A tárgyalásra szánt téma alapjául szolgáló mindhárom ige a pénzről, a vagyonról, a gazdagságról szól. Ezek a következők: Lk12,15-21, Mt25,14-30, Lk16,1-12. 
 A  felsorolt igehelyekhez itt még szeretném hozzátenni az ugyan nem a vagyonról szóló, de abban is orientálni látszó jézusi tanítást, ami szerint „aki elveszi a felsőruhádat, attól az alsóruhádat se tagadd meg”. De mivel a vagyonról (a pénzről, a tőkéről) való gondolkodásunkat nagyon sokféle vélemény, tapasztalat, társadalmi és szentírási norma befolyásolja –szerintem – az éppen aktuális információk a véleményünket is „ide-oda rángatják”. Ebbe a vélemény-, információ-, tapasztalat-halomba szeretnék egy kis orientációs segítséget nyújtani, elsősorban a jézusi tanítás figyelembe vételével.
A három, általam kiválasztott ige Jézusnak a vagyonnal kapcsolatos három, igen eltérő véleményét mutatja be. Mindhárom igaz és helyes, csak más, és más körülményekre érvényes. Az első a vagyon halmozásának bűnös voltáról szól. A második a vagyonnal való felelős gazdálkodás fontosságáról beszél. A harmadik a vagyon elengedéséről ír. A mi, mai, a pénzzel, tőkével, vagyonnal átszőtt világunkban mindegyiknek fontos üzenete van számunkra. Akkor is, ha éppen egy fillér sincs a birtokunkban. Az első ige üzenetét könnyű érteni és alkalmazni. Akkor is, ha enzt a jézusi parancsot szegik meg a legtöbben. Ha alkalma van rá, kevés ember tudja megállni, hogy „egy kicsit” felhalmozzon magának, gondolva a várható rossz időkre.
Egy, a Szentírásban jártasabb ember számára nagyon is érthető a talentumokról szóló példázat. Azt is tudja, hogy itt nem csak a pénzről, az anyagiakról van szó, hanem minden olyanról, ami értéket képezhet számunkra, így képességeink fejlesztését is. Minden olyanról szó van ebben a példázatban, ami értéket képezhet magunk és mások számára. Itt a „gyűjtési ösztön” pozitív oldaláról jelentkezik. Az Örökkévaló a belénk épített ösztönt, mint ma is érvényes társadalmi normát használja fel a javunkra. Ha meggondoljuk, hogy a vagyonok birtokosai mind felelősek a rájuk bízott javakért, akkor már nem kell látnunk az egyéni vagyonban olyan rosszat. Hiszen senki nem tud többet elfogyasztani, mint a biológiai szükséglete. Ha a vagyon egy részét feléli, ez a mai nagy vagyonoknál töredéke a gondozott és gyarapított vagyonnak. Erre lehet irigy valaki, de minek, mert a tapasztalat szerint nem ez a boldogság elsődleges fokmérője.
A személyes használatú vagyon mértéke nyilvánvalóan erkölcsi kérdés. Viszont nagyon nehéz a mérték meghatározása. Nem lehet általános szabályokat megállapítani. Az egyik tényező az adott társadalmi környezet életviteli módja, színvonala, a másik pedig a saját hivatásból eredő igényeknek való megfelelés. Nem csak a”csöndes szobában” való elmélkedések, hanem inkább a környezettel való összehasonlítás lehet az irányadó.
De nem érdemes az ilyen alap-dolgoknál leragadni, hiszen a ránk bízott vagyon (képességek, lehetőségek) gondozása, gyarapítása a fő probléma. Már eleve az is gond lehet, hogy az illető fel sem ismeri, mi van rábízva. A bennem levő (vagy a felelősségi körömbe tartozók) képességeinek felismerése, majd „napvilágra hozása” lehet az első lépés. Sok lehetőség veszik így el, hogy senki nem szerez tudomást arról, mi rejtezik, (rejtezett) valakiben. Sokszor tapasztalunk olyan törekvést is, hogy egy szülő olyanra akarja kényszeríteni az utódját, amiről – úgy gondolja – ő lemaradt. Közben az utódjának egészen másra lenne (esetleg kiváló) képessége. A megfelelő döntést a Szentlélekkel való többszöri „konzultáció” is segítheti. A Szentlélek sokszor látványos ösztökélő erőként is működik, amint azt már többször láttam.
A talentumok gondozásáról már olyan sokan és sokat írtak, hogy nem érdemes ezt a témát a (remélt) beszélgetés előtt tovább részletezni. A következő téma a „hamis sáfár” néven vált ismertté. Ez is egy „talányos” ige. Hasonlóan a Lk13,33-34-hez, vagy a Mk7,24-26-hoz. Mondhatja valaki, hogy vonzódom az ilyen, és hasonló igehelyekhez, de azt látom, mennyi jót lehet az ilyenekből „kibányászni”. A hamis sáfár történetének is többféle értelmezését láttam már, de nem régen egy frappáns párhuzamot találtam az utóbbi években lezajlott pénzügyi válsága enyhítésére.
A válság lényege az volt, hogy a bankok sok fedezetlen hitelt nyújtottak, számítva arra, hogy az ügyfelek időközben majd kitermelik a fedezetlen részt is. De nem sikerült. Sőt, akinek volt reménye a szabályos visszafizetésre, az is bukott, mert a fedezetlen hitelek miatt lényegesen megváltoztak a „jó adósok” hitelfeltételei is. Vannak országok, ahol ma is sok a fizetésképtelen adós, mert saját erejéből nem tud az adósságcsapdából kikerülni. Van pedig néhány olyan ország, ahol a központi bank hatalmas mennyiségű „fiktív pénzzel” segítette ki a bankokat a mérlegük névleges helyreállítására. Azokon a helyeken átírták a hiteleket, és ez által mindenki ismét tudott fizetni. A művelet sikeres volt. mert a megrekedt pénz megint meg tudott mozdulni, és a végelszámolásnál megint mindenki a pénzénél volt, a központi bank is visszakapta a fiktív pénzt, így ő sem károsodott. Ez így, nagyon röviden leírva nehezen érthető, de működött, és nyilván képes máshol is hasonló módon működni. Csak egy kis bátorság kell hozzá, „ugrás a sötétbe”
Jézus példázatának az egyik „olvasata” az, hogy ami veszni látszik, engedjük el, mert csak így tud „megtérülni”. Egy másik értelmezés szerint Jézus arra biztat, hogy igyekezzünk jótékonykodni a világi körülmények között is, mert az által is segíthetjük Isten országának építését is. Másik magyarázat szerint, nem baj, ha világi szabályok ellenében teszünk, ha ezzel az Örökkévaló akaratát szolgáljuk.

A minap böngészgettem az Újszövetségben a következő esedékes himnusz után, a „Himnuszok az Újszövetségben” című sorozat folytatására. Előkerült az 1Kor 13. fejezete is. Újraolvasva a jól ismert (az úgynevezett „Szeretet-himnusz”) szöveget, felhorgadt bennem az emlékezés a sok ismert visszaélésre, amit a szeretet nevében követtek el és követnek el az óta is, a féltékenységtől a káros majomszeretetig. Ezekkel a történetekkel tele van az irodalom és a történelem. Ezekre gondolva különösen nehéznek találtam az 1Kor 13-ról szóló igemagyarázatot. Bizony, bűneikkel képesek vagyunk minden szép és szentdolgot elrontani. Ha már a szent dolgok bűnökkel való elszennyezésénél tartunk, kereshetünk más „anomáliákat” is. Ilyen az, amikor az Úrvacsora előtt énekeljük: „Gyötör a sok vétek.” Bizony, nem fordult elő velem, hogy nem tudtam volna előző éjszaka aludni a vétkeim miatt! Nem figyelek rá, hogy ilyen képmutató a gyakorlatom. Vagy a bűnvallásnál, ki az, aki „kapásból” fel tudna sorolni legalább tíz bűnt, amit meg kell vallania? És a mulasztások? Van-e rálátásom arra, hogy mi az, amit bűnös módon elmulasztottam? Nem árt az embernek időnként „tükröt” használnia, Jézus szavait olvasva. Különben, lesz nagy csodálkozás az Utolsó Ítéletkor. Számon kérik azt is, amiről addig halvány sejtelmem sem volt. Mi is mondhatjuk: „Előtted ettünk, ittunk, az utcáinkon tanítottál.” (Lk13, 26), Jaj nekünk, ha mégsem ismer fel minket. (Ironikusan: Biztosan, az utca másik végén voltunk akkor, mikor Jézus arra járt.)
Jézus korában (és még vagy 1800 évig) az emberek látóköre (és felelősségi köre) a falu végéig terjedt. Ez a látókör ma már erre is, meg arra is, 20 ezer kilométer. Súlyos ügy! És mire kell figyelnünk? Mit kellene tennünk? Jézus nem hagy minket kétségben, Mt25, 31-46 keretében elég részletesen kifejti. (Jobb, ha nem aktualizálom ezeket a szövegeket – különös tekintettel a mulasztásokra – mert nehezen lenne emészthető.) Még hadd adjam hozzá azt, ami mostanában marja a lelkemet: Ha van közös nemzeti dicsőség (pl. sportban, művészetben, történelemben) akkor kell lennie közös nemzeti szégyennek is. De ha ezt kifejteném, akkor – félek – nagyon sokan rossz néven vennék ezt. Inkább magamban tartom. Ki-ki, számoljon el saját maga – nem a saját lelkiismeretével, mert az rugalmas – hanem magával az Örökkévalóval.
Ez a szövegkifejtésem nagyon rövidre sikeredett, mert nem volt merszem az aktualizálásra. (Talán, majd szóban?) Az Úr irgalma legyen mindnyájunkkal!
Egy heti gondolkodás után, mégis a folytatás, az aktualizálás mellett döntöttem. Folyton a szemem előtt volt a kép, amint Jézus áll az utcánkon, és tanít. Mi meg a függöny mögül lesünk kifelé, figyelve, mit szól hozzá a többi ember. Mint hűséges, de a házukba jól bezárkózott hívei. Jó érzés olykor Jézussal lenni, lehetőleg távolabb a „világtól”. Az sem baj, ha ez az együttlét kényelmes, komfortos. Ahogyan a tanítványok mondták Jézusnak a hegyen: „Jó itt lennünk, építsünk sátrat.” (Mt17, 4) A tanítványoknak mindig hajlamuk volt a „komfortos” keresztyén életre. De Jézus akkor is levitte a tanítványokat a „frontvonalba”.
Jó együtt lenni a tanítványoknak, de Jézus azt akarja, hogy menjünk ki az emberek közé és szembesüljünk az ő gondjaikkal, problémáikkal, feszültségeikkel. Mondjunk véleményt, vigasztaljunk, oszlassuk el a félelmeiket, oldjuk a harag és a gyűlölet görcseit. Ez sokszor – legalább is a kezdetkor – feszültséget okozhat. Ezt csak kitartó szelídséggel és türelemmel lehet oldani – és lehet, hogy akkor sem sikerül. Ahogyan Jézusnak sem sikerült mindig. (Lk4, 29-30)
Ma más a társadalom, mások a problémák, de a gyökerek ma is ugyanazok. Ma is van gyűlölet, harag – és erőszak is bőven. Csak úgy lehet oldani, ha megtaláljuk az eredeti okokat, a konfliktus kialakulásának folyamatát. Amíg rá nem találunk azokra a hibákra, tévedésekre, mulasztásokra, bűnökre, amikből az immár kezelhetetlen feszültség, harag, gyűlölet, sőt erőszak eredt. Rendszerint az érintett fél nem hajlandó, nem képes hallgatni a tisztázó szándék szavaira, mert annyira tele van) a saját (olykor halálosan, öngyilkosan gonosz) érzelmeivel. De előbb-utóbb eljön az idő, amikor a kibontakozás teljes kilátástalanságában az illető képes meghallani egy másik ember békességet hirdető szavát. Az ilyen „kegyelmi pillanatban” szelíden, szeretettel, kímélettel lehet csak oldani az életet mérgező görcsöket is. (Csak legyen, aki ezzel élve közvetíti az illetőnek az Úr szeretetének feloldó örömhírét!)
Nagyon sok ember tele van az őt közvetlenül személyesen nem érintő, de mégis, gondolkodásában állandóan jelen levő, gyűlöletet, haragot, felháborodást rendszeresen okozó „szörnyecskékkel”. Végeredményben ezek a „szörnyecskék” mérgezik az illető gondolkodásmódját, mert egy újabb, erre alkalmat adó hasonló hír felébreszti a rosszra való gondolás hajlamát. Nehéz ezeknek a „szörnyecskéknek” a gondolatvilágáról leszokni, mert azt sugallják, hogy én mennyivel jobb vagyok, mint mások, ami igen kellemes érzés. Ilyen „szörnyecskéket” már a gyerekkorában is elsajátíthat az ember, aztán a környezet, különösen a média, naponta szállít garmadával ilyeneket.
Mindez akkor válik társadalmilag is veszélyessé, amikor célzottan valakik ráerősítenek valamelyikre. És akkor szinte érthetetlen módon, majdnem mindenki „megőrül”. Ennek iskolapéldája Hitler antiszemita propaganda-hadjárata. Az Úr irgalmazzon nekünk, hogy ilyesmi ne következzen be nálunk.
Valami feloldás is kellene ennyi nyomorúság felemlegetése után. Most csak arra tudok gondolni, (Pünkösdhöz közeledve) újra kellene gondolni a missziót, mint fő feladatunkat. A Szentlélek lángjának jelenlegi „kihűlt” állapotában – úgy gondolom – nem egy prédikációs „show” a legaktuálisabb. de nem is lehet bezárkózni, mert akkor Jézus nem fog ránk ismerni az utolsó óránkon, ami igencsak kínos következményekkel járna. Tehát, nem szólni, hanem tenni kell a missziót, képességeink és lehetőségeink szerint. Bízom abban, hogy Jézus nem is vár el mást. Csak reálisan fel kell mérni, mit lehet és kell tenni. Véleményem szerint itt is működik a „dinamó-elv”. Eszerint, ha helyesen van bekötve és megforgatják a dinamót, a benne levő igen kicsi maradék mágnesség visszahatólag, egyre nagyobb energiát termel, amíg be nem áll egy egyensúlyi állapot. Így bennünk is, az a kicsiny „Szentlélek-foszlány” öngerjesztően visszahat ránk, ha „beindulunk”. És helyes kapcsolódás esetén, begerjesztjük a velünk közvetlen kapcsolatban állókat is, akik pedig (helyes kapcsolat esetén) ezt tovább tudják adni a velük kapcsolatban állóknak is. Ez így nagyon elméletinek tűnik, de egy konkrét projekt kidolgozása során ez megvalósítható. Sok világi és lelki példát lehet erre felhozni – és ki lehetne egy gyakorlati esetben próbálni.

Az újszövetségi himnuszokkal foglalkozó sorozatunkban, a címben szereplő kezdetű himnusz a soron következő. Ennek a himnusznak is sajátossága, hogy nyelvezete, kifejezései közel állnak az Ószövetséghez. Ez nem jellemző egyébként Lukács evangéliumára. Lukácsról sem feltételezhetjük, hogy ennyire járatos lett volna az Ószövetségben, mivel pogányból lett keresztény. Ezért valószínűnek tarthatjuk, hogy olyan forrást használt, amelyet az Ószövetségben otthonos szerző alkotott. Mivel az evangéliumának egész 1. és 2. fejezete nagyobbrészt a jeruzsálemi templomhoz kötődik, erősen feltételezhető, hogy a szerző a Templom egyik krónikása volt. Ez abba is bepillantást enged, hogy mit tartottak a Templom krónikásai feljegyzésre méltónak. Ez összevág azzal is, hogy az evangéliumokban többször olvashatjuk, hogy az írástudók mennyire követték figyelemmel (és rendszerint erős kritikával) Jézus tevékenységét, tanítását. Lukács evangéliumának első két fejezete viszont azt mutatja, hogy kezdetben reménykedtek benne, hogy ő lesz Izrael szabadítója. A Lukácsnál olvasható, az első két fejezetben található próféciák mindegyike Izrael felemelkedéséről szól és Dávid utódjának az örökké tartó uralmáról – más népek felett is. Ez az uralom azért csak Zakariás prófétálásában kapcsolódik az erőszakhoz: „erős üdvözítő”, „megszabadít ellenségeinktől”. De még Simeon énekében is szerepel a jóslatban: „és dicsőségül népednek, Izraelnek” kifejezés. Mindez nem ellenkezik Jézus eredeti üzenetével, amit a názáreti zsinagógában mondott. Hiszen a Jézus által akkor felolvasott prófécia szövegkörnyezetéhez tartozik Ézsaiásnál: „És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.” (Ésa60,3) Simeon is szinte szó szerint idézi: „hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izraelnek.”
Visszatérve Mária énekéhez, elmondhatjuk, hogy az Újszövetségnek talán a legszebb öröméneke. („Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong…”) Nem hiába ihlette meg a zeneszerzők sokaságát ez az ének. De Mária, a meglátogatott názáreti szűz, tovább megy: Nemcsak neki van oka örvendezni. „Hatalmas dolgot” cselekedett másokkal is. Sőt, az Úr „irgalma megmarad az őt félőkön nemzedékről nemzedékre”. A meglátogatott szűz tobzódik a dicsérő jelzőkben. Nem csupán Izrael megsegítéséről szól, hanem igazságot tesz az igazságtalanságot elszenvedőkön, és ebben hasonlít Jézus názáreti „program-beszédéhez”. És itt ágaskodik fel az emberben: hol, és mikor teszi ezt az Örökkévaló? Hiszen, bármerre nézünk, akár a múltban akár a jelenben, nem nagyon látjuk a nyomát. Nem úgy működik az Úr, ahogyan várnánk. Már az Ószövetségben is nyilvánvalóvá tette az Úr, hogy a népek fejedelmei az Ő akarata szerint cselekednek sokszor. Aki pedig ellene áll az Ő akaratának, azt elpusztítják a neki engedelmeskedők. A hatalmasok, ha egyébként gonoszak is, Neki szolgálnak sokszor. (Jer1, 14-16) Akik az Örökkévaló kedves népének gondolják magukat, az Úr ítéletet mond felettük, ha nem az Ő útját járják.
Itt merült fel ennem, hogy amíg az Ószövetségben sokszor a nép bűnéről, vagy bocsánatáról szól az ige, addig az újszövetségben inkább a személyek bűnéről, ill. megigazulásáról. Kérdés,hogy az Örökkévaló üdvtervében lehet-e (mint az Ószövetségben) egy nép bűnéről, megtéréséről beszélni. Ez felveti a kollektív felelősség kérdését is az Úr előtt.

A múlt alkalommal a szokásokról beszélgetve nagyon sokat foglalkoztunk a függőségekkel. Ez a tevékenység-forma régen ismeretlen volt, ezért a Biblia sem említi sehol. A mai társadalomnak pedig egy lényeges fogalma. Létezik alkoholfüggőség, függőség tudatmódosító szerektől, újabban szerencsejáték-függőség, függőség szórakoztató eszközöktől, de ismert és sokat tárgyalt függőség a mániákusan túlhajtott munkától (munkamánia). Miközben ezekről beszéltünk, egyszer sem merült lel ezekkel kapcsolatban a bűn kategóriája. Valóban, mindezek a függőségek nem szerepelnek sem az Ó-, sem az Újtestamentumban. De az újabb keletű lelki-tükrök sem nagyon említik ezeket, talán az alkoholizmust kivéve. Ettől még, szerintem, ezek túlhajtása bőven benne van a bűn kategóriájában. Nem mentség az sem, hogy ezeknek a függőségeknek a „szelídebb” formáit társadalmilag és erkölcsileg nem érdemes megbélyegezni. Ez mutatja azt, hogy a bűnök formája, tartalma a társadalom változásával együtt változik. (Ez igaz a „hagyományos” bűnökre is. Mint ahogyan a nagy károkat ma nem a fegyveres rablás okozza, hanem a korrupció.) Ma az európai társadalomban nem jellemző a bűnözés, nem elsősorban a hatékony bűnüldözés miatt, hanem inkább talán azért, mert az embereknek „szokásukká” vált az erkölcsös viselkedés. Az erkölcsös viselkedés t – sajnos – semmiképpen nem lehet a vallási meggyőződés következményének tulajdonítani. A szociológusok szerint a mai európai társadalom vallástalan. Vannak még egyházak, járnak még néhányan templomba, de tetteiket nem ez irányítja, hanem a beléjük nevelt viselkedési normák. És most, amikor ennek a társadalomnak egy új, hatalmas kihívásban van része, akkor ez a társadalomnak a döntő mértékében nagyszerűen, keresztyén módon vizsgázik. Sőt, Európa „neveletlenebb” részén is, a „civil” emberek emberfeletti áldozatokra képesek a nyomorúságban levőkért.
Európa újra vizsgázik. Az utóbbi évszázadokban az egymás közötti, majd a gyarmati háborúkban a krisztusi parancsokból csúfosan megbukott. Az Iszlám hitet követő népek előtt a keresztes háborúkban bukott meg. Úgyannyira, hogy az Iszlám népek máig is (az akkori nevük után) „kereszteseknek” hívják a keresztyéneket. Most ezt a régi csorbát köszörülhetjük ki a menekülők befogadásával, az otthon maradottak segítésével. De a jelenlegi egy óriási csapdahelyzet is. Ha a menekültek nem azt találják, amit álmaikban reméltek, továbbá a „méltatlanokat” visszaküldik oda, ahonnan jöttek, a menekültek eufóriája mérhetetlen csalódásba, sót haragba mehet át. És akkor az Úr legyen irgalmas hozzánk. A jövő nem sok jót ígér. Azok a felelős politikusok, akiknek a feladatuk a „gubanc” kezelése nagyon sok türelemre, empátiára, leleményességre van szükségük. És nagyon sok, irdatlan mennyiségű pénzre, mert a problémát előbb-utóbb a tűzfészkeknél kell elsősorban kezelni. Ha az akció eredményes, akkor Európa (ha anyagilag belerokkanva is) de önbecsülését visszanyerve kerülhet ki a jelenlegi csapdahelyzetből. És nem utoljára, elnyerve a józanabb mozlimok szimpátiáját, talán megnyílhatna a keresztyén gyakorlat átvétele felé.
De hol vesztette el társadalmunk a keresztyénségét? Úgy látom, nagyon sok oka van ennek. Ha szeretnénk a társadalmunkat „rekrisztianizálni”, akkor tudni kel, mi hogyan veszett ki a társadalmunkból. Az első, ami feltűnt nekem, az, hogy hiányzik a bűntől való félelem. (A büntetőjogilag is bűnnek számító bűnöknél is, csak a „lebukás veszélye ad némi visszatartó erőt.) Miért van az, hogy régebben létezett a bűntől való félelem, sőt irtózás? Nyilván azért, mert a bűn megtorlásának az esélye tudatilag is közel volt hozzánk. Gyerekkoromban még dívott a gyereknek veréssel való fegyelmezése. Reszkettem is attól, hogy amiért kikaptam, nehogy még egyszer elkövessem. A régi, járványos betegségekkel teli világban nagyon erős volt az emberek élet-bizonytalansága. „Ma élünk, holnapra meghalunk.” Ez is az erkölcsök szigorú betartásához vezetett, az Utolsó Ítélettől való félelem miatt. A következmények nélküli bűnelkövetés lehetősége lazította az erkölcsöket és a bűnbocsánat lehetőségének keresését. Ma, rendszerint, csak a meglévő konszolidált élethelyzet összeomlásának átélése kényszeríthet bűnbánatra, megtérésre. Ilyen pedig nem adódik minden nap. Ezért voltak tele a templomok a háborúban, háborút követően. Ma az Örökkévalóhoz való kapcsolatomat az előzőknél jobban meghatározza a hatalmának, irgalmának megélése globális és kozmikus viszonylatban. Keressük az utakat az Örökkévalóhoz és az Ő Fiához. Keressük együtt a Hozzá vezető mai utakat a mai globális és kozmikus tudatú ember számára!

