist vállalva magukra. A módszer bevált: az egyszerű hívők szent emberekként tekintettek rájuk, kérve őket, hogy helyettük, értük imádkozzanak. Egy másik ilyen szemléleti tényező volt, hogy a kereszténység első ezer évében fokozottan várták a parúziát (Krisztus újra eljövetelét) Ez a vélekedés időnként áthatotta az egész kereszténységet, pl. Szent Pál működési idejének első részében (Rm 13, 12: az éjszaka múlik, a nappal már egészen közel van) vagy a Millennium (Krisztus születésének ezeréves fordulója) idején.
Szíriában, az ottani remeték között terjedt el az a vélekedés, hogy a tökéletességre való törekvés mintái az angyalok, akiket antropomorf (emberhez hasonló) formával és tulajdonságokkal ruháztak fel. És, mivel az angyalok nem nélküliek, példájuk nyomán a szüzesség különös érték. Hasonlóképpen, mivel az angyalok nem esznek, azért a minimum a végletekig hajtott böjtölés. Valamint, mivel az angyaloknak nincs szükségük alvásra, ezért az alvást is minimalizálni kell. Továbbá, mivel az angyaloknak nincs semmi tulajdonuk, ezért a tökéletesedéshez a teljes szegénység is szükséges. Látható, hogy a szerzetesség (és tulajdonképpen a papság) alap-kritériumai: a szüzesség és a szegénység gyökerei ide vezethetők vissza.
A remeteség elterjedésével egész remete-telepek jöttek létre, ahol a közösség tagjai rendszeres közös imára jöttek össze. Később, néhol, a napirendjüket írásba is foglalták, megszülettek az első szabályzatok (regulák). A legnagyobb hatású Nursiai Szent Benedek Regulája (529) lett, ami mindmáig a szerzetesi szabályok mintája. A szerzetesek kezdettől fogva mások adományaira voltak utalva, mert egyrészt idejük nagyobb részét imával és „elmélkedéssel” (szemlélődéssel) töltötték. Idővel az adakozók az adományokat bizonyos ima-feladatokhoz kötötték. („Imádkozzál atyám, ezért, vagy azért.”) Kialakult a közbenjáró imádság gyakorlata. Az adományok ekkor már nem csupán esetlegesek voltak, hanem tartós vagyon-elemeket (rendszerint földbirtokot) is jelentettek. A szerzetesek könnyebb, rendszeres megélhetése – természetesen – nem szolgálta az aszkézist, pedig az eredeti cél Krisztus szenvedéseihez való hasonulás és a (keresztény) tökéletességre való törekvés volt.

A keleti (ortodox) egyházban egy ideig párhuzamosan fejlődött a szerzetesség. Azon az oldalon, Nursiai Szent Benedekéhez hasonlóan, szintén kialakult a szerzetesség sajátos gíakorlata, ahol a nagy szabályozó tekintély Nagy Szent Vazul (görögösen: Baszileosz) volt. A keleti egyház nem vált olyan centralizálttá, mint az Ókor végén a nyugati, de mindig törekedtek a konszenzusos, egységes teológiára és gyakorlatra.

A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE: A REFORMOK TÖRTÉNETE

(Újabb és újabb célok, feladatok.) A kolostorok vagyonszerzésével – kevés kivétellel – a szerzetesrendek elkényelmesedtek, számottevően csökkent az aszkézis gyakorlására való hajlandóság. Időnként akadtak „lánglelkű” szerzetesi vezetők, akik vissza akarták terelni a szerzetesi közösségeket az eredeti szellemiséghez. Az első, nagyobb hatású mozgalom az úgynevezett clunyi reform volt. Nem csupán a szerzetesi fegyelmet kívánták helyreállítani, hanem alkotó tevékenységre is ösztönözték a testvéreket. Így az olvasás mellett az iratok (kódexek) másolása, az egyházi zene művelése, a kórus-éneklés, az „új” stílusban (a gótikában) megjelenő épületek tervezése, kivitelezése voltak a főbb tevékenységeik. Egész (Nyugat)-Európában sok kolostor csatakozott a mozgalmukhoz, ami végül – pápai jóváhagyással – új szabályzattal és szervezettel önálló szerzetesrenddé alakult.
Az újabb és újabb reform-mozgalmak során „divattá vált” hogy a kisebb-nagyobb újításokra hivatkozással mindjárt új rendet alapítottak. Ráadásul ezek a rendek egymással vetélkedtek, időnként egymás elleni erőszakos cselekményekbe is belesodródtak. Az anomáliák nyomán a pápák egy időre betiltották újabb rendek alapítását. Ezt a tilalmat egyes, később nagy jelentőséget nyert rendalapítók is megszenvedték, mint pl. Assisi Szent Ferenc. Az 1100-as évek vége felé újabb rendek születtek, a felmerült aktuális problémák, igények megoldására. Így a szentföldi harcok nyomán a katonáskodó lovagrendek, a sebesülteket ellátó ispotályosok, a fogolykiváltók, majd az eretnekmozgalmak terjedése ellen a prédikátor-rendek (pl. a Domonkosok). Ezzel mintegy azonos időben alakult meg az egyre elviselhetetlenebbé váló – főleg városi – mélyszegénységgel szolidaritást vállaló Ferencesek rendje. A szegények anyagi boldogulásáért harcot hirdető valdensek, albigensek nem kaptak egyházi támogatást, sőt, mint eretnekeket kiirtásra ítélték őket. Az ismételt reformok ellenére a középkor végére a szerzetesség általános erkölcsi színvonala, hatása a köznép lelki épülésére, megújulására, katasztrofálisan leromlott.
Mind eközben a szerzetesházak száma nagyon megnövekedett. Nagyobb városokban olykor több tíz kolostor is volt a legkülönfélébb szerzetesrendektől. Vidéken jóformán minden faluban akadt egy, amelynek a fő feladata a helyi földesúr családjának az elhalt és élő tagjaiért való imádkozás volt. A szerzetesek nagy többsége nem végzett sem fizikai, sem szellemi munkát, csupán a napi – nem kevés – közösségi liturgikus feladat ellátásában vett részt. (Napi ötszöri közös imaóra, a nap és az éj különböző szakában, kóruséneklés, közös étkezés az ügyeletes felolvasó szent történeteinek – a legendáknak – a hallgatásával egybekötve.) A szerzetesrendek tagjainak és az őket kiszolgáló „laikus testvéreknek” a létszáma az összlakossághoz képest is tekintélyes volt, akiknek az ellátása a kolostor saját, vagy a „kegyuraik” jobbágyaira hárult.

A REFORMÁCIÓ ÉS A FELVILÁGOSODÁS, MINT A MEGÚJULÁS GERJESZTŐJE

A Reformáció követőinek az egyik legfontosabb felismerése volt, hogy a (szerzetesi) közbenjáró imádság nem „működik”. Ennek eredményeképpen, ahol ez a vélekedés elterjedt, a „kegyurak” megvonták a támogatást a tőlük függő szerzetes-közösségektől. Sőt, nem átallották a környékükön található szerzetesközösségek birtokait is kisajátítani, mint „haszontalan tevékenységek” felszámolói. Ez a ”racionalizáló” szándék fokozott erőre kapott a Felvilágosodás idején (a 18. században) olyan mértékben, hogy az egyébként mélyen vallásos II. József császár is a „haszontalan” szerzetesrendeket a birodalma területén megszüntette. Csak a tanítással, vagy betegápolással foglalkozó rendeknek kegyelmezett, de ezek „túlzott” anyagi forrásait is megkurtította, a Kincstár tulajdonába vette.
A Reformáció és a Felvilágosodás eredményeképpen egész Európában a szerzetesházak száma töredékére eset vissza, és több szerzetesrend véglegesen kihalt. A szerzetesházak 16.-18. századi drasztikus csökkenése egyben a szerzetesi mozgalom megújulását is magával hozta. Ez a megújulás érintette a régi rendeket (mint pl. a karmelitákat) és egyben új rendek alapítását is. Az új rendek közül jelentőségében kiemelkedik a Jezsuita rend (Societas Jesu). Az úgynevezett szemlélődő rendek megújulásának mintapéldája a „sarutlan” karmelitáké, ahol a női ágat Avilai Szent Teréz, a férfi-ágat Keresztes Szent János újította meg.
Hogy pontosítsuk a szerzetesek létszámának változását, a Reformációt követően először ellentétes folyamatok indultak meg. Míg, ahol a reformáció uralomra jutott, Észak-Németországban és Skandináviában a 16.-17. században a szerzetesrendek gyakorlatilag megszűntek, birtokaikat kisajátították, addig Délen, különösen Spanyolországban a meglévő szerzetesrendek megújultak, újak keletkeztek. Példaképpen a karmelitáknak 1765 táján mintegy 800 kolostorában kb. 15 ezer barát és apáca élt. Hasonlóképpen a kapucinusoknak 1730 kolostorában 1760 táján mintegy 34 ezer szerzetesük élt. Az új alapítású rendek is hasonló módon terjeszkedtek ott, ahol az uralkodók ezt pártolták. Így a jezsuiták létszáma 1750-ben több, mint 20 ezer, ebből 11 ezer a pap. A jezsuiták Magyarországon is gyorsan elterjedtek, 1700-ban már több mint 700 kollégiumuk volt.
A szerzetesházak terjesztésének szellemiségére hadd álljon itt egy idézet Ávilai Nagy Szent Teréztől. (Alapítások könyve XVIII. fejezet.) „Amennyire csak vissza tudok emlékezni, sohasem mondtam le egy alapításról sem, azért, mert féltem a fáradalmakról… Mert tudatában voltam annak, hogy kinek szolgálatában teszem, s elgondolkoztam azon, hogy abban a zárdában majd mennyire fogják dicsőíteni az Urat, s hogy el lesz benne helyezve a legméltóságosabb Oltáriszentség. Nekem ugyanis rendkívüli örömet okoz, ha azt látom, hogy egy templommal megint több van, főleg, ha meggondolom, hogy mennyit vesznek el tőlünk azok a lutheránusok. Vajon melyik szenvedéstől – s lenne az bármi nagy – riadna vissza az ember, ha annak árán ekkora jót tehet a kereszténységgel?”
Dél-Európában a szerzetesrendek visszaszorulása a Francia Forradalommal, ill. a Felvilágosodás térnyerésével kezdődött. Már XV. Lajos francia király kezdte el (1766-ban) a katolikus országokban a kolostorok „szabályozását” (bezárását) amit II. József, mint német-római császár és magyar király folytatott (1781-ben) a saját birodalmában. A kolostorok felszámolása a Francia Forradalom után sem állt le, inkább újult erővel folytatódott, egészen az első Világháborúig, Portugália, Spanyolország, Franciaország, Belgium, Németország, Olaszország területén egyaránt. Franciaországban, csak 1866-ban, 4000 kolostort zártak be. A szerzetesrendek felszámolását követően több kontemplatív (elmélkedő) rendet újra kellett alapítani, de nagy részük végleg megszűnt. A felszámolást követően (sőt, az előtt, alatt) „gomba-módra” új rendek is születtek. Az új rendek egészen más szellemiségűek, lettek. Fő hivatásuknak a kontempláció helyett, mellett a tanítást, a szociális munkát, betegápolást, lelki gondozást és a térítést (missziót) tekintették.

MEGVÁLTOZOTT SZELLEMISÉG

A reformáció utáni, új alapítású szerzetesrendek szellemisége, életmódja a régiekhez képest alapvetően megváltozott. Ez az átalakulás aztán – részlegesen – kiterjedt a korábbi alapítású, az addig az aszkézisre és a kontemplációra koncentráló szerzetesrendekre is. Az elmélkedésre, a kontemplációra fordítandó idő radikálisan lecsökkent, és célirányossá vált, amennyiben a rekreációt, megújulást, pihenést, ill. az időnkénti, hitben való megerősödést (lelkigyakorlat) szolgálta. Megszűnt a klauzúra szigorúsága, a szerzetesek kimentek az emberek közé. Feladataikat sokszor a laikusokkal, vagy akár a nem hívőkkel együtt végzik. Nem a szegénységet gyakorolják, hanem a magántulajdon-nélküliséget. (Lehet akár autójuk is, de a rend szolgálatában.)
Az új, vagy megújult szerzetesrendek olyan területeken végzik első sorban a tevékenységüket, ahol az állami gondoskodás hiányzik, vagy hézagos. Nem felejtik Krisztus szavait: „mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, tehettek velük jót, én azonban nem mindig vagyok veletek”. Sok rend, amelyik korábban nem tette, most fő tevékenységként tanító rendként működik. Nem csupán az oktatásért, az ismeretek átadásáért, hanem az oktatás keretében elsősorban a nevelésért. Kontemplációra alapított rendek, mint a ciszterciek, vagy a karmeliták, orvosi tevékenységet végeznek – sokszor nem is egyházi intézményekben. A domonkosok nemcsak a teológiával foglalkoznak, hanem pl. csillagászattal. (Éppen azzal, amiben az elért tudományos ismereteknek, mint eretnekségnek az elítélésében döntő szerepük volt.)
Nagyon sok, hasonló hivatással induló – nagyobbrészt női – szerzetesrend működése indult a 19. 20. században. Ezek regulája, hatóköre nagyon sokféle. Talán a legjelentősebb ezek között a Szeretet Misszionáriusai (Missionaries of Charity) nővérek rendje. Ismert nevén: Teréz Anya nővérei. Alapítója Agnes Gonxha Bojaxhiu (1910-1997) szerzetesi nevén Teréz. Klauzúra nélkül élnek, a legnyomorultabbak között, mindenütt a világon, ahol megtelepedtek. A nagy terhelés miatt a szabályzatuk a szerzeteseknek előírja a napi két órás rekreációt. Ez alatt legfeljebb csak imával, elmélkedéssel lehet foglalkozni. Mindenkit, aki rászorul, gondozásba vesznek, akkor is, ha akár az utcán fekszik, és már haldoklik. Minden haldoklóban Krisztus arcát látják. A feltétel nélküli irgalmat gyakorolják, legyen az bármilyen vallású, vagy akár hitetlen. Jelenleg az egyik legnagyobb létszámú szerzetes közösség. Hasonló létszámmal az ugyancsak betegápolással foglalkozó Szent Vince Nővérei bírnak.

A LELKIGYAKORLAT

A kontemplációnak és az aszkézisnek, mint fő tevékenységnek az átértelmezése Loyolai Szent Ignáchoz fűződik. Ugyanis az általa kidolgozott Lelkigyakorlat egy intenzív aszketikus szemléleti és személyiségformáló tréning. Igénybe veszi a benne részt vevő személy teljes testi és szellemi valóját, érzelmileg és értelmileg egyaránt. Legalább olyan eredményes és hatékony, mint a modern (pl. szcientológiai) tréningek, de nem a gonosz célok érdekében, hanem abban, hogy „Krisztus katonájává” teszik azokat, akik alávetik magukat ennek, a személyiséget valóban átformáló „agymosásnak”, „maindrainnek”.
Szent Ignác lelkigyakorlatos szabálya olyan, mint egy katonai szolgálati szabályzat. Nem hiába volt katona. A szabályzatnak két arca van. az egyik az emberi oldala, ahol a módszerek vannak leírva, míg a másik a lelki oldal, ahol a módszer és ráció mögött tapasztalható a lelki tartalom. néhány példa az előzőből:
a) minden erővel azon kell lennem és arra kell törekednem, hogy fájdalmat érezzek, szomorkodjam és sírjak, és ugyanígy erőlködjek a többi pontnál is…
b) kérjem az átérzését annak a gyötrelemnek, amit az elkárhozottak szenvednek…
c) Hogy mindenben eltaláljuk az igazságot, azon az állásponton kell lennünk, hogy a fehéret, amelyet látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Anyaszentegyház úgy döntene…
És példa a másikból:
De íme, a lélek a keresztre pillant. Eszébe jut a szegény, megvetett, szenvedő Krisztus és már tudja is, mit válasszon: választja a keresztet, a megvettetést, a szegénységet csak azért, mert Krisztus is ezt választotta, mert ő is a kereszten van. mert ebben a lelki állapotban Krisztus szeretete a döntő, a szereteté a végső szó. Mert ő megalázta magát, értem: én is. Mert ő szegény lett értem: én is. Egyszerűen azért, hogy olyan legyek, mint ő, hogy vele lehessek, hogy hálából mindent visszaadjak, amit csak adott nekem.

ÖKUMENIKUS JÖVŐ

Már a 18. századtól kezdve keletkeztek olyan protestáns (elsősorban német és evangélikus) közösségek, amelyek nem elsősorban az egyszerű hívek vezetését, lelki gondozását, az igehirdetést tekintették központi feladatuknak, hanem a közös imaéletet, az abban való elmélyedést. Ezek közül az egyik első volt a Herrnhuti Testvérközösség, amely mindmáig élő és ható szervezet. Egy kiadványuk, a Losung, (napi bibliaolvasási Útmutató) széleskörű ismertséget (és elismertséget) hozott munkájuknak az egész protestáns keresztyénségben. Ugyancsak a 18. századra tehető az ún, diakonissza mozgalom keletkezése, aminek német, evangélikus kezdeteiből lassan lefűződtek a református, majd a különböző nemzeti ágai. Mindezek továbbra is erős kommunikációs szálakkal kötődnek egymáshoz, szervezeti egység nélkül.
A reformáció után, a protestánssá lett országokban, tartományokban elsősorban a svédeknél és Kelet-Poroszországban – mintegy féllegálisan – maradtak (az augsburgi hitvallást követő, tehát evangélikusnak tekinthető) férfi szerzetesközösségek. Ezek sorsa az évszázadok során, mint búvópatak alakult. Nyilvánosan Svédországban működik néhány közösségük, minden helyi egyházi és állami támogatás nélkül, de létszámbeli utánpótlásuk megoldottnak tekinthető. Németországban is vannak (és újonnan keletkeznek) evangélikus férfi szerzetesközösségek, akik egyházközségi diakóniai és egyéb kisegítő szolgálatot végeznek. Magdeburgban személyesen is találkoztam velük, ahol az egyik egyházközségben hatan, egy másikban négyen dolgoznak.
A katolikus egyházban az utolsó 50 évben végbement erős változások mellett, továbbra is megmaradtak az addig funkcionáló rendek is. A legszigorúbbak, mint pl. a Karthauziak, a Trappisták, létszám–utánpótlása ma is biztosítottnak látszik. Mindig vannak olyan, elhivatottságot érző fiatal férfiak és nők, akik különleges körülmények között akarják megélni hitüket, leélni életüket. A választék nagy, hiszen száz fölötti a teljes egyház területén engedélyezett működésű szerzetesrendek, kongregációk száma. De van olyan kongregáció is, amely további 40, gyakorlatilag független, egyházilag önálló kongregációként van elismerve.
Amíg a szerzetesség olyan sokszínű, addig tapasztalható ezzel együtt egy konvergencia is. Nem a katolikus egyházon belül, hanem a különböző vallások és felekezetek között. Ez, természetesen nincs annyira a közvélemény szeme előtt, pedig ezen a téren már többször történtek kezdeti mozgások. Talán a legjelentősebb és legelőremutatóbb ezek között már több alkalommal megtartott Assisi Vallásközi Imatalálkozó. Erre a kezdeményezésre – szerintem – később úgy fognak tekinteni, mint egy új Vesztfáliai Békekonferenciára. Amint az köztudott, ezen a békekonferencián látták be az európai hatalmak, hogy egyik felekezet sem tudja soha többé kiirtani, megszüntetni a másikat. Bár ez a felismerés sohasem lesz teológiailag kifejtve, mert akkor mindenki elveszítené az önazonosságát, ettől ez még az európai egyensúly egyik talpköve maradt. Hasonló felismerés készülődését láthatjuk Assisiben is, de hogy ez széles körben elfogadottá váljon, ahhoz még néhány évtized, esetleg emberöltő szükséges. Hogy ennek a teológiai kifejtése soha sem történik meg – amint a Vesztfáliai Békénél – úgy ennél sem, abban is biztosak lehetünk. (Bár, korunk egyik ismert, és sokat kritizált teológusa, Hans Küng már írt erről egy releváns könyvet, a Projekt Weltethos címűt. Fogunk még erről hallani.)
 

Egy kis humán-etológia

Mottó: „viseljétek el egymást szeretettel” (Ef. 4,2)

Nem vagyunk egyformák

Szokták mondani: nincs két egyforma ember. Ez, így: megengedő jellegű szentencia. De, sajnos, ha embertársainkat jellemezzük, rendszerint a látható jellemvonásaiknak, tulajdonságaiknak elsősorban a negatív oldalát vesszük észre. Amikor ítéletet alkotunk másokról, akkor a legkönnyebb a dolgunk, ha nem egyes emberekről mondunk ítéletet, hanem emberek egyes csoportjairól. Még, ha egyes embereknél tapasztalunk valamilyen jellemző viselkedésmódot, akkor is azt mondjuk: ilyenek a németek (vagy a franciák, az olaszok stb.). Bőven el vagyunk látva előítéletekkel más emberekről, de különösen más embercsoportokról.
Úgy gondolom, ez a gondolat-sor egy személyes hangú szöveg lesz, mint ahogyan az egész írás címe is az. Abból indultam ki, hogy vannak embertársaim, akiknek már a közelsége is irritál, akár a viselkedésük, akár a megjelenésük miatt. Hiába küzdök ez ellen és próbálom szemléletmódomat megváltoztatni, nem sikerül. Azt sem tudtam eddig egyértelműen meghatározni, hogy ez bűn-e, vagy nem? Pedig tudom, hogy nemcsak bennem, hanem másokban is, a tőlünk eltérő külsejű, viselkedésű emberek kényelmetlen, kellemetlen érzést kelthetnek. Ezért gyakorlat már ősidők óta, hogy az erős viszolygást, undort, felháborodást keltő személyeket elkülönítsék a többi, „rendes” lakostól. Már az Ókorban is elkülönítették az ilyeneket, elsősorban a leprásokat. Aztán a középkorban külön „vigalmi negyedbe” űzték az „örömlányokat”. És, „természetesen”, sok középkori városban gettóba zárták a zsidókat. Ezt a gyakorlatot az is súlyosbítja, hogy ez az idegenkedés, a viszolygás, már nagyon sokszor – okkal, vagy ok nélkül, teljesen mindegy – haragba, sőt gyűlöletbe, végül gyilkosságba, tömeges gyilkosságba csapott át. Minden kornak megvannak a saját „ügyeletes” számkivetettjei. Ráadásul, az elmúl évszázad rettenetes példát mutatott arra, hogy a viszolygás, idegenkedés, harag, gyűlölet ördögi lánca sok millió ártatlan ember (csecsemők, gyerekek, nők, férfiak, öregek, magukkal tehetetlen emberek) kegyetlen, irgalmatlan, szenvtelen és szervezett meggyilkolásához vezetett. És az egész egy kis, olykor viccekben megjelenő viszolygással kezdődött. Szokták mondani, hogy ez most nem vezethet ilyen súlyos tettekhez. Sajnos, akkor sem lehetett látni, hogy mi fog következni. A mai társadalom „szíve szerint” nem akar foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, talán érezve ezeknek a potenciális súlyát. Most is jobb tehát, ha elsőként csak az apró, hétköznapi viszolygásainkkal foglalkozunk.

Viselkedünk

Az ember mindenütt viselkedik. Lehetséges, hogy viselkedése megfelel a személyiségének, de az a valószínűbb, hogy akivel éppen találkozik, annak nem az igazi „arcát”mutatja meg. Lehet bánatos, és azt szégyelli elmondani. Lehet mérges, de nincs kedve az egész dolgot annak a „nyakába borítani”, akivel alkalmilag találkozott. Hányszor van, hogy a házastársunknak sem valljuk be, milyen gondunk, bajunk van, mert nem akarjuk éppen terhelni vele. Nem mindenki viselkedik így – ahogy’ mondani szokták – „úriemberhez méltóan”. Éppen az olyan, „spontán viselkedésű” emberektől szoktunk viszolyogni, akik – legalább is a külső szemlélő által látható módon – mindig azt teszik, mondják, „ami a szívükön van”. Különösen akkor tud ez riasztó lenni, ha az illető mindezt harsány módon teszi. Ő úgy látja: barátságos, kedves, és csodálkozik, hogy akivel beszél, az visszafogott, hideg. Sokan meg is sértődnek az ilyen hideg fogadtatáson. Nem vagyunk viszont ilyen nehezen befogadóak, ha ismerjük, szeretjük az illetőt, mert tudjuk: ő már csak ilyen, „spontán viselkedésű”.
Nem zavaró, sőt elvárt a gyerekek harsány, őszinte közeledése, kitárulkozása. Hasonlóképpen toleránsak vagyunk egyes nemzetek közvetlenebb, harsányabb közeledési módjával, mint pl. az olaszoknál. De, ha pl. egy roma közeledik hozzánk hasonló módon, akkor már idegenkedünk tőle, elutasítók vagyunk. Pedig, például, csak azt akarta megkérdezni szegény, hogy hány óra van. Hasonló idegenkedést tapasztaltam, ha megszólítottam valakit az utcán, mondjuk, Észak-Németországban. Bezzeg, ha Spanyolországban kérdeztem ugyanazt, akkor nemcsak elmagyarázták, mit tegyek, hanem el is vezettek oda, ahová igyekeztem, ha nem volt messze. Lehetne még ezt tovább részletezni, példákkal illusztrálni, de csupán szószaporítás lenne. Inkább azt kellene vizsgálni, hogy meddig eltűrt személyi sajátosság és mikortól elfogadhatatlan a másik ember felé való „negatív” (visszafogott, vagy egyenesen elutasító) viselkedésem.
A viselkedésünk nem véletlenszerűen alakul, alkalomról alkalomra, hanem a bennünk meglévő, kialakult véleményünk – bátran kimondható: előítéleteink – következménye. Egy vélemény (előítélet) lehet kedvező is, ha az illető eleve kedves számunkra. Az ilyeneknek sok olyan tettet, viselkedést elnézünk, amit mástól nem fogadnánk el.  Ez, a másik emberről kialakult vélemény lehet valós tapasztalatokon alapuló, és lehet hallomásból eredő, esetleg teljesen igaztalan is. És a helytelen, igaztalan, sőt rosszindulatú vélemény szokott az igazságtalan viselkedés, sőt a gonosz, mások kárát okozó cselekedetek alapja lenni. Sajnos, a helytelen vélemény (az előítélet) befolyása alapján szoktuk sokszor mérlegelni a másik személy viselkedését, tetteit. És az előítélet sajátos „szemüvegén” keresztül nézve a másik ember viselkedését, tetteit, az sokszor „ráerősít” a korábbi elfogult véleményünkre. Ha ez, az eleve téves vélemény a másik ember felé való viselkedésünket (vagy súlyosabb esetben: a másik elleni tetteinket) is a rossz irányba fordítja, akkor már, bizony, gonoszat is teszünk a másik ember ellen.

