Mai alkalmazási kísérlet a jézusi parancsokra

Jézus egyik, talán a legfontosabb parancsa az őt követőknek a másik ember iránti – olykor nagy áldozatokat kívánó – megbocsátó, segítő viselkedés. A másik – ugyancsak nehezen végrehajtható – parancs a saját vagyon gyűjtésének tilalma. Mindezeket a parancsokat a történelem során sokszor kísérelték meg a gyakorlatba átültetni, de néhány zárt közösséget kivéve, mint például egyes szerzetesrendek, nem túl sikeresen. Úgy tűnik, hogy ezeket a parancsokat a mai társadalmi, gazdasági viszonyok között talán könnyebb lenne megvalósítani, mint Jézus idején. Nézzük tehát azokat a változásokat, amik miatt ezt könnyebb lenne megtenni.

Kincs, vagyon, versus működő tőke

Jézus korában kincset, vagyont elsősorban tartaléknak, vagy későbbi – esetleg utódok általi – felélésre gyűjtötték, és nem befektetési (működtetési) célból. Mára a helyzet alapjaiban megváltozott. A vagyont (elsősorban a pénzeszközöket) döntő mértékben befektetési („működtetési”) céllal gyűjtik, és nem elsősorban egyes személyek, hanem döntő mértékben (és egyre nagyobb arányban) különféle befektetési társaságok (Pl. nyugdíj- és egészségbiztosítók). Jézus szerint a tartalékolásra, kincsképzésre gyűjtött eszközök birtoklása bűnös cselekedet. Amint az előbb láttuk, Jézus az eszközök, képességek, lehetőségek – társadalmilag hasznos célra való – felhasználását egyenesen megparancsolja. Jézus idejében a holt eszközök (kincsek) hasznosítására még ritkán volt lehetőség, bár a mínák, ill. a tálentumok példázatában Jézus határozottan megkövetelte. Érdekes viszont, hogy a példázatok hivatalos magyarázatai minden esetben a személyes képességek használatára vonatkoztatják, pedig a bibliai szövegkörnyezet ezt nem látszik megerősíteni.

Az ember, mint gazdasági erőforrás

Eddig, mint működtetésre alkalmas tőkével, a financiális (pénz) eszközökkel foglalkoztunk. Ezért az emberi képességeket, csak mint olyan erőforrást tárgyaltuk, amit a financiális tőke működtet. Pedig az egyén, mint erőforrások működtetője ugyancsak figyelembe veendő. Sőt, a működő tőke dominanciája előtt az egyén volt az, aki a tárgyi, természeti és elsősorban a saját és más emberek erőforrásait működtette. Csak az utóbbi 1-2 száz évben jutott fokozatosan dominanciára a személyes működtetés helyett a kollektív (társasági, intézményes) működtetési forma. Meg kell jegyezni, hogy ami eddig a tőke sajátosságaiként leírásra került, az nagymértékben megfelel a személyes működtetés jellemzőinek is. Viszont úgy tűnik, hogy a kollektív tulajdonú tőkét könnyebb törvényileg, államilag szabályozni, mivel ez a tőke látszólag idegen a törvényi szabályozást kikényszerítő állampolgárok számára.

A személy, mint a saját erőforrásának működtetője,

a számára előnyös pozícióba kerülhet az eszközök piacán. Ha olyan tudása, képességei, tehát: tulajdonságai vannak, amik – mint emberi erőforrást – felértékelik, úgy tevékenységével (mint emberi erőforrás, előnyösen eladott munkájával) jelentős többlet-eredményt (extraprofitot) realizálhat. Tehát, miként a mínákról, ill. a tálentumokról szóló jézusi példázatban, az egyes személyeknek – nemcsak lehetősége – hanem kötelezettsége is tudásának, képességeinek fejlesztése és minél nagyobb mértékű használata. Viszont a képességeit, tudását használó személy – miként a jó gazda – nem használja ki a rendelkezésre álló eszközöket (pl. gépeit, állatállományát, termőföldjét) annyira, hogy azok ettől tartósan károsodjanak (tönkremenjenek), ugyanúgy az a személy, aki a saját erőforrásait használja valamilyen feladat, cél érdekében, nem károsíthatja magát annyira, hogy azzal a későbbi tevékenységének lehetőségét korlátozná, vagy lehetetlenné tenné.

Mi legyen a szükségben levőkkel?

