Társadalom-korrajz
(Keresztény szemmel)
Nagyon sok – hazai és külföldi – publikáció foglalkozik mai emberi társadalom gondjaival, problémáival és próbál részleges, vagy átfogóbb magyarázatokat, esetleg megoldásokat javasolni azokra. Feltehetően ez az írás az n+1-ik. Minek akkor egyáltalán publikálni? Mert remélem, hogy egy kicsit eltér a szemlélete a szokásostól, így hozzá tud adni egy keveset az eddigi írásokhoz. Az eddigiektől eltérő szemlélet lehet, hogy sok ellenkezést fog kiváltani, de elutasítást okozhat az erősen leegyszerűsítő tárgyalási mód is. Mégsem tekinthetek el a leegyszerűsítésektől, mert e nélkül nagyon nehezen áttekinthetővé válnának a következtetéseim.
A mai kommunikációs és közlekedési lehetőségek
birtokában meglehetősen részletes képet kaphatunk az egész emberi társadalomról. A kérdéssel foglalkozó régebbi írásokon keresztül, valamint – újabban –az internet segítségével, többé-kevésbé megismerhetjük a társadalmi változások folyamatát is. Az emberi társadalom részei – az úgynevezett globalizáció következtében – egyre erősödő kölcsönhatásban vannak egymással. Mindezek ellenére, a társadalmat alkotó személyek, ill. azok kisebb nagyobb csoportjai talán soha nem látott sokszínűséget mutatnak. Vannak országok, régiók, ahol ezt a sokszínűséget a társadalmat alkotó személyek jó szívvel elfogadják egymástól, míg van, ahol nem, vagy nagyon nehezen tudják a velük együtt élők „másságát” elviselni. Emellett eléggé elterjedt vélemény, különösen a másképpen viselkedőkre, gondolkodókra vonatkozóan, hogy a régebbi (eredetinek gondolt) viselkedési formák sokkal jobbak voltak a jelenleginél. Ezért aztán időnként – olykor erőszakosan is – megkísérlik a régi viselkedési formák (és esetleg a régi normák, törvények) visszaállítását. A tisztánlátást nehezíti, hogy a társadalmi változásokkal együtt, azokkal mintegy „kézenfogva” gazdasági, pénzügyi, technikai változások is történtek. Sőt, lehet mondani, hogy a társadalmi változásokat ezek indukálták.
Valóban kijelenthető, hogy az egész világon, az emberi társadalom viselkedési formái, normái, értékrendje egyre gyorsuló módon átalakulóban vannak. Ez a gyorsuló átalakulás már több, mint 200 éve tart. Eleinte egy-egy emberöltő alatt nem volt annyira feltűnő, mindig csak az idősebbek panaszkodtak az „elviselhetetlen” változásokra. Ma már helyenként az egy-két évtizednyi változás is olyan nagy, hogy a fiatalabb nemzedékben is bizonytalanság-érzést kelt. Ezért aztán – érthetően – időnként és helyenként politikai, társadalmi mozgalmak keletkeznek a régi állapotok visszaállítására, vagy az elvesztett „régi rend” valami radikálisabbal való pótlására. Természetesen, ezek az utópisztikus kísérletek hosszú távon nem sikerülhetnek a társadalmi körülmények visszafordíthatatlan, globális változása miatt. Ezek az erőszakos változtatási kísérletek később széles társadalmi rétegekben nagy kiábrándulást okoznak.
Nézzük tehát, hogy honnan indult ez a társadalmi változás?
Az Európában érvényes, „működő” társadalmi rend hosszú ideig a feudalizmus volt. A Római birodalom hanyatlásától a kora-középkori királyságok megszilárdulásáig terjedő néhány száz év alatt alakult ki az a társadalmi rend, ami aztán kb. ezer évig fennmaradt. Természetesen ez alatt sok változáson ment át, de a lényege megmaradt. Ez a társadalmi rend három, egymással is összefonódott bázisra épült: (a) a társadalmi, uralkodási, (b) az egyházi, vallási és (c) a családfői-családi hierarchiára. A hierarchia olyan láncolat volt, ahol a legfelül álló abszolút jogokkal rendelkezett az alatta levők felett. A hierarchia közbenső fokán álló feltétlen hűséggel (lojalitással, szolgálattal) tartozott a fölötte levőnek, míg az alatta levők ugyanilyen hűséggel tartoztak neki. A társadalom előbb említett három oszlopa (a királyi-földesúri, az egyházi-vallási és a családfői-családi) egymást erősítette, legitimitását egymásból eredeztette. A világ más – viszonylag fejlettebb – részein is hasonló struktúrájú társadalmi rendszerek alakultak ki, általában az európainál régebben és még merevebb szerkezetben (Kína, India). Volt, ahol ez a rendszer később alakult ki (Iszlám világ) és még nagyrészt ma is tart (Szaúd-Arábia).
A feudális társadalmi formáció parlamentárissá (népképviseletivé, demokratikussá?) való átalakulása a Francia Forradalommal indult el látványosan Európában. Ennek történései nagyrészt eltakarják, hogy az első igazán demokratikus államalakulat az Amerikai Egyesült Államok volt. (Sajnos, hitelét akkor az egyes rész-államokban gyakorolt rabszolgatartás nagyon lerontotta.) Az új társadalmi rend – a sok visszaesés, vargabetű ellenére – nemcsak Európában vált általánosan elfogadottá, hanem idővel az egész civilizált világon is. Az európai viselkedési normák (civilizáció) globális elterjedésével még az ún. tekintélyuralmi rendszerek is legalább imitálják a parlamentáris rendszert.
