A társadalmi szerkezet és kapcsolatok változása a modernizációban

Miért foglalkozzunk a modernizációval?

Az evangélium üzenete minden embernek szól. Az emberek társadalomban élnek. Hogy az emberekhez szólhassunk, ismerni kell azt a közeget, amiben élnek. Ez a közeg az emberi társadalom. Az emberi társadalom gyors és erős átalakulásban van. Ezt az átalakulást nevezzük esetünkben modernizációnak.
A modernizáció fogalmát sokszor és sokféleképpen használják. Mi most azt az átalakulási (fejlődési?) folyamatot illetjük ezzel a névvel, ami a keresztény Európa feudális társadalmából kiindulva egy még nem ismert társadalomba vezet. (Azért nem ismert, mert – szerintünk – az átalakulás még messze nem fejeződött be és az eddigi előrejelzések (utópiák) rendre nem teljesültek.). A modernizáció kezdetét sem lehet pontosan meghatározni. Akik elindították, nem sejtették, milyen társadalmi folyamatokat indítanak el. (Sőt, a társadalmi folyamat kifejezést sem ismerték.) Úgy tűnik, ez a folyamat a gondolkodás terén a reneszánsszal kezdődött, gazdaságilag a reformáció idején indult el a polgárságnak a feudális korlátok alóli felszabadulásának kezdeteivel, technikailag pedig az iparszerű termelés beindulásával. A modernizáció története – más, hasonló folyamatok példája szerint – a továbblépések és a visszaesések története. A modernizáció hosszú ideig a társadalom szerkezetének nagyobb részét alig érintette. Így a XIX. század végéig a társadalom nagyobb része Európában még a középkor elején kialakult faluközösségben élt és a hagyományos család-szerkezet az európai társadalom nagyobb részében – bár folyamatosan csökkenő családtag-létszámmal – a mai napig fennmaradt. Jelen blog témája éppen ezeknek a szerkezeti sajátosságoknak a változásával foglalkozik, anélkül, hogy a következő, már ismét stabilnak tekinthető újabb struktúrát megkísérelné megjósolni.

A modernizáció előtti helyzet felvázolása

Az európai helyzet létrejöttének folyamata

A modernizáció előtti társadalmi szerkezet
 és kapcsolatok kialakulásának gyökerei a hellén-római társadalmi-kulturális viszonyokra, az (elsősorban) germán, „barbár” társadalmi szokásokra és az ókor végére kialakult keresztény vallási kultúrára vezethetők vissza. Itt elsősorban az európai társadalmi szerkezet kialakulásával foglalkozunk, de meg kell jegyezni, a nem európai (indiai, kínai, japán) feudális társadalmak kialakulásának menete, az azt kikényszerítő társadalmi-gazdasági körülmények hasonlóak voltak, csak a végeredmény, a kialakult társadalmi-gazdasági szerkezet és főleg az azt támogató ideológiai, vallási háttér tért el lényegesen az európai megfelelőjétől. A minőségi és technológiai különbségben döntő szerepe volt a kereszténységnek, annak eszmei, gyakorlati behatásának. A feudális társadalmi formát megelőzően mindenütt az uralkodójukat istenként tisztelő, rabszolgasággal, vagy ahhoz hasonló státuszú dolgozókkal operáló társadalmi formák léteztek. Az ehhez a társadalmi formához vezető utat leírni a témánktól túl messze vezetne, ezért erről nem szólunk. Visszatérve az európai feudális társadalom kialakulásához, meg kell állapítanunk, hogy annak megvalósulását, jó működését nagymértékben köszönheti a keresztény tanításnak és gyakorlatnak. Így a minden ember Isten előtti azonos értékének tudata lassan felszámolta a rabszolgaságot, a tízparancsolat normája és a bűnvallás-elégtétel gyakorlata pedig egy korábban soha nem volt erkölcsi viselkedési szint elfogadását és társadalmi elvárásként való alkalmazását kényszeríttette ki. Természetesen ez nem ment simán, eleinte igen szigorú törvényekkel kellett „megtámogatni” és a gyakorlat mindig messze elmaradt az eszmei normáktól, de erős társadalmi konszenzus alakult ki az erkölcsi követelmények legalitásáról, mely követelményeket (többé-kevésbé) még a feudális urakra is érvényesnek tekintették.
A feudális rend létrejöttét
 több körülmény kényszeríttette ki, ill. tette lehetővé. Ezek közül a legfontosabbak a következők. A római birodalom gazdasági ereje meggyengült, mivel a hódító háborúk megszűntével elapadt a ténylegesen dolgozó rabszolga-állomány utánpótlása. A rendfenntartást is végző katonaság létszáma és minősége lecsökkent a rendszeres háborúk miatt. A vallási élet kiüresedett és formálissá vált a császár-isten tiszteletének bevezetésével. A nagyobb tömegeket amúgy is kevéssé érintette a vallás, mivel a közösségi vallási rítusok a köznépet egzisztenciálisan soha nem érintették, az egyének, illetve a családok vallásos életét – amíg még hittek benne – az ú. n. házi istenek tisztelete jelentette. Ebbe az elvallástalanodott (egységes vallási orientáció nélküli) közegbe „robbant be” a kereszténység, az addigra már az első eretnekségeit leküzdő, egységes, „globális igényű” (katolikus) hitrendszerével és hitgyakorlatával. Az egyre kiszámíthatatlanabb, bizonytalan jövőt mutató társadalmi-gazdasági helyzetben az evilági célok megvalósulásának reménye helyett a halál utáni boldog örök életet ígérte a Krisztusban való hit – és az ennek reményében gyakorolt „jó gyümölcsöket termő” evilági élet – fejében.
Az átalakulás gazdasági-társadalmi része
 is a rabszolgaság kihalásával függ össze. A felszabadított rabszolgák, ill. a letelepített bevándorlók (telepesek, colonusok), valamint a leigázott-megtérített „barbár” törzsek (bár általában nem voltak teljes jogú tulajdonosai az általuk művelt földnek) a rájuk eső földdarabon végzett munkát – amit családi munka-megosztásban végeztek – maguk szervezhették meg. Bizonyos korlátok között az is szabadságukban állt, mit termesztenek a földjükön. A földművesek rendszerint 10-50 családonként álltak össze, települést (falut) alkotva. Hogy ezek a falvak mennyire utódai voltak a római birodalom korában elterjedt településformának, (amely egyben volt a tulajdonos lakása (villája), a (rab)szolgák szállása, a haszonállatok istállója, ólja és a gazdálkodásra szolgáló eszközöket, valamint termést tároló építmények helye – ma egy ilyent uradalomnak mondanánk) jól mutatja, hogy az egészen más szerkezetű új településforma – a falu – középkori latin neve a „villa” volt. A telepeseknek a falvakká történt összeállásának oka részben a kóborló rablók, tolvajok elleni közös védekezés volt (erre utal a magyar név is: falu, fallal körülvett település), míg a másik oka a nagyobb munkák (aratás, szüret) közös végzése, valamint a közös legeltetés. Ez a gazdálkodási-társadalmi szerkezet a XIX.-XX. századig Európában a legtöbb helyen fennmaradt, bár eszközeiben számottevően modernizálódott. A föld urai a középkorban rendszerint már nem a településen laktak, hanem több település (falu) közös tulajdonosa (ura) egy önálló, megerősített helyen (várban), ahol szállása volt a földesúr kiszolgálására rendelt népnek, a földesúr személye (családja) körüli szolgáknak, a vár és a környező birtok (falvak) védelmét ellátó katonáknak és az esetleg ott megtelepedett iparosoknak (kézműveseknek).
A városok kialakulása
 a falvakéhoz képest másként történt. Ugyanis a városok lakossága, bár nagyon megszenvedte az Ókor végi társadalmi átalakulást, a városok iparosi, kereskedői funkciója mindvégig megmaradt. A háborúkban sok város elpusztult, elnéptelenedett. A megmaradók lakossága is töredékére csökkent. Az írásbeliség továbbvitele – és részben a művészetek ápolása – átszármazott a szerzetes-közösségekbe. A városoknak sokáig nem sok befolyásuk volt a társadalomra, főleg az igen kis gazdasági erejük, kicsi lakosságuk miatt. Mégis, a városok voltak a korszak-végi változások gerjesztői.
Megjegyzés:
 Ez és részben a következő fejezet tartalma közismert és látszólag a mai társadalmi szerkezet és kapcsolatrendszer változásaihoz nem sok köze van, de sajnos, ezen ismert dolgok újbóli átgondolása teszi igazán érthetővé a mai változásokból eredő problémákat és segíthet a problémákból kivezető út megtalálásához.

A kereszténység szerepe az akkori társadalomban

Általában, ha a kereszténység középkori társadalmi szerepéről írnak, akkor a kolostorokról, az egyházi vezetőknek a társadalomban betöltött szerepéről számolnak be. Pedig a kereszténység a legjelentősebb hatást a középkori (sőt, talán inkább így mondhatnánk pontosabban: a modernizáció kora előtti) társadalomban – a lakosság számaránya és gazdasági teljesítménye miatt – a falusi népességre tette. Az Egyház a falusi képviselője – a helyi plébános (lelkész, paróchus) – által nemcsak benne élt a faluközösségben, hanem – bizonyos értelemben – vezette azt. Nemcsak lelki vezető volt, hanem – mivel az erkölcsi normákat ő szabta meg és azok betartásának számon kérése is az ő hatalmában volt – közvetve, vagy közvetlenül jelen volt a falu mindennapi életében. Hatalmának legitimitását az adta meg, hogy (az Írás szavaival) „nála voltak a Mennyország kulcsai”. (Ma sem lehet erről a szerepről – és legitimitásról – kizárólag múlt időben beszélni, mivel vannak helyek és helyzetek, vannak karizmatikus lelki vezetők, akik meg tudják valósítani környezetükben ezt a lelki, erkölcsi vezető szerepet.) Ehhez a – lelki – falu-közösséghez jó volt tartozni, mert a köz által elfogadott és megkövetelt erkölcsi normáinál fogva többé-kevésbé megvédte a gyengébbet, a kiszolgáltatottat az erősebbek hatalmi túlkapásaitól. Szolidaritást szervezett az elesettekkel, támogatta a falu szegényeit. Igaz, ez nem mindig működött a leírt módon, de jogcímet adott az igazságtalanságtól szenvedőknek ismételt panaszaikhoz, sőt követeléseikhez. A kereszténység elfogadásakor ezek a sajátosságok biztosították egyrészt a társadalom stabilitását, másrészt megkönnyítették az új társadalmi szerkezet és kapcsolat-rendszer viszonylag gyors kiépülését.

A városi lakosságnál

aminek többségét a kereskedők és az iparosok tették ki – az Egyház szerepe hasonló volt, csak a még oly kicsiny városokban is rendszerint több egyházi közösség (plébánia) működött. A lakosság az egyes plébániák között foglalkozás, vagy nemzetiség szerint oszlott meg. Az elkülönülés eléggé merev volt és az egyes közösségek csak erős külső veszély esetén fogtak össze. Ezért a modernizáció kezdetén a városi közösségek éppen úgy nem lelkesedtek a társadalmi változásokért, mint a falvak népe. A reformációban a helyi – akár városi, akár falusi – közösségek sokszor azért csatlakoztak az „új tanokhoz”, mert a hierarchiától való függés lazítása a helyi papságnak is rokonszenves volt, mert ezáltal a lelki-erkölcsi vezető szerepüket felülről sem korlátozhatták többé.

A modernizáció hatása a régi struktúrákra

A modernizáció folyamata

A feudális keresztény Európa társadalma, az emberi kapcsolatok rendszere nem változott lényegesen a Középkorban és alig az Újkor nagy részében. A Reformáció is alig változtatta meg azt, legfeljebb az alsó papságnak a hierarchiához való viszonyát. Egyetlen lényeges momentum volt, hogy a városok – nagyrészt a Reformációval járó politikai változások eredményeképpen – nagyobb önállóságot vívtak ki maguknak. Ennek következtében csökkent a városoktól az adó és más, különféle sarcok formájában elvont jövedelem, és ez a „fejlesztési forrás többlet” pedig már nemcsak a vállalkozások bővítését, ill. a jóléti fogyasztást szolgálta, hanem elindította az emberi munkaerőt tömegesen kiváltó műszaki fejlesztéseket (szövőgép, gőzgép). A Reformáció és a városoknál maradó nagyobb jövedelmi hányad lehetővé tette ugyanakkor az Egyháztól független gondolkodók (filozófusok) munkáját. Ezek a gondolkodók nem a Szentírásból, vagy korábbi teológiai tekintélyek munkáiból indultak ki, hanem a mindennapi élet tapasztalataiból, a teológiától ugyancsak függetlenedő természettudósok eredményeiből és az emberi ész lehetőségeiből. Ez a gondolkodási mód – a felvilágosodás – alapvetően megváltoztatta a hatása alá került emberek világ-látását. Ez a változás küzdelmes volt az évszázadok során és hol az egyik, hol a másik tábor látszott győzedelmeskedni.

A régi szemlélet
mára már sokat feladott rendíthetetlennek tűnő elveiből, így a régi gondolkodást konzerválni akaró tábor ma már hivatalosan kénytelen-kelletlen elismeri a lelkiismereti, a gondolkodási és nyilvános véleményalkotási szabadságot, de az ezen, ma liberálisnak mondott elv szerint élőket istentelen, gonosz emberekként állítja be, véleményüket (sokszor a nyilvánvaló tudományos eredmények ellenére is) nem győzi kárhoztatni. Persze véleményüket a konzervatív szemléletűek is – éppen a lelkiismereti- és szólásszabadság szellemében – természetesen, szabadon hirdethetik.
Az előbb említett filozófiai és az ebből fakadó természettudományi, technikai, gazdasági változások érdemben sokáig nem változtatták meg a tárrsadalom szerkezetét, az abban működő emberi kapcsolatokat. A falusi, családi jellegű termelés helyenként még ma is fennmaradt. A családok többsége ma is – bár az egy családban élők számában többnyire erősen megfogyatkozva és lényegesen változó családi szerepkörök mellett – úgy-ahogy működik.

A gazdasági, technikai változások
nyomán szűnt meg végül a régi, sok száz éven át alig változó falusi társadalmi szerkezet, valamint az emberi kapcsolatoknak ebben a szerkezetben jól működő rendszere. Hasonlóképpen, mára a városi környezetben erősen visszaszorulóban van a régi kisiparosi, kiskereskedői csoport, a régi céhes közösségi szemlélet pedig végképpen eltűnt. A felbomló, megszűnő, lakóhely szerinti (pl. falusi), ill. foglalkozás szerinti (céhes, szakmai) közösségek vagy felbomlottak, vagy erősen visszaszorulóban vannak. Helyettük újabb, a kölcsönös segítésen, közös szemléleten alapuló stabil, több nemzedéken keresztül jól működő civil (nem egyházi és nem állami) közösségek nem nagyon alakultak ki.

