Kereszténynek lenni

Kereszténnyé válni: nem könnyű. Különösen annak, aki nulláról indul. Ehhez a kalandhoz szeretnék egy kis támogatást nyújtani a következőkben.
Sok kérdés merül fel mindjárt az elején, de a legfontosabb: Mitől jó nekem, ha keresztény leszek? Semmiképpen ne kezdjek az ilyesmihez hozzá, ha nem gondolom, hogy ez személyesen jó nekem, ha nem remélem, hogy ezzel a személyiségem gazdagodik. Ebben a gondban talán segítséget nyújt a következő néhány sor.
Először is: Ahhoz, hogy keresztényként éljek, viselkedjem, nem kell feltétlenül megkeresztelkednem. Sok olyan ember él úgy, mintha keresztény lenne, sőt keresztényhez méltóbban, mint sok magát kereszténynek mondó, „borzasztóan vallásos” ember. Sajnos, nagyon kevés ilyen „természeténél fogva” keresztény emberrel lehet találkozni.   De, ha kevesen is, vannak olyan emberek, akik egészen kiskoruktól, „jószívűek”, másikat segítők, magukkal szemben is másokat hoznak előnybe. Ez – sajnos – korántsem általános. Inkább azt tekinthetjük „természetesnek”, ha valaki következetesen magát hozza előnybe, azaz: önző. Úgy tapasztaljuk, hogy a szelíd embereket irtották eddig elsősorban, mindenütt a világon. Így, akik ilyen „mutációval”, szelíd embernek születtek, azoknak eddig nem is nagyon volt módjuk ezt a különös genetikus képességüket átörökíteni az utódaiknak. Tehát a „szelíd- ember mutánsok” eddig nem tudtak elterjedni a földön. Pedig Jézus mondta: Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet. Ez – sajnos – még egy kicsit odébb van. (Azért meg kell jegyeznem, hogy szelídnek nevelni is lehet valakit. Örvendetes, hogy sok ilyen emberrel lehet találkozni. Hogy ezek nem szelídnek születtek, akkor látható, ha váratlan bántás, igazságtalanság éri őket. Ilyenkor megszűnnek „úriemberekként” viselkedni. A „természettől szelíd” ilyenkor csak bánkódik, sír, és eszébe sem jut, hogy megtorolja a bántást.)
Másodszor: hogyan lehet keresztény módon élni? Úgy, ahogyan Jézus annak idején tanácsolta a követőinek. Amit Jézus tanácsolt, az nem teljesen azonos azzal, amit a különböző keresztény egyházak, közösségek előírnak a tagjaiknak. Ha keresztény módon élek, az egyházak által előírtnál sokkal egyszerűbb. Egyrészt egyszerűbb a sok, idők során bevezetett szokás, rítus, parancs nélkül. Másrészt nehezebb. Nehezebb azoknak az elvárásoknak a teljesítése miatt, amiket a mai egyházak tagjai – jellemzően – nem gyakorolnak. Ezek közül a legfontosabbak: a feltétlen irgalom minden elesett, megvetett ember felé, és feltétel nélküli megbocsátás mindenki irányában, aki valami rosszat tett nekem, vagy enyéimnek. Szerintem, ez Jézus legfőbb üzenete. Ez a követelmény egyben unikum az egész addigi és azutáni történelemben. Pedig ez lenne az egész emberiség egyetlen túlélési receptje, különösen a mostani tömegpusztító eszközök mellett, és a globális terrorista fenyegetettségben.
