b) Amikor mi kezdeményezünk

Aktív kommunikáció (kapcsolat) Istennel.

Ezt az aktív kapcsolatot szoktuk imának nevezni. Hangsúlyozni kell, hogy nem minden „imának” nevezett tevékenység eredményez kapcsolatot Istennel. Csak az az ima működik, ami nem formális, aminél érzem, hogy most egyazon „hullámhosszon” vagyok Vele. Eredménye az ilyennek sem biztos, hogy van, mert ami pl. ellentétes az én, vagy mások javával (például átkozódó ima) annak beteljesülését hiába várom. Az imák legnagyobb része valamilyen kérést tartalmaz. Ennek a teljesülését csak akkor lehet remélni, ha az Isten céljainak, akaratának felel meg. (Isten célja elsősorban nem az, hogy ebben az életben, hanem, hogy a halálom után, tehát „hosszú távon” legyen igazán jó nekem.) Persze kérdezhetem, hogy akkor minek az imában bármit kérni, ha Isten jobban tudja, mire van szükségem. Itt érdemes elgondolkozni azon, hogy hogyan is „működik” a kérő ima.
Isten az akaratát, az elvárásait az esetek legnagyobb részében embereken keresztül valósítja meg, olyan gondolatokat, felismeréseket ültet el bennünk, hogy aszerint cselekszünk. Imával erősíthetjük ezeknek a gondolatoknak az erejét, mint egy lencse a nap sugarait összegyűjtve, azt fókuszálva, akár tüzet is gyújthat.
Imával nemcsak mások cselekvési késztetését erősíthetem, hanem a saját erőtlenségemhez nyerhetek erőt. Ez az erő késztethet a „nem szeretem” cselekedetek végrehajtására, de erőt adhat még számomra lehetetlen dolgok elvégzésére is.
A kérő ima eredményességének alapvető feltétele, hogy nagyon tudjak a kérésre koncentrálni. Ha hiányzik az elmélyedés, a belső és külső hatások kizárása, akkor az az ima nem ima, hanem üres fecsegés, jó esetben udvariassági szólam. Kell még hozzá egy „ráhangolódás” Isten „hullámhosszára”: adásban vagyok. Kell még, hogy amit kérek, illeszkedjen Isten itt és most érvényes – lehetőleg minden embert örök üdvösségre vezető – tervébe. Isten akaratához illeszkedően imádkozni egyáltalán nem könnyű, külön elmélyedés, meditáció kell ahhoz, hogy felismerjem azt, kizárva a saját terveimet, előítéleteimet, rutin-gondolataimat. Végül, de nem utolsó sorban teljes bizalom kell ahhoz, hogy amit kérek, megvalósul (ezt nevezzük általában hitnek).
Mindebből az a következtetés is levonható, hogy ha ez ilyen nehéz, akkor ne is kérjünk imában semmit. Ha eleve nem bízunk benne, hogy sikerül, akkor valóban ne is kezdjünk hozzá. De biztos, hogy lesznek olyan élethelyzetek, amikor kilátástalanságunk rákényszeríthet a bizalomra az imánk erejében.
Az ember nemcsak kérni szokott barátjától, házastársától, szüleitől, hanem üdvözölni, megszólítani is szokta. Elmondja örömét, bánatát, hogy együtt örüljenek, bánkódjanak. Igazi, mindig együttérzésre kész barátra lelhetünk az égi Atyánkban, különösen akkor, ha bizalommal fordulunk hozzájuk, és nem csak monológot mondunk, hanem várjuk, hogy válaszoljon is – például a Szentíráson keresztül – vagy a „belső hang” szólaljon meg számunkra.