A modernizáció hatása a családi kapcsolatokra

Sajnos, a társadalom hosszú évszázadokon – ha nem évezredeken – keresztül hatékonyan működő alap-sejtje – a család – is felbomlóban van, legalábbis azokat a funkcióit tekintve, mint amik által korábban jól működött. Ezek (a teljesség igénye nélkül): kölcsönösen (akár áldozatok árán is) egymás segítése, támogatása, közös életviteli mód, a szokások, értékszemléletek átadása, társadalmi viselkedési formákra való nevelés („kondicionálás”), és főleg a cselekvő szeretet-közösség. Hogy ezek – a családokra jellemző – tulajdonságok a mai családoknál nem érvényesülnek kellő intenzitással, annak – az elsősorban a falu-közösségre jellemző – a hitbeli elkötelezettségnek és a társadalmi normaérvényesítési kényszernek a lecsökkenésén kívül – elsősorban társadalom-környezeti okai vannak. A „hagyományos” családnak az új – rendszerint városi – környezetbe történő áttelepedése a környezetnek való megfelelési elvárások miatt kényelmetlenné teszi a korábbi, hagyományos szokásoknak, normáknak való megfelelést. Ez belső feszültséget okoz, ami érzelmileg is sokszor eltávolít a régi normáktól, viselkedési formáktól.

A jelenlegi társadalmi környezet
a család tagjait nem kényszeríti olyan mértékben „véd- és dacszövetségre”, mint azt a korábbi tette. Továbbá a hagyományos családi szerepek lényegesen megváltoztak. Például, az anya fő foglalkozása („hivatása”) nem a gyermekekkel és a háztartással való foglalkozás, hanem a kereső, családon kívüli (!) elfoglaltság lett, ami az utazási idővel együtt sokkal több, mint (az alváson kívül) a családban eltöltött idő. Sőt, a gyerekek is több időt töltenek el az otthonon kívül (óvodában, iskolában, napköziben, sport- és egyéb külön-foglalkozásokon) mint otthon. Mindez számottevően csökkenti a család szocializáló, nevelő, a társadalomba való beilleszkedésre „kondicionáló” szerepét és a család közösség-építő, -erősítő hatását. A kétnemzedékes (szülő, gyerek) családformában hiányzik a család ellátásában időnként jelentkező „terhelési csúcsok” kezelésének lehetősége (gyerekek betegsége, szünidő). Ezek az eseti túlterhelések belső feszültségeket okoznak, rontják a család-közösség összetartó erejét. Sok feszültséget okoz mindkét házastársnak az igen nagy munkahelyi teljesítmény-kényszer (karrier-igény?), ami rendszerint tovább csökkenti a családban eltölthető időt. Mindez és a – rendszerint munkahelyi eredetű – „szexuális kihívások”, próbára teszik a család összetartó erejét és sokszor szakításhoz, váláshoz vezetnek. A válás – érdekes módon – járványként terjed a társadalomban, mivel az elvált szülők gyerekei a tapasztalatok szerint sokkal nagyobb arányban válnak el, mint az ép családból származók. A válásokon felül növeli

a társadalom tagjainak az elmagányosodását
a házasodási szándék visszaesése. Az elmagányosodás mellett rontja az emberek közérzetét a jövőjük iránti bizonytalanság érzése, mivel – akár vállalkozóként, akár alkalmazottként – nem látják előre a jövőjüket a gyorsan változó gazdasági környezetben. Ez a változó, a régi társadalmi helyzetet szétziláló állapot sok tekintetben hasonlít a római birodalom utolsó idejére, az ókor végére.

A család felbomlása

mindkét házasfelet megviseli, nemcsak a „kezdeményező” felet, de a legnagyobb kárt a gyerekeknek okozza. Ez a kár (a későbbi negatív társadalmi hatásokra való tekintettel) olyan nagy, hogy – az egyik fél alkalmatlanságát (pl. alkoholizmus) kivéve – lehetőleg minden támogatást megadva és az eljárást lényegesen megnehezítve (pl. magas válási díjak, az eljárás esetleg többszöri, hosszabb idejű felfüggesztése, különélési idő kikötése) a válások számát a minimumra kellene csökkenteni. Másik oldalról viszont jó lenne a házasulandókat többfokozatú próbának kitenni (pl. egy-két éves kötelező várakozási idő, házassági alkalmasság vizsgálat szociológus és pszichológus bevonásával). Mindezeknek a jogi szabályozási megoldásoknak a megvalósulási esélye igen csekély, ezért a jelenlegi család-átalakulási trendek további érvényesülésére van nagyobb esély és az előbb vázolt folyamatok visszafordíthatatlannak látszanak.

Személyes kapcsolatok változása a modernizációban

Az emberi társadalom makró-szerkezete (a magántulajdonon alapuló globális, gazdasági, kulturális „rendszer”) hogyan fog tovább alakulni, azt igen nehéz előre látni. Bizonyos, hogy a mikró-szerkezet (ezt már nehéz a család fogalmával lefedni) tovább fog atomizálódni, miközben egy újfajta személyes kapcsolati háló jön létre, ahol az egyes személyekkel való kapcsolat intenzitását a pillanatnyi érzelmek és – az ezeket befolyásoló – érdekek vezérlik. Ez részben a korábbi személyes kapcsolatokból alakul át (szülő-gyermek, testvér-rokon, a régebbi és az újabb szexuális partnerek egyvelege), másrészt kialakul a közös érdek, illetőleg életforma, életérzés által összesodródott személyek „közössége”. Létezik továbbá, és robbanásszerűen növekszik az Internet-barátság. Ez az újabb kapcsolati forma lehetőséget nyújt egy mély, személyes kitárulkozásra úgy, hogy közben a kitárulkozó személy egyben szerepet játszik, mintegy álarcot vesz fel. Amint látható,

többféle személyes kapcsolati forma
 nyert teret, mintegy párhuzamosan és nem lehet előre látni, melyik lesz ezekből később a domináns. Feltehetően mindegyik tovább fog élni és – valószínűleg – tovább alakulni. Lehet, hogy további személyes kapcsolati formák is fel fognak merülni, hiszen az elektronikus kommunikációs-technika újabb és újabb változatai jelennek meg és nem tudjuk, milyen további, újabb kapcsolati lehetőségeket fognak nyújtani.
Az a szomorú, hogy a személyes kapcsolati lehetőségek soha nem álmodott bővülése mellett erősen terjed – sőt, uralkodóvá válik – az

egyes személyek magányossági érzése,
az egészen fiataloktól az idős korúakig. Mindezt lehetne az emberek önzésének terhére írni, de a probléma sokkal bonyolultabb, minthogy ilyen leegyszerűsítő ítéletet mondjunk fölötte. A probléma egyik gyökere nyilvánvalóan abban található, hogy egyre inkább szokássá válik a családtagok külön helyiségben élése („hogy ne zavarják egymást”), és ezt már igen kicsi kortól bevezetik, a gyerekeket mintegy rákényszerítve – nyilvánvaló ellenkezésük dacára – a magányos életre. Az így nevelt gyerekek többnyire introvertáltak lesznek, nehezen tudnak másokkal kapcsolatot találni, a magányosság-érzetük egy erősebb lelki terhelés (stressz) hatására pszicho-szomatikus tüneteket vált ki, ami előbb-utóbb szervi elváltozást fog okozni. Tehát a jólét, a komfort jószándéka végül egy sérült, betegségre hajlamosabb generációt nemz. Lehet, hogy ezt a képet túl sötétre sikerült festeni, és nem lett figyelembe véve az emberiség biológiai önjavító képessége, de sajnos, az előbb leírt

pesszimista változatnak
 elég nagy a beválási lehetősége. Az a fő baj, hogy részben az előbb vázolt okokra is visszavezethető magányosság-érzés és a – nem kevésbé lebecsülendő – karrier-kényszer olyan személyiség-torzulást okoznak, amelyek gyakorlatilag képtelenné teszik az egyéneket egy szeretet-közösségben való részvételre (mint amilyen egy ép, egészséges család). Ezeket a személyiség-torzulásokat nem lehet egyszerű pszichoterápiás kezeléssel megjavítani, ezt csak radikális életmód-váltás javíthatja ki, az alkoholisták, vagy a drogbetegek gyógyításához hasonlóan.

Egy keresztény gyógymód-javaslat

Amint már korábban említettük, a társadalom régi szerkezetének felbomlása, a viszonylag gyors változások hasonló helyzetet mutatnak, mint az Ókor végén. Akkor a kibontakozást – a többi társadalmi tényezővel együtt – a keresztény életmódnak és hitgyakorlatnak a széles társadalomra való mintegy kötelező erejű kiterjesztése hozta. A jelenlegi társadalmi krízis-helyzetben is az evangéliumi üzeneten alapuló, de a jelenlegi társadalomra
 
érvényes választ kell adni
 a mai kor kihívására. A válasz a probléma jellegénél fogva csak közösségi formában képzelhető el (csoportterápia?). Félő, hogy a jelenlegi, nem szerzetesi formában működő egyházi jellegű közösségek (templomi gyülekezet, ima-közösség, Biblia-közösség) ritkán alkalmasak a hozzájuk csatlakozó, a jelenlegi viszonyok között szocializálódott (és ahogyan az előzőkben vázoltuk) sokszor torzult személyiség-jegyekkel bíró emberek valódi, aktív szeretet-közösséggé formálására. Ez azért is nehéz, mert szinte lehetetlen őket a meglévő környezetükből, életformájukból kiragadni. Ehhez az kellene, hogy „testestől, lelkestől” meg legyenek győződve arról, hogy szükségük van egy alapvető életforma-váltásra (megtérésre?). Ehhez pedig szükséges, hogy felismerjék, hogy az eddigi életük folytathatatlan és meg legyenek győződve a választandó új életforma nagyszerűségéről. Az első felismeréshez az szükséges, hogy valaki egy általuk is meglátható, elfogadható kritikai tükröt állítson eléjük, a másodikhoz pedig egy nagyon vonzó, élő közösségi életet kell számukra bemutatni. Be kell látnunk, hogy mindez még mindig nem elég az emberek gondolkodásának, életvitelének alapvető megváltozásához. (Nem a Szentlélek segítségét, ill. segítségül hívása hiányolható, hiszen ezt hallgatólagosan alapfeltételként figyelembe vettük, hanem tudatában vagyunk annak, hogy az emberek gondolkodása, viselkedése milyen nehezen képes megváltozni.)

(Ez a blog, utólag átnézve, szerintünk is, úgy ahogy van, rettenetesen papír-ízű, egysíkú és vérszegény. Pedig a tét óriási és nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire az. Hiszen a mai társadalom jövőjéről van szó. Fellengősen hangzik, de a társadalom újra-megkeresztelése a feladat.)

Globális kitekintés

Eddig kizárólag az európai (továbbá az Európán kívüli, magát kereszténynek tartó) társadalom problémáival foglalkoztunk, pedig jelenleg az egész „globális” társadalom felbomlóban (átalakulóban) van. Nem kivételek ebből a mozlim országok sem, bár ők jelenleg többnyire a modernizációval való szembenállást és annak ideológiáját, a fundamentalizmust választották. ez csupán elodázza és még keservesebbé fogja tenni számukra az elháríthatatlan váltást. Sajnos, nemcsak Európában, hanem az egész világban is ránk vár a mindenütt, (így Japánban, Indiában, Kínában és máshol is) a nagyjából hasonló módon válságban levő társadalmak „megkeresztelése”. („Menjetek el…” és „...először Jeruzsálemben…”, tehát itt Európában!)

Hazai hatások

(A globalizáció akut problémái hazánkban)
A globalizáció – elsősorban negatív – hatásai döntő mértékben a rendszerváltozás után kezdtek érvényesülni hazánkban. A fejlett országok termékeinek versenye tönkre tette a hazai ipar nagyobb részét, míg a másik – eladósodott – részét megvették a tőkeerős külföldi nagyvállalatok. A versenyképes hazai mezőgazdaságot a hazai belpolitikai amatőrizmus tette tönkre. Ilyen állapotban kéredzkedtünk be az Európai Unióba.

Joggal reméltük,
hogy az EU – elsősorban a mezőgazdaságot és az elmaradt régiókat támogató rendszere – olyan többletforrásokhoz fogja juttatni a magyar nemzetgazdaságot, ami annak számottevő fejlődését fogja biztosítani. A csatlakozás az EU-hoz megtörtént. A támogatási lehetőségek (elsősorban a mezőgazdaság és a vidék-fejlesztés részére) 2004-ben megnyíltak. A támogatás – mára már jól látható – torzra sikerült. Ugyanis, az EU nem hajlandó kellő mértékben támogatni a mezőgazdaságból az állattenyésztést, a gyümölcs- és zöldségtermesztést. Ráadásul minden támogatáshoz 2007-ig 30-50 % állami, illetve – az infrastruktúra-fejlesztéseknél – további 20-40 % helyi (önkormányzati) támogatást követel meg. Mivel ilyen irányú, illetve mértékű állami (és önkormányzati) támogatás ezekre a területek eddig nem volt, ezért az állami és a helyi támogatások összegét máshonnan kell elvonni. Ebből hatalmas költségvetési deficit származott és ezáltal sok – korábban támogatott – terület ellátatlan maradt.

Ehhez járult,
hogy a korábban csekély hatékonysággal működő ipar és mezőgazdaság a nagy magánvállalkozások miatt hatékonnyá válva, a saját termelékenységét számottevően növelve, hatalmas munkaképes tömegeket tett munkanélkülivé. Ezek munkához juttatása – rövid távon – reménytelen és ezért óriási segélyezési terhet jelentenek az állami költségvetésnek. Ez a mi globalizációs szép új világunk! Ezen reálisan, 1-2 évtizeden belül egyetlen kormánynak sincs kilátása, hogy érdemben segíthessen a – főleg regionálisan jelentkező – munkanélküliségen, szegénységen. Csupán a rések tömködését. azaz, hol az egyik, hol pedig a másik társadalmi csoport előnybe hozására van módja, a többi rovására!

Egy ilyen, társadalmi feszültségekkel teli helyzetben
az emberek megszólítása az evangélium üzenetével fokozottan nehéz feladat. Ráadásul nem csak meg kell szólítani őket, hanem el kell fogadtatni velük az evangéliumot. („Tegyetek tanítványokká…”) Ahhoz, hogy elfogadják, meg kell érteniük, mit akar tőlük a mennyei Atya. Ennek érdekében újra és újra meg kell kísérelni érthetőbben megfogalmazni az Örömhírt. De ez már egy másik gondolkodási kör. Adjon az Úr segítséget, hogy ez sikerüljön!

Isten nagyobb a Kozmosznál

A Kozmoszra vonatkozó ismereteink és a Biblia

A szembesítés szükségessége

A Biblia világképe (a Kozmoszról alkotott elképzelése) egy valamiféle geocentrikus világkép. Az ma már bizonyos számunkra, hogy a Kozmosz nem olyan, amilyennek a Bibliában erre vonatkozólag található utalások alapján azt annak idején elképzelték. Ma már a teológusok többsége is azt vallja, hogy a Bibliának a bennünket körülvevő világra vonatkozó utalásai nem hittani megállapítások, hanem az akkori emberek elképzeléseinek lenyomata. Mégis rendszeresen felmerül a kérdés, hogy a Bibliának a környező természetre, az egész „teremtett világra” vonatkozó utalásainak, megállapításainak a valósággal történő szembesítése során meddig lehet elmenni a bibliai megállapítások korrekciójában. Újabban ez a vita felerősödött az úgynevezett kreacionista szemléletnek egyes teológusok, sőt, hatásukra sok keresztény körében való megerősödésével. Ezért – kritikával – érdemes megvizsgálni a Kozmoszra vonatkozó ismereteinket, szembesítve azokat a Bibliában szereplő megállapításokkal. Ebben is elsősorban a Kozmosz jelenlegi állapotával kívánok foglalkozni és a keletkezésével csak annyiban, amennyiben a jelenleg megismerhető állapota arra visszautal. Ez az ismertetés is csak nagyon vázlatos lehet, mert akiknek szól, azokat csak igen kis mértékben érdekli a téma, hiszen gondolataikat alapvetően az őket körülvevő dolgok és gondok foglalják el. A Kozmosz természetéről a következőben így csak néhány lényeges tulajdonsága mentén lesz szó.