Cselekedeteink gyökerei

A másik ember elleni gonosz cselekedet nem gyökértelen. A más emberekkel kapcsolatos viselkedésünk alapja a másikról alkotott (helyes, vagy helytelen) kép, vélekedés. A másik emberről való vélemény ősidők óta a bizalmatlanságra épül. Az emberekbe mintegy bele van oltva a másik iránti félelem, bizalmatlanság. (Nem így a gyerekeknél, akik a szülői védelemben élve, „gyermeki” bizalommal közelítenek a másik felé. Nem hiába mondja Jézus: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermek, nem mentek be a mennyek országába.”) Tehát, ha a Jézus szerinti bizalommal közelítünk a másik ember felé, akkor remélnünk kellene, hogy a másik is hasonló nyílsággal fordul hozzánk. De, amint valaki „belenő” a felnőtt társadalomba, a saját bőrén tapasztalja meg, hogy sokszor a megelőlegezett bizalommal szemben nem találkozik hasonlóval, hanem csalárdsággal, ellenségeskedéssel. Aki ilyen módon sokszor csalódott, attól nehéz elvárni, hogy ismét és ismét kitegye magát a bántásnak, csalódásnak. Ha a másokkal kapcsolatos rossz tapasztalatok elmélyülnek, nem múló élménnyé válnak, akkor ezek az élmények haraggá, gyűlöletté válhatnak. Ráadásul, sokszor nem is szükséges, hogy a negatív véleményem a saját tapasztalataimon, élményeimen alapuljon, hanem elég, ha csak mások véleményeként hallottam, mégis, könnyen át tudom venni azt. Továbbá, ezt az átvett véleményt azokra is képes vagyok áthelyezni, akiknek esetleg semmi bizonyítható kapcsolatuk sincs negatív véleményem érintettjeivel. (Bűnbakképzés.)

Lehet-e védekezni a negatív véleménnyel szemben?

Sokszor megeshet, hogy valaki, vagy valakik helytelenítő, elítélő véleménnyel vannak irántam. Ha nincs róla tudomásom, akkor a „boldog tudatlanság” állapotában, semmi gondom vele. Ha tudomást szerzek róla, csak akkor érdemes valamit ellene tenni, ha abból károm származhat. Ilyen esetben a legegyszerűbb meggyőzni azt, akinek ilyen véleménye van rólam, ítéletének igaztalan voltáról. Ha ez nem sikerül, akkor nagy bajban vagyok, mert ez a helytelen vélemény elterjedhet rólam úgy, hogy nem sokat tudok ellene tenni. Nem tehetek mást, mint elszenvedem az igazságtalanságot. Szokásos polgári gondolkodás szerint az ilyen eseteket jogi útra terelik. Már, ha lehet és érdemes. Akkor látom különösen szükségét a jogi védekezésnek, ha a kár egzisztenciámat, családomat, életlehetőségeimet érinti.
ÉS MINDEZ HIÁBAVALÓ, ÉRTELMETLEN, BONYOLULT, FÖLÖSLEGES SZÓCSÉPLÉS!
Állandóan benne vagyunk a mi kisebb-nagyobb ítélkezéseinkben, utálkozásainkban, sőt gyűlölködéseinkben, anélkül, hogy figyelemmel lennénk rá. Pedig a kis ítélkezésekből, gyűlölő kifakadásokból lesznek a nagy szerencsétlenségek, amikor már nem lehet az indulatokat kordában tartani. És nem tudjuk, mikor válnak az indulatok ellenőrizhetetlenekké. Az Úr irgalmazzon nekünk!

Az igazán nagy veszélyek

Az emberi társadalomra akkor vár nagy veszély, ha tömeges konfliktussá válhat egy vallás, egy ideológia, vagy egy népcsoport, etnikum és a környezete közötti feszültség. Ez a lehetőség hazánk esetében a cigánykérdésnél lehetséges, az euro-amerikai kultúrkörben pedig jelenleg a mozlim vallással-kultúrával kapcsolatban válhat kritikussá.

Hazai gondjaink

A magyar társadalom elérkezett ahhoz a kritikus időszakhoz, amikor a társadalom mélyreható károsodásának elkerülésére sürgősen meg kell oldani a cigány etnikum eddig nem asszimilálódott, nagyobb részének a beilleszkedését a társadalomba. Azt előre ki lehet jelenteni, hogy bármilyen, eredményesnek látszó megoldás csak hosszabb időn keresztül és nagy anyagi ráfordítással lehetséges.
Szerintem két, szélsőséges – és éppen ezért teljesen komolytalan – megoldás kínálkozik: Az egyik (hipotetikus) megoldás szerint kell létesíteni egy,  területileg elkülönített „cigány-megyét”, saját önkormányzattal. Ebben az esetben előbb-utóbb kialakulna a valós, működő cigány önkormányzat, esetleg néhány évszázad alatt, a természetes történelmi fejlődés eredményeképpen. Ez alatt a környezetre hárulna ennek az entitásnak az ellátása igen hosszú ideig, valamint az esetleges pacifikálása, belső konfliktusaik esetén.
A másik szélsőséges esetben a cigány családokat gondosan szét kell szórni az egész országban, a közvetlen környezetre bízva beillesztésüket a helyi közösségbe. Ezt még ki lehetne egészíteni bennlakásos kollégiumokkal, ahol a fiatalok nevelésével lehetne őket a társadalomba beépíteni. Ez a megoldás egy nemzedék alatt látványos eredményeket hozhatna, nem elviselhetetlenül magas közterhek mellett. Feltehető, hogy egyik megoldás sem valósul meg, de valószínű, hogy a két szélsőséges eset közötti, rossz és még rosszabb kompromisszumok eredményeképpen az úgynevezett cigánykérdés még sokáig fog fejtörést okozni a politikának, és csámcsognivalót a médiának.

Persze, létezhet egy "normális" megoldás is: az integráció. (Intenzív nevelési-oktatási programmal kombinálva.) De ez nagyon költséges, nagy társadalmi ellenállással találkozhat. Ezért ezt egyetlen politikai erő sem "preferálja".

És a mozlimok?

Talán a legtöbb nemzetbiztonsági és katonai potenciált köti le a világon az esetleges Iszlám fenyegetés semlegesítése. Az Iszlám valláson, annak szent könyvén, a Koránon alapuló muszlim kultúra, annak minden ágazata lehetőséget teremt egy bármikor kirobbanó személyes, kis csoportos, vagy állami szintű erőszakra. Ez a lehetőség fennáll, mindenütt, ahol moszlim hitűek élnek. Az utóbbi évtizedben már nagyon sokszor bebizonyosodott, hogy moszlim hitű személyek, akik békésen, évtizedeken keresztül, a környezetükbe látszólag teljesen beilleszkedve éltek, egyszer csak mintegy „megbolondultak” és szörnyű tetteket hajtottak végre. Hasonlóképpen egyes csoportok, országrészek, országok véres harcokat kezdtek – akár a saját hitsorsosaikkal. Mindezeknek egyetlen közös tényezőjét lehet csupán megtalálni: a Koránból levezetett tanítást. A hit nevében a keresztények is követtek el szörnyűségeket, de – hál’ Istennek – a keresztény hitnek ez a vadhajtása mára már elenyészett. Voltak még ideológiák – a kommunizmus és a nácizmus, amik – egészen a legutóbbi időkig – rekord méretű ember-irtást végeztek. De mindezek az ideológiák, hitek korántsem működtek olyan ellenőrizhetetlenül veszélyes formában, mint az Iszlám. Ez olyan, mintha az egész világ tele lenne szórva, rejtett nitroglicerin-morzsákkal, amik bármikor kiszámíthatatlanul explodálhatnak.
Hiába próbálnak küzdeni ez ellen, az ettől az ideológiától még meg nem mérgezett nemzetek, az egész jelenség megragadhatatlan. A gyökerét, az Iszlám tanítást, nemhogy nem lehet kiirtani, de a fanatikus hívők tömegei miatt meg sem lehet érinteni. Pedig az egész szöveg a mai, való világgal, még köszönő viszonyban sincs, a tanítás letéteményesei pedig – a Korán tanításához híven – teljesen elzárkóznak a külső világ tényeitől.
Az euro-amerikai társadalmakban a keresztény hit hasonló aspektusainak dominanciája az emberek gondolkodásában és a társadalom vezetőinek gyakorlatában a felvilágosodás következtében szűnt meg. Ezt az tette lehetővé, hogy sem a köznép, sem annak uralkodói, sem pedig a keresztény felekezetek képviselői, ma már ténylegesen nem követik az Egyház által valamikor képviselt harcias tanítást. (Lásd: keresztes hadjáratok, ill. eretneknek kikiáltot személyek és tanítások véres üldözése.) Ez a fajta keresztény tanítás már régen hitelét vesztette. Rá lehetett olyan dolgokra kérdezni, amik nem egyeztek az eredeti tanítással. Azért lehetetlen jelenleg az Iszlám országokban egy ilyen „rákérdezés”, mert a hivatalos tanítás és a hétköznapi hitgyakorlat között nincs, vagy csak minimális a különbség, még az olyan világinak mondott országokban is, mint Törökország, Egyiptom, Pakisztán, Indonézia. Ez azért is lehetséges, mert az Iszlám tanítás csupán néhány, gyakorlatilag könnyen teljesíthető követelményt támaszt a moszlim hívő férfi felé.
Lehetséges-e ebből a szorult helyzetből valamilyen kibontakozás? Nagyon sok nagy tudású ember foglalkozik ezzel, de még sehol sem hallatszik a „heuréka”. Egyetlen lehetőségnek az látszik, ha a moszlim országokban olyan mértékű, a szabályokat fellazító „elvilágiasodás” indulna meg, ami elindíthatna egy „moszlim felvilágosodást”. És van még egy – hihetetlennek tűnő – lehetőség: A hírek szerint rohamosan terjed Szaud Arábiában (az Iszlám születési helyén) a – helyi viszonyok miatt – mélyen fedetten, a keresztény tanítás. Ha ez ott meg tudna erősödni, akkor az Iszlámnak nincs többé esélye a keresztény tanítással (és élet-gyakorattal) szemben. (És ezzel, mellékesen, fellélegezhetne a Világ az Iszlám veszély elmúltával.)

Egyszerűsített megközelítés

Az előző fejezetben leírt – nagyon elvont, papírízű – „elmélkedés” a társadalmi viselkedésről, lehet, hogy fölöslegesnek tűnik, de számomra nagy segítséget adott az ezután következő helyzetleíráshoz. Szerintem a probléma (a „gubanc”) gyakorlatiasabb leírását és „szétszálazását” viszont nagyon megkönnyítette a témának ez az előzetes, akkurátus körüljárása.

A globális civilizáció felé

Az emberek (ember-csoportok, népek, kultúrák) különbözősége („sokszínűsége”) a globalizáció következtében nagyrészt elfogadottá vált. Ha a különbözőség bőrszínben, nyelvben, hagyományokban, vallásban jelenik meg, az ma nem okoz senkiben megütközést. Az idegenkedést, szélső esetben megütközést, felháborodást az okozza egy másik kultúrához tartozó emberrel szemben, ha az (a) nem hajlandó elfogadni, méltányolni az én – előbb említett – sajátosságaimat, (b) rám akarja kényszeríteni az ő sajátosságait, és főképpen: (c) viselkedése nem felel meg a – mára „világnormává” lett – általános viselkedési szokásoknak. Ezek a – másik emberrel szembeni – viselkedési szokásokat nevezik általában „civilizált” (tehát, eredeti értelmében: polgáriasult) viselkedésnek. Ennek a viselkedésnek nincs törvénybe foglalt szabályrendszere, iskolában sincs ilyen tantárgy, de – előbb-utóbb – elsajátítható. Ez a normarendszer az egész világon közösnek igen hasonlónak mondható, bár vannak olyan országok (pl. Anglia és volt domíniumai, vagy Japán) ahol ezen felül további viselkedési szabályok vannak érvényben, és jaj annak, aki ezeket ott megsérti. A mai társadalom elsősorban azoktól idegenkedik (súlyosabb esetben azokkal szemben ellenséges) akik viselkedésben (és netán ruházatban) nem felelnek meg a „civilizált viselkedés” normáinak. Ez rendszerint sokkal súlyosabban esik latba, mintha valaki erkölcsileg kifogásolható módon él. Sőt, ha valaki vét a viselkedési normák ellen, arról könnyebben feltételezik az erkölcsi normák áthágását is. Ezt a leírást tovább árnyalja, hogy vannak egyazon társadalmon, országon belül többé-kevésbé eltérő csoport-normák is. Erre klasszikus példa a 19. században és a 20. század első felében létezet angliai társadalmi csoportok (osztályok) normáinak a szövevénye. Az egyes „civilizációs”csoportokra (osztályokra) bomlott társadalom – olykor nevetséges, olykor szörnyűséges – viselkedési normáinak extrémitásai Európában ma is kísértenek. Európai sajátosság például jelenleg a különféle, ideológiainak mondott párt-szimpátiák – egyes országokban nagyon éles – szembeállása, ahol az értékrendi különbözőségnek beállított – többnyire populista – jelszavak mentén rendeződnek az egyes csoportok.

A mai civilizáció kialakulása

Amint az előző részből is láthatóvá vált, a mai civilizációs norma-rendszer többé-kevésbé függetlenné vált a világ eredeti – igen sokféle, eltérő fejlettségi szintű – kultúrájától és az azokból származó viselkedési normarendszertől. Ezek a régi norma-rendszerek, többé-kevésbé „civilizáltabb” formában, de általában megmaradtak a helyi lakosság körében, most már nem ütközve az általános viselkedési szabályokkal, hanem színesítve azt. Amíg a régi viselkedési norma-rendszerek megszelídültek, és részben átalakultak, igen sok ideológiai és tényleges háborúnak kellett lefolynia. Ez az átalakulási küzdelem területenként és országonként igen változatosam ment végbe és tulajdonképpen napjainkban is nagy intenzitással folyik. Ebben a küzdelemben esetenkénti látványos haladás (pl. Japán, India) mellett helyenként és időnként csúfos, olykor katasztrofális visszaesések (német nácik, orosz bolsevisták, kambodzsai pol-potisták) voltak.

A mai civilizáció kezdetei

A civilizált gondolkodásmód csírájának – lehet, hogy sokakkal ellenkező véleménnyel – a vesztfáliai békét tekintem. Azért, mert ekkor történt meg először – szerintem – a történelemben, hogy hosszas szembenállás, rengeteg véráldozat után a békét kötő felek formálisan elismerték egymás egyenrangúságát, mégpedig olyan őszinteséggel, hogy azt, még évszázadok múlva is, magukra kötelezőnek fogadták el. A vesztfáliai békét követően a békekötésben részt vevő országok távlatokban gondolkodó polgárai (és itt a polgár – ma már lejáratott fogalma – hangsúlyos) úgy gondolkodtak, hogy ha az egyes vallási (felekezeti) tanításokat (ideológiákat) képviselő országok egyenrangúak, akkor ez az ideológiákra is érvényes. Ha pedig ez igaz, akkor az egymásnak részben ellentmondó tanítások közül csak az egyik (vagy egyik sem) érvényes. Ebből a gondolkodásmódból kiindulva sorra vették koruk más normáit is, azaz nemcsak a vallási, hanem a társadalom más addig alapvetőnek tekintett normáit is, elsősorban, mint az egész társadalmi berendezkedés alapját, a feudális rend norma-rendszerét. Ezt a kezdeményezést nevezzük ma felvilágosodásnak. A felvilágosodás gondolkodásmódja egyre több ember-csoportot hozott mozgásba. A társadalmi mozgás sokszor erőszakba, sőt háborúba torkollott. A szemléletbeli változás nem állt le, egyre több társadalmi csoport kereste igazát a felvilágosodás által fő értékké tett ésszerűség (a racionalizmus) segítségével. Így sorra kimondták először a rabszolgák, majd a parasztok, aztán a munkások egyenlő jogait. A kimondott jogok érvényre jutásáért a küzdelem a mai napig nem szűnt meg, bár – országonként igen eltérő mértékben – jelentős előrehaladás is történt ezen a téren. Az ember egyenjogúságának kimondását követően konszenzus alakult ki a felvilágosodás gondolkodóinak körében az egyes emberek egyedisége, megismételhetetlensége és ennek következtében személyes méltósága felől. Az ebből az elvből leszármaztatott elvek gyakorlati következményei ugyancsak kezdenek beépülni az egyes (elsősorban európai) országok törvénykezésébe. Ilyenek pl. a halálbüntetésnek, a foglyok kínzásának, a gyermekmunkának, stb. tilalma.

A civilizáció humanizációja

A felvilágosodás az ésszerűség, a racionalitás vezérgondolata mentén alakult ki és fejlődött a jelenlegi – nem lebecsülhető – eredményekig. A felvilágosodás racionalizmusa által ihletett társadalmi fejlődés az emberi élet minőségében hatalmas eredményeket hozott, de – névleges ember-központúsága ellenére – éppen a lemaradtabb, elesettebb emberek számára nem hozta meg a várt „Kánaánt”. Mindennek elsősorban a civilizációs eszmékkel egyidejűleg, azokkal mintegy szimbiózisban terjedő haszonelvűség volt az oka. Az emberiség anyagi fejlődésének a motorja mind a mai napig a haszonelven működő (egyszerűen kapitalizmusnak nevezett) gazdasági-pénzügyi rendszer. Ez a rendszer, ami immár az európai gyökerekből induló civilizáció része lett, egyben biztosította annak globális dominanciáját is.
Eleven lelkiismeretű – elsősorban keresztény – emberek, látva a felvilágosodás eszmei kezdeteiből kinövő társadalmi rendszer embertelen vonásait, elismerve a rendszernek a sok, elmaradott, ember-ellenes, sőt gonosz társadalmi formáció lebontását, felszámolását, elhatározták az embertelenségek kiküszöbölését, de legalább is korrekcióját. Már a felvilágosodásból eredő racionalista-kapitalista rendszer kezdeti, helyenkénti dominanciára jutása kezdetén megalakultak a különféle „szamaritánus” társaságok. Ezek egyik első, leghíresebb és az óta is működő mintája a Nemzetközi Vöröskereszt. Az ilyen társaságok, szervezetek nagyon sokat tettek és tesznek ma is az elesett emberek minden fajtájáért. A szervezetek ritkán működnek állami támogatással, bár államilag is sokszor igénylik működésüket. Magyar alapítású és irányítású – többek között – a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat. Vannak (nem is kevesen) nem vallási gyökerű intézmények is, mint pl. a francia gyökerű Orvosok Határok Nélkül. Ezeknek a szervezeteknek a működési indoka az emberi irgalom gyakorlása. Annak az irgalomnak, ami Jézusnál alapvető motívum volt, bár mind a mai napig nincs eléggé kidolgozva a teológiai háttere, kiemelt figyelemmel a mai társadalmi környezetre.
Sajnos, a keresztény gyökerű (és részben alapítású) mozgalmak mellett (sőt, nagyrészt előtt) megjelentek az emberi irgalmat nem elfogadó, a felvilágosodás szellemi vezetőihez hasonlóan, ugyancsak a racionalizmus érveivel operáló, és a kapitalizmus haszonelvűségével szintén szembeszálló (magukat szocialistának, kommunistának nevező) mozgalmak is. Mindenütt megjelentek, ahol a kapitalizmus haszonelvűségéből eredően sokan elvesztették korábbi létbiztonságukat. Terjedésük azért is gyors volt, mert a komplex társadalmi problémákra egyszerű – és többnyire erőszakos – megoldásokat ígértek. Ahol uralomra kerültek, hamarosan láthatóvá vált, hogy az uralomra került kapitalizmus társadalmi, gazdasági problémáira nem tudnak megfelelően hatékony megoldást adni. Az általuk generált újabb problémákat fokozódó elégedetlenség kísérte, amit – helyenként nagyon kegyetlen – erőszakkal próbáltak elfojtani. Emiatt hitelességük világszerte lecsökkent, uralmuk mára többnyire eltűnt. Ahol még (politikailag, névlegesen) még uralmon vannak, ott – számukra teljesen elvtelenül – kiegyeztek a kapitalista gazdasági törvényekkel. Meg kell jegyezni, hogy vannak országok, ahol történelmileg nagy fáziskéséssel jutottak el a rideg, racionalista kapitalizmus tagadásából az (állam-) szocialista társadalmi forma bevezetéséig. Ezek a „megkésett” kísérletek rendszerint még nem jutottak el az ellehetetlenülésig és a „korrigált” kapitalizmusig, ahogyan ezt Európában – némi eufémizmussal – mondják: a szociális piacgazdaságig.
A sok társadalmi „humanizációs” kísérlet mellett (és után) még ránk vár az Evangélium által leírt követelményeknek (tanításnak) a társadalomba való bevezetése. Úgy gondolom, hogy ezt segítheti egy új, minél több nemzetet, gondolkodásmódot, viselkedési formát átfogó, globális, „egyetemes” etikai keretrendszer, aminek vázlatos megközelítésére tett kísérlet a következő részben kerül összefoglalásra.

Egyetemes etika, 21.

Miért kell ez a fejezet?

