A feltámadás titkai

Miért foglalkozom kiemelten a témával?

Amint látható, ismét és ismét felvetem személyes bejegyzéseimben a feltámadás témáját. Ennek elsősorban személyes indokai vannak. (1) Egyre közeledik a másik világra való átlépésem – jelenleg bizonytalan – időpontja. (2) Személyesen is érdekel a feltámadás, az örök élet, a parúzia kérdésköre. (Éppen úgy, mint az „evilági” dolgok, amikre most is – és talán időm előrehaladtával még inkább – legalább olyan       kíváncsi vagyok.) Enneka témakörnek akárcsak vázlatos kifejtésére - az esetleges félreértések elkerülése végett - csak viszonylag hosszabb terjedelemben vagyok képes. Ezért, akinek ilyesmire kevés az ideje, vagy türelme, célszerűen csak címről-címre ugrálva "mazsolázhat" belőle.

A téma vizsgálatának szerkezete

(1)A halál utáni létezésre, valamint általában a nem földi, a nem ebben a fizikai világban (Kozmoszban) meglevő léten kívüli (transzcendentális, metafizikai?) személyes létezésre vonatkozó, lehetőleg kritikával szűrt ismeretek – nem teljes körű – összegyűjtése és elemzése képezik a vizsgálat első részét. Ezen belül (1A) először az evangéliumokban (különösen a szinoptikusoknál) fellelhető ismeretek számba vételét végzem el, majd (1B) földi életünkben a transzcendentális világról szerezhető – erősen szűrt és még így is vitára ingerlő – tapasztalatokat, ismereteket kívánom számba venni. (2) A következő részben foglalkozom a jelen világból a másik világba való átlépésre (a feltámadásra?) vonatkozó ismeretekkel. (3) A harmadik rész foglalkozik az úgynevezett utolsó időkre (az Utolsó ítéletre és a Parúziára) vonatkozó ismeretekkel. (4) Az utolsó rész témája az örök életre vonatkozó (meglehetősen hézagos) ismereteink – és az ezekből esetleg levonható következtetések – rövid összefoglalása.

 
Az Újszövetségből szerezhető ismeretek

A nem ebben a Kozmoszban, hanem a transzcendentális (szellemi, metafizikai?) valóságban létezők között a legfontosabb a személyes Isten. Mivel jelenléte ebben a látható, tapasztalható világban közvetlenül nem érzékelhető, ezért létezését csak közvetetten, az általa kiválasztott személyeken keresztül küldött üzenetein, valamint a természeti törvényeknek ellentmondó „jeleken” keresztül üzen a számunkra. („Az Isten lélek…” Ján 4,24) De mindezek az üzenetek és jelek bizonyossá teszik, hogy Isten van és hatalma van efölött a miáltalunk megtapasztalt Világ fölött is. Ebben a transzcendentális (szellemi, metafizikai?) világban – tudomásunk szerint – mások (személyek, szubjektumok) is jelen vannak. Hogy kik ők és hányan vannak, arról csak igen hézagos ismeretekkel bírunk. (Ha csak az Újszövetséget nézzük, akkor is kaphatunk egy szerény listát a teljesség igénye nélkül). Ilyenek az Istent szolgáló lények, az angyalok (Mt 1,20-23, 13, 19, 2,13-14, 19-20, Lk 1,11-20, 26-38, 2,9-15/a, 24,4-6, Jn 20,11-13) a Sátán és segítői (Mt 12,26-28, 43-45, Mk 1,13, 23-26, Lk 4,1-13) és a már az Úrnál levő emberek (Mt 17,3, 22, 29-32, 27, 52, Mk 12,24-27, Lk 16, 19-31, 20,34-38, 24,37, Jn 20,14-16).