Ezek után, miért legyek keresztény, ha a keresztények hivatalos közösségén (az „egyházakon”) kívül is élhetek keresztény módra, ráadásul Jézus nem az egyházaknak, hanem a szelídeknek ígérte a Földet örökségül? Aki a saját, keresztény egyházába „beleszületett”, annak az egyházi környezetben („közösségben”) nem szokott ez problémát okozni, de aki teljesen kívülálló, annak az egyházi környezet – felekezettől függően – többé-kevésbé idegen. (Amint látható, eddig elkerültem – és, remélhetőleg – ezután is kerülni fogom a bűn, bűnbánat, bűnbocsánat, megváltás tipikusan keresztény és – véleményem szerint, kívülállók számára, egyre kevésbé ismert – problémakörét.) Szerintem, a kezdetektől fogva, és mind a mai napig a kereszténység legfőbb vonzereje a szeretet-közösség megélése. Igaz ez, annak ellenére, hogy az egyházak (a szervezett egyházi közösségek) nem mindig mutatták meg ezt a vonzó, közösség-építő arculatukat. Az egyházon belül mindig voltak közösségek, ahol annak tagjai nagy örömmel és boldogsággal élték meg közösségüket. Volt idő, amikor ezt igazán csak a szerzetes közösségekben lehetett megélni, de én a „hasznos” közösségek közé számítom a sok évszázadon át, gyakorlatilag a helyi lelkész (plébános) által, lelkileg irányított faluközösségeket is. A különböző egyházi közösségek szociológiailag jól „kitaláltak” voltak, és a jó egyházi közösségek ma is azok. Bizonyos vagyok benne, hogy ahol a kereszténység egészséges módon, „spontán” terjedt, ill. terjed ma is, az a helyesen megélt (ki kell hangsúlyozni:) szeretetközösségek vonzása miatt van. Ilyen közösségek ma is vannak. A részvevők személyiségétől, társadalmi beágyazottságától függően, léteznek különböző (szervezett, hivatalos, vagy csak spontán összejött) keresztény közösségek. Sokszor nem könnyű rájuk bukkanni, nem hirdetik magukat, de bizonyosan kifelé is aktívak, viszont nem jellemzően „misszionálnak”. Ugyanis, a „hagyományos” (a másvallásúakat valamelyik keresztény egyházba mindenáron betagolni kívánó) misszió ideje lejárt. Ezt hallgatólagosan a keresztény egyházak is tudomásul vették. Erre bizonyítékok a vallásközi találkozók, pl. Assisiben. Ha elfogadom, hogy a nem keresztény „jóakaratú emberek” is üdvözülhetnek, nincs okom a másikat megtéríteni. Ettől még meg lehetek győződve róla, hogy az én keresztény vallásom, közösségem a jobb. (A keresztényeknek jó okuk is van erre a véleményre, hiszen még a nagy nemzetközi, globális szervezetek is átvették – bár eddig csupán kompromisszumokkal, formálisan, töredékesen – Jézus tanításának a lényegét.) Az erőszak elítélése, az ember méltóságának (nőnek és férfinak egyformán) alapvető fontossága – vallási, társadalmi téren – kizárólag Jézustól származó tanítás és azóta is unikum. (Pedig lassan ez lesz – nem kényszerből, hanem józan belátásból – a világnorma.)
És hol marad itt Isten, hol marad a Szentháromság és az egész transzcendens valóság? Ez már – a mai korban – „egy másik történet”. De ezt a kérdést is meg lehet közelíteni korszerűen, modern szemlélettel, viszont ez már sokkal bonyolultabb elemzést igényel. Ne kerülgessük tehát tovább a forró kását: a kereszténységről, Istennel (és általában a transzcendens világgal) való foglalkozás nélkül nem lehet beszélni.
A transzcendenciával való foglalkozás jóformán teljesen kiesett a mai ember gondolkodási köréből. Ennek nem mond ellene, hogy az ezoterikus irodalom iránt olyan nagy az érdeklődés. Ugyanis ez csupán egy olyan fajta kíváncsiság, mint ami a sztárok élete iránt is megnyilvánul. Az emberek nagyobb része nagyon jól megvan anélkül, hogy valaha is foglalkozott volna transzcendens („természetfölötti”) dolgokkal. Ezek a dolgok nem is nagyon érdeklik, hiszen nem látja, mi köze lehet mindennek a hétköznapi élethez? Lehet valaki az ilyen dolgok ismerete, az ezekkel való foglalkozás nélkül is „jóakaratú ember”. De, ha minden vallási előélettől, vélekedéstől eltekintünk, akkor is lehet az ilyen dolgokkal való foglalkozásnak pozitív hozadéka is. Egyes tapasztalások szerint a transzcendenciával való foglalkozás eredményeképpen többlet-támogatáshoz, -információhoz és –erőhöz lehet jutni. De hogyan? Mi ennek a módja?