Nagyon leegyszerűsítve: az etika az emberi viselkedés minősítésével foglalkozik. Az a társadalmi, technikai környezet, amiben élünk, állandó, gyors változásban van, de az emberiség tudata, viselkedési módja messze le van maradva ettől. Ez a lemaradás újabb és újabb feszültségeket gerjeszt. A tudati lemaradást az új ismeretek befogadása és a technikai, gazdasági változások előbb-utóbb létrejövő megismerése, valamint a hozzájuk való hasonulás (nevelődés) remélhetően idővel csökkenteni fogja, de a viselkedési módot szabályozó etikai normák elmaradottsága, illetve a régiek ismeretének hiánya továbbra is feszültségforrás, konfliktusokat gerjesztő tényező marad. Ráadásul, az előző korokból örökölt etikai norma-rendszerek a világ más-más tájain alapvetően különböznek egymástól. Ismerünk – többek között – ősközösségi, távol-keleti, perzsa-bizánci, mozlim, keresztény norma-rendszereket. Ezeket tovább lehet bontani a különböző nemzetekre, vallásokra, felekezetekre jellemző norma-rendszerekre. Az emberiség  gazdasági, technikai, társadalmi globalizációja az előbb említett norma-rendszerek jelentőségét, hatását – területileg eltérő mértékben ugyan – de lényegesen csökkentette. Ezzel együtt kezd kialakulni egy globális, állam-közi etikai konszenzus-csomag, elsősorban az ENSZ működési keretében. Már az ENSZ alapokmánya végeredményben egy ilyen etikai norma-gyűjtemény, amit tovább bővítnek az ENSZ újabb és újabb határozatai. Hasonló norma-rendszert alkotnak részben az EBESZ alapító okiratai és egyes újabb határozatai, valamint több, más szövetségi dokumentumok, mint pl. ASEAN, AESZ. Mindezekre az okmányokra jellemző, hogy esetileg, a helyi szükségleteknek megfelelően keletkeztek és így nem állnak össze konzisztens etikai norma-rendszerré. Mind emellett nagyon fontos közös jellemzőjük, hogy különböző kultúrkörök etikai norma-rendszerei között mintegy hidat képeznek, esetenként a meglévő, korábbi norma-rendszerek érvényességét felülírva. Természetesen, éppen ezen áthidaló voltuk miatt az új normák érvényesülése – kimondva, kimondatlanul – elérendő célként szerepelnek. Ezt is pozitívumként lehet tekinteni, mivel egy norma-rendszert mindig elérendő célnak lehet tekinteni, amihez a gyakorlat minden határon túl közelítendő.
Az eddig említett újfajta norma-rendszerek a nemzetek közötti viszony szabályozására szolgálnak, de a személyek, nemek (nők-férfiak), ill. a kisebb közösségek (pl. nemzetiségek vallások, felekezetek), csoportok közötti viselkedést szabályozó normák ugyancsak korszerűsítésre, átalakításra szorulnak. Mindkét fajta norma-rendszert lehet és érdemes közös, konzisztens keretbe foglalni. Ennek „egyetemes érvényű” megfogalmazásának egy kísérlete kíván lenni ez a szöveg. A téma igen összetett, szerteágazó, ezért ez a kísérlet természetszerűleg csak meglehetősen hézagos, vázlatos lehet, de esetleg kiindulópontja lehet egy konzisztens, átfogó, „globális”, „egyetemes” etikai norma-rendszernek. A következőkben megfogalmazásra kerülő „egyetemes” normarendszer (nevezzük ezen túl egyetemes etikának) kezdeményei a már említett, az utolsó 70 évben született nemzetközi szervezetek alapító, ill. később keletkezett funkció-meghatározó dokumentumai (mint pl. a gyermekmunkát tiltó ENSZ-határozat). Ha ezeket a dokumentumokat megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy szellemiségük nagy egyezést mutat Jézus tanításával. Mindez akkor válik feltűnővé, ha az aláíró országok egy tekintélyes részében a gyakorlat ellenkezett (sőt sokszor ma is ellenkezik) ezeknek a dokumentumok szellemiségével, esetleg konkrét tartalmával. Minek köszönhető mégis, hogy az egyes szervezetekhez csatlakozó országok mégis elfogadták ezeket a normákat? Bizony, sokszor gazdasági, politikai, olykor katonai ráhatás eredményeként. De mivel ez a ráhatás továbbra sem szűnt meg, a normatív követelményeket elfogadó, de még a végrehajtásban elmaradt országok, fokozatosan teljesíteni látszanak azokat. Természetesen, belátható, hogy az eltérő kulturális közegből érkező társadalmak nem „uniformizáltan” hasonulnak az euro-amerikai eredetű (végeredményben keresztény gyökerű) normarendszerhez, továbbra is megtartva bizonyos saját (bizánci, távol-keleti, stb.) „stílus-elemeket” a megvalósítás során, mint pl. Japánban. Van olyan kultúrkör, történetesen az iszlám országok nagyobb része, ahol majdnem lehetetlen elfogadtatni a keresztény gyökerű normák többségét. Amíg meg nem történik ezekben az országokban az euro-amerikai kultúrkört alapvetően átalakító felvilágosodás, addig ezek az országok idegen zárványt képeznek a globális, cselekvési, gondolkodási, szemléleti hasonulásban.
Téved ennek az írásnak a kedves olvasója, ha úgy gondolja, hogy egy senki, egy kis nulla most meg akarja mondani, hogyan viselkedjenek helyesen a világ népei. Ez a tanulmány csupán egy vázlatos leírás szeretne lenni arról, hogy milyen változások látszanak, ill. várhatók a mai emberek nagy részének a viselkedésében, és főleg a viselkedési normákról való vélekedésében az emberi társadalom gyors globalizációja következtében. Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan országok, népek és nemzetek, ahol az egész társadalom még több száz, esetleg több ezer évvel el van maradva gondolkodásában, viselkedésében az e téren leginkább megváltozott viselkedésű, tehát úgymond új, „egyetemes gyakorlati etikájú” népektől. Ez akkor is igaz, ha a változatlan viselkedési normákat követő népek (pl. az arab olaj-országok) emellett rendszeresen használják korunk legújabb technikai és gazdasági eszközeit.

Az új, egyetemes etika főbb vonásai

(vázlat)

Vallás-semleges, önmagáért tiszteli az embert, az emberi életet, mint értéket. Kooperatív és nem konfrontatív. A kicsik, az elesettek, a szegények istápolója, tehát szociálisan érzékeny. Védi a természeti környezetet, felelősséget érez az emberiség jövőjéért. Védi az emberek személyi szabadságát, amennyiben az nem okoz másoknak hátrányt. Védi az emberi közösségek, pl. népek, nemzetek, nemzetiségek, vallási közösségek életét, amennyiben ezt nem mások rovására, elnyomására teszik.

Mindezeket az etikai normákat – legalább elvileg – vallják a magukat civilizáltnak tekintő emberek. Ahol az ilyen gondolkodású emberek vannak többségben, vagy ahol az ilyenek a hangadók, a közvélemény formálók, az előbb említett normákat írott, kötelező normákban, törvényekben, alkotmányban rögzítik. Ez többé-kevésbé igaz a korunk nemzeteinek nagyobb részére. Sajnos a gyakorlat (ugyancsak többé-kevésbé) a rögzített normáktól ezekben az – elvileg norma-követő – országokban is eltér. A „jóakaratú embereknek” – elsősorban a gyakorlatban is keresztényeknek – felelősségük, kötelességük, hogy a normáktól eltérő személyeket erre figyelmeztessék, és a „jóra” (a helyes viselkedésre) rávezessék, súlyosabb esetben rákényszerítsék.

A kényszerítés és a szelídség dilemmája

A mindenkori keresztény etika súlyos problémája a jóra való rávezetés kérdése, különösen akkor, ha az kényszerítéssel jár. A keresztyének kiemelt fontosságú normája a szelídség. Hogyan egyeztethető össze kényszer a szelídséggel? A keresztyénség a történelem során már többször is megbukott ebben a kérdésben, pl. Luther is a német parasztfelkelés megítélésekor. Szerintem, ma már bátrabban nyúlhatunk a kérdéshez, mivel a kényszerítésnek ma már több, „civilizáltabb” formája és lehetősége van, de nem, vagy csak ritkán élnek vele, különösen azért, mert nem idejekorán kezdik el azt. Nagyon érdemes és szükséges volna erről részletesen tárgyalni, hogy jól lehessen látni a lehetőségeket és azok korlátait. Ha nem másért, a saját véleményünk tisztázására.
A kényszerítés talán legeredményesebb módja makró (nemzetközi) és mikró (egyéni, személyes) szinten egyaránt a gazdasági. Már Pál apostol is megmondta: (2. Thessz. 3,10, kk.) Csupán az a gond, hogy makró szinten eredményessége kétes, esetleg személyi áldozatokkal járhat és hatása lassú. Sajnos, a gazdasági kényszer sokszor azért mond csődöt, mert rendszerint akad olyan állam, amelynek saját, önző érdeke, hogy a kényszerítés ne sikerüljön. Hogy a gazdasági kényszer (ismert nevén: embargó) alatt álló állam lakossága ne szenvedjen túlságosan ez alatt, gondoskodni kell a lakosság élelmiszer-ellátásáról. Tehát csak olyan áruk és eszközök embargója a megengedhető, amelyek nem veszélyeztethetik az embargó alatt álló ország lakosságának élelmiszerrel való ellátását. Ennek a módszernek a sikertelenségét több nemzetközi példa mutatja, mint (más és más okok miatt) pl. Észak-Korea, Szomália, Irán, Szudán. Vannak azért más, reményt keltő kísérletek is a humanizációs cél elérésére, pl. Szudánban, de ezek a módszerek még lassúbb kifutásúak és eredményességük még nem bizonyosodott be. Az ún. jóakaratú nemzetek közössége újabb és újabb békés módszerekkel kísérletezik, de ezek sem vezetnek mindig eredményre. (Egyébként is, ennek a szövegnek nem célja ezeknek a módszereknek és azok korlátainak, beválási feltételeinek a részletes ismertetése.)
A nemzetek közötti – többé-kevésbé békésnek mondható – jóra való kényszerítésnél talán közelebb érinthet minket a mikró szintű, a személyek (általunk jónak tartott) viselkedésre való rávezetés lehetőségei és korlátai. A személyekre vonatkozóan is a jóra való rávezetésnek (súlyosabb esetben kényszerítésnek) akkora az elemezhető kérdésköre, hogy ez messze szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Mivel a téma (mint mindig, most is) nagyon aktuális, érdemes volna erről egy külön párbeszéd-sorozatot kezdeni. Most csak a rész-területek (így is csak vázlatos) említéséig juthatunk el. Ilyen pl. a családon belüli erőszak és annak megelőzése, elhárítása, a gyermekekkel szembeni visszaélések különböző fajtái, az egyéni és a közvagyon elleni visszaélések, a köznapi verbális erőszak elleni fellépés, stb. Idetartozó, de mégis külön tárgyalandó témakör a bűnüldözés, igazságszolgáltatás, a büntetés-végrehajtás – sokszor elhallgatott, vagy tabuként kezelt – témaköre. Ez utóbbi területtel (személyes tapasztalatok alapján állítom) sokkal többet kellene foglalkozni, mivel a – társadalmi átalakulás mértékéhez való – lemaradása nagyon nagy.  Csak egyetlen momentumot említek: Egyáltalán nem látszik az ítélkezési és a büntetés-végrehajtási gyakorlatból, hogy a megtorlást (a bosszút), a javító-nevelést, vagy az elrettentést szolgálja valójában.
Összefoglalva az eddigieket, ha előítéletek nélkül próbálunk korunk etikai kérdéseihez közelíteni, Egyrészt tapasztalhatjuk, hogy Jézusnak az evangéliumokban leírt tanításai, mint a kovász a tésztát – mintegy anonim módon – egyre jobban átjárják a nemzetközi kapcsolatok és az egyes nemzetek gondolkodását, viselkedését, másrészt láthatjuk, hogy a nemzetek és az egyes emberek viselkedése sokszor semmiben nem különbözik a 2000 év előttitől. Imádkozzunk, hogy az Úr adjon még időt ahhoz, hogy az Evangélium kovásza átjárhassa az emberiség tésztáját!

Ami kimaradt az eddigi szövegből

Szánom-bánom és szégyellem, hogy a keresztény gyökerű, de polgárinak, globálisnak és általános érvényűnek gondolt etikai eszmefuttatásban gyakorlatilag nem esik szó magukról a keresztény gyökerekről. Ennek a gondolatvilágnak a központi része a bűn és a megváltás kérdése. Egy polgári (ebben a fogalomkörben világi) etikai gondolkodásmódban nem bűnről beszélnek, hanem törvénysértésről, szabálysértésről, kihágásról, súlyosabb esetben bűntettről. Ezek pedig valójában nem etikai, morális, erkölcsi fogalmak, hanem jogi, törvénykezési kategóriák. Pedig a hétköznapi életben is egyre inkább helyettesítik az erkölcsi kategóriákat. Így természetesen a polgári (világi) hétköznapi beszédből a bűn fogalma mellett sok más, vele összetartozó fogalom is kiesik. Így pl. a kísértés, a bűnbeesés, az ítélet, a megváltás, a bűnbocsánat, az irgalom, az engesztelés, a megbocsátás. Amint lájuk, ezek a fogalmak (és az azokat reprezentáló tettek is) nagyrészt kiesnek – nemcsak a „globális” etikából – hanem a mai euro-amerikai hétköznapi gyakorlatból is. Pedig, az előbb említett keresztény fogalmak, kategóriák hiányában, sokszor embertelenül kemény és mégis, máskor lazán megengedő ez a jelenlegi társadalmi életvitel.
Hogy ez a gyakorlat kialakult, abban a korábbi, nagyobbrészt „vertikális” szemléletmódnak is komoly szerepe lehet. Ugyanis – az elsősorban ószövetségi eredetű – gondolkodás szerint a bűnt elsősorban (és sokszor kizárólag) Isten ellen követjük el, amivel Őt bántjuk meg, amiért Őtőle kapunk büntetést. Ezért a bűn emberi áldozata (elszenvedője) másodlagos, vagy semmilyen szerepet nem kap. Egy világi gondolkodás szerint az ember elleni bűn főszerepet kell, hogy kapjon, de a gyakorlatban a normaszegés büntetésére kerül a hangsúly és nem az engesztelésre, a jóvátételre, és semmiképpen nem a megbocsátásra, az irgalomra. És ebben, sajnos semmivel sem vagyunk jobbak az Iszlám követőinél. Egyelőre nem sok reményünk van a világi (polgári) „globális etika” jelenlegi szemléletének általános és szervezett meghaladására (megkeresztelésére) sem hazánkban, sem máshol a világban. Ezért szóban és példaértékű gyakorlati tettekben, személyes életünkben és minden lehetséges keresztény fórum-lehetőségen érvelnünk kell a feltétel nélküli engesztelés, a megbocsátás, az irgalom és a jóvátétel ésszerűsége, hasznossága, feszültségoldó szerepe mellett, alkalmasnak látszó időben és lehetetlennek tűnő helyzetekben egyaránt.
Adjon az Úr erőt, bátorságot és az alkalom felismerésének világosságát mindnyájunknak!

A jólét és a szegénység csapdái

Talán ez a problémakör keresztény életünk legnagyobb „gubanca”. Az „add el minden vagyonodat és kincsed lesz a Mennyben”, jézusi követelmény az, amit a legkevésbé szokás komolyan venni az „átlagos” keresztény ember gyakorlatában. Fabrikáltam magam is megfelelő mentségeket, hogy kibújhassak a kategorikus követelmény alól, de mégis van valami, ami nem hagy nyugodni.  Mondhatjuk, hogy a társadalom, a gazdaság szerkezete alapvetően megváltozott Jézus idejéhez képest, de érezzük, hogy itt mégis valami „gubanc” van.

A jelenlegi helyzetünk kialakulása

A vagyon Jézus földi élete idején mást jelentett, mint ma. Sőt, mást jelent egy nincstelen, szegény családnak, és mást egy stabil, jó keresettel rendelkező famíliának, és megint mást egy jól menő vállalkozással rendelkező személynek. Ráadásul a jólét alapja sokszor nem is anyagiakban fejezhető ki, ha valaki olyan ismeretekkel, képességekkel rendelkezik, ami könnyen anyagi javakra (is) átváltható.
Mindannyian ismerjük azt a viselkedés-formát, amikor valaki, ha jobb jövedelemhez jut, akkor „automatikusan” megnövekszik a fogyasztása. Ha megengedhetem magamnak, akkor ízletesebb, drágább élelmiszert veszek. Ha van elegendő jövedelmem, autót veszek, akár nagy szükségem van rá, akár nincs. A gyerek külön-tornára, balettre, nyelvi korrepetálásra jár, ha nincs rá okvetlenül szüksége, akkor is. Az öröklakás helyett különálló ház kellene, ellátva ezzel-azzal. Aztán meg nyaraló egy szép helyen, aztán külföldi utazás, nyáron a tenger mellé, télen sítúra. És így tovább. Lehetne még sorolni, addig, amíg valaki úgy nem érzi, hogy ez már rá is érvényes. Tudat alatt munkál az a hirdetési szlogen: „mert megérdemlem”. Közösségi szinten is így működik. Pl. évek óta nem lehet megállapodni arról, hogy a szegényebb gyülekezeteknél szolgáló lelkészek jövedelmét egészítsék ki a gazdagabb gyülekezetek bevételéből.
De az is igaz, hogy aki szegény, az sokszor – legalább részben – saját maga is oka a szegénységének. Mert alkoholista, mert szerencsejáték-függő, lusta volt tovább tanulni. De ezek az okok – az esetek döntő többségében csak részben igazak. Rendszerint valami külső ok indította el az illetőt lefelé a lejtőn, ahol nem tud megállni. Akár a maga hibájából, akár máséból, Jézus szerint segíteni kell az elesetteken. De miből? A saját nehezen megkeresett jövedelmemből, ami a mai bizonytalan világban, egyik napról a másikra megszűnhet?
Keressük a megoldást!

 
Mit lehet itt tenni?

A megoldás keresése bizony megér egy kis gondolkodást, hogy mit mond a Szentírás, mit tanácsol a Szentlélek. Közben arra kell nagyon vigyázni, nehogy a saját érdekeim szerint magyarázzam a kapott útmutatást. Erről szól ennek az írásnak az utolsó fejezete.
Jézusnak a gazdagokhoz szóló figyelmeztetését már sokszor kísérelték megvalósítani a gyakorlatban, de eddig nem sok eredménnyel. Tovább nehezíti a probléma megoldását, hogy a társadalmi, gazdasági viszonyok egyre bonyolultabbak, szinte áttekinthetetlenek. A legtöbb embernek a vagyona elsősorban a megszerzett tudásából, ill. a veleszületett képességeiből áll. Ezt nem lehet eladni, nem lehet szétosztani. Lehet viszont mások javára használni. De ha nem gondoskodom kellően a tudásom, képességeim hordozójáról – saját magamról – mihamarabb romlásnak indul a testemmel együtt a „vagyonom” is. Ezt nem látta be sok – később (helytelenül) – példaképül állított szent, akik az „áldozatos” tevékenységüket túlhajtva, időnek előtte eltávoztak ebből az „árnyékvilágból”. Tehát a másokért végzett munkám minőségének és mennyiségének a mértéke igen fontos. Sajnos, erre nem lehet „normagyűjteményt” összeállítani, így nem lehet külső szemlélőnek megítélnie, hogy valaki a szükséges és elégséges mértékig „áldozza” a tudását és képességeit a mások javára. A saját személyem kellő mértékű ellátása, egészségem karbantartása nem merülhet ki a magam ellátásában, mert a családom jóléte (amiért ugyancsak felelős vagyok) hozzá tartozik a saját személyem „karbantartásához”. Ki kell hangsúlyozni, hogy a megfelelő szintű tudás, ill. képességek használata megköveteli a megfelelő szintű ellátást. Ezt saját tapasztalatomból többször megéltem, miszerint, ha takarékoskodtam a magam ellátásán, nem voltam képes a szükséges, akár szellemi, akár fizikai teljesítményt nyújtani. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy egy „protestáns neveltetésű” nyugat-európai ember számára természetes a takarékosság az élet minden területén. Csak azt veszem meg, amire valóban szükségem van, csak annyit fogyasztok amennyi szükséges, a többit félreteszem, befektetem, vagy támogatom belőle a valóban rászorulókat. (Sajnos, ez a szellemiség és gyakorlat már Nyugat-Európában is kihalóban van.)

Szükségleteink szerint?

Ha pedig a személyes (ill. családdal bővített) – és dinamikusan kezelt – szükségletek felől közelítjük meg a problémát, akkor már csak az a kérdés, hogy hogyan tudjuk azt a (jövedelem) részt elkülöníteni, amit másoknak át kellene adnunk. És ráadásul nem lehet olyan kibúvót keresni, hogy mások bezzeg nem adnak, akkor meg én miért adjak? (Különösen akkor, amikor lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy amit adtam, nem becsülik meg, pocsékba megy.)

A szegénység csapdái

Itt kezdődnek a szegénység csapdái. Alapvető kérdés: ha valaki nem képes saját erejéből kikerülni a szegénység állapotából, akkor mit lehet vele tenni? A történelem során sokféle kísérlet született a probléma megoldására. Így például Angliában a lollardok idején a hajléktalan munkanélkülieket felakasztották. Ez volt talán a legradikálisabb megoldás. De még nálunk is – nem is olyan régen – ismert volt a „közveszélyes munkakerülés” kategória. Az igazán nehéz kérdés az, hogy valaki mennyiben nem képes, vagy nem akar kitörni a mélyszegénység állapotából. Ezt addig nem lehet tudni, amíg nincs valakinek reális lehetősége a kitörésre. És ez megint egy rugalmas kategória. Ugyanis van, akinek csak egy kis segítség, egy kis lökés kell, és talpra tud állni. Míg másnak – látszólag – minden lehetőséget biztosítanak, mégsem képes élni vele. Jézus szkeptikus volt ezen a téren:

 „Szegények mindig lesznek veletek”

 Azért talán ne törődjünk bele a mások nyomorúságába. Vannak országok, ahol (nem erőszakos úton) gyakorlatilag felszámolták a szegénységet és ma sem törődnek bele, hogy (pl. migráció következtében) újratermelődjön. (Ja, az ilyenek is protestáns országok.) Ha pedig ez igaz, akkor vegyük magunknak a bátorságot, hogy elsajátítva az ő módszereiket, egyházi szinten kezdeményezzük azok alkalmazását. Vagy nem hisszük: a Szentlélek segítségével tehetünk valamit a mi társadalmunkért is?

Egy gondolat-kísérlet: visszatérés az eredeti küldetéshez

Nagy hiánynak tartom, hogy az emberekről való gondoskodásba eddig nem építettem be az Egyház szerepét. Tovább gondolkodva viszont a dolgon, úgy találtam, hogy amit eddig a keresztények a társadalomért személyesen, vagy közösségben végeztek, az a világ nagyobbik részében okafogyottá vált. Nevezetesen, az életüket erre áldozó keresztények, ill. az egyházi vezetők, szervezetek által felvállalt feladatok (mint pl. a szegényekről, öregekről, nyomorékokról való gondoskodás, a betegek ápolása, gyógyítása, gyerekek, fiatalok tanítása, nevelése, szakmai ismeretek elterjesztése) a modern, fejlettebb államokban mind állami feladattá vált. Azok az egyházi szervezetek, amelyek ilyen feladatokat továbbra is végeznek, végeredményben – hasonlóan az állami, önkormányzati, azonos tevékenységet végző intézményekhez – nagyobbrészt ugyancsak az állami költségvetésből kapják a működésükhöz szükséges forrásokat.
Azokkal a megállapításokkal szemben, miszerint az egyházi intézmények által (mint pl. oktatási, egészségügyi, szociális) végzett tevékenység sokkal magasabb színvonalú és inkább emberbarát, ellenérvként fel lehet hozni, hogy vannak olyan állami intézmények, ahol a tevékenység minősége, színvonala eléri, vagy meghaladja az egyházi intézményekét, sőt vannak olyan egyházi intézmények, ahol a tevékenység minősége az állami intézmények átlaga alatt marad. Természetesen, ilyen, és ehhez hasonló általánosító megállapítások csupán meddő vitát generálnak. Az viszont tény, hogy ahol valamilyen egyházi intézmény létesül, ott rendszerint a hasonló tevékenységet végző állami intézmény színvonala szinte törvényszerűen romlik, mert az új egyházi intézmény „elszívja” a környerő intézmények jobb munkaerőit. Ezt nemcsak azzal éri el, hogy lehetőséget ad egy keresztény lelkületű közösségben való munkára, hanem a rendszerint ugyancsak meglévő jobb felszereltséggel, jobb munkakörülményekkel, valamint nem utolsó sorban a magasabb fizetéssel. Felvethető, hogy nem volna-e jobb, ha a jobb minőséget produkáló alkalmazottak az eredeti munkahelyükön tennék ezt, maguk után húzva a többiek képességeit, tudását és igyekezetét? Ez összhangban lenne Jézus példázatával, mely szerint a lámpásokat (jelen esetben a példaképül szolgáló munkatársakat) nem egyházi intézményben elkülönítve (mintegy elrejtve) kellene foglalkoztatni, hanem a többi, nem tanítvány módjára élő között világíthatnának.
Ha viszont ez utóbbi alternatíva a helyes, akkor az egyházaknak le kellene mondaniuk az említett intézmények működtetéséről, kizárólag az eredeti funkciójukra, az evangélium hirdetésére, a „mezei” tanítványoknak az erre való felkészítésére fordítva teljes energiájukat, elhagyva az idők folyamán (végeredményben jobb híján) magukra vállalt terheket, feladatokat. Ha – netán – a Magyarországi Evangélikus Egyház ilyen döntésre jutna, a többi felekezet élesen szembe fordulna vele, félve az „új rend” által okozott felfordulástól. A Katolikus Egyház amúgy sem hozhatna hasonló döntést, mivel nem itt mondják meg mit tegyen, hanem Rómában. De egy ilyen döntést ellenezne az állam is, mivel a neki átadandó intézmények csak púpot jelentenének a hátukon és az első alkalommal megszüntetnék azokat. Továbbá a saját egyház jóformán minden szintjén elleneznének egy ilyen döntést, félve attól, hogy csökkenne a társadalomra gyakorolt befolyás, sorvadna a gyülekezeti tagok identitása, ha nem lehetnének büszkék a „mi intézményeinkre”.
Ez a gondolatkísérleti kitérő csupán arra szolgált, hogy bizonyossá váljon: nem lehet itt lényeges változásokról gondolkozni, a jelenlegi funkciókat (és az ezzel járó terheket) elfogadva, felvállalva, kellene a személyek (tanítványok) a gyülekezetek/egyházközségek és az egész egyház (szervezeti) megújításán gondolkozni. Itt az alkalom: az evangélikus egyházi vezetőség felvállalta egy új stratégia kidolgozását. Kérdés, hogy lehet-e, érdemes-e bekapcsolódni ebbe a tevékenységbe? Ami eddig ebből – számomra – nyilvánvalóvá lett: nem lenne túl nehéz az eddigiekhez érdemben hozzászólni.

Az egyházak az új társadalmi környezetben

Ha, amint az előző részben leírtam, meg kellene erősíteni a jelenlegi társadalmi gyakorlatot az állam által felvállalt funkciókban, akkor kívülről is (jelen esetben a keresztények részéről) határozottan támogatni kellene az állam ez irányú tevékenységét. Így pl. rendszeresen ki kellene állni amellett, hogy az állampolgárok méltányos mértékben (adóval és más kötelező járulékokkal) járuljanak hozzá az állam által felvállalt feladatok ellátásához. (Ha továbbra is fennmarad a jelenlegi vegyes – állami és egyházi – feladat-ellátás, akkor így az egyházak is méltányos mértékben részesülhetnek ezekből a befizetésekből.) Megjegyzem: itt és ezután is rendszeresen használom a „méltányos” fogalmat, akkor is, ha esetleg más az „igazságos” fogalmat használná. Ezzel azt kívánom kifejezni, hogy az illető méltó arra, amiben részesül. Az adózás egyébként Jézus szerint is elfogadott tevékenység, pedig akkor az adót elsősorban a megszálló római katonaság ellátására szedték. Emellett méltányos, ha az állami bevételek felhasználására, a társadalom rosszul működő funkcióinak korrekciójára a keresztények, mint adófizetők is, javaslattételi és ellenőrzési jogot formálnak.