Tapasztalati transzcendencia

A Bibliában nem szereplő, a különböző publikációkból megismerhető jelenésekkel, spiritiszta és más, ezoterikus leírásokkal nem foglalkozom, mivel nagyon nehéz azok közül a tényszerű közléseket kiszűrni. A személyes élményekről, az ezeket átélők közvetlen tanúvallomásairól pedig azért nagyon nehéz beszámolni, mivel nem valószínű, hogy az erről olvasók/hallók – már nyilván korábban kialakult – határozott véleménye az olvasottak/hallottak alapján érdemben megváltozna. Ez a fajta – mondhatni – gyakorlati materializmus sokszor elzárja az előítélet-mentes gondolkodást minden transzcendentális tapasztalat és ismeret elől. Mégis, bátorkodom a következőkben néhány egyszerűbb adalékkal felhívni a figyelmet a transzcendens valóság és földi életünk közötti lehetséges kapcsolatra.
(Nagyon érdekes és a kívülállók számára talán meglepő is, hogy a katolikus egyház, bár egyes transzcendentális eseményeket (jelenéseket) – egyre szigorodó vizsgálatok után – hitelesnek hajlandó elfogadni, azoknak elhívését nem teszi kötelezővé a tagjai számára. Így aztán sok katolikus hívő szkeptikus ezekkel a jelenésekkel szemben és az egyház ezt a szkepszist egyáltalán nem ítéli el.)
Rátérve a gyakorlati transzcendentális tapasztalatokra, megállapíthatjuk, hogy kevés ember van, aki még nem élte meg, hogy amikor valakit, annak háta mögött, erősen figyel, akkor az illető – mintegy akaratlanul – kénytelen megfordulni, mert úgy érzi, figyeli valaki. Ez nyilvánvalóan nem fizikai érzékelés hatása, hanem valami más, aminek nincs fizikai magyarázata. Van olyan eset is, amikor valaki megérez egy olyan eseményt, ami olyan személlyel történik, akivel erős érzelmi (szeretet?) kapcsolatban van. Velem is többször előfordult, hogy (amint az később beigazolódott) egy, vagy több személlyel azonos időben, azonos, vagy igen hasonló gondolatra, véleményre jutottunk.
Az úgynevezett „gondolatátvitel” jelenségét többször tudományosan is vizsgálták. A legmegdöbbentőbb vizsgálati eredmény az volt, amikor a Hold körül keringő űrhajósok és a NASA központjában levő személyek között hoztak létre gondolati kapcsolatot. A kísérlet tárgya kártya-, ill. színfelismerési teszt volt. A felismerési teszt eredménye – mindkét irányban – átlagosan 80% fölötti, sőt az egyik űrhajósnál 90% közeli volt. Látható volt, hogy (1) a gondolati kapcsolat távolság-független, (2) az információ-átvitel (figyelembe véve az emberi reakció-időt) a fénysebességet meghaladó mértékű volt (ami kizárja a fizikai közvetítő közeg lehetőségét), továbbá (3) következetesen eltérő és az egyes személyekre markánsan jellemző volt a tesztben részt vevő személyek érzékelési pontossága. Ez arra utal, hogy nem mindenki alkalmas azonos mértékben a gondolat-átviteli kapcsolatok érzékelésére. Ez azt is jelenti, hogy ha valaki süket és vak az ilyen érzékelésekre, nem kell azt gondolnia, hogy más személy is alkalmatlan erre, vagy azt, hogy aki érzéketlen, annak tagadnia kellene a transzcendentális érzékelés lehetőségét másoknál.

