A cím idézet a Zsoltárok 14., ill. 53. (egyébként részben szó szerint megegyező) szövegrészéből. A két fejezet tartalmilag megegyező versei az 1/b-3, ill. a 2-4 versek. A nevezett ószövetségi rész kiemelkedik Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levelében központi szerepet játszó érvrendszerében, ahol a hit kizárólagossága mellett érvel a cselekedetek (a Törvény) szerinti megigazulás ellen. Bár ennek az érvrendszernek a kizárólagosságát gyengíti ugyanebben a levélben. (Róma 2, 11-29.)
Volt idő, amikor úgy véltem, hogy Pálnak a zárójelben jelzett szöveg-része elég széles kört érint a vallástalanokból. Ezek az ún. „jóemberek”, akik egy felületes szemlélő számára – úgy tűnik – mintegy „hősi fokon”, mintegy a társadalom nyomása ellenében, gyakorolják az erényeket: a másik ember feltétlen tiszteletét, az erkölcsös életet, a feltétel nélküli megbocsátást, a szelídséget.
Figyelve a templomba járó népeket, a magukat hívőnek, keresztyénnek vallókat, arra a véleményre jutottam, hogy nincs látható, érdemi különbség a vallástalan „jó emberek” és a hívő „jóemberek” között. Sőt, sokszor a vallástalanok megszégyenítik áldozatvállalásban a magukat vallásosaknak vallókat.
Ezek után rákérdeztem magamban, miért van az, hogy azok, akik rendszeresen, majd’ minden vasárnap hallják Istennek a megtérésre szólító igéjét, miért nem mutatnak észrevehető („szignifikáns”) különbséget a „normál” jóemberekhez képest, sőt, időnként, érzéketlenebbek náluk? Azon kezdtem gondolkozni, hogy elegendő „muníciót” kapnak-e a rendszeresen templomba járók ahhoz, hogy megváltozzanak?
Ehhez meg kellett látni, hogy mik azok a bűnök, amik annyira sajátjává váltak jóformán minden embernek, hogy már nem is lehet észrevenni? Ebben az igehirdetések nem adtak elegendő fogódzót, mert ha az aktuális ige konkrét bűnről/bűnökről szólt is, az igemagyarázat döntő többségében akkor is általában a megtérésről szólt. Megértettem ezt az óvatosságot, hiszen, ha konkrét bűnről szólna, akkor a hallgatók egy része felháborodna, mert érzékenyen érinti, a másik rész pedig azért lenne elégedetlen, hogy az Ige miért nem neki szól személyesen. A legkényelmesebb megoldás: általános bűn-hirdetés, általános bűnbánat, általános megtérés, általános bűnbocsánat.
De mik azok a bűnök, amik (gyakorlatilag, és konkrétan) korunkban mindenkire érvényesnek mondhatók? Szerintem, jelenleg, a legáltalánosabb vétek, amiben jóformán mindenki – a lehetőségeihez képest – benne van, az a pazarlás, pocsékolás. Fölöslegesen vásárolunk (akciósan és/vagy „neves alkalmakra”) fölöslegesen hagyunk tönkremenni (pl. élelmiszert) fölöslegesen pocsékoljuk (piszmogjuk, „bénázzuk”, „hobbizzuk”) el az időnket, fölöslegesen használjuk a fűtést, a villanyt, a papírt, a mosószert, az autót, a benzint – és még sokáig lehetne folytatni. Ezt a témát ma divatos elővenni, de egyrészt kevés a foganatja, másrészt azt a takarékossági szemléletet, amit pl. Svájcban lehet általában tapasztalni, hosszú szemléleti tréninggel lehet csak elsajátítani. Pedig: ami pazarlás: az bűn!
Ugyanide tartozik, de kollektív bűnként kell számon tartani a társadalom által elkövetett bűnöket. Ilyenek: a nem hatékony oktatás, nevelés, a ki nem használt természeti, technikai lehetőségek, a fölösleges kapacitással üzemeltetett közösségi közlekedési eszközök, a túlzott létszámú közigazgatás, a közösségi vagyonnal való „laza” gazdálkodás, a „presztízs” beruházás, és még sok hasonló. Mi dolgunk ezzel? Minden lehetséges (és lehetetlen) alkalommal felszólalni ezek ellen, alternatív javaslatok tétele, részvétel a társadalmi ellenőrzésben.
Általánosan megélhető bűn a bálványozás is. Az általános (akár vallásos) vélekedés szerint a „kis bálvány, nem bálvány”. Pedig az első parancsolat kellőképpen egyértelmű. Nem fér bele semmiféle engedmény. A legdurvább ószövetségi példa: Izsák feloldozása. De nekünk soha nem kell odáig elmennünk. Nemcsak személyek lehetnek bálványok, hanem eszközök, hobbik, elfoglaltságok, jelképek, eszmék, téveszmék, és a sort még hosszasan lehetne folytatni. Jellemző, hogy egy személynek egyszerre több (sok) bálványa is lehet, és hiába büszke arra, ami neki (már) nincsen, maradt még bőven.

