A jólét és a szegénység csapdái

Talán ez a problémakör keresztény életünk legnagyobb „gubanca”. Az „add el minden vagyonodat és kincsed lesz a Mennyben”, jézusi követelmény az, amit a legkevésbé szokás komolyan venni az „átlagos” keresztény ember gyakorlatában. Fabrikáltam magam is megfelelő mentségeket, hogy kibújhassak a kategorikus követelmény alól, de mégis van valami, ami nem hagy nyugodni.  Mondhatjuk, hogy a társadalom, a gazdaság szerkezete alapvetően megváltozott Jézus idejéhez képest, de érezzük, hogy itt mégis valami „gubanc” van.

A jelenlegi helyzetünk kialakulása

A vagyon Jézus földi élete idején mást jelentett, mint ma. Sőt, mást jelent egy nincstelen, szegény családnak, és mást egy stabil, jó keresettel rendelkező famíliának, és megint mást egy jól menő vállalkozással rendelkező személynek. Ráadásul a jólét alapja sokszor nem is anyagiakban fejezhető ki, ha valaki olyan ismeretekkel, képességekkel rendelkezik, ami könnyen anyagi javakra (is) átváltható.
Mindannyian ismerjük azt a viselkedés-formát, amikor valaki, ha jobb jövedelemhez jut, akkor „automatikusan” megnövekszik a fogyasztása. Ha megengedhetem magamnak, akkor ízletesebb, drágább élelmiszert veszek. Ha van elegendő jövedelmem, autót veszek, akár nagy szükségem van rá, akár nincs. A gyerek külön-tornára, balettre, nyelvi korrepetálásra jár, ha nincs rá okvetlenül szüksége, akkor is. Az öröklakás helyett különálló ház kellene, ellátva ezzel-azzal. Aztán meg nyaraló egy szép helyen, aztán külföldi utazás, nyáron a tenger mellé, télen sítúra. És így tovább. Lehetne még sorolni, addig, amíg valaki úgy nem érzi, hogy ez már rá is érvényes. Tudat alatt munkál az a hirdetési szlogen: „mert megérdemlem”. Közösségi szinten is így működik. Pl. évek óta nem lehet megállapodni arról, hogy a szegényebb gyülekezeteknél szolgáló lelkészek jövedelmét egészítsék ki a gazdagabb gyülekezetek bevételéből.
De az is igaz, hogy aki szegény, az sokszor – legalább részben – saját maga is oka a szegénységének. Mert alkoholista, mert szerencsejáték-függő, lusta volt tovább tanulni. De ezek az okok – az esetek döntő többségében csak részben igazak. Rendszerint valami külső ok indította el az illetőt lefelé a lejtőn, ahol nem tud megállni. Akár a maga hibájából, akár máséból, Jézus szerint segíteni kell az elesetteken. De miből? A saját nehezen megkeresett jövedelmemből, ami a mai bizonytalan világban, egyik napról a másikra megszűnhet?
Keressük a megoldást!

 
Mit lehet itt tenni?

