SZERZETEK – RÖVIDEN

(A szerzetesség kezdetei, múltja, jelene)
 

A TÉMA MEGKÖZELÍTÉSI MÓDJA

A téma interpretálásának igénye több, mint három éve jelentkezett először, egy evangélikus bibliakörben. A kidolgozást Anyácska vállalta magára, és néhány hetes előkészület után perfektuálta is, egy bibliaórai előadás-sorozatban. A sikerre való tekintettel már akkor felmerült, hogy jó lenne a kézi jegyzeteket elektronikusan is rögzíteni, ami végül Anyácska váratlan halála miatt elmaradt. Mivel a kézi jegyzetek részletessége, alapossága ezt lehetővé tette, elkészült végül a számítógépre vitt szöveg is. Annak sikere alapján, a bibliaórán meg lett beszélve egy rövidebb, elemző jellegű témavázlat is. Végül a témát a PiSzE is felvette az éves csoport-megbeszélések témái közé, nyilván, az eredeti több tízoldalas változatnak egy rövidítettebb változatában. Mivel az eredeti szöveg rövid változata egy emészthetetlen adathalmazt eredményezett volna, inkább az elemző jellegű, rövid változat komfortosabb szövege kerül majd az alábbiakban ismertetésre.

MIÉRT, HOGYAN KELETKEZETT A KERESZTÉNY SZERZETESSÉG?

A szerzetesi életforma nem keresztény találmány. A kereszténységtől függetlenül többféle, szerzetesi jelleget mutató életforma létezik más vallási közösségekben. Mik az „univerzális” jellemzői a szerzetesi életformának? A spirituális elkötelezettség, a transzcendentális kapcsolatra való készség, az egyszerű, aszkétikus életforma és – többnyire – a nőtlenség. Ilyen, szerzetes-szerű életmódot követnek a buddhista szerzetesek, a mozlim dervisek, de akár ide sorolhatók többé-kevésbé az animista vallások sámánjai is. A keresztény szerzetesség keletkezése három fő indítékra vezethető vissza. Az egyik: Krisztus követése a szenvedésben (Fil 3,10-14) A másik: önmagam sanyargatása (aszkétizmus) a bűn elkerülésére (1Kor 10, 27) A harmadik: a tökéletességre törekvés (Mt 5, 48)
Ezeket az igehelyeket még ki lehet sok másikkal egészíteni Így pl.: Ha tökéletes akarsz lenni… (Mt 19, 21) És: vágd le… (Mk 9, 43-48) És: szánjátok oda… áldozatul… (Rm 12, 1-2) És: Akik tehát tökéletesek vagyunk… (Fil 3, 15) És: tökéletesen maradhassatok… (Kol 4, 12) És: tagadja meg magát… (Mk 8, 34)