Rosszul működő társadalmi funkciók korrekciója

(Az ezután következő részt olvasva, egy "mezei" egyháztagban méltán felmerülhet: mi közöm nekem mindehhez? Erre az a válaszom, hogy az előbbiekben írtak szerint véleményt akarunk alkotni az állam – a társadalom – helyes, vagy helytelen működéséről. Továbbá erről szóló véleményünket, mint aktív, tudatos keresztyének – esetenként változtatási igénnyel – az illetékesekkel közölni is akarjuk. Akkor tehát – legalább vázlatosan – ismernünk kell a véleményalkotásunk tárgyát. Akit tehát nem érdekelnek a mai társadalom anomáliái, ill. szerinte minden úgy jó, ahogyan van, annak nem szükséges a következő okfejtés megismerése.)

A jelenlegi helyzet

 A fejlettebb országokban (bármily furcsának tűnik, hazánk is ezek közé tartozik) a korábban említett közösségi, társadalmi (szolgáltató) funkciók többé-kevésbé működnek. Vannak viszont olyan társadalmi feladatok, amik a tőkés berendezkedésű rendszerekben nem, vagy nagyon rossz hatékonysággal működnek. Ezeknek a funkcióknak a munkaképes lakosságnak a foglalkozáshoz, így a megélhetéshez való hozzájutását kellene szolgálniuk. Hogy ezekre a funkciókra miért van nagy szükség, annak két fő oka van: egyrészt a termelékenység növekedése miatt rendszeresen fölöslegessé válik a munkaerő egy része, másik részénél pedig (a termelés szerkezeti változása miatt) a meglévő szakmai ismereteik elavulnak, és hiányzik – a rendszerint magasabb iskolai végzettséget igénylő – újabb technológiákra vonatkozó szaktudásuk.

A tőkés termelési rend

egyik alapvető mozgatója a hatékonyság, ez pedig rendszeres termelékenység növekedéssel kell, hogy járjon, ami természetszerűen létszám-megtakarítást hoz magával. A „megtakarított”, fölöslegessé vált munkaerő vagy talál munkát magának, vagy nem. Mivel a verseny miatt a cégek rendszeres hatékonyság-növelésre kényszerülnek, ezért egyetlen munkaerő sem lehet bizonyos munkahelyének állandó megtartásában. Ez az alkalmazottaknál állandó létbizonytalanság forrása, ami nagyon komoly lelki terhelést jelent, mind saját maguknak, mind pedig a tőlük függő családjuknak. A tőkés rendszerben nem feladata a létszámot csökkentő cégnek, hogy az elbocsátott alkalmazott mielőbb képzettségének és képességeinek megfelelő munkahelyhez jusson. Vannak ugyan olyan nagyobb cégek, amelyek nagyobb arányú elbocsátáskor (a cégről alkotott vélemény javítására) segítenek az elbocsátottak egy részének újra elhelyezkedésében. A fejlettebb országokban állami feladatként kezelik a munka nélkül maradtak újra elhelyezkedésének segítését, sokszor nagy pénzekkel támogatva új munkahelyek létesítését, de mindig lemaradásban vannak ebben a tevékenységükben az újonnan elbocsátottak számához képest.
Az elavuló és az új technológiák közötti váltáskor fölöslegessé váló, csak a régi technológiát (szakmát) ismerő alkalmazottak átképzése, új szakmai ismeretek elsajátíttatása tekintetében ugyancsak nem, vagy csak kis mértékben lehet a tőkés rendszerben működő vállalatok segítségére számítani. Ezért ezt a feladatot is az állam kell, hogy nagyobbrészt magára vállalja. Pedig a munka nélkül maradók újra elhelyezkedésének a leginkább eredményt ígérő módja az, ha olyan képzettséget kapnak a munka nélkül maradt és – nem utolsó sorban – az újonnan munkába állni szándékozó, iskolai tanulmányaikat frissen elvégzett fiatalok, amilyen szakmai ismeretekkel rendelkező munkaerőre a cégeknek szükségük van. Ez az előrelátás nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Széles látókörre, a változások trendjének felismerésére van szükség. A problémát jobban kezelő országokban ezzel a tevékenységgel külön intézetek foglalkoznak. Tevékenységük bőven megtérül, mert segítségükkel a munkaerő-szükséglet és –fölösleg egyensúly-közeli állapotba kerülhet, ezért kevesebb munkanélküli segélyt kell kifizetni, nem kell új munkahelyek létesítésére akkora összegeket költeni, továbbá kevesebb az esély arra, hogy szükségtelen szakmákra fölöslegesen képeznek embereket. Az is a szakmai képzés állandó fejlesztése mellett szól, hogy a befektetők ott létesítenek szívesebben új munkahelyeket, ahol elegendő, korszerű szakmai ismeretekkel rendelkező munkaerő áll rendelkezésre. Ez igaz nemcsak a szakmunkás-képzésre, hanem a főiskolai, egyetemi oktatásra is. Mindez, így leírva, viszonylag egyszerűnek tűnik, de megoldása igen sok gonddal jár. Például az elavult ismeretek oktatásának visszafejlesztése, megszüntetése sok egzisztenciális érdeket sért. Továbbá, az újabb ismeretek oktatásába sok olyan szakembert kell bevonni, akik az ún. verseny-szférában sokkal nagyobb jövedelemre tennének szert, tehát ezeket az oktatásban kiemelt fizetésben kell részesíteni, ami a korábban már ott tanító oktatók ellenségességét válthatja ki.  Ezeket a nehézségeket csak azért említettem, hogy jelezzem, miért nem működik kellőképpen a munka nélkül maradók álláshoz juttatása.

A munkaerő mobilizálása, aktiválása

A hosszabb ideje alkalmazásban nem állók álláshoz jutásának csak egyik – bár legjelentősebb – módja a munkaerőnek kurrens szakmákra való képzése, továbbképzése. További lehetőség a munkaerőnek a fölösleggel bíró vidékekről a nem kellően ellátott területekre való átvándorlása. Sajnos – különösen Magyarországon – ez nem spontán folyamat, mint pl. az Egyesült Államokban. Ezért nálunk ezt a folyamatot segíteni kell munkaerő-toborzással, utazási kedvezményekkel, lakás-bérlési, ill. vásárlási támogatással. (Tehát, a lakásvételi támogatást nem a helyben lakóknak, hanem a távolabbi munkahelyre költözni szándékozóknak kellene elsősorban biztosítani!)
„Nem ördögtől való” továbbá, ha a fölösleges munkaerő külföldi munkavégzését támogatják, hiszen, ezáltal is csökken a segélyezettek köre, valamint a (családjuknak) várhatóan hazautalásra kerülő deviza az ország pénzügyi egyensúlyát javítaná. Továbbá, mivel a hazai foglalkoztatási helyzet javulásával a külföldön dolgozók további tevékenységüket várhatóan itthon folytatnák, remélhető, hogy nem fognak hazájuktól végképp elszakadni. A külföldön dolgozók, ezen felül, később is jól használható nyelvtudásra tesznek szert, megismerik a szakterületük korszerűbb technológiáját, továbbá a korábbinál szélesebb látókörük lesz, ami itthon is javítja társadalmi pozíciójukat, valamint eredményesen vehetnek részt a szakoktatásban, a korszerűbb technológiák megismertetésében.

A legnehezebb feladat

a régóta nem dolgozó, vagy eddig soha munkába nem állt emberek aktivizálása. Az ilyenek rendszerint semmilyen szakképzettséggel nem rendelkeznek, vagy ha igen, akkor szakmai ismereteik régen elavultak. Az ilyenek számára – a munkaalkalmon kívül – erős késztetést is kell alkalmazni az aktív munkaerővé válásuk érdekében. Ennek az „erős késztetésnek” etikai nehézségei is vannak, amiket egy másik tanulmányban érdemes feldolgozni. Mindezen nehézség ellenére a feladatot fel kellene vállalni, mert hazánkban ez a passzív állomány milliós népességet jelent, aminek jelenleg is hatalmas közösségi terhei vannak. A megoldáshoz közelítene, ha a mostani – jellemzően munka-extenzív – mezőgazdasági termelés nagyrészt munka-intenzív termékek előállítására térne át, ami egyben a hazai export-mérleg lényeges javításával is járna. Ez viszont általános szemléletváltást és hatalmas tőke-befektetést igényel, ami a hazai mezőgazdaság tulajdonviszonyait alapvetően megváltoztatná. Ennek keresztülvitelére pedig politikailag semmi remény nincs. A jelenlegi állapot természetesen még sokáig tovább vihető, de akkor számolni kell az ország elmaradásának növekedésével is.

Konklúzió

Ez, a minden problémát megoldani szándékozó „hevületben” született szöveg – nyilván – csak felületesen érintette a tőkés társadalmi rend legnagyobb, a hazai (és sajnos, az egész világra kiterjedő) baját. Az a gond, hogy – egyelőre – még nem találtak eredményesebben működő gazdasági rendszert. Ezért nagyon fontos, hogy ebben – a Jézus földi működése idején még ismeretlen – rendszerben megtaláljuk (remélhetően a Szentlélek segítségével) a keresztény megoldásokat mai társadalom mai bajaira. Merthogy, néhány évet-évtizedet (kinek-kinek mennyi adatik) mégis csak ebben a társadalmi környezetben kell leélnünk. Akkor tehát kíséreljük meg elősegíteni, hogy minél előbb közelítsen hozzánk Isten országa.
 

Család-válság, vagy életviteli forma változás?

Nagyon sokszor emlegetik a mai társadalom romlásának példájaként a régi „család-modell” válságát. Sokat, és sokszor foglalkoztam azzal. hogy megpróbáljam megérteni: mitől vált olyanná a családok mai állapota, mint azt sokszor tapasztalhatjuk? Elsősorban meg kell vizsgálni, milyen is volt valójában régebben az a mostanában mintaként felemlegetett „régi családmodell”? Meg kell ezután nézni, milyen a mai családok szerkezete, milyenek benne a kapcsolati viszonyok, és főleg, milyen a családból kibocsátott utódok „minősége”, és mik ennek a „minőségnek” a létrejöttében az egyes tényezők, mint pl. a szülői, az iskolai nevelés, a média – és főleg a barátok. De talán a legnagyobb híre a „közvéleményben” a családok életében tapasztalható kríziseknek van. Sokan próbálnak bajmegelőző, bajelhárító megoldásokat találni, de – amint az ismert – nem sok eredménnyel. A dolgot az is nehezíti, hogy a társadalmi „magánszféra” kb. száz éve erős, és egyre gyorsuló átalakulásban van. Na, ezt a nagy „gubancot” kellene ebben a témakörben, egy külön, nagyobb fejezet keretében „átvilágítani”.

A probléma felvázolása

Vallom, hogy a család – ha átalakulóban van is – kiemelkedő fontosságú eleme marad hosszú távon is a társadalomnak, még a jelenlegi erős társadalmi átalakulás folyamán is. Arról is meg vagyok győződve, hogy az utódok nevelésén keresztül a családnak nélkülözhetetlen szerepe van és minden más utódnevelési megoldás csak gyenge pótmegoldás lehet. Itt a kérdés csak az, milyen lesz, lehet a mai család formája és az új társadalmi szerkezetben hogyan lesz érvényesíthető az utódok nevelése, azaz: hogyan készíthetők fel a társadalomba való beilleszkedésre. Ehhez elsőként meg kell vizsgálni az elméleti kiinduló állapotot, a 19. században elkezdődött és a 20. század végén felgyorsult, majd az euro-amerikai kultúrkörben általánossá vált intenzív társadalmi változások előtti családokat.
Az előző századokban is igen labilis volt a család állapota. A korai halandóság miatt sokszor idő előtt meghalt az egyik, és nem kevésszer mindkét szülő. A gyerekek ezt akkor is katasztrófának élték meg. A gyerekeknek van szükségük családra (családban élésre) nem pedig a családnak gyerekre. A gyerekek nevelődésében előny, ha egy családban többen vannak. Legalább kettő, ha egyneműek. De 5-6 gyerek esetében már nem a szülők nevelnek, hanem a gyerekek egymást. Így a szülő kontrollja csökken, ami szintén nem előnyös. Vannak szülők, akik születésüknél fogva, vagy úgy nevelődve, nagyszerű nevelők és szülők. Sokan vannak viszont olyanok, akik alig, vagy egyáltalán nem alkalmasak szülőnek. Sajnos, nem lehet őket eltiltani a gyerekvállalástól. Az így nevelődő gyerekeket egy jó iskola, vagy későbbi társadalmi környezete (pl. a munkahelye) esetleg megfelelően korrigálhatja. Nem feltétlenül szükséges, hogy a vér szerinti szülő nevelje a gyereket. Lehet, hogy a gyereknek a „mostoha” szülő nevelése jobb, mint az „édes” szülőé, és az is lehet, hogy a gyerek jobban ragaszkodik hozzá. A lehetséges variációk száma nagy, és – sajnos – a gyakorlatban sok minden előfordulhat, anélkül, hogy optimális irányba lehetne terelni a történéseket. Mindenképpen nagyon fontos lenne szélesebb körű, hatékonyabb nevelési tájékoztatást, tanácsadást működtetni, lehetőleg egyházi kezdeményezésre, esetleg kezelésben, szélesebb közösségi (állami, önkormányzati) támogatással. Nem elhanyagolható kérdés, hogy az esetleg munkába álló tanácsadók milyen tanácsokat adnak. Nem elég, ha valaki (bevált) gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezik, szükséges, hogy ezeket az ismereteket át tudja adni, el tudja fogadtatni a tőle tanácsot kérőkkel.
És ha a felnőtt kerül krízisbe, válás, haláleset, munkanélkülivé válás, függőségi betegség, tartós betegség miatt? Ahány eset, annyi megoldás, annyi segítési mód. De mindezt tervezetten, szervezetten kellene végezni, egyházi kezdeményezéssel.

A probléma gyökerei

Visszatérve alaptémánkhoz, a családokkal kapcsolatos mai gondokhoz, elsősorban azt kell megállapítani, hogy mi okozza a családok tömeges krízisét, ill. családalapító korba lépők látható ódzkodását a családalapítástól, de legalábbis a tartós együttélés házassággal való törvényesítésétől. Még XVI. Benedek pápa is úgy véli, hogy a mostani családok esetleges problémáit a házastársak a szüleik családjából hozzák magukkal. A statisztikai felmérések szerint is sokkal több a válás az elvált szülők gyerekeinél. Ha mélyebben megvizsgáljuk a családokban az együttélés során felmerült nehézségek okait, akkor azt látjuk, hogy az együttélési kapcsolatba lépőknél azoknak a személyiségi jegyeknek a csökevényes volta, vagy teljes hiánya jelenti a fő nehézséget, ami a társadalomba, a munkába való beilleszkedésnek is komoly akadálya. Ilyenek: a felelősség vállalása, a másik ember személyiségéből adódó sajátosságok (pl. rigolyák) elviselése, a munkában való kitartás, a szorgalom, a személyes előnyökről való lemondás képessége, stb.
Mindezeket a képességeket a legkönnyebben gyerekként, családban a legkönnyebb elsajátítani. Olyan családban, ahol a gyerekeket bevonják a házi teendőkbe, az otthoni gondokba. Mi van akkor, ha egy család nem alkalmas ezeknek a képességeknek az elsajátíttatására? Pedig – ilyen, vagy olyan okok miatt – a mai fiatal szülők nagyobb része nem tudja ezt megtenni. Így pl. nem szándékozik bevonni a gyerekét a család otthoni munkájába, gondjaiba, mondván: Elég gondja, baja lesz majd az életben, most legalább éljen felhőtlenül (azaz felelőtlenül). Egy szülőt – sajnos – nem lehet rábírni a gyerekével kapcsolatos viselkedési módjának a megváltoztatására, de van egy lehetőség helytelen nevelés, vagy a nevelés hiányának korrekciójára: Ez pedig az iskola.

Korrekciós lehetőségek

Azoknál a gyerekeknél, ahol a szükséges korrekció mértéke nem olyan nagy és van a szülők részéről is együttműködési készség, ott elegendő, ha a gyerekek az egész-napos foglalkoztatás keretében kapják meg a szükséges nevelési korrekciót. Azon szülők esetében, ahol a család helytelen befolyásától is el kell választani egy gyereket, célszerű a heti bentlakásos kollégiumba való meghívásuk. (Ösztöndíjasként, hogy a szülők szívesebben elengedjék a gyereküket.)
Az iskola szerepét mindenképpen át kellene alakítani úgy, hogy a lexikális ismeretek átadásának mennyiségét drasztikusan le kellene csökkenteni és a nevelés, a gyakorlati foglalkoztatás és az intenzív testmozgás (a sport) sokkal nagyobb szerepet kell, hogy kapjon – hasonlóan az angolszász iskolák gyakorlatához. Ez a változás nagyon nagy ellenállást válthat ki, talán nagyobbat, mintha a katolikus egyházban a cölibátust kívánnák eltörölni. Pedig az oktatási-nevelési struktúra átalakításának számos értelmes indoka van. Így pl.: (1) A leadott és úgy-ahogy megtanult tananyag döntő többsége a számonkérés után rövid időn belül úgy kitörlődik a tanulók emlékezetéből, mintha soha nem lett volna ott. (2) A tananyag nagy része viszonylag rövid idő alatt elavul. (3) Egy tananyagot – minden oktatási reform ellenére – a különböző évfolyamokon többször is leadnak. (4) Ha az ismeret valóban fontos, akkor azt a szakismeret részeként a szakiskolában, ill. a főiskolán ismét leadják. (5) Vannak viszont olyan ismeretek, amikre mindenkinek szüksége volna (az írás, az olvasás, az alapvető számolási műveletek) amiket nagyon sok tanuló soha nem sajátít el, mert ezek megtanítására, begyakoroltatására nem fordítanak kellő időt és energiát, a sok, fölösleges ismeret leadása és számonkérése helyett.
Továbbá az iskolában a jelenlegiek helyett egészen más képességeket kellene fejleszteni. Például: (1) Sok önálló fogalmazást kell íratni, olykor tetszés szerinti tárgyban. (2) Vita-foglalkozásokat kell tartani, részben a tanulók által javasolt, részben a tanár által megadott és moderált témákban. (3) Gyakorlati foglalkozásokat kell tartani, házimunkában (főzés, mosás, varrás stb.) (4) Hasonlóképpen gyakorlati foglalkozásokat kell tartani mindenféle műszaki témában (egyszerűbb lakatos, asztalos, forgácsoló munkákban, továbbá a villanyszerelési ismeretek alapjainak megismerésére stb.) (5) Egyszerűbb kertészeti, növénytermesztési, állatápolási feladatok végzése. (6) Könyvelési, adó-elszámolási alapismeretek elsajátítása. (7) Államigazgatási alap-ismeretek, pl. milyen, gyakrabban előforduló esetekben, milyen szervhez, közintézményhez kell fordulni.
Természetesen, ilyen tanmenet mellett a meglévő oktatóknak a legtöbb, eddigi, ismerete, gyakorlata, módszere fölöslegessé válna, ami majdnem lehetetlenné tenné az oktatás-nevelés átalakítását. Ezért ezeket az új módszereket csak kevés helyen lehetne egyszerre bevezetni, és pedig egészen más, képzettségében is sokszor teljesen eltérő személyekkel.

Felkészülés a házasságra

Általános vélemény, hogy a fiatalok felkészületlenül kerülnek párkapcsolatba, majd házasságba. A felkészületlenség okai nagyjából ugyanazok, mint amiket már előzőleg felvázoltam: A lényege, hogy otthon, a családban, nem vonják be a gyerekeket a hétköznapi teendőkbe, nem szoknak rá azok – sokszor fárasztó, kellemetlen, monoton – végzésébe. A közelebbi családtagjaikkal kevés időt töltenek el együtt (helyette a barátokkal, barátnőkkel töltik el idejük javarészét) ezért nem tanulják meg a szorosabb együttélés módját. Mivel a szüleik mindenben kiszolgálják őket, nem tanulják meg a felelős élet normáit. Többek között azt, hogy minden tettünknek – sokszor kellemetlen – következményei vannak, amikért személyesen kell felelősséget vállalnunk.
A másik, igen nagy gond, hogy a párkapcsolatot kezdeményezőknek nincs valós ismeretük a másik nem képviselőjéről, mert a családban kevés (1-2) gyerek lévén, ezt nem tudják megtapasztalni. Csak a külsődleges jegyek alapján ítélnek, a mások fél által szerepként átélt („megjátszott”) viselkedése alapján ítélnek róla. Egy hosszabb ideig tartó, személyesebb kapcsolat során (különösen extrém helyzetekben) rendszerint megdöbbentő felfedezéseket lehet tenni az addig jól ismertnek vélt félről. Ezért nagyon fontos, hogy súlyosabb elköteleződés előtt minél mélyebben meg lehessen ismerni a másik fél személyiségét („lelkivilágát”). Az ilyen ismereteket csak „gyakorlással” lehet elsajátítani. Ez elsősorban nem „fizikai”, hanem „lelki” kapcsolattal lehet elérni. (A kapcsolat-fajtákról később írok részletesebben.) Amíg valaki nincs erősebben elkötelezve egy másik fél iránt, addig jobb, ha óvatos a kapcsolat elmélyítésében. Erre jó, pl. ha egyszerre több személlyel van kapcsolatunk úgy, hogy a másik fél – legalábbis – sejti, hogy nem ő az egyedüli „választott”.
Az egyik legnagyobb gond, hogy egy fiatal nemi és érzelmi érése 10-20 évvel megelőzi azt a kort, amikor véglegesítheti a párválasztását, azaz megházasodhat. Ugyanis, a nemi, érzelmi érés már 12-15 éves korban elkezdődik, míg házasságot csak a házasulandók tanulmányainak befejezése és az önálló anyagi helyzet kialakulása után célszerű kötni. Ezt a 10-20 évet viszont nagyon nehéz – akár egy eseti nemi kapcsolat nélkül – végigélni. Régebben, 100-200 évvel ezelőtt a nemi érés és a házasság közötti időszakot sokkal könnyebb volt „átvészelni”. Ennek több összetevője van, amelyek nagy részéről rendszerint meg szoktak feledkezni. Ezek a következők: (1) Régebben a nemi érés 2-4 évvel később következett be, feltehetően az egyszerűbb, különösen fehérjékben szegényebb étkezés miatt. (2) A másik nem képviselői – még nagy nyári melegben is – csak ruházattal erősen takarva voltak láthatók. (3) Egy-egy táncmulatságot kivéve, a különböző nemű fiatalok külön-külön társasági csoportot képeztek. (4) A táncok is többnyire olyanok voltak, hogy a közvetlen testi érintkezés lehetősége igen korlátozott volt. (5) Nem voltak olyan minták, pl. irodalom, képeslapok, film, TV, amik a közvetlen testi érintkezést mutatták volna. (6) Hasonlóképpen a baráti körből sem lehetett ilyen eseteket hallani. (7) Az önkielégítés nagyon erős egyházi és társadalmi elítélés alá esett. (8) Vidéken még a nyilvános házakban sem lehetett „gyakorlati tapasztalatokat” szerezni. Városi környezetben is csak a felnőtt férfiaknak volt erre módjuk. (9) Ha egy hajadon, ilyen körülmények mellett, mégis testi kapcsolatra lépett egy férfivel, és – mivel teljesen járatlan volt az esetleges „következmények” elhárításában – rendszerint állapotos lett, amit a társadalom és az egyház súlyos szankciókkal torolt meg. (Úgy hogy a csábítónak rendszerint semmiféle hátránya nem származott ebből.)
Mivel ezek a körülmények alapvetően megváltoztak, meg kell nézni, hogy a megváltozott körülmények mellett milyen lehetőségeik vannak a mai fiataloknak a nemi érés kezdete és a családalapítás közötti hosszú időszaknak a végig élésére úgy, hogy nagyon nehezen elviselhető terhet ne vállaljanak magukra, és mégis nyugodt lelkiismerettel, az isteni parancsok szerinti, kiegyensúlyozott életet éljenek, egyben teljesítsék a társadalom velük szembeni reális elvárásait, egyben haladjanak a kitűzött életcéljuk felé. (Hű, de szépen meg lett ez fogalmazva. Pedig valóban, így kellene élni – erőnk és lehetőségeink keretei között.)

Itt a kérdés, hogyan – konkrétan, mi módon – lehet ezt teljesíteni?

Mielőtt még konkrét választ adnánk a kérdésre, kerülgessük még egy kicsit ezt a – valóban forró (hot, ahogyan ma „trendi módon” mondják) – témát, mint „macska a forró kását”. Szerintem azért forró téma, mert kiforratlan, nincs kellőképpen kielemezve. Ezért lenne hasznos a most következő elemzés, nem pedig a dolgok „elrelativizálása” végett.