Kezdjük talán a transzcendenciára vonatkozó valós tapasztalatokkal. (A „valós”azt jelenti, hogy egy ilyen tapasztalat esetében nemcsak az igaz, hogy „a tudomány jelenlegi állása szerint nem magyarázható”, hanem az is, hogy „a fizikai törvényszerűségeknek ellentmond”, de mégis korszerű eszközökkel dokumentált/dokumentálható). Szerintem, a transzcendencia létét első körben „tárgyi” (objektív) tapasztalatokkal szükséges bizonyítani. Lehetséges az ilyen? Nem mond eleve ellent a transzcendencia (természetfölötti) fogalmának?
Nézzük előbb néhány, igen különböző példán a „tényeket”: (1) Gondolatátviteli kísérletekkel megállapították, hogy a gondolati úton átvitt parancs (megfelelő képességű személyek esetében) gyorsabban érkezik meg, mint az elektronikus úton átvitt. (Az amerikai holdexpedíció során végezték el ezt a kísérletet.) (2) Subirous Bernadett holtteste a halála után kb. 120 évvel sem mutatja a bomlás jeleit. Sőt, ha megkarcolják, vérzik. Személyes ismerősöm, aki orvos, látta, amikor éppen átöltöztették. (3) A siracusai templomban személyesen láttam a Könnyező Szűzanya reliefjén a könnyek nyomait. Több, hasonló dologról is be tudnék számolni de – véleményem szerint – ha akár egy ilyen eset is megtörténhetett, az már bizonyítja a transzcendencia létét. (Részletesebb esetleírással személyesen szolgálhatok.)
Ezekből azt szűrtem le, hogy (1) vannak ilyen jelenségek, (2) ezek közül vannak, amik véletlenszerűek, előre nem vártak, és ezeknek „üzenetük” van. A kísérleti bizonyítás, mint a gondolatátvitelnél (megfelelő körülmények között) megismételhető.  Amelyeknek pedig „üzenetük” van, azokból további következtetéseket lehet levonni. Például: (3) Spontán (véletlen) események csak olyan környezetben realizálódtak, ahol volt (van) fogadókészség az eseményre. (4) Ha ilyen „helykiválasztás” létezik, akkor ez csak tudatos lehet. (5) Ha a kiválasztás tudatos, akkor csak egy tudattal bíró személy lehet a létrehozója. Tehát: van a transzcendenciában létező személy, aki ilyen módon (is) kommunikálni akar velünk, emberekkel.
Miért lehetünk érdekesek ennek a feltételezett személynek a számára, akik – ismereteink szerint – térben és időben egyaránt – elhanyagolható senkik vagyunk a Kozmoszban? Talán, csak azért, mert kicsinységünk ellenére – jelen ismereteink szerint, egyedül a Kozmoszban – mint tudattal, kommunikációs képességgel rendelkezők, személyes kapcsolatba léphetünk azzal, Aki a természeti törvények felülírójaként (azoknak mintegy Ura) kapcsolatot kezdeményez felénk.
Természetesen ez a kapcsolatépítés nem egyszerű dolog olyan személyek között, akik (szó szerint) egészen más világban léteznek. A különbség nagyobb, mintha valaki egy benne működő baktériummal kívánna kommunikálni. Elengedhetetlen, hogy az emberekben is létezzen valamiféle transzcendentális kommunikációs képesség. A gondolat-átviteli kísérletek ezt pozitív módon bizonyították, de ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kísérletben részt vevő személyeknek nagyon eltérő gondolatátviteli (és ebből következtethetően transzcendentális kommunikációs) képességük van. (Amint azt régen is megállapították, vannak „jó” és vannak „alkalmatlan” médiumok.)