Számításba lehet még venni azt a gondolkodásmódot is, hogy miután a keresztényüldözéseknek vége szakadt, sokan úgy érezték: a „mártíromság dicsőségéből” kimaradva, valamivel pótolniuk kellene azt. Így elmentek remetének, szinte elviselhetetlen aszkézist vállalva magukra. A módszer bevált: az egyszerű hívők szent emberekként tekintettek rájuk, kérve őket, hogy helyettük, értük imádkozzanak. Egy másik ilyen szemléleti tényező volt, hogy a kereszténység első ezer évében fokozottan várták a parúziát (Krisztus újra eljövetelét) Ez a vélekedés időnként áthatotta az egész kereszténységet, pl. Szent Pál működési idejének első részében (Rm 13, 12: az éjszaka múlik, a nappal már egészen közel van) vagy a Millennium (Krisztus születésének ezeréves fordulója) idején.
Szíriában, az ottani remeték között terjedt el az a vélekedés, hogy a tökéletességre való törekvés mintái az angyalok, akiket antropomorf (emberhez hasonló) formával és tulajdonságokkal ruháztak fel. És, mivel az angyalok nem nélküliek, példájuk nyomán a szüzesség különös érték. Hasonlóképpen, mivel az angyalok nem esznek, azért a minimum a végletekig hajtott böjtölés. Valamint, mivel az angyaloknak nincs szükségük alvásra, ezért az alvást is minimalizálni kell. Továbbá, mivel az angyaloknak nincs semmi tulajdonuk, ezért a tökéletesedéshez a teljes szegénység is szükséges. Látható, hogy a szerzetesség (és tulajdonképpen a papság) alap-kritériumai: a szüzesség és a szegénység gyökerei ide vezethetők vissza.
A remeteség elterjedésével egész remete-telepek jöttek létre, ahol a közösség tagjai rendszeres közös imára jöttek össze. Később, néhol, a napirendjüket írásba is foglalták, megszülettek az első szabályzatok (regulák). A legnagyobb hatású Nursiai Szent Benedek Regulája (529) lett, ami mindmáig a szerzetesi szabályok mintája. A szerzetesek kezdettől fogva mások adományaira voltak utalva, mert egyrészt idejük nagyobb részét imával és „elmélkedéssel” (szemlélődéssel) töltötték. Idővel az adakozók az adományokat bizonyos ima-feladatokhoz kötötték. („Imádkozzál atyám, ezért, vagy azért.”) Kialakult a közbenjáró imádság gyakorlata. Az adományok ekkor már nem csupán esetlegesek voltak, hanem tartós vagyon-elemeket (rendszerint földbirtokot) is jelentettek. A szerzetesek könnyebb, rendszeres megélhetése – természetesen – nem szolgálta az aszkézist, pedig az eredeti cél Krisztus szenvedéseihez való hasonulás és a (keresztény) tökéletességre való törekvés volt.