Jézus mondja: „…mert a szegények mindig veletek lesznek…” Elesettek, betegek, olyanok, akik a saját, vagy a mások hibájából nyomorúságban vannak, minden állami és egyéni gondoskodási szándék ellenére lesznek ezután is. Számuknak és nyomorúságuknak a csökkentése – Jézus példája nyomán is – egyik alapvető egyéni és közösségi (állami) feladat. Az egyéni jótékonykodás (talán itt először meghirdetve) igazságtalan és kártékony. Igazságtalan azért, mert egyéni segítés esetén csak azok részesülnek belőle, akik „szem előtt” vannak, azok pedig, akik esetleg jobban rászorulnak, nem részesednek belőle, Kártékony azért, mert nem elég hatékony, általában csak a pillanatnyi szükséget elégíti ki, nem ösztönöz a nyomorúságból való kijutásra. Ezért az intézményes – célszerűen törvényben szabályozott módon – végzett segítés a helyes, igazságos és hatékony. A jótékonyság iránt felelősséget érző egyének számára elsődleges feladat az intézményes (hatósági, állami) segítés törvényi és költségvetési kereteinek kikényszerítése. Mindig lehetnek „lyukak” az egységes támogatási rendszerben, továbbá lehetnek abban módszerbeli tévedések, hibák is. Ezek felderítése, korrekciójának kikényszerítése ugyancsak az elesettek iránt felelősséget érzők feladata kell, hogy legyen.
Vannak olyanok, akik nem (csak) testileg, vagy anyagilag vannak nyomorúságban, hanem (főleg) a lelki istápolás, gondoskodás hiánya miatt. Ezeknek az elesetteknek a felkutatása, regisztrálása, a velük való foglalkozás csak személyesen végezhető el. Mivel ez (is) idő- és költségigényes, itt (is) a nagy közösségnek a feladata az erre a tevékenységre alkalmas személyek kiválasztása, felkészítése (tanítása) és alkalmazása (javadalmazása).

Mi legyen az ellenségeinkkel?

Legutoljára maradt az eddigi, főleg a kényszerre, az erőszakra, az indulatokra támaszkodó személyes és közösségi (állami) viselkedésmódra adandó megoldások keresése és kialakítása a mai társadalmi, gazdasági környezetben. Nagyobb közösségek és államok esetében sem engedhető meg a konfrontáció, a reváns és a presztízs-érvényesítés semmilyen fajtája és módja. Mi marad hát számukra a saját érdekek megvédésére, esetleg érvényesítésére? Talán a leghatékonyabb, mint legerősebb kényszerítő erő az embargó. Ha ez sem eredményes, akkor nincs más lehetőség, mint kivárni a másik fél kijózanodását.
A terrorizmussal szemben – sajnos – nem lehet szembeállítani semmiféle értelmes eszközt. De erősebb eszközökkel sem lehet eredményeket elérni, mivel ez a konfliktus kiszélesedését okozhatja. Egyetlen elfogadható lehetőség van, és ez az éberség, az intenzív őrködés és figyelés. Ha pedig a terroristák elindultak a tervezett tettük végrehajtására, akkor az egyetlen lehetőség a résztvevő személyek kiiktatása, elfogásukkal. Az elfogott személyeket pedig meg kell kisérelni átnevelni a fogva tartásuk idején.
A személyes konfliktusok, ellenségeskedések esetében az első lépés a kibékítés (mediáció) lehet. Súlyosabb esetben szükség lehet a távoltartásra és az átnevelésre. Az átnevelés célszerű minden, a közösségi normáktól, igényektől való eltérő viselkedés estében. Ugyancsak átnevelést kell – többek között – alkalmazni minden függőségnél is. Az ilyen esetekben szükség lehet kényszer alkalmazására is. Bár ezzel, mint a személyes szabadság korlátozásával, nagyon óvatosan kell bánni. Eközben mindig szem előtt kell tartani, hogy az átnevelés, ill. a függőségből való kikezelés minden esetben az érintett személy és a közösség érdekét egyaránt kell, hogy szolgálja. Ennek garanciájára minden esetben az egész eljárás alatt egy független, erre képzett személynek kell a felügyeletet gyakorolnia.
Látható, hogy a leírt elveket és módszereket már helyenként és időnként alkalmazzák. Az lenne „csupán” a cél, hogy ezek az egész világon ismertté váljanak és minél előbb alkalmazásra kerüljenek, ami – a világban jelenleg is tapasztalható sok szörnyűség ellenére – nem látszik lehetetlennek. Hiszen azokon a helyeken, ahol már – többé, kevésbé – gyakorolják ezeket, néhány évtizeddel ezelőtt bevezetésük még elképzelhetetlen volt. Úgy látszik, hogy az Üzenet „mustármagja” – közel kétezer éves elnyomorítás után – már kikelt és remélnünk kell, hogy lassan megerősödik, az egész emberiséget árnyékába vonva.