Hamarosan ráébredtem arra, hogy egy ilyen általános fogalmat takaró cím kezelhetetlenül hatalmas témakört ölel fel. Mégsem tudtam leszűkíteni, mert csak így tudom a témát a maga összetettségében kellőképpen kifejteni. Ugyanis, ez az összetett fogalom: „szokás”, lehetőséget ad azok osztályozására, minősítésére. Egy szokás lehet jó, lehet rossz, és lehet erkölcsileg semleges. Egy szokás egy adott korban, ill. egy kultúrkörben lehet jó, míg egy másikban súlyos ítélet alá kerülhet. Az egész témakör tárgyalását azért tartom jelenleg fontosnak, mert kultúránk változásával lényegesen változnak, változtak a szokásaink, másrészt a viszonylag távolabbi kultúrákkal való kényszerű találkozásaink során (vagy azokkal esetleg kényszerűen együtt élve) ezek óhatatlanul konfliktusokat is okozhatnak.
Az utóbbi évszázad legnagyobb változása a mi kultúrkörünkben a nők megítélésének, társadalmi szerepének megváltozása volt. Azelőtt a társadalom mintegy másodrangú emberekként kezelte a nőket, és mindez a társadalmi szokásokban is megmutatkozott. A társadalmi életnek jóformán minden szeletére kiterjedt ez a változás. Családban, munkahelyen, vallási körökben egyaránt. Nem érdemes felsorolni ezeket a változásokat azok nagy száma és köztudottsága miatt. Ezek a változások még folytatódnak, azokban az országokban is, ahol ebben a dologban a legnagyobb a változás. (Skandinávia) Ezek a változások nem mindenben és mindenütt okoznak általános helyeslést, de bizonyos, hogy a változások megállíthatatlanoknak tűnnek. Hazánk ebben a dologban nem tartozik az élenjáró országok közé, de a trend megállíthatatlan. Pedig, még nem is olyan régen egyházilag is támogatott volt a nők és a férfiak megkülönböztetése. (1Kor 11, 13, 14,34) Hasznos volna megbeszélni, hogy található-e ezen a téren olyan határ, ami távlatilag már elítélendő lenne.
Szorosan összefügg ezzel, hogy más kultúrákkal (pl. az Iszlám) találkozva, hogyan oldható fel a kulturális, szokásbeli, vagy akár a vallási különbségekből adódó konfliktus. Az bizonyos, hogy a bennünk rögzült szokásokból, (vallási indíttatású véleményekből) gyakorlatilag nem lehet senkit kinevelni. (Ez sokszor erősebb, mint a hit, mert személyiségük, identitásunk részévé vált. Egy szokás, szinte észrevétlenül, már akár a csecsemőkorban kezd kiépülni.) Az európai kultúra változása az utóbbi évszázadok tapasztalatai szerint nemzedékváltásonként gyorsul fel. Ezt a nők emancipációja mellett a fiatalok szokásainak változásán keresztül tapasztalhatjuk. Ez valójában nem a fiatalok szokásainak változása, hanem az újabb és újabb nemzedékek újabb és újabb szokásokkal jelentkeznek. Ezeknek a hatása a későbbi életükre – feltehetően – nem mindig pozitív. Azért is nehéz ezeknek a hatásoknak a megfelelő előrejelzése, mert a családjuknak a társadalomban elfoglalt helyzete miatt a viselkedésük, ill. szokásaik is ennek megfelelően nagy szórást mutat. Más a gondja egy viszonylag alacsony képzettségű, szerényebb anyagi körülmények között élő, és más egy magasabb iskolázottságú, jobb anyagi körülmények között élő családban felnövő fiatalnak. Mindegyikre érvényes, hogy kevésbé követi a szülei életviteli mintáját, mint ahogyan az a korábbi nemzedékeknél mintegy természetes volt. A probléma nem a régi minták követésének elhagyása, hanem a rossz minták követése. A szülők fokozottabb hivatásbeli leterheltsége megnehezíti a családi minták átadását és a megfelelő szülői ellenőrzést. További gond, hpgy az új, esetleg káros, viselkedési minták várható negatív hatásai ellen nem alakult ki eddig a megfelelő védekező stratégia és érvrendszer.
Az egyik nagy kísértés a tudatmódosító szerek használata. Ez a társadalmi betegség elsősorban a fiatalok között pusztít. Ez is egy „szokás” de teljes függőséget okozó szokás. Még eddig nem találták ki az ellene való védekezést. Lehet mondani, hogy ha a fiatalabb nemzedékek érintettsége ilyen mértékben nő, akkor ez a kultúránk halálát is jelentheti. Lehetséges, hogy egy új lelki mozgalom fog minket ettől megmenteni. De, sajnos, még nem látható egy ilyennek a működése.
Egy másik szokás, ami megzavarhatja egy fiatal életét, az a játékszenvedély. Ez nem csupán, és nem elsősorban az úgynevezett játékgépek használatával okoz gondot, hanem az Internetről letölthető elektronikus játékokkal. Nem csak az ún. fizetős játékok számítanak veszélyesnek egy fiatal számára, hanem az „időtöltést” szolgálók is. Ugyanis ezek használata is okozhat (és okoz) gondot azáltal, hogy aki függővé vált, minden egyéb tevékenységét igyekszik minimalizálni és ezzel nagyrészt kizárja magát a normális társadalmi, családi életből. A játékszenvedélye miatt a tőle elvárható feladatokból kiiktatja magát, nem tud kellőképpen felkészülni a reá váró társadalmi elvárásokra. A játékkal járó állandó idegfeszültség fölöslegesen kifárasztja, így nincs energiája a hivatásából eredő feladatok kellő ellátására.
Hogyan háríthatók el ezek a gondok? Nincs rá bevált recept. Korunkban „szokás”, hogy a fiataloknak nagyobb önállóságot, függetlenséget adnak. Lazul az ellenőrzés. (Különszoba.) Nem látok jobb megoldást jelenleg, mint a fiatalok erősebb kontrolja, a fegyelmezett cselekvés megkövetelése. Ugyan mindez szembe megy a a „társadalmi trenddel”, de nem látok más lehetőséget. Szűkebb-bővebb családomban tapasztaltak mindezt többszörösen igazolják, jó és rossz irányban egyaránt. Hatalmas támasz lehet ebben az élő hitre való következetes nevelés. (Ami megköveteli az érintett szülők állandó önnevelését is.)
Lehetne még írni a kultúra-függő, öltözködési szokásokról. Egyes helyeken megdöbbentő mértékű a változás, akár néhány éven-évtizeden belül, míg más kultúrákban a vallásilag is megalapozott állandóság van. Két, eltérő kultúrájú embercsoport együttélésénél az öltözködési szokások különbözősége szokta a legtöbb konfliktust kiváltani. Ezek kezelése sokszor szinte megoldhatatlan, mert egyik csoport sem hajlandó a másik kedvéért engedni. Ezért talán az ennyire eltérő kultúrák együttélése egyelőre - szerintem – nem oldható meg.

A „Himnuszok az Újszövetségben” sorozat következő darabjaként Zakariás próféciáival fogunk foglalkozni. Zakariás nem volt próféta, de Lukács tanúsága szerint a Szentlélekkel megtelve prófétált a kisfia megszületésekor. Próféciája két részből áll. Először az Üdvözítőről, majd a fia előkészítő szerepéről szól. Bár fiának a prófétai szerepét említi, de a fia, „Keresztelő” János, határozottan tiltakozott a prófétaság ellen (Jn1, 19-23) Zakariás után viszont a Szentírás nem említ több prófétát. Izrael népének hagyományában sem szerepel több próféta. Jézus születésének Lukácsnál olvasható történetének egyik csúcspontja Zakariás áldozópap prófétálása (éneke, himnusza). Az egész, Lukács által leírt rész nagyon életszerű, eleven, a 12 éves Jézus templomi szereplésével együtt. Szinte „kiabál”, hogy Lukács önálló egységként jutott hozzá, amikor (a saját leírása szerint) felkutatta a Jézus éltéről szóló dokumentumokat és hagyományokat. Ennek történeti, archeológiai hátteréről sok érdekeset lehet mondani, de mivel ezek nem történeti, ill. szentírási hiteleségűek, itt, most mellőzöm.
Az ebben a részben szereplő szövegek elemzésekor fel kellene, hogy tűnjön azok erősen ószövetségi nyelvezete, szemlélete. Mindjárt az angyal szövegében is, amikor Máriának megmondja kiválasztottságát. (v. 32-33) A Magnifcat-ban is(v.54-55) Majd Zakariás énekében (v. 70-74) ugyancsak szerepel Izrael felemelkedésének ígérete. A szavak, kifejezések is az Ószövetségből „köszönnek vissza”, mint pl. a 23. Zsoltár 4. versében. De akár érdemes volna versenyt hirdetni, hogy ki talál több, a szövegre „rímelő” kifejezést a Zsoltárok között. Amint a Lukácsnál található, Jézus születése körüli eseményekről beszámoló rész mutatja, gondolkodásmódja erős párhuzamosságot mutat az Ószövetséggel. Az egész történet a Megváltó születése körül forog, de csak egyetlen utalás van a későbbi tragédiára, amikor Simeon mondja Máriának: a te lelkedet is éles kard járja át.
Jézus küldetésének indulásakor még érvényes volt, amit Simeon mondott Jézusról a jeruzsálemi templomban: „hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izraelnek”. De Izrael nem tudta befogadni azt az Üdvözítőt, akit az Örökkévaló küldött. Másfajtát vártak. Az első konfliktusa is ebből született a názáreti zsinagógában. Jézus többször is megkísérelte elmagyarázni, mi az ő, az Atyától neki szánt feladat, de nem kellett Izraelnek egy ilyen Messiás. Az Örökkévaló akkor elfordult Izraeltől (Mt24, 37-38) Az Izraellel kötött szerződés demonstrált vége a Templom kárpitjának széthasadása volt (Mt27, 51) az új Szövetség kezdete pedig az Utolsó Vacsorán történt meg (Mt26, 28).
De van-e speciális üzenete ennek az igének a mai hívő számára, azon felül, hogy bejelenti: elközelített az Üdvözítő? (Zakariás már úgy szól, mintha az Üdvözítő már megszületett volna, pedig Ő csak fél évvel később született – Lukács tanúsága szerint.) Az „erős Üdvözítőt támasztott”kifejezés nem pontos. A Vulgata szerint: „a mi Urunk felemelte szarvát Dávid fiainak házában.” Ez – amennyiben ki tudtam hüvelyezni a görög szövegből – eléggé megfelel az eredetinek. (Az Ószövetségben többször szerepel az a kifejezés: felemelte szarvát ellene.) De az igazi üzenet, ami (érzésem szerint) közvetlenül nekünk szól, az a 77-78. versben olvasható. „… hogy ráigazítsa lábunkat a béke útjára.” Bizony, bár mindig érvényes, de talán manapság különösen érvényes: elindulni a béke – az Úr által hozott béke – útjára.
Egy – szerintem – fontos kifejezés szerepel még ebben a részben: „a felkelő fény a magasból, hogy világítson…” Erős párhuzam látható ebben János evangéliumának prológusával. Itt is, ott is, a Megváltó analógiája a fény, a világosság. Aki/ami, eredetét tekintve, magának az Örökkévalónak a (teremtő szava). „Meglátogat bennünket a felkelő fény a magasságból”, nem más, mint a Megváltó, aki az Atya szavára (erejéből) öltött testet. Az örök életről szóló Örömhír az, ami a „halál árnyékában járóknak” fényt gyújt az életébe. De az Úr szava a Szentlélek által ma is szól hozzánk (Jn14, 26) Képes ma is megvilágosítani minket, hogy most, mai problémáinkban mit kell tennünk. De ehhez előfeltevés, előítélet, rutin-vélemény nélkül kell figyelnünk a mai üzenetére. Az előítéletekből való kiüresedés a legnehezebb dolgok közé tartozik. Kérjük a Szentlelket, segítsen bennünket ebben, „bűneink bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért”. Úgy legyen!

Amióta tudjuk, hogy a mi földi világunk része egy elképzelhetetlenül nagy valaminek, a Kozmosznak, hétköznapi életünk, gondolkodásmódunk vajmi keveset változott. Mind emellett hatalmas változásoknak vagyunk részesei, társadalmi körülményeinkben, technikai, kényelmi lehetőségeinkben, de gondolkodásmódunk, a bennünket körülvevő világról alkotott képünk nem sokat változott az 500 évvel előbb élt őseinkhez képest. Ha egy követ feldobunk, az visszaesik (remélhetőleg nem ránk) és ha egy poharat elejtünk egy kemény padlóra, az nagy valószínűséggel eltörik. De például, hogy a Föld túlsó oldalán élők nekünk fejjel lefelé sétálnak, azt már (bár ésszel tudjuk) elképzelni nem vagyunk képesek. Nagyon sok olyan tény van, amire hasonló, vagy jobb példákat lehetne hozni ebben a témában. Vannak hétköznapi dolgok is, amiket ésszel tudomásul veszünk, de, de érzékelésünk számára elképzelhetetlen. Csak egyetlen példát említek: Egy tömör rézhuzalban hatalmas energiát lehet szállítani, annak állagának megváltozása nélkül. Környező világunk tele van ilyen, „a józan-ésszel felfoghatatlan” tényekkel. Az ember rendszeresen használ olyan eszközöket, amelyek működése túlmegy a hétköznapi közvetlen tapasztalatokon. Talán a most felnövő nemzedék számára már csodálkoznivalót sem jelent egy ilyen új ismerettel való találkozás.
Mindeközben a hitéletünkben, hitgyakorlatunkban olyan fogalmakat használunk, mint pl. Isten Országa, Mennyország. Nagyon érdekes tapasztalatom, hogy azok, akik nem egyházi környezetben nőttek fel, nem keresztyén családban szocializálódtak, ha bekerülnek egy gyülekezetbe, akkor probléma nélkül átveszik az ottani szóhasználatot, és úgy tűnik, azonnal értik a fogalmak értelmét. Micsoda kukacoskodás a részemről, ha fenn akadok ezen a gyakorlaton! Hagyjuk tehát a régi, 2000 éves fogalmakat használni, ha mindenki tudja, mit kell azokon érteni. Ebben meg is nyugodhatnánk, ha (az esetleges helyi részsikerek ellenére) nem a hívők közösségének erős fogyását nem jeleznék a szociológusok és statisztikusok. „Nem vonzó manapság a keresztyénség” – mondják. Régen mitől volt vonzó? – kérdezhetnénk. Az első egy-két nemzedéknél a Parúzia, Krisztus újra eljövetelének várása volt a vonzó. Azután is, az általános létbizonytalanságban az üdvözülés bizonyossága adott erőt a hívőknek. Azután – valljuk be – Az uralkodók „ösztönzése” a keresztyénség felvételére volt a meghatározó. Az uralkodók pedig az emberek könnyebb vezethetősége miatt szövetkeztek össze az egyházi vezetőkkel. Aztán jött több, általános lelki megújulás, különböző, „nem konformista” egyházi emberek hatására. Ezek közül a legnagyobb hatású a Reformáció volt, de a társadalmi viszonyok változása, bizony, ennek az erejét is „megtépázta”.
Talán a fogalmak új interpretációja is segíthetné a megújulást. A szemem előtt két fogalom van, amit – szerintem – újra át kellene gondolni. Az egyik a mennyország, és a másik a feltámadás. Mindkét fogalomra jellemző, hogy azoknak a helye, ill. ideje „nagyon messzire” került. Köztudottá vált, hogy ez a világ már nagyon régóta megvan, és csak néhány ember gondol a közeli „világ-végére”. Így rögzült a valamennyire is hívő keresztyének gondolkodásában, hogy az Utolsó Ítélet, a feltámadás csak a világ (a mi „világunk”, a Föld) végével, megsemmisülésével következhet be. (2Pét3,7) Hasonlóképpen, a mennyország (Máténál: Isten országa) a régiek számára közel volt, hiszen a felhők fölött nincs más, mint egy „firmamentum”, valami függönyféle, amire vannak a csillagok felfüggesztve. Ez mögött pedig kezdődik a mennyország. (Pál szerint legalább 3 ég-réteg van. 2Kor12,2-4) Mióta tudjuk, hogy fölöttünk, körülöttünk végtelen üres tér van, azóta az egyszerű gondolkozás számára is a mennyország a végtelen messzesége került. Ha a Mi Atyánk szerint hisszük, hogy a mennyekben van, akkor nagyon messzire került. Jézus szerint viszont közöttünk van. (Lk17,21)
Az Újszövetségben két vélemény van jelen. Az egyik a közeli mennyországról és közeli feltámadásról szól, míg a másik a majdani feltámadást hirdeti, Vannak még, ebben a tárgyban a két alternatívába be nem sorolható igék. Amely igéket ebben a témában kigyűjtöttem, azoknak az elérési helyeit felsorolom a következőkben, minősítés nélkül. Ki-ki, sorolja be azokat a megfelelőn csoportba. Kiemelem ezek közül elsőnek a Jn11,25-26 igehelyet. Én személyesen ezt tartom a legfontosabbnak és szó szerint vallom. És most következzenek a kigyűjtött igehelyek, az előfordulásuk szerinti sorrendben. (Tudom, hogy még sok másik, a témára vonatkozó igehelyet lehetett volna kigyűjteni, de talán ezek összessége is jó keresztmetszetét adja a témának.)
Mt24,27-31, 38-41, Mt27,52-53, Mt28,2-4, Mk12,24-27, Mk13,24-27, Lk14,14, Lk17,20-24, 30-37, Lk21,25-36, Lk23,39-43, Lk24,36-43, Jn5,27-29, Jn6,40, Jn11,24-26, Jn20,24-29, Jn21,3-13, Apcs10,41, Apcs24,15, Apcs26,6-8, 1Kor15,12-23, 29, 35-55, 2Kor12,2-4, 1Tessz4,13-18, 2Tim2,18, 2Pt3,3-13.
Rövidítve, egyszerűsítve és kisarkítva a felsorolt igehelyekben olvashatókat, Jézus a halál utáni azonnali feltámadásról beszélt, míg Pál a meghaltaknak a feltámadását az Utolsó Ítélet idejére teszi. De nem is látható, ha valaki meghal, hogy mindjárt feltámadna. Akkor ez hogyan lehetséges? – kérdezhetnénk Máriával. (Lk1,34) Kicsit közelebb visz a megértéshez, hogy a „halál-közeli élményt” átéltek közül többen beszámoltak olyan tapasztalatokról, amikor olyan tevékenységeket láttak és olyan beszélgetéseket hallottak, amik a testük helyzetéből nem tapasztalhattak. (Pedig senki sem vette észre, hogy valaki/valami eltávozott volna a testükből.) Mai ismereteink szerint sok minden létezik a fizikai valóságban, ami nem látható, hallható. Ilyenek pl. az elektromágneses hullámok. Jóformán korlátlan számú frekvencián létező elektromágneses információhordozó csatorna hozható létre. Az ezekben levő tartalom általunk is láthatóvá és hallhatóvá tehető a megfelelő frekvenciacsatolás esetén. Ez lehet egy analógia a transzcendens létben való egzisztálásra. Ha a feltámadás után az Atyával vagyunk, akkor mi is „lélekként” kell, hogy létezzünk. (Jn4,24) A Pál által leírt „dicsőséges test” is lelki test. Aki, ha akar – és a mennyei Atya ezt megengedi neki – akár fizikai testben is megjelenhet, majd utána az élők szeme elől ismét eltűnhet, amint azt a Jézus halála utáni megjelenéseiről beszámoló írók tanúsítják.
Akkor, meg mire való az Utolsó Ítélet? Jelzi, hogy az emberiség vége nem a Kozmosz (sok milliárd év múlva esedékes) végéhez van kötve. Valami, csak a Föld bolygóra vonatkozó kataklizma érzékletes, részletes és akár a mai fizikai ismereteink szerint is helytálló (2Pt4,18-20) katasztrófa jöhet, váratlanul. Elegendő arra gondolnunk, hogy a Gonosz éppen most esedékes szolgái (terroristái) felrobbantanák a volt Szovjetunió központi atombomba-raktárát, és az beindítaná az összes többi, máshol tárolt többit. Bekövetkezne az, amit a szinoptikusok egybehangzóan írnak le. Nincs haladék? De talán még van, ha úgy teszünk (minden méltányossági és igazságérzetünk ellenére) ahogyan Jézus tanácsolta/parancsolta a Mt5,25-ben.
Olvasgassátok a Végidőket! Pl.: Mt24,10-14, 20-22, 44. De Lk21,28!