A Kozmosz egysége, mérete, kora

A Kozmoszról lényegében csak annyi ismeretünk van, amennyi elektromágneses hullámok útján Földünkre érkezik. Az elektromágneses hullámok közül a legjelentősebbek az általunk is látható fényhullámok. A csillagászok ma már nem csupán a látható fény tartományába tartozó hullámokat vizsgálják, hanem a rádióhullámoktól a röntgensugarakig a teljes elektromágneses hullám-tartományt. Elvileg vizsgálni lehet még a Kozmoszból eredő neutronsugárzást is, de erről még csak kezdeti tapasztalataink vannak. A bennünket körülvevő Kozmosz jelenlegi állapotáról nincsenek ismereteink, mivel a nagy távolságok miatt az elektromágneses hullámok csak késleltetve (a fény sebességével) érkeznek el hozzánk. A Napból a fény 8 perc alatt ér a Földre, a legközelebbi csillagról (amilyen csillag a Napunk is) pedig 8 év alatt. Elgondolni is nehéz, hogy vannak csillagrendszerek (galaxisok), ahonnan – az érzékeny műszereinkkel érzékelt – fény 13 milliárd évig „utazott” amíg ideért. (Egy év alatt a fény 190 milliárd kilométert tesz meg légüres térben és a csillagok közötti tér jó közelítéssel üresnek tekinthető.) Ezeket a messzi csillagrendszereket éppen ezért nem a jelenlegi állapotukban látjuk, hanem abban, ahogyan 13 milliárd évvel ezelőtt voltak. Ezért a bennünket körülvevő Kozmosznak csak egy régebbi állapotát ismerjük, éspedig annál régebbit, mennél messzebb van tőlünk.
A Nap-rendszeren túl csak azok az égitestek láthatók a nagy távolság miatt, amiknek saját fényük van, mint a mi Napunknak. Ezek a világító égitestek igen nagy hőmérsékleten izzanak, ebből ered a fényük. Az izzó testek által kibocsátott elektromágneses sugarak (nevezzük ezeket egyszerűen fénynek) hullámhosszúsága (frekvenciája) attól függ, milyen anyagok izzanak benne. Mivel egy izzó test által kibocsátott fény-nyaláb egy prizmával felbontható a különböző hullámhosszúságú összetevőire (ez a színkép), ezekből az összetevőkből beazonosíthatók az izzó testben levő anyagok is. Hasonlóképpen a Napból és más csillagokból érkező fény színképe alapján megállapítható, hogy a vizsgált csillag milyen anyagokból áll. Bármelyik csillag (vagy csillagrendszer) fényét vizsgálták meg, mindegyikben ugyanazokra – itt a Földön is megtalálható – anyagokra jellemző színképet találták. Tehát az egész Kozmosz ugyanazokból az elemekből áll, mint amik – nyilván nem azonos arányban – a Földön is megtalálhatók.
A csillagok fényéből az is megállapítható, hogy a felületük milyen hőmérsékletű. Ugyanis az anyagok színképe változik a hőmérsékletükkel. A magasabb hőfokon izzó csillagnak nyilván nagyobb a fényereje. Ebből az is következik, hogy két azonos hőfokú csillag közül – eltekintve a méretétől – az van közelebb hozzánk, amelyet fényesebbnek látunk. Ezt nevezik „relatív távolságnak”. Más módon is megállapíthatjuk egy – nem túl távoli – csillag tőlünk való távolságát: háromszögeléssel. Ekkor a Föld-pályának a távolság-mérésben szereplő csillagra merőleges két végpontján megmérjük a csillag láthatósági szögét, amiből kiszámítható a csillag tőlünk való távolsága.
Később azt is megállapították, hogy a csillagok fényének színképe (azonos szerkezet mellett) többé-kevésbé el van tolódva a vörös fény irányába a Földön mérthez képest. (Ezt nevezik „vörös-eltolódásnak”.) Mégpedig minél halványabb egy csillag fénye, annál jobban. A Doppler-elv alapján megállapítható, hogy mennél nagyobb a vörös-eltolódás mértéke, a vizsgált csillag annál nagyobb sebességgel távolodik tőlünk. Azok a csillagok, amelyek tőlünk való távolságát már az előbb leirt két módszerrel már meghatározták, ugyancsak mutatnak vörös-eltolódást, mégpedig a vörös-eltolódás mértéke a Földtől mért távolsággal növekszik. (Ez a Hubble-féle állandó.) Amikor összehasonlították a relatív fényerő-különbségek és a vörös eltolódások mértékét, a két érték-változás között igen jó egyezést találtak. Ebből következtetni lehetett arra, hogy minél nagyobb a vörös-eltolódás mértéke, a csillag annál messzebb van tőlünk és egyben annál nagyobb sebességgel távolodik tőlünk. A legtávolabbi, még észlelhető csillag-rendszerekre a távolságuk kb. 13 milliárd fényévnek és a távolodás mértéke 0,7 fénysebességnek adódik.
Ha, amint láttuk, a legtávolabbi, még észlelhető csillagrendszer távolsága 13 milliárd fényév, akkor az a fény, amit most onnan észlelünk, 13 milliárd éve van úton. Tehát, az a csillagrendszer legalább 13 milliárd éves. Hasonlóképpen, itt most nem részletezett módszerekkel meg lehet állapítani az egyes csillagok korát is, valamint a várható élettartamukat. Sőt, ma már az észlelési módszerek tökéletesítésével egyes közelebb levő csillagokról megállapították, hogy a Naphoz hasonlóan, vannak bolygóik. A Kozmosz méretére nemcsak a nagy távolságok a jellemzőek, hanem hogy mennyi objektum található benne. Abban a csillagrendszerben, aminek a Föld is tagja, a látható csillagok száma milliárdos nagyságrendű. És a Földről észlelhető csillagrendszerek száma ugyancsak milliárdokban számolható. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az utóbbi években az is bizonyossá vált: a Kozmosz 4/5-ét az úgynevezett sötét tömeg alkotja, ami csak Kozmosz látható részére kifejtett hatásával mutatható ki.

Az előzőkből adódó nehézségek

Ha figyelmesen végigkövettük az előbb leírtakat, fel lehet vetni néhány, az előzők alapján nehezen, vagy egyáltalán nem megválaszolható kérdést. (1) Például, ha az egész Kozmoszt nem a mi pozíciónkból nézzük, hanem az általunk ismert világ egyik széle felől, akkor az új pozícióból nézve az általunk ismert legtávolabbi galaxis már kétszer 0,7 fénysebességgel (C-vel) távolodna tőlünk, ami elvi lehetetlenség. (2) Hasonlóképpen, nem tudjuk, hogy mennyiben származik a távoli csillagoknál mért vörös-eltolódás a tőlünk való távolodástól és mennyiben azon tömegek hatásától, amelyek mellett elhaladt. Ugyanis a fény spektrumának a vörös-eltolódását (és egyben pályájának görbültségét) azok a tömegek is befolyásolják, amelyek mellett elhalad. Ez különösen annak ismeretében lehet érdekes, hogy a Kozmosz anyagának döntő többsége az úgynevezett sötét tömeg, amiről csak nem régen van tudomásunk annak közvetett hatásaiból. Ez lényegesen módosíthatja az általunk eddig megismert világ méreteiről alkotott képünket. (De nem nagyságrendileg, mert ezzel a korrekcióval is az általunk ismert Kozmosz átmérője 20 milliárd fényévnél nagyobb.) (3) További meggondolást igényel, hogy a távoli csillagrendszereknek a vörös-eltolódásból kikövetkeztetett, távolodásának látszólagos iránya miért egységesen tőlünk elfelé mutat? Bár az utóbbi években a kérdés kvantum-fizikai magyarázatot kapott azzal, hogy egy szingularitásokat nélkülöző térben, amelyik végtelen, mint – kétdimenziós példával élve – egy gömbfelület, mivel ez a magyarázat más, kozmogenetikai mérési eredményekkel még nem volt összeegyeztethető, a végleges magyarázat még várat magára.
A vázolt – és még sok más, itt nem említett – probléma ellenére bizonyos, hogy a Kozmosz – anyagában és a természetéből megismert törvényszerűségeit tekintve – egységes a mi Földünkön és a minket körülvevő világegyetemben egyaránt, kora – a mi életünk hosszához képest – végtelennek tűnik, mérete – ugyancsak hozzánk hasonlítva – elképzelhetetlenül nagy.

Isten nagyobb a Kozmosznál?

Ha valaki minél mélyebben igyekszik megismerni Kozmoszt, láthatja, hogy az a fizikai törvényszerűségeknek alávetetten, determináltan úgy működik, mint – Madách szavaival élve – egy óramű. Nem lehetséges semmiféle beavatkozás, mert az csak felborítaná a világmindenség kialakult rendjét. Sok ateistának is ez a fő érve arra, hogy miért nincs szükség Istenre. De mégis, tapasztalható itt a Földön, közöttünk, hogy valaki „felülírja” a fizika törvényeit, mert vannak dolgok, események, amik a fizika törvényeivel ellentétesek. Nemcsak nem lehet „a jelenlegi ismereteink szerint” megmagyarázni a fizika törvényeivel, hanem egyenesen ellentétesek azokkal! Ráadásul ezek az események nem véletlenszerűen bukkannak fel akárhol a világban, hanem egy célzott körben jelennek meg (lesznek valóságos, letagadhatatlan tényekké). Nem lehet ezeknek a tényeknek más oka, mint hogy üzenetet hordoznak: „Bár az én országom nem ebből a világból való, de azért ennek a világnak is ura vagyok!” Mert Isten nagyobb a Kozmosznál (is). De miért is törődne Isten a mi – a Kozmoszhoz, és különösen Istenhez képest – oly’ elenyészően kicsiny földi világunk dolgaival? Azért, mert (talán egyedüliként) mi, emberek vagyunk azok, akik képesek felfogni valamit, ami a szűkebb környezetünknél többet mutat. Mi, emberek vagyunk képesek valamit felfogni abból, amit Isten akar közölni a teremtményeivel. Mi sem értünk sok mindent abból, ami közel és távol körülvesz minket, és Isten nekünk, embereknek szóló üzenetét sem értettük, értjük teljesen. (Ezért küldött Valakit, aki emberi nyelven és módon meg próbálja értetni velünk, hogy mit jelent Isten országa-uralma.) Isten Általa üzente, hogy nemcsak törődik velünk, hanem módfelett szeret is minket. De miért? Azért, mert ebben a hatalmas Kozmoszban csak mi, emberek, a Kozmoszhoz képest ilyen elenyészően kicsiny tükör-porszemekként vagyunk képesek valamit visszatükrözni abból, amit Isten felénk és az egész Kozmoszra kisugároz. Lehetséges, hogy csak mi vagyunk azok, akik képesek tudatosan és értelmesen választ adni Isten üzenetére. Ennek ellenére – ismereteink szerint – nem vagyunk a Kozmosz közepén. Különösen azért nem, mert – úgy tűnik – a Kozmosznak nincs is kitüntetett közepe. De bizonyos, hogy a Kozmosznak egy „szinguláris helye” vagyunk, a mi, korlátokkal körülvett, de mégis értelmes, a Kozmosz jelenségeinek egy nagy részét megismerni képes lényekként, akik – bár csökevényesen – de képesek vagyunk „kommunikálni” Azzal, aki a Kozmosznak is Ura.
 

Életünk normakövető, ahogyan a társadalom tagjainak többsége is az. (Norma: törvény, parancsolat, szabály, társadalmi elvárás.) Mindenki a maga által kreált, vagy átvett, de elfogadott, jónak tartott normák szerint él. A normákat nevezhetik isteni parancsnak, Törvénynek, szokásnak, lelkiismeretnek, vagy akár társadalmi elvárásnak. Az ember úgy igyekszik a saját normáit összeválogatni, alakítgatni, hogy az lehetőleg ne ütközzön az életvitelével, életcéljaival, életét ért külső hatásokkal. Aki az általa elfogadott normák szerint él, az megelégedett sőt, bizonyos értelemben boldog. Ha valaki nem tudja teljesíteni életcélját, nem tud megfelelni a saját normáinak, az olyan ember krízisbe kerül, elégedetlen lesz (másokkal is), zaklatott, haragos emberré válik. Aki elégedetlen magával, az – jobb hiányában – másokon kéri számon a saját normáit.
Egy hívő keresztény életvitele általában nem különbözik kiugróan, jelzésértékűen (szignifikánsan) a társadalom többi, „normális” tagjának életvitelétől. Belső, hitéből fakadó normái magasabb követelményeket tartalmazhatnak, de mivel általában inkább a környezetének elvárásai szerint cselekszik, ezért többször konfliktusba kerül a saját belső normáival (tehát a lelkiismeretével). De mivel jó kereszténynek vallja magát, bűnbocsánatért esedezik Istenhez. Viszont (sajnos) ismét csak a társadalmi minimál követelményeket teljesíti és ezért újból bánhatja bűneit.
Az előbb felvázolt helyzet tipikus és egyben igen szomorú is. Ha összehasonlítjuk ugyanennek az embernek a munkahelyén végzett tevékenységével, láthatjuk, hogy ott semmiféle ilyen lazaságot nem engedhet meg magának. Ott nem lehet a parancsokat megkerülni, különösen nem semmibe venni, mert még a tévedésből eredő hibáért is büntetés, sőt elbocsátás jár. Ezért használ Pál apostol a keresztény életgyakorlatra a versenysportból vett példákat. Ez mutathatja a kiutat a jelenlegi, elég gyakran előforduló felemás helyzetből. Ugyanis, ha nem az – általában tiltó jellegű – normák megszegésére, illetőleg meg nem szegésére figyelünk, hanem az előttünk álló feladatokra, akkor a normaszegés, vagy –tévesztés esélye a minimumra csökken. (Itt  Pál apostolt kell idéznem: „Szememet az előttem álló célra függesztve…”.)
Sokan azért nem merik boldognak érezni magukat, mert – részben korábbi tapasztalataik miatt – bizonytalanok addigi életvitelük folytathatóságában. Krízis-biztos életvitel nincs. Egy krízisből viszont sokkal hamarabb ki tud jutni, akinek a számára nem ez a földi élet az egyetlen esély. Ha erősen bízom abban, hogy akármennyire tetszik is a pillanatnyi élethelyzetem, az örök életben – Isten irgalmából – legalább olyan jól fogom magam érezni. Ha életvitelemet alá tudom rendelni Isten akaratának. Ha tudatában vagyok: bármikor jöhet az „égi behívó”. Ha tudom, hogy ha szenvedésben van részem, akkor ez azért van, mert szükségem van rá, hogy még ebben az életemben „faragjanak” a személyiségemen. Mindez nem jelenti azt, hogy a „behívóra” várva, ne tegyek semmit, hogy csak csiszolgassam lelkem tökéletességét.
Azért születtünk erre a világra, mert feladatunk van. Saját, egyedi, személyre szabott feladatunk. Nem csak nekünk, személyesen, hanem családunknak, közösségünknek, …és így tovább. Aki nem teljesíti a saját, reászabott feladatát, azt akár időnek előtte „begyűjtik”. De hát, ha ennyire fontos, hogy a rám kiszabott feladatokat teljesítsem, akkor „életbevágóan” fontos, hogy tudjam, mi Isten terve velem. Nem kell módfelett aggódnom, mert mindez kiolvasható a Szentírásból és a Szentlélek nekem szóló személyes tanácsaiból. Csak alkalmaznom kell a mai életünkre, az adott helyre és az adott társadalmi viszonyokra. Az „alkalmazás” nem mai találmány, mert maga Jézus ad rá példát, amikor „felülírja” a mózesi törvényeket. Vannak általánosabb érvényű feladatok, és vannak személyre szabottak. Hogy mi Isten személyre szabott terve velem, annak felismerését nekem kell Istentől kikönyörögnöm.