A keleti (ortodox) egyházban egy ideig párhuzamosan fejlődött a szerzetesség. Azon az oldalon, Nursiai Szent Benedekéhez hasonlóan, szintén kialakult a szerzetesség sajátos gíakorlata, ahol a nagy szabályozó tekintély Nagy Szent Vazul (görögösen: Baszileosz) volt. A keleti egyház nem vált olyan centralizálttá, mint az Ókor végén a nyugati, de mindig törekedtek a konszenzusos, egységes teológiára és gyakorlatra.

A SZERZETESSÉG TÖRTÉNETE: A REFORMOK TÖRTÉNETE

(Újabb és újabb célok, feladatok.) A kolostorok vagyonszerzésével – kevés kivétellel – a szerzetesrendek elkényelmesedtek, számottevően csökkent az aszkézis gyakorlására való hajlandóság. Időnként akadtak „lánglelkű” szerzetesi vezetők, akik vissza akarták terelni a szerzetesi közösségeket az eredeti szellemiséghez. Az első, nagyobb hatású mozgalom az úgynevezett clunyi reform volt. Nem csupán a szerzetesi fegyelmet kívánták helyreállítani, hanem alkotó tevékenységre is ösztönözték a testvéreket. Így az olvasás mellett az iratok (kódexek) másolása, az egyházi zene művelése, a kórus-éneklés, az „új” stílusban (a gótikában) megjelenő épületek tervezése, kivitelezése voltak a főbb tevékenységeik. Egész (Nyugat)-Európában sok kolostor csatakozott a mozgalmukhoz, ami végül – pápai jóváhagyással – új szabályzattal és szervezettel önálló szerzetesrenddé alakult.
Az újabb és újabb reform-mozgalmak során „divattá vált” hogy a kisebb-nagyobb újításokra hivatkozással mindjárt új rendet alapítottak. Ráadásul ezek a rendek egymással vetélkedtek, időnként egymás elleni erőszakos cselekményekbe is belesodródtak. Az anomáliák nyomán a pápák egy időre betiltották újabb rendek alapítását. Ezt a tilalmat egyes, később nagy jelentőséget nyert rendalapítók is megszenvedték, mint pl. Assisi Szent Ferenc. Az 1100-as évek vége felé újabb rendek születtek, a felmerült aktuális problémák, igények megoldására. Így a szentföldi harcok nyomán a katonáskodó lovagrendek, a sebesülteket ellátó ispotályosok, a fogolykiváltók, majd az eretnekmozgalmak terjedése ellen a prédikátor-rendek (pl. a Domonkosok). Ezzel mintegy azonos időben alakult meg az egyre elviselhetetlenebbé váló – főleg városi – mélyszegénységgel szolidaritást vállaló Ferencesek rendje. A szegények anyagi boldogulásáért harcot hirdető valdensek, albigensek nem kaptak egyházi támogatást, sőt, mint eretnekeket kiirtásra ítélték őket. Az ismételt reformok ellenére a középkor végére a szerzetesség általános erkölcsi színvonala, hatása a köznép lelki épülésére, megújulására, katasztrofálisan leromlott.
Mind eközben a szerzetesházak száma nagyon megnövekedett. Nagyobb városokban olykor több tíz kolostor is volt a legkülönfélébb szerzetesrendektől. Vidéken jóformán minden faluban akadt egy, amelynek a fő feladata a helyi földesúr családjának az elhalt és élő tagjaiért való imádkozás volt. A szerzetesek nagy többsége nem végzett sem fizikai, sem szellemi munkát, csupán a napi – nem kevés – közösségi liturgikus feladat ellátásában vett részt. (Napi ötszöri közös imaóra, a nap és az éj különböző szakában, kóruséneklés, közös étkezés az ügyeletes felolvasó szent történeteinek – a legendáknak – a hallgatásával egybekötve.) A szerzetesrendek tagjainak és az őket kiszolgáló „laikus testvéreknek” a létszáma az összlakossághoz képest is tekintélyes volt, akiknek az ellátása a kolostor saját, vagy a „kegyuraik” jobbágyaira hárult.