Úgy adódott, hogy az utóbbi hónapokban döntő részben János evangéliumával foglalkoztam, valamint részben Pál apostol leveleivel. Amikor aztán elővettem a három szinoptikus evangéliumot a különbség az előzőkhöz képest szinte mellbevágott. Amíg Jánosnál, ill. Pálnál dominál a teológia, addig a szinoptikusoknál a „hétköznapi élet” sűrűjébe merülhetünk el. Itt is nagyobbrészt Jézus beszél, de egészen másképpen és mást mond. Az egész tele van cselekvéssel, különösen Márknál. És Jézus cselekszik: Gyógyít, gyógyít, gyógyít. Amikor Keresztelő János tanítványai megkérdik Jézustól, hogy „Te vagy-e az eljövendő?” Jézus is a gyógyításaira hivatkozik. És – nem utolsósorban – az evangélium hirdetésére. Ez különösen érdekes kijelentés, mert az „evangélium” kifejezés az összes evangéliumban csak itt szerepel. (Ha nem tekintjük Márk evangéliumának bevezetőjét.) A Lukácstól idézett rész így hangzik: „a szegényeknek az evangélium hirdettetik”. Tehát, az evangélium (az örömhír) a szegényeké. (Ez mintha a mostani pápa megszólalásaira hasonlítana.) A szinoptikusok Közül Lukács kiemelkedően foglalkozik a szegényekkel, az elesettekkel. A „boldogság-mondásokat” is a szegényekre hegyezi ki. Az előbb említett, a szegényekkel foglalkozó igehelyek nem nagyon szerepelnek a perikópák egyik verziójában sem. Így aztán a „vasárnapi keresztyének” nem is szoktak találkozni ilyen kényelmetlen igehelyekkel. Többek között innen eredeztetem az „egyszerű hívőknek” a nyomor iránti érzéketlenségét. Ha a szinoptikus evangéliumoknak a szegényekkel, az elesettekkel szembeni „radikalizmusa” (egy-két kivételtől, pl., a ferencesek, eltekintve) soha nem volt hangsúlyos a régebben keresztyénnek tekintett társadalomban. Pedig, a jézusi normák követése adja ma is az egész emberi társadalom számára a kibontakozás lehetőségét a sokféle csődhelyzetből, konfliktusból, erőszakból. Az egész emberi társadalom összes erőforrása erre ma már elegendő lehetne. Az lenne igazán fontos feladat, hogyan lehetne mindezt megszervezni, megvalósítani. Ez lenne egy igazán szép dolog, ezzel foglalkozni.
(Bezápult gondolatok tárháza, amelyek mélyén azért a mennyek országának az óhaja rejlik.)
Miért foglalkozom a Szentírás nagyobb összefüggéseivel?
A Szentírásban (különösen az Újszövetségben) az Örökkévaló (a mennyei Atya) által elküldött Jézust – és az Őáltala elküldött Szentlelket – keresem. Tehát elsősorban nem azt, hogy mit mondanak, hanem, hogy kik ők? Kiemelkedően Jézust, Jézus személyiségét. Erről már többször is vallottam, különböző alkalmakkor. Miért? Azért, mert nekem különösen kedves. És a Szentírásban a sorok mögött az Ő személyiségét vélem helyenként felfedezni. Az Újszövetség különböző könyveiben Jézusnak más-más arca mutatkozik. Melyik az igazi? Van, aki azt vallja, hogy mindegyik igazi. Itt én ebben a dologban nem akarok véleményt nyilvánítani. Azt is látni lehet, hogy az egyháztörténet különböző szakaszaiban Jézusnak más és más arca volt a legvonzóbb, leghatásosabb. Elég, ha csak Pál leveleiből kibontakozó Jézus-arc szerepére gondolunk a Reformáció korában. A keresztyénség első századaiban is más volt a ránk maradt szentírási szövegekből hangsúlyos. Akkor a feltámadás és az örök élet reménye volt a legfontosabb az akkori keresztyéneknek. Vallom, hogy a Szentírás üzenete ma is érvényes, csak más részei azok, amik Jézushoz vonzzák az embereket. Úgy látom viszont, hogy a hatalmas társadalmi, világképbeli változások miatt az eredeti Üzenetet át kell „transzponálni” a mai kor viszonyaira. Alapként a szinoptikus evangéliumok látszanak a legalkalmasabbnak, és ezekből is Lukács evangéliuma. Lehet, hogy nagyon elfogult vagyok, de nekem is a legkedvesebb Jézusnak az arca az, amit Lukácsnál ismerhetünk meg. Nekem Jézus személyisége ebben a leghitelesebb. Úgy látom, hogy Lukács szövegei fordíthatók le a legvonzóbban a mai kor társadalmi, világnézeti, gazdasági körülményeire. Érdemes volna egy adaptációs sorozatot ennek szentelni.
Jézus személyisége
Jézus valóságos ember is. És mint ilyen, emberi személyisége is van. Jézus emberi személyisége a szinoptikus evangéliumokban sokszor kitűnik. Felháborodik, haragra gerjed, elszomorodik, sőt, sír. Ujjong is, mikor a tanítványok beszámolnak az Örömhír sikeres hirdetéséről. Viszont amikor nyilvánvalóvá válik a számára, hogy Izrael nem fogadja el az Ő örömhírét, láthatóan erősen foglalkoztatja ennek egyenes következménye. Ugyanis a zsidó főemberek elhatározták: kivégzik. Előre látja a kényszerű kínhalált, aminek képétől nem tud szabadulni. Sokszor (az evangéliumok szerint háromszor) fel is emlegeti a tanítványainak, akik persze nem értik, hiszen a nép láthatóan ünnepli. Leginkább drámai módon emberi személyisége a szenvedéstörténetben mutatkozik meg. „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” – mondja Jézus mikor közeledik az elfogatásának ideje. A szinoptikus evangéliumok éppen ezekkel a hitelesen ábrázolt momentumokkal hozzák közelebb hozzánk Jézus személyiségét. Ez az ábrázolás karakteres személyiséget mutat meg, aki mással nem téveszthető össze. Éppen ez adja önmagában is a szinoptikusok hitelességét. A mai információdömpingben éppen ez a legfontosabb jellegzetesség az információ elfogadtatásához. A másik, hasonlóan fontos jellemzője a szövegnek a személyesség. Jézus úgy beszél és cselekszik, mint egy-valaki közülünk. A földi életében ugyancsak ez volt az egyik vonása, ami annyira vonzotta a tömeget. Ma azt mondanánk rá: karizmatikus személyiség. „Úgy beszél, mint akinek hatalma van.” – mondták róla. Érdekes módon, ez a vonása itt kevésbé „jön át”. Inkább János evangéliumában tűnnek ilyennek Jézus szavai. Talán ez azért van, mert a tanítványok, akik mindig mellette voltak, ezt nem látták annyira. És talán azért is van, hogy annyit értetlenkedtek Jézus szavain. János inkább már messzebbről láttatja Jézust, ezért megengedheti a szövegben a (hétköznapokban természetellenes) fensőségesebb hangvételt. Személyesen éppen azért áll közelebb hozzám Jézusnak a szinoptikusoknál megmutatkozó közvetlensége.
Szöveghitelesség
A szinoptikusoknál a Jézus szavaiból sugárzó hitelesség mellett a szövegek történelmi hitelessége is felmerül már a mai szkeptikus korban. A napokban olvastam egy izgalmas regénynek is beleillő leírást az Ószövetség keletkezés-történetéről. (És ennek a történetnek még nincs vége, mert a mai archeológiai kutatások sorra döntenek meg korábban bizonyosra vett megállapításokat.) Egyszer ennek az izgalmas történetnek a megismertetésére is érdemes lenne sort keríteni, mert jó tudni, miből, milyen társadalmi, kulturális, hitbeli környezetből nőtt ki az Újszövetség. Ami pedig az Újszövetség történeti hitelességét (és ezen belül különösen a szinoptikusokét) illeti, arról olyan sok jó információnk van (már ami valaha megtudható) hogy ezt egy érdekes, de bizonyosságokon alapuló ismeretnek tekinthetjük. Már egyszer erről beszéltünk (de szerintem még nem eleget). Mindezt azért tartom fontosnak, hogy amikor az Örömhír aktuális üzenetét a mai társadalmi, kulturális viszonyokra adaptálni kívánjuk, akkor egy biztosabb, gazdagabb tudás-háttér birtokában tegyük azt.

János evangéliumával foglalkoztam eddig a legtöbbször, mert mindig izgatott a különleges tartalma, lényeges stílusbeli eltérése a többi evangéliumoktól. Még a számítógépes idők előtt egy egész füzetet teleírtam az elemzéseimmel, de akkor (sem) jutottam vele dűlőre. Tudom, hogy most is csak kínlódás lesz a végeredmény, de azért szeretném közzé tenni, mire jutottam mostanában vele a magam dilettáns módján.
Legyen a vizsgálatunk mottója: (Jn4, 13-14) örök életre buzgó víz… A Szentírásról beszél itt Jézus. Az Ige lehet só, de lehet bőven buzgó forrásvíz is. (Az „élő-víz” alatt régen a forrásvizet értették, szemben az állóvízzel, ami „holt-víz”.) Az Ige lehet mag is, ami Isten Igéjének terjesztéséről szól. Ha az „élővizet”, mint igét akarom összehasonlítani a sóval jellemzett igével, akkor az élővíznél a Szentírással való intenzív foglalkozásra gondolok, míg a sónál a keresztyén életben az ige-alkalmakat értem alatta, ahol az igehirdető „főzi” ki nekem az eledelt, aminek a „sava-borsa” a felolvasott Ige.
Ami a János evangéliumának vizsgálatát illeti, dilettáns készületlenségemben nem tudok a szövegben kellőképpen elmélyedni, hiszen ehhez, pl. többek között a görög nyelv kiváló ismerete is szükséges lenne. Így aztán csak a szöveg „felületét” vagyok képest „fésülgetni”. Így is sok mindent meglát, aki figyel a szöveg szerkezetére, fogalmi, stílusbeli összefüggésekre. Pl. ilyen érdekes s sajátosság, hogy Jézus, mikor beszél, akkor, ha nyomatékosítani akarja a mondanivalóját, akkor többször (7x) használja a bizony, bizony szókapcsolatot. Viszont csak a tanítványok felé mondja, (5x) ha magáról beszél, „Én vagyok…” Az egész evangélium megírásának – szerintem- a fő mondani valója: „hogy higgyetek”. (Jn21, 31) A missziós motiváció nem olyan hangsúlyos, mint a szinoptikusoknál, csak ennyi van benne: Én is elküldelek titeket. Közel áll a szellemisége Páléhoz. Mózes: Törvény, Jézus Krisztus: kegyelem és igazság (megigazulás)
Különlegessége az evangéliumnak, hogy a szövegek legalább háromnegyede Jézus beszéde, amiben főleg önmagáról és az Atyával kapcsolatáról beszél. A cselekményes részek többnyire kerek történetek, lehetne mondani: novellácskák. Olyanok, mintha egy történet-füzérből lettek volna beillesztve. (Kánai menyegző, Szamáriai asszony, Gyógyítás a Bethesda tavánál, 5000 ember megetetése, a Vakon született története, Lázár feltámasztása, Nagy halfogás, a feltámadás után, Jézus kérdése Péterhez: szeretsz-e engem? Ide tartozhatna az „apokrif” történet is a házasságtörő nőről. Vannak részek, ahol olyan a szöveg, mintha több különálló papirusz-csíkból, különösebb szerkesztés nélkül lenn összeállítva. (Jn3, 31-36)
Számomra a legmegragadóbbak a nagyon élő emlékekről tanúskodó rövid megjegyzések. (Pl. Jn1, 35-51, 1, 12, 3, 22-28, 4, 43-44, 6, 16-21, 7, 1-14, 19, 25-27, 20, 3-16,21,15-23.) Ezek azok, amiket olvasva, kerestem tovább az evangélium „titkait". De ez az én „hobbim". Az egész Szentírásról való ismereteinkben – szerintem – az a legfontosabb,hogy melyek azok a részek, amik a legjobban segítik a mai missziót. Ez valahogy úgy van, hogy az elmúlt 200 év alatt felépült a Tanítás (teológia) építménye. De ez az építmény öncélúvá vált, mert nem helyettesíti az Ige „kardját”, ami a nem Krisztus-követők hitre jutását. Minden kornak megvoltak a térítésben az éppen leghatásosabb részek. A kezdetekkor az örök élet reménysége volt az. A Parúzia eltávolodásakor más ige-részek váltak eredményesebbekké. A mai feladatunk a Tanításból visszafejteni azokat a gyökereket, amik a leghatásosabbaknak látszanak. Ezek a gyökerek pedig – szerintem – a szinoptikusoknál találhatók. De ez már egy másik, szintén érdekes elemzés tárgya lehetne.

Rendszeresen foglalkozom a Bibliával, különösen az evangéliumok szövegeivel. Elsősorban a mennyei Atya mai, nekem szóló üzenetét keresem benne. A Szentírás egyik része többször küld üzenetet nekem, mint egy másik rész. Máskor meg egy másik rész jelent számomra valamit. Kért, vagy kéretlen válaszokat kérdéseimre többször kapok mostanában az evangéliumokból. Mivel Jézusnak ugyanaz a tanítása többször más evangéliumokban is megjelenik, az ismereteim gazdagítására sokszor elolvasom a párhuzamos részt is. Van, amikor két párhuzamos szöveg szó szerint is megegyezik, máskor meg esetleg a két szöveg között lényeges értelmezési lehetőség is van. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: most, számomra melyik értelmezési lehetőség a helyénvaló? Felmerül ilyenkor bennem az a kérdés is, hogy miért különbözik a két szövegváltozat? Már régóta ismerem a szentírástudósok véleményét, miszerint az egyik evangélium más kör részére íródott, mint a másik. Ilyenkor az is felmerül bennem, hogy az egyes változatok közül melyik az, ami a mai ember számára érvényesebb? Ez talán abból is kikövetkeztethető lenne, ha fel lehetne fedni, milyen meggondolások alapján írt a szerző igy, vagy úgy?
Nagy dérrel-dúrral neki is fogtam, elsősorban a Máté és Lukács evangéliumában található „kettős fogalmazások” lehetséges indokainak felderítéséhez. Volt, ahol ezt szépen kikövetkeztethetőnek véltem, de volt, ahol az eltérések elemzésétől nem lettem okosabb, az „elemzésbe” teljesen belezavarodtam. Miért különböznek a megfogalmazások? Csak. Az egyik így fogalmazott, míg a másik úgy. (De közben nem is találtam köztük észrevehető értelmi különbséget.) Csak azok a különbségek látszottak a mai gondolkodás számára is jelentősebbeknek, amiket eddig is tudtam, és a vonatkozó szakirodalom is említ. (Pl. Lukács szociálisan érzékenyebb szövege a „boldogságmondásoknál”) Az „elemzésem” értelmességét erősen lerontja, az eredeti nyelv (a görög) ismeretének teljes hiánya. Pedig a magyar fordítással egybevetve, más (német, ill. angol) fordítások sokszor érezhető értelmezési különbségeit látva, az embernek nagyon szerénynek kell lennie, ha a magyar fordításból valamilyen értelmezési különbségre vél rábukkanni.
Az „elemzésem” azért nem volt teljesen értelmetlen, mert sok tanulságos ismeretre tettem szert, már abban a szűk körben is, amire az energiámból telt. Az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy miért érdemes akár egy életen át is ilyen elemzésekkel foglalkozni. Magam nem jutottam messzebb, mint hogy Máté és Lukács evangéliumának az első harmadát, negyedét vetettem egybe. A nagy nekibuzdulásból ennyire telt, de nem volt teljesen haszontalan, mint az a szövegem későbbi folytatása megmutatja. Miután láttam, hogy egy teljesebb összehasonlításhoz egy teljes évem is kevés lenne, elkezdtem csapongani az evangéliumok más részei között.
Először János evangéliumába fogtam bele, mivel ez „önmagáért beszél”. János evangéliuma (egyszerűsítve) kétféle szövegből van – elég jól láthatóan – összeszerkesztve. Az egyik rész egy nagyon eleven, személyes beszámoló Jézus tanítói időszakának egyes epizódjairól, szép, kerek történetekben elbeszélve. A másik fajta szöveg (a bevezető himnuszt kivéve) Jézus személyes tanítása, elsősorban önmagáról és az Atyához való viszonyáról. Ez a szöveg „tiszta teológia”. Mindaz, amit később a Szentháromságról a teológusok leírtak, az már itt mind kifejtésre került. Sokan úgy tartják, hogy a kétféle szövegnek nem ugyanaz a személy az írója. Most, ismét olvasva, nekem úgy tűnik, hogy akár lehetett ugyanaz a személy, de a kétféle szöveg születése között sok idő, esetleg több évtized is eltelt. Az illető személy „megérett” a Szentlélek „bizalmasabb” információinak fogadására és az említett teológiai tárgyú szövegek leírására. Az evangéliumok János nélkül sok eseménnyel lennének szegényebbek, mert a 2-3 párhuzamos részt kivéve csak nála lelhetők fel. Jánosra jellemző a történeteinél, hogy szépen lekerekített, akár önmagában is megálló, hosszabb részek, „novellák”. A történetekhez kapcsolódnak rendszerint az elméleti, tanító szövegek, többször az „Én vagyok” kezdettel, ami a bibliai „szokás” egy, az isteni Felségre utaló kijelentés. („Én vagyok a szőlőtő…”) Az egész evangélium – így „készen” – nagyon átgondoltan szerkesztett mű. De a „hétköznapi” életre szóló tanítás inkább a szinoptikusoknál található – szerintem
Következőkben összevetettem a Szenvedéstörténetről szóló részeket a négy evangéliumban. Azt vártam volna, hogy (mint az evangéliumok nagyobb részében) itt is Márk és Lukács szövegei között lesz nagyobb egyezés, mint Mátéval. Pedig itt Máté jobban egyezik, Márkkal, mint Lukács. Azt is vártam, hogy Márk szövege itt is rövidebb, mint Mátéé, ill. Lukácsé, de ez nem így van. Ezen belül elég nagyfokú az egyezés mind a négy evangélium között az utolsó órák leírásában, de nagyon kevés a szó szerinti. Ebből következtettek a szentírástudósok arra, hogy több, párhuzamos leírás készült a Szenvedéstörténetről és az evangélisták más, és más leírást használtak. Vagy a leírásuk egy része (Jánosnál bizonyosan) személyes élményük. Mivel számunkra is a legfontosabb esemény-sorozat Jézus szenvedése, halála és feltámadása, nekünk, késői utódoknak különösen jelentős, hogy ezekről az eseményekről ilyen, többoldalú beszámoló maradt ránk. Ezért jó összefoglalás a Hiszekegyben a „valóságos Isten és valóságos ember” megfogalmazás. Nekem nagyon fontos a négy változat, mert valahányszor elolvasom, mindig újabb, és újabb sajátosságokat látok meg bennük, ami a bennem kialakult képet tovább árnyalja. Különösen figyelemre méltó Jézus és Pilátus beszélgetése Pilátus belső hivatalában. Minden, az evangéliumokban erről külön fellelhető részlet igen jellemző és hihető. (Hogy ezeknek szemtanúi voltak, az erősen feltehető, hiszen egy ilyen nagyúr körül mindig sok szolga, katona lebzsel, akik aztán pénzért, vagy csak jól-értesültként adják tovább, aminek tanúi voltak.)
Most pedig, hadd következzenek azok a sajátságok, amiket Máté és Lukács szövegeinek egy részénél, azok egybevetésével tapasztaltam. Az eltéréseknek a „lukács-ságok”, ill. „máté-ságok” nevet adtam. Tehát, a kiválasztott „máté-ságok”, (nem egészen az előfordulás sorrendjében) a következők: A Mt9,9-13.) többi evangéliumhoz képest, Máté az „Isten országa” kifejezés helyett a „mennyek országa” kifejezést használja. (Pl. Mt9, 35). Jézus a názáreti zsinagógában tanítva, Máténál nem említi, mit olvasott fel. (Mt13, 54-58.) Kapernaumban prédikálva, Máté idézi Ézsaiást (Mt4,12-17) Máté elhívása bővebb, mint máshol. (Mt9,9-13) Csak Máténál található Jézus jövendölése a tanítványok sorsáról.(Mt10, 16-30.) Ugyancsak Máté sajátja a böjtölésről szóló tanítás. (Mt6, 16-18) Ugyancsak változik a kősziklára épült házról szóló tanítás, de itt Máté rövidít. (Mt7,24kk) A kapernaumi századosnál Máté bővít (Mt5,11-12) Keresztelő János kérdéseinél is bővít (Mt11,12-15) Ugyancsak a halála leírásánál. (Mt14,1-13/a) Lukács mást, másképpen ír (Lk3, 19-20, 9,7-9) Máténál Péter vallástétele is bővebb (Mt16,17-19) Péter korholása és kiemelése is csak Máténál található. Máté több helyen bővebb Lukácsnál: (Mt10,16 16,26-27, 17,9-13, 17,19-21, 18,1) Csak Máténál olvasható a következő Ézsaiás-idézet: Mt12,15-21. A Miatyánk-kommentár is Mátéé: (Mt6,14-15) Csak Máténál van: megnyugvás és iga, Míg Lukácsnál helyette: Boldog az a szem… A Szentlélek elleni bűnről csak Máté ír: Mt12, 31-32. Az érzékletes leírást a kóválygó gonosz lélekről is csak Máténál lehet olvasni (Mt12, 43-45)
Eddig jutottam Máté sajátosságainak figyelésében, de még kerestem néhány sajátosságot Lukácsnál is. Ezek közül a legismertebb a Boldogság-mondásoknál található eltérés Mátéhoz képest: (Mt5,3-12, ill. Lk6,20-26) Nem gondolná az ember, hogy mindkettőnél ilyen hangsúlyosan szerepel a várható békétlenség Jézus tanítása nyomán. (Mt 10, 31-34, ill. Lk12,49-53) Ebben Lukács a keményebb. (Szeretném, ha már lángolna!) Érdekes, hogy mikor Keresztelő János tanítványainak kérdésére Jézus válaszol, a szöveg vége Máténál: cselekedetei által, míg Lukácsnál: minden gyermekében (nyert igazolást a bölcsesség) Amikor Jézus kiküldi a tanítványai az evangélium hirdetésére, Lukácsnál két kiküldés szerepel. (12, ill. 72) Másodszor, Lk10,1) Máté ezt összevonja. Így összevonja a kiküldéskor mondott utasításokat is. Amikor a tanítványok visszatérnek, Jézus hálát ad Atyjának. ebben a hálaadásban a János evangéliumában levő szövegekhez hasonló kijelentések is szerepelnek. (Lk10,21-22) És Lukácsnál bővebb. (23-24) Lukácsnál található: (Lk11, 23) Ez is ritkán idézett szöveg. A felsorolás végére maradt (mert csak eddig jutottam) Jézus frappáns válasza egy hízelgőnek. (Lk11,24-25) Ezzel a két evangélium összehasonlításában a mintegy 150 korpuszból (jelenetből mintegy 60-at dolgoztam fel. Nem sok, de nekem ennyi is elég volt tanulságul az evangéliumok egyenértékéről.