Személyek közötti kapcsolatok

(Azért ilyen fellengzős a cím, mert nem akartam a fejezet tartalmának a magyarázatát is belesűríteni.) Pontosítva, és ezzel kissé leszűkítve a témát, két ember kapcsolatáról kívánok részletesebben írni. Négy kategóriába sorolnám két ember kapcsolatát: (1) Baráti beszélgetés. (2) Egy (lehetőleg) kölcsönös, önfeltáró, vallomásszerű beszélgetés. (3) Testi érintés, mint pl. simogatás, ölelés, csókolgatás. (4) Nemi (szexuális) kapcsolat. Nézzük tehát részletesebben ezeknek a kapcsolatoknak a sajátosságait:
 

Baráti beszélgetés
Ez lehetséges egyaránt egyneműek és különneműek között. Érdekes módon, ha hasonló korú különneműek között jön létre, akkor feltételeznek közöttük szexuális töltést, vagy házassági kapcsolatot. Korunk nagy hiányossága, hogy nagyon kevés idő jut baráti beszélgetésre. Pedig ez az egymás megértésének, megismerésének a legjobb módja. Hiányolják, hogy a házastársi kapcsolatban is nagyon kevés a baráti beszélgetésre fordított idő. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a (baráti) beszélgetések fontosságát a társadalmi kapcsolatokban. A beszélgetés nemcsak információ-forrás lehet (lásd: pletyka) hanem feszültség-oldó eszköz is. Alkalom a félreértések tisztázására, a gondok, bajok „kibeszélésére”. Egymás, és egymás szándékainak megismerésére. Azáltal hogy beszélünk valakivel, sokszor a saját, nem tudatos szándékainkkal is jobban tisztába jövünk. Elmondva, gondolataink könnyebben állnak össze logikus sorba. Így sok újszerű gondolat, vagy egy tudományos felfedezés is, beszélgetés során született meg.

Régebben

a különnemű fiatalok közötti kapcsolatban, annak kialakulásában, egymás közelebbi megismerésében lényeges szerepe volt a baráti beszélgetésnek. A lányok ma is szívesen töltenének több időt beszélgetéssel, míg a fiúk – részben azért, mert sem otthon, sem a barátaik között nem nagyon gyakorolták – félszegnek, ügyetlennek („bénának”) érzik magukat lány-társaságban. Unják is magukat, mert félnek attól, ha kedvenc témáikról beszélnének, a lány elfordulna tőlük. Nem tudják, hogy egy nőt a férfi szövegéből rendszerint nem annak tartalma, hanem a hangneme, lelkesültsége, a férfi külső megjelenése érdekli. Mind emellett, minden beszélgetésben lényeges szerepe van az ún. metakommunikációnak, amiből a másik fél – helyesen, vagy tévesen – de képet alkot magának az éppen beszélő belső (hátsó?) gondolatairól. Visszatérve a párkapcsolati aspektusokra, az a valószínű, hogy amíg a fiú – szexuális indíttatásból – már régen szeretne „tovább lépni”, addig a lánynak – rendszerint – ez még eszébe sem jut. (Ezért is fontos, hogy a lányoknak és a fiúknak minél több alkalmuk legyen egymás minél alaposabb megismerésére, „kiismerésére.)

Önfeltáró beszélgetés
Sokan vannak, akik nem is tudják, hogy létezhet ilyen beszélgetés is. Katolikusoknál, ortodoxoknál létezik ilyesfajta, de egyoldalú, önfeltáró beszéd. Ezt nevezik gyónásnak. A valóságban azonban a gyónás sem igazán önfeltáró jellegű, hanem csupán formálisan az. Igazi önfeltáró beszélgetés nem olyan, hogy most leülünk és feltárjuk magunkat a másiknak, hanem egy folyamat. Ebben a folyamatban nagy szerepük van a kölcsönös gesztusoknak. A lényege, értelme a viszonylag teljes, kölcsönös, bizalmi kapcsolat létrehozása. Ez nem jelenti azt, hogy a másik félnek már nincsenek rejtett, titkos „szobái”. Lehetséges, hogy idővel, egyes további „ajtók” nyílnak meg a másik fél előtt, és az is lehetséges, „új szobák” keletkeznek. Ezeknek a „titkos szobáknak” a léte, vagy akár elrejtése sokszor nem is tudatos, hiszen – a mennyei Atyán kívül – ugyan ki ismerheti meg teljességében az emberi lelket? Egy ilyen önfeltáró beszélgetés-sorozat következtében teljesen kiszolgáltatottá válhatok a másik előtt. Ezért nagyon kell vigyázni, hogy egy ilyen beszélgetés tartalmát nehogy bárki, kívülállónak továbbadjuk. Ezzel az „elárultnak” és magunknak is helyrehozhatatlan kárt okozunk. Két szerelmes fiatal sokszor könnyen mélyebben is megnyílik egymás előtt úgy, hogy nincs igazán ez a szándékában. Nagyon sok kapcsolat megy tönkre idő előtt, mindkettőjük kárára, vélt, vagy valódi „indiszkréció” miatt. Sajnos, sok példa található arra, hogy valaki úgy hordozza magában egy ilyen sérelem fájdalmát, hogy a másik fél erről soha nem szerez tudomást. El lehet képzelni, hogy egy még intimebb kapcsolat megszakadásakor, amikor annak elszenvedője úgy érzi, hogy elárulták, megalázták, milyen mély és milyen hosszan tartó szenvedésben lehet a része annak, aki azt elszenvedte. Fontos kérdés: lehet-e ebből a lelki, végeredményben önbecsülésemben, büszkeségemben esett kárt a mennyei Atya segítségével tartósan és véglegesen meggyógyítani?

A testközelség
A két ember közötti kapcsolatban lényeges fokozati ugrást jelent az előző, tulajdonképpen kommunikációs kapcsolathoz képest a testi érintés. Helyzettől, világtájtól függően igen eltérő gyakorisággal és intenzitással művelik az emberi kapcsolatnak ezt a módját. Vannak tájak, népek, ahol nyilvánosan a kézfogás is túlságosan bizalmasnak számít, míg máshol, egymással nem túl jó kapcsolatban levő emberek, ha találkoznak, barátságosan megölelik, megcsókolják egymást. A testközelségi kapcsolat legáltalánosabb formája a szülő-gyermek, különösen az anya-gyermek kapcsolat. Ezt a kapcsolatot mind a szülő, mind a gyerek igényli és nagy örömmel éli meg. Természetesen a párkapcsolatban is kiemelkedő értéke van a testközeli kapcsolatnak. Amellett, hogy öröm-szerző, nyugtató, erőt adó hatása is van, rendszerint mindkét fél számára. A szexuális együttlétnek mind az intenzív fázisa előtt, mind pedig utána, a teljesség élményét nyújtja. Sőt – az intenzív fázis elmaradása esetén – azt helyettesítheti. Sok belső feszültséget old, lelki megfáradás esetén felfrissít, ha egymással szeretet-kapcsolatban levők testi kapcsolatot (ölelést, simogatást, csókot) kezdeményeznek egymás felé.

A legintimebb kapcsolat
Két ember között a legintimebb a szexuális kapcsolat. Ennek ellenére, fiatalok között egyre gyakoribb, hogy minden más személyes kapcsolati formát átugorva, két személy kapcsolatát ezzel a fokozattal indítják, bár a közvélemény szerint ez a forma még extrémnek számít. A szexuális kapcsolat eredeti funkciója utódok létrehozása. Viszont egyedül az emberre érvényes, hogy mindkét nem képviselője (kivéve a nők menstruációs időszakát) bármikor képes és hajlandó közösülésre. Ezért az emberiségnek ősidők óta – az evés mellett – legkellemesebb „időtöltése” a nemi élet. A társadalom, a kiépülése során ezt az időtöltést – elsősorban a nők részére – törvényekkel korlátozta. A legtöbb törvényi szabályozás a nők szabad nemi kapcsolat-létesítését kívánja korlátozni. Érdekes módon, a fejlettebb struktúrával rendelkező társadalmak közül elsősorban, sőt, mondhatjuk kizárólag a „keresztény gyökerűnek” tekintett társadalmakban indult meg a nők „egyenjogúsítása”. Ezen továbblépve, ezekben a társadalmakban egyre több helyen az egyneműek nemi kapcsolatát is „egyenjogúsítják”.

Lehet-e bölcs tanácsokat adni?

A szexualitás az emberek életében lehet sok öröm forrása, de sok szenvedésé is. Rajtunk múlik, hogyan éljünk ezzel a lehetőséggel. A nem átgondolt cselekedetek, a hibás döntések következményei egész további életünkre kihathatnak. Sajnos, ezen a téren talán a legnehezebb józan döntést hozni. A külső tanácsadók (sok ilyen példát láttam már) igen ritkán tudnak helyes tanácsot adni. Ez a fiatalok számára a legaktuálisabb kérdés, szemben azokkal, akik valamilyen módon megállapodtak és már megkötötték életük kisebb-nagyobb kompromisszumait. Itt kell visszatérnünk a korábban felvetett kérdésünkhöz: Hogyan élje le életét egy fiatal a nemi éréstől a végleges párválasztásig, a házasságig? Elsősorban néhány alapvető (kisebb körben megvitatandó) megállapítást lehet tenni: (1) Két ember (időleges kapcsolatában is) nem bűn és nem hiba minden olyan beszéd és tett, ami magamnak és/vagy a másik félnek nem okozhat – most, vagy később – kárt, vagy szenvedést, és közös akarattal történik. (2) Ha az „érzelmi hevülettől” indíttatva mégis megbántanám a másikat, akkor szívből jövő bocsánatkérés mellett meg kell kísérelnem őt kiengesztelni. (Ez ne adjon felmentést arra, hogy helyrehozhatatlan lelki, vagy testi kárt okozzak a másiknak.) (3) Jobb, ha valaki a „belső feszítő erőt” önkielégítéssel csökkenti, inkább, mintha emiatt meggondolatlan cselekedetekre ragadtatja magát. (4) Soha ne kötelezze el senki magát, csak ha már megbizonyosodott a másik fél elkötelezettségéről is. (5) Amíg valaki még nem kötelezte el magát, jó, ha egyszerre „több vasat tart a tűzben”. (6) Ha valaki a másik nem képviselői közül csak egyet ismert meg közelebbről, ne higgye, hogy már mindent tud a másik nemről. (7) Ne hallgass mások (még oly jóakaratú, még oly bölcsnek látszó) tanácsaira, ha meg vagy győződve véleményed helyességéről, hiszen egy kívülálló nem ismerhet minden körülményt és befolyásolhatják a saját negatív élményei.
Ez így van: tudom, hogy jó tanácsot nem nagyon lehet adni, de az ember mégis megkísérli, hátha legalább egy hasznos lehet. Korábbi tapasztalataim alapján viszont állítom, hogy valóban hasznos, ha hitben elkötelezett, közel egykorú fiatalok – moderátor segítségével – megbeszélik egymás között az előzőkben felvetett kérdéseket.
 

Az egyik legnagyobb (de sokszor önmagunk előtt sem bevallott) „gubanc” szerintem az örök élet, a „túlvilági” élet, a feltámadás, pokol, valamint a mennyország témaköre. Ezeket a kérdéseket nem szokás felvetni, gondolkodni róla csak ritkán és még magunk előtt is csak szégyenlősen szoktunk. Pedig jó lenne ezeket a dolgokat is időről-időre „kibeszélni”. Könnyítsük meg magunknak, hogy erről a kérdéskörről egyszer elgondolkodjunk. (Kialakultabb véleménnyel lehetek ezekről a dolgokról, közel lévén – saját személyemre vonatkozóan – ezek megtapasztalásához.) Ne gondoljuk azért, hogy ezt a „gubancot” most szépen kibogozzuk. A téma ismételt előkerülése bizonyítja, hogy teljesen nem dolgozható fel, csupán megközelíthető. Ezt a megközelítést szolgálja a következő szöveg. Ez a téma az, amire jól illik a kifejezés: titok. Nagyon keveset tudunk róla. Most is csak arra vállalkozhatunk, hogy azt vegyük számba, mi minden nincs, és nem pedig azt: mi van (lesz) az örök életben.

Hol itt a „gubanc”?

Ha csak az „e-világot” nézzük, életünk benne csupán egy múló pillanat. Létünk maga az ideiglenesség, esetlegesség az előttünk letelt és az utánunk következő mérhetetlen időhöz képest. A végtelen, az örök pedig nemcsak fizikailag, matematikailag, hanem emberi ésszel, vagy filozófiailag is értelmezhetetlen. Pedig, ha a jelenlegi valós, átélt létemből egy másik létformába való átlépésről akarok magamnak fogalmat alkotni, akkor rögvest szembekerülök ezekkel a fogalmi sablonokkal.

Reálisan szembenézve a dolgokkal:

mi marad utánunk? Egy-két tárgy. Mondjuk egy szemüveg, amit az utódok kidobnak, vagy felajánlanak a kongói néger rövidlátóknak. Ha valaki híresség volt, szemüvege leltározott kiállítási tárgy lesz egy múzeumban. A maradványait igyekeznek minél előbb eltüntetni. Elégetik, vagy föld alá kaparják. Ha valakinek hiányzik, csak azért, mert valamilyen társi funkciója volt, de a bánat oka elsősorban a szembesülés azzal a valószínűséggel: most már én következem. Az egy nemzedékkel utána következőknek már nincs élményük róla, nem is jelent nekik semmit.
 

A "túlvilágban hívőknek"

megvan a saját szedett-vedett mitológiájuk, hogy mi lesz azután. Például ilyenek: „Majd ott megint együtt leszünk.” A szentírási helyek is eléggé tarka képet mutatnak. Azzal együtt, hogy az Ószövetségben közel semmi, az Újszövetségben pedig a teljes szöveg néhány ezreléke foglalkozik ezzel a kérdéssel, de nem valami konzisztens formában. (Nem tekintem tárgyi alapnak a Jelenések könyvét, mivel nagyobb részben ellentmond minden korábbi apokaliptikus igehelynek.) De a többi szöveg is ellentmond egymásnak. (Pl.: „Új ég és új föld.” „Atyám házában sok hely van.” „Olyanok lesznek, mint az angyalok.” stb.) Hogy mégis van valami, arról néhány jelzés található, de ami összekaparható, az is tele van ellentmondásokkal, hitelességi hézagokkal. Sejtéseink lehetnek, összeállíthatunk saját használatra szolgáló mitológiát, de nem léphetünk fel ebben a dologban hiteles orákulumként. Így nézzünk szembe az „örök élet ígéretével”! Pedig, ha ebben a dologban nem tudok, tudunk „perspektívát” nyújtani az egyszerű „hívőnek”, vagy csak érdeklődőnek, akkor – a kívülállók számára is – minek ez az egész kereszténység? Ráadásul, hogy mit várhatunk az „örök élettől”, ott állnak Jézus szavai az örök halál (vagy máshol az örök kárhozat) lehetőségéről is. Egyik lehetőség sem túl derűs. Hogy az utóbbi lehetőségeket hogyan kerülhetjük el, erről szól minden prédikáció, egész évben.

A több tudás végett

ki kell lépnünk a Szentírás köréből és – részben – ingoványosabb területeket is meg kell vizsgálnunk. Az egyik terület a halál-közeli élményekről szóló beszámolók áttekintése. Ezeket az élményeket (tapasztalatokat, jelenségeket) mindmáig még a pszichológusok jelentős (magát természettudományi alapon állónak valló, értsd: természettudomány-hívő) része sem fogadja el valósnak, hanem agyi fantázia-alkotásnak. Vannak viszont olyan dokumentált élmények, amiket nem lehet evvel magyarázni. Nevezetesen, hogy vannak olyan beszámolók, mely szerint az élmény-közlő olyan tapasztalatokról számolt be, amikről nem tudhatott, mert egy másik különálló helyiségben történtek, ill. hangzottak el. Ha viszont valósnak fogadjuk el ezeket a halál-közeli élményeket, akkor további problémák elé kerülünk. Például, hogy miért nincsenek minden öntudatát vesztett személynek hasonló élményei, hanem csak igen kis részüknek?

Egy másik, ugyancsak vitatott témakör

az, amit úgynevezett tudatalatti, mélylélektani vizsgálatok során tapasztaltak. Ezeknél úgy tűnik, hogy a normális körülmények között megjelenő személy „mögött” egy másik személy is megjelenik. Enne a „mögöttes” személynek egészem más élményei, tapasztalatai vannak, esetenként egy másik korból, másik helyszínről. A „mögöttes” személy által tapasztaltak lenyomozhatók és a vizsgálat eredménye az esetek döntő hányadában igazolják az elmondott tapasztalatok valóságtartalmát. A lélekvándorlás híveinek egyik fő érve ezeknek az ismereteknek a lélekvándorlással való magyarázata. A probléma ott van, hogy több alkalommal az is ismertté vált: a „mögöttes” személy halála előtt a mélylélektani vizsgálatban részt vevő személy (a médium) már élt, így nem örökölhette a „mögöttes” személy „lelkét”.

Az előzőkben leírt

két jelenség-csoport tapasztalatai szerint valószínűsíthető, hogy a meghaltak (legalább egy részük) személyisége több-kevesebb ideig még körünkben tartózkodik. Továbbá vannak olyan pszichológusok, akik szerint a meghaltak hozzátartozói sokszor „nem akarják elengedni” meghalt szeretteiket. Vannak olyanok (nem is kevesen) akik szeretett hozzátartozójukkal annak halála után még egyszer „találkoznak”. Természetesen maguk is ezt a találkozást – bármilyen valószerű – látomásnak vélik, már csak a saját józan eszük védelmében is.

És ami többé-kevésbé biztos

 az evangéliumok tanúsága alapján? (1) Létünk lélek-lét lesz, annak minden következményével. (2) Személyiségünket átalakítja a fizikai környezet teljes hiánya. (3) A fizikai létből származó élményeink, tapasztalataink értelmüket vesztik. (4) Jelenlegi életünkben nem tudjuk felfogni, értelmezni: mit jelent az, hogy örök?

Mi mindebből a tanulság?

Az, hogy olyan kevés az információ és olyan nehezen értelmezhető, hogy csupán azt fogadhatjuk el: (1) Van transzcendentális valóság. (2) Nem tudjuk „innen” megállapítani, hogy a transzcendentális valóságból mennyi mindenről nincs semmiféle ismeretünk. (3) Csupán Jézus szavaira és a mennyei Atya általa megjelent, mindent túlhaladó irgalmára hagyatkozhatunk, mi lesz velünk a halálunk után.

Hogyan engedheti meg?

Ezzel a számtalanszor elhangzó kétségbeesett, vádló felkiáltással jellemezhető a mennyei Atya és közöttünk, emberek közötti kapcsolatban előforduló sok-sok félreértés, tévképzet. A címben idézett felkiáltás sok, igen jó szándékú ember hitét megrendítő kérdés. Pedig a válasz viszonylag egyszerű és csupán a teljes Szentírás helyes ismerete szükséges a megválaszolásához. A probléma alapvető oka az, hogy valójában csak antropomorf módon vagyunk képesek Őt elképzelni. Ennek markáns bibliai bizonysága már a Teremtés-történetből kiviláglik: „a saját képére és hasonlatosságára teremtette…”. Utána pedig az egész Ószövetség cáfolja ezt: nem lehet semmiféle módon ábrázolni, megjeleníteni, mert ábrázolhatatlan, meg nem jeleníthető. Jézus mondja: „az Isten lélek”. Az ember pedig nagyon is test. Az a mennyei Atya különleges kedvezménye, hogy ennek ellenére lehet valamilyen kapcsolatunk Vele. De hát prófétája útján is kinyilvánítja: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok.” Ebből a felismerésből a teljes szkepszis következhetne, ahogyan azt a Koránban megfogalmazták. (Bármi történjék: Allah úgy akarta!) De hát – szerencsénkre – Jézus eligazít bennünket ebben a gondunkban – ahogyan azt az evangélisták leírták. Mégis, nagyon sokszor nem eszerint gondolkodunk, cselekszünk. Ennek a jellemző példája a címben jelzett kérdés. A mennyei Atyára sokszor ráaggatunk olyan tulajdonságokat, viselkedést, ami csak emberi dimenzióban értékelhető, érvényes.

 Vegyünk sorra ebből néhányat:

 (1)Azt mondják: Ha Isten igazságos, nem engedheti meg, hogy a gonoszok szabadon „gonoszkodjanak”. Válasz: A mennyei Atya valóban igazságos, de az elszámoltatást minden esetben a halálunk utánra halasztja. Így nem sérül az akarata, mely szerint minden teremtmény és az egész Természet, az egész Kozmosz szabadon működhet. „Mert látta, hogy jó.” – És hagyja is, hogy szabadon, a saját törvényserűségei szerint működjön. Az ember is szabadon cselekedhet, rosszat is, jót is. De, amíg a Természet a saját törvényei szerint determináltan működik, addig az embernek sokszor (nem mindig) lehetősége van a választásra a helyes és a helytelen között. Ezzel bizony sok rosszat okoz magának és másoknak. Azért, amit tett, a mennyei Atya számon fogja kérni a halála után. No, de mi van azokkal, akik kárt szenvedtek? Kárpótlást kapnak az örök életben. Aki nem hisz az örök életben, annak ez a világ – ha igazán belegondol – valóban szörnyű, elviselhetetlen.

(2)Jézus mondja: „Amit a mennyei Atyától kértek, azt mind megadja nektek”. „Rutinból” kérünk, sok mindenfélét és szó nélkül tudomásul vesszük, hogy mégsem úgy történnek a dolgok. Már megszoktuk, hogy a mennyei Atya nem teljesíti a kéréseinket. Ha egy gyerek így viselkedik a szülőjével, akkor azt mondjuk: undok nyafogós gyerek. Vajon mit gondol a mennyei Atya rólunk? Jézus mondja: „Amit az én nevemben kértek…” Még az a jó, hogy ez is bekerült az Evangéliumba. Ez nem azt jelenti, hogy csak hozzá kell tenni ezt a „varázs-kifejezést”: „Jézus nevében”, és akkor már „szézám tárulj”. Jézus korában ez a kifejezés azt jelentette: „Az én felhatalmazásommal, az én megbízásomból.” Tehát, amikor így kérünk, biztosan tudnunk kell, hogy Jézus is ezt akarja most. Biztosan tudjuk-e? Ez bizony kemény feltétel! Csak Isten országának (hatalmának) földi építésében való szilárd bizonyosságunk lehet a jogcímünk ennek a „záradéknak” a használatára.

(3)Nemcsak mi akarunk a mennyei Atyához szólni, Ő is szól hozzánk, üzen nekünk, többféle módon: (a) Elsősorban a Szentíráson keresztül, a Szentlélek által. (A Szentlélek megvilágosítása nélkül a Szentírás csak egy könyv a többi közül.) (b) A Szentlélek közvetlenül is küld információt, közvetíti a mennyei Atya akaratát számunkra – ha rá vagyunk hangolva a „hullámhosszára”. (Mivel az egész környező világ is küld üzeneteket, a Szentlélek üzenetét, inspirációját csak a Szentírással összevetve fogadhatjuk el hitelesnek.) (c) A Szentlélek – véleményem szerint – nemcsak a mindennapi dolgainkban inspirálhat, hanem „innovációs” céllal is. Ide tartozónak vélek minden olyan új dolgot, ami az emberek fejéből „csak úgy kipattan”. Ez lehet zene, képzőművészeti alkotás, vagy akár műszaki találmány. (d) A Szentlélek a mennyei Atyával kapcsolatban új felismeréseket is közölhet velünk, de ezekre különösen érvényes a Szentírás és a korábbi felismerések kontrollja. De azért vannak ilyenek, bár még a katolikus egyház is rendszerint „jegeli” ezeket. (d) A Szentlélek a közvetítője a mennyei Atyától esetenként kiáramló különleges (csodatevő?) erőnek is. Mindezeket egy másik alkalommal célszerű kifejteni és tisztázni.

Az bizonyos: amint tőlünk a mennyei Atya felé a „közvetítő csatorna” (a Közbenjáró) Jézus, úgy a mennyei Atyától származó információk és erő csatornája a Szentlélek. Éljünk ezek helyes használatával!
 

Talán az olvasó előtt furcsának tűnik majd a választott ("gubancos") téma, vagy talán még inkább a kiemelés sorrendje. Az jelen írásban választott témakör „kezdő cérnaszála” az úrvacsora. Tudom, hogy miért. Ismerek az egyházközséghez tartozó személyeket, akik, bár rendszeresen részt vesznek a közösségi alkalmakon, de – amennyire tudom – soha nem vesznek Úrvacsorát (nem élnek az Eucharisztával). Nyilván, soha nem fogok bátorságot venni arra, hogy megkérdezzem, miért nem teszik. De úgy érzem, itt valami gubanc van. Feltételezem, hogy ezen felül sokan vannak olyanok, akikben e kérdésben ugyancsak valamilyen gátlás van, de a gátlás okát nem gondolják végig, vagy csak egyszerűen, a kívülállók felé nem akarnak „kilógni a sorból”. Arra gondoltam, hogy talán megkönnyíthetnénk a dolgukat, ha – velük, vagy nélkülük – de kifejhetnénk ezt a kérdést, kissé szélesebb összefüggésbe helyezve. Végiggondolva magukat az ezzel kapcsolatos cselekedeteket (a „rítust”), majd a rítus keletkezési történetét, körülményeit, hátterét. Továbbiakban el lehetne gondolkodni az érvényesség és a hatékonyság kérdésein, sokszor esetleg kissé provokatív, vitára ingerlő módon.