A megoldás keresése bizony megér egy kis gondolkodást, hogy mit mond a Szentírás, mit tanácsol a Szentlélek. Közben arra kell nagyon vigyázni, nehogy a saját érdekeim szerint magyarázzam a kapott útmutatást. Erről szól ennek az írásnak az utolsó fejezete.
Jézusnak a gazdagokhoz szóló figyelmeztetését már sokszor kísérelték megvalósítani a gyakorlatban, de eddig nem sok eredménnyel. Tovább nehezíti a probléma megoldását, hogy a társadalmi, gazdasági viszonyok egyre bonyolultabbak, szinte áttekinthetetlenek. A legtöbb embernek a vagyona elsősorban a megszerzett tudásából, ill. a veleszületett képességeiből áll. Ezt nem lehet eladni, nem lehet szétosztani. Lehet viszont mások javára használni. De ha nem gondoskodom kellően a tudásom, képességeim hordozójáról – saját magamról – mihamarabb romlásnak indul a testemmel együtt a „vagyonom” is. Ezt nem látta be sok – később (helytelenül) – példaképül állított szent, akik az „áldozatos” tevékenységüket túlhajtva, időnek előtte eltávoztak ebből az „árnyékvilágból”. Tehát a másokért végzett munkám minőségének és mennyiségének a mértéke igen fontos. Sajnos, erre nem lehet „normagyűjteményt” összeállítani, így nem lehet külső szemlélőnek megítélnie, hogy valaki a szükséges és elégséges mértékig „áldozza” a tudását és képességeit a mások javára. A saját személyem kellő mértékű ellátása, egészségem karbantartása nem merülhet ki a magam ellátásában, mert a családom jóléte (amiért ugyancsak felelős vagyok) hozzá tartozik a saját személyem „karbantartásához”. Ki kell hangsúlyozni, hogy a megfelelő szintű tudás, ill. képességek használata megköveteli a megfelelő szintű ellátást. Ezt saját tapasztalatomból többször megéltem, miszerint, ha takarékoskodtam a magam ellátásán, nem voltam képes a szükséges, akár szellemi, akár fizikai teljesítményt nyújtani. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy egy „protestáns neveltetésű” nyugat-európai ember számára természetes a takarékosság az élet minden területén. Csak azt veszem meg, amire valóban szükségem van, csak annyit fogyasztok amennyi szükséges, a többit félreteszem, befektetem, vagy támogatom belőle a valóban rászorulókat. (Sajnos, ez a szellemiség és gyakorlat már Nyugat-Európában is kihalóban van.)

Szükségleteink szerint?

Ha pedig a személyes (ill. családdal bővített) – és dinamikusan kezelt – szükségletek felől közelítjük meg a problémát, akkor már csak az a kérdés, hogy hogyan tudjuk azt a (jövedelem) részt elkülöníteni, amit másoknak át kellene adnunk. És ráadásul nem lehet olyan kibúvót keresni, hogy mások bezzeg nem adnak, akkor meg én miért adjak? (Különösen akkor, amikor lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy amit adtam, nem becsülik meg, pocsékba megy.)

A szegénység csapdái

Itt kezdődnek a szegénység csapdái. Alapvető kérdés: ha valaki nem képes saját erejéből kikerülni a szegénység állapotából, akkor mit lehet vele tenni? A történelem során sokféle kísérlet született a probléma megoldására. Így például Angliában a lollardok idején a hajléktalan munkanélkülieket felakasztották. Ez volt talán a legradikálisabb megoldás. De még nálunk is – nem is olyan régen – ismert volt a „közveszélyes munkakerülés” kategória. Az igazán nehéz kérdés az, hogy valaki mennyiben nem képes, vagy nem akar kitörni a mélyszegénység állapotából. Ezt addig nem lehet tudni, amíg nincs valakinek reális lehetősége a kitörésre. És ez megint egy rugalmas kategória. Ugyanis van, akinek csak egy kis segítség, egy kis lökés kell, és talpra tud állni. Míg másnak – látszólag – minden lehetőséget biztosítanak, mégsem képes élni vele. Jézus szkeptikus volt ezen a téren:

 „Szegények mindig lesznek veletek”

 Azért talán ne törődjünk bele a mások nyomorúságába. Vannak országok, ahol (nem erőszakos úton) gyakorlatilag felszámolták a szegénységet és ma sem törődnek bele, hogy (pl. migráció következtében) újratermelődjön. (Ja, az ilyenek is protestáns országok.) Ha pedig ez igaz, akkor vegyük magunknak a bátorságot, hogy elsajátítva az ő módszereiket, egyházi szinten kezdeményezzük azok alkalmazását. Vagy nem hisszük: a Szentlélek segítségével tehetünk valamit a mi társadalmunkért is?