Az utóbbi időben az Ószövetség keletkezés-történetével foglalkoztunk. Lassan eljutottunk a prófétai könyvekig. Feltűnő volt számomra, hogy amikor az Ige szól az Újszövetségben, akkor az személyhez, a személyek egy csoportjához szól. Az Ószövetségben pedig, ha személyekhez szól, akkor is a nép – rendszerint Izrael – jövőjéről, sorsáról beszél. Az Ószövetségben Izrael sorsa, jövője legalább olyan hangsúlyos, mint az egyes személyeké. A személyeknél is rendszerint a személyeknek (többnyire királyoknak, főembereknek) a nép sorsára, jövőjére való befolyásáról szól. Amikor az Örökkévaló üzen Izrael népének, akkor a népet teszi az első helyre. Ez a „népben való gondolkodás” Jézus igehirdetéseiben csak ritkán tapasztalható. Ha bűnökről beszél, akkor az egyes személyek bűneiről szól. Az Ószövetség prófétái – kevés kivétellel – a nép (Izrael népe) bűneiről beszélnek, Mózestől kezdve- Ha az uralkodók, a főemberek, a gazdagok bűneiről szólnak, akkor is a következményeket említve mindig azoknak a teljes népre való kihatásukról szólnak. Ha a keresztyén kor „prófétáit” hallgatjuk, akkor a személyes bűnök személyre szóló következményeiről hallunk. (Azért vettem a bátorságot magamnak, hogy a mai kor „prófétáiról” beszéljek, mert a lelkészt régebben prédikátornak, az igehirdetését prédikációnak nevezték. Prédikátor, prédikáció pedig a próféta, prófétálás latin megfelelője.) Péter apostol pünkösdi beszédében Jóel prófétát idézve mondta, hogy a Szentlélek hatására „prófétálnak fiaitok és leányaitok”.
A felvetettek hatására két kérdés merült kel bennem: (1) lehet-e ma is az eredeti értelemben vett prédikációt (prófétálást) gyakorolni és (2) ha érvényes a prófétálásra vonatkozó péteri jóslat, mely szerint sok embernek lesz prófétai képessége, ilyenkor helyes-e népben (nemzetben) is gondolkodni? Vagy pedig, az igazi (a Szentlélek közvetlen inspirációja szerinti) prófétálás már nem úgy érvényes, ahogyan a (máshol említett) gyógyítás képességével együtt ez is érvényét veszítette. Hasonlóképpen, ha a Szentlélek által ihletetten mégis valaki prédikálna (prófétálna) akkor azt lehet-e népre (nemzetre) is vonatkoztatni?
Mindezeket azért írtam le, mert (mint írtam) az Ószövetséggel mostanában való foglalkozás közben jutottam ezekhez a kérdésekhez, és bár korábban már úgy láttam, az előbbiekben felvetettek ma nem érvényesek, most úgy vélem, mégis megérne egy megbeszélést ezeknek az ismételt elővétele.

Az Ószövetség első öt könyvét, aminek szerzőségét a hagyomány Mózesnek tulajdonítja, a bibliatudományi irodalomban Pentateuchus néven említik. Héber neve Tóra, azaz Törvény. Az egész Ószövetségben meghatározó helye van, amint a jelenlegi zsidó hitéletben is. Amikor a modern-kori Szentírás-kutatás a 18. sz. végén elkezdődött, elsősorban a Pentateuchus vizsgálatát kezdték el. Előző bibliaóránkon az Ószövetség keletkezésének ismertetését céloztuk meg, nagyobb egységekre bontva. Most a legfontosabb szentírási könyv-csoport, a Pentateuchus (ezentúl a legrövidebb nevén nevezve, a Tóra) vizsgálatával indítunk.

A Tóra szerkezete, tartalma, keletkezésének története egyaránt nagyon összetett, ezért az ismertetésben is igen mélyen el kell merülnünk. Mivel egy szóbeli ismertetés, valamint annak írásos összefoglalója a megjegyezhetőség korlátai miatt csak igen kevés tényszerű adatot tartalmazhat, igyekezem ezt a magam állította korlátot lehetőleg betartani, bár némi alapvető meghatározástól, felsorolástól nem tudok eltekinteni. Ezek nagy része amúgy is az általános műveltség részének tekinthető. A Tóra általánosan használt neve, a Pentateuchus, eredetileg a görög nevének ellatinosított változata. Görög jelentése: penta teuchos: öt eszköz. Lefordítva: az öt tekercset tartalmazó öt hengerre utal. Az Öt könyv ellatinosított görög neve az egyes könyvek lényeges tartalmára utal: Genesis – Teremtés könyve, Exodus – Kivonulás könyve, Leviticus – Leviták könyve, Numeri – Számok könyve, Deuteronomium – Második Törvénykönyv. Rövid tartalmuk: a kivonatosan ismertetett könyv (Rózsa Huba: Az ószövetség keletkezése) ezen túl az (i.m. 55. o.) megfelelő oldalára utal, a rövidség kedvéért.

Az Ószövetséget vizsgáló Szentírás-tudósok (ezen túl: bibliakutatók) A 18. sz. végétől hangot adtak annak, hogy az Ószövetség (és ezen belül a Tóra) több részből lett az idők folyamán összeszerkesztve. A vizsgálat a felvilágosodás idején indult el, amibe hamarosan (német, evangélikus) szentírástudósok is bekapcsolódtak. A vizsgálataik eredményét nemcsak a katolikus egyház, hanem a saját egyházuk is erősen támadta. A tudományos közvéleményre J. Wellhausen kutatási eredményei voltak a legnagyobb hatással. Az ő munkássága idején (1844-1918) alakult ki a kutatók vitái között az Ószövetség keletkezésének az az elmélete, ami mindmáig nagy vonalakban érvényes maradt. Legmélyebben a Pentateuchus (Mózes 5 könyve) felépülésével foglalkoztak, majd ennek az eredményeit alkalmazták az Ószövetség többi könyvére. A viták során kialakult tudományos véleményeket ma már a világ, vezető bibliakutató helyein elfogadják, bár a Vatikán még ma is bizonyos „fáziskésésben” van a többi kutatóhelyhez képest. Mind emellett a PPTE-n az „ökumenikusan” kialakult vélemény szerint tanítanak. Mindezekkel együtt, a Pentateuchus-Tóra keletkezéséről, az egyes részek üzenetéről mind a mai napig sok (olykor egymással ellentétes) vélemény „forog” a szakirodalomban. Ezek a vélemények sok, érdekes szempontot közvetítenek, de akinek nincs módja elmélyedni a különféle látásmódok által közvetített üzenetek között, annak ezen a módon nincs lehetősége a csupasz szöveg mögött tapasztalható isteni vezetés megélésére sem.

A Tórában (is) az a csodálatos, hogy az annyi szerkesztő által hosszú időn át formált szöveg az Örökkévalóról szóló tudósítás alapvető forrásává vált, nekünk, keresztyéneknek, és a ma élő zsidók számára is. A Tóra hitelességét nem a benne leírt események történeti hitelessége adja, és nem is az irodalmi színvonala, hanem az Üzenet egységessége. A sok-sok részből jól-rosszul összedolgozott szöveg mögött folyamatosan érezhető a teológiai „norma” egységessége. Ez a teológiai ”norma” Időnként megjelenik egyes hitvallás-szerű részekben. A „normának” három eleme van. Ezekből a legfontosabb volt Izrael megszabadulás-élménye az egyiptomi rabságból. ennek gyújtópontját jeleníti meg Mózes hálaéneke. (Ex 15, 1-18) Ennek hitvallás-szerű feldolgozásai: a Deut 6, 20-25, ill. 26, 5-9. Máig erősen ható meggyőződés Izrael népe számára az Örökkévalónak az Ábrahám számára adott ígéret is, (Gen 1-16) amely egyben a szövetségkötés hit-élménye. A legátfogóbb, hit-élmény Izrael hitének alapja, a Jahve-hit. (Ex 3, 1-9, 13-15) Az említett igehelyekben reprezentált „normák” határozták meg minden szerkesztési műveletben (és végig az egész Ószövetségen át) azokat a kritériumokat, amiknek mindenkor a szerkesztők kezét vezették. Az egész Ószövetség igen heterogén taralma mindig megfelel ezeknek a „normáknak”.

A tájékozódásomat megalapozó elemző írások olvasása során sokszor felmerült bennem, hogy kik lehettek ezek a „szerkesztők”, és milyen „alapanyagból” dolgoztak? A Teremtés-történetben bizonyos, hogy mezopotámiai szövegek hatása is fellelhető, továbbá, egyes részek láthatóan építenek az Egyiptomról való közvetlen és közvetett ismeretekre, de a szövegek többsége Izrael saját hagyománya. Mégpedig jól láthatóan eltérő törzsi hagyományok lettek egybedolgozva. Jól mutatják az eltérő hagyományok, hogy Izrael több különálló, hasonló kultúrájú törzsből, nemzetségből lett „egybegyúrva”. A Deuteronomium és Józsué könyvei elég élénken árulkodnak erről. Az a csodálatos, hogy nem is a királyság politikai akarata végezte el ezt a egybegyúrási feladatot, hanem a kialakuló nemzetben a közös származáson alapuló hit. A közös származás tudatát pedig a Tóra közös szövege alakította ki.

A Tóra írói, szerkesztői „elbújtak” a névadó próféta, Mózes neve mögé, ezzel adva meg az írás tekintélyét. Sokan dolgoztak ezen a művön, több száz éven át. A kutatók megkülönböztetnek Elohista, Jahvista, Papi szerzőt, de az elemzések azt is mutatják, hogy pl. a Papi szerző sem egyetlen személy volt, sőt a Papi szerzőnek mondott személy sem egyetlen ember volt, és ezek sem éltek mind egyazon korban. A Tóra írásba foglalása a meglévő hagyományokból (meglepő módon) leghamarabb közvetlenül a királyság kora előtt kezdődött az Egyiptomi Szabadulástörténet első változatával. a Teremtéstörténet feltehetően a Fogság korában alakult ki. A Tóra végleges alakja feltehetően a Babiloni Fogságot megelőzően, vagy azt közvetlenül követően alakult ki. Az Ószövetség könyvei közül a Nagypróféták szövegei viszonylag korán megszülettek, de végleges alakjukat csak a Fogság után nyerték el.

Az Ószövetség kialakulásában az a csodálatos, hogy bár nyilvánvalóan több időszakaszban, több helyszínen, több (munka) csoportban készült, mégis, visszatérően, a szerkesztői mindig arra törekedtek, hogy egységes írásmű készüljön. Ezért kellett az újabb részek beillesztésénél újabb, és újabb átszerkesztéseket végezni a meglévő szövegeken. Ennek ellenére többször lehet ismétléseket, párhuzamosságokat, töréseket találni a szövegekben. De egy ilyen hatalmas korpuszban mégis az a csodálatos, hogy az Ószövetség ennyire egységes képet mutat. És ami a legfontosabb, az általam már említett „normákat” a szerkesztések során mindig következetesen betartották. Éppen ez az a következetesség, ami miatt a Tórát és az egész Ószövetséget a Szentlélek által inspiráltnak tudjuk, és kell is elfogadnunk.

A Pentateuchus

Az Ószövetség első öt könyvét, aminek szerzőségét a hagyomány Mózesnek tulajdonítja, a bibliatudományi irodalomban Pentateuchus néven említik. Héber neve Tóra, azaz Törvény. Az egész Ószövetségben meghatározó helye van, amint a jelenlegi zsidó hitéletben is. Amikor a modern-kori Szentírás-kutatás a 18. sz. végén elkezdődött, elsősorban a Pentateuchus vizsgálatát kezdték el. Előző bibliaóránkon az Ószövetség keletkezésének ismertetését céloztuk meg, nagyobb egységekre bontva. Most a legfontosabb szentírási könyv-csoport, a Pentateuchus (ezentúl a legrövidebb nevén nevezve, a Tóra) vizsgálatával indítunk.

A Tóra szerkezete, tartalma, keletkezésének története egyaránt nagyon összetett, ezért az ismertetésben is igen mélyen el kell merülnünk. Mivel egy szóbeli ismertetés, valamint annak írásos összefoglalója a megjegyezhetőség korlátai miatt csak igen kevés tényszerű adatot tartalmazhat, igyekezem ezt a magam állította korlátot lehetőleg betartani, bár némi alapvető meghatározástól, felsorolástól nem tudok eltekinteni. Ezek nagy része amúgy is az általános műveltség részének tekinthető. A Tóra általánosan használt neve, a Pentateuchus, eredetileg a görög nevének ellatinosított változata. Görög jelentése: penta teuchos: öt eszköz. Lefordítva: az öt tekercset tartalmazó öt hengerre utal. Az Öt könyv ellatinosított görög neve az egyes könyvek lényeges tartalmára utal: Genesis – Teremtés könyve, Exodus – Kivonulás könyve, Leviticus – Leviták könyve, Numeri – Számok könyve, Deuteronomium – Második Törvénykönyv. Rövid tartalmuk: a kivonatosan ismertetett könyv (Rózsa Huba: Az ószövetség keletkezése) ezen túl az (i.m. 55. o.) megfelelő oldalára utal, a rövidség kedvéért.

Az Ószövetséget vizsgáló Szentírás-tudósok (ezen túl: bibliakutatók) A 18. sz. végétől hangot adtak annak, hogy az Ószövetség (és ezen belül a Tóra) több részből lett az idők folyamán összeszerkesztve. A vizsgálat a felvilágosodás idején indult el, amibe hamarosan (német, evangélikus) szentírástudósok is bekapcsolódtak. A vizsgálataik eredményét nemcsak a katolikus egyház, hanem a saját egyházuk is erősen támadta. A tudományos közvéleményre J. Wellhausen kutatási eredményei voltak a legnagyobb hatással. Az ő munkássága idején (1844-1918) alakult ki a kutatók vitái között az Ószövetség keletkezésének az az elmélete, ami mindmáig nagy vonalakban érvényes maradt. Legmélyebben a Pentateuchus (Mózes 5 könyve) felépülésével foglalkoztak, majd ennek az eredményeit alkalmazták az Ószövetség többi könyvére. A viták során kialakult tudományos véleményeket ma már a világ, vezető bibliakutató helyein elfogadják, bár a Vatikán még ma is bizonyos „fáziskésésben” van a többi kutatóhelyhez képest. Mind emellett a PPTE-n az „ökumenikusan” kialakult vélemény szerint tanítanak. Mindezekkel együtt, a Pentateuchus-Tóra keletkezéséről, az egyes részek üzenetéről mind a mai napig sok (olykor egymással ellentétes) vélemény „forog” a szakirodalomban. Ezek a vélemények sok, érdekes szempontot közvetítenek, de akinek nincs módja elmélyedni a különféle látásmódok által közvetített üzenetek között, annak ezen a módon nincs lehetősége a csupasz szöveg mögött tapasztalható isteni vezetés megélésére sem.

A Tórában (is) az a csodálatos, hogy az annyi szerkesztő által hosszú időn át formált szöveg az Örökkévalóról szóló tudósítás alapvető forrásává vált, nekünk, keresztyéneknek, és a ma élő zsidók számára is. A Tóra hitelességét nem a benne leírt események történeti hitelessége adja, és nem is az irodalmi színvonala, hanem az Üzenet egységessége. A sok-sok részből jól-rosszul összedolgozott szöveg mögött folyamatosan érezhető a teológiai „norma” egységessége. Ez a teológiai ”norma” Időnként megjelenik egyes hitvallás-szerű részekben. A „normának” három eleme van. Ezekből a legfontosabb volt Izrael megszabadulás-élménye az egyiptomi rabságból. ennek gyújtópontját jeleníti meg Mózes hálaéneke. (Ex 15, 1-18) Ennek hitvallás-szerű feldolgozásai: a Deut 6, 20-25, ill. 26, 5-9. Máig erősen ható meggyőződés Izrael népe számára az Örökkévalónak az Ábrahám számára adott ígéret is, (Gen 1-16) amely egyben a szövetségkötés hit-élménye. A legátfogóbb, hit-élmény Izrael hitének alapja, a Jahve-hit. (Ex 3, 1-9, 13-15) Az említett igehelyekben reprezentált „normák” határozták meg minden szerkesztési műveletben (és végig az egész Ószövetségen át) azokat a kritériumokat, amiknek mindenkor a szerkesztők kezét vezették. Az egész Ószövetség igen heterogén taralma mindig megfelel ezeknek a „normáknak”.

A tájékozódásomat megalapozó elemző írások olvasása során sokszor felmerült bennem, hogy kik lehettek ezek a „szerkesztők”, és milyen „alapanyagból” dolgoztak? A Teremtés-történetben bizonyos, hogy mezopotámiai szövegek hatása is fellelhető, továbbá, egyes részek láthatóan építenek az Egyiptomról való közvetlen és közvetett ismeretekre, de a szövegek többsége Izrael saját hagyománya. Mégpedig jól láthatóan eltérő törzsi hagyományok lettek egybedolgozva. Jól mutatják az eltérő hagyományok, hogy Izrael több különálló, hasonló kultúrájú törzsből, nemzetségből lett „egybegyúrva”. A Deuteronomium és Józsué könyvei elég élénken árulkodnak erről. Az a csodálatos, hogy nem is a királyság politikai akarata végezte el ezt a egybegyúrási feladatot, hanem a kialakuló nemzetben a közös származáson alapuló hit. A közös származás tudatát pedig a Tóra közös szövege alakította ki.

A Tóra írói, szerkesztői „elbújtak” a névadó próféta, Mózes neve mögé, ezzel adva meg az írás tekintélyét. Sokan dolgoztak ezen a művön, több száz éven át. A kutatók megkülönböztetnek Elohista, Jahvista, Papi szerzőt, de az elemzések azt is mutatják, hogy pl. a Papi szerző sem egyetlen személy volt, sőt a Papi szerzőnek mondott személy sem egyetlen ember volt, és ezek sem éltek mind egyazon korban. A Tóra írásba foglalása a meglévő hagyományokból (meglepő módon) leghamarabb közvetlenül a királyság kora előtt kezdődött az Egyiptomi Szabadulástörténet első változatával. a Teremtéstörténet feltehetően a Fogság korában alakult ki. A Tóra végleges alakja feltehetően a Babiloni Fogságot megelőzően, vagy azt közvetlenül követően alakult ki. Az Ószövetség könyvei közül a Nagypróféták szövegei viszonylag korán megszülettek, de végleges alakjukat csak a Fogság után nyerték el.

Az Ószövetség kialakulásában az a csodálatos, hogy bár nyilvánvalóan több időszakaszban, több helyszínen, több (munka) csoportban készült, mégis, visszatérően, a szerkesztői mindig arra törekedtek, hogy egységes írásmű készüljön. Ezért kellett az újabb részek beillesztésénél újabb, és újabb átszerkesztéseket végezni a meglévő szövegeken. Ennek ellenére többször lehet ismétléseket, párhuzamosságokat, töréseket találni a szövegekben. De egy ilyen hatalmas korpuszban mégis az a csodálatos, hogy az Ószövetség ennyire egységes képet mutat. És ami a legfontosabb, az általam már említett „normákat” a szerkesztések során mindig következetesen betartották. Éppen ez az a következetesség, ami miatt a Tórát és az egész Ószövetséget a Szentlélek által inspiráltnak tudjuk, és kell is elfogadnunk.

