Talán az olvasó előtt furcsának tűnik majd a választott ("gubancos") téma, vagy talán még inkább a kiemelés sorrendje. Az jelen írásban választott témakör „kezdő cérnaszála” az úrvacsora. Tudom, hogy miért. Ismerek az egyházközséghez tartozó személyeket, akik, bár rendszeresen részt vesznek a közösségi alkalmakon, de – amennyire tudom – soha nem vesznek Úrvacsorát (nem élnek az Eucharisztával). Nyilván, soha nem fogok bátorságot venni arra, hogy megkérdezzem, miért nem teszik. De úgy érzem, itt valami gubanc van. Feltételezem, hogy ezen felül sokan vannak olyanok, akikben e kérdésben ugyancsak valamilyen gátlás van, de a gátlás okát nem gondolják végig, vagy csak egyszerűen, a kívülállók felé nem akarnak „kilógni a sorból”. Arra gondoltam, hogy talán megkönnyíthetnénk a dolgukat, ha – velük, vagy nélkülük – de kifejhetnénk ezt a kérdést, kissé szélesebb összefüggésbe helyezve. Végiggondolva magukat az ezzel kapcsolatos cselekedeteket (a „rítust”), majd a rítus keletkezési történetét, körülményeit, hátterét. Továbbiakban el lehetne gondolkodni az érvényesség és a hatékonyság kérdésein, sokszor esetleg kissé provokatív, vitára ingerlő módon.
Az Úrvacsora és a keresztény felekezetek
A keresztény tanításnak és a hitgyakorlatnak egyaránt gyújtópontja az Eucharisztia (Úrvacsora). Az egyes felekezetek közötti megkülönböztetésnek könnyű terepe van az úrvacsorai rítusban. Még az egyébként közös főség alatt működő és gyakorlatilag azonos teológiájú görög- és római katolikus egyház között is, éppen az (Eucharisztia) Úrvacsora rítusában lényeges különbségek vannak. Különösen pedig az Úrvacsora teológiai háttere mutat kibékíthetetlen elvi különbséget, még a protestáns felekezetek között is. Pedig a teológiai különbségek – történeti léptékkel mérve – nem túl régiek, mintegy 5-600 évre vezethetők vissza a jelenleg is létező felekezetek tekintetében. Jellemzően a véleménykülönbségek a környező világ racionális felmérésének, megismerésének kezdeteivel esnek össze.
A jelenlegi helyzet kialakulása
Az utolsó nagy összegezés, ami a fizikai (a tapasztalati úton megismerhető világ) és a metafizika (csak az istemi kijelentés, valamint az ebből levezethető, teológiai következtetések) közös rendszerbe foglalása volt, Aquinói Szent Tamás Summája. Attól kezdve a két megismerési ág egyre szélesebben szétvált. Bár a teológia időnként megkísérli mind a mai napig a majoritását valamilyen módon helyreállítani a fizika felett, a fizika egyre öntudatosabb művelői ezeket a kísérleteket egyre harcosabban igyekeznek elhárítani. Máig sincs érdemi párbeszéd a két ismereti ágazat között. voltak és vannak azért egyes részterületeken szintetizálási kísérletek (mint pl. Teilhard de Chardin), de ezek is inkább filozófiai jellegű eszmefuttatások maradtak, nem pedig a fizikai ismeretek leírási rendszerezési, bizonyítási szabályait követték. (Itt kell megjegyezni, hogy a fizika alatt a környező, közvetlenül, vagy emberi eszközökkel megismerhető világról szóló tapasztalatok, ill. megismerési módszerek összességét értem.)
A „gubanc” egyszerűsített megoldása
(1) Mindegyik felekezet teológiájának közös „kulcsszava” a Jelenlét. Eszerint Krisztus az Úrvacsorában valamilyen formában és mértékben, de mindenképpen jelen van. A különbség a formában és a mértékben van az egyes felekezetek teológiája között.
(2) Egységes a szemlélet abban, hogy az Eucharisztiát (Úrvacsorát) rendszeresen meg kell ismételni a közösség jelenlétében, mégpedig rítusában (különösen a rítus szövegében) mindenképpen egységesen. (A formai eltérések, mint pl. kenyér, vagy ostya, egyik felekezetben sem számítanak teológiai szempontból kiemelt jelentőségűnek.)
(3) Egységes a gyakorolt rítus abban, hogy egyformán különbözik az eredeti – széder-esti – rítustól.