Az Úrvacsora és a keresztény felekezetek

A keresztény tanításnak és a hitgyakorlatnak egyaránt gyújtópontja az Eucharisztia (Úrvacsora). Az egyes felekezetek közötti megkülönböztetésnek könnyű terepe van az úrvacsorai rítusban. Még az egyébként közös főség alatt működő és gyakorlatilag azonos teológiájú görög- és római katolikus egyház között is, éppen az (Eucharisztia) Úrvacsora rítusában lényeges különbségek vannak. Különösen pedig az Úrvacsora teológiai háttere mutat kibékíthetetlen elvi különbséget, még a protestáns felekezetek között is. Pedig a teológiai különbségek – történeti léptékkel mérve – nem túl régiek, mintegy 5-600 évre vezethetők vissza a jelenleg is létező felekezetek tekintetében. Jellemzően a véleménykülönbségek a környező világ racionális felmérésének, megismerésének kezdeteivel esnek össze.

A jelenlegi helyzet kialakulása

Az utolsó nagy összegezés, ami a fizikai (a tapasztalati úton megismerhető világ) és a metafizika (csak az istemi kijelentés, valamint az ebből levezethető, teológiai következtetések) közös rendszerbe foglalása volt, Aquinói Szent Tamás Summája. Attól kezdve a két megismerési ág egyre szélesebben szétvált. Bár a teológia időnként megkísérli mind a mai napig a majoritását valamilyen módon helyreállítani a fizika felett, a fizika egyre öntudatosabb művelői ezeket a kísérleteket egyre harcosabban igyekeznek elhárítani. Máig sincs érdemi párbeszéd a két ismereti ágazat között. voltak és vannak azért egyes részterületeken szintetizálási kísérletek (mint pl. Teilhard de Chardin), de ezek is inkább filozófiai jellegű eszmefuttatások maradtak, nem pedig a fizikai ismeretek leírási rendszerezési, bizonyítási szabályait követték. (Itt kell megjegyezni, hogy a fizika alatt a környező, közvetlenül, vagy emberi eszközökkel megismerhető világról szóló tapasztalatok, ill. megismerési módszerek összességét értem.)

 
A „gubanc” egyszerűsített megoldása

(1) Mindegyik felekezet teológiájának közös „kulcsszava” a Jelenlét. Eszerint Krisztus az Úrvacsorában valamilyen formában és mértékben, de mindenképpen jelen van. A különbség a formában és a mértékben van az egyes felekezetek teológiája között.
(2) Egységes a szemlélet abban, hogy az Eucharisztiát (Úrvacsorát) rendszeresen meg kell ismételni a közösség jelenlétében, mégpedig rítusában (különösen a rítus szövegében) mindenképpen egységesen. (A formai eltérések, mint pl. kenyér, vagy ostya, egyik felekezetben sem számítanak teológiai szempontból kiemelt jelentőségűnek.)
(3) Egységes a gyakorolt rítus abban, hogy egyformán különbözik az eredeti – széder-esti – rítustól.
(4) A protestánsok jelenlét-tanítása (Karl Barth hatására) közeledett egymáshoz, valamint a jelenlegi katolikus-ortodoxhoz. Ugyanis – a korábbi katolikus és ortodox tanítás ellenében, amely a meghalás állapotában levő Krisztus jelenlétét vallja – az ebben már egységes protestáns tanítás, a leuembergi cocordia eredményeképpen - a megdicsőült Krisztus jelenlétét vallja az Úrvacsorában. Így a protestáns tanítás szerinti jelenlét esetében Krisztus, mint megdicsőült, ezért „szellemi” testben, végeredményben bárhol, bármikor megjelenhet. A katolikus-ortodox tanítás szerint viszont, mivel Krisztus a feláldoztatás (a kereszthalál)  illetve a fizikai, testi feltámadás különböző, de mégis fizikailag azonosnak vélt pillanatában a fizikai valóság alatt (in, cum, sub) jelenik meg, a megjelenítés a műveltetés (a szereztetési igék) következtében megy végbe.
(5) A jelenlét-intenzitás esetenkénti és személyenkénti különbsége eddig nem szerepelt a meggondolandó lehetőségek között, pedig a tapasztalatok (a tények) különbözősége miatt ezt is célszerű lenne felvenni a meggondolandó aspektusok közé.

Megválaszol(hat)atlan kérdések

Az eddigi elemzés során sok kérdés megválaszolatlan maradt – és feltehetően még az is marad. Ezek közül néhányat kiemeltem a következőkben:
(1) Az Utolsó vacsorán, amikor Jézus azt mondta: „ez az én testem (vérem)”, ez csak akkor lett volna lehetséges, ha megtöbbszöröződik (legalább részlegesen) fizikailag.
(2) Jézus áldozata a mózesi törvények szerint érvénytelen, több momentumában is. Pl.: (a) Mózes és a többi próféták is tiltják az ember-áldozatot. (b) A vér nem lehet az áldozat része, azt maradéktalanul el kellett folyatni. (c) Csak az „egészen elégő” áldozat az érvényes. Ezért sem lehetett a zsidóknál az áldozati húsból enni, nem úgy, mint a pogányoknál.
(3) Ha fizikailag, biológiailag az ostya és a bor az „átváltoztatás” után is azonos marad, mi a lényeg, ami változik? Ez az ellentmondás természetesen az idők folyamán kibővült természettudományos ismeretek eredménye. A (katolikus-ortodox) teológia erről egyszerűen eddig nem volt hajlandó tudomást venni.
(4) Az Úrnak nincs szüksége (sem véres, sem égő) áldozatra, amint már a próféták is kijelentették.

A tanítás – új szemlélettel

Visszatérve az Úrvacsora kérdésköréhez, először célszerű megvizsgálni a tanítás (és az ebből kialakult rítus) keletkezésének (a „szereztetésnek”) körülményeit. A körülményekről egy eléggé ismert sci-fi történet áll előttem:

Az űrhajó három utasával (férj, feleség és az út közben született gyerek) tart hazafelé több éves kiküldetésből. A hazafelé tartó úton meghal az asszony, majd a férfi is súlyosan megbetegszik. Hogy az expedíció küldetése teljesüljön és a gyerek is megmeneküljön, az apa igyekszik mindazt elsajátíttatni a gyerekkel, ami éppen elegendő a hazavezérléshez. Megtanítja az űrhajó vezérlésének minimális ismereteit, megmutatja mindazt az irodalmat, aminek megtanulásával elvégezheti a hazajutáshoz szükséges későbbi korrekciókat, végrehajthatja az űrhajó otthoni leszállását. A gyerek pontosan elvégzi a rábízott feladatokat, szorgalmasan tanulja az űrhajó könyvtárában levő, számára kijelölt irodalmat. Közben valóban szüksége van újonnan tanult tudására az űrhajó pályájának korrekciójához, amit többször is sikeresen elvégez. Közben önszorgalomból megismerkedik a könyvtárban levő dokumentumokból a küldetés céljával, eredményeivel. Mire felnőtt fiatalemberként megérkezik és leszáll, mint teljes körű örököse a szülei által kezdett küldetésnek.

Ez a történet jó hasonlattal szolgál arra, hogyan szándékozott Jézus hagyatkozni az Utolsó vacsorán a tanítványoknak.
Mikor földi küldetése végén Jézusnak sürgősen el kellett búcsúznia a tanítványaitól, azok semmit sem értettek az egészből. Egyet hagyott meg nekik: figyeljenek a Szentlélekre, majd ő mindenre megtanítja őket. Hát, ez a „tanulás” rendszeresen félre sikeredett. Ráadásul a tanítványok olyan dolgokon vesztek össze, ami nem lényeges. Ahogyan a kisgyerekek azon vesznek össze, hogy mosakodást melyik testrésszel kell kezdeni. Jézus, mikor hagyatkozott, gyakorlatilag csak a legfontosabbakat mondta el, leegyszerűsítve, az ő gondolkodásmódjuknak, beidegződött szemléletüknek megfelelően, az ő általuk ismert fogalmi köntösben. Ennek az örökhagyásnak a kifejtése mindmáig elmaradt, mert akik ezt elkezdték, nem a Szentlélekre hagyatkozva, kellő bátorsággal kísérelték meg, hanem a régi, azóta már érvényüket vesztett fogalmakkal, gondolkodási sablonokkal. Ráadásul, a „vak vezet világtalant” módszer szerint a többféleképpen félreértelmezett magyarázataiknak kizárólagosságot vindikáltak.
Jézus, amikor hagyatkozott, akkor megpróbálta értetni a megrémült, és ezért a gondolkodásukban a szokásosnál is bénultabb tanítványaival, hogy
• nincs és nem is lehet ezen túl érvényes áldozathozatal a mennyei Atya vélt haragjának kiengesztelésére,
• ezen túl is személyesen, mintegy fizikai jelenlétében jelen akar maradni velük, valahányszor megemlékeznek Róla és az általa hirdetett Evangéliumról, és
• ezt a megemlékezést mindig közösen, közösségben végezzék el, végül
• fogadják be, amit (lelki) erő és információ (tanítás) formájában a Szentlélek akar nekik átadni.
Nincs ma már másra módunk, mint hogy a Jézus korát jóval túlhaladott fogalmi körrel, gondolkodásmóddal élve valósítsuk meg az Evangéliumot, a mennyei Atya nekünk szóló üzenetét a saját képességeink és lehetőségeink körében. Ehhez ad hátteret az a közösség, aminek a gyakorlását Jézus előírta megszeppent tanítványainak az Utolsó vacsorán.

A transzcendencia az Úrvacsorában – és azon túl

Ha eddig gondoljuk végig az Úrvacsora kérdéskörét, nem marad más, mint a racionálisan is megfogható „emlékvacsora”, ill. közösségi megerősödés alkalma. De ha beengedjük a transzcendenciát (a metafizikát, a természetfölöttit) a tárgyalható kérdések körébe, akkor újabb, hatalmas „gubanc” mered fel előttünk. Belép-e, beléphet-e a transzcendencia a fizikai világba? Mindjárt az elején megállapíthatjuk, hogy ez nem jellemző, főleg mérhető, fizikailag tapasztalható formában. Ha viszont, akár egyetlen alkalommal is, bizonyítottan létezik ilyen tapasztalat, megdőlhet a fizikai világkép kizárólagosságának dogmája. Már pedig vannak ilyenek, mégpedig a mai, hitelesítő, dokumentáló módszereket alkalmazó korunkban is.

A "szabályokat" erősítő kivételek

Most eltekintek az egyes esetek részletes felsorolásától, valamint az azokat hitelesítő dokumentumok ismertetésétől, csupán néhány, jellemző és egyben zavarba ejtő sajátosságot szeretnék megemlíteni. Az első az, hogy a dokumentált, ellenőrizhető, a fizikai törvényekkel ellentétes jelenségek, események, tapasztalatok – úgy tűnik – kizárólag katolikus, keresztény környezetben léteznek. (Emiatt is éri elsősorban annyi – ezúttal valóban méltatlan – támadás és hitetlenkedés az ezeket ismertető híradásokat.) A mai – sokszor igen szkeptikus – a média által is kontrollált világban lehetetlen csalást végrehajtani. Sokan, protestáns részről, mintha úgy éreznék, hogy ezeknek a tényeknek az elismerése mintha megkérdőjelezné a saját „igazhitűségüket”. Pedig itt nincs másról szó, mint arról, hogy transzcendencia csak megfelelően befogadó környezetben léphet be a fizikai valóság körébe. Erre pedig – valljuk be – a protestáns, szkepticizmusra hajlóbb környezet nem túl jó. Több bibliai hellyel is alá lehet támasztani a befogadási készség jelentőségére vonatkozó tapasztalatot. Pl. Jézus nem tudott csodát tenni Názáretben, az ellenséges környezetben, vagy a galileai pogány városokban. Jézus csodatételei is többször arról tanúskodnak, hogy sokszor szükséges a csodatétel alanya részéről egy megelőző befogadói attitűd.
Miért nem lép be ott mindenütt a transzcendencia a fizikai valóságba, ahol erre befogadói készség („hit”) jelentkezik? Nyilván azért, mert ezek a tények nem szükségszerűen jelentkeznek ott, ahol erre a formális feltételek megvannak. Ezek „jelek”, amikkel a mennyei Atya egyrészt meg akarja szólítani a szkepticizmusukba bezárkózott személyeket, másrészt lelki támogatást és orientációt kíván nyújtani azoknak, akik a hozzá való hűségükben meggyengültek. Itt érkezünk el ennek a kérdéskörnek egy következő neuralgikus pontjára: Mit jelentenek az egyes jelenségek, események, tények? Nem mást, mint hogy „jelek”. Nem közvetítenek tanítást, üzenetet, csak olyan formájúak, hogy a megtapasztaló környezet be tudja fogadni azokat, fel tudja ismerni és – bibliai kifejezéssel – dicsőítsék érte Istent.

A személyes kapcsolat transzcendenciája

A transzcendencia jelenlétének intenzitása – az előbb vázolt transzcendentális tapasztalatokon túl – a mi világunkban igen széles spektrumban lehetséges. Hiszen minden kapcsolatunk a mennyei Atyával ebbe a kategóriába tartozik. De a jelenlét (és annak intenzitása) a kulcsszó az Úrvacsoráról szóló tanításban is. Hasonlóképpen igaz ez a személyes kapcsolatra, másképp nevezve: az imára is. Úgy vélem, hogy az általánosan elterjedt gyakorlattal ellentétben, nem sok eredményes saját kezdeményezési lehetőségünk van a mennyei Atya felé. A mi szerepünk elsősorban a befogadási készség elérésében van.
Csak akkor tudjuk érzékelni és befogadni a mennyei Atya által küldött ajándékokat, üzeneteket, ha kellőképpen előkészültünk rá, mintegy kiüresítve magunkból mindazt, ami gátolhatná a jelenlétének befogadását. Ebből következik, hogy a saját kezdeményezésű kapcsolat csupán hiú önáltatás, nincs és nem is lehet foganatja. Vannak olyan „ima” formák, mint pl. a rózsafüzér, a zsolozsma, amik lényegében az előbb említett kiüresítést szolgálják, tehát a Jelenlét befogadását. Ha pedig a saját kezdeményezésű kapcsolat (elsősorban a kérő ima) ilyen formán eleve eredménytelen, akkor fölösleges is. Úgy-e, ez elég durván hangzik? Ezért fölöslegesnek lehet mondani minden formális imát, pl. a gyakran használt Miatyánkot. Akkor pedig mi marad, ezek helyett? A válasz a hozzánk érkező, a Jelenlétből nekünk szóló Üzenetre: a hálaadás, a dicsőítés.
Az általános alanyról a személyes névmásra váltva, tehát személyesebbé téve a mennyei Atya üzenetének befogadását, úgy vélem, hogy kaphatok (és kapok is) személyes feladatokat is a mennyei Atyától. Ez nem jelenthet „kiemelt státuszt” Nála, mert ezt bárki megkaphatja, aki hajlandó meghallani. Erős meggyőződésem, hogy addig tart engem még többé-kevésbé „működőképesen” itt e világban, amíg hajlandó és képes vagyok a kívánságának megfelelően tenni, élni, ill. amíg itt vannak aktuális (kicsi, vagy nagy, mindegy) feladatai a számomra.
Úgy gondolom, hogy erről a kérdéskörről („gubancról”) első közelítésben elegendő ennyit írni. Elegendő az elgondolkodáshoz, a párbeszédhez és az esetleges tanulságok levonásához. Ismételten elolvasva ezt a részt, úgy látom, túlságosan „kilúgozott”, általánosságokban mozgó, leegyszerűsítő. De ha nem ezt tettem volna, akkor nagyon sok, pl. az Úrvacsora „tanítási változataival” kapcsolatos kérdést kellett volna feltennem és elemeznem. Mindez sok fölösleges félreértésre, érzékenységre adhatott volna okot. Hasonlóképpen az ún. transzcendentális tapasztalatokra vonatkozó ismeretek idő előtti részletezése nagyrészt ugyancsak fölösleges minősítések áldozatává tehetné a kérdés eredményes megtárgyalását, ezért ezeket a konkrét kérdéseket személyes megbeszélés keretében érdemes feltenni, és ha lehet, elfogadhatóan megválaszolni.
 

Mai alkalmazási kísérlet a jézusi parancsokra

Jézus egyik, talán a legfontosabb parancsa az őt követőknek a másik ember iránti – olykor nagy áldozatokat kívánó – megbocsátó, segítő viselkedés. A másik – ugyancsak nehezen végrehajtható – parancs a saját vagyon gyűjtésének tilalma. Mindezeket a parancsokat a történelem során sokszor kísérelték meg a gyakorlatba átültetni, de néhány zárt közösséget kivéve, mint például egyes szerzetesrendek, nem túl sikeresen. Úgy tűnik, hogy ezeket a parancsokat a mai társadalmi, gazdasági viszonyok között talán könnyebb lenne megvalósítani, mint Jézus idején. Nézzük tehát azokat a változásokat, amik miatt ezt könnyebb lenne megtenni.

Kincs, vagyon, versus működő tőke

Jézus korában kincset, vagyont elsősorban tartaléknak, vagy későbbi – esetleg utódok általi – felélésre gyűjtötték, és nem befektetési (működtetési) célból. Mára a helyzet alapjaiban megváltozott. A vagyont (elsősorban a pénzeszközöket) döntő mértékben befektetési („működtetési”) céllal gyűjtik, és nem elsősorban egyes személyek, hanem döntő mértékben (és egyre nagyobb arányban) különféle befektetési társaságok (Pl. nyugdíj- és egészségbiztosítók). Jézus szerint a tartalékolásra, kincsképzésre gyűjtött eszközök birtoklása bűnös cselekedet. Amint az előbb láttuk, Jézus az eszközök, képességek, lehetőségek – társadalmilag hasznos célra való – felhasználását egyenesen megparancsolja. Jézus idejében a holt eszközök (kincsek) hasznosítására még ritkán volt lehetőség, bár a mínák, ill. a tálentumok példázatában Jézus határozottan megkövetelte. Érdekes viszont, hogy a példázatok hivatalos magyarázatai minden esetben a személyes képességek használatára vonatkoztatják, pedig a bibliai szövegkörnyezet ezt nem látszik megerősíteni.

Az ember, mint gazdasági erőforrás

Eddig, mint működtetésre alkalmas tőkével, a financiális (pénz) eszközökkel foglalkoztunk. Ezért az emberi képességeket, csak mint olyan erőforrást tárgyaltuk, amit a financiális tőke működtet. Pedig az egyén, mint erőforrások működtetője ugyancsak figyelembe veendő. Sőt, a működő tőke dominanciája előtt az egyén volt az, aki a tárgyi, természeti és elsősorban a saját és más emberek erőforrásait működtette. Csak az utóbbi 1-2 száz évben jutott fokozatosan dominanciára a személyes működtetés helyett a kollektív (társasági, intézményes) működtetési forma. Meg kell jegyezni, hogy ami eddig a tőke sajátosságaiként leírásra került, az nagymértékben megfelel a személyes működtetés jellemzőinek is. Viszont úgy tűnik, hogy a kollektív tulajdonú tőkét könnyebb törvényileg, államilag szabályozni, mivel ez a tőke látszólag idegen a törvényi szabályozást kikényszerítő állampolgárok számára.

A személy, mint a saját erőforrásának működtetője,

a számára előnyös pozícióba kerülhet az eszközök piacán. Ha olyan tudása, képességei, tehát: tulajdonságai vannak, amik – mint emberi erőforrást – felértékelik, úgy tevékenységével (mint emberi erőforrás, előnyösen eladott munkájával) jelentős többlet-eredményt (extraprofitot) realizálhat. Tehát, miként a mínákról, ill. a tálentumokról szóló jézusi példázatban, az egyes személyeknek – nemcsak lehetősége – hanem kötelezettsége is tudásának, képességeinek fejlesztése és minél nagyobb mértékű használata. Viszont a képességeit, tudását használó személy – miként a jó gazda – nem használja ki a rendelkezésre álló eszközöket (pl. gépeit, állatállományát, termőföldjét) annyira, hogy azok ettől tartósan károsodjanak (tönkremenjenek), ugyanúgy az a személy, aki a saját erőforrásait használja valamilyen feladat, cél érdekében, nem károsíthatja magát annyira, hogy azzal a későbbi tevékenységének lehetőségét korlátozná, vagy lehetetlenné tenné.

Mi legyen a szükségben levőkkel?

Jézus mondja: „…mert a szegények mindig veletek lesznek…” Elesettek, betegek, olyanok, akik a saját, vagy a mások hibájából nyomorúságban vannak, minden állami és egyéni gondoskodási szándék ellenére lesznek ezután is. Számuknak és nyomorúságuknak a csökkentése – Jézus példája nyomán is – egyik alapvető egyéni és közösségi (állami) feladat. Az egyéni jótékonykodás (talán itt először meghirdetve) igazságtalan és kártékony. Igazságtalan azért, mert egyéni segítés esetén csak azok részesülnek belőle, akik „szem előtt” vannak, azok pedig, akik esetleg jobban rászorulnak, nem részesednek belőle, Kártékony azért, mert nem elég hatékony, általában csak a pillanatnyi szükséget elégíti ki, nem ösztönöz a nyomorúságból való kijutásra. Ezért az intézményes – célszerűen törvényben szabályozott módon – végzett segítés a helyes, igazságos és hatékony. A jótékonyság iránt felelősséget érző egyének számára elsődleges feladat az intézményes (hatósági, állami) segítés törvényi és költségvetési kereteinek kikényszerítése. Mindig lehetnek „lyukak” az egységes támogatási rendszerben, továbbá lehetnek abban módszerbeli tévedések, hibák is. Ezek felderítése, korrekciójának kikényszerítése ugyancsak az elesettek iránt felelősséget érzők feladata kell, hogy legyen.
Vannak olyanok, akik nem (csak) testileg, vagy anyagilag vannak nyomorúságban, hanem (főleg) a lelki istápolás, gondoskodás hiánya miatt. Ezeknek az elesetteknek a felkutatása, regisztrálása, a velük való foglalkozás csak személyesen végezhető el. Mivel ez (is) idő- és költségigényes, itt (is) a nagy közösségnek a feladata az erre a tevékenységre alkalmas személyek kiválasztása, felkészítése (tanítása) és alkalmazása (javadalmazása).

Mi legyen az ellenségeinkkel?

Legutoljára maradt az eddigi, főleg a kényszerre, az erőszakra, az indulatokra támaszkodó személyes és közösségi (állami) viselkedésmódra adandó megoldások keresése és kialakítása a mai társadalmi, gazdasági környezetben. Nagyobb közösségek és államok esetében sem engedhető meg a konfrontáció, a reváns és a presztízs-érvényesítés semmilyen fajtája és módja. Mi marad hát számukra a saját érdekek megvédésére, esetleg érvényesítésére? Talán a leghatékonyabb, mint legerősebb kényszerítő erő az embargó. Ha ez sem eredményes, akkor nincs más lehetőség, mint kivárni a másik fél kijózanodását.
A terrorizmussal szemben – sajnos – nem lehet szembeállítani semmiféle értelmes eszközt. De erősebb eszközökkel sem lehet eredményeket elérni, mivel ez a konfliktus kiszélesedését okozhatja. Egyetlen elfogadható lehetőség van, és ez az éberség, az intenzív őrködés és figyelés. Ha pedig a terroristák elindultak a tervezett tettük végrehajtására, akkor az egyetlen lehetőség a résztvevő személyek kiiktatása, elfogásukkal. Az elfogott személyeket pedig meg kell kisérelni átnevelni a fogva tartásuk idején.
A személyes konfliktusok, ellenségeskedések esetében az első lépés a kibékítés (mediáció) lehet. Súlyosabb esetben szükség lehet a távoltartásra és az átnevelésre. Az átnevelés célszerű minden, a közösségi normáktól, igényektől való eltérő viselkedés estében. Ugyancsak átnevelést kell – többek között – alkalmazni minden függőségnél is. Az ilyen esetekben szükség lehet kényszer alkalmazására is. Bár ezzel, mint a személyes szabadság korlátozásával, nagyon óvatosan kell bánni. Eközben mindig szem előtt kell tartani, hogy az átnevelés, ill. a függőségből való kikezelés minden esetben az érintett személy és a közösség érdekét egyaránt kell, hogy szolgálja. Ennek garanciájára minden esetben az egész eljárás alatt egy független, erre képzett személynek kell a felügyeletet gyakorolnia.
Látható, hogy a leírt elveket és módszereket már helyenként és időnként alkalmazzák. Az lenne „csupán” a cél, hogy ezek az egész világon ismertté váljanak és minél előbb alkalmazásra kerüljenek, ami – a világban jelenleg is tapasztalható sok szörnyűség ellenére – nem látszik lehetetlennek. Hiszen azokon a helyeken, ahol már – többé, kevésbé – gyakorolják ezeket, néhány évtizeddel ezelőtt bevezetésük még elképzelhetetlen volt. Úgy látszik, hogy az Üzenet „mustármagja” – közel kétezer éves elnyomorítás után – már kikelt és remélnünk kell, hogy lassan megerősödik, az egész emberiséget árnyékába vonva.
 