A REFORMÁCIÓ ÉS A FELVILÁGOSODÁS, MINT A MEGÚJULÁS GERJESZTŐJE

A Reformáció követőinek az egyik legfontosabb felismerése volt, hogy a (szerzetesi) közbenjáró imádság nem „működik”. Ennek eredményeképpen, ahol ez a vélekedés elterjedt, a „kegyurak” megvonták a támogatást a tőlük függő szerzetes-közösségektől. Sőt, nem átallották a környékükön található szerzetesközösségek birtokait is kisajátítani, mint „haszontalan tevékenységek” felszámolói. Ez a ”racionalizáló” szándék fokozott erőre kapott a Felvilágosodás idején (a 18. században) olyan mértékben, hogy az egyébként mélyen vallásos II. József császár is a „haszontalan” szerzetesrendeket a birodalma területén megszüntette. Csak a tanítással, vagy betegápolással foglalkozó rendeknek kegyelmezett, de ezek „túlzott” anyagi forrásait is megkurtította, a Kincstár tulajdonába vette.
A Reformáció és a Felvilágosodás eredményeképpen egész Európában a szerzetesházak száma töredékére eset vissza, és több szerzetesrend véglegesen kihalt. A szerzetesházak 16.-18. századi drasztikus csökkenése egyben a szerzetesi mozgalom megújulását is magával hozta. Ez a megújulás érintette a régi rendeket (mint pl. a karmelitákat) és egyben új rendek alapítását is. Az új rendek közül jelentőségében kiemelkedik a Jezsuita rend (Societas Jesu). Az úgynevezett szemlélődő rendek megújulásának mintapéldája a „sarutlan” karmelitáké, ahol a női ágat Avilai Szent Teréz, a férfi-ágat Keresztes Szent János újította meg.
Hogy pontosítsuk a szerzetesek létszámának változását, a Reformációt követően először ellentétes folyamatok indultak meg. Míg, ahol a reformáció uralomra jutott, Észak-Németországban és Skandináviában a 16.-17. században a szerzetesrendek gyakorlatilag megszűntek, birtokaikat kisajátították, addig Délen, különösen Spanyolországban a meglévő szerzetesrendek megújultak, újak keletkeztek. Példaképpen a karmelitáknak 1765 táján mintegy 800 kolostorában kb. 15 ezer barát és apáca élt. Hasonlóképpen a kapucinusoknak 1730 kolostorában 1760 táján mintegy 34 ezer szerzetesük élt. Az új alapítású rendek is hasonló módon terjeszkedtek ott, ahol az uralkodók ezt pártolták. Így a jezsuiták létszáma 1750-ben több, mint 20 ezer, ebből 11 ezer a pap. A jezsuiták Magyarországon is gyorsan elterjedtek, 1700-ban már több mint 700 kollégiumuk volt.
A szerzetesházak terjesztésének szellemiségére hadd álljon itt egy idézet Ávilai Nagy Szent Teréztől. (Alapítások könyve XVIII. fejezet.) „Amennyire csak vissza tudok emlékezni, sohasem mondtam le egy alapításról sem, azért, mert féltem a fáradalmakról… Mert tudatában voltam annak, hogy kinek szolgálatában teszem, s elgondolkoztam azon, hogy abban a zárdában majd mennyire fogják dicsőíteni az Urat, s hogy el lesz benne helyezve a legméltóságosabb Oltáriszentség. Nekem ugyanis rendkívüli örömet okoz, ha azt látom, hogy egy templommal megint több van, főleg, ha meggondolom, hogy mennyit vesznek el tőlünk azok a lutheránusok. Vajon melyik szenvedéstől – s lenne az bármi nagy – riadna vissza az ember, ha annak árán ekkora jót tehet a kereszténységgel?”
Dél-Európában a szerzetesrendek visszaszorulása a Francia Forradalommal, ill. a Felvilágosodás térnyerésével kezdődött. Már XV. Lajos francia király kezdte el (1766-ban) a katolikus országokban a kolostorok „szabályozását” (bezárását) amit II. József, mint német-római császár és magyar király folytatott (1781-ben) a saját birodalmában. A kolostorok felszámolása a Francia Forradalom után sem állt le, inkább újult erővel folytatódott, egészen az első Világháborúig, Portugália, Spanyolország, Franciaország, Belgium, Németország, Olaszország területén egyaránt. Franciaországban, csak 1866-ban, 4000 kolostort zártak be. A szerzetesrendek felszámolását követően több kontemplatív (elmélkedő) rendet újra kellett alapítani, de nagy részük végleg megszűnt. A felszámolást követően (sőt, az előtt, alatt) „gomba-módra” új rendek is születtek. Az új rendek egészen más szellemiségűek, lettek. Fő hivatásuknak a kontempláció helyett, mellett a tanítást, a szociális munkát, betegápolást, lelki gondozást és a térítést (missziót) tekintették.