A krisztológia alaptétele:

 Jézus Krisztusban a Szentháromság második személye, az örök Ige, emberré lett.
Jézusban a magától való, az örök szellemi létező kifejezi magát, személyiségét a földi ember valóságos természetében. Nem egy álruhás istenség jött a Földre, mert Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Krisztusban az isteni és az emberi természet egy emberben egyesült. (Egy személy, két természet.) A Khalkedoni Zsinat (Kr.u.451) ezt így határozta meg:
A két személy egy természetben
•össze nem keveredve
•meg nem változva
•meg nem osztva
•örökké szétválaszthatatlanul
van jelen.

Krisztus személyisége

Krisztus emberi életének, gondolkodásának, tetteinek személyes központja, énje maga az isteni személy. Az emberré levés a Teremtő szeretetének legmélyebb kifejezése. Isten emberré levése pedig a megváltás előkészítése. Isten emberré levése azért lehetséges, mert értelmes természetünkben megvan az alapvető képesség arra, hogy Isten felvegye személyes közösségébe. Természetünk ugyanis személyes: öntudatunknak ugyanis megvan a cselekvő központja, az énünk. Ide lép be az isteni személy és ettől kezdve a felvett emberi természetének is a központjává, énjévé válik. Krisztusban az isteni személy gondolkodik, érez és cselekszik – emberi természetén keresztül. Az ember Jézusnak tehát nagyobb lehetősége, képessége van, mint amit a történeti élete elárul. Krisztusnál az emberi képesség kiteljesedett és hordozója lett az isteni létnek, hatalomnak, szentségnek. Az ember legnagyobb megbecsülése az isteni megtestesülés és megváltás. Isten maga akart az ember üdvössége lenni és ezt a földi, történeti alakjában valósította meg. Jézus az ő emberi történetén keresztül nyilatkoztatta ki magát, amelynek vége halála és feltámadása.

Az apostoli tanítás

Az apostoli tanítás Jézus életét az ő feltámadása felől értelmezte. A szinoptikusok, de különösen János és Pál már értelmezik Krisztus személyét és kilétét az ennek megfelelő nevekkel fejezik ki: Úr, Isten fia, Emberfia, Messiás. A megtestesülésben az örök Ige a testből és lélekből álló emberi természetet véve magára, nemcsak az emberi természetet, hanem a teremtett világgal, az egész Kozmosszal is új vonatkozásba került. A teremtett világ Krisztusban a legnagyobb lehetőségi szintjét érte el. A mindenség is egykor magára öltheti azt az állapotot, amelybe Krisztus már a feltámadásban már beöltözött. Isten a világot meghatározott célra teremtette és a világ úton van a cél felé. A Természet befogadja a természetfölötti hatásokat, de a természetfölötti célra való irányulás nem a természet vívmánya, hanem a külön szabad isteni elhatározás ajándéka. A teremtés előfeltétele Isten szeretetének kitárulásához.

A megtestesülés

A megtestesülés pedig Istennek a világhoz való viszonyának megjelenítése és egyben e kapcsolat legmagasabb foka. Isten közeledet a világhoz (az Ószövetségben) történeti tettek által, ill. az Isten embereinek szóló kijelentései által, majd az „idők teljességében” úgy közeledett hozzánk, hogy az emberi életet tette meg Jézusban jelenléte és személye kifejezőjének. Ez a tökéletes kitárulás az emberré levés, másképpen: a Megtestesülés. Feltehetően a Logosz akkor is eljött volna, ha az ember nem követ el bűnt. „Mindent őérte, Ő általa alkotott.” „Alkossunk embert  a képünkre és hasonlatosságunkra.” Tertullianus és Ireneus szerint az Őskép a megtestesült Ige. „Aki engem lát, látta az Atyát.”

Összegzés:

A történeti Jézusra vonatkozó kutatási eredmények – legalább vázlatos – ismerete része kell, hogy legyen a mai keresztény bibliaismereti tájékozódásának, amelynek szükségszerű eleme az a történeti tudatosság, amit az előző korok hívői nem ismertek. A nem hívőkkel való párbeszédhez szükséges a hiteles fogódzópontok keresése, amely során nem hagyhatja ki a bibliakutatás – esetenként kritikai – megállapításait sem. Ez a korszerűbb szemlélet segít a saját, tudatosabb keresztény hitünk és az egyházi életünk megújításában.

Jézus Galileája

Jézus életének nagyobb részét Galileában töltötte. Itt gyermekeskedett, itt dolgozott, sőt tanítói működésének meghatározó területe Galilea volt. Ézsaiásnál Galilea a pogányok földjeként (galil, vidék) szerepel. Jézus  Názáretben nevelkedett, Názáretinek is nevezték, származási helye után. (Názáret héberül: nacret=kilátóhely, őrhely.) Mivel a Bibliában korábban nem szerepel, feltehetőleg júdeai zsidó telepesek alapították Galilea – Makkabeus-kori – rejúdaizálása során. Josephus Flavius, aki a K.u. 67-70-es első zsidó háborúban a lázadók galileai főparancsnoka volt, munkáiban hiteles képet ad a térségről.
Galileának Jézus korában sajátságos politikai, társadalmi és gazdasági szerkezete volt. A terület városait nagyobbrészt, a környező tartományokat jóformán kizárólag hellenizált nem-zsidók lakták. Szomszédai: északról a szír- föniciai tartomány, keletről Hipposz, Gadara és a Dekapolisz, délről pedig  a zsidókkal ellenséges Szamária voltak. Bár Galilea és a Jordánon túli Perea uralkodója az újszövetségi korban közös volt, mint autonóm tartomány, önálló politikai egység volt. Ezzel szemben Júdea K.u. 6-tól közvetlen római uralom alatt állott. Galilea és Perea uralkodója K.e.4-től K.u.39-ig Heródes Antipás volt. A helyi elöljárók és tisztviselők (pl. az adószedők) helyi (ős)lakosok voltak. Jézus korában Galileában nagy volt a népsűrűség. Az egész tartomány földjét – ellentétben a száraz, hegyvidéki területen fekvő Júdeával – teljesen megművelték. A táj termékenysége és a viszonylag békés időszak gazdasági jólétet hozott. A viszonylagos jólét ellenére Galileából indultak ki a kor szabadságmozgalmai. A Makkabeusok által ide letelepített zsidók nem fogadták el sem a Hasmoneus Antipás, sem az általa képviselt közvetett római uralmat. A szabadságukért küzdő Zelóták a Hasmoneus  Nagy Heródes uralomra kerülésétől az első zsidó háború végéig ismételt lázadásaikkal mindig szemben álltak az éppen aktuális hatalommal. Ezért egész Palesztínában a hatalomhoz lojálisak körében a „galileai” megjelölésnek elítélő jelentése volt. A galileaiak nem az irodalmi arámot beszélték és ezért is gúnyolták őket.

Jézus és a zsidó pártok, vallási irányzatok

A Törvényhez, ill. a zsidókhoz való viszonyában Jézust megpróbálták a korabeli zsidóság majdnem mindegyik mozgalmával azonosítani. Kortársai többször is megkísértették, hogy hol a zelóták pártján levőnek, hol pedig a rómaiakhoz lojálisként állíthassák be. Jézus megfizette a templomadót, ami a szadduceusok fő jövedelme volt, pedig ellenségesen álltak vele szemben. Az esszénusok nem voltak hajlandók a templomadó megfizetésére, mert nem ismerték el legálisnak az akkor uralkodó főpapokat, akik a szadduceus párt vezetői voltak. Amikor megkérdezték, kell-e a császárnak adót fizetni, azt válaszolta: ”adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek ami Istené”. (A zelóták a megszállóknak nem akartak adót fizetni.) Szemben állt a farizeusokkal abban is, hogy kárhoztatta őket a tizedfizetési előírásaik túlzásaiért. Jézus egészen mást hirdetett, mint amit a politikai mozgalmak elvártak volna tőle. Isten Országának közelségét hirdette és a szegények, a kitaszítottak, a testi-lelki nyomorúságban levők mellé állt.
Az előzőkben említett mozgalmak a zsidó történelem során sokszor szemben álltak egymással, olykor véres leszámolás formájában. A rómaiakhoz való viszonyuk a fegyveres ellenállástól (zelóták) a teljes kiszolgálásig (szadduceusok) változott.

Jézus származása, születése, családja, képzettsége

Származása

Anyja Mária, aki feltehetőleg szolgálattevő papi családból származik. Ugyanis – Lukács szerint – Erzsébet rokona volt, aki pedig szolgálattevő papnak volt a felesége. Ezek pedig a csoporton belül házasodtak. Jézus nevelőapja József volt, aki Máté és Lukács szerint Dávid családjából származott.

Születése

Az evangéliumokból és a korabeli történelmi adatokból kikövetkeztethetően Jézus az időszámításunk kezdete előtt 7-ben, vagy egy-két évvel későbben született.

Családja

Jézus földi életének kb. 30 esztendejét a galileai Názáretben töltötte. Nevelőapja foglalkozása a biblia tanúsága szerint „tektón” volt, ami kemény anyagokkal foglalkozó (építő) mestert jelent. Jézus valószínűleg nevelőapja foglalkozását követte. Mivel nevelőapjáról Jézus nyilvános működése alatt már nem történik említés, valószínűleg akkor már nem élt. Anyjáról, Máriáról az evangéliumok többször is tudósítanak – mindig Jézussal kapcsolatban. Jézus testvérei is többször szerepelnek az evangéliumokban, nem mindig pozitív összefüggésben. Hogy az említett „testvérek” pontosan milyen, féltestvéri, mostohatestvéri, vagy unokatestvéri kapcsolatban álltak Jézussal, arról a kanonikus könyvek nem tudósítanak. Az apokrif iratok többféleképpen próbálják megoldani a kanonikus írások által nyitva hagyott kérdést. A valós helyzetre utaló jelként értékelhető viszont, hogy Jézus a kereszten anyja Mária gondozását János apostolra hagyta, aki nem volt rokona, pedig egyrészt a tanítványai között is szerepel „Jakab az Úr testvére”, másrészt a Törvény szerint a családfő halála esetén a legközelebbi rokon köteles gondoskodni annak visszamaradottairól.

Képzettsége

Jézus képzettségéről nem sokat tudunk. Hogy fiatal korában már járatos volt az Írásokban, a 12 éves Jézusról szóló történet számol be. Ezt bizonyítja, hogy a názáreti zsinagógában megbízták a szombati istentiszteleten az Írás felolvasásának tisztével. Általában nyilván arámul beszélt és tanított, de amint láthattuk, ismerte az Ószövetség héber nyelvét is. Feltehetően jól beszélt görögül is. Hiszen a korabeli galileai városiak anyanyelve görög volt, és amikor tanítványaival átment Tírusz és Szidón vidékére, vagy a Dekapoliszba, ott is szót tudott érteni a helyi lakosokkal. Jézus, mielőtt nyilvánosan tanítani kezdett, elvonult a pusztába. Amióta többet tudunk az esszénusokról, tudjuk, hogy a korabeli zsidóknál gyakorlat volt, hogy a vallásosabbak egy nagyobb vállalkozás előtt ugyancsak „elvonultak a pusztába” elmélkedni, Isten segítségét kérni. Az esszénusok ehhez biztosították az „infrastruktúrát” egyszemélyes sátrak felállításával és igény esetén a „sátorközpontban” igen szerény étkezési lehetőséggel.

Egyéni feltételezések az ima-meghallgatások egy lehetséges módjáról.
Az úgynevezett „ima-meghallgatások”-ra vonatkozóan annyi kérdés merül fel, valamint annyi ódzkodás, elhallgatás tapasztalható, hogy talán nem árt egyszer legalább annak néhány kérdését végiggondolni. Biztos, hogy sokan ezt fölöslegesnek tartják, másoknak meg a következtetés módja ellenszenves, de a nem hívő emberek részéről ez a kérdéskör rendszeresen felmerül és a kérdéseiket nem mindig szerencsés elhárítani, vagy elhallgatni.
Ima-meghallgatáson azt értem, hogy kéréssel fordulok Istenhez, aki valamilyen jellel, eseménnyel, esetleg élménnyel válaszol erre. Már, ha válaszol. És itt van a probléma alapja. Mert, ha egyértelműen és kereken azt válaszolná, hogy NEM! akkor ez tiszta ügy volna. (Persze akkor is lehetne egy válaszom – amit utódaink nevelése során sokszor tapasztalhattunk: – de miért?) Isten viszont a legritkább esetben válaszol nyilvánosan – akkor is inkább pozitív irányban – de többnyire hallgat, vagy válasza csak kevesek számára nyilvánvaló. Ez szokott lenni többnyire a hitetlenné válás fő indoka: Isten az ismételt, buzgó kérésemre sem válaszolt. Sőt, a kérésemmel ellentétes irányba mennek az események. A szabvány hívő magyarázatok erre: Nem elég buzgón, nem elégszer kértél, nem vagy alkalmas Isten pozitív válaszára, mert bűnben élsz, Nem tenne jót neked, vagy másoknak, ha Isten teljesítené a kérésedet, nem esik Isten üdvtervébe a kérésed teljesítése stb.
Ha nem dugjuk a homokba a fejünket, bőven találhatunk minden válaszra néhány példát, amik az elmondott érveket láthatóan cáfolják. még mindig maradnak hívő válaszok, miszerint Isten akaratát, terveit nem ismerjük, csak bízzuk magunkat Istenre, mert Ő mindig a legjobbat akarja nekünk, amit, ha itt nem is, majd az örök életben meg fogunk tapasztalni. Persze, rosszindulatúan leegyszerűsítve a kérdést, ez úgy is magyarázható, hogy hiába kérünk valamit az imánkban, Isten az Ő tervét hajtja végre a világban. Közel áll ehhez a merev predestináció (eleve elrendelés) tanítása, vagy a moszlim „Ins’Allah – ahogy Allah akarja” szemlélet.
Van egy másik szemléleti lehetőség, ami Jézus tanításából következik: elsősorban rajtad, rajtunk múlik a megvalósulás. Itt is mindenképpen számolni kell a korlátokkal: csak a magam hasznára, vagy mások kárára Isten nem engedi érvényesülni a kívánságomat. De gyakorlatilag lehetetlennek látszó dolgokat is kérhetek (pl. hegyeket mozdíthatok) – ha szükséges. Azonban józan ésszel is felmérhetjük, hogy Isten nem borítja fel a kedvünkért a természet rendjét. És mivel nemcsak igaz, hanem igazságos is, az Ő Országa dolgának ad elsőbbséget mindenféle parciális érdekkel szemben. Ugyanezért az örök életben kárpótol mindenkit, akit gyermekévé fogadott.
Tehát: ha imám meghallgatásra kerül, akkor Isten akarata működik az én kérésemen keresztül is. De van – eléggé sokszor – amikor sem Isten akarata, sem az én (ez esetben avval egybevágó) kérésem nem teljesül, mert Isten az Ő akaratával szemben is cselekedni képes embereknek teremtett minket, és ezért Isten akaratával szembeszegülve – legalább időlegesen – akadályozhatjuk az Ő akaratának teljesülését. A természet erőinek is teljes a szabadságuk (pl. egy vulkánkitöréskor) mert Isten csak igen kivételesen avatkozik be a történésekbe, csupán akkor, ha csak ezáltal valósulhat csak meg Isten üdvterve, vagy akkor, ha ezáltal jelet akar mutatni.
Igen sok kérésünk azért nem teljesül, mert nincs elég bizalmunk abban. hogy elegendő erőt kapunk Tőle a kérésünk teljesüléséhez. Sem abban nem hiszünk eléggé, hogy valóban fontos, amit kérünk – Isten számára is – sem pedig abban, hogy Isten meg is teszi azt. Pedig nem kell hosszas küzdelem Isten erejének birtoklásához, csak működtetni kell azt, ha az előbb leírt feltételek teljesülnek, mint például Péter esetében a templomkapuban álló koldus meggyógyításakor. Figyelemre méltó, hogy ekkor is a szemtanúk Isten jelét látták a csodában! A legtöbb „hétköznapi” imameghallgatáskor Isten a kért cselekedet megvalósításában illetékes személyeken keresztül működik úgy, hogy azok tudatában, gondolataiban ad „inspirációt”. Tehát az ima formájában megjelenő és a Lélek munkájával „szinkronizált” gondolati-tudati hatás indítja cselekedetre azt a személyt, akinek a „feladata” az imában megfogalmazott kérés teljesítése.
Minek minderről ennyi elmélkedni? Azért, hogy imaéletünket ismét végiggondolva, az „hatékonyabbá” válhasson és ezáltal is megerősödhessünk Isten iránti bizalmunkban.
 