Jelen alkalomból két rövidebb himnuszt veszünk sorra: Simeon énekét és Pál apostol számvetését. (LK2,29-32/35 és 1Kor3,10/12-13) Mindkettő számvetés az életük vége felé. Van bennük kitekintés a jövő felé. Pál a mennyei koronát várja, Simeon pedig prófétál Mária Fia miatti szenvedéséről. A himnuszok ismertetését ezzel akár be is fejezhetjük. De kitüntetett figyelmet szentelhetnénk a várakozásnak és a beteljesülő eseményeknek. Pál és Simeon addigi élete merőben eltért egymástól. Simeon élete a várakozásban telt el, míg Pálé a felfokozott aktivitásban. Mindkét élet értelmes volt és Isten akaratát teljesítette. Ezért sem lehet valakinek az életútját külső szemmel minősíteni, mert az Örökkévaló terve mindenkinek a személyére van szabva.
A két számvetés arra késztethet minket is, hogy vessünk számot eddigi életünkkel. Nekem már régen feltűnt, hogy nagyon sok emberidős korára mogorva, elégedetlen, frusztrált lesz. Kimondva, kimondatlanul, nincs megelégedve eddigi életével. Ha valaki pl. az Ószövetségben keres párhuzamokat, Nagyon kevés, figyelemmel kísért személynél talál megnyugtató, békés élet-véget. Talán, csak a pátriárkáknál lehet olvasni: „Betelvén az élettel…” (1Móz25,8, 1Móz35,29) Különösen férfiaknál lehet látni, hogy az illető mélyen meg van sértve, hogy a ”körülmények” miatt nem tudta azt a teljesítményt nyújtani, azt az elismerést megkapni, amire méltónak érzi magát. Közben nem veszi észre, hogy másban kiemelkedő teljesítményt nyújtott, de azt nem becsüli sokra. Van, aki haláláig erőlködik, újabb és újabb elismeréseket hajszolva, mert nincs soha megelégedve magával.(És főleg a mások elismerésével.) Figyelemre méltó, hogy ilyen gondolkodásmód a nőknél nagyon ritka. Talán azért, mert egy nő az életében egyszerre rendszerint több hivatásban is teljesít. És, ha az egyikben nem olyan sikeres, akkor a másikban nyújtott teljesítése bőven kompenzálja ezért. (A nők általában sokoldalúan tudnak teljesíteni, úgy, hogy ezért eszükbe sem jut elismerést is várni.) Jézus templomi bemutatásánál is, Anna prófétaasszony is csak tette a dolgát, elbeszélve másoknak a Megváltó megérkezését.
Megfigyelhető, milyen másképpen szól Simeon, vagy Pál a jövőről. Pál a neki (és a hozzá hasonló életet élőknek) eltett koronáról ír.Simeon prófétál Mária szenvedéseiről. Az embert érdekli a jövő, még számvetéskor is. Van, akit az emberiség jövendő sorsa érdekel, van, akit az utódai jövője. A tőkés társadalomban, a legtöbb ember törekszik arra, hogy gondoskodjon utódai jövőjéről. Ki a taníttatásban látja ezt biztosítani, más meg, ha van módja rá vagyon gyarapításában. Néha – előfordul – hogy az utódainak üdvösségre vezérlésére is gondja van. (És azt ő sem teszi kellő hatékonysággal.)

Egy, az Ószövetség kialakulásának történetével foglalkozó, átfogó szakkönyvet olvasva úgy éreztem, hogy hiányzik az egyes lehetséges szövegváltozatok elemzése mögül a társadalmi, szociológiai háttér figyelembe vétele. Így aztán nem éreztem eléggé életszerűnek a lehetséges megoldások mérlegelését. A Műben – és más, a témával foglalkozó munkákban is – hiányzott számomra az akkori, élő társadalom szerepének figyelembe vétele. A következő rövid írásban megkísérlem a korra vonatkozó ismeret-morzsáim felhasználásával a korabeli társadalmi, szociológiai háttér megrajzolását és azoknak az események menetébe való bevonását. Sajnos, ez a rövid szöveg nélkülözi a hivatásos történészek által megkívánt kutatási hátteret, valamint a témára vonatkozó szakmunkákra való hivatkozási apparátust. Így mindaz, amit a következőkben leírok, komoly szakemberek előtt csupán egy mesekönyv értékével bír, annak még az irodalmi színvonalát is nélkülözve.
Egyszer volt, a Jégkorszak vége felé, hogy a Föld Ráktérítő zónája a jelenlegi mérsékelt égöv felmelegedésével egy időben kezdett kiszáradni. Többek között ekkor haltak ki azok a primitív kultúrák, aminek a máig látható tanúi a szaharai barlangrajzok. Ekkor kezdett el az emberiségnek az a része, amely erre alkalmas vidéken élt, az addig általános gyűjtögető, vadászó életmódról a földművelő, ill. állattenyésztő gazdálkodásra áttérni. Ez a változás sok ezer éven át tartott, és mivel ez az időjárás-változás napjainkban is tart, folyamatos társadalmi és életmód-változásokra kényszerítette, kényszeríti az emberi társadalmat. Ezeknek a változásoknak egy fázisában, a mezopotámiai folyóvölgyekben, ill. a Nílus-völgyben öntözéses gazdálkodás alakult ki, míg az ezek közötti – akkoriban sztyeppe-füves – síkságon egy virágzó, legeltetéses pásztor-gazdálkodás működött.
De a klimatikus változások folytatódván, a Mezopotámia és a Nílus-völgy közötti füves terület egyre inkább elsivatagosodott. Ez a kiszáradás űzte ki erről a füves térségről az ott élő népeket, többek között a héber valamilyen nyelvjárását beszélő törzseket. Egy részük bekéredzkedett Egyiptomba, de mivel paraszt-rabszolgaságba kényszerítették az addig szabad pásztorkodókat, nagy nehezen, sikerült elmenekülniük a Fáraó szolgaságából. Más törzsek az akkor még bőven termő Palesztin síkságba férkőztek be, megszállva a földművelésre kevésbé alkalmas dombvidéket. Itt kezdődik az akkor még sok kisebb törzsből álló, egymással rokonságban levő, többé-kevésbé hasonló nyelvet beszélő Izrael népének a belépése a népek történetébe.
Palesztina birtokba vétele több évszázadig tartott és a királyság koráig sem fejeződött be teljesen. A Palesztináért folytatott küzdelem kovácsolta végül egybe Izrael népét. A többé-kevésbé eltérő múltú törzsek közös nemzettudatának kialakulását segítette a közös hitvilág kialakulása. Az Ószövetségben több helyen kimutatták, hogy a leírt események más-más törzsi hagyományból származnak. Így az egyiptomi fogság-és az abból való szabadulás élménye csak a törzsek egy részétől származik. Hasonlóképpen a Sínai-hegynél átéltek is csak a nép egy részének volt a sajátja. A pusztában való vándorlás valószínűleg általános élmény lehetett, de az egyes törzsek azt is más, és másképpen élhették meg.
Mire mindezt (a királyság korának elején) elkezdték írásban is rögzíteni, addigra kollektív élménnyé alakult át. De az írott forrásokban annak nem lelni a nyomát, hogy Izrael hitének alapjai mikor keletkeztek és váltak egységessé. Ebben a legfontosabb a Jahve-hit. Az, hogy Izrael istene (más, korabeli istenekhez képest egyedüliként) nem látható, nem fogható, nincs képe, másolata. Az, hogy nem Izrael népe választotta, hanem Jahve választotta népének Izraelt. Az, hogy nem csak Izraelnek az Ura, hanem az egész Történelemnek, és minden más nép sorsát is Ő intézi. A legrégebben rögzített írásokban ugyanaz a Jahve jelenik meg, mint a későbbiekben. Más-más helyzetekben, más eseményekkel kapcsolatban, de a Jahvéról szóló írásokban mindig ugyanaz a személy jelenik meg. Pedig a Jahve-hit az, ami (Izrael minden elpártolása, engedetlensége ellenére) mindig változatlanul megmaradt. Ehhez az alap-hithez adódtak hozzá Izrael hitének további sarokpontjai. Nevezetesen az, hogy Jahve örök szövetséget kötött a népével a Sínai hegy alatt. Az, hogy megígérte: Izrael ősatyáinak adja birtokul Kánaán földjét. Az, hogy kihozta őket az egyiptomi szolgaságból.
Ezek a közössé vált hit-élmények olyan mélyen rögzültek Izrael népében, hogy mind a mai napig, a jelenlegi Izrael államban is, az általános gondolkodásmód meghatározó tényezői maradtak, még a vallástalan zsidók életében is. Itt jegyzem meg, hogy amíg a keresztyén hitben a személy bűne, bűnbánata, bűnbocsánata, üdvözülése a gondolkodás centruma, addig Izraelben az egész nép viselkedése áll a központban. A nép Jahve iránti hűsége, törvényeinek való engedelmessége a döntő, és hitük szerint a nép hűtlensége miatt az Örökkévaló az egész népet bünteti. (Már itt a Földön.) Ha pedig a nép megtér, az Úr a bűnüket elfelejti, mintegy a „háta mögé veti”.
Mindig csodáltam, hogy Izrael népe milyen hatalmas méretű szent könyvet hozott létre. Az Ókorban, nemcsak, hogy nem maradt ránk, de (ismereteink szerint) nem is készült még egy ilyen hatalmas mű. (Sem az egyiptomi Halottak Könyve, sem az indiai „vallásos” irodalom nem mérhető hozzá.) Ráadásul egy igen egységes szemléletet tükröz minden „könyve”. Írásba foglalása a királyság korának elején kezdődött, és kb. 700 év után került lezárásra. Készültek később is nagyobb zsidó vallásos művek (Midrás, Talmud) de ezek, a zsidó szemlélet szerint is, nem vethetők össze az (általunk Ószövetségnek nevezett) szent könyvükkel. Ami elkészült, az feltehetően több, mint száz ember munkája. Ennek ellenére hűen tükrözi az előzőkben már leírt hitbeli „sarokpontokat”. Hogy mindez lehetővé vált, annak több oka van. Szerintem a legfontosabb, hogy megfelelő személyi és anyagi erőforrás állt rendelkezésre a megírásához, szerkesztéséhez. Ez az erőforrás Izrael papi osztályában kereshető elsősorban.
A papi osztály már a kezdeteknél kialakult, mert általános konszenzus volt arról, hogy a közösség vallási cselekedeteit (elsősorban az áldozatbemutatást) egy külön csoport (törzs) tagjai végezhetik csak el. A Törvény szerint nem lehetett ezeknek az áldozat-bemutatóknak (papoknak) saját birtokuk. Feltehetően azért, hogy semmi ne vonja el őket szent feladatuktól, és így a hívek adományaiból kellett megélniük. A Törvény előírta a nekik szolgáltatandó jövedelmet, ami a tizedből, a „zsengék” szolgáltatásából és magukból az áldozati adományokból állt. Ahogyan a nép kezdett jólétben élni, úgy a papi rend is gyarapodott. És nem volt más feladatuk, mint Jahve szolgálata.
Eleinte Izraelben sok áldozat-bemutató szent hely volt, amelyeknél szolgáltak a papok. Ezek egymással vetekedtek szentségben és hitelességben. A ”leghitelesebbek” mintegy „akkreditálták” a kevésbé jelentőseket. Ehhez az áldozatbemutatási szertartások rendjét a szóbeli hagyományok alapján írásba foglalták. Több ilyen „szabályzat” (Törvény) készült, amelyeket a későbbi utódok egységes Törvénykönyvvé szerkesztettek. Ehhez később hozzácsatolták a törvények „hagyományozott” történeti hátterét. Mindez már komoly írnoki apparátust igényelt, valamint egyre több (drága, importból származó) papirusz-tekercset. Mivel a papság (a Törvény rendelkezései következtében) anyagilag viszonylag „jól volt eleresztve”, sok erőforrást tudtak az írásba foglalásra fordítani. A papi osztályon belül kialakult az „írástudók” csoportja. Ezt annyira fontosnak tartották, hogy a babiloni fogság idején a Jeruzsálemben maradt csoportot Babilonból is támogatták anyagilag.
Nemcsak az írástudók körében születtek vallási iratok, hanem pl. egyes próféták beszédeit is lejegyezték a tanítványaik. Amikor ezek az írások nagyobb népszerűségre tettek szert, akkor (már a jeruzsálemi templomnál koncentrálódó) írástudók „kanonizálták”, bevették a „szent iratok” közé. Az Ószövetség kialakulásában szerencsésnek mondható, hogy az északi országrész pusztulásával elsorvadt az ottani papi szolgálat. Az északi országrészben – amíg létezett – sok konfliktusa volt a királysággal a papi osztálynak, és különösen a helyi prófétáknak, mivel az északi uralkodók nagyobb toleranciát mutattak a pogány szertartások iránt, főleg a pogány (kánaánita) lakosság nagy létszáma miatt. Amikor az északi államot az asszírok elpusztították, a helyi írástudók elmenekültek a déli Júdeába, erősítve a jeruzsálemi írástudók csapatát. Nyilván, magukkal hozták a saját írásos hagyományukat, amit aztán bedolgoztak a jeruzsálemi írások közé. (Pl. az Illés, Elizeus ciklusok.)
A fogságig a júdeai írástudók szövegei már nagyobbrészt „könyvekbe” lettek szerkesztve. A fogság alatt született az a felismerés, hogy Izrael egész addigi palesztinai élete egy „nagy csődtömeg” volt. Az ország népe minduntalan elpártolt az Úrtól, aki eddig mindig megbocsátott a hűtlenkedő népnek. De most elkövetkezett az ítélet: az Úr elvette az Ábrahámnak ígért földet is tőlük. A „meglévő anyagból” (több-kevesebb átdolgozással) elkészült a Deuteronomiumi történeti mű. Ez magába foglalta a Deuteronómiumot, mint bevezetést, valamint a Józsué, a Bírák és a Királyok könyveit. A hangulata, konzekvenciája hasonló Kölcsei látomásával. („A sírt, hol egy nemzet pusztult el, népek veszik körül…”) Amikor a fogság után Izrael kezdett magához térni, az egész anyagot ismét átszerkesztették. Ekkor kapja végleges formáját a Törvénykönyv (a Pentateuchus, a Tóra).
A fogság után felvirágzik a „vallásos” irodalom. Újabb és újabb próféták írásai, példabeszédek (Jónás, Jób) látomások (Dániel), zsoltárköltészet. Ez már összeszerkeszthetetlennek látszik. Ezzel az áradattal más nem bír a szerkesztők ollója és pennája. Lezárják a Szent Könyvet. A következő néhány száz évben többször is. Írások továbbra is születnek, de ez már nem a Szövetség Könyve. Aztán jött az Újszövetség, és annak minden kanonizációs gondja. De ez már egy egészen más történet.

A Szentírás könyveivel foglalkozó sorozatunkban egy nagy ugrást teszünk most. Mint eddig, most is, személyes érdeklődésem vezetett ide. Ahogyan kerestem az Újszövetség, és ezen belül az evangéliumok előzményeit, minduntalan beleütköztem az Ószövetségbe. Ez természetes, hiszen Jézus egész földi útján az ószövetségi gondolkodás vette körül. Ő, maga is az Ószövetségben gondolkodott. Ha tanított, minduntalan arra hivatkozott. A Lukács evangéliumának az elején levő himnikus megszólalások mintha a Zsoltárok könyvéből szedték volna a kifejezéseiket. Az ószövetségi előzmények irodalma után kutatva ráakadtam néhány gyöngyszemre. Az egyik Rózsa Huba: az Ószövetség keletkezése című vaskos műve. Ne tévesszen meg bennünket, hogy az illető katolikus egyetemi tanár. Munkája döntő többségében protestáns (gyakorlatilag főleg német evangélikus) szerzők munkáira támaszkodik. Ráadásul, meglepő módon azok véleményével azonosul, nyíltan vitatva a ma is érvényes, ezeket vitató hivatalos (pápai) megnyilvánulások helyességét. Könyvében leírja a keresztyén bibliakutatás történetét, egészen a ’80-as évek közepéig követve azt. A legutóbbi idők eredményei elsősorban a régészettől származnak, az izraeli archeológusok hatalmas apparátussal dolgoznak, és meglepő eredményeket mutatnak fel, melyek szerint az írásbeliség kezdeteit sokkal későbbre kell tenni. Bár úgy néz ki, hogy mindig a legerősebb volt a papi írásbeliség, a világi írásbeliség is létezett. Ezek feliratok, ill. (cserép) levelek formájában maradtak meg. (Azért leveleztek cserépdarabokon, mert az iratok anyaga, a papírusz, importanyag lévén, nagyon drága volt és nem is állt rendszerint rendelkezésre.) Az archeológiai leletek összevetve a bibliai történelemmel, deheroizáló hatásúak, de – úgy látszik – az izraeli társadalmat egyáltalán nem rendítették meg. Ma már a dicsőséges jelen tényei mellett a régmúlt történeteinek már nincs akkora jelentősége.
Visszatérve a Szentírásra és annak keletkezését vizsgáló kutatásokra, elmondom, hogy felmerült bennem egy régi emlék. Nem sokkal a náci csapatok kivonulása után megjelent a háziasszonyunknál három idős férfi. Menekültek voltak Königsbergből. Titokban jöttek, és titokban távoztak egy-két nap után. A háziasszonyunk mondta: Ezek Bibelforscherek (bibliakutatók). Elmondta, hogy ezeket mindig, mindenki üldözi. A császárság alatt, és Hitler alatt is. A hivatalos (evangélikus) egyház kizárta őket, a császári állam sokat börtönbe zárt, Hitler pedig sokat a koncentrációs táborba. Csak a demokratikus (nyugat) Németországban rehabilitálták őket. Közben pedig már hosszú évtizedek óta az egész nyugati világ, egészen a Vatikánig, a kutatási eredményeikről vitatkozott.
Az előbb említett Bibelforscherekkel volt egy megrendítő élményem. Este szólt édesanyámnak a háziasszony, hogy titokzatos vendégeink este a családdal bibliaórát tartanak, nem akarunk-e azon részt venni. (Magyarázatént megjegyzem, hogy háziasszonyuk férje a tartományi evangélikus püspök volt, éppen valószínűleg amerikai fogságban.) Háziasszonyunk tudta, hogy hívő evangélikusok vagyunk és azért szólt édesanyámnak. Át is mentünk hozzájuk. A menekült vendégek és a püspök családja már együtt ültek. Az asztalon csak egy szál gyertya égett. A vendégek egyike előtt egy Szentírás feküdt, kinyitva. Rövid ima után a vendég felolvasta a Lk7, 18-23-at. Majd ismét felolvasta: „te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” A kommentárja elejére még kicsit emlékszem: „Most, hogy itt minden romokban van, nemcsak odakint, hanem a lelkekben is, mi is feltehetjük a kérdést: kit várunk? El lehet felejteni minden spekulációt, hiszen Ő már eljött és megmondja az Igén keresztül, mit kell tennünk. Most mindent újra kezdhetünk, nem köthet már semmi.” Jóformán semmit sem értettem akkor, de ma már érteni vélem. A mi régi világunk is alapvető változásban van. Semmit nem érdemes úgy tenni, szólni, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. Kutassuk a Szentírást, hogy megtaláljuk a ma aktuális üzenetet. Mert megvan, benne van a Szentírásban, hiszen már eljött, aki Eljövendő.
A Szentírás kutatása során tehát keresni kell a ma lényeges üzenetet. Mindig, minden korban minősítették annak egyes részeit. Elsősorban azért, hogy ki mondta, ki írta azt. A szentíráskutatás, mai állása szerint az eredeti, erre vonatkozó ismeretek erős korrekcióra szorulnak. Mit tegyünk tehát? A kérdés megválaszolása valóban nagyon nehéz. Luther idejében a válasz sokkal könnyebb volt, mert erős volt a vélekedés a verbális inspirációról, mely szerint a Szentlélek a „felelős” egyformán minden szentírási szóért. Kár, hogy Luther kidobta a szemétbe a tudós tekintélyek értelmezési és minősítési gyakorlatát. És most itt ülünk a két szék között a földön. A vatikáni Szentírás-bizottság is elég erős lemaradásban van, bár ők tűnnek mostanában a „leghaladóbbnak”. Ezt tetézi, hogy a régi normákat az új társadalmi, tudati viszonyokra is adaptálni kell sokszor, hogy egyértelműek, követhetőbbel legyenek. (Ez nem a normák lazítását, hanem pontosítását jelenti.) Kell egy bizottság, amely eligazít. Itt kell félbehagyni, mert ez már a protestánsok tűréshatárát messze túlhaladja. Ha már mindenki kivitatkozta magát és lecsillapodott, akkor ismét elő kell venni a kérdést, mert tény, hogy a kérdés nincs megoldva, pedig a megoldása vészesen sürgős.
Korábban már megállapítottam, hogy (szerintem) mi a legfontosabb, legalkalmasabb a mai igehirdetésben, misszióban. Ez a szinoptikus evangéliumok, és ezeken belül is, talán Lukács. És akkor most, minek a nagy ugrás, a Szentírás ószövetségi része felé? Azért, mert az evangéliumok csak a teljes Szentírásnak, mint háttérnek az ismeretének egy minimális szintjének az ismerete nélkül az evangéliumok (Jézus beszédei) nem értelmezhetők helyesen, hiszen az Ószövetség alapján, annak kifejezéseit, gondolkodásmódját használva élték meg a hitüket. És itt az értelmezés a fontos, mert az Ószövetség népe a Szentírás minden részében határozott, sajátos üzenetet látott. Az Újszövetség népe egészen más üzenetet látott az Ószövetség egyes szövegeiben. Kiemelkedő példája ennek Pál apostol, aki a Megváltóra nézve értelmezett (át) minden szöveget. Ezért kell belemennünk a szövegek keletkezés-, valamint értelmezéstörténetébe, hogy Jézus és kortársai mit értettek akkor a szent szövegek üzenete alatt. Azért lényeges a megkülönböztetés a szövegek keletkezéséről való ismeretek és az Írás üzenetéről való vélekedés között, mert már Jézus idejében is egészen mást gondoltak a szövegek keletkezéséről, mint ami a valóság volt. Hogy helyesen értelmezzük az Ószövetséget, viszont mindkét ismeretre szükségünk van.
Ebben az írásban viszonylag kevés tárgyi ismeret fog szerepelni, talán elsősorban a kezdetekről szólók, valamint néhány általános, az egész történetnek a gerincét adó megállapítást teszek. Ilyen lényeges dolog, hogy Izraelben az írásbeliség feltehetően csak a Bírák korában kezdődött. Figyelemre méltó, hogy Izrael népe sem az egyiptomi, sem a mezopotámiai írást nem vette át, hanem a föníciai írásmódot alkalmazta a maga (sajátosan sémita) a mássalhangzókat kiemelten kezelő nyelvéhez. Az első írásemlékek azt indikálják, hogy a betűformák egy (cserépre, kőre) kapart karakterformát mutattak. Az írásbeliségben (a környező népektől eltérően) elsősorban valószínűleg a papi-udvari írnokoknak volt a legnagyobb szerepük. Elsősorban a (később Mózesnek tulajdonított) törvénykönyvek első változatai születtek meg, majd Izrael népének identitását adó mondák-történetek kerültek rögzítésre. Egy-egy történet többször is rögzítésre került, majd ezeket az Írás gondozói később össze- és átdolgozták. Az első időkben több műhely is létezett, de az északi (Izraelnek nevezett) állam pusztulásakor a két műhely kényszerűen egyesült. Az egyes önálló írásokat – szinte párhuzamosan – többször átdolgozták egyeseket összevontak, másokat szétbontva dolgozták tovább. Eközben a hivatalos vélekedés szerint a szövegek véglegesnek és a címükben szereplő személyek saját műveinek tekintették azokat. A szerkesztőkben fel sem merült az eredetiség és hitelesség problémája.
Amikor a Szentírás történetében legelőször ezek a tapasztalatok az írások elemzése során felmerültek (hangsúlyozottabban a 18. század második felétől) a kutatók megállapításai igen heves elutasításban részesültek. Az ismeretek bővülésének és az azokkal való szembenállásnak a története egy izgalmas regénnyel ér fel. Ez a történet még korántsem ért véget, Az utóvéd-harcokban különböző csoportok különböző pozíciókat próbálnak védeni, tartanai. A probléma lényege, hogy nem látják az újabb ismeretekkel szemben harcolók, hogy a Szentírás önmagát hitelesíti. Ugyanis az időközi átszerkesztők, nem tudtak eltérni az előzményektől teológiailag. Sőt, sokszor látszik, hogy a szerkesztők azért korrigáltak sokszor, hogy az alapvető hitbéli normák ne sérüljenek, hanem lehetőleg hangsúlyozottabbak legyenek. Nem a történet, hanem a teológiai vonal az, ami minden szövegen keresztül érvényesült. Ettől függetlenül még létezhet történeti hitelesség is, de nem ez a lényeges. Az Újszövetségen keresztül nézve ez furcsának tűnik, pedig itt is érvényesül az „előbb a hit, aztán a történet” szemlélete, csak nem olyan bántó sokszor az ütközés. Ezért is különleges csoda, hogy Izrael alap-hitvallása olyan következetesen érvényesül az Ószövetségen keresztül. Az is csoda, hogy nem születtek párhuzamos „Szentírások”. Nem úgy, mint a Koránnál, ahol hét (7) többé-kevésbé eltérő szövegű változat létezik, csak ezt az egyszerű hívők elől elkendőzik.
Az Ószövetségnél a hitvallás folyamatos, következetes betartása biztosította vezérfonalat. Az egyik a „vagyok, aki vagyok” élmény. Eszerint Izrael az Örökkévaló kiválasztott népe, aki egyben az egész világ Ura, másrészt az Örökkévaló fölötte áll a Természetnek, ezért nem is ábrázolható. Az Írás szerkesztője, folytatója egy papi csoport, akik Mózes feladatát viszik tovább. Ők egyben a Szövetség Sátrának a kiszolgálói, tehát alapvetően a központi szent hely szolgálatára vannak rendelve. Feladatuknak tartják Izrael történetének leírását, és különösen az Örökkévalónak a prófétákon keresztül történő megnyilvánulásainak rögzítését. Korábban több Szent Hely volt, csak az Északi királyság pusztulásakor került össze minden csoport Jeruzsálemben.
Mielőtt az egyes ószövetségi könyvek részletesebb ismertetésére térnék át (a későbbi alkalmakon) előbb felvázolom Izrael rövid társadalmi-gazdasági történetét, hogy el tudjuk helyezni az Írásokat ebben a folyamatban. Izrael népe először a történelemben a szomszédos népek leírásaiban a Kr. előtti 14. században jelenik meg, mint pusztai vándor-nép. A megélhetésük alapja a legeltető birkatenyésztés volt. Palesztinában ott telepedtek meg, ahol az ottani (kánaáni) népek, akik síksági (részben öntözéses) földművelést végeztek, nem tudtak művelés alá vonni, mint viszonylag száraz éghajlatú dombvidéket. A kétféle nép között meginduló kooperációból mindkét népnek haszna volt, tehát kialakult egy időre a békés együttélés közöttük. Ahogyan a legeltetésre kiválóan alkalmas dombvidéken élő nép megszaporodott, birtokukba akarták venni a síksági földeket. Így szembekerültek a síkságon élő, elsősorban földműveléssel foglalkozó lakosokkal. Ebből több évszázadig tartó háborúság lett (Filiszteusok) Végül Izrael népe kerekedett felül. Palesztina északi részén levő sík vidéken a termékeny síkság el tudta tartani az újonnan jötteket. (Jezréel síksága, a későbbi Szamária.) Itt Izrael népe vegyesen élt a korábbi helyi lakosokkal, de előbb-utóbb itt is létszámfölénybe kerültek. Mivel a déli területeken főleg Júda törzse telepedett meg, ezt a részt Júdának nevezték, míg azészaki részen lakók tartották meg az Izrael népnevet. Az északi, vegyes nemzetiségű rész lakosai sokat átvettek a helyi lakosok vallási szokásaiból. Amikor az északi országrészt Asszíria elpusztította, a szellemi vezetők (a papok) délre menekültek. A maradék lakosság teljesen összeolvadt a régi helyi lakosokkal. (Szamaritánusok) Júda esetében (annak elpusztítása után) az identitásuk megőrződött, mert az elhurcolt szellemi vezetők – kapcsolatot tartva a helyben maradottakkal – megőrizték a nép (Júdabeli) identitását.