Hétköznapi életünkben, amint azt megéljük, nem nagyon szoktunk „filozofálni” azon, hogy mit, miért teszünk, vagy gondolunk. Ez így természetes. Csak ritkán szembesülünk életünk olyan ellentmondásaival, kérdéseivel, amik nehezek, olykor kínosak számunkra. Aztán, amint lehet, igyekszünk elfelejteni, vagy legalábbis a „szőnyeg alá seperni azokat”. De olykor visszaköszönnek, és akár talán tudat alatt is, kényelmetlen közérzetet okoznak. Ha lehet, ilyenkor igyekszünk sablon-megoldásokkal, válaszokkal elcsitítani lelkünk „háborgását”. A következőkben megkísérelem életünk néhány, hitbeli vonatkozásokat is magával vonó „gubancát” felvázolni, és ha lehet, nem megoldani, de legalább kissé tisztázni. Előkészület közben már az első gondolatoknál láttam, hogy az egyes gubanc-szálak eléggé összefüggenek egymással. Ráadásul ezek a gubancok önmagukban is eléggé nagyok, és csak keservesen bonthatók ki a sok rögzült, általunk érinthetetlennek tartott rutin-véleményünk, viselkedési normánk közül, azok sérelme nélkül. Vannak ezek között olyanok, amik az alább következő vázlatnál bővebb kifejtést igényelnek. Ezeket külön fejezetben később fogom tárgyalni.

Felelősség-érzet, lelkifurdalás: a bűnről szól-e?

 Sokszor kell olyan döntést hoznunk, amikor nem egy jó, vagy egy rossz cselekedet között kell választani, hanem két rossz (kellemetlen, kényelmetlen, esetleg ellenkezést, vitát kiváltó) dolog között. Van úgy is, hogy a cselekedetünk, döntésünk rossz következménye, sikertelensége nem volt előrelátható, esetleg mások közbelépése miatt vált sikertelenné. Ilyenkor, hiába nem a mi hibánkból nem sikerül, ill. félresikerül valami, hanem mások miatt. Ilyenkor mégis bánkódunk, „lelkiismeret furdalásunk” van – ok nélkül. Ezt az állapotot sokan – elsősorban hívő emberek – bűnként élik meg. Nagyon hasznos lenne kielemezni, hogy bánatunk, lelkiismeret-furdalásunk nem bűn volt, hanem egy félrecsúszott, téves döntés, cselekedet.

Bontsuk fel a helyzetet

Számomra alap-élmény, hogy a nem bűn-jellegű, de téves, hibás tettek, cselekedetek, mulasztások sokkal jobban bántanak, mint a bűn-jellegűek. A bűnben mindig van valami kellemes is (vagy csak kellemes emlékekkel társul). A hibás döntések, téves cselekedetek mindig utólagos rossz szájízt, lelkiismeret-furdalást jelentenek. („Soha nem tudom megbocsátani magamnak.”) A másik embernél is a tévedéseket minimum egy kalap alá vesszük a bűnökkel. Sőt, összemossuk a kettőt, mert így jobban tudunk haragudni a másikra.

És ha nem lehet jóvátenni a hibát, tévedést?

Magunknál tudomásul kell venni a tényeket, következményeket és vállalni kell. Mindezt nehéz düh és elkeseredés nélkül átélni. Jellemző ok az elkeseredésre, ha úgy látjuk: egzisztenciánk sérült, veszett el egy (esetleg) külső esemény miatt. (Pl. háború, államosítás.) Ilyenkor fokozott a késztetés a bűbak-keresésre.
Másoknál sokszor előfordulhat, hogy ha az illető nem tehet róla, hogy a cselekedete rosszul „sül el”, akkor is bűnéül róják azt fel, bűnbaknak kiáltják ki. Sokszor valóban nehéz – kívülállóként – elválasztani a bűnt a tévedéstől, hibától. Mert az a bűn, ha akarva és tudottan teszek rosszat másoknak, vagy magamnak. Kívülállóként, viszont sokszor nehezen tudom megítélni egy cselekedetről, hogy egy tett akaratlanul, tévesen hozott döntésből származik, vagy tudatos rosszakaratból? Mások cselekedeteinek rossz következményeit mindenképpen nagyon nehéz feldolgozni, függetlenül attól, hogy a cselekedet indítéka jó szándékú volt, vagy nem. Ez különösen nehéz, ha az illető ténylegesen közel áll hozzánk, vagy akár csupán érzelmileg kötődünk hozzá (szimpatikus nekünk). Sajnos, a valós, vagy vélt tények kevésbé befolyásolják véleményünket, mint érzelmi kötődéseink (rokon-, vagy ellenszenvünk). Ha valakiről rossz, vagy jó hírt hallunk, a szerint fogadjuk el, hogy az egyezik-e korábbi véleményünkkel (előítéletünkkel). Ezzel mintegy tovább erősítjük korábbi (elő-)ítéletünket.

Tanuljunk meg együtt élni hibás döntéseinkkel.

Visszatérve a saját gondjainkra, jó szándékú, de később balul sikerült döntéseink, tetteink káros következményeire, bizony sokszor egész életünkben hordozzuk azoknak – olykor nehezen elviselhető – terhét. (Például egy elhibázott, téves házasság.) Tudva, hogy nem lehet sok mindent jóvátenni, hiába bánjuk korábbi téves döntésünket, cselekedetünket. Esetleges bánatunk nem lehet bűnbánat, mert ezekre nem lehet bűnbocsánatot kapni, letéve ez által a lelkünk – okkal, ok nélkül cipelt – terhét. Felnőtt, felelős embereknek együtt kell élniük esetleges hibás tettük, döntésük terhével. Hozzá kell szokniuk, mert egy felnőtt, felelős ember, aki például, mint szülő, vagy másokat vezető személy, nem tehet, nem élhet másként. Az ember kérhet ennek elviseléséhez erőt a mennyei Atyától, de a felelősséget neki kell vállalnia mások és önmaga előtt. Tanuljunk megbocsátani magunknak (és esetleg másoknak is) a bűnül fel nem róható hibás döntéseket, tetteket! Adjon az Úr erőt ehhez!
Ennek a „gubancnak”az ilyenforma interpretálása így talán kemény és provokatív, de éppen ezért megér egy termékeny beszélgetést, több példával, „esettanulmánnyal” fűszerezve.
 

Egy régi üzenet új interpretációja

A probléma felvetése

Közel 2000 évvel ezelőtt egy merőben új szemléletet hozó Üzenet jelent meg a Közel-Kelet egyik jelentéktelen római provinciájában. Az Üzenetben az addig soha nem gyakorolt újdonság a másik ember-társ iránti, feltétel nélküli irgalomra, megbocsátásra való felszólítás volt. Az üzenet másik, lényeges eleme volt a személyes vagyonhoz való ragaszkodás elutasítása. Az Üzenetet hirdető személy tanítása, cselekedetei eredményeképpen egy új vallás keletkezett, ami néhány száz éves üldöztetés után uralkodó, hivatalos vallássá vált az egész Római Birodalomban. Ez a keresztény vallás, ami nem változott sem tanításának tartalmában, sem szervezeti sajátosságaiban alapvetően az uralomra jutása óta, egészen mostanáig. Persze, történtek az óta szakadások, leváltak róla kisebb-nagyobb részek, de az ezek közül az elszakadt részek közül is azok, amelyek nagyobb létszámban fennmaradtak, sem tértek el lényegesen az eredeti tartalmi és szervezeti sajátosságoktól. Sajnos, a kereszténység, már uralkodó vallássá válásáig is mélyen beleágyazódott az őt körülvevő társadalmi, kulturális és filozófiai környezetbe, ezért nagyon nehéz megmondani, hogy meddig tart az eredeti Üzenet és mettől kezdődik a rárakódott – és a sokszor szervesen beleépült – kulturális hatás, valamint a más, főleg a zsidó vallásból átvett szemléleti, gondolkodási mód.
Az eredeti Üzenetről a rárakódott kulturális, szemléleti, gondolkodási elemek lefejtése mindig erős ellenállást váltott ki a vallási vezetőkben és annak „ideológusaiban”, a teológusokban, jóformán felekezeti különbség nélkül. Féltek, és ma is félnek attól, hogy az ilyen „megtisztítási kísérletek” következtében sérül, vagy akár el is veszhet az „eredeti tanítás”. Aki egy kissé belemerül a „megtisztítás” problémakörébe, megláthatja, hogy milyen nehéz leverni azokat a „cövekeket”, amik kijelölhetik, meddig tart az eredeti Üzenet. Ez azért különösen nehéz, mert a „rárakódások” lefejtését nemcsak a keresztény vallás köré épült kulturális környezetben, valamint a szertartásokban (liturgiában), kommentárokban, a teológiai munkákban kellene elvégezni, hanem a már a keletkezésüktől eredetinek, hitelesnek többnyire elfogadott „szent szövegekben” is.
Miért kellene egyáltalán ezzel a „lefejtéssel”, „megtisztítással” foglalkozni? Azért, mert az eredeti Üzenet tartalmazza mindeddig legtisztábban az emberiségre ősidőktől fogva és a legutóbbi évtizedekig uralkodóan jellemző konfrontatív szemlélet és gyakorlat helyett a kooperatív szemlélet és gyakorlat követelményét. Ez az utóbbi szemlélet csak néhány évtizede kezdett (elsősorban a nemzetközi politikában) létjogosultságot kapni és az eredeti Üzenet ehhez tudna „ideológiai” támogatást nyújtani, különösen akkor, ha nyelvezetében a keletkezése óta eltelt időszak társadalmi, kulturális változásai is tükröződnének. További sürgető igény van a keresztény tanításban kezdettől meglévő és időnként belső és külső mozgalmak által erősen hangsúlyozott vagyon- és gazdagságellenes szemléletnek a mai társadalmi viszonyokra való alkalmazására.
Ebben a hosszú blogban az eredeti Üzenetnek a szövegkörnyezetéből történő leválasztására egy – korábban nem nagyon használt – módszer került alkalmazásra. Eszerint a Biblia szövegéből csak azok az – egyébként egymással konzisztens – részek kerültek kiválasztásra, amelyek tartalmukban, szellemiségükben lényegesen eltérnek a korabeli gondolkodásmódtól (sokszor mintegy szembefordulnak azzal). Ezt követően – mintegy kommentárként – hozzá lehet csatolni azokat a bibliai szövegrészekre való hivatkozásokat, amelyek segíthetnek azok keletkezési hátterének megismerésében, megértésében. Ezután következhet ezeknek a szövegrészeknek korunk társadalmi, kulturális, fogalmi struktúrájába való beillesztése, vigyázva arra, hogy az (e szerint a tanulmány szerint eredetinek vélt) Üzenet tartalma, szellemisége eközben ne sérüljön. Akiket ennek az elemzésnek – nem rövid – műveleti része nem különösebben érdekel, ezt a részt (legalábbis első közelítésben) átlapozhatja és megnézheti ennek a tanulmánynak a korunkra érvényesnek tekinthető konklúzióit.

Az elemzés

A kulcsszövegek kiemelése
Az embertársunkkal való szembenállást elítélő, illetőleg a személyes vagyon szeretetét kárhoztató kulcsszövegek kiemelésénél elsőként ki kell választani azokat a szövegrészeket, amelyek egyrészt talán a leginkább ellenkeznek a koruk általános gondolkodásmódjával és viselkedési gyakorlatával, másrészt szemben állnak az emberiség mindmáig gyakorolt, az erőszakra, ill. a birtoklásra való, (feltehetően genetikusan is kódolt) készségével. Ezekben a témakörökben idézzük Jézus két jellemző kijelentésének szövegét: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.” (LK 6,37) A másik kulcskérdésre pedig: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” (Lk 12,15) Hasonló, vagy az előbb idézetteknél keményebb szövegek találhatók még sok helyen Jézus beszédei között. A továbbiakban a hivatkozási helyek csak jelzésre kerülnek és csak a legfontosabb részek lesznek szó szerint idézve. Az előbb idézett mondatokhoz hasonló szellemiségű, vagy azokat kommentáló, magyarázó szöveg igen sok található még az első három (szinoptikus) evangéliumban. Például a következők: Mt 5,3-12, 21-26, 40-48, 6,12, 6,14-15, 7,1-5, 10, 12-13, 11,29, 12,19-21, 18,2-5, 18,21-22, 20,25-27, 22,39, 25,31-46, Mk 10,42-45, 12,29-34, Lk 6,27-46, 9,46-48, 51-56, 10,25-37, 11,4, 12,57-59, 14,7-14, 14,28-33, 17,3-4, 22,24-27. Vagy a másik gondolatkörre: Mt 6,19-21, 19,21-26, 25,14-30, Lk 12,13-21, 12,33-34, 19,8-10, 19,11-27. (Azért sem kerültek szó szerinti leírásra a jelzett részek, mert csupán fölöslegesen bővítették volna a tanulmány hosszúságát olyan szövegekkel, amelyek bárhol könnyen hozzáférhetők.)

A társadalmi, gazdasági környezet változásai

 Az a társadalmi, gazdasági (és kulturális) közeg, ami körülvesz bennünket, lényegesen különbözik a Jézus korában lévőtől. Sőt, hihetetlenül nagy a változás mértéke és gyorsasága az utóbbi 150-200 évben. Ráadásul, a változás sebessége nem csökken, hanem tovább növekszik. Akik benne élünk ebben a korban, ennek a változásnak a drámai mértékét nem annyira érzékeljük, de nagyon sok emberben a saját, és közvetlen környezete helyzetének változásai, jövőjének kiszámíthatatlansága hatalmas belső feszültséget kelt. Növekszik az igény valami biztos pontra, ideológiára, állandóbb környezetre, szervezetre. Ha talál is ilyent, az sem nagyon tud eligazítást, megoldást adni a korunkban felmerült kérdésekre, helyzetekre. A legnagyobb kihívást egyéni életünkben és társadalmi méretekben egyaránt az agresszió, a valós, vagy vélt önérdekek gátlástalan érvényesítése, valamint az anyagi, gazdasági érdekeknek (értékeknek?) a szinte kizárólagos előnyben részesítése jelenti.
Hogy ezt el lehessen viselni, meg kell ismerni, érteni korunk társadalmi, gazdasági viszonyait, majd azok ismeretében a személyes és társadalmi, közösségi kihívásokra elviselhető megoldásokat kell találni. Az erőszak, az agresszió (és most már egyre inkább a terrorizmus) közvetlen környezetünkben (még?) nem annyira általános probléma, de fel kell készülnünk rá, hogy bármikor – akár robbanásszerűen – megnövekszik.

A (világ)gazdaság változásai

A termelt javakkal való kereskedelem – olykor egymástól nagyon távol élő népcsoportok között – már az őskorban is létezett. A kereskedelem (és a termelési munkamegosztás) volumene és a kereskedelemmel áthidalt távolságok az évezredek, évszázadok múlásával egyre növekedett. A kereskedelem és az árutermelési munkamegosztás a szállító eszközök ugrásszerű fejlődésével (vasút, gőzhajó) tömegessé vált. Ez a hatalmas fejlődés egyre nagyobb pénzeszközök keletkezését generálta, amelyek befektetés formájában a műszaki fejlesztésbe, a termel(tet)ésbe, a kereskedelembe és a szállításba áramlottak. Az áruszállítás költsége és időigénye (különösen a tengeri szállításnál) a műszaki fejlesztés következtében jelentősen csökkent és ez által lehetővé vált a termel(tet)és áthelyezése akár egy másik kontinensre is. Ez, és az információ-áramlás sebességének, megbízhatóságának megnövekedése, költségének csökkenése lehetővé tette a befektetési és a kereskedelmi pénzeszközök (a „működő tőke”) mozgásának mintegy globálissá válását. Ezek a – világméretű – változások teljesen átrendezték a világ országainak gazdasági viszonyait, mely átrendeződés ma is tart, sőt az ilyesfajta változások sebessége tovább növekszik, iránya pedig nehezen látható.
Sajátos módon ezek a pénzügyi-gazdasági változások óhatatlanul magukkal hoztak egy civilizációs változást is az általuk érintett társadalmakban. Ennek a civilizációs változásnak sok, önmagában aprónak tűnő – végeredményében kulturálisnak tekinthető – jellemzője van. Ilyenek például a higiéné, az egészségügy nemzetközi normáinak átvétele, az analfabétizmus csökkentése, vagy megszüntetése, egyes foglalkozási ágaknak a nők előtti megnyitása, az öltözködés többé-kevésbé való hasonulása az euro-amerikai szokásokhoz, a nepotizmus és a korrupció visszaszorításának kísérlete.
Vannak olyan országok, amelyek ebből a viharos gazdasági-társadalmi fejlődésből nagyobbrészt kimaradtak (a fundamentalista iszlám és a kommunista országok, valamint azok, amelyekben egy többé-kevésbé működő állam-szervezet még nem tudott kialakulni). Ezek jövője még nem látható, mivel betagolásuk a globális gazdaságba eddig sem fegyveres beavatkozással (Szomália, Irak) sem tőke-injekciókkal (Szahel-övezet, Közép-Afrika) sem kulturális-financiális behatolással (miként az iszlám-országok nagyobb részében) nem volt eredményes.
Vannak viszont olyan országok is, amelyek – bár nem az euro-amerikai kultúrkör örökösei (Oroszország, Japán, India, Kína) – mégis az elmúlt évtizedekben a globális gazdaságnak nemcsak részesei, hanem élre törői lettek. Ezek az országok, azokkal együtt, akik már régebben ebben a gazdasági környezetben működtek, egyre többször (a saját, jól felfogott érdekükben) konfliktus-kerülő döntéseket hoznak. Ilyenek például: az ENSZ megalakítása és (több-kevesebb sikerrel való) működtetése, az EBESZ megalakítása, a különböző fegyverzetkorlátozási egyezmények létrehozása, kivonulás a gyarmatokból, az EU létrehozása és többszörös bővítése. Természetesen ez a tanulási folyamat nem ért véget, hiszen – különösen az USA részéről – többször születtek ezzel a gondolkodásmóddal ellentétes, kudarcot hozó döntések (koreai háború, vietnami háború, iraki háború).

A működő tőke természete

Mivel az a célunk, hogy az evangéliumok Üzenetét a mai gazdasági, társadalmi, kulturális viszonyokra alkalmazzuk, meg kell néznünk, milyen is az a globális működő tőke? Hogy egy hasonlattal éljünk, ez az emberiséggel szimbiózisban élő, virtuális „lények” csoportja. Azért csoport, mert vannak tőke-részek, (vállalkozások, befektetések) amik esetenként akár egymással ellentétesen viselkedhetnek, Azért virtuális, mert nincs fizikai megjelenése. (Bár, hogy mégis, valóban létezik, azt a vele foglalkozók egybehangzóan vallják.) Azért él az emberiséggel szimbiózisban, mert önmagában nem létezne.
Vannak alapvető tulajdonságai, amelyek minden ezzel ellentétes szándékkkal szemben is érvényesülnek. Ilyenek pl.: az önmaga szaporítására való törekvés, a minél nagyobb haszonra (szaporulatra) való kényszer, a zavartalan működésre való szándék. Tulajdonságai sem a sajátjai, hiszen mélyen az emberi viselkedésben (történetesen az önzésben) gyökereznek. Működése korlátozható. Az emberiség már a tőke (akkoriban áruk formájában való) megjelenésétől kezdve igyekezett működését szabályozni, korlátozni vámokkal, adókkal. Ahol túl sok a korlát, onnan elmenekül. (Ez, mint a pénz, a valuta kimenekítése, régóta ismert gyakorlat.) Ha nincs mód a szaporítására, álomba merül. (Holt tőke, kincsek gyűjtése.)
Önmagában nem tud működni, csak működtetni. Eszközeit erőforrásoknak nevezzük. A legfontosabb és egyben a legősibb: az emberi erőforrás. További erőforrás a termő (termelésre alkalmassá tett) földtulajdon. Hasonlóképpen erőforrás lehet egy kitermelésre alkalmassá tett ásványkincs. Nagyon fontos erőforrásként szerepelhetnek a termelő eszközök (gépek), szállító eszközök. Mindez semmit sem ér, ha nincs tőke, ami működtesse. A tőke pedig csak akkor és azt működteti, ha a működés eredményét értékesíteni tudja. És itt lép be megint egy alapvető emberi tevékenység: a fogyasztás. Az egész tevékenységi kör viszont csak akkor lép működésbe, ha a terméket haszonnal tudják értékesíteni. Tehát fogyasztás és haszon nélkül nincs termelés. Fogyasztani viszont csak valamilyen tevékenység eredményéből lehet, tehát fel kell tételezni, hogy a fogyasztó részt vett valamilyen termelési tevékenységben, azaz őt a tőke (emberi) erőforrásként működtette.
Mindez nagyon elvonatkoztatottnak tűnik, és egyben teljesen személytelen. A gyakorlati életben ez úgy jelentkezik, hogy az erőforrásokat a (tőke)-tulajdonos, vagy annak megbízottja működteti. Pedig a tőke-tulajdonost is a tőke megléte ösztönzi (kényszeríti?) arra, hogy a tőkével működtesse az erőforrásokat, és ez által minden működési ciklus végén eredménnyel (haszonnal, profittal) növelve térjen vissza befektethető tőke-eszköz formájában.
Mint már korábban említésre került, hogy a tőke elmenekül onnan, ahol túl sok korlátot emelnek a számára. Viszont oda áramlik, ahol kedvező (befektetési) környezetet talál – akár a világ másik végéről is. A legfontosabb az emberi erőforrás és annak minősége. A vonzó emberi erőforrás: az adott feladatra jól képzett, szorgalmas, fegyelmezett és viszonylag olcsó. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nemzetközi összehasonlításban a bérek és a hozzá tartozó adók és járulékok mértéke kellően alacsony-e. A befektető érdeke a minél alacsonyabb bérköltség, az erőforrást képező emberek érdeke a minél jobb megélhetést biztosító bér. A munkában részt vevők érdeke a minél jobb képesítés is, amit az adókon és járulékokon keresztül az állam támogat. A két ellentétes érdeket: egyrészt a tőke minél nagyobb eredményre való törekvését, másrészt a tőke által eszközként használt emberi erőforrás regenerálását, fejlesztését, rendszerint csupán hosszas vitában egyeztetésben, olykor konfrontációban, majd az ezt feloldó kompromisszummal lehet kiegyensúlyozni.
Még egy, a működő tőke sajátosságai közül, ami vonzóvá, de egyben nagyon nehezen átláthatóvá teszi a vele való foglalkozást. A működő tőke nagyobb részt a tőzsdéken keresztül kerül értékelésre. Elvileg a tőzsdén jegyzett részvény (ami a tőzsdén jegyzett cég egy külön eladható és vehető rész-tulajdona) utolsó vételi/eladási árát a részvény után várható osztalék határozza meg. Ez az osztalék megegyezik azzal, mintha ugyanezt a pénzt (részvény árát) a bankban elhelyezett pénzem után járó kamatként kapnám meg. A gyakorlatban a részvény árát viszont nem az adott időszakra várható, hanem egy későbbi, remélt osztalék alapján árazza be a részvénypiac. Ha remény van – belátható időn belül – az osztalék növekedésére, akkor a részvény ára növekszik (olykor teljesen irreális nagyságba), míg ha a várható osztalék csökken, akkor a részvény értéke esik.
A részvényeseknek sokszor nincs elegendő információjuk az osztalék várható értékéről, ezért az adott részvényt nem a reálisan várható osztalék szerinti áron adják és veszik. Ez azzal járhat, hogy egy drágán vett részvényt csak olcsón lehet eladni, sőt már el sem lehet adni, mert az értékét teljesen elveszítette. Ekkor a részvénybe fektetett tőke elveszik. Más esetben – egy jó vételnél – a részvény értéke megsokszorozódik. Ha egy részvény várható értéke nem jól látható előre, akkor egy részvény vásárlásának nagy a kockázata, Ez a kockázati tényező rendszerint megjelenik a részvény árában is: egy nagyobb kockázatú részvényt olcsóbban lehet megvenni. Jézus a mínákról, ill. a tálentumokról szóló példázatban beszél a pénz (ma így mondanánk: a tőke) befektetésről – egyáltalán nem elítélő módon. A példázat értelme az, hogy a birtokunkban levő – Istentől kapott – képességeinkkel éljünk bátran, (de nyilván, okosan) még a kockázatot is vállalva. Ami eddig a működő tőke sajátosságairól le lett írva, az a jelenlegi formájában csak néhány évtizede működik uralkodó módon az egész világon. De mára már így van és a tőke sajátosságainak egységesülése és mobilitása – ha lehetséges – még tovább fejlődik. Ezt nevezik a tőke globalizációjának. Ezt lehet szeretni, lehet szidni, esetleg küzdeni ellene, de minek. Ez mára már olyan lett, mint egy természeti erő. Tehát a tulajdonságait meg kell ismerni és használni, alkalmazni, de törvényekkel, szabályozó mechanizmusokkal, (nemzetközi) intézményekkel a szükséges mértékben korlátozni is kell – az emberiség javára.

Van-e lehetőség az emberiség katasztrófájának gyakorlati megelőzésére Jézus tanítása szerint?

A "tényállás"

Az egész emberiség tele van erőszakkal és gyűlölettel. Aki úgy gondolja, hogy nem gyűlölködik, az is sokszor fél másoktól, vagy idegenkedik egyes emberektől. Nehezen viselhető el mások agressziójának a megtapasztalása. Elvileg mindenki korlátozná, vagy megakadályozná a másoktól elszenvedett erőszakot. Emellett természetesnek, kiirthatatlannak gondoljuk, hogy a világ „így működik”. Valóban természetesnek vehető az emberiségben az agresszió. Ez a génjeinkbe erősen be van kódolva. Eddig minden kísérlet, ami ezt meg akarta szüntetni, eltorzult, vagy kudarcot vallott. Pedig sok ilyen kísérlet volt.