Van, csak a hétköznapokban sokszor szem elől tévesztjük annak sajátosságait. Hiszen általában egy keresztény nagyobbrészt úgy él mint más, "rendes" ember. Hogy ezt meglássuk, a következőkben össze lett gyűjtve néhány keresztény szemléleti és viselkedési norma.

Minden ember jót akar – elsősorban magának, aztán a hozzá közel állóknak – csak arra nincs tekintettel, hogy ezzel másoknak mennyi rosszat tesz.
Minden embert egyformán szeret Isten, de sokan ebből a szeretetből – és ezzel talán, akár az örök életből is – kizárják magukat.
Ha meg vagyok elégedve önmagammal, akkor gondolkozzam el azon, hogy esetleg valamit elrontottam az Istennel való kapcsolatomban.
Mielőtt elítélnél valakit, próbáld megtalálni viselkedésének okát – és rátalálhatsz a saját ítélkezésednek az okára.
Ne minősíts másokat, sem jó, sem rossz irányban – még magadban sem – hogy később ne kelljen szégyellni az ítéletedet.
Az egyes emberekről szerzett tapasztalataidat ne általánosítsd másokra, mit szólnál, ha veled is így tennének?
Ne alkoss senkiről véleményt, amíg meg nem ismerted. Gondold el például, hogyan vélekednél, történetesen Szlovákiába, szlovák anyanyelvűnek születtél és szlovák anyanyelvűnek neveltek volna.
Emberek által megálmodott eszme, bármilyen tisztának, nagyszerűnek tűnik, a megvalósítása során – sajnos – csődbe viheti a benne feltétlenül hívőket.
Ha életünket az Istennek tetsző élet szándéka és nem emberi elvek irányítják, akkor Isten Lelkének vezetése sokszor váratlan utakra vihet, ami rugalmasságot, leleményességet kíván. Veszélyes, ha valakit az elvei és nem a Lélek vezet.
A közhiedelemmel szemben értelmes (racionális) dolog, ha irgalmas vagyok a másik emberrel, a rosszat nem fizetem vissza rosszal. A jótettben való állhatatosság előbb-utóbb eredményt hoz. Nem vehetik el tőlem a jótétemény adta örömömet, a haragból, a megkeseredettség kínjából, bilincséből a megbocsátás, az irgalom által való szabadulás békességét. Az egész emberiség megmaradásának az egyetlen reménye a retorzió, a reváns kihalásának lehetősége.
Az életben – a saját életemben is – megtalálhatom az öröm lehetőségét. A testi, lelki, szellemi örömre való nyitottság, az örömre alkalmat adó lehetőségekkel élés javítja a testi, szellemi, lelki kondíciómat. A probléma – mint sok másnál is – a mértéken és az arányokon van. Ezek pedig életkortól, feladatoktól és az adott helyzettől függenek. Ezért is kell a keresztény embernek rendszeresen felülvizsgálnia az életét: valóban az erőmnek, képességeimnek megfelelő mértékben látom-e el az Isten által rám kirótt feladatokat, ill. elegendő időt és módot találok a rekreációra (megújulásra), hogy utána ismét kellő erővel és hatékonysággal lássak munkához?
Mielőtt a helyi misszió gyakorlati kérdéseire térnénk át, érdemes még megemlítenünk néhány, az ember cselekedeteivel kapcsolatos minősítést, mivel különösen kell vigyáznunk cselekedeteink, életvitelünk negatív, utólag már hiába megbánt következményére.
Ha valakinek a cselekedete eredményeképpen – előre nem látható okból – kár keletkezik, az nem róható fel neki bűnéül, sem jogilag, sem az isteni igazságszolgáltatás szerint sem. Emellett – természetesen – erkölcsi kötelessége a keletkezett kárt – lehetőségei szerint – enyhíteni.
Ha valaki viszont úgy tesz, vagy nem tesz valamit, hogy nem gondol az esetleges káros következményekre, úgy a gondatlanságból elkövetett bűnt követi el. És az elkövetett bűnök többsége ilyen, büntetőjogilag és az isteni törvények szerint is.
Természetünk – genetikai meghatározottságunk miatt („eredendő bűn”) – rosszra hajló. De letagadhatatlanul hozzá tartozik a jóra való hajlam is (pl. házastársi, szülői, gyermeki szeretet, szánalom, irgalom az elesett, a szenvedő iránt). Az a kérdés csupán, hogy mi mellett, vagy mi ellen döntünk. Sokszor a mulasztás, a nem cselekvés, a nem döntés ugyancsak bűnömül róható fel.
 

Jézus halála tudatosan vállalt mártírhalál volt. Az Utolsó Vacsorán, de már a tanítványokkal töltött utolsó napokban is, Jézus búcsúzik a tanítványaitól. Most már nyíltan beszél velük. Beszél az Ő szeretet-áldozatáról a szereztetési igékben, példát mutat az egymás iránti alázatból a lábmosásban. Megjósolja gyengeségüket, de megígéri az újabb közös lakomát. Jézus szenvedés-történetéről szólva (az utolsó Vacsorától Jézus sírba tételéig) – érdekes módon – mind a négy evangélista igen hasonlóan, bár egyes részletekben egyéni szemlélettel számol be. Az erős hasonlatosság arra mutat, hogy a szenvedés-történetet már igen korán – esetleg többen is, párhuzamosan – lejegyezték. Jézus halálának – egy kivételével – nem volt férfi tanítvány tanúja, ahogyan a feltámadásának is első tanúi Jézus asszony-tanítványai voltak. A nők a zsidó jog szerint nem számítottak hiteles tanúnak, ezért is érthető az apostolok kezdeti hitetlenkedése az asszonyok híradásakor. Különösen értékes ezek után a világhírű londoni zsidó bibliakutató professzor, Vermes Géza végső következtetése „A zsidó Jézus” című könyvében: „A történet végén pedig ott van megcáfolhatatlanul az üres sír.” Számunkra viszont ott van a tanítványok hite, amiért oly sokan adták az életüket, valamint a saját hittapasztalatunk.
Jézust a tanítványai feltámadása után az Úr (Küriosz) névvel illették, ami a görög Ószövetségben a héber Adonáj (ÚR) megfelelője.
 

Jézus magát nyilvánosan az „Emberfia” néven nevezte. Az Emberfia név a prófétáknál fordul elő és Isten szolgája-, követeként szerepel. (Dán.7,13-kk., Ezek.1,26-kk.) Nincs messiási jelentése. Sokan úgy gondolják, hogy ezáltal kívánta elrejteni valódi kilétét. Mások szerint azért nevezte így magát, mert egyik messiási elvárásnak sem akart megfelelni. Ugyanis, bár a zsidóknál abban a korban erős volt a messiásvárás, többféleképpen képzelték el azt. A legtisztábban az esszénusoknál került megfogalmazásra, hogy várnak egy felszabadító messiás-királyt, egy főpap-messiást, aki helyreállítja a Templomban a helyes istentiszteletet és egy Prófétát, aki a két messiás előtt járva, egyengeti azok útját.
Keresztelő János után Jézus fellépése igazolni látszott a várakozásokat, de Jézus ismerve az elvárásokat, mereven elutasította magától a messiási címeket. Mikor János tanítványai megkérdezik: „…vagy mást várjunk?” kérdésre az Isten Szolgájára vonatkozó próféciát idézi: „…a pislogó mécsest nem oltja ki…”. Ezzel is kinyilvánítja, hogy Ő nem olyan messiás, akit a zsidók várnak. Szűk tanítványi körben elismeri, hogy Isten Fiának tartja magát, de – mivel hogy tudja: ennek nyilvánosságra kerülése megszakítaná tanítói munkáját – szigorú titoktartásra kötelezi őket. Amikor úgy látja, hogy „eljött az Ő ideje”, Jeruzsálembe megy és az őt ott elfogóknak nyíltan megvallja istenfiúi, messiási voltát, tudva, hogy a zsidó vallási vezetők nem hagyhatnak megtorlatlanul egy ekkora istenkáromlást.

Jézus, mint Izrael fia betartotta a Törvényt és hallgatóit annak betartására bíztatta. De tudta és vallotta, hogy mint a Törvény Ura, nem az ember van a Törvényért. Ezért amikor az emberek iránti szeretete megkívánta, a Törvény előírásai ellenében cselekedett. (A bűnösökkel együtt evett, szombatnapon gyógyított.) Ahol pedig a hétköznapi gyakorlat nem vette figyelembe a Törvény előírásainak szellemét, pl. házassági elválás, haragtartás, megbocsátás, ott keményen szigorított az előíráson. („…én pedig azt mondom  nektek…”) Jézus elítélte a farizeusok „szóbeli kiegészítéseit” a Törvényhez, azzal, hogy elviselhetetlen terhet rónak a népre. Sajnos, ez azóta is gyakorlat a jámbor írástudók körében. Jézus üzenete az örömről szól, hogy közel az I.O. Ezért együtt eszik a bűnösökkel, nem böjtöl, „alkalmatlan időben” is gyógyít. Ezért aztán a jámbor tanítók szerint falánk és részeges volt.
Jézust földi élete során – bár, jóindulatának elnyerésére többször rabbinak, tanítónak szólították – a farizeusok és a szadduceusok egyaránt laikusnak tartották, akinek nincs „kompetenciája” a Törvény és a tanítás kérdéseiben nyilatkozni. Ezért a szadduceusok nem nagyon álltak szóba Jézussal. Az, hogy a szadduceusok Jézusnak ellenségeivé váltak, lényeges szerepe volt
a szegény – gazdag,
a galileai – júdeai,
a karizmatikus – intézményes,
eszchatológikus – evilági ellentétnek, de különösen
a világiak és a papok ellentétének.
Végül pedig a szadduceusoknak döntő szerepük volt Jézusnak a Pilátus elé állításában.
 

Jézusnak „szívügye” az Isten Országa. Erről tanúskodik Lukács és Máté egyaránt (Máté Mennyek országának hívja). Az evangéliumok szerint Isten Országa (ezentúl röviden: I.O.) egyrészt elközelgett, eljött, közöttünk van, növekszik (mint a mustármagból kikelő fa), másrészt kérjük az eljövetelét. Az eljövendő I.O. nyilvánvalóan, mindenki által láthatóan fog megjelenni és megvalósítja Isten földi uralmát. Addig I.O. bennünk és közöttünk valósul meg, Isten erejéből, de rajtunk keresztül, ha mint Krisztus, az Atya akaratát teljesítjük. Isten Jézus által elsőként „Izrael juhainak” egybegyűjtését akarta megvalósítani, de ők ezt nem akarták. Jézus a feltámadása után már nem csak Izraelhez küldi a tanítványait, hanem minden néphez. Ha majd mindenkinek hirdetik az Örömhírt, akkor fog eljönni dicsőségben, mint I.O. uralkodója. Addig bírjuk a mustármagra vonatkozó ígéretét, ahol az ígéret megvalósulása a tanítványokon is múlik, akiknek a feladatává tette az I.O. hirdetését. I.O. pedig csak akkor terjed, ha a tanítványok hitelesen tudnak róla tanúságot tenni, mert I.O. bennük van.

Valljuk, hogy az életünk a biológiai létünkkel kezdődik, de a halálunkkal nem fejeződik be. Valljuk, hogy Isten irántunk való irgalmának elfogadásától és az e szerint való élettől függően halálunk után örök ˝jóban˝, illetve örök ˝rosszban˝ lesz részünk.
Ez a kereszténység központi hitvallása.

Részletesebben:

Az emberiség, amint egyéneiben saját, független léte tudatosult, nem tudott beletörődni annak befejeződésébe a saját halálával.
Voltak, sőt vannak információk/elképzelések a halál utáni létezésünkről, de személyes tapasztalatot ki-ki csak a saját halálakor (-után) szerezhet. Ez a ˝létforma˝ a fizikai/biológiai tapasztalás által fel nem deríthető olyan valóság, amely „túl” van, „másutt” van, mint a mi tér-idő által koordinált Kozmoszunk. Sokféle elképzelés, van erről forgalomban és vannak jelek, jelenségek is, amik erre utalnak, de számunkra az a hiteles forrás, amit a Szentírás erről ír.
Az emberek nagy részét érdekli, izgatja a transzcendencia (túlvilág) kérdésköre, még akkor is, ha azt mondja, nem hisz benne, vagy ha elvileg hiszi, de ennek semmi szerepe nincs az életvitelében.
A könyvkereskedésekben egész polcokat töltenek meg az úgynevezett ezoterikus, misztikus könyvek. Ezek látszólag információk tömegét árasztják, de ha megvizsgáljuk, valós, tárgyszerű adatokat nem tartalmaznak. Ezért elsősorban azokra az információkra támaszkodunk, amik a Bibliában, kiemelten az Újszövetségen belül az Evangéliumokban és az úgynevezett Apostoli levelekben találhatók. Ezek között is központi jelentősége van Jézus halálával és feltámadásával kapcsolatos közléseknek. Ezek dióhéjban a következők:
Jézus valóban meghalt. A kivégzőosztagot vezető parancsnok, mikor már halottnak látszott, dárdát döfött az oldalába, ahonnan vér és víz folyt. Ez a fulladásos tüdőödéma biztos jele.
Jézus eltűnt a sírjából. Ezt abból lehetett észrevenni, hogy valaki (egy „angyal”?) a zárókövet elhengerítette a sírról. Az őrök, akiket a főpapok odavezényeltek, látták. A leplei ottmaradtak a sírban.
Jézus többeknek megjelent és hogy bizonyítsa, valóban él, engedte megtapogatni a sebeit, és a tanítványokkal együtt evett.
Előre megmondta, ki fogják végezni, de feltámadt.
Miután többször beszélt velük, tanította őket, elbúcsúzott és elment az Atyához (eltűnt közülük).