Hamarosan ráébredtem arra, hogy egy ilyen általános fogalmat takaró cím kezelhetetlenül hatalmas témakört ölel fel. Mégsem tudtam leszűkíteni, mert csak így tudom a témát a maga összetettségében kellőképpen kifejteni. Ugyanis, ez az összetett fogalom: „szokás”, lehetőséget ad azok osztályozására, minősítésére. Egy szokás lehet jó, lehet rossz, és lehet erkölcsileg semleges. Egy szokás egy adott korban, ill. egy kultúrkörben lehet jó, míg egy másikban súlyos ítélet alá kerülhet. Az egész témakörtárgyalását azért tartom jelenleg fontosnak, mert kultúránk változásával lényegesen változnak, változtak a szokásaink, másrészt a viszonylag távolabbi kultúrákkal való kényszerű találkozásaink során (vagy azokkal esetleg kényszerűen együtt élve) ezek óhatatlanul konfliktusokat is okozhatnak.

Az utóbbi évszázad legnagyobb változása a mi kultúrkörünkben a nők megítélésének, társadalmi szerepének megváltozása volt. Azelőtt a társadalom mintegy másodrangú emberekként kezelte a nőket, és mindez a társadalmi szokásokban is megmutatkozott. A társadalmi életnek jóformán minden szeletére kiterjedt ez a változás. Családban, munkahelyen, vallási körökben egyaránt. Nem érdemes felsorolni ezeket a változásokat azok nagy száma és köztudottsága miatt. Ezek a változások még folytatódnak, azokban az országokban is, ahol ebben a dologban a legnagyobb a változás. (Skandinávia) Ezek a változások nem mindenben és mindenütt okoznak általános helyeslést, de bizonyos, hogy a változások megállíthatatlanoknak tűnnek. Hazánk ebben a dologban nem tartozik az élenjáró országok közé, de a trend megállíthatatlan. Pedig, még nem is olyan régen egyházilag is támogatott volt a nők és a férfiak megkülönböztetése. (1Kor 11, 13, 14,34) Hasznos volona megbeszélni, hogy található-e ezen a téren olyan határ, ami távlatilag már elítélendő lenne.

Szorosan összefügg ezzel, hogy más kultúrákkal (pl. az Iszlám) találkozva, hogyan oldható fel a kulturális, szokásbeli, vagy akár a vallási különbségekből adódó konfliktus. Az bizonyos, hogy a benne rögzült szokásokból, (vallási indíttatású véleményekből) gyakorlatilag nem lehet senkit kinevelni. (Ez sokszor erősebb, mint a hit, mert személyiségük, identitásunk részévé vált. Egy szokás, észrevétlenül, már akár a csecsemőkorban kezd kiépülni.) Az európai kultúra változása az utóbbi évszázadok tapasztalatai szerint nemzedékváltásonként gyorsul fel. Ezt a nők emancipációja mellett a fiatalok szokásainak változásán keresztül tapasztalhatjuk. Ez valójában nem a fiatalok szokásainak változása, hanem az újabb és újabb nemzedékek újabb és újabb szokásokkal jelentkeznek. Ezeknek a hatása a későbbi életükre – feltehetően – nem mindig pozitív. Azért is nehéz ezeknek a hatásoknak a megfelelő előrejelzése, mert a családjuknak a társadalomban elfoglalt helyzete miatt a viselkedésük, ill. szokásaik is ennek megfelelően nagy szórást mutat. Más a gondja egy viszonylag alacsony képzettségű, szerényebb anyagi körülmények között élő, és más egy magasabb iskolázottságú, jobb anyagi körülmények között élő családban felnövő fiatalnak. Mindegyikre érvényes, hogy kevésbé követi a szülei életviteli mintáját, mintahogyan az a korábbi nemzedékeknél mintegy természetes volt. A probléma nem a régi minták követésének elhagyása, hanem a rossz minták követése. A szülők fokozottabb hivatásbeli leterheltsége megnehezíti a családi minták átadását és a megfelelő szülői ellenőrzést. További gond, hpgy az új viselkedési minták várható negatív hatásai ellen nem alakult ki eddig a megfelelő védekező stratégia és érvrendszer.

Az egyik nagy kísértés a tudatmódosító szerek használata. Ez a társadalmi betegség elsősorban a fiatalok között pusztít. Ez is egy „szokás” de teljes függőséget okozó szokás. Még eddig nem találták ki az ellene való védekezést. Lehet mondani, hogy ha a fiatalabb nemzedékek érintettsége ilyen mértékben nő, akkor ez a kultúránk halálát is jelentheti. Lehetséges, hogy egy új lelki mozgalom fog minket ettől megmenteni. De, sajnos, még nem látható egy ilyennek a működése.

Egy másik szokás, ami megzavarhatja egy fiatal életét, az a játékszenvedély. Ez nem csupán, és nem elsősorban az úgynevezett játékgépek használatával okoz gondot, hanem az Internetről letölthető elektronikus játékokkal. Nem csak az ún. fizetős játékok számítanak veszélyesnek egy fiatal számára, hanem az „időtöltést” szolgálók is. Ugyanis ezek használata is okozhat (és okoz) gondot azáltal, hogy aki függővé vált, minden egyéb tevékenységét igyekszik minimalizálni és ezzel nagyrészt kizárja magát a normális társadalmi, családi életből. A játékszenvedélye miatt a tőle elvárható feladatokból kiiktatja magát, nem tud kellőképpen felkészülni a reá váró társadalmi elvárásokra. A játékkal járó állandó idegfeszültség fölöslegesen kifárasztja, így nincs energiája a hivatásából eredő feladatok kellő ellátására.
Hogyan háríthatók el ezek a gondok? Nincs rá bevált recept. Korunkban „szokás”, hogy a fiataloknak nagyobb önállóságot, függetlenséget adnak. Lazul az ellenőrzés. (Különszoba.) Nem látok jobb megoldást jelenleg, mint a fiatalok erősebb kontrolja, a fegyelmezett cselekvés megkövetelése. Ugyan mindez szembe megy a a „társadalmi trenddel”, de nem látok más lehetőséget. Szűkebb-bővebb családomban tapasztaltak mindezt többszörösen igazolják, jó és rossz irányban egyaránt. Hatalmas támasz lehet ebben az élő hitre való következetes nevelés. (Ami megköveteli az érintett szülők állandó önnevelését is.)
Lehetne még írni a kultúra-függő, öltözködési szokásokról. Egyes helyeken megdöbbentő mértékű a változás, akár néhány éven-évtizeden belül, míg más kultúrákban a vallásilag is megalapozott állandóság van. Két, eltérő kultúrájú embercsoport együttélésénél az öltözködési szokások különbözősége szokta a legtöbb konfliktust kiváltani. Ezek kezelése sokszor szinte megoldhatatlan, mert egyik csoport sem hajlandó a másik kedvéért engedni. Ezért talán az ennyire eltérő kultúrák együttélése egyelőre - szerintem – nem oldható meg.

Egy ideje többször jut eszembe Keresztelő Jánosnak az a mondása, miszerint „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem”. Sokszor hallottam így idézni, kiszakítva a szövegkörnyezetéből. János teljes szövege, (Jn3, 27-34) amiből ez ki lett ragadva, elég összetett. Nem is nagyon hallottam prédikálni a teljes szövegről. De több részét szokták idézni, ugyancsak kiragadva a környezetéből. Ilyenek: „A vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, újjongva örül a vőlegény hangjának…” Továbbá: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van…” De most az általam kiemelt szövegrésszel szeretnék foglalkozni, mert ez, ami hetek óta a fülembe cseng. Ez a saját személyiségem kissebbé levéséről szól – Jézushoz képest.
Az ember belső tartását a saját személyiségéről alkotott képe, véleménye adja. „Én-tudatom” alapja, hogy vagyok „Valaki”. Ezért az emberek sok mindent megtesznek, hogy őket „valakinek”, jelentős személynek tartsák. Ezért azonosulnak sokszor más személyekkel, csoportokkal, ideológiákkal, hogy ez által „Valakinek” tartsák őket. Van, akinek elég nagy az „én-tudata”, hogy nem kíván másokkal azonosulni. Elég neki az a hely, amilyennek látja magát, ill. mások látják őt.
Keresztelő János is ilyen ember volt. Tudta, hogy ki ő valójában, és az elég volt neki. Így vallott magáról: „Én kiáltó szó vagyok a pusztában…” (Jn1, 23) János tudta a helyét, szerepét, és ez elég volt neki. Ezért mondhatta teljes szívvel, hogy „Neki növekednie kell…” Amikor fogságba került, akkor viszont csak a saját tanítványainak a híreit hallotta, ami – úgy látszik – nem az volt, amit Jézustól várt. Ezért elküldte két tanítványát, kérdezzék meg: ő-e az „eljövendő”, vagy mást várjanak. (Lk7, 18-20) Jézus a válasza (Lk7, 22-23) után megvédte Keresztelő Jánost az összegyűlt nép előtt: „Asszonytól születettek közül nincs senki nagyobb nála.
De nagyon elgondolkodtató, amit hozzáfűzött. (v. 31-35) Jól látható, hogy Jézus maga is csalódott. Csalódott a tetteinek és tanításának tanúiban. Ez is azt mutatja, hogy mindenki mást várt Jézustól. (Mi mit várunk Tőle?)
 Visszatérve a személyiségünket „támasztó” én-tudatunkra, az előző szövegből is leszűrhető, hogy a társadalomban (a „világban”) általunk elképzelt helyzetünk alapvetően meghatározza személyiségünk tartását, stabilitását. Ezért mindenki (tudatosan, vagy öntudatlanul) törekszik a saját személyiségének a jelentőségét növelni. A nagy baj akkor van, amikor mindezt mások kárára teszi. Az a másik nagy baj, amikor az én-tudatunkat helytelen értékítéletünkre alapozzuk. Ez sem az embertársainknak, sem az Örökkévalónak nem tetszik. Akkor jó a helyzet, ha a magamról alkotott kép és a valóságos helyem (feladatom, küldetésem) egyezik a valóságos, az Örökkévaló által nekem kiosztott feladatokkal. Kérjük az Örökkévalót, hogy Szentlelke által rendszeresen felismerjük az általa, nekünk kiosztott feladatokat és a „helyünket” az életünkben.

Lehet másoknak bosszantó és unalmas, ha valaki minduntalan az öröklét, az „odaát”, a transzcendencia kérdéseivel foglalkozik. De hát ez már az állapotomból, helyzetemből folyik, hiszen nagyon kevés időm van már csak az „ideát” levő dolgokra. Ez is egyfajta készülődés, ami, ha ingerel valakit, elnézést kérek érte. Az is bosszantó lehet, hogy ha valaki arról szövegel, amiről gyakorlatilag semmit sem tudunk. Mentségemre szóljon, hogy egy egész szentírási könyvet (a Jelenéseket) írtak róla, Dante pedig egy sok-száz oldalas trilógiát szentelt neki. Én csak azért kezdtem foglalkozni vele, mert hitéletünkben rendszeresen dobálódzunk az örökké, végtelen fogalmakkal, anélkül, hogy belegondolnánk a fogalom súlyosságába, mélységébe. Engem néha elkap az említett fogalmak tartalmától a szédülés: Miről is beszélünk? Most megkísérlem közelebb hozni ezeket a fogalmakat a hitélet kontextusába beillesztve, egy kissé közelebb hozva a gondolkodásunk sémáihoz.
Örök kárhozat: Milyen gondolkodási sémáink vannak erről a kifejezésről? Külső sötétség, örök tűz, örök halál. Tehát valami nagyon, szörnyűségesen rossz, tömény szenvedéssel. (Tüzük ki nem alszik.) És mindez örökké tart. Mindezt egy elkárhozott személyiségnek (léleknek) kell elviselnie. Az „evilági” tapasztalat az előbb említett szörnyűségek elviselésével kapcsolatban, hogy a nagyon erős fájdalmakat nem tudjuk elviselni, mert a személy egy idő után érzéketlenné válik. A vallatók is tudják, hogy van egy küszöb, amin túl a vallatás eredménytelen. Ettől a képességünktől „odaát” sem leszünk különbözők. Ami azt is jelenti: ez nem egy valós „kárhozati alternatíva”. A másikaz „örök sötétség”. Tehát az teljesen ingerszegény környezet. Sok tapasztalat mutatja, hogy az ember személyisége egy ingerszegény környezetben teljesen leépül. Végső esetben regenerálhatatlanul. Ami azt is jelenti, hogy az illető személyisége megsemmisül. Tehát ez a kárhozati módszer sem működik. Ezek után, vagy bízva abban, hogy az Örökkévaló (mint Pál apostol írja a mennyországgal kapcsolatban, hogy ott „szem nem látta, fül nem hallotta” dolgokat tapasztalt a látogatásakor) a kárhozatban is készített elő számunkra hasonlóan meglepő dolgokat, vagy (mivel van rá idő bőven) a legbűnösebb is le fogja vezekelni a rá kimért büntetést. (Úgy, hogy elviselje a személyisége megsemmisülése nélkül.) Ugyanis, a személy, ha üdvösségre, vagy kárhozatra jut, egyformán örökéletű. (Bár, a Szentírásban szó van az örök halálról is, ami a végső megsemmisülés. Jól körbejárva a kárhozat kérdését, végül mégsem látunk tisztábban. Pedig, az elmúlt századokban a legnagyobb hatást a hívő népre a kárhozat megfelelően elborzasztóra való lefestésével lehetett elérni. Kiélezetten azt lehet mondani, hogy az embereknek, amióta nincs kellő „kárhozatképük”, azóta nincs elegendő hitük sem. Mindez abból ered, hogy a teológia az új kozmikus világképpel nem tud mit kezdeni. Nem lehet élő egy átlagos ismeretekkel rendelkező ember számára az egész „túlvilág”, ha nem tudja azt a képzeletében, vizuálisan elhelyezni. A Krisztusról szóló tanítás eredeti vonzereje a pogányok között az örök élet reménysége volt. „Új Ég, új Föld, a régiek mind elmúlnak, a megváltottak mind az új világ polgárai lesznek.” Ez egyszerű, elképzelhető, befogadható. Azóta sincs jobb keresztyén világkép. Így hitte, hiszi mindenki, Pál apostoltól, Augusztinuszon, Lutheren keresztül minden (egyszerű) hívő keresztyén. A „transzcendencia” a Kozmoszon túli (melletti belüli stb.) világ a ma emberének sem képzelhető el. A hétköznapi hit gondolkodása még jóformán senkinél sem megy másképpen, mint 2000 évvel ezelőtt. Hogyan akarhatnánk akkor egy új világkép szerint „átprogramozni” a gondolkodásunkat a hitéletünkben? Hogyan tovább?