A menekülő út.

A legtisztábban, legkövetkezetesebben Jézus képviselte az erőszak megtagadását. idézzük fel emlékeztetőül, hogy mit mondott erről:
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és aki kölcsön akar kérni tőled, attól ne fordulj el.”
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöd ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok?”

A keresztény csőd

Amit Jézus mondott a tanítványainak, az csak nagy ritkán valósult meg, és ha meg is valósították, csak féloldalasan, és igen rövid időre. Ma is, a mai ember számára reálisan, tartósan, megvalósíthatatlannak látszik. De az is igaz, hogy a világon sem előtte, sem utána nem képviselte senki ilyen radikálisan az erőszak elvetését.

A vészhelyzet

De miért most vált ilyen sürgetővé, hogy megelőzzük az erőszak eszkalációját? Egyrészt azért, mert eddig soha nem volt ilyen könnyű az egész emberiség kiirtása. Nukleáris, biológiai és kémiai eszközök sokaságához férhet hozzá, aki el akarná pusztítani a mi világunkat. Már volt egyszer egy olyan időszak, amikor egy hajszál választott el a teljes pusztulástól. Egy atomháború veszélye mintha most egy kissé távolabb lenne tőlünk. De ezen túl soha nem lehet biztonsággal állítani, hogy nem létezik olyan szervezet, amelynek máris birtokában van a világ teljes elpusztításhoz elegendő eszköz, és már el is határozta – ha nem ma, hát akkor holnap – elpusztítja a Föld egész lakosságát, vagy ha nem is az egészet, de azt a felét, amelyik neki nem tetszik.

A halogatás

Nagyon sokan úgy gondolják, hogy már évezredek óta riogatnak különféle „próféták” az emberiségnek, vagy annak jó részét elpusztító természeti, vagy isteni katasztrófákról – fölöslegesen. A beígért pusztulás nem következett be, az emberiség továbbra is éli a maga ilyen-olyan életét.

Az eszkaláció

Pedig, ha figyelemmel kísérjük az emberiség „fejlődésének eredményeit”, láthatjuk, hogy egyrészt soha nem látott mértékben elszaporodtak a különböző ideológiák „erőszak-apostolai”, a terroristák, a sokszor a saját kibocsátóik által is kontrollálhatatlan viselkedésükkel, másrészt a technikai fejlődés „eredményeképpen” a pusztítás arzenálja is borzalmas mértékben kibővült. Ma már gyakorlatilag bárhová, minden ellenőrzési módot kijátszva el lehet juttatni és működésbe lehet hozni tetszés szerinti tömegpusztító eszközt: atombombát, bakteriális, vagy vegyi fegyvert egyaránt. A világméretű pusztítás – és egyben pusztulás – lehetősége és ez által a veszélye fel nem becsülhető mértékben megnőtt, tehát nem felesleges riogatás ezt figyelembe venni és ennek megelőzésén, elhárításán minél nagyobb erővel dolgozni.

Tanácstalanság

Sajnos, az utóbbi évek történései bebizonyították, hogy erőszakkal megállítani az erőszak eszkalációját nem lehet, mert az, az erőszaknak a még szélesebb körben való elterjedéséhez vezet. Arra a véleményre jutottam – és bizonyos vagyok benne, hogy rajtam kívül még nagyon sokan – nem lehet az erőszakot erőszakkal elfojtani.

A remény tanítása

Jézus nem ígért a tanítását követőknek sima, gyors megoldást, de tudta, hogy ha vannak, és egyre többen lesznek az erőszakot az áldozatos barátsággal helyettesítők, csak akkor lehet eredményt elérni. (Jézus mondta: Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet.) Vannak pozitív példák is előttünk. Például az emberi jogok általános – sokszor fogcsikorgatva elfogadott – elismerését talán annak az első megfogalmazói sem gondolták, hogy az, az első megfogalmazástól 150-200 évvel általános emberi normává válik. Íme a „gyengék ereje”!

A jó kezdetek

A föld mai államainak vezetői döntő többségükben elismerik, hogy létezik az állami és emberi viselkedésnek egy olyan minimuma, amit minden emberi közösségnek be kell(ene) tartania. Ennek a minimumnak a betartatását az erre szövetkezett államok közössége, az ENSZ többé-kevésbé meg is teszi. (Például békefenntartó csapatok küldésével.) Ez a tevékenység hosszadalmas, igen alacsony hatásfokkal működik, a döntésre jutás és a végrehajtás tekintetében egyaránt. De jelenleg nincs jobb.

Az okok elemzése

Az erőszak okainak megértéséhez, majd az erőszakra való szándék erejének csökkentéséhez szükségesnek látszik egy kicsit mélyebb alapvetés és elemzés végzése. Az erőszak alapvető oka – amint már említettem – az emberi természetben keresendő. Az emberi cselekedetek fő okai (tudva, vagy tudatlanul) a fajfenntartás és az önfenntartás – egyébként minden élőlényben meghatározó erejű – ösztöne. Természetesen ez az emberi fajban átalakulva („humanizáltan”) van jelen. Ez mozgatja azt a késztetésünket, hogy a magunk, vagy utódaink javát helyezzük előtérbe másokéval szemben, akár erőszak árán is. Az emberi együttélésben kialakult szabályok ezt a szándékot sokszor tompítják, olykor elfedik. Az, az érdekes, hogy ez az általánosnak mondható szabály nem mindenkire érvényes.

Új mutáció

Vannak emberek (legtöbbször nők), akik minden külső hatás (pl. nevelés vagy kényszer) nélkül nem az „elvárható” módon, hanem éppen ellenkezően: a mások érdekét előtérbe helyezve cselekednek. Nem azokról van itt szó, akik csupán a saját utódaikról gondoskodnak, látszólag altruista módon, hanem azokról az emberekről, akik, az alaptermészetüktől eredően nem önzők. Ők akár születhetnek szegénynek, vagy gazdagnak, mégis sokszor a mások javát teszik előre a sajátjuk helyett. Ezeket a – genetikusan mutánsnak tekinthető – embereket kicsi koruktól a szüleik és az őket körülvevő társadalmi közeg igyekszik erőszakossá és önzővé nevelni. (Légy kemény, légy férfias, ne hagyd, hogy háttérbe szorítsanak, te legyél a legjobb, sőt, ma már a lányokat is a „határozottabb” fellépésre nevelik.) Csoda, ha ezek után valaki altruista, „gyenge ember” marad. Úgy tűnik, hogy nemcsak a környezet átnevelő hatása, hanem az ilyen, nem erőszakos emberek, családok kisebb túlélési képessége az, ami miatt nem tudott a „szelíd emberek” aránya megnövekedni a Földön.

Terjed az "új faj"

Úgy látszik, mégis van valamelyes hatásuk az emberiségre: léteznek különféle emberiességi „konvenciók”: a Vöröskereszt, a hadifoglyokról szóló, a rabszolgaságot, a gyermekek munkáját, kihasználását, elítélő és még több más, az erőszak valamilyen megnyilvánulását korlátozó, elítélő megállapodás.

A Jézus szerinti mérték

De Jézus nemcsak az erőszakot kárhoztatta, hanem azt is előírta, hogy tegyünk jót, még a nekünk kárt okozókkal, sőt még az ellenségeinkkel is. Ez a kívánság még ma is visszatetszést okoz, még a magukat jó kereszténynek tartóknál is. Meg lehet ezt valósítani valaha? Nincs olyan vallás, felekezet, társadalmi formáció, amely ezt elfogadná. Hogy ennek a kívánságnak az értelmét meglássuk, egy etológiai (állati viselkedéstani) példát kell elővennünk. Az emlősállatok, ha a fajtársaikkal konfliktusba kerülnek, a legyőzött, mielőtt az őt legyőző végleg elpusztítaná, jelzi a megadási szándékát. (A legyőzött kutya például, ha megadja magát, hanyatt fekszik.) Emberi tapasztalat szerint is, ha az agresszor látja az áldozata teljes védtelenségét, megadási készségét, akkor rendszerint eláll az erőszakos cselekedete folytatásától. Mindez természetesen nem működik a „nem normális mértékben aberrált” embereknél.

Ellehetetlenülések

Különösen igaz ez az egyes embercsoportok közötti konfliktusoknál. (Ismételve azt a feltételt, hogy a támadó, agresszorként fellépő csoport és különösen a csoport vezetője egyéb dolgokban normálisnak tekinthető. Na, de ki tudja előre, hogy a szemben álló fél normális? Ez az ilyen esetek valós kockázata!) A kérdés ilyen mélységű körüljárása arra int, hogy az engedékenység a másik embercsoport, ország, vallás, ideológia felé nem könnyű, végkifejletét tekintve kockázatos dolog. Akkor tehát tekintsük érvénytelennek Jézus kívánságát? Sajnos, vannak esetek, amikor semmiféle más megoldás nem látszik eredményesnek. Pedig ilyenkor a döntés egy ugrás a sötétbe, a kiszámíthatatlanságba.
Viszont vannak (voltak) olyan kultúrák is, ahol a neveltetéstől kezdve a végrehajtásig „kötelező erejű” az eltérő kultúrában élők megtámadása, legyőzése, kiirtása. Ilyenekkel szemben csak a menekülés – vagy ha az is lehetetlen – a szembeszegülés az egyetlen lehetőség. (Sajnos, sokszor a túlélés reménye nélkül.)

Erkölcsi dilemmák

Van egy másik vetülete a kérdésnek. Feladhatja-e magát a megtámadott? Érdemes-e, szükséges-e kiállni valami, vagy valakik védelmében? Ezek mind súlyos etikai kérdések! Az esetek többségében nem lehetséges egyértelmű válasz. Ilyenkor csak azt lehet mérlegelni, hogy a megadás, az engedés-e jár kevesebb áldozattal, vagy a szembeszegülés. Az is kérdés, hogy a lehetséges alternatív veszteségek között melyik a nagyobb értékű? Az alternatívák között sokszor szerepel, hogy mi az értékesebb: az eszme, az „igazság”, vagy az ember-élet, vagy csak a közösség jólléte? Ilyenkor mindenki, aki ilyen döntési kényszerbe kerül, rendszerint a saját, belső értékrendje szerint dönt, ami nem mindig egyezik az általa nyilvánosan vallott értékrenddel.

Tanácstalanság?

Miután idáig eljutottam a gondolatmenetemmel, beláttam, hogy nem fogok tudni tanácsot adni senkinek az erőszak (és mindenféle agresszív, vagy csak provokatívnak tűnő kihívás) és az arra adható válasz kérdésében. Pedig érzem, sőt tudni vélem, hogy Jézus előbbiekben leírt tanítása eligazítást tud adni. De az magamra vonatkozóan sem tartom valószínűnek, hogy szélsőséges helyzetben a – Jézus szerintinek gondolt – helyes válasz könnyen megtalálható lenne. És azt sem gondolom, hogy az esetleg hosszas töprengés után született válaszom végül valóban helyesnek bizonyulna.

Kompromisszumos praktikum

Mindezek után mégis késztetést érzek a tanácsadásra, miszerint: (1) Ha úgy látod, hogy valaki (okkal, vagy ok nélkül) veled szemben áll, haragszik rád, keresd meg vele a megbékélés lehetőségét, kíséreld meg kiengesztelni, akkor is, ha ez neked ”presztízsveszteséggel” jár. (2) Ha az, aki veled szemben áll és engesztelhetetlennek tűnik, és valami módon meg akar támadni, kíséreld meg „lefogni a kezét”, a lehető legkíméletesebb módon: erőforrásainak elvonásával, vagy éppen „elvtelen” anyagi kompenzációval. (3) Szerezz magadnak minél több szimpatizánst az ellenfél táborában, amire leginkább az elektronikus média (TV, Internet) által van lehetőség. (4) Tárd ügyedet más, a konfliktusban közvetlenül nem érintett csoport elé, ezáltal külső (erkölcsi) támogatást szerezve magadnak. (5) Mindemellett gondold át még egyszer, hogy nincs-e mégis többé-kevésbé igaza a rád haragvónak, és ha találtál egy, akármilyen kis indokot haragjának okára, ne késlekedj ezt közölni haragosoddal, egyben bocsánatát kérve.

Jézus tanácsai

Sokan mondhatják erre az utóbbi bekezdésre, hogy ez nem más, mint színtiszta politika. Igazuk van, ez valóban tiszta és becsületes politika. De Jézus sem tiltott el tőle, mikor azt mondta: „Szerezzetek barátokat magatoknak a hamis Mammonból”. Vagy máshol: „Legyetek okosak, mint a kígyók.” Azt is lehet erre az egész szövegre mondani: Kit érdekelnek ezek az elméleti eszmefuttatások, amikor annyi gonddal-bajjal kell naponta megküzdenünk! Pedig, ha megfigyeljük, hétköznapi gondjaink nagy része éppen az előző sorokban tárgyalt témák köréből kerülnek ki: az önzés és az erőszak, valamint annak a leküzdési problémáiból.
 

Vigyázat, veszélyes terep!

A téma egy régen eltemetett és elfeledett háborús bombához hasonlatos: Nem ajánlatos hozzányúlni, mert igen robbanásveszélyes. Mégis megkísérlem a téma elemzését az Ókor és a Középkor után a mai kor gondolkodására, fogalmaira is tekintettel. Mindezt a Szentháromságot alkotó személyek szerint, de nem a hagyományos, hanem az általam vélt könnyebb megközelíthetőség sorrendje szerint.

 
A szentlélekről

A Szentlélekről nem ismeretes, hogy magától szólt volna, vagy hogy valamilyen kérésre, üzenetre közvetlenül válaszolt volna. Tehát szerepe gyakorlatilag nem más, mint egy információ-, ill. energia (erő) közlő „csatorna”. Az információ közlésében viszont – szerintem – kitüntetett szerepe van. Ugyanis - az eddig "hagyományosan" Neki tulajdonított, és a mennyei Atyától származóüzeneteken, információkon, isteni erőn felül - tőle származtatom mindazt a művészeti, tudományos, műszaki információt és más, jó irányba befolyásoló inspirációkat is, amik „csak úgy”, mintegy kipattantak valakinek a fejéből. Ebben is a mennyei Atya irányítását, vezérlő programjának működését látom. Kérdés ezek után, hogy „személy”-e a Szentlélek, vagy (mai szemlélettel) inkább egy „átviteli csatorna”?

Az Atyáról

Az Atyáról (az Atya-Istenről) nemcsak a Szentírásból, hanem akár a természettudományokból, akár a misztikus irodalomból is megtudható, hogy Ö a teremtett anyagi világ és az egész szellemi világ abszolút Ura. A hitben gyengék részére időnként „jeleket” mutat, célzottan, de nem előre várható helyen és időben. Az egész Kozmoszt is Ő irányítja. Ma már jobban megközelíthető ez azzal a fogalommal, hogy programozottan. Ugyanis látható és tapasztalható, hogy nemcsak az egyes embereknek van cselekvési – régebbi kifejezéssel: akarati – szabadsága, hanem a természeti erőknek is. Ez a szabadság lehetővé teszi ugyan a teljes cselekvési/működési szabadságot, de a rájuk is érvényes (természeti) törvényeknek (programnak) alávetetten, azok által mintegy vezérelve/korlátozva. Az Atya felénk, emberek felé további információkat is küld. Egyrészt a már említett, az emberiség fejlődését lehetővé tevő, művészeti, tudományos, műszaki (innovációs) információkat, másrészt saját magáról, a velünk kapcsolatos programjáról, az irántunk létező szeretetéről, irgalmáról szóló üzeneteket. Ezen utóbbi üzeneteknek elsődleges és legfőbb közvetítője a Fiú. Róla szól a következő rész.

A Fiúról

Jézus Krisztus méltán vallotta magát Isten fiának, mivel Isten üzenetben közölte Máriával, a szűzzel, hogy bár férfit nem ismer, állapotos lesz és fiút fog szülni. Ehhez – mai tudásunk szerint is – különleges sejtmanipuláció szükséges. Ugyanis „csupán” a női petesejt egyik „x” kromoszómáját kell úgy átalakítani, hogy a teljes kromoszóma állomány többi része ne sérüljön, és mindezt „in utero” kell végrehajtani. Ez az igazi isteni jel! Amint azt már az eredményből tudjuk, sikerrel! És mégpedig úgy, hogy a született fiúban különleges képesség is jelentkezett a transzcendentális világgal való kapcsolatra. Ezzel a képességgel állandó és közvetlen kapcsolatban állhatott a mennyei Atyával/Atyjával. Ha úgy vesszük, egy mutáció eredményeképpen, (igen sikeres) mutánsként. (Ismert, hogy az emberek igen változó mértékben képesek kapcsolatba lépni a transzcendens világgal, tehát van egy, „transzcendencia-kapcsolati (médium?)” képesség, ami – a gének varianciája miatt – változó mértékben van jelen az egyes emberekben, és ez a képesség az esetek többségében ráadásul gátoltan van jelen.)
Az előbb leírtak alapján, amint azt már tudtuk és vallottuk, Jézus Krisztus – bár különleges képességekkel rendelkező – de valóságos ember. Csak ezt nem vettük eddig eléggé komolyan. Ha viszont ez volt a valóság a földi életében, akkor ebből sok minden következik. Így például a korának emberei módján gondolkodott, a világképe is a kora szintjén állt, sok társadalmi, vallási szokás ivódott belé. Ez után az a csoda, hogy ki tudott törni ezekből és még emberi, gondolkodásbeli fejlődést is joggal feltételezhetünk nála. Így minden, amit nem, vagy csak kínlódva tudtunk a földi életéről (is) tudósító evangéliumokból megmagyarázni, érthetővé válik. De ettől még a saját tudása és szemlélete szerint igaza volt, amikor Isten fiának mondta magát, ezért vállalva – igazát tanúsítandó – az egyik legkínosabb halálnemet.
Halála és feltámadása után viszont méltán kapta meg az Atyától azt a közbenjárói szerepet, amiből ma is részesülünk. Ő az, aki igazán tudja, milyen a földi lét, a szenvedés, a halál, mert valódi emberként élte végig. Most pedig képviselőnk (szószólónk) az Atyánál. Ő – ismerve és beszélve mindkét fél „nyelvét” – igazi és hatékony „kommunikációs interfész” köztünk és az Atya között.

Epilógus

Valószínűleg ez a fejezet (is) sokakban felháborodást megbotránkozást kelt, ha egyáltalán kedvük lesz elolvasni. Remélem, hogy az ilyenek kezébe nem is kerül. Mégis nagyon örülök, hogy kiírtam magamból. Ha esetleg mégis „hitben gyengébb”, kevésbé toleráns emberek kezébe kerülne, vigyáztam, hogy azért lehetőleg számukra is elfogadhatóbb módon fogalmazzak. Ha olykor nem sikerült, elnézést kérek érte. Tudom, hogy ezzel a rövid kis írással nem nagyon tudom mások gondolkodását megváltoztatni – nem is akarom, mert szerintem ki-ki a saját hite szerint üdvözül (Róma 2,14-16) – de elégtételt nyújt nekem, hogy leírhattam: én most mit gondolok az általam tárgyalt dolgokról.
 

A reál prezenciát (a valóságos jelenlétet) és annak következményeit újra át kellene gondolni a legújabb természettudományos és filozófiai eredmények figyelembevételével, majd ezekből le kellene vonni a következtetéseket az értelmezés és a kezelés tekintetében.
A szereztetésnél meg kellene gondolni, hogy mit akarhatott ezáltal Jézus kifejezni, figyelembe véve, hogy az áldozat, mint fogalom többszörös jelentéssel is bírt a számára:
1.Ő, mint vértanú, készül feláldozni magát addigi tanításáért (hitvallásáért)
2.A régi templomi áldozat érvénytelenségét kívánja jelezni (mert Isten előtt annak többé nincs értelme)
3.Az új „áldozattal” új korszakot (szövetséget) kíván jelezni, amely ezentúl minden emberre érvényes (visszamenőleg is?)
A „successio”-hoz való csatlakozás csak egy meggondolandó javaslat. (Successio: folyamatosság, azaz a Jézus által az apostoloknak adott megbízás átadásának folyamatos lánca, amit érvényesen csak felszentelt püspök adhat át és a bűnök megbocsátására, ill. az úrvacsora szereztetésére jogosít fel kizárólagos hatállyal a katolikus és az ortodox egyházak egybehangzó tanítása szerint.)
 

Kérdések
Mi a különbség a János keresztsége és Jézus keresztsége között, ha mindkettő a bűnök bocsánatára szolgál?
Nem furcsa az, hogy a keresztelési szertartásban a „…megkeresztellek(eredetiben: alámerítlek)…” szerepel, mikor a keresztelendő fejét csak néhány csepp víz éri? Nem volna jobb visszatérni az eredeti alámerítéshez?
Nem volna-e jobb, ha a keresztszülők vállalásukat az anyakönyvben aláírásukkal is tanúsítanák, a házassági tanukhoz hasonlóan, ezáltal a vállalásuk súlyosságára emlékeztetve őket?
Válaszok
Jézus keresztségénél gyakorlatilag a „…nevében…” kitétellel az Egyházba való betagolódás történik meg
Az alámerítés csak szertartásrendi kérdés, és a „hívek” ellenállásának leküzdése után volna bevezethető. Itt jegyzem meg, hogy a szentségek ismert érvényességi feltételeit – Jézus által parancsolt volta, anyagi közvetítő eszköz, a kiszolgáltató erre vonatkozó szándéka és (részben) a kiszolgáltató felhatalmazottsága – egy további kategóriával, a szentségben részesülőnek a szentség használatára való törekvésével is ki kellene egészíteni.(1Kor 11:27-30)
A keresztszülői tanúsító aláírás és az ezt megelőző, a szülők és a keresztszülők részére tartott előkészítő oktatás igen jó lenne, de emiatt sokkal kevesebb lenne a gyermekkeresztelés.
 

Jézus sírjáról a követ a feltámadás későbbi tanúi miatt kellett eltávolítani és nem azért, hogy Jézus kiszabaduljon a sírból.
Jézus a feltámadása után többször is bizonyította, hogy testben (is) létezik. Ez a test, tetszés szerint – nemcsak szemmel, hanem kézzel érzékelhető módon is – (ruhástól!) megjelenhetett, majd eltűnhetett, de mivel az alaphelyzete (lakása) azon túl az Atyánál van (aki Szellem) az egész teste csak egy – kézzel fogható – „ruha”. Tehát hasonlóvává vált, mint Jézus azt a feltámadás utáni életetként jellemezte a Márk 12,25-ben. 
Ha halálunk után – mint Jézus is (Lk 23:43) – „lélekben” tovább élünk, akkor csak pl. egy másik, a Földhöz hasonló bolygón lehetne szükségünk egy „feltámadott testre”.
Az új ég, új Föld – ha fizikai megvalósulás – ugyanolyan korlát lenne nekünk, mint a jelenlegi földi létünk, ezért nem sok értelme volna.
A halál utáni létezés ígérete minden emberre érvényes, függetlenül attól, hogy Jézus kereszthalála előtt, vagy után halt meg. Ha valaki nem alkalmas arra, hogy halála után a mennyei Atya közelébe kerüljön, azt – feltehetően nem kellemes módon – megtisztítják. Aki ellene áll, soha nem kerül az Atyához. (Van olyan vélekedés, miszerint aki valamiben vétkezett, azt kell átélnie, amit a bűnének áldozata(i) átélt(ek).
A személyiség – mint a halál után tovább létező valóság – megérdemelne egy korszerű vizsgálatot (hívő) pszichiáter szakemberek közreműködésével. Ez a – nyilván a halálunk pillanatában még nem „kész” – személyiségünk „túlvilági” továbbfejlődése lehet az ottani feladataink közül az első. Ezzel szemben áll a hernyó-báb-pillangó hasonlatból eredő következtetések sora – amit személy szerint nem tartok valószínűnek – a teljesen új tudatállapotból következők, valamint Jézus feltámadása utáni jelenésekből következtethetők miatt.
A további kérdésekre csak azt lehet válaszolni: nem tudjuk.
 

Elsőként ahhoz kell fordulni, aki ellen vétettem
Meg kell bocsátanom – feltétel nélkül – mindenkinek
Isten a mi irgalmasságunk szerint irgalmas hozzánk – feltételek és korlátok nélkül. ha az irgalmassági cselekedeteink személyiségünk sajátjává lesz (mintegy belénk ivódik) akkor az már önmagában is örömöt okoz nekünk.
A Törvény nem ismerése felment a Törvény be nem tartásának bűne alól – ha legjobb tudásunk szerint – a jót akarjuk tenni
Üdvösségünkben – szerencsénkre – nem a saját cselekedeteink, hanem Isten irgalmassága miatt bízhatunk
Nem kerülhet be Isten irgalmába. aki tudva és akarva ellene áll. – De ki olyan bolond, ha ismeri az Ő irgalmát, szeretetét és hatalmát?
A bűnbánat, bűnbocsánat kérdéskörében nem lehetnek fokozatok: vagy elítélem a korábbi (káros) cselekedetemet/mulasztásomat, vagy nem. Ha igen, a mennyei Atya – minden szertartás és feltétel nélkül – megbocsát, de csak akkor, ha a kártételem (bűnöm) jóvátételéért minden lehetségest megtettem. (De az evilági következményeket akkor is vállalnom kell.)