MEGVÁLTOZOTT SZELLEMISÉG

A reformáció utáni, új alapítású szerzetesrendek szellemisége, életmódja a régiekhez képest alapvetően megváltozott. Ez az átalakulás aztán – részlegesen – kiterjedt a korábbi alapítású, az addig az aszkézisre és a kontemplációra koncentráló szerzetesrendekre is. Az elmélkedésre, a kontemplációra fordítandó idő radikálisan lecsökkent, és célirányossá vált, amennyiben a rekreációt, megújulást, pihenést, ill. az időnkénti, hitben való megerősödést (lelkigyakorlat) szolgálta. Megszűnt a klauzúra szigorúsága, a szerzetesek kimentek az emberek közé. Feladataikat sokszor a laikusokkal, vagy akár a nem hívőkkel együtt végzik. Nem a szegénységet gyakorolják, hanem a magántulajdon-nélküliséget. (Lehet akár autójuk is, de a rend szolgálatában.)
Az új, vagy megújult szerzetesrendek olyan területeken végzik első sorban a tevékenységüket, ahol az állami gondoskodás hiányzik, vagy hézagos. Nem felejtik Krisztus szavait: „mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, tehettek velük jót, én azonban nem mindig vagyok veletek”. Sok rend, amelyik korábban nem tette, most fő tevékenységként tanító rendként működik. Nem csupán az oktatásért, az ismeretek átadásáért, hanem az oktatás keretében elsősorban a nevelésért. Kontemplációra alapított rendek, mint a ciszterciek, vagy a karmeliták, orvosi tevékenységet végeznek – sokszor nem is egyházi intézményekben. A domonkosok nemcsak a teológiával foglalkoznak, hanem pl. csillagászattal. (Éppen azzal, amiben az elért tudományos ismereteknek, mint eretnekségnek az elítélésében döntő szerepük volt.)
Nagyon sok, hasonló hivatással induló – nagyobbrészt női – szerzetesrend működése indult a 19. 20. században. Ezek regulája, hatóköre nagyon sokféle. Talán a legjelentősebb ezek között a Szeretet Misszionáriusai (Missionaries of Charity) nővérek rendje. Ismert nevén: Teréz Anya nővérei. Alapítója Agnes Gonxha Bojaxhiu (1910-1997) szerzetesi nevén Teréz. Klauzúra nélkül élnek, a legnyomorultabbak között, mindenütt a világon, ahol megtelepedtek. A nagy terhelés miatt a szabályzatuk a szerzeteseknek előírja a napi két órás rekreációt. Ez alatt legfeljebb csak imával, elmélkedéssel lehet foglalkozni. Mindenkit, aki rászorul, gondozásba vesznek, akkor is, ha akár az utcán fekszik, és már haldoklik. Minden haldoklóban Krisztus arcát látják. A feltétel nélküli irgalmat gyakorolják, legyen az bármilyen vallású, vagy akár hitetlen. Jelenleg az egyik legnagyobb létszámú szerzetes közösség. Hasonló létszámmal az ugyancsak betegápolással foglalkozó Szent Vince Nővérei bírnak.

A LELKIGYAKORLAT

A kontemplációnak és az aszkézisnek, mint fő tevékenységnek az átértelmezése Loyolai Szent Ignáchoz fűződik. Ugyanis az általa kidolgozott Lelkigyakorlat egy intenzív aszketikus szemléleti és személyiségformáló tréning. Igénybe veszi a benne részt vevő személy teljes testi és szellemi valóját, érzelmileg és értelmileg egyaránt. Legalább olyan eredményes és hatékony, mint a modern (pl. szcientológiai) tréningek, de nem a gonosz célok érdekében, hanem abban, hogy „Krisztus katonájává” teszik azokat, akik alávetik magukat ennek, a személyiséget valóban átformáló „agymosásnak”, „maindrainnek”.
Szent Ignác lelkigyakorlatos szabálya olyan, mint egy katonai szolgálati szabályzat. Nem hiába volt katona. A szabályzatnak két arca van. az egyik az emberi oldala, ahol a módszerek vannak leírva, míg a másik a lelki oldal, ahol a módszer és ráció mögött tapasztalható a lelki tartalom. néhány példa az előzőből:
a) minden erővel azon kell lennem és arra kell törekednem, hogy fájdalmat érezzek, szomorkodjam és sírjak, és ugyanígy erőlködjek a többi pontnál is…
b) kérjem az átérzését annak a gyötrelemnek, amit az elkárhozottak szenvednek…
c) Hogy mindenben eltaláljuk az igazságot, azon az állásponton kell lennünk, hogy a fehéret, amelyet látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Anyaszentegyház úgy döntene…
És példa a másikból:
De íme, a lélek a keresztre pillant. Eszébe jut a szegény, megvetett, szenvedő Krisztus és már tudja is, mit válasszon: választja a keresztet, a megvettetést, a szegénységet csak azért, mert Krisztus is ezt választotta, mert ő is a kereszten van. mert ebben a lelki állapotban Krisztus szeretete a döntő, a szereteté a végső szó. Mert ő megalázta magát, értem: én is. Mert ő szegény lett értem: én is. Egyszerűen azért, hogy olyan legyek, mint ő, hogy vele lehessek, hogy hálából mindent visszaadjak, amit csak adott nekem.