Ezek után meg kell keresni azokat a korábbi, dokumentált eseteket, amikor valamilyen kommunikáció lehetett a transzcendentális „Valaki” és egyes földi emberek között. (Érdekesség, hogy – talán az első ilyen, hitelesnek tekinthető eset – a fennmaradt (bibliai) leírás szerint, amikor a megszólított ember megkérdezte: „ki vagy?”, a válasz az volt: „Vagyok, Aki Van”.) A Biblia ószövetségi részében több olyan, reálisnak tűnő leírás olvasható, amiből kitűnik: nem volt könnyű megérteni, mit üzen az, Aki Van. A héberek ezt a szentnek tartott nevet, ami az eredeti héber nyelven (a latin betűs – magánhangzók nélküli – átírásban): JHWH, és a nagyon találó Mindenható névvel szokták helyettesíteni. Az Ószövetség népe sokszor félreértette, félreértelmezte a Mindenható (rendszerint próféták útján közölt) üzeneteit. Nem, mintha a magukat az Újszövetség népének nevező keresztények jól értenék, mi a Mindenható aktuális üzenete.
Szerintem – meg a Biblia szerint is – azért kellett (többek között) Jézusnak megszületnie, hogy legyen valaki, aki jobban megérti és át tudja adni a Mindenható üzeneteit. Úgy tűnik, hogy ehhez Jézus születése előtt, még az anyai petesejtben, a Mindenhatónak erősen be kellett avatkoznia az emberi genomba, egy speciális monozygota mutánst előállítva. (A Mindenható által végzett génmanipuláció.) Nem csoda tehát, ha Jézust, mint ilyen jól bevált tolmácsot, a földi élete után magához vette a közvetítői feladatok folytatására. Tovább lehetne, különböző, valósnak tűnő hipotézisekkel ezt a vonalat kifejteni, de azok – bár jól hangzó – feltételezések csupán.
Azt gondolom, hogy ami eddig le lett írva, az is éppen elegendő a megemésztésre. Így ezt a szösszenetet legjobb lenne itt és most felfüggeszteni.

 
Utólagos megjegyzés

Mégsem bírtam ki, hogy ne utaljak arra, miért hagytam ki Jézus más – a keresztény tanítás központinak tartott – „szerepeit”. Ehhez előbb egy kis vallástörténeti kitérőt kell tenni. Erősen leegyszerűsítve, kétféle istenképzet alakult ki az évezredek alatt az emberiségben: Az egyik szerint az istenek ugyanolyan gyarlók (ha nem rosszabbak) mint az emberek. Ezek az istenek szeszélyesen hol jót, hol rosszat tesznek az emberekkel. Hogy jóindulatukat elnyerjük, ki kell engesztelni őket. A másik vélekedés szerint egyetlen Isten van, aki erősen figyeli az emberek cselekedeteit, és ha neki nem tetsző dolgokat tesznek, akkor megbünteti őket. Időnként akkor is „próbára tesz” (büntet) egyes embereket, népeket, amikor azok nem szolgáltak rá a büntetésre. A büntetés elkerülésére, vagy az abból való szabadulás végett, mindkét esetben, ki kell engesztelni Istent. Mégpedig a (várható) büntetés mértékének megfelelő áldozattal lehet Őt kiengesztelni. Isten jutalmazhat is. Ha az adott korban nincs a halál utáni életben való hit, mint pl. Izrael népénél a Kr. előtti 2. századig, akkor ebben az életben nyeri el a jó ember a jutalmat. Ebből származott a hit még Jézus idejében is, hogy ha valaki gazdag, egészséges, az „kedves az Úr előtt”. Az Iszlám éppen ellenkezőleg gondolkodik: a földi jótetteket, áldozatokat Allah elsősorban az örök életben (a paradicsomban) jutalmazza. Bár voltak próféták, akik már az Ószövetség idején is kijelentették az Úrról, hogy „nem gyönyörködik a véres áldozatokban”, az áldozattal való kiengesztelés szükségességében való hit erősen tovább élt, és a keresztény tanítás egyik alap-tézise maradt. Izrael áldozat-bemutatási lehetősége Jeruzsálem pusztulásával megszűnt és ezért – paradox módon – azóta Izrael népének egyetlen lehetőségként a Mindenható bocsánatának elnyerésére „csak” a bűnbánat és a személyes jóvátétel maradt.

A keresztény tanítás szerint viszont Jézus mártírhalála oldotta fel (most már örök időkre) az áldozathozatal atavisztikus szükségszerűségét.