Az előző alcím után következő kiemelt fogalmak rövid magyarázata

Transzcendencia:

magyarul átlépés (egy másik világba). Innen ered a másik kifejezés, a „másvilág”. Ez a valóságnak mérőeszközökkel nem érzékelhető része. Létezéséről csak igen ritka – személyes – emberi tapasztalatokkal rendelkezünk, továbbá isteni üzenetből, elsősorban Jézustól. Mivel az emberi tapasztalatok rögzítése a tapasztalatot szerző személyiségén átszűrve és ezáltal többé-kevésbé torzítva történik, így ahány személy, annyiféle élmény, annyiféle leírás. Emiatt nehezen hüvelyezhető ki az élmény valóságtartalma, üzenete, továbbá a sokféleség, az esetleg egymásnak ellentmondó tapasztalatok erősen csökkentik azok hitelességét. Véleményünk szerint a Jézus által közöltek leírása még a legegyértelműbb, annak ellenére, hogy amíg azokat lejegyezték nagyrészt többszörös áttételű, szájhagyományi közlésen alapulnak. Előnyös, hogy a tanúságtevők – továbbadók – írásba foglalók különös tisztelettel kezelték Jézus mondásait. Ezért, és mert több párhuzamos tudósításból olvashatjuk Jézus szavait, az üzenet eredetijére elég jól rá lehet tapintani.

Mennyország/pokol, üdvösség/kárhozat:

Jézustól származó ismereteink a transzcendens valóságról azért is fontosak, mert a mi halál utáni életünkről szólnak. Ezek főbb jellemzői: ez a létünk (létformánk) örökké fog tartani (Nem is tudjuk felfogni mit jelent ez!) Továbbá lesznek, akik Isten-közeli, boldog állapotban fogják ezt megélni, mások pedig Istentől távol,J boldogtalan állapotban fognak létezni és a két létforma között nincs átmenet és átjárás. (Elég elrettentő állapot!) Hogy a két helyen levők aránya mennyi lesz – bár sokan jósolgatják – semmiféle információnk nincs. Bár Jézus többször is kijelentette, hogy kevesen vannak a „választottak”, de reménykedjünk, hogy Isten irgalma sok embertársunkra és miránk is kiterjed.

Jelek, jelenések, csodák 

Jelek

Olyan vizuálisan és akár fizikai eszközökkel is érzékelhető (tárgyi) jelenségek, amik ellenkeznek a fizikai törvényekkel. Csodának, csodás jelenségnek is mondják, de szerintünk érdemes külön választani a csodásnak mondott gyógyulásoktól. A „jelek” üzenete, értelme, jelentősége nehezen értelmezhető, bár létezhetnek, kétségtelenül elsősorban vallási, kiemelten keresztény környezetben. Ezek közül a jelenségek közül csak azokat érdemes elfogadni, amelyek az utóbbi 80-100 évben történtek, a média (elsősorban a televízió) közvetlen felvételekkel tudósított róla és ezek a dokumentumok archiválva vannak. Részletes ismertetésük, értelmezési kísérletük meghaladja jelen tájékoztatás kereteit.

Jelenések

Ezen kérdéskörbe azok az események tartoznak, amikor egyes kiválasztott személyeknek (egyszerre egynek, vagy többnek) egy már nem élő személy képében „jelenése van”, akivel akár el is beszélgethet. Jellemzőjük, hogy az esetleg ott lévő érdeklődő személyek, mint kívülállók nem látják és nem hallják a „jelenést”. A „jelenés” valóságtartalmát többféleképpen lehet ellenőrizni, például úgy, hogy a jelenés alanya olyan információ birtokába került, aminek valósága ellenőrizhető és bizonyítható, hogy korábban más módon nem juthatott hozzá. Bár zömében katolikus körben számolnak be ilyenekről, de tudunk protestáns alanyok „jelenéseiről” is. Protestáns oldalon eléggé általános ezek lehetőségének is az elutasítása. Éppen ezért a jelenések kérdésével a teológia – protestáns részről – nem is foglalkozik. Katolikus részről egyre többen nyilatkoznak tartózkodóan, sőt elutasítólag a kérdésről és sohasem volt kötelező hinni azok megtörténtében.

Csodák

Ezeket az eseményeket, mint a hívők hitéből eredő gyümölcsöket, a protestáns oldal is elfogadja, de a hitre jutásban, a hit megerősítésé ben nem szán neki különösbb szerepet. Jézusra hivatkozva leszólja a csodára éhes tömegeket. Pedig ez is egy alkalom, hogy valaki megrendüljön határozott Isten-tagadásában. A katolikus Egyház igen szigorú az utóbbi 100 évben a csodás események, különösen a csodás gyógyulások független orvosi- természettudományi szakértőkkel való kivizsgálásában, elsősorban a korábbi, nem kellően kivizsgált „csodák” lelepleződése és az Egyház presztízsvesztesége miatt. A független szakértő orvosok közül viszont többen éppen ezen vizsgálatok következtében váltak Krisztus-hívővé.

Általában,

ha egy „csodás” (tudományosan nem magyarázható) esemény, jelenség eredményeképpen emberek Istent dicsérik érte, akkor az valóban jó dolog. De tisztában kell lennünk azzal, hogy Isten nem „csodákon” keresztül kormányozza életünket. Isten akkor szól bele az emberek életébe „csodás” módon, ha erre külön nyomós oka van (amit nem mindig ismerünk fel, még utólag sem). Egy „csodához” viszont alapvető szükség van legalább egy személy hittel való befogadó készségére. Ahol nincs hit, ott „csoda” sincs. Ahol hit van (magyarul: bizalom Istenben) ott sem mindig van csoda, csak ha Isten úgy látja, hogy ez az Ő nagyobb dicsőségét és az emberek üdvét szolgálja.

Megismerve Isten irántam való szeretetét, képességeim szerint tennem is kell azért, hogy mások is megismerhessék azt. Krisztus azoknak, akik megismerték tanítását és elkötelezték magukat Őneki, elküldte őket, hogy tegyenek tanuságot Róla és az Ő tanításáról. Hogy mi a tanúságunk tartalma, röviden akövetkezőképpen foglalható össze:
a)Felkészítés az örök élet valóságára:
-lehet jó és lehet rossz vége életemnek (üdvösség, vagy kárhozat)
-a ”jó vég” alapfeltétele: Isten szeretetének elfogadása
-a “jó vég” követelménye: Isten szeretetét közvetítsem mások felé (jó)tettekben és szóban
b)Mások testi-lelki javának szolgálata, annak elősegítése, a megvalósításában való részvétel
c)Minden erőnkkel, minden jóakaratú ember segítségével a másik kárának, szenvedésének, pusztulásának megakadályozása
d)Minden jóakaratú ember ráébresztése arra, hogy az emberiség elérkezett az önmaga teljes kiirtásának képességéhez. Ezt megakadályozni csak a Krisztus által tanított feltétlen irgalom és megbocsátás gyakorlásával, minden egyes ember – bőrszínre, vallásra, nemzetiségre, kultúrára, személyi képességekre és vagyoni helyzetre való tekintet nélkül – egyedi és megismételhetetlen értékének a tudatában lehetséges.

Ez a keresztény életvitel legelhanyagoltabb területe.
Ha éljük a keresztény életünket, nyüzsgünk, tevékenykedünk, és ha helyesen tesszük, eredménye is lehet. És akár – ha másban nem – kialakul körülöttünk egy szeretet-kapcsolati kör. Ezt nem tehetjük másképpen, csak ha ehhez erőt kapunk Istentől, amit imában könyöröghetünk ki.
Sok keresztény élete sikertelen, félrecsúszik, lebénul. Pedig imádkozik, figyel arra, hogy mit mond a Szentírásban levő üzenet, képességeihez képest akár túl is hajszolja magát, mégis úgy látja, helyben jár, ki van „száradva”, sokszor fordítva sikerülnek a dolgai. Ekkor szokták tanácsolni, hogy mélyedjen el, meditáljon, elmélkedjen, szálljon magába. A meditáció nem a környezetünk, a világ dolgairól való rágódás, hanem az önmagunkkal való szembesülés alkalma. Önmagamban persze csak „foroghatok saját keserű levemben”. A szembesítéshez tükör kell. Meg kell ismernem, Isten milyennek lát engem. Nagyon helytelen, ha ezt sommásan úgy próbálom letudni, hogy tetőtől talpig bűnös vagyok és kész. Ez végzetes leegyszerűsítés. Esendő vagyok, halandó vagyok, hajlamom van mindenféle rosszra, valóban. De attól egy összetett személyiség vagyok, „egyedi darab”, megismételhetetlen. Vannak képességeim, amik a magam és mások javára válhatnak. Csak ezeket a képességeket fel kell ismernem, és ki kell használnom a magam, a másik ember és Isten szolgálatára.
Sok példa mutatja azt, hogy képességeimet felismerve és felhasználva áldás is lehetek mások számára. Álljon itt példaképül csak Johann Sebastian Bach, Albert Schweitzer, mint akik képességeiket a mások és Isten szolgálatába állították.
Ismerjük meg magunkat úgy, ahogy Isten lát bennünket. Nemcsak a rosszra való hajlamainkat, hanem képességeinket és korlátainkat is. Aki eszerint él, közösségben Istennel és a lelki testvéreivel, az boldog és megelégedett lehet.

b) Amikor mi kezdeményezünk

Aktív kommunikáció (kapcsolat) Istennel.

Ezt az aktív kapcsolatot szoktuk imának nevezni. Hangsúlyozni kell, hogy nem minden „imának” nevezett tevékenység eredményez kapcsolatot Istennel. Csak az az ima működik, ami nem formális, aminél érzem, hogy most egyazon „hullámhosszon” vagyok Vele. Eredménye az ilyennek sem biztos, hogy van, mert ami pl. ellentétes az én, vagy mások javával (például átkozódó ima) annak beteljesülését hiába várom. Az imák legnagyobb része valamilyen kérést tartalmaz. Ennek a teljesülését csak akkor lehet remélni, ha az Isten céljainak, akaratának felel meg. (Isten célja elsősorban nem az, hogy ebben az életben, hanem, hogy a halálom után, tehát „hosszú távon” legyen igazán jó nekem.) Persze kérdezhetem, hogy akkor minek az imában bármit kérni, ha Isten jobban tudja, mire van szükségem. Itt érdemes elgondolkozni azon, hogy hogyan is „működik” a kérő ima.
Isten az akaratát, az elvárásait az esetek legnagyobb részében embereken keresztül valósítja meg, olyan gondolatokat, felismeréseket ültet el bennünk, hogy aszerint cselekszünk. Imával erősíthetjük ezeknek a gondolatoknak az erejét, mint egy lencse a nap sugarait összegyűjtve, azt fókuszálva, akár tüzet is gyújthat.
Imával nemcsak mások cselekvési késztetését erősíthetem, hanem a saját erőtlenségemhez nyerhetek erőt. Ez az erő késztethet a „nem szeretem” cselekedetek végrehajtására, de erőt adhat még számomra lehetetlen dolgok elvégzésére is.
A kérő ima eredményességének alapvető feltétele, hogy nagyon tudjak a kérésre koncentrálni. Ha hiányzik az elmélyedés, a belső és külső hatások kizárása, akkor az az ima nem ima, hanem üres fecsegés, jó esetben udvariassági szólam. Kell még hozzá egy „ráhangolódás” Isten „hullámhosszára”: adásban vagyok. Kell még, hogy amit kérek, illeszkedjen Isten itt és most érvényes – lehetőleg minden embert örök üdvösségre vezető – tervébe. Isten akaratához illeszkedően imádkozni egyáltalán nem könnyű, külön elmélyedés, meditáció kell ahhoz, hogy felismerjem azt, kizárva a saját terveimet, előítéleteimet, rutin-gondolataimat. Végül, de nem utolsó sorban teljes bizalom kell ahhoz, hogy amit kérek, megvalósul (ezt nevezzük általában hitnek).
Mindebből az a következtetés is levonható, hogy ha ez ilyen nehéz, akkor ne is kérjünk imában semmit. Ha eleve nem bízunk benne, hogy sikerül, akkor valóban ne is kezdjünk hozzá. De biztos, hogy lesznek olyan élethelyzetek, amikor kilátástalanságunk rákényszeríthet a bizalomra az imánk erejében.
Az ember nemcsak kérni szokott barátjától, házastársától, szüleitől, hanem üdvözölni, megszólítani is szokta. Elmondja örömét, bánatát, hogy együtt örüljenek, bánkódjanak. Igazi, mindig együttérzésre kész barátra lelhetünk az égi Atyánkban, különösen akkor, ha bizalommal fordulunk hozzájuk, és nem csak monológot mondunk, hanem várjuk, hogy válaszoljon is – például a Szentíráson keresztül – vagy a „belső hang” szólaljon meg számunkra.
 

Keresztény hitgyakorlat

Elsőként ki kell hangsúlyozni, hogy nem ünnepekről, liturgiákról, szertartásokról lesz most szó a következőkben, hanem a napi élethez hozzá kapcsolódó, a keresztény élet részét képező tevékenységekről, egyszóval: keresztény életvitelről. Ezeket a következő fő csoportokra bontjuk:

1. Kapcsolat és közösség megélése Istennel 

2. Kapcsolatépítés, -tartás azokkal, akikkel a keresztény élet gyakorlásában közvetlen társak vagyunk, azaz családunkkal, közösségünkkel

3. Szembesülés önmagammal, önvizsgálat, önismeret, elmélyedés (meditáció) – „beleszólást” engedve ebbe Istennek, Isten üzenetének.