ÖKUMENIKUS JÖVŐ

Már a 18. századtól kezdve keletkeztek olyan protestáns (elsősorban német és evangélikus) közösségek, amelyek nem elsősorban az egyszerű hívek vezetését, lelki gondozását, az igehirdetést tekintették központi feladatuknak, hanem a közös imaéletet, az abban való elmélyedést. Ezek közül az egyik első volt a Herrnhuti Testvérközösség, amely mindmáig élő és ható szervezet. Egy kiadványuk, a Losung, (napi bibliaolvasási Útmutató) széleskörű ismertséget (és elismertséget) hozott munkájuknak az egész protestáns keresztyénségben. Ugyancsak a 18. századra tehető az ún, diakonissza mozgalom keletkezése, aminek német, evangélikus kezdeteiből lassan lefűződtek a református, majd a különböző nemzeti ágai. Mindezek továbbra is erős kommunikációs szálakkal kötődnek egymáshoz, szervezeti egység nélkül.
A reformáció után, a protestánssá lett országokban, tartományokban elsősorban a svédeknél és Kelet-Poroszországban – mintegy féllegálisan – maradtak (az augsburgi hitvallást követő, tehát evangélikusnak tekinthető) férfi szerzetesközösségek. Ezek sorsa az évszázadok során, mint búvópatak alakult. Nyilvánosan Svédországban működik néhány közösségük, minden helyi egyházi és állami támogatás nélkül, de létszámbeli utánpótlásuk megoldottnak tekinthető. Németországban is vannak (és újonnan keletkeznek) evangélikus férfi szerzetesközösségek, akik egyházközségi diakóniai és egyéb kisegítő szolgálatot végeznek. Magdeburgban személyesen is találkoztam velük, ahol az egyik egyházközségben hatan, egy másikban négyen dolgoznak.
A katolikus egyházban az utolsó 50 évben végbement erős változások mellett, továbbra is megmaradtak az addig funkcionáló rendek is. A legszigorúbbak, mint pl. a Karthauziak, a Trappisták, létszám–utánpótlása ma is biztosítottnak látszik. Mindig vannak olyan, elhivatottságot érző fiatal férfiak és nők, akik különleges körülmények között akarják megélni hitüket, leélni életüket. A választék nagy, hiszen száz fölötti a teljes egyház területén engedélyezett működésű szerzetesrendek, kongregációk száma. De van olyan kongregáció is, amely további 40, gyakorlatilag független, egyházilag önálló kongregációként van elismerve.
Amíg a szerzetesség olyan sokszínű, addig tapasztalható ezzel együtt egy konvergencia is. Nem a katolikus egyházon belül, hanem a különböző vallások és felekezetek között. Ez, természetesen nincs annyira a közvélemény szeme előtt, pedig ezen a téren már többször történtek kezdeti mozgások. Talán a legjelentősebb és legelőremutatóbb ezek között már több alkalommal megtartott Assisi Vallásközi Imatalálkozó. Erre a kezdeményezésre – szerintem – később úgy fognak tekinteni, mint egy új Vesztfáliai Békekonferenciára. Amint az köztudott, ezen a békekonferencián látták be az európai hatalmak, hogy egyik felekezet sem tudja soha többé kiirtani, megszüntetni a másikat. Bár ez a felismerés sohasem lesz teológiailag kifejtve, mert akkor mindenki elveszítené az önazonosságát, ettől ez még az európai egyensúly egyik talpköve maradt. Hasonló felismerés készülődését láthatjuk Assisiben is, de hogy ez széles körben elfogadottá váljon, ahhoz még néhány évtized, esetleg emberöltő szükséges. Hogy ennek a teológiai kifejtése soha sem történik meg – amint a Vesztfáliai Békénél – úgy ennél sem, abban is biztosak lehetünk. (Bár, korunk egyik ismert, és sokat kritizált teológusa, Hans Küng már írt erről egy releváns könyvet, a Projekt Weltethos címűt. Fogunk még erről hallani.)