Egy gondolat-kísérlet: visszatérés az eredeti küldetéshez

Nagy hiánynak tartom, hogy az emberekről való gondoskodásba eddig nem építettem be az Egyház szerepét. Tovább gondolkodva viszont a dolgon, úgy találtam, hogy amit eddig a keresztények a társadalomért személyesen, vagy közösségben végeztek, az a világ nagyobbik részében okafogyottá vált. Nevezetesen, az életüket erre áldozó keresztények, ill. az egyházi vezetők, szervezetek által felvállalt feladatok (mint pl. a szegényekről, öregekről, nyomorékokról való gondoskodás, a betegek ápolása, gyógyítása, gyerekek, fiatalok tanítása, nevelése, szakmai ismeretek elterjesztése) a modern, fejlettebb államokban mind állami feladattá vált. Azok az egyházi szervezetek, amelyek ilyen feladatokat továbbra is végeznek, végeredményben – hasonlóan az állami, önkormányzati, azonos tevékenységet végző intézményekhez – nagyobbrészt ugyancsak az állami költségvetésből kapják a működésükhöz szükséges forrásokat.
Azokkal a megállapításokkal szemben, miszerint az egyházi intézmények által (mint pl. oktatási, egészségügyi, szociális) végzett tevékenység sokkal magasabb színvonalú és inkább emberbarát, ellenérvként fel lehet hozni, hogy vannak olyan állami intézmények, ahol a tevékenység minősége, színvonala eléri, vagy meghaladja az egyházi intézményekét, sőt vannak olyan egyházi intézmények, ahol a tevékenység minősége az állami intézmények átlaga alatt marad. Természetesen, ilyen, és ehhez hasonló általánosító megállapítások csupán meddő vitát generálnak. Az viszont tény, hogy ahol valamilyen egyházi intézmény létesül, ott rendszerint a hasonló tevékenységet végző állami intézmény színvonala szinte törvényszerűen romlik, mert az új egyházi intézmény „elszívja” a környerő intézmények jobb munkaerőit. Ezt nemcsak azzal éri el, hogy lehetőséget ad egy keresztény lelkületű közösségben való munkára, hanem a rendszerint ugyancsak meglévő jobb felszereltséggel, jobb munkakörülményekkel, valamint nem utolsó sorban a magasabb fizetéssel. Felvethető, hogy nem volna-e jobb, ha a jobb minőséget produkáló alkalmazottak az eredeti munkahelyükön tennék ezt, maguk után húzva a többiek képességeit, tudását és igyekezetét? Ez összhangban lenne Jézus példázatával, mely szerint a lámpásokat (jelen esetben a példaképül szolgáló munkatársakat) nem egyházi intézményben elkülönítve (mintegy elrejtve) kellene foglalkoztatni, hanem a többi, nem tanítvány módjára élő között világíthatnának.
Ha viszont ez utóbbi alternatíva a helyes, akkor az egyházaknak le kellene mondaniuk az említett intézmények működtetéséről, kizárólag az eredeti funkciójukra, az evangélium hirdetésére, a „mezei” tanítványoknak az erre való felkészítésére fordítva teljes energiájukat, elhagyva az idők folyamán (végeredményben jobb híján) magukra vállalt terheket, feladatokat. Ha – netán – a Magyarországi Evangélikus Egyház ilyen döntésre jutna, a többi felekezet élesen szembe fordulna vele, félve az „új rend” által okozott felfordulástól. A Katolikus Egyház amúgy sem hozhatna hasonló döntést, mivel nem itt mondják meg mit tegyen, hanem Rómában. De egy ilyen döntést ellenezne az állam is, mivel a neki átadandó intézmények csak púpot jelentenének a hátukon és az első alkalommal megszüntetnék azokat. Továbbá a saját egyház jóformán minden szintjén elleneznének egy ilyen döntést, félve attól, hogy csökkenne a társadalomra gyakorolt befolyás, sorvadna a gyülekezeti tagok identitása, ha nem lehetnének büszkék a „mi intézményeinkre”.
Ez a gondolatkísérleti kitérő csupán arra szolgált, hogy bizonyossá váljon: nem lehet itt lényeges változásokról gondolkozni, a jelenlegi funkciókat (és az ezzel járó terheket) elfogadva, felvállalva, kellene a személyek (tanítványok) a gyülekezetek/egyházközségek és az egész egyház (szervezeti) megújításán gondolkozni. Itt az alkalom: az evangélikus egyházi vezetőség felvállalta egy új stratégia kidolgozását. Kérdés, hogy lehet-e, érdemes-e bekapcsolódni ebbe a tevékenységbe? Ami eddig ebből – számomra – nyilvánvalóvá lett: nem lenne túl nehéz az eddigiekhez érdemben hozzászólni.

