Hétköznapi életünkben, amint azt megéljük, nem nagyon szoktunk „filozofálni” azon, hogy mit, miért teszünk, vagy gondolunk. Ez így természetes. Csak ritkán szembesülünk életünk olyan ellentmondásaival, kérdéseivel, amik nehezek, olykor kínosak számunkra. Aztán, amint lehet, igyekszünk elfelejteni, vagy legalábbis a „szőnyeg alá seperni azokat”. De olykor visszaköszönnek, és akár talán tudat alatt is, kényelmetlen közérzetet okoznak. Ha lehet, ilyenkor igyekszünk sablon-megoldásokkal, válaszokkal elcsitítani lelkünk „háborgását”. A következőkben megkísérelem életünk néhány, hitbeli vonatkozásokat is magával vonó „gubancát” felvázolni, és ha lehet, nem megoldani, de legalább kissé tisztázni. Előkészület közben már az első gondolatoknál láttam, hogy az egyes gubanc-szálak eléggé összefüggenek egymással. Ráadásul ezek a gubancok önmagukban is eléggé nagyok, és csak keservesen bonthatók ki a sok rögzült, általunk érinthetetlennek tartott rutin-véleményünk, viselkedési normánk közül, azok sérelme nélkül. Vannak ezek között olyanok, amik az alább következő vázlatnál bővebb kifejtést igényelnek. Ezeket külön fejezetben később fogom tárgyalni.

Felelősség-érzet, lelkifurdalás: a bűnről szól-e?

 Sokszor kell olyan döntést hoznunk, amikor nem egy jó, vagy egy rossz cselekedet között kell választani, hanem két rossz (kellemetlen, kényelmetlen, esetleg ellenkezést, vitát kiváltó) dolog között. Van úgy is, hogy a cselekedetünk, döntésünk rossz következménye, sikertelensége nem volt előrelátható, esetleg mások közbelépése miatt vált sikertelenné. Ilyenkor, hiába nem a mi hibánkból nem sikerül, ill. félresikerül valami, hanem mások miatt. Ilyenkor mégis bánkódunk, „lelkiismeret furdalásunk” van – ok nélkül. Ezt az állapotot sokan – elsősorban hívő emberek – bűnként élik meg. Nagyon hasznos lenne kielemezni, hogy bánatunk, lelkiismeret-furdalásunk nem bűn volt, hanem egy félrecsúszott, téves döntés, cselekedet.

Bontsuk fel a helyzetet

Számomra alap-élmény, hogy a nem bűn-jellegű, de téves, hibás tettek, cselekedetek, mulasztások sokkal jobban bántanak, mint a bűn-jellegűek. A bűnben mindig van valami kellemes is (vagy csak kellemes emlékekkel társul). A hibás döntések, téves cselekedetek mindig utólagos rossz szájízt, lelkiismeret-furdalást jelentenek. („Soha nem tudom megbocsátani magamnak.”) A másik embernél is a tévedéseket minimum egy kalap alá vesszük a bűnökkel. Sőt, összemossuk a kettőt, mert így jobban tudunk haragudni a másikra.

És ha nem lehet jóvátenni a hibát, tévedést?

Magunknál tudomásul kell venni a tényeket, következményeket és vállalni kell. Mindezt nehéz düh és elkeseredés nélkül átélni. Jellemző ok az elkeseredésre, ha úgy látjuk: egzisztenciánk sérült, veszett el egy (esetleg) külső esemény miatt. (Pl. háború, államosítás.) Ilyenkor fokozott a késztetés a bűbak-keresésre.
Másoknál sokszor előfordulhat, hogy ha az illető nem tehet róla, hogy a cselekedete rosszul „sül el”, akkor is bűnéül róják azt fel, bűnbaknak kiáltják ki. Sokszor valóban nehéz – kívülállóként – elválasztani a bűnt a tévedéstől, hibától. Mert az a bűn, ha akarva és tudottan teszek rosszat másoknak, vagy magamnak. Kívülállóként, viszont sokszor nehezen tudom megítélni egy cselekedetről, hogy egy tett akaratlanul, tévesen hozott döntésből származik, vagy tudatos rosszakaratból? Mások cselekedeteinek rossz következményeit mindenképpen nagyon nehéz feldolgozni, függetlenül attól, hogy a cselekedet indítéka jó szándékú volt, vagy nem. Ez különösen nehéz, ha az illető ténylegesen közel áll hozzánk, vagy akár csupán érzelmileg kötődünk hozzá (szimpatikus nekünk). Sajnos, a valós, vagy vélt tények kevésbé befolyásolják véleményünket, mint érzelmi kötődéseink (rokon-, vagy ellenszenvünk). Ha valakiről rossz, vagy jó hírt hallunk, a szerint fogadjuk el, hogy az egyezik-e korábbi véleményünkkel (előítéletünkkel). Ezzel mintegy tovább erősítjük korábbi (elő-)ítéletünket.

Tanuljunk meg együtt élni hibás döntéseinkkel.

Visszatérve a saját gondjainkra, jó szándékú, de később balul sikerült döntéseink, tetteink káros következményeire, bizony sokszor egész életünkben hordozzuk azoknak – olykor nehezen elviselhető – terhét. (Például egy elhibázott, téves házasság.) Tudva, hogy nem lehet sok mindent jóvátenni, hiába bánjuk korábbi téves döntésünket, cselekedetünket. Esetleges bánatunk nem lehet bűnbánat, mert ezekre nem lehet bűnbocsánatot kapni, letéve ez által a lelkünk – okkal, ok nélkül cipelt – terhét. Felnőtt, felelős embereknek együtt kell élniük esetleges hibás tettük, döntésük terhével. Hozzá kell szokniuk, mert egy felnőtt, felelős ember, aki például, mint szülő, vagy másokat vezető személy, nem tehet, nem élhet másként. Az ember kérhet ennek elviseléséhez erőt a mennyei Atyától, de a felelősséget neki kell vállalnia mások és önmaga előtt. Tanuljunk megbocsátani magunknak (és esetleg másoknak is) a bűnül fel nem róható hibás döntéseket, tetteket! Adjon az Úr erőt ehhez!
Ennek a „gubancnak”az ilyenforma interpretálása így talán kemény és provokatív, de éppen ezért megér egy termékeny beszélgetést, több példával, „esettanulmánnyal” fűszerezve.