1. Kapcsolat (kommunikáció) Istennel

a) Passzív kommunikáció (kapcsolat)

– Igehallgatás, ige-magyarázat hallgatása, igeolvasás (Ige: a Szentírásból (Bibliából) vett részlet). Akkor van értelme, haszna, hatása, ha előtte lehetőség szerint kiürítek magamból minden figyelemelvonó, leblokkoló élményt, gondolatot, érzést.
– Az Igével való foglalkozás legegyszerűbb, leghétköznapibb módja: Isten számomra, illetve környezetemre vonatkozó aktuális üzenetének átvétele. Nehézsége, hogy nem mindig értem a szöveget, a mondandót, ezért hasznos hozzá kiegészítő tanulmányokat végezni. például a tárgyat értők, ismerők kommentárjait, magyarázatát meghallgatni, elolvasni. Ennek ellenére sem biztos, hogy úgy találom: ez rám, ránk vonatkozik. Lehetséges, hogy ekkor egy későbbi élethelyzetre készít fel általa.
– Álmok, jelenések üzenete. Amint már az előző részben szó volt róla, hogy ezek nem gyakori, nem hétköznapi üzenetközlési módok és nem is könnyen érthetőek, értelmezhetőek. Értelmezésükhöz (ha egyáltalán tapasztalnánk ilyent) nagy valószínűséggel igénybe kell vennünk értő, képzettebb személyek segítségét, illetve a Szentírás vonatkozó részeivel való összevetést.
– Elmélkedés, (meditáció). Ez akkor működik hatékonyan, amikor gyakorolom a lehető legteljesebb belső csendet, amikor megpróbálom, hogy kizárjam gondolataimból a hétköznapjainkban állandóan a szemem előtt forgó feladatokat, gondokat. Nem könnyű dolog, gyakorlással lehet ebben előre haladni. A legtöbb keresztény ember meg sem próbálja, pedig igen hasznos dolog. Amikor kellőképpen „kiüresítem” magamat, akkor nemcsak magamat látom jobban, hanem könnyebben be tud lépni a saját gondolataim közé egy külső, nem emberektől származó gondolat, „üzenet” is. Erről vagy felismerem, vagy nem, hogy egy nekem szóló üzenet. Jellemzője szokott lenni, hogy új, eredeti, meglepő, pozitív, megoldást hozó, „kreatív”. A művészeknél, feltalálóknál, kutatóknál emlegetett „ihlet” valami hasonló, sőt többek szerint az az ihlet is ebbe az „üzenet” kategóriába tartozik. A tapasztalat szerint olyan, mintha egy kommunikációs csatornán keresztül érkezne. Sok analógiát lehet erre a hasonlatra felépíteni. (Bekapcsolás, kikapcsolás, ráhangolás, zavartatás stb.) Az üzenetvivő „közeg”, „csatorna” ebben az esetben az, akit úgy hívunk, hogy Szentlélek.

a) Álmok

Álmában megjelenhet valakinek egy személy, egy jelenség, szöveget hallhat. Nem lehetetlen, a Szentírás többször számol be ilyenről, az Ó- és az Újszövetségben egyaránt. Nem okvetlenül Isten maga szól, hanem küldöttje által. Ha elfogadjuk, hogy a fizikai valóságon (ami alatt az egész Kozmosz értendő) kívül – túl – van egy másik világ, ahol – ugyancsak a Mindenható uralma alatt – léteznek nem megfogható, műszerrel kimutatható (a szellemi világba tartozó) személyek, akkor létezhetnek Isten által nekünk küldött személyek is. (A Szentírásban többször angyaloknak nevezik őket) Sőt a keresztény tanítás szerint vannak nem Istennek engedelmeskedő, nekünk, embereknek rosszat akaró, a nem  fizikai valóságba tartozó lények is.

b) Jelenések

Ugyanezen személyek (ugyancsak a Szentírás tanúsága szerint is) megjelenhetnek éber állapotban is, egyszerre akár több embernek is. Nem okvetlenül személyek, hanem jelenségek, mint például írás a falon. Ezek a jelenségek, illetve személyek valamilyen üzenetet tartalmaznak, aminek a megfejtése nem mindig könnyű. Az Egyház mindezekkel kapcsolatban igen tartózkodó, óvatos volt és ma különösen az, mivel mindez lehet hallucináció is (ami orvosi eset). Továbbá, mivel az adott személy (személyek) tapasztalásán, személyiségén keresztül szűrve van róla tudomásunk, erős torzításnak lehetnek kitéve, ami az esetleges eredeti üzenet megváltozását, sőt megfordítását is jelentheti. (Lásd: rendőrségi tanúvallomások.) Egyes konkrét, ismert esetek megbeszélése érdekes, és hasznos dolog. Különösen a hitelességi kritériumok megállapítása fontos.

c) „Csodás” gyógyulások

Ezek egy része nehezen ellenőrizhető, az előző és a következő állapot közötti dokumentált különbségek megállapításának nehézsége miatt. Ma, a biológiában, a lélektanban és az orvostudományban elért ismeretek birtokában ez a kör erősen visszaszorulni látszik. A hivatalos megfogalmazás is erre szokott utalni. „A tudomány mai állása szerint a beállt változás nem magyarázható normális folyamatokkal.” Itt kell azért említést tenni egy bizonyos „erő”-ről, amire az evangéliumokban is van utalás („erő ment ki belőle”). Bizonyos, hogy létezik ilyen, nem fizikai természetű erő, és tapasztalható eredményei is vannak.

d) Tárgyiasult jelek

Vannak ilyen, eszközzel vizsgálható jelek/jelenségek, ellentmondanak (nemcsak nem magyarázhatók, hanem ellentmondanak) a fizikai stb. (természeti) törvényeknek. Jelentésük, üzenetük viszont a legnehezebben értelmezhető.

Isten megismerése során feltehetjük az alábbi kérdéseinket:

• Valóban szeret-e Isten?
• Valóban gondoskodik rólunk?
• Létezik-e egyáltalán Valaki, aki törődik velünk?

A kérdések megválaszolásához sok irányból lehet elindulni, ezek közül vegyük elő a legegyszerűbbet.

Első válasz: elfogadás

Ha életünk a születésünktől csak a halálunkig tart, akkor nyugodtan lezárhatjuk a kérdést azzal, hogy az életünkben, akár különböző filozófiai megközelítésből eredően: lehetünk önzők, magunknak élők, vagy másokon segítő, másokkal jót tevő emberek, kinek-kinek a saját személyisége, ízlése, neveltetése szerint, egyik sem mondható helyesnek, vagy helytelennek, mert a végén úgyis mindnyájunkat „elkaparnak”.
Rögtön megváltozik a látásmódom, ha tudom, hogy örök életem van, és attól függően örök boldogság, vagy örök szenvedés a részem, hogy mi módon éltem. De hát sajnos, az „örök élet” a legtöbb ember számára távoli, megfoghatatlan, hihetetlen. Ha valaki az örök életet nem tudja elhinni, az még akkor sem tudja elfogadni azt, ha akár „odaátról” jönne vissza valaki. A kulcsszó: elfogadni. Elfogadni, hogy van örök élet. Ha viszont ez igaz, akkor minden más dimenziót kap. Az egész értékrend megváltozik, mint azt többen átélték a halál-közeli élményeik után.

Második válasz: tanúságtétel

Van azért nekünk is fogódzónk az elfogadáshoz: Volt Valaki, aki tanúságot tett arról, hogy Isten, akit ő Atyának hívott, azt üzeni általa: Ő szeret, azt akarja, hogy örök életed legyen. Akik nem hittek neki, azt mondták: ha kitartasz amellett, hogy Ő a te Atyád, kivégzünk, mégpedig az akkor ismert legborzasztóbb kínhalállal. Tanúságáért – azért, mert kitartott amellett, amit hirdetett – kivégezték, így a tanú vértanú lett. Erre, akit ő Atyjának nevezett, feltámasztotta a halálból. Ezzel tanúsította, hogy a vértanú igazat szólt. Mert ő örök életre támadt fel. Annak, amit hirdetett, meg annak, hogy megölték, és annak, hogy látták, tapasztalták, hogy megint megjelent közöttük, tehát feltámadt, sok tanúja volt. Ezek a tanúk, akik a feltámadottat Krisztusnak hívták, olyan biztosak voltak ebben, hogy tanúságukért hajlandók voltak meghalni. Többségüket meg is ölték érte. Meg az ő tanítványaik nagy részét is. És ma is sokan vannak, akik ezért hajlandók akár meghalni. Sokat ma is megölnek érte. Így ezek azóta is mind vér-tanúk lettek. Tennék-e ezt, ha nem volnának biztosak az örök életben?
Tehát: Isten szeretete nem abban mutatkozik meg, hogy akik elfogadják ezt a szeretetet és aszerint élnek, azoknak itt garantáltan jól megy a soruk, hanem abban, hogy örök életük van.

Harmadik válasz: belső „hang”

Nem megy azért mindenkinek olyan könnyen az, hogy elfogadja ezt az üzenetet. (A tanítványok így mondták: örömhír.) Van, akinek mankó kell, hogy könnyebben elhiggye. Az első: elolvassa az első tanítványok közül néhányuk által Krisztus életéről leírt beszámolókat. (Ezeket hívjuk evangéliumoknak.) A második: hogy belül, a legbensejében, várja a neki szóló megszólítást. (Lehet, hogy ez szó, amit más embertől hall, vagy szöveg, amit olvas, vagy egy belső gondolat.) A harmadik: figyel a „jelekre”. Nem könnyű ilyen „jeleket” találni, de vannak. Kevés és nehéz észrevenni ezeket. (Mint a fizikusok, mikor a neutrínókat „vadásszák”.)
Ezek után, mi az, amit tudhatunk, amit megismerhetünk: Milyen Istenünk van?

Már a régi zsidók is megérezték, hogy létezik egy egyetlen isteni személy, és úgy hívták:
– Aki Van: van, és ebben bizonyos lehetek és aki, tehát személy
– Örökkévaló: ha nekem örök életet biztosít, csak örökké való lehet
– Mindenható: ha nekem a halál után is tud létezést adni, nekem, tudattal rendelkező önálló személynek: csak minden-ható lehet.
Valakit pedig személyesen, valóságos emberként és fiaként elküldött, megismertetni Őt, tanúskodni róla. Akit elküldött – Krisztus – tanúskodik arról, hogy
– a kozmoszhoz képest akármilyen kicsinyek, és semmik vagyunk, nem vagyunk közömbösek számára
– nemcsak nem közömbös irántunk, hanem akit elküldött tanúskodni róla, vér-tanúságra adta, hogy elhiggyük azt, amit üzent általa
– az Ő küldötte – Krisztus – által garantálta az örök életet is, megerősítve a példájával, hogy ezt az ő küldöttjét is – elsőként – a halálból feltámasztotta az örök életre.

Személyes válaszunk

Ha a mi Istenünk ilyen, akkor nem tehetünk mást,
– mint tanúskodni az örök élet üzenetéről
– mint úgy odafordulni a másik ember felé, mint ahogy Ő és tanítványai tették, és teszik ma is.
Még az sem tarthat vissza attól, hogy elfogadjad az öröm-üzenetet, és te tanúskodjál róla, hogy sok, magát tanítványnak nevező személy nem úgy viselkedik, mint ahogy egy tanítványnak viselkednie kellene. Ez mindig így volt és továbbra is így lesz, de az ne bántson, mert ezek a nem tanítványként viselkedők nem tudják, nem értik a tanúság lényegét. Szomorkodunk miattuk, mert ők nem jutnak az örök életre, míg te, ha tanúvá – igazi tanúvá – leszel, te eljutsz oda, mindazokkal együtt, akik tanúk voltak, amíg éltek, vagy akár ma is hitelesen tanúskodnak, de mivel Isten irgalmas, azok is odajuthatnak, akik nem ismerhették meg – miattunk, hűtlenek miatt – az öröm-üzenetet, de úgy éltek/élnek, mintha már megismerték volna.

Átgondoljuk az eddigieket

Ami eddig elhangzott, illetve leírásra került, nagyon-nagyon kivonatos vázlata, magyarázata annak a kérdésnek: „Milyen Istent ismertünk meg?” Éppen ezért jogos több kérdést feltenni az eddigi szöveggel kapcsolatban, amire ugyancsak válaszolni illik, képességeinknek, és ismereteinken megfelelően. Persze egyes válaszokkal kapcsolatban újabb kérdéseket lehet feltenni, melyekre újabb válaszokat lehet megfogalmazni. De hát ezáltal lehet előbbre jutni az „Isten-ismeretben”.
Kezdjük most azzal a névvel: Aki Van. Van-e egyáltalán? Azt, hogy aki, vagy ami nincs, lehetetlen bizonyítani. Ugyanis mindig azt lehet válaszolni a kutatás negatív eredményére, hogy nem ott és nem jó módszerrel keresték és nem olyant, mint Aki Van. Ha tehát állítjuk, hogy van, akkor mi által tudjuk, ismerjük Őt? Sok megközelítés lehetséges, most csupán néhányat vázolunk itt fel.
a) Elfogadjuk mások tanúságtételét, elhisszük nekik. Mint ahogy nem kezdünk kísérletekbe, ha azt mondják, léteznek elektronok, vagy pozitronok, vagy atommagok, stb.
b) Leírásokból válhat személyes élményünkké a tanúság, elsősorban a Szentírásból, személyesen nekem: az evangéliumokból.
c) Benső élményből. Megfoghatatlan, illékony, műszerrel ki nem mutatható, de – aki megtapasztalta, elmondhatja – valóságos élményből. Ez lehet egy átsuhanó pillanat, egy felismerés. Nem biztos, hogy átéljük, de lehetséges, életünkben akár többször is. Kell hozzá egy bizonyos „készenléti állapot” is, de nem mindenkinél egyformán. Lehet, hogy nem mindenkinek van hozzá készsége. Ebbe a gondolatkörbe tartozik, hogy a természetből is, ha figyel a törvényeire, fel képes ismerni az ember a teremtő Isten létét.
d) Vannak bizonyosság-erősítő „jelek”. Ezek taglalásától általában ódzkodni szoktak, a velük kapcsolatos hamis.

A keresztény hit szerinti Istenről leginkább tévképzetek vannak forgalomban. Ebből az egyik legáltalánosabb ez: Hogyan engedheti meg Isten – ha van – mindazt a sok rosszat, ami a világban van? Erre a kérdésre vezethető vissza a zsidók mai, nagymértékű hitetlensége. Az ő – rájuk aktualizált – kérdésük: Ha az Örökkévaló létezne, nem engedte volna meg a sokmillió hívő zsidó kiirtását a nácik által. A kérdések alapvetően az Ószövetségben gyökerező hitből fakadnak: Az Ószövetség szerint már itt a földön óvja, védi, támogatja az övéit, a „választottakat”. Hitük szerint jó embereknek az Úr egyengeti útját és a bűnösöket bünteti már itt a Földön is. Mindennapi tapasztalatunk ellene mond ennek a hitnek. Sőt, a keresztény tanítás is azt vallja, hogy az Úr szeret minket, Atya-ként viselkedik velünk, gondoskodik az övéiről. Ennek mégis sokszor az ellenkezője látszik. Miért? Mert Isten nem „felülről vezérelt” robotokat akart, hanem önálló, szabad akaratú embereket, akik egyaránt tehetik a jót és a rosszat is.
 

Egyrészt:

A Krisztus által hirdetett feltétlen irgalom, megbocsátás. Ő az aktív, tettekben is megnyilvánuló szeretetet gyakorolta és hirdette.
Ez az emberiség történetében példa nélkül álló üzenet. Ez egyházi szinte mindig hirdetett, de ténylegesen csak igen hézagosan teljesített követelmény. A magukat kereszténynek valló tömegek a követelmény ellenkezőjét mutatják időnként. Pedig aki teszi – akár nem keresztényként – megtapasztalja, hogy jót tenni: jó, hála nélkül is. Ezáltal érzi jobban (és jobbnak) magát az, aki teszi. Lehet mondani, hogy boldogabb lesz általa. Ha valaki a saját kényelemérzete, másoktól való idegenkedése ellenére rendszeresen ad: a családján belül, sőt, azon kívül is, ez szokásává válik, szinte gondolkodás nélkül, önkéntelenül is teszi a jót mással. Ezáltal – ha tudja, ha nem – Krisztus üzenete szerint cselekszik. Bár ő természetesnek véli – magára vonatkoztatva – a többi embert figyelve látja, hogy az akár magukat kereszténynek, vallásosnak valló embereknek sem szokásuk ezt tenni, csak legföljebb a saját legszűkebb környezetükkel (például: kisgyermekükkel). A „szokásból” másokkal jót tevő így lehet Krisztus szerint élő, bár nem is tud róla.