Az egyházak az új társadalmi környezetben

Ha, amint az előző részben leírtam, meg kellene erősíteni a jelenlegi társadalmi gyakorlatot az állam által felvállalt funkciókban, akkor kívülről is (jelen esetben a keresztények részéről) határozottan támogatni kellene az állam ez irányú tevékenységét. Így pl. rendszeresen ki kellene állni amellett, hogy az állampolgárok méltányos mértékben (adóval és más kötelező járulékokkal) járuljanak hozzá az állam által felvállalt feladatok ellátásához. (Ha továbbra is fennmarad a jelenlegi vegyes – állami és egyházi – feladat-ellátás, akkor így az egyházak is méltányos mértékben részesülhetnek ezekből a befizetésekből.) Megjegyzem: itt és ezután is rendszeresen használom a „méltányos” fogalmat, akkor is, ha esetleg más az „igazságos” fogalmat használná. Ezzel azt kívánom kifejezni, hogy az illető méltó arra, amiben részesül. Az adózás egyébként Jézus szerint is elfogadott tevékenység, pedig akkor az adót elsősorban a megszálló római katonaság ellátására szedték. Emellett méltányos, ha az állami bevételek felhasználására, a társadalom rosszul működő funkcióinak korrekciójára a keresztények, mint adófizetők is, javaslattételi és ellenőrzési jogot formálnak.

Rosszul működő társadalmi funkciók korrekciója

(Az ezután következő részt olvasva, egy "mezei" egyháztagban méltán felmerülhet: mi közöm nekem mindehhez? Erre az a válaszom, hogy az előbbiekben írtak szerint véleményt akarunk alkotni az állam – a társadalom – helyes, vagy helytelen működéséről. Továbbá erről szóló véleményünket, mint aktív, tudatos keresztyének – esetenként változtatási igénnyel – az illetékesekkel közölni is akarjuk. Akkor tehát – legalább vázlatosan – ismernünk kell a véleményalkotásunk tárgyát. Akit tehát nem érdekelnek a mai társadalom anomáliái, ill. szerinte minden úgy jó, ahogyan van, annak nem szükséges a következő okfejtés megismerése.)

A jelenlegi helyzet

 A fejlettebb országokban (bármily furcsának tűnik, hazánk is ezek közé tartozik) a korábban említett közösségi, társadalmi (szolgáltató) funkciók többé-kevésbé működnek. Vannak viszont olyan társadalmi feladatok, amik a tőkés berendezkedésű rendszerekben nem, vagy nagyon rossz hatékonysággal működnek. Ezeknek a funkcióknak a munkaképes lakosságnak a foglalkozáshoz, így a megélhetéshez való hozzájutását kellene szolgálniuk. Hogy ezekre a funkciókra miért van nagy szükség, annak két fő oka van: egyrészt a termelékenység növekedése miatt rendszeresen fölöslegessé válik a munkaerő egy része, másik részénél pedig (a termelés szerkezeti változása miatt) a meglévő szakmai ismereteik elavulnak, és hiányzik – a rendszerint magasabb iskolai végzettséget igénylő – újabb technológiákra vonatkozó szaktudásuk.