(4) A protestánsok jelenlét-tanítása (Karl Barth hatására) közeledett egymáshoz, valamint a jelenlegi katolikus-ortodoxhoz. Ugyanis – a korábbi katolikus és ortodox tanítás ellenében, amely a meghalás állapotában levő Krisztus jelenlétét vallja – az ebben már egységes protestáns tanítás, a leuembergi cocordia eredményeképpen - a megdicsőült Krisztus jelenlétét vallja az Úrvacsorában. Így a protestáns tanítás szerinti jelenlét esetében Krisztus, mint megdicsőült, ezért „szellemi” testben, végeredményben bárhol, bármikor megjelenhet. A katolikus-ortodox tanítás szerint viszont, mivel Krisztus a feláldoztatás (a kereszthalál) illetve a fizikai, testi feltámadás különböző, de mégis fizikailag azonosnak vélt pillanatában a fizikai valóság alatt (in, cum, sub) jelenik meg, a megjelenítés a műveltetés (a szereztetési igék) következtében megy végbe.
(5) A jelenlét-intenzitás esetenkénti és személyenkénti különbsége eddig nem szerepelt a meggondolandó lehetőségek között, pedig a tapasztalatok (a tények) különbözősége miatt ezt is célszerű lenne felvenni a meggondolandó aspektusok közé.
Megválaszol(hat)atlan kérdések
Az eddigi elemzés során sok kérdés megválaszolatlan maradt – és feltehetően még az is marad. Ezek közül néhányat kiemeltem a következőkben:
(1) Az Utolsó vacsorán, amikor Jézus azt mondta: „ez az én testem (vérem)”, ez csak akkor lett volna lehetséges, ha megtöbbszöröződik (legalább részlegesen) fizikailag.
(2) Jézus áldozata a mózesi törvények szerint érvénytelen, több momentumában is. Pl.: (a) Mózes és a többi próféták is tiltják az ember-áldozatot. (b) A vér nem lehet az áldozat része, azt maradéktalanul el kellett folyatni. (c) Csak az „egészen elégő” áldozat az érvényes. Ezért sem lehetett a zsidóknál az áldozati húsból enni, nem úgy, mint a pogányoknál.
(3) Ha fizikailag, biológiailag az ostya és a bor az „átváltoztatás” után is azonos marad, mi a lényeg, ami változik? Ez az ellentmondás természetesen az idők folyamán kibővült természettudományos ismeretek eredménye. A (katolikus-ortodox) teológia erről egyszerűen eddig nem volt hajlandó tudomást venni.
(4) Az Úrnak nincs szüksége (sem véres, sem égő) áldozatra, amint már a próféták is kijelentették.
A tanítás – új szemlélettel
Visszatérve az Úrvacsora kérdésköréhez, először célszerű megvizsgálni a tanítás (és az ebből kialakult rítus) keletkezésének (a „szereztetésnek”) körülményeit. A körülményekről egy eléggé ismert sci-fi történet áll előttem:
Az űrhajó három utasával (férj, feleség és az út közben született gyerek) tart hazafelé több éves kiküldetésből. A hazafelé tartó úton meghal az asszony, majd a férfi is súlyosan megbetegszik. Hogy az expedíció küldetése teljesüljön és a gyerek is megmeneküljön, az apa igyekszik mindazt elsajátíttatni a gyerekkel, ami éppen elegendő a hazavezérléshez. Megtanítja az űrhajó vezérlésének minimális ismereteit, megmutatja mindazt az irodalmat, aminek megtanulásával elvégezheti a hazajutáshoz szükséges későbbi korrekciókat, végrehajthatja az űrhajó otthoni leszállását. A gyerek pontosan elvégzi a rábízott feladatokat, szorgalmasan tanulja az űrhajó könyvtárában levő, számára kijelölt irodalmat. Közben valóban szüksége van újonnan tanult tudására az űrhajó pályájának korrekciójához, amit többször is sikeresen elvégez. Közben önszorgalomból megismerkedik a könyvtárban levő dokumentumokból a küldetés céljával, eredményeivel. Mire felnőtt fiatalemberként megérkezik és leszáll, mint teljes körű örököse a szülei által kezdett küldetésnek.
Ez a történet jó hasonlattal szolgál arra, hogyan szándékozott Jézus hagyatkozni az Utolsó vacsorán a tanítványoknak.