Másrészt:

Az ember, bár társas lényként tekintik, sokszor egyedülállónak érzi, tudja magát. Hiszen egyedül jövünk a világra és egyedül távozunk el belőle. Sok helyzet van, amikor különösen érezzük egyedülvalóságunkat, így betegségben, szenvedésben. Ránk törhet a magány érzete egy nagy vidám társaságban is, de intenzív munka, tanulás, vagy más hajszás dolog közben, utána pedig különösképpen. Igen sok a magányos ember manapság (aktív korban, a helyzetet mintegy bagatellizálva: szingli). De a magányosság érzése még a legharmonikusabb házasságban is előfordul (hát nem tud megérteni engem?).
Ha elfogadom, hogy Krisztus él és figyel rám, akkor szólni is tudok hozzá, és ha nem is szólok, akkor is ismer. Tudja milyen vagyok, jobban ismer másoknál; nem kell előtte titkolóznom, sem szégyenkeznem, mert tudja, mit, miért, hogyan. Ő, aki végigtapasztalta az életet itt a földön, meg nem értést, gúnyolást, szenvedést, még a meghalás élményét is. Ezért megértően és – bármit elrontottam – szeretettel fordul felém: „Ne félj!” Ha figyelek rá, ha hagyom, hogy gondolatban velem legyen az életemben, előbb-utóbb tapasztalom a felém sugárzó szeretetét. Vannak valóban „kommunikációs nehézségek”. Aki nem próbálta, akinek ez idegen, nem könnyű átlendülnie a „holtponton”, segíthet rajta, ha olvassa az evangéliumokból a Jézusról szóló tudósítást, Jézus beszédeit. Előbb-utóbb úgy érzi: most nekem szólt, nekem üzent. A válaszomat nem is kell szavakba foglalni. Úgy ahogy a gyerek szalad a szülőjéhez és hozzábújik, hogy megnyugodjon bármilyen baj érte.
Csupán ennyi. Ezek azok a dolgok, amik a mai, aktív embert is Krisztus felé fordíthatják, „érdekeltté tehetik” a Krisztus üzenete felé való tájékozódásban.

Még egy súlyos megállapítás:

ha az emberiségben nem vesz erőt az önzés, a gyűlölködés, az irgalmatlanság, a közömbösség felett a feltétel nélküli irgalom, az önzetlen szeretet, akkor – jól látható! – hamarosan elpusztulhat. A mi kicsi környezetünkben, a kifelé, a társadalom felé való vélemény- és akaratkinyilvánításunkban is tehetünk valamit ez ellen, hiszen a kicsiny kovász is megkeleszti a tésztát, a kevés só is megváltoztatja az élet ízét.
Az egész gondolatmenet mögött ott állhat mindvégig a kérdés: Kicsoda is az a Krisztus?
Erről a következő részben lesz részletesebben szó, ahol megpróbáljuk ezt a mai ember nyelvén megfogalmazni.

Az átlagos kívülálló a külsődleges tapasztalatok és az eléggé elterjedt sémák alapján nemcsak, hogy nem érez vonzalmat a kereszténység, a keresztények iránt, hanem húzódozik tőle – és méltán. Ezt a képet árnyalja, hogy elismeri egyes karitatív, szociális eredményüket (Teréz Anya nővérei, Máltai Szeretetszolgálat, drogosok felkarolása, gyógyítása, rehabilitációja stb.) Ha esetleg találkozott missziós „agitációval”, akkor hallhatott arról, hogy Isten keresi őt, vessen véget bűnös életének, hogy bűnbocsánatot kapjon, és ezáltal örök életet, üdvösséget nyerjen. Lehet, hogy az ítélő Isten helyett, mellett szerepet kapott a szerető Isten is, aki a Fiát áldozta a világ üdvösségére.

Ezekre a „szövegekre” a szokványos válasz (ami őszinte és szívből jövő), hogy „nem nagyon érzem magam bűnösnek, vannak ugyan hibáim (kinek nincsenek), életemnek több tévedése, ügyetlenkedése volt, de most már vége, elmúlt, jóvátenni nem nagyon lehet”, Továbbá: „Mit kezdjek én az úgynevezett üdvösséggel, mennyországgal, hiszen senki sem tudja mi lesz a halál után, meg nem is érdekel, ez az élet – a sok gond, törődés ellenére – végeredményben nem is olyan rossz; lehet-e ennél a szép világnál, természetnél szebb még valami?” Másrészt: „Ha Isten van és szeret, miért enged meg itt a Földön annyi rosszat, gonoszt, erőszakot, betegséget, nyomorúságot?” Meg aztán: „Mennyire különböznek a keresztények a többi embertől? Hiszen annyi rosszat, képmutatást, gyűlölködést, szeretetlenséget lehet látni tőlük. Ha 2000 év alatt csak ennyire jutottak – néhány tiszteletreméltó megszállottat kivéve –, akkor nekem ebből nem kell.”

Ezek után, van-e, lehet-e szükségem, – nem a kereszténységre – hanem Krisztusra és arra, amit ő üzent, amit képviselt?
 

Vissza ennek a fejeznek a kérdéseihez

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket fogok feltenni a későbbiekben is. A válaszokat pedig külön-külön, egy-egy post-ban fogom megadni. Amelyik kérdéshez már írtam választ, azt belinkelem ide.

Jó-e kereszténynek (Krisztus-követőnek) lenni?
Mi szól ma, nekem Krisztus üzenetéből?
Milyen Istent ismerhetünk meg?
Valóban szeret-e Isten? Valóban gondoskodik rólunk? Létezik-e egyáltalán Valaki, aki törődik velünk?
Milyen Istenünk van?
Mi által tudjuk, hogy ismerjük Őt?
Isten milyennek lát engem?
Mit tudunk tanácsolni kritikus élethelyzetekben?
Mit vallunk az örök életről?
Mi a transzcendencia?
Mi az "ima-meghallgatás"?
Milyen lehetett Jézus személyisége?
Mi legyen a perifériára kerültekkel?
Kiket keressünk meg Isten üzenetével?
Hogyan adjuk át az Üzenetet?
Hogyan fogadjuk be a közösségbe a jelentkezőket?
Feloldhatók-e a megismerés szubjektív korlátai?
Hogyan terjedt el az ember a Földön?
Hogyan foglalta el az emberiség a Földet?
Miért foglalkozzunk a modernizációval?
Változó család?
Mi a nyolcadik "szentség"?
Mi a para-miszticizmus?
Ki van a Biblia sorai mögött?

A minap böngészgettem az Újszövetségben a következő esedékes himnusz után, a „Himnuszok az Újszövetségben” című sorozat folytatására. Előkerült az 1Kor 13. fejezete is. Újraolvasva a jól ismert (az úgynevezett „Szeretet-himnusz”) szöveget, felhorgadt bennem az emlékezés a sok ismert visszaélésre, amit a szeretet nevében követtek el és követnek el az óta is, a féltékenységtől a káros majomszeretetig. Ezekkel a történetekkel tele van az irodalom és a történelem. Ezekre gondolva különösen nehéznek találtam az 1Kor 13-ról szóló igemagyarázatot. Bizony, bűneikkel képesek vagyunk minden szép és szentdolgot elrontani. Ha már a szent dolgok bűnökkel való elszennyezésénél tartunk, kereshetünk más „anomáliákat” is. Ilyen az, amikor az Úrvacsora előtt énekeljük: „Gyötör a sok vétek.” Bizony, nem fordult elő velem, hogy nem tudtam volna előző éjszaka aludni a vétkeim miatt! Nem figyelek rá, hogy ilyen képmutató a gyakorlatom. Vagy a bűnvallásnál, ki az, aki „kapásból” fel tudna sorolni legalább tíz bűnt, amit meg kell vallania? És a mulasztások? Van-e rálátásom arra, hogy mi az, amit bűnös módon elmulasztottam? Nem árt az embernek időnként „tükröt” használnia, Jézus szavait olvasva. Különben, lesz nagy csodálkozás az Utolsó Ítéletkor. Számon kérik azt is, amiről addig halvány sejtelmem sem volt. Mi is mondhatjuk: „Előtted ettünk, ittunk, az utcáinkon tanítottál.” (Lk13, 26), Jaj nekünk, ha mégsem ismer fel minket. (Ironikusan: Biztosan, az utca másik végén voltunk akkor, mikor Jézus arra járt.)
Jézus korában (és még vagy 1800 évig) az emberek látóköre (és felelősségi köre) a falu végéig terjedt. Ez a látókör ma már erre is, meg arra is, 20 ezer kilométer. Súlyos ügy! És mire kell figyelnünk? Mit kellene tennünk? Jézus nem hagy minket kétségben, Mt25, 31-46 keretében elég részletesen kifejti. (Jobb, ha nem aktualizálom ezeket a szövegeket – különös tekintettel a mulasztásokra – mert nehezen lenne emészthető.) Még hadd adjam hozzá azt, ami mostanában marja a lelkemet: Ha van közös nemzeti dicsőség (pl. sportban, művészetben, történelemben) akkor kell lennie közös nemzeti szégyennek is. De ha ezt kifejteném, akkor – félek – nagyon sokan rossz néven vennék ezt. Inkább magamban tartom. Ki-ki, számoljon el saját maga – nem a saját lelkiismeretével, mert az rugalmas – hanem magával az Örökkévalóval.
Ez a szövegkifejtésem nagyon rövidre sikeredett, mert nem volt merszem az aktualizálásra. (Talán, majd szóban?) Az Úr irgalma legyen mindnyájunkkal!
Egy heti gondolkodás után, mégis a folytatás, az aktualizálás mellett döntöttem. Folyton a szemem előtt volt a kép, amint Jézus áll az utcánkon, és tanít. Mi meg a függöny mögül lesünk kifelé, figyelve, mit szól hozzá a többi ember. Mint hűséges, de a házukba jól bezárkózott hívei. Jó érzés olykor Jézussal lenni, lehetőleg távolabb a „világtól”. Az sem baj, ha ez az együttlét kényelmes, komfortos. Ahogyan a tanítványok mondták Jézusnak a hegyen: „Jó itt lennünk, építsünk sátrat.” (Mt17, 4) A tanítványoknak mindig hajlamuk volt a „komfortos” keresztyén életre. De Jézus akkor is levitte a tanítványokat a „frontvonalba”.
Jó együtt lenni a tanítványoknak, de Jézus azt akarja, hogy menjünk ki az emberek közé és szembesüljünk az ő gondjaikkal, problémáikkal, feszültségeikkel. Mondjunk véleményt, vigasztaljunk, oszlassuk el a félelmeiket, oldjuk a harag és a gyűlölet görcseit. Ez sokszor – legalább is a kezdetkor – feszültséget okozhat. Ezt csak kitartó szelídséggel és türelemmel lehet oldani – és lehet, hogy akkor sem sikerül. Ahogyan Jézusnak sem sikerült mindig. (Lk4, 29-30)
Ma más a társadalom, mások a problémák, de a gyökerek ma is ugyanazok. Ma is van gyűlölet, harag – és erőszak is bőven. Csak úgy lehet oldani, ha megtaláljuk az eredeti okokat, a konfliktus kialakulásának folyamatát. Amíg rá nem találunk azokra a hibákra, tévedésekre, mulasztásokra, bűnökre, amikből az immár kezelhetetlen feszültség, harag, gyűlölet, sőt erőszak eredt. Rendszerint az érintett fél nem hajlandó, nem képes hallgatni a tisztázó szándék szavaira, mert annyira tele van) a saját (olykor halálosan, öngyilkosan gonosz) érzelmeivel. De előbb-utóbb eljön az idő, amikor a kibontakozás teljes kilátástalanságában az illető képes meghallani egy másik ember békességet hirdető szavát. Az ilyen „kegyelmi pillanatban” szelíden, szeretettel, kímélettel lehet csak oldani az életet mérgező görcsöket is. (Csak legyen, aki ezzel élve közvetíti az illetőnek az Úr szeretetének feloldó örömhírét!)
Nagyon sok ember tele van az őt közvetlenül személyesen nem érintő, de mégis, gondolkodásában állandóan jelen levő, gyűlöletet, haragot, felháborodást rendszeresen okozó „szörnyecskékkel”. Végeredményben ezek a „szörnyecskék” mérgezik az illető gondolkodásmódját, mert egy újabb, erre alkalmat adó hasonló hír felébreszti a rosszra való gondolás hajlamát. Nehéz ezeknek a „szörnyecskéknek” a gondolatvilágáról leszokni, mert azt sugallják, hogy én mennyivel jobb vagyok, mint mások, ami igen kellemes érzés. Ilyen „szörnyecskéket” már a gyerekkorában is elsajátíthat az ember, aztán a környezet, különösen a média, naponta szállít garmadával ilyeneket.
Mindez akkor válik társadalmilag is veszélyessé, amikor célzottan valakik ráerősítenek valamelyikre. És akkor szinte érthetetlen módon, majdnem mindenki „megőrül”. Ennek iskolapéldája Hitler antiszemita propaganda-hadjárata. Az Úr irgalmazzon nekünk, hogy ilyesmi ne következzen be nálunk.
Valami feloldás is kellene ennyi nyomorúság felemlegetése után. Most csak arra tudok gondolni, (Pünkösdhöz közeledve) újra kellene gondolni a missziót, mint fő feladatunkat. A Szentlélek lángjának jelenlegi „kihűlt” állapotában – úgy gondolom – nem egy prédikációs „show” a legaktuálisabb. de nem is lehet bezárkózni, mert akkor Jézus nem fog ránk ismerni az utolsó óránkon, ami igencsak kínos következményekkel járna. Tehát, nem szólni, hanem tenni kell a missziót, képességeink és lehetőségeink szerint. Bízom abban, hogy Jézus nem is vár el mást. Csak reálisan fel kell mérni, mit lehet és kell tenni. Véleményem szerint itt is működik a „dinamó-elv”. Eszerint, ha helyesen van bekötve és megforgatják a dinamót, a benne levő igen kicsi maradék mágnesség visszahatólag, egyre nagyobb energiát termel, amíg be nem áll egy egyensúlyi állapot. Így bennünk is, az a kicsiny „Szentlélek-foszlány” öngerjesztően visszahat ránk, ha „beindulunk”. És helyes kapcsolódás esetén, begerjesztjük a velünk közvetlen kapcsolatban állókat is, akik pedig (helyes kapcsolat esetén) ezt tovább tudják adni a velük kapcsolatban állóknak is. Ez így nagyon elméletinek tűnik, de egy konkrét projekt kidolgozása során ez megvalósítható. Sok világi és lelki példát lehet erre felhozni – és ki lehetne egy gyakorlati esetben próbálni.