A tőkés termelési rend

egyik alapvető mozgatója a hatékonyság, ez pedig rendszeres termelékenység növekedéssel kell, hogy járjon, ami természetszerűen létszám-megtakarítást hoz magával. A „megtakarított”, fölöslegessé vált munkaerő vagy talál munkát magának, vagy nem. Mivel a verseny miatt a cégek rendszeres hatékonyság-növelésre kényszerülnek, ezért egyetlen munkaerő sem lehet bizonyos munkahelyének állandó megtartásában. Ez az alkalmazottaknál állandó létbizonytalanság forrása, ami nagyon komoly lelki terhelést jelent, mind saját maguknak, mind pedig a tőlük függő családjuknak. A tőkés rendszerben nem feladata a létszámot csökkentő cégnek, hogy az elbocsátott alkalmazott mielőbb képzettségének és képességeinek megfelelő munkahelyhez jusson. Vannak ugyan olyan nagyobb cégek, amelyek nagyobb arányú elbocsátáskor (a cégről alkotott vélemény javítására) segítenek az elbocsátottak egy részének újra elhelyezkedésében. A fejlettebb országokban állami feladatként kezelik a munka nélkül maradtak újra elhelyezkedésének segítését, sokszor nagy pénzekkel támogatva új munkahelyek létesítését, de mindig lemaradásban vannak ebben a tevékenységükben az újonnan elbocsátottak számához képest.
Az elavuló és az új technológiák közötti váltáskor fölöslegessé váló, csak a régi technológiát (szakmát) ismerő alkalmazottak átképzése, új szakmai ismeretek elsajátíttatása tekintetében ugyancsak nem, vagy csak kis mértékben lehet a tőkés rendszerben működő vállalatok segítségére számítani. Ezért ezt a feladatot is az állam kell, hogy nagyobbrészt magára vállalja. Pedig a munka nélkül maradók újra elhelyezkedésének a leginkább eredményt ígérő módja az, ha olyan képzettséget kapnak a munka nélkül maradt és – nem utolsó sorban – az újonnan munkába állni szándékozó, iskolai tanulmányaikat frissen elvégzett fiatalok, amilyen szakmai ismeretekkel rendelkező munkaerőre a cégeknek szükségük van. Ez az előrelátás nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Széles látókörre, a változások trendjének felismerésére van szükség. A problémát jobban kezelő országokban ezzel a tevékenységgel külön intézetek foglalkoznak. Tevékenységük bőven megtérül, mert segítségükkel a munkaerő-szükséglet és –fölösleg egyensúly-közeli állapotba kerülhet, ezért kevesebb munkanélküli segélyt kell kifizetni, nem kell új munkahelyek létesítésére akkora összegeket költeni, továbbá kevesebb az esély arra, hogy szükségtelen szakmákra fölöslegesen képeznek embereket. Az is a szakmai képzés állandó fejlesztése mellett szól, hogy a befektetők ott létesítenek szívesebben új munkahelyeket, ahol elegendő, korszerű szakmai ismeretekkel rendelkező munkaerő áll rendelkezésre. Ez igaz nemcsak a szakmunkás-képzésre, hanem a főiskolai, egyetemi oktatásra is. Mindez, így leírva, viszonylag egyszerűnek tűnik, de megoldása igen sok gonddal jár. Például az elavult ismeretek oktatásának visszafejlesztése, megszüntetése sok egzisztenciális érdeket sért. Továbbá, az újabb ismeretek oktatásába sok olyan szakembert kell bevonni, akik az ún. verseny-szférában sokkal nagyobb jövedelemre tennének szert, tehát ezeket az oktatásban kiemelt fizetésben kell részesíteni, ami a korábban már ott tanító oktatók ellenségességét válthatja ki.  Ezeket a nehézségeket csak azért említettem, hogy jelezzem, miért nem működik kellőképpen a munka nélkül maradók álláshoz juttatása.