Mikor földi küldetése végén Jézusnak sürgősen el kellett búcsúznia a tanítványaitól, azok semmit sem értettek az egészből. Egyet hagyott meg nekik: figyeljenek a Szentlélekre, majd ő mindenre megtanítja őket. Hát, ez a „tanulás” rendszeresen félre sikeredett. Ráadásul a tanítványok olyan dolgokon vesztek össze, ami nem lényeges. Ahogyan a kisgyerekek azon vesznek össze, hogy mosakodást melyik testrésszel kell kezdeni. Jézus, mikor hagyatkozott, gyakorlatilag csak a legfontosabbakat mondta el, leegyszerűsítve, az ő gondolkodásmódjuknak, beidegződött szemléletüknek megfelelően, az ő általuk ismert fogalmi köntösben. Ennek az örökhagyásnak a kifejtése mindmáig elmaradt, mert akik ezt elkezdték, nem a Szentlélekre hagyatkozva, kellő bátorsággal kísérelték meg, hanem a régi, azóta már érvényüket vesztett fogalmakkal, gondolkodási sablonokkal. Ráadásul, a „vak vezet világtalant” módszer szerint a többféleképpen félreértelmezett magyarázataiknak kizárólagosságot vindikáltak.
Jézus, amikor hagyatkozott, akkor megpróbálta értetni a megrémült, és ezért a gondolkodásukban a szokásosnál is bénultabb tanítványaival, hogy
• nincs és nem is lehet ezen túl érvényes áldozathozatal a mennyei Atya vélt haragjának kiengesztelésére,
• ezen túl is személyesen, mintegy fizikai jelenlétében jelen akar maradni velük, valahányszor megemlékeznek Róla és az általa hirdetett Evangéliumról, és
• ezt a megemlékezést mindig közösen, közösségben végezzék el, végül
• fogadják be, amit (lelki) erő és információ (tanítás) formájában a Szentlélek akar nekik átadni.
Nincs ma már másra módunk, mint hogy a Jézus korát jóval túlhaladott fogalmi körrel, gondolkodásmóddal élve valósítsuk meg az Evangéliumot, a mennyei Atya nekünk szóló üzenetét a saját képességeink és lehetőségeink körében. Ehhez ad hátteret az a közösség, aminek a gyakorlását Jézus előírta megszeppent tanítványainak az Utolsó vacsorán.
A transzcendencia az Úrvacsorában – és azon túl
Ha eddig gondoljuk végig az Úrvacsora kérdéskörét, nem marad más, mint a racionálisan is megfogható „emlékvacsora”, ill. közösségi megerősödés alkalma. De ha beengedjük a transzcendenciát (a metafizikát, a természetfölöttit) a tárgyalható kérdések körébe, akkor újabb, hatalmas „gubanc” mered fel előttünk. Belép-e, beléphet-e a transzcendencia a fizikai világba? Mindjárt az elején megállapíthatjuk, hogy ez nem jellemző, főleg mérhető, fizikailag tapasztalható formában. Ha viszont, akár egyetlen alkalommal is, bizonyítottan létezik ilyen tapasztalat, megdőlhet a fizikai világkép kizárólagosságának dogmája. Már pedig vannak ilyenek, mégpedig a mai, hitelesítő, dokumentáló módszereket alkalmazó korunkban is.
A "szabályokat" erősítő kivételek
Most eltekintek az egyes esetek részletes felsorolásától, valamint az azokat hitelesítő dokumentumok ismertetésétől, csupán néhány, jellemző és egyben zavarba ejtő sajátosságot szeretnék megemlíteni. Az első az, hogy a dokumentált, ellenőrizhető, a fizikai törvényekkel ellentétes jelenségek, események, tapasztalatok – úgy tűnik – kizárólag katolikus, keresztény környezetben léteznek. (Emiatt is éri elsősorban annyi – ezúttal valóban méltatlan – támadás és hitetlenkedés az ezeket ismertető híradásokat.) A mai – sokszor igen szkeptikus – a média által is kontrollált világban lehetetlen csalást végrehajtani. Sokan, protestáns részről, mintha úgy éreznék, hogy ezeknek a tényeknek az elismerése mintha megkérdőjelezné a saját „igazhitűségüket”. Pedig itt nincs másról szó, mint arról, hogy transzcendencia csak megfelelően befogadó környezetben léphet be a fizikai valóság körébe. Erre pedig – valljuk be – a protestáns, szkepticizmusra hajlóbb környezet nem túl jó. Több bibliai hellyel is alá lehet támasztani a befogadási készség jelentőségére vonatkozó tapasztalatot. Pl. Jézus nem tudott csodát tenni Názáretben, az ellenséges környezetben, vagy a galileai pogány városokban. Jézus csodatételei is többször arról tanúskodnak, hogy sokszor szükséges a csodatétel alanya részéről egy megelőző befogadói attitűd.