A feudális rend felszámolásával együtt megszűnt (annak ideológiai tartóoszlopaiként működő) uralkodó–egyház–család hármasnak az irányító eszmei hegemóniája. Az egyház ideológiai befolyása – lassanként az ideológiai verseny szerepére kényszerülve – részben továbbra is fennmaradt. A hierarchikus családfő szerepet a nők (lényegében a családanyák) kenyérkereső feladatra kényszerülése rontotta le. (Éppen a folyamat elhúzódása, időnként visszaesése teszi ezt a szerepváltást olyan lassúvá.) A feudális eszmék utóvédharcát jelzi az Isten–Haza–Család mondás új erőre kapása. Ebben az új „szentháromságban” a Haza szerepe jelenleg a domináns. A feudális rend összeomlása utáni ideológiai vákuumban a legnagyobb teret a „Haza” fogalma tölti be. A feudalizmus összeomlása előtt – minden ellentétes hiedelemmel szemben – nem létezett a „haza” nacionalista értelmezése. A nacionalizmus – a jelenleg ismert formájában – a feudalizmus utáni kor „találmánya”.
Viszont a globalizáció előrehaladásával, az utolsó évtizedekben, a szűken értelmezett nacionalizmus elavult, és sok esetben káros. Feltehetően még sokáig fognak létezni erőközpontok, uniók, szövetségek, de az ezeket alkotó (nemzeti) részek önállósága csökken, eliminálódik. El kell ismerni, hogy a régi, az uralkodó iránti, szívből jövő tisztelet, hűség helyén támadt fel a „hazaszeretet”, és ennek a szeretetnek esetleges hiány-érzése igen torz eszmei kötődéseket okozhat. Ezen felül a társadalom tagjainak nagyobb részében az egyház iránti odaadás, tisztelet is elkopott. Ennek a hiánynak a kitöltésére a modern társadalomnak nincsen értelmes, használható helyettesítése. Ennek eredménye lehet minden jelenkori torz rajongás, révület-pótlék, ill. annak ellentétébe fordulva: engesztelhetetlen vak, irracionális gyűlölet.
A feudalizmus utáni civil (polgári) viselkedési normák
egy ideig a korábbiaknál is magasabb etikai nívót mutattak. (Sok, katasztrofális visszaeséssel, mint pl. a világháborúk, forradalmak, diktatúrák, nacionalista indíttatású repressziók, sőt tömeggyilkosságok.) Miközben az országok közötti kapcsolatban globálisan kezd elterjedni a józan, felelősséget vállaló, kooperatív szemlélet, addig a személyek és gazdasági szereplők közt – minden törvényi korlátozást figyelmen kívül hagyva – inkább a dzsungel törvényeihez hasonló viselkedést lehet sokszor tapasztalni. Természetesen ebben is – országonként és régiónként – nagyok a különbségek. A normaszegő viselkedés gyökerét abban látom, hogy a normaszegők nem hoztak magukkal a családjukból megfelelő viselkedést, magyarul: neveletlenek. Ennek oka vagy az, hogy már a szüleik is „neveletlenek” voltak, vagy pedig a szüleik az elfoglaltságuk miatt nem tudtak velük kellően törődni. A probléma általánossá válása miatt egyes régiókban – úgy tűnik – a társadalmi etika leromlása is általánossá vált.
Ezt a viselkedési állapotot felnőtt korú társadalomban nehezen lehet korrigálni. Külső, társadalmi, munkahelyi kényszerítő eszközökkel el lehet érni egy elviselhetőbb kötelesség-elfogadási szintet, de az önálló, személyes, felelősségtudó viselkedést már nem nagyon. Egyébként az a tapasztalatom, hogy ez a felelősségvállaló magatartás a többgyermekes családban mintegy spontán kialakul, mivel ebben az esetben nemcsak a szülő nevel, hanem a testvérek is nevelik egymást, rendszerint eredményesen és hatékonyan. Az ilyen gyereknek rendszerint van önkritikája, helyes önképe, tud olykor önmegtagadó lenni. Ezt a hatást a nem nagy családban élő, alig-nevelt gyerekeknél csak az óvodában, iskolában lehet elérni, megfelelő nevelési módszerek mellett. Amennyire ismerem, az angolszász iskolarendszer jobb lehetőséget nyújt ehhez a felelősségtudóvá neveléshez, mint a hazai. Úgy gondolom, az egész-napos foglalkoztatás fontos tényező, hogy a külső helytelen (pl. otthoni) hatásokat csökkentsék. A másik fontos tényező csoportos munka, ahol rendszeresen, irányító és irányított szerepet egyaránt kell vállalni. Ebben, az előbb említett oktatási-nevelési rendszerben még sok olyan sajátosság van, amit át kellene venni. De, mivel minderre jelenleg semmi remény, itt érdemes bezárni ezt a gondolatsort.
A mai modern társadalom
(talán nem túlzok, ha ezt globális szinten, és nem csak a keresztényeknél is megállapítóan) a transzcendentális reláció hiányában is szenved. A „művelt” emberek, akiknek iránymutatóknak kellene lenniük, elvesztették a transzcendentális érzékenységüket. Az egész világ arra vár, hogy a mai globális, sőt kozmikus világképük kiegészüljön egy ehhez valóban illeszthető transzcendentális világképpel. Szép feladat lesz egy új (a kozmikus tudatú/szemléletű személyek által is elfogadható) vonzó, transzcendens világkép kidolgozására vállalkozóknak. Meggyőződésem, hogy a feltétlen irgalmasság cselekedetein keresztül lehet ma a legbiztosabban eljutni a transzcendencia megtapasztalásáig. De ez nem mindenkinek járható út, mert ki képes/hajlandó néhány évre beállni önkéntesnek Teréz Anya nővérei közé?