A munkaerő mobilizálása, aktiválása

A hosszabb ideje alkalmazásban nem állók álláshoz jutásának csak egyik – bár legjelentősebb – módja a munkaerőnek kurrens szakmákra való képzése, továbbképzése. További lehetőség a munkaerőnek a fölösleggel bíró vidékekről a nem kellően ellátott területekre való átvándorlása. Sajnos – különösen Magyarországon – ez nem spontán folyamat, mint pl. az Egyesült Államokban. Ezért nálunk ezt a folyamatot segíteni kell munkaerő-toborzással, utazási kedvezményekkel, lakás-bérlési, ill. vásárlási támogatással. (Tehát, a lakásvételi támogatást nem a helyben lakóknak, hanem a távolabbi munkahelyre költözni szándékozóknak kellene elsősorban biztosítani!)
„Nem ördögtől való” továbbá, ha a fölösleges munkaerő külföldi munkavégzését támogatják, hiszen, ezáltal is csökken a segélyezettek köre, valamint a (családjuknak) várhatóan hazautalásra kerülő deviza az ország pénzügyi egyensúlyát javítaná. Továbbá, mivel a hazai foglalkoztatási helyzet javulásával a külföldön dolgozók további tevékenységüket várhatóan itthon folytatnák, remélhető, hogy nem fognak hazájuktól végképp elszakadni. A külföldön dolgozók, ezen felül, később is jól használható nyelvtudásra tesznek szert, megismerik a szakterületük korszerűbb technológiáját, továbbá a korábbinál szélesebb látókörük lesz, ami itthon is javítja társadalmi pozíciójukat, valamint eredményesen vehetnek részt a szakoktatásban, a korszerűbb technológiák megismertetésében.

A legnehezebb feladat

a régóta nem dolgozó, vagy eddig soha munkába nem állt emberek aktivizálása. Az ilyenek rendszerint semmilyen szakképzettséggel nem rendelkeznek, vagy ha igen, akkor szakmai ismereteik régen elavultak. Az ilyenek számára – a munkaalkalmon kívül – erős késztetést is kell alkalmazni az aktív munkaerővé válásuk érdekében. Ennek az „erős késztetésnek” etikai nehézségei is vannak, amiket egy másik tanulmányban érdemes feldolgozni. Mindezen nehézség ellenére a feladatot fel kellene vállalni, mert hazánkban ez a passzív állomány milliós népességet jelent, aminek jelenleg is hatalmas közösségi terhei vannak. A megoldáshoz közelítene, ha a mostani – jellemzően munka-extenzív – mezőgazdasági termelés nagyrészt munka-intenzív termékek előállítására térne át, ami egyben a hazai export-mérleg lényeges javításával is járna. Ez viszont általános szemléletváltást és hatalmas tőke-befektetést igényel, ami a hazai mezőgazdaság tulajdonviszonyait alapvetően megváltoztatná. Ennek keresztülvitelére pedig politikailag semmi remény nincs. A jelenlegi állapot természetesen még sokáig tovább vihető, de akkor számolni kell az ország elmaradásának növekedésével is.

Konklúzió

Ez, a minden problémát megoldani szándékozó „hevületben” született szöveg – nyilván – csak felületesen érintette a tőkés társadalmi rend legnagyobb, a hazai (és sajnos, az egész világra kiterjedő) baját. Az a gond, hogy – egyelőre – még nem találtak eredményesebben működő gazdasági rendszert. Ezért nagyon fontos, hogy ebben – a Jézus földi működése idején még ismeretlen – rendszerben megtaláljuk (remélhetően a Szentlélek segítségével) a keresztény megoldásokat mai társadalom mai bajaira. Merthogy, néhány évet-évtizedet (kinek-kinek mennyi adatik) mégis csak ebben a társadalmi környezetben kell leélnünk. Akkor tehát kíséreljük meg elősegíteni, hogy minél előbb közelítsen hozzánk Isten országa.