De hát semmiért sem lelkesedjek? Kérdezheti valaki. Szívvel lélekkel tenni a jót: Isten szerint való dolog. És bármikor jöhet a végső „behívó” és akkor jöhet a nagy számvetés. Általában a közjó érdekében való tettek azok, amik megállhatnak egy váratlan számvetésnél.
A bálványozás ellentéte a másik ember „leminősítése”. Érdekes, hogy Jézus, mivel akkor még nem létezett az anyagi javaknak az a bősége, ami a mai kor jellemzője, azért nem is szólt nagyon ellene, mint általános bűn ellen. (Ilyen esetben mindig egy gazdag emberről szól a példabeszéd.) Bálványozásról sem szól, mint általános kórtünetről, de a másik leszólásáról, függetlenül attól, hogy a leszólás jogos-e, vagy sem, keményen elítélő: „Aki pedig,… méltó a…” Pedig olyan könnyen minősítünk, okkal, vagy ok nélkül. Pedig a kis minősítésekből, lehetnek a nagy haragok, gyűlöletek, vagy még rosszabb… A felsorolt bűnök konkrétak, sőt, tovább konkretizálhatók – ha merjük. Rosszabb, ha „bennünk ragad”.
Az Úr adjon erőt, bátorságot a leírt gondolatok továbbvitelére!
Ha van felismert/elismert konkrét bűnöm, akkor abból következnie kelleneb a bűnöm bevallásának (megvallásának). Kézenfekvő lenne, ha a bűnömet annak vallanám be, aki ellen azt cselekedtem. Módfelett kínos dolog! A mennyei Atyának bevallani viszonylag könnyű, hiszen: (1) Már úgyis tud rólam mindent, tehát nem rontja a „renomémat” (2) Ha már bevallottam, elismertem (bűnként) akkor remélhetem a bocsánatát (3) Itt a Földön nem állok ténylegesen „szemtől szemben” Vele. A tapasztalatom szerint, a bűnöm személyes bevallása a szemkontaktus megélése miatt a legrosszabb. (Szerintem, ezért is kopott ki a személyes gyónás olyan könnyen a protestáns gyakorlatból.)
Nem elég a bűnömet bevallani, meg is kell bánni! Hogyan néz ki az, amikor úgy vallom be valakinek a bűnömet, hogy utána megjegyzem: ha lehetne, megint megtenném. (Van ilyen, már láttam, pedig ez szörnyű!) A bűnbánat azt jelentené, hogy ténylegesen bánom, amit tettem. „A bűnöm a szemem előtt forog.” Általános bűnbánatnál ez (tapasztalatból mondom) jóformán lehetetlen. Ezért érzik sokan (szerintem reálisan) hogy a közös, általános gyónást képmutatásnak érzik. Mi legyen hát? Vissza a személyes gyónáshoz? Nem tudom.
Mit tudunk igazán bánni? Az ún. „kínos” helyzeteket, olyan eseteket, amikor nem tehetünk ellene semmit, de látjuk, tudjuk, hogy valami rosszul sikerült, valami olyan, aminek esetleg nem is velünk történik/történt és nem tudunk semmit tenni ellene. Ez szokott igazán bántani! Nem az én bűnöm, rendszerint nem is azé, akivel történt, és nem lehet, nem tudom meg nem történtté tenni. Ennek a helyzetnek van egy szokásos feloldása: a harag, az, vagy azok ellen, aki, vagy akik miatt – szerintem – az a rossz, vagy csak kínos dolog történt. Amit nem lehet jóvátenni, amit nem lehet elfelejteni. Ezért ezt a kínos érzést sem lehet eltüntetni, elfelejteni. És mivel nem ellenem történt, nem vagyok „illetékes” a megbocsátásra. Nincs feloldás? Nincs megoldás? Talán egy szűk rés nyílik ebből a csapdából: Krisztus értem, és mindazokért is szenvedett, akik részesei vagyunk ennek a „gubancnak”. Akár tudja, akár nem aki tette, aki elszenvedte, mindegyikért. Mert a végtelen irgalmába ez is „belefér”. De, ha ez igaz, ha ezt tudomásul veszem, akkor nem „jogos” többé a kínos érzés (mások miatt sem). Nem jogos többé a harag (semmilyen jogcímen). Ha van bennem, vagy másban, harag, gyűlölet, az már ezek felismerése után „illegális”, tehát bűn, és most már az én bűnöm. Irtózatosan nehéz sokszor ezt a „logikai levezetést” magamban végigkövetni. De nincs más kiút. Az Úr adjon erőt és tiszta gondolkodást, hogy hozzászokjam!