Az idézet a Mi Atyánkból van. A cím kiválasztásával is azt akartam hangsúlyozni, hogy milyen súlyos kötelességünk a megbocsátás az ember-testvérünk felé. Pedig már többször, ismét és ismét meg kellett állapítanom, hogy nem tudok megbocsátani. Tanult szokásaim és az elfogadott hitbeli kötelezettségek szerint igen, megbocsátok, de érzelmileg, egzisztenciálisan nem. Nemcsak a bűneim forognak szüntelenül a szemem előtt, hanem az engem, ill. a szeretteimet, általam szeretett embereket ért bántásokat, bűnöket, vélt, vagy valós sérelmeket sem tudom elfelejteni. Tudom, látom, hogy ebben nem vagyok egyedül. Egy kisgyerek, ha valaki elrontja a játékát, rettenetesen kétségbe tud esni. Aki nem így reagál az őt ért bántásra, veszteségre, az beteg. Mire felnövünk, kinevelik belőlünk az ilyen ösztönös megnyilvánulásokat, de bensőnkben annál erősebben működnek az indulatok. Ezt a feszültséget lehet oldani engeszteléssel, kárpótlással, de belül akkor is érezzük, ez nem az igazi. A gyerek is, ha elrontják azt, amit épített, és engesztelésül újjáépítik, akkor is azt mondja: Ez már nem az igazi. Helyesen érzi, hogy az egyszervolt dolgok már nem hozhatók vissza.
Minden bűn helyrehozhatatlan veszteséget okoz annak, akiben kárt tesz. Ezt túl lehet élni, de súlyosabb esetben a maradandó (legalább lelki) sérülés, legfeljebb csak elhalványul, de nem szűnik meg. Lehet az ilyent megbocsátani, de a kár megmarad. Ezzel együtt kell élni a sértettnek és a bántónak egyaránt. Ha ebbe mélyen beleéljük magunkat, akkor nem látjuk bűnbánat-bűnbocsánat kettősének a feloldó, megoldó, felszabadító lehetőségét. De – amint látom – a régebbi emberek nem voltak ilyen „érzékenyek”. Vagy mégis, csak a lejegyzők nem látták ebben a problémát? Ma már nem lehet elmenni az ilyen érzékenységi kérdések mellett, mert nagyon sok ember szenved a különböző lelki sérülésektől és a hagyományos válaszok nem gyógyítanak, talán inkább rontanak a problémáik megoldhatatlanságát sugallva. (Még akkor is igaz ez, ha ma is az emberiség számottevő része „bombával, baltával és Kalasnyikovval” tesz igazságot.) Lehet, hogy nagyon helytelen a gondolatmenetem, de magamon (és másokon) tapasztalom a valóságát. Meg merem kockáztatni azt az éles kifejezést, hogy aki ezt nem érzékeli, az egy szőrösszívű barbár. Az örökkévaló a prófétáján keresztül talán nem ok nélkül mondta: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok a népemet.”
Az Ószövetség népében rögzült az a vélekedés, hogy áldozattal meg lehet váltani a másikat ért sértést. (Más népeknél az áldozathozatal nem ezért történt, hanem „csak” a szellemi hatalmak jóindulatának megnyeréséért.) Hasonlóképpen az Örökkévaló elleni (pl. parancsok megszegése miatti) büntetés alól is meg lehet szabadulni, ha megfelelő áldozatot hoznak. Az Ószövetségben mégsem lehet találni olyan szöveget, amikor „az áldozatok füstje” engeszteli ki az Örökkévalót. Mindig a vétkes személy, vagy az egész nép bűnbánata az, ami kiengeszteli az Örökkévalót. („Bűneiteket hátam mögé vetem.”) A bűnbánat szükséges és elégséges feltétele az Örökkévaló bocsánatának. Ebben nincs szó elégtételről, (járulékos) áldozatról, csak az igaz bűnbánatról. (És a járulékos károk helyreállítása?) Mégis rögzült a zsidó-keresztyén kultúrkörben, hogy minden bántás, sértés, bűn csak áldozattal oldható fel. Pedig (a szinoptikus evangéliumok szerint) Jézus közvetlenül bocsát meg bűnöket, sokszor még a formális bűnbánatra sem tart igényt. Tanulságos, csak a keresztyén teológia nem ezt tanítja. Van feloldás?
A tévedések elkerülésére: Ez a gondolatmenet nem az Örökkévaló által kiadott parancsok megszegésének a kérdésköréről szól. A „tékozló fiú”y példázatában Jézus meg is különbözteti a kétféle helyzetet. „Atyám, vétkeztem az Ég ellen és teellened.” Az „Ég elleni” bűnök azok, amik az isteni igazságszolgáltatás körébe esnek, amikért végső soron kárhozat jár, ha nincs isteni bűnbocsánat. A hitéletünk központjában is ez szerepel. De mi van a károsult kiengesztelésével? Jézus ebben is eligazít: „addig békülj meg az ellenségeddel, amíg úton vagy vele”. A kárpótlás,a kárenyhítés, a kiengesztelés a kárt elszenvedő felé a vulgáris keresztyén etikában nem hangsúlyos – szerintem, nagyon hibásan. (Sajnos, a „világi” igazságszolgáltatásban is mindig a világi törvények megszegéséért való büntetés áll a középpontban, nem pedig a károsult minél teljesebb kárpótlása!) Lehetséges, hogy az egész egyházi (keresztyén) és világi (polgári) etikánk, igazságtételi normáink és gyakorlatunk (benne a szociális törvényeink és tevékenységünk) egyaránt, a kezdettől fogva vészesen félrecsúszott? Van feloldás?

Kiinduló ige: Mt7, 7-11. Lukács pontosít: nála a jó ajándék a Szentlélek. (Lk11, 13) Ráadásul példabeszéddel is részletezi, mit akar közölni. (Lk11, 5-8) A Mi Atyánkban is csak kérések vannak (kivéve az első mondatát :Mt6, 9c) Ezt viszont számomra egy elég nehezen kibontható szövegrész. (Kik szenteljék meg? Mi a megszentelés?) Sokszor kíséreltem meg már kibontani, de – bevallom – máig nem sikerült egyértelműen. Visszatérve a kérés teljesítésére, ha becsületesek vagyunk nagyon sok teljesítetlen kérésről számolhatunk be – a saját életünkben, és másokéban is. Sokaknál ez a hit olyan próbája, ahol elbuktak. (Az egészen más, amikor az Örökkévaló azt mondja: Nem! Sajnos tapasztaltam már ilyent.) Jézus nem hagy bennünket kétségben az felől sem, hogyan imádkozzunk. (Mt6, 5-8) (Mindig eszembe jut ez az ige, mikor olyan „szép hosszan” imádkozik valaki.) A liturgikus imák is ilyenek. Ezekkel kapcsolatban azzal szoktam vigasztalni magamat, hogy ezek az „imák” nem az égieknek szólnak, hanem visszaható, tudatformáló szerepük van – imaformában. (Van azért lényegbevágó, tömör liturgikus ima is, pl. a Kyrie, vagy az Agnus.)
Ha nincs „imameghallgatás”, akkor annak mi az oka? Sok mentegetést ismerek ebben a körben. (Pl. nem voltál elég kitartó, vagy kérésed nem egyezik/ellenkezik a mennyei Atya akaratával. Mindez igaz is lehet, de van egy-két olyan szempont, ami nem szokott felmerülni, pedig igen lényeges. Az egyik az, hogy egy hatalmas kommunikációs „gap” van kérő és a meghallgató, ill. a teljesítő és a „kedvezményezett” között. Ő még érti, hogy te mit szeretnél, de te nem veszed észre, hogy Ő hogyan, mivel teljesíti a kérésedet.
A másik lényeges tényező, hogy Ő teljesítene, amit kérsz, de azt csak mások által, az ő tetteiken keresztül teljesítheti. De ha az illető, nem képes meghallani, amit a Szentlélek „sugalmaz” neki, vagy nem akarja teljesíteni, ilyen-olyan okok miatt, akkor a mennyei Atya tehetetlen, mert az illetőnek szabad akaratában áll ellene szegülni. Hiába lenne hatalma az ellenszegülőt kényszeríteni, nem teheti, mert nem vagyunk „kézi vezérlésű robotok”. Hiába a legsúlyosabb bűn a Szentlélek elleni, (Lk12, 10b) Őt is köti a szabad akarat lehetősége. Úgy gondolom, hogy itt lenne érdemes félbehagyni az előkészületi szöveget, mert a teljesítetlen kérések dilemmája, és a szabad akarat „fikciója” éppen elegendő muníciót ad a diszkusszióra. Itt kell megjegyeznem, hogy – bár evidenciaként kezelem – nem találtam a Szentírásban kifejezett utalást a szabad akaratra – az ellenkezőjére éppen eleget. (Pl. Rm9, 18.)
Eddig tart, amíg úgy-ahogy alá tudom támasztani a szövegemet szentírási résszel, vagy keresztyén közvélekedéssel. De van ezen túl is véleményem, amit nem szoktam egyeztetni/ütköztetni másokéval. Továbbá van a saját imagyakorlatom, amit nem titkolok, de nem biztos, hogy sokakéval egyezne. „Saját kezdeményezésű” imáim (más szemével nézve) feltehetően botrányosan „vékonyak”. Reggel „beköszönök”, este „elköszönök”, röviden, és formális szövegekkel. (Amúgy, minden egyéni szöveg előbb-utóbb formálissá válik – a saját tapasztalatom szerint.) Egyébként: hallgatok.(találóbbnak érzem a német Schweigen” szót, talán Bach hatására.)
A hallgatás egyben egy „takarékra állított” odafigyelés. A lényege, hogy ne legyek tele állandóan minden figyelmemet lekötő dolgokkal. Olyan ez, mint a házastársak közötti „kommunikáció”. Akár egész nap egy szót sem szólnak egymáshoz a „szimbiózisukban”, de értik és tapasztalják egymás jelenlétét. Aki kérdésekkel, kérésekkel ostromolja folyton az „Eget”, az sokszor úgy érzi, hogy „hallgat az Isten”. Az Örökkévaló szólhat, de a saját „kiabálásom” miatt nem hallom meg. Pedig az Örökkévaló nagyon sokszor „adásban van”, de rendszerint „non-verbálisan”, és sokszor egészen más témában, amit várok-elvárok Tőle.
A lelki elmélkedésekben inkább a kevés ima kerül szóba, nem pedig a sok. Pedig Jézus a sok és fölösleges imáról szól. (Mt6, 7-8) Jézus látszólag a saját szavait is „felülírja” ezzel (Mt7, 7) Eretnek megfogalmazásom szerint ez az igehely a saját lecsillapításunkat szolgálja, hiszen a seb sem fáj úgy, ha szabadon jajgathatunk mellette. Szerintem, a „jajgatásunk” elnyomhatja az Örökkévaló válaszának hangját.
A jajgatásról jutott eszembe, hogy sokszor hajlamosak vagyunk tűrni, szenvedni, az Örökkévaló segítségére várva, ahelyett, hogy először megvizsgálnánk: mit tehetünk a megoldásért mi magunk. A hirtelen jött gond, probléma és egyéb vész hatására én is először lebénulok, jajgatok, panaszkodom. Csak az első görcs elmúltával figyelek arra, találhatok-e megoldást, és mi lehet az. (Esetleg van „A” és „B” változat is.) Meg is kérdezhetek másokat, okosabbakat, hátha látnak megoldást. Persze, lényeges, hogy nagyon figyeljek arra: jött-e „Odaátról” üzenet a megoldás segítésére. (Sokszor vakmerőnek látszik az „Odaátról” küldött variáció. Kérdés, hogy bízom-e benne.) Többször tapasztaltam, hogy kérés nélkül is kapom a megoldást, de hát Jézus ezt is megígérte. (Mt6, 8)
A kommunikáció kérdésében sok olyan természettudományi, ill. műszaki ismeret birtokában vagyunk, ami közelebb hozhatja az erre ráhangoltaknak az „odaát” levőkkel való kapcsolat természetét. Sajnos, a természettudományos gondolkodásban járatlanabbak számára ez nem jelent relevanciát. Ezért csak utalok rá. hogy a természetben egyidejűleg ugyanott több minden létezhet. A „közöttetek van”, „bennetek van” a fizikában sem számít ma abszurdumnak. A kétféle valóság közötti kommunikáció. pedig az egy-irányban áteresztő hártyával is modellezhető. Az egyidejűleg, párhuzamosam elmondott ima egyidejű érkeztetése és megválaszolása igen hasonló egy call-center működéséhez. Mindez, amit a végén leírtam, azt tekintsék a kedves olvasók az én egyéni agymenésemnek.

A Karácsony Jézus születésének ünnepe. De előtte volt még egy nagyon fontos lépés: a testté létel, a megtestesülés, amikor a magzat-Jézus megfogant. (A japánok a születésnapjukat a fogantatásuktól számolják.) Vezérigénk most ezért (Karácsony előtt) erre utal. (Jn1, 14) Ez az igazi nagy esemény, egy korszakváltás eseménye. Nem tudok elég méltató jelzőt ehhez az eseményhez hozzáfűzni. Máté is az evangéliuma elején (Ézsaiás nyomán) külön is kihangsúlyozza, hogy valami egészen új, valami egészen más jelentkezett: (Mt4, 14-17) Egy hatalmas könyv, az Ószövetség tele van az Örökkévaló tetteivel, közléseivel, parancsaival, és mégis most kezd Jézus eddig ismeretlen, új információkat közölni az Örökkévalótól. Ilyenek, mint Isten országa (mennyek országa) mennyország, pokol, üdvösség, kárhozat (eddig legfeljebb a Seolról volt szó). Új időszámítás kezdődött (nemcsak a történészek szerint). Kíséreljük meg átélni, beleélni magunkat ennek az új korszaknak a jelentőségébe.
Elkezdtünk egy sorozatot, „közelebb a Szentíráshoz” címmel. A mai napon (Ádventben) folytatjuk a sort. A Megtestesülés igazán a Szentírás közepe, sarokpontja. A tervezett sorozatunkban pedig a hit erejét vettük a megbeszélés témájává. Mi köze Adventben a hit erejének? A kapcsolat nagyon erős, éppen a Megtestesülés miatt. Ideje, hogy most idézzünk a Szentírásból. (Lk1, 26-38, és 46-55.) Az erő és hatalom kulcsszavakat hadd ismételjem meg: 35. v., 51. v. Mi ez, ha nem az Örökkévaló erejének működése? És a tanítványok hite? Mt17, 14-20. Bár Jézus itt elfajult nemzedékről beszél, de ő is tudja, hogy sohasem jeleskedett az emberiség (és velük együtt Izrael népe) az ilyen képességekben. Jézus sem osztogatta ezt a képességet fűnek-fának, hiszen, mikor kiküldte a tanítványait a missziós útra, külön adta nekik ezt a hatalmat. (Lk9, 1.) Amikor pedig a misszióba küldte őket a búcsúzáskor, nem adott nekik ilyen képességeket. (Mt28, 18-20) Bár Márknál ez eltér, de – szerintem – utólagos betoldás.

Amikor bibliaórai témaként vettem fel a mennyei Atya gondoskodásáról szóló igehelyeket – most, hogy ténylegesen utána olvastam, mind Máténál, mind Lukácsnál – bizony, nagyon elbizonytalanodtam. (Mt6, 25-34 és Lk12, 22-32) Ugyanis, első lendületemben azt gondoltam, hogy majd jól „megaktualizálom” Jézusnak a témáról szóló szavait. Számomra ezek az igék mindig gondot okoztak, mert a való életben sokszor Jézus szavainak éppen az ellenkezőjét láttam, tapasztaltam. Sokszor kellett szembesülnöm azzal is, hogy hívő emberek éppen ezeknek az igéknek a beteljesülésében csalatkozva, egész további életükre elveszítették a hitüket.
Bennem is sokszor volt háborgás miattuk, de aztán csak-csak megbékéltem velük. Az utóbbi időben az énekeskönyvünk szövegeit énekelve, sokszor felhorgadt bennem az ellenkezés az azokban gyakran olvasható beletörődő, ráhagyatkozó szemlélet ellen. Jóval kevesebb ilyen szemlélettel találkoztam a katolikus és református énekeknél. Különösen az angolszász, és kiemelkedően az amerikai énekeknél kicsi az ilyen énekek aránya. Feltámadt a kérdés bennem: Jézus valóban ezt szeretné, az énekeinkben részemről karakteresnek tartott beletörődő gondolkodásmódot?
Ami az ige értelmezését illeti, az a közvetett és közvetlen tapasztalatok nagy bizonytalanságát jelzi. Ha akarom, igazolni a gondoskodást, bőven tudok példákat felhozni a saját életemből is, de éppen mindezek ellenkezőjét is. Lehet mindebből azt a tapasztalatot is leszűrni, hogy hiába minden küszködés, jobb a beletörődés, „ahogy lesz, úgy lesz”. A beletörődős életszemlélet történelmileg a német pietizmushoz köthető, mégpedig a kor sok nyomorúságához, mint pl. a 30 éves háborúhoz, a kolerajárványokhoz. Az angolszász, különösen az amerikai, optimistább szemlélet a predestináció pozitív olvasatához, ill. az amerikai „pionír-szemlélethez” köthető.
És akkor hadd álljon itt az én olvasatom, mely szerint egy probléma-feloldási lehetőség Jézusnak a mezők liliomáról szóló példája. Ha ezt kifejtem, akkor arra a következtetésre is eljuthatok, hogy amint a liliom, ha kihasználom a képességeimnek (többek között a bennem levő géneknek) valamint a természeti környezetemnek, továbbá a saját társadalmi lehetőségeimnek a tárházát, akkor az azokkal való élés lehetséges és szükséges.
Az angolszász gondolkodásmód talán úgy egyszerűsíthető le, hogy a gondoskodás várása helyett a számukra előkészített lehetőségek keresése a domináns. Ezek jellemző jelenlegi példája az ún. TV-prédikátorok igehirdetési sémája. A kéréseik arra irányulnak, hogy a Szentlélek segítsen megmutatni a számukra előkészített lehetőségeket. Nekem ez a szemlélet jelenleg rokonszenvesebb, mint a német, lutheránus, pietista gondolkodásmód.
Nagyon várom az Örökkévaló – Jézus által elmondott – bennünket kormányzó tevékenységének a mai korra is érvényes aktuális értelmezésére vonatkozó véleményemről szóló kommentárokat. Mindez – véleményem szerint életszemléletünket (és ezen keresztül egész életvitelünket is) befolyásolni képes – ha valós, és nem költői túlzás – az énekeinkben, az életünkben az Örökkévalónak a gondoskodására vonatkozó sok utalás.

