Honnan és miért vált visszafordíthatatlanná a katolikus és a protestáns (evangélikus) különállás?
Olvasva egy tudósítást, amiben az érintett beszámol arról, hogy doktori fokozatot kapott Tübingenben az evangélikus és a katolikus lelkészi hivatal teológiai és történelmi különállásáról, szintén elgondolkodtam arról, milyen vélekedések és események vezettek a ma már változtathatatlan tradícióvá merevedett szétszakadáshoz? A különállás legerősebb érve katolikus részről az apostoli szukcesszió (folytatólagosság) hiánya az evangélikusoknál. Bár ez a kifogás például egyes skandináv evangélikus egyházakra nem érvényes, mégis a legtöbbször katolikus részről ezt szokták felemlegetni, mint legfőbb akadályt. Érdemes hát megvizsgálni, mik ennek a tanításbeli különbségnek az okai.

Az apostoli folytatólagosság kialakulása

A kereszténység kezdetektől fogva igyekezett megtartani a Krisztusról szóló tanítás hitelességét, tisztaságát. Tette ezt azért is, mert a zsidó vallás szigorú, betű szerinti Szentírás-felfogása, másrészt a hellén-római vallásosság laza eklekticizmusa mind az eredeti tanítás ellen hatott. Így is, az eucharisztia megülése – a jelenlegi ismereteink szerint – nem volt mereven szabályozva. Lehet itt egyes, nők vezette házi közösségek létezésére, vagy a Didachéra utalni. (Ez utóbbiban ugyanis megengedi a Szentlélektől közvetlen meghatalmazást kapott személyeknek – prófétáknak, latinul: prédikátoroknak – is az Eucharisztia vezetését, mellőzve az akkor már szokássá vált kéz-rátételes megbízási módot.) Amint viszont (feltehetően az első század végére) kialakult az egyházi szervezet struktúrája, a hiteles vezetői megbízatás alapvető kritériuma lett a kézrátétel, aminek elsősorban nem jogi, szervezeti jelentőséget tulajdonítottak, hanem egyfajta energia-átadást, azaz: csodatételre való képességet, valamint a Szentlélek általi közvetlen ihletettség képességét. (Ez utóbbinak a jogosultságát a hierarchiában később egyre feljebb tolták, egészen az egyetemes zsinatig, majd végül a pápáig.) A csodatevő képessége (elvileg) minden, az apostoli folytonossággal rendelkező (felszentelt) katolikus, ill. ortodox papnak megvan, hiszen a kenyér és a bor átváltoztatási képessége mi más, mint rendszeresen megismételt csoda, a katolikus és az ortodox hit tanítása szerint? Csoda, mert a katolikus hit – és több bibliai igehely – szerint Krisztus teste és vére fizikai valóságában van jelen az eucharisztiában. (Ezt tovább bonyolítja, hogy az eredeti katolikus tanítás szerint az átváltozáskor Krisztus a kereszthalál pillanatában van jelen, tehát akik az áldozáskor ebben részesülnek, azok már – értelemszerűen – a már meghalt Krisztus testét és vérét kapják, eszik.) Minden modern kételkedő ellenvetés azzal háríttatik el, hogy ez mind titok, misztérium. Lélektanilag is erős érv, hogy egy csoda rendszeres cselekvésére felhatalmazott (felszentelt) személynek az átváltozást létrehozó szavainak elmondásához nem elegendő egy adminisztratív jellegű megbízás, hanem elengedhetetlenül szükséges egy közvetlenül Isten Fiától származó, a kézrátételi láncon keresztül átszármaztatott természetfeletti erő átadása is.

Az evangélikus lelkészi felhatalmazás kialakulása

Hogy az evangélikus egyházak többségében az apostoli folytatólagosság (szukcesszió) gyakorlata megszűnt, annak egyes német választófejedelmeknek, ill. egyéb tartományuraknak az egyházi életbe való durva beavatkozása az oka. Ugyanis, az említett urak – élükön Bölcs Frigyes szász választófejedelemmel – az Egyház megreformálása címén saját tulajdonba vették, „államosították” az egyházi vagyont, különösen a püspökök birtokait. Erre válaszul – hivatkozva a pápai kiközösítő bullára – megtagadták az érintettektől a szentségek kiszolgáltatását, többek között a papok szentelését. A skandináv fejedelmek az Egyház vezetőivel szemben ilyen durva beavatkozásra nem vetemedtek, sőt, a pápától különálló egyházi vezetőknek ismerték el őket. Így a skandináv országokban a reformáció ellenére megmaradt az apostoli szukcesszió intézménye, de pápai főhatóság nélkül.
A németországi, ezért irányadó evangélikus teológusoknak Luther halála után (ugyanis, Luthernél ez még nem jelentkezett sürgető szükségként) a német tartományokban a papszentelés hiánya miatt ki kellett alakítaniuk egy új teológiát a helyzet megoldására. Persze, ez nem ilyen egyszerűen és tudatosan történt, de a végeredmény az volt, hogy a Didaché szövegére alapozva arra hivatkoztak: a Szentlélek is „kreálhat” lelki vezetőket („prófétákat”: prédikátorokat) akik jogosultak az eucharisztikus liturgia végzésére. Ez a jogosultsági „megbicsaklás” természetesen némileg lecsökkentette az eucharisztia csoda-voltában való bizonyosságot, elindítva az Úrvacsorában való krisztusi jelenlét mértékéről és formájáról való teológiai csűrést-csavarást, egészen a kálvini szemléletnek megfelelő gyakorlat hazai alkalmazásáig.

De mi a valóság?

Röviden kifejtve: nem tudjuk, mert valóban egy éppen olyan titokkal állunk szemben, mint a (testben való) feltámadás. Körültapogathatjuk a kérdést, de azon túl, hogy a merev katolikus tanítás (dogma) sem állhatja meg a helyét a mai (természettudományi) ismereteink szerint, nem tudunk semmi okosat mondani. Bizonyosan van ennél bővebb magyarázat is, de azt valódi, kreatív és minden szempontot figyelembe vevő diskurzusban kell kiérlelni. Sajnos, jelenleg semmi remény, hogy a diskurzusba a katolikusokat be lehessen vonni, mert ezen a téren (is) erős pápai kontroll alatt állnak. Arra pedig semmi remény, hogy egy, közel a kezdetektől általánosan elfogadott tanítás, korrigálásra kerülhessen. Hiszen a „csupán” ezer-ezerkétszáz éve született (nem teológiai eredetű) cölibátusi rendelkezés feloldására sincs remény, annak ellenére, hogy a történelem folyamán ez alól számos alkalommal feloldást adtak. (Elsősorban a különböző – főleg keleti szertartású – uniáltaknál, de például legutóbb egyes anglikán eredetű csoportoknál is.)