Miért nem lép be ott mindenütt a transzcendencia a fizikai valóságba, ahol erre befogadói készség („hit”) jelentkezik? Nyilván azért, mert ezek a tények nem szükségszerűen jelentkeznek ott, ahol erre a formális feltételek megvannak. Ezek „jelek”, amikkel a mennyei Atya egyrészt meg akarja szólítani a szkepticizmusukba bezárkózott személyeket, másrészt lelki támogatást és orientációt kíván nyújtani azoknak, akik a hozzá való hűségükben meggyengültek. Itt érkezünk el ennek a kérdéskörnek egy következő neuralgikus pontjára: Mit jelentenek az egyes jelenségek, események, tények? Nem mást, mint hogy „jelek”. Nem közvetítenek tanítást, üzenetet, csak olyan formájúak, hogy a megtapasztaló környezet be tudja fogadni azokat, fel tudja ismerni és – bibliai kifejezéssel – dicsőítsék érte Istent.
A személyes kapcsolat transzcendenciája
A transzcendencia jelenlétének intenzitása – az előbb vázolt transzcendentális tapasztalatokon túl – a mi világunkban igen széles spektrumban lehetséges. Hiszen minden kapcsolatunk a mennyei Atyával ebbe a kategóriába tartozik. De a jelenlét (és annak intenzitása) a kulcsszó az Úrvacsoráról szóló tanításban is. Hasonlóképpen igaz ez a személyes kapcsolatra, másképp nevezve: az imára is. Úgy vélem, hogy az általánosan elterjedt gyakorlattal ellentétben, nem sok eredményes saját kezdeményezési lehetőségünk van a mennyei Atya felé. A mi szerepünk elsősorban a befogadási készség elérésében van.
Csak akkor tudjuk érzékelni és befogadni a mennyei Atya által küldött ajándékokat, üzeneteket, ha kellőképpen előkészültünk rá, mintegy kiüresítve magunkból mindazt, ami gátolhatná a jelenlétének befogadását. Ebből következik, hogy a saját kezdeményezésű kapcsolat csupán hiú önáltatás, nincs és nem is lehet foganatja. Vannak olyan „ima” formák, mint pl. a rózsafüzér, a zsolozsma, amik lényegében az előbb említett kiüresítést szolgálják, tehát a Jelenlét befogadását. Ha pedig a saját kezdeményezésű kapcsolat (elsősorban a kérő ima) ilyen formán eleve eredménytelen, akkor fölösleges is. Úgy-e, ez elég durván hangzik? Ezért fölöslegesnek lehet mondani minden formális imát, pl. a gyakran használt Miatyánkot. Akkor pedig mi marad, ezek helyett? A válasz a hozzánk érkező, a Jelenlétből nekünk szóló Üzenetre: a hálaadás, a dicsőítés.
Az általános alanyról a személyes névmásra váltva, tehát személyesebbé téve a mennyei Atya üzenetének befogadását, úgy vélem, hogy kaphatok (és kapok is) személyes feladatokat is a mennyei Atyától. Ez nem jelenthet „kiemelt státuszt” Nála, mert ezt bárki megkaphatja, aki hajlandó meghallani. Erős meggyőződésem, hogy addig tart engem még többé-kevésbé „működőképesen” itt e világban, amíg hajlandó és képes vagyok a kívánságának megfelelően tenni, élni, ill. amíg itt vannak aktuális (kicsi, vagy nagy, mindegy) feladatai a számomra.
Úgy gondolom, hogy erről a kérdéskörről („gubancról”) első közelítésben elegendő ennyit írni. Elegendő az elgondolkodáshoz, a párbeszédhez és az esetleges tanulságok levonásához. Ismételten elolvasva ezt a részt, úgy látom, túlságosan „kilúgozott”, általánosságokban mozgó, leegyszerűsítő. De ha nem ezt tettem volna, akkor nagyon sok, pl. az Úrvacsora „tanítási változataival” kapcsolatos kérdést kellett volna feltennem és elemeznem. Mindez sok fölösleges félreértésre, érzékenységre adhatott volna okot. Hasonlóképpen az ún. transzcendentális tapasztalatokra vonatkozó ismeretek idő előtti részletezése nagyrészt ugyancsak fölösleges minősítések áldozatává tehetné a kérdés eredményes megtárgyalását, ezért ezeket a konkrét kérdéseket személyes megbeszélés keretében érdemes feltenni, és ha lehet, elfogadhatóan megválaszolni.