Nem vagyunk egyformák
Ezt a közhelyet sokszor emlegetjük, komolyan és ironikusan egyaránt. Mégis hajlamosak vagyunk embertársainkat sablonosan, felületesen megítélni. Minden ember soha nem volt, egyedi személyiség. Legyen az bárki, egyediségében különleges értéket képvisel. Nemcsak külsőleg, hanem belső, biológiai felépítésünkben is meghatározóan különbözünk egymástól. Amióta a DNS-kutatás annyira előrehaladt, nemcsak az egyediségünk jellemzőit, „markereit” tekintve tudunk beazonosítani bárkit, hanem a származását, rokoni kapcsolatait is. Biológiai sajátosságaink széles skáláját fel lehet ma már mérni, így az esetleges betegségekre való hajlamainkat is.
Mégis rendszeresen beleesünk az általánosítások csapdájába. Hajlamosak vagyunk egy nőt, elsősorban, mint nőt megítélni, és készem állunk a „nőkre” jellemző tulajdonságok felsorolására. (Természetesen ugyanúgy hajlamosak vagyunk a férfiak „jellemző” tulajdonságainak a leírására.) Pedig (a nálunk fejlettebb társadalmakban) rendszeresen bebizonyosodik, hogy a férfiak és a nők (a szülést kivéve) sorra elsajátítják a másik nem hagyományos szerepeit. És – amint már az előbb leírtam – az egyes személyek között is lényeges különbségek vannak. A különbségeknek vannak látható jelei, és vannak külső szemlélő által rejtettek. (Csak a mennyei Atya ismer minket igazán.) Mégis, hajlamosak vagyunk egy adott személyre vonatkozó ismereteinket másokra is átvinni. (Pl. „ilyenek a nők”, ill. „ilyenek a férfiak”.) A következő sorokban ezekkel az általánosításokkal szeretnék szembeszállni. Nem elítélő, vagy dicsérő jelleggel, hiszen egy tulajdonság, képesség egyszer lehet hasznos, máskor meg káros.
Mindezt azért írom le, mert az elsődleges célom megtalálni, megismerni a azokat az okokat, tényezőket, amik a sok, különböző adottsággal, képességgel rendelkező egyéneket párkapcsolatokba képesek rendezni. Közhely, hogy a család, mint szociológiai egység, mint társadalmi forma, válságban van. Mégis, abban is társadalmi konszenzus van, hogy a társadalom legfontosabb egysége a család. Egy elenyésző kisebbséget kivéve, mindenki, akinek erre módja van, családban, párban kíván élni. A fejlettebb társadalmakban mégis a házasságok nagy hányada felbomlik. (Érdekes, hogy – ugyancsak a statisztika szerint – a második házasságok már jóval kisebb arányban végződnek válással.) Azt gondolhatnánk, hogy a korán, fiatalabb életkorban kötött házasságok a sérülékenyebbek, de a kimutatások ebben a vélekedésünkben sem erősítenek meg. Ráadásul, az idősebb korban kötött házasságoknál a házasulók már egy ideje együtt élnek, csak hivatalos regisztráció nélkül.
Visszatérve a bevezető gondolatokra, azt tartom bámulandónak, hogy annyira eltérő személyiségű emberek egy életen át képesek együtt élni. Régen a társadalmi környezet, a vallási normák és az állami törvények erősen korlátozták házaspárok válását. Amikor mindezek szorítása, kényszere enyhült, ugrásszerűen megnőtt a válások száma. Felfedezték a párok, hogy „nem egymáshoz valók”. Való igaz, hogy a szigorúbb megkötések idején a párválasztás is eléggé szűk körben történhetett. Nem volt lehetőség olyan széles körű ismeretségek szerzésére, valamint erős volt a környezeti nyomás, hogy a házasulandók a szülők vagy más tényezők által kiszemelt személlyel kössék össze az életüket. Azt gondolnánk, hogy ha a „választék” és a választás szabadsága megnőtt, akkor a választás sikeresebb lett. A valóságban mégsem így történt. A következő vizsgálat tárgya az lehetne, hogy ha már nem vagyunk egyformák, akkor milyen tényezők, tulajdonságok, képességek – és mélyen rögzült előítéletek – azok, amik gátolják vagy erősítik két embernek a tartós egymásra találását.
Nagyon sok ilyen tényező van, a szinte kiirthatatlan előítéletes sztereotípiáktól a nemek biológiai felépítésében meglévő – és nem eléggé vizsgált, ill. figyelembe vett – az egyes nemeken belüli, lényeges biológiai varianciákig. Házassági tanácsadással foglalkozó könyv nagyon sok van, sok olyan is, ami a Biblia tanításával összhangban igyekszik eligazítani tanáccsal az erre rászorulókat. Elvétve van viszont olyan kiadvány, amely a házasság előtti párkapcsolati kérdésekkel foglalkozik. Ráadásul, vagy nem foglalkozik a kialakuló párkapcsolatok hétköznapi, gyakorlati problémáival, vagy elkeni azokat. Nem vállalkozhatok arra, hogy ennek az írásnak a keretében részletesebben tárgyaljam ezt a témát, de néhány szempontot azért megpróbálok ismertetni ezzel kapcsolatban.
Mielőtt a megoldások keresésébe belemennék, szeretném még elevenebbé tenni azt a hatalmas hézagot, ami az Egyház (és ebben kivétel nélkül minden keresztyén felekezet beleértendő) elvárása/tanítása és a mai való élet között van. Ha az eredeti elvárást nézzük, miszerint az is súlyos bűnt követ el, aki kívánsággal tekint egy asszonyra, akkor az iszlám-hívők mintájára minden nőt burkhában kellene járatni. A Jézus korabeli zsidók előírásai szerint az asszonyoknak a templomban csak a kóruson, ott is rács mögött lenne a helyük. A mai magyar egyházi elvárás ehhez képest nagyon sokat szelídült, de az ma is elvárás, hogy mind a férfi, mind a nő a házasság előtt ne kerüljön testi kapcsolatba.
Az ókori és a mai életviteli gyakorlat között viszont lényeges különbségek vannak. Akkor a nőknél a házasság 12-14 éves korban szinte kötelező volt. Nem a fiatalok választották ki egymást, hanem rendszerint a szülők döntöttek a párok kijelöléséről (különösen a nőknél). A nőket csak a családi gazdaságban foglalkoztatták. A férfiak a háztartásban és a gyermeknevelésben egyáltalán nem vettek részt. Ma viszont vannak nők között miniszterelnökök, nemzetközi vállalati vezetők, tudományos vezetők. Ma talán csak a férfiak számára vannak „zárt” pályák, mint pl. a foganás, gyermek kihordása, szülés, szoptatás. Hatalmas viszont a különbség országonként, társadalmi rétegenként a nők társadalmi szerepvállalási lehetőségei között. És sok helyen ma is érvényesül a nők fizikai elnyomása, bántalmazása. Hazánkban – egy friss felmérés szerint – a nőknek legalább 25-30 %-a szenved el fizikai bántalmazást az életében (rendszerint a családtagja részéről).
A mai keresztyén felekezetek nem egyformán, de sok tényezőben igyekeztek a nők megváltozott társadalmi helyzetéhez alkalmazkodni. De – akár hazánkban is – eléggé felemás a helyzet. Van már női püspök-helyettesünk, de otthon mégis ő „vezeti” a háztartást is. (Magyarul: főz, mos, takarít, bevásárol.) A nők fizetése is (országos átlagban) legalább 20 %-kal lemarad az azonos beosztású férfiakhoz képest. A nagy „gubanc” azért nem ebben van. A fő probléma, hogy változó társadalmi szerepek és élethelyzetek miatt létrejött személyes problémákra az Egyháznak (a keresztyén felekezetek összességének) nem sok szavuk van. Pedig a munka/hivatás mellett az emberek élete a párkapcsolatban, családi kapcsolatban játszódik le. Pedig a regények, a TV-játékok zöme is erről szól. Ezek tárgyalják ki, „oldják meg” a párkapcsolatokban keletkező összes konfliktust – természetesen, hogy nem keresztyén szemlélettel, mert nincs ilyen kommunikáció, iránymutatás.
A kérdések garmada nem kerül megválaszolásra, mert az egyházi megnyilatkozások beszűkültek és doktrinálisak. Csak az általános – törvény, bűn, bűnbánat, bűnbocsánat – kategóriákban kommunikálnak, de pl. nem foglalkoznak azzal, hogy milyen a szerelem: a birtoklás öröme, vagy a fizikai vágy, vagy a szépség gyönyörűsége, vagy a személyiségek egymásra „rezonálása”. Pedig mindebben vannak (egyházilag) elítélt és pártolt részek. De erről egy fiatalnak, aki ezt érzi, halvány fogalma sincs. Vagy ott van pl. párok közötti konfliktusok fő forrása, amit a házasságban élőknél válásnak, a nem házasodottaknál szakításnak neveznek. (Érdekes, hogy a sokkal nagyobb fájdalommal, nyomorúsággal járó házasság-felbontást, a sokkal enyhébb válás szóval jelölik, míg az ideiglenes párkapcsolatokat a nagyobb konfliktust sejtető szakítással.) A házasság előtti, a 12-14 éves korban kezdődő nemi éréstől (az ókori, kora-középkori szokás szerinti házasodási terminustól) a jelenleg szokásban levő 25-35 éves korban kötött házasságokig keletkezett idő-intervallum jelenleg a „párkeresés” időszaka – annak minden problémájával. Ezzel az időszakkal kellene sokat foglalkozni a jelenlegi keresztyén tanításban.
A felgyűlt probléma-halmazt nem lehet másképpen feldolgozni, mint lépésről-lépésre menve, mintegy „szálanként”. Sajnos, ezekre a problémákra kialakult társadalmi szokásrendszert nehezen lehet alapul venni. (Mert ami van, annak heterogenitása és széles tolerancia-sávja miatt nem lehet azt norma-rendszernek nevezni.) Talán a legjobb, ha a helyzet kialakulását az egyének korosodása, ill. a történelem során előállt változások mentén lehet követni. Már említettem, hogy társadalmi konszenzus van ma is abban, hogy az emberek, döntő többsége házasságban (tartós párkapcsolatban) kíván élni. A problémák „csupán” a gyakorlati megvalósításban jelentkeznek.
A gyerekek, már óvodásként, kiszemelik maguknak azt az ellenkező nemű személyt, akivel majd házasságot szeretnének kötni. Rendszerint viszont odáig már nem terjed ki a bátorságuk, hogy ezt a másik féllel is közöljék. (Mégis, léteznek néha ilyen esetek, amikor az óvodai, vagy kis-iskolás korban megfogalmazott szándék valóban megvalósul.) A valóságban viszont, amíg a tartós együttélésre (házasságra) sor kerül, addig sok „igazi” párra akadnak, mind a fiúk, mind a lányok. A házasság előtti konfliktusok többsége abból adódik, hogy az egyik fél ”nem gondolja komolyan” a másik féllel való kapcsolatot. Elerjedt vélekedés, hogy a fiúk hajlamosabbak egy „szakítást” kezdeményezni, pedig a saját felmérésem ezt korántsem igazolja. Az viszont igaz, hogy a lányokban nagyobb a félelem, hogy egyedül maradnak. Feltehetően azért, mert a lányokról már fiatalabb korban vélekednek úgy, hogy „már túl öregek” a házassághoz. Ez a vélekedés az utóbbi időben oldódni látszik, különösen magasabb „társadalmi státuszokban”.
A párkapcsolatokban talán a leggyakoribb (és a legkevésbé elítélt) bűn a hazugság. Ha valaki „teszi a szépet”, akkor a partnerről és saját magáról általában tudatosan valótlanságokkal traktálja a másik felet. Kérdés, hogy az ilyen kijelentések bűnnek számítanak-e? Eddig még a legszigorúbb egyházi (gyakorlati) szövegekben sem találtam elítélő megnyilatkozást. Pedig a „széptevéssel” meghódított fél felé egy kritikusabb pillanatban ezzel ellentétes megnyilatkozások is könnyen megeshetnek. Ebből pedig következhet egy szakítás, az összes érzelmi traumájával együtt. Lehet, hogy sokan úgy gondolják, ez „nem nagy ügy”, pedig, sok fiatalkori szenvedés, majd érzéketlenné válás következett már az ilyen esetekből. Sőt, a sikertelen, vagy akár a sikeres fiatalkori öngyilkosságok többsége is erre vezethető vissza.
A hazugság a házasságban is kritikus probléma. Egy házasság akkor lehet tartós, ha teljes és feltétlen bizalomra épül. Ebből egyenesen következik, hogy olyant sem lehet tenni, amit titkolni kell a másik fél előtt. Van, akinek az életében soha nem adódik olyan helyzet, amit titkolni szeretne a társa előtt. Vannak viszont olyan esetek/foglalkozások, ahol ezt sokkal nehezebb megtartani. Szép alapelv, hogy nem szabad olyan helyzetbe belemenni, aminek ilyen következménye is lehet. De az ilyen helyzetek még a legjobb szándék mellett sem láthatók előre. Ezek egy házasság „szakítószilárdsági” próbái. Ilyenkor fokozottan szükséges a rendszeres „fenti” kapcsolat. Okosabb megoldást ezekre az esetekre nem tudtam találni.
Ez mindjárt visszavezet a házasság előtti, sokkal gyakoribb hasonló helyzethez. Viszonylag széleskörű „intim” információ alapján úgy tűnik, a helyzet az „elvárások szerinti” állapot megtartása tekintetében „meglehetősen katasztrofális”. Egy házasságon belül „normális esetben” a kísértés mértéke lényegesen kisebb, mint azon kívül. Lehet erősíteni a tudati, érzelmi, akarati védelmet (ami mögött a kevésbé megfogható „hitbeli” is fennállhat) mindez bizonyos helyzetekben és esetekben még mindig meglehetősen „vékonynak” bizonyulhat. (Természetesen, ha valaki házasságban él, akkor is vannak kritikus helyzetek, esetek, de „normális esetben” a „védelem” sokkal erősebb.) Ezután már nem lehet tovább kerülgetni a „forró kását”. A nemi késztetés erőssége esetenként – be kell vallani – mindent felülír. Nem mindenkinél, és nem minden esetben. Vannak olyan biológiai eltérések az egyes személyeknél (férfiaknál és nőknél egyaránt, de nem egyforma módon) amiket az, aki nem ilyen, az nem tud elbírálni. Kemény szöveg, de – sajnos – igaz.
Nagyon fontos a tájékozottság ezen a téren, mert aki nem ismeri, az nem tudja megfelelő módon kezelni és értékelni. Továbbá, aki olyan „felépítésű”, annak is jó, ha tud róla, hogy a szerint éljen. Ugyanis, vannak „technikák”, amik az ilyen helyzettel kapcsolatos gondokat számottevően csökkenthetik. Azt is meg kell jegyezni, hogy az eltérések mértéke igen különböző, továbbá azt is, hogy mindezekről a „felépítésben” jelentkező különbségekről az egyes alanyoknak rendszerint nincs tudomásuk, az hiszik „mindenki ilyen”. Ez a teljes tájékozatlanságból ered, ami ezen a téren létezik.
.

Szégyen és gyalázat, hogy hónapokig egyetlen bejegyzést nem tettem. Mindez azért történt, mert a bibliaórán olyan kemény dolgokról volt szó, amiket nem tudtam, hogyan szerkesszek be egy (vagy több) blogba. Ez a téma három alkalommal volt porondon, másfél hónapig. Öt előkészítő anyag született, amikből nem is lett mind ismertetve. Készült ebből egy viszonylag hosszabb előzetes anyag is, fél évvel a tárgyalása előtt. Végül arra jutottam, hogy ezt az előkészítő anyagot teszem fel a blogra, ami - utólag elolvasva nem is olyan meredek. Így a következő blogbejegyzésen ez lesz található. Trmészetesen tudom, hogy ha ilyen rapszódikusan posztolok, azzal csak elriasztom a lehetséges olvasókat. Remélem, továbbiakban rendszeresebben fogom tudni a bejegyzéseket megtenni. 

Az elmúlt évben volt egy témasorozatunk, aminek azt az összefoglaló címet adtuk: „Normát adni” Ebben a sorozatban azt kíséreltük meg, hogy a 2000 év előtti társadalomhoz képest tapasztalható – nem csekély – változások milyen újrafogalmazását teszik szükségessé a szentírási normáknak. Ez az újabb sorozat viszont – szándéka szerint – nem a széles társadalomnak szól, hanem a hívők közösségét szándékozik megszólítani úgy, hogy az evangéliumi normákat fejti ki részletesebben, a mai fogalmi ismereteink birtokában. Az első ilyen téma-kifejtés a haragról szólt, lehetőleg olyan részletességgel, hogy ki-ki megtalálhassa benne a saját „normasértéseinek”, (bűneinek) minél hűségesebb tükrét.
Ebben a részben a gazdagságban, a vagyonosságban élés mai keresztyén módjáról, lehetőségeiről kíséreljük meg a mai válaszokat megtalálni. A gazdagsággal, a vagyonnal élés során a hívő emberek (még a kiemelkedő hírűek is) rendszerint „átestek a ló túlsó oldalára”. A jeruzsálemi gyülekezetben (az első keresztyén közösségben) mindenkire kötelezővé vált saját javaiknak a közösségbe való beadása. Nem volt egy sikeres ötlet, mert így a teljes közösség (állandó jövedelem nélkül) teljesen elszegényedett. Később már nem követték ezt a mintát, de – mivel Péter apostol vezette be ezt a normát – később sem ítélték el ezt a módszert. Ezért lehetett, hogy (különösen szerzetes közösségekben) később is alkalmazták. A „kolduló rendek” gyakorlata bizonyította, hogy a keresztyén közösségnek csak egy (kisebb) részére lehet ezt a gyakorlatot alkalmazni, míg azokat a teljes keresztyén közösségnek kell eltartania.
A tévedés abban leledzett, hogy Jézus, mikor azt mondta a gazdag ifjúnak, ”oszd szét vagyonodat és kincsed lesz a mennyben”, akkor a „nem dolgozó” vagyonra gondolt. Míg a máskor, több példázatában a vagyon szaporításáról beszél. De hangsúlyozza a felelős gazdálkodást, amiről (a mennyei Atyának) számot kell adni. A gyakorlatban a számadás azt jelenti, hogy Isten országa érdekében kell a vagyonnal gazdálkodni. Amikor ezt a hétköznapi gyakorlatban kell alkalmazni, akkor nagyon sok, nehezen eldönthető kérdés merül fel.
Az első, hogy mi számít vagyonnak? Ami jövedelmem, illetőleg megtakarításom van, azt természetesen a saját magam és a családom szükségleteire költhetem, hogy ezzel fenntarthassam a munkavégző képességemet és elláthassam gyermekeim nevelési, tanítási költségeit. Mindezek a szükségletek nagyon „rugalmasan” értelmezhetők, és ezért rendszeres mérlegelés tárgyát kell, hogy képezzék. Nincs – és nem is lehet – erre általános normát felállítani. Mindenkinek saját magának kell a mennyei Atyával elszámolnia ebben a kérdésben. Biztos, hogy minden korban, minden társadalmi helyzetben és csoportban más és más lehet a norma. Fel kell vállalni, hogy a mérlegelés, a számvetés állandó feszültségében éljen mindenki, „akinek van valamije”.
Akkor közösségi, társadalmi szinten nem is lehet ebben a kérdésben véleményem? Korántsem van így. Követelményeket, rám is visszaható normákat lehet és kell állítani, mert nemcsak magamért és a családomért, hanem az egész társadalomért is felelős vagyok – a saját döntési kompetenciám mértékéig. A döntési kompetencia megint csak egy eléggé „rugalmasan” kezelt kérdés. De ha a „felebarátom” érdekeinek képviseletét Jézus a a „lelkemre kötötte”, akkor ezt minden lehetséges módon képviselnem kell.
Nem elégséges négyévente véleményt mondani az önmagukat vezetésünkre vállalkozó személyekről, hanem minden lehetséges fórumot, a médiát felhasználva kell a véleményünket, javaslatainkat, követeléseinket, érveinket megismertetni a társadalommal, remélve, hogy szándékainkkal társakra találunk a társadalom más tagjainál is. Ráadásul, nem csupán a saját nemzeti közösségünket lehet ma már megszólítani, hanem társakat is lehet keresni és találni a nagyobb, nemzetek közötti közösségekben is. Ahogyan a keresztyén közösségekben van ökumené, úgy meg lehet szólítania jó dolgokban a határokon átívelően a tőlünk távollevőket közös szándékkal és cselekvéssel.
Írás közben nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a gazdagság, vagyon kérdése nem választható el a szegénység, a szükség témájától. Ezek nemcsak fogalmilag ellentételezik egymást, hanem egy társadalmon belül egymás függvényei, így nem is tárgyalhatók külön egymástól. Nagyon könnyen belátható, hogy a gazdag sokszor a szegény kárára gazdagszik. Ha a mai magyar társadalmat nézzük, láthatjuk, hogy nagyon sok a szegény ember. Sokkal több, mint a gazdag, jóformán függetlenül attól, hogyan húzzuk meg a gazdagok és a szegények közötti határt. Azt is könnyű megállapítani, hogy – akár Európában is – sok, nálunk gazdagabb ország van. A statisztikai kimutatások szerint a gazdagabb népekhez való felzárkózásban, az utóbbi években a velünk együtt induló országok sok tényezőben megelőztek minket, bár még – hozzánk hasonlóan – ugyancsak le vannak maradva a gazdagabb országoktól. (Ne vigasztaljon minket az a tény, hogy a Világ népeinek gazdasági rangsorában a „gazdagabb, fejlettebb” országok közé tartozunk.) Kérdés, hogy van-e kompetenciánk ilyen kérdésekben véleményalkotásra, vagy javaslattételre.
Alapállásban: nincs. Nincs, mint keresztyén közösségnek, csoportnak. De mint a társadalmi közösség tagjának, mint egyénnek: igen. De mit ér egyetlen ember szava? De a mai, közösségi média korában, ha van kreatív javaslatom, az, ha mások tetszésével találkozik, akkor hatékony társadalmi erővé válhat. De honnan szedhetek egymagam, korlátozott ismereteimmel, bármiféle hasznos és elfogadható javaslatot? Elsősorban: Mivel megígérték, hogy a Szentlélek mindenre megtanít minket, nem lehetséges, hogy ebben a dologban is segítsen? Vitathatatlan, csak megfelelő bátorság kell hozzá, hogy – bár csak a magam nevében – de a Szentlélek inspirációjára hivatkozva – megszólaljak.
Ez, eddig egy elméleti kitérő volt, hogy el ne keseredjünk a nagy tehetetlenségünkben. A gyakorlatban viszont nagyon egyszerű segítséget is lehetne találni a gondjainkra. Ez lehetne pl.az SSG módszer. Kifejtve: „similis simile gaudet”. Azaz: hasonló a hasonlónak örül. Részletesebben: Csak le kell másolni a sikeres országok társadalmi, politikai gazdasági berendezkedését, módszereit, és főleg az oda vezető utat – és remélhetőleg – mi is oda juthatunk. Ez, így leírva, teljesen illuzórikusnak tűnik. Pedig, a történelem azt mutatja, hogy az egyik nép politikusai tanulnak a másiktól, többé-kevésbé adaptálva a jó megoldásokat a saját országukra.
A tanulékony adaptáció gyorsabb haladást tesz lehetővé. Ki hinné, hogy Svédország, Finnország, Svájc, vagy az osztrák „örökös tartományok” parasztságának átlagos életszínvonala nem érte el a 19.-20. század fordulóján a magyar alföldi parasztság életszínvonalát? Lehetne sok ellenvetést tenni. De a „Trianon-traumával” kapcsolatban is lehetne egy kissé árnyaltabb megközelítést tenni. Pl. míg az ország területének 2/3-át elcsatolták, addig nálunk maradt az ipari kapacitás 75-80%-a, a logisztikai, ill. telekommunikációs kapacitás 60-70%-a, az aranykoronában kifejezett szántóföldi termőképességnek szintén 60-70%-a. Ennek köszönhető, hogy az ország gazdasági teljesítménye a nagy gazdasági válságig annyira meglódult. Másképpen nem is lett volna lehetőség az oktatás olyan mértékű fejlesztésére, mint amilyen mértékben az megvalósult, behozva az előző évszázad lemaradását.
Az már végképpen a fikciók körébe tartozik, hogyan képzelem el egy másik ország társadalmi, gazdasági eredményeinek lemásolását. Az bizonyos, hogy egy ilyen szándék megvalósítása a hazai „politikai osztály” részéről hatalmas önmérsékletet igényelne, aminek jelenleg a leghalványabb nyomát sem látom. Így talán a legbölcsebb, ezt az írást legalább most már befejezem.
Nem, mégsem fejezem be. Azt nem lehet elhallgatni, ami keresztyén szemmel nyilvánvaló. A társadalom erőforrás-allokációját alapvetően ál kellene formálni. Ugyanis, a fiatalok túlnyomóan nagy része nem kap elegendő erőforrást a szükséges minimális fejlettségi szint eléréséhez sem. Így bővítetten újratermelődik a képzetlenség és ezzel a szegénység, a nélkülözés, a nyomor.
Ez tűrhetetlen, de senki, az egyházak sem hajlandók lemondani a meglévő anyagi színvonalról a teljesen pauperizálódott, leszakadt néptömegek képzésének, oktatásának, nevelésének költségeire. Hogy milyen mértékben és milyen arányban? Minél nagyobb az erőforrások átterelése, annál hamarabb indulhat meg a leszakadtak felzárkóztatása. Merjük ezt képviselni? Személyesen, akár a nyugdíjam 30 %-áról is lemondanék, ha tudnám, hogy erre a célra kerül – hatékonyan – felhasználásra. Nem kell azért nagyon megijedni. Ha mindenki arányosan vesz ebben részt, akkor sokkal kisebb erőfeszítéssel is megvalósítható lenne. Hiszen, nálunk, a Statisztikai Hivatal szerint, a lakosság 2 %-a részesül a jövedelmek 60 %-ából.
Nem tudom megállni, hogy ne példálózzak szomszédunkkal, Ausztriával. Ott az egyetemen nincs felvételi szűrés, és nincs tandíj. Aki (akár Magyarországon) érvényes érettségi vizsgát tett, azt felveszik. (Emiatt aztán az első évfolyam első félévében annyi a hallgató, hogy egyes előadásokon még a folyosó lépcsőin is ülnek.) Aztán az első félév végén, a vizsgákon, kiszelektálódnak, akik nem tudják teljesíteni a vizsga-követelményeket. Szerintem ezért is, a statisztikai kimutatások alapján, Ausztria ma az egyik olyan ország, ahol a legjobb az életminőségi mutató.