A jézusi feltámadás

A halottak feltámadásáról elsősorban Jézus feltámadásáról szóló tudósításokból szerezhetünk ismereteket. Vegyünk sorra tehát néhány erről szóló idézetet. A legérdekesebb Mt 28,1-10. Azért, mert a szöveg szerint az angyal nem a feltámadásnál asszisztál, hanem – ha Jézus valóban a halála után (halálakor?) közvetlenül feltámadt – valójában a halála utáni harmadik napon jelenik meg a Jézus holttestét rejtő sírnál, ahol elhengeríti a Jézus sírját elzáró követ, hogy láthatóvá tegye: a sír üres. Az őrök már korábban ott voltak, de „csak” földrengést éreztek és egy nagy villanást láttak, amit egy angyal megjelenésének véltek. Az „angyal” megjelenése után érkeztek az asszonyok, akik megállapították: Jézus teste a sírból eltűnt. Jellemző még, hogy amikor Jézus a feltámadása után megjelenik az őt jól ismerő tanítványoknak és az őt kísérő asszonyoknak, (A) nem ismerik fel, (B) képes megjelenni és eltűnni. (Lk 24,31, 37, Jn 20,14, 21,4) Még egy érdekes „mellékkörülmény”: bár Jézust ruhátlanul (lepelben, pólyában?) temették el, akik a feltámadása után találkoztak vele, mégis (feltehetően szokványos, „utcai”) ruhában találkoztak vele.
Nagyon hasznos további adalék, hogy korábban, a tanítói küldetése idején, amikor Jézust provokálják a feltámadásban nem hívő szadduceusok, akkor Jézus néhány igen érdekes információt ad a feltámadottakról. (a) A feltámadottaknak nincs nemük. (b) Olyanok, mint az angyalok, akik – a Biblia Új- és Ószövetségi tanúsága szerint – szellemi lények, de a Szentírásban az angyalokról szóló beszámolók szerint akár felvehetnek testi alakot is.
További, nagyon fontos kulcs-mondat, amit Jézus mond a jobboldalán keresztre feszített bűnözőnek: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a Paradicsomban.” Ha ezt a mondatot (vagy valami, hozzá nagyon hasonlót) mondott Jézus, akkor Jézusnak csak a holttestét temették el, mert még aznap együtt volt a jobb-oldali latorral a „Paradicsomban”. Vagy, ahogy a lator mondta: országodban (görögül: baszileion, mint a Mi Atyánkban). Istennek nincs szüksége senkinek a holttestére a feltámadáskor. Nyilván, Jézusnál sem volt rá szüksége. Az Ő, (az Atyja) országában már a feltámadt Jézus fogadta a megtért jobb-oldali latort.
Mi lett hát akkor Jézus holttestével? Hiszen később csak zavart, félreértéseket okozhatott – volna. El kellett tüntetni, meg kellett semmisíteni! Meg is történt az annihiláció(?), ami hatalmas fény- és hangjelenséggel, esetleg földrengéssel járhatott. Van rá (sokak szerint utólagos betoldásként értelmezett) tanúság az egyik evangéliumban: Mt 28,2-4. A többi csak az üres sírról számol be. Nyilván, a már fölöslegessé vált holttest megsemmisítéséhez nem hívták meg a tanítványokat, annak tanúi csupán a szegény, halálra ijedt őrök voltak. Mivel az őrök, akiket a botrány elkerülésére a főpapok lefizettek, nyilván össze-vissza beszéltek mindenfélét. Három evangélium ezért a hitelesség végett csak az üres sírról számol be. Azt már nem tárgyalják, hogy ki, és mikor, miért hengerítette el a sír zárókövét. Az annihilációról is van egy késői tanú: a turini lepel. Ugyanis, csak az utóbbi években derült ki, hogy ennél a tárgynál minden arra mutatna, hogy Jézus korában keletkezett, de a C14-es vizsgálat ezt nem igazolta. Csak akkor volna tekinthető eredetinek ha meg lehetne magyarázni, hogyan és miért érhette egy hatalmas neutron-sugárzás, ami a C13/C14 arányt megváltoztatta. Ha elfogatjuk a benne levő test (például neutron-sugárzással történő) annihilációját, akkor a probléma megoldódni látszik.
Sokan erősen hajlanak arra, hogy ne vegyék figyelembe, mint a minden emberre vonatkozóan, Jézus feltámadását megelőzően ismert, a feltámadás tényéről szóló tanúságot, Mózes és Illés tábor-hegyi jelenését (Mt 17,3), valamint az evangéliumok többszörös tanúságát arról, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob élő személyek, akik az Atyával vannak (Mt 22,32, Mk 12,26-27, Lk 20,37-38, Lk 16,23), pedig ez utóbbi szövegrész Jézusnak is személyes érve a feltámadást tagadók felé.
Meg kell küzdeni a feltámadást hirdető keresztény tanítást egy másik irányból támadókkal is. Azokkal, akik a halál utáni rendszeres földi újra megszületést vallják. Érveik között a Bibliából is hoznak fel eseteket, (pl. Mt 17,10-13, Mk 9,10-03). Szerintem Jézus ebben az esetben ráhagyta a tanítványaira azt a népi hiedelmet, hogy Keresztelő János Illés reinkarnációja. Más helyeken viszont sem Jézusnál (Mt 11,9-15, Lk 7,26-28), sem az evangélistánál (Lk 1,13-17, 3,2-17) nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy János azonos Illéssel. Talán a legpontosabb megfogalmazás Lk 1,17/a-ban található: Illés lelkével és erejével, tehát nem a személyében. Hasonlóan, Jézus szemmel láthatóan csak ráhagyja a tanítványaira a hiedelmet: „És, ha el akarjátok fogadni (a hiedelmet): ő Illés, aki eljövendő volt.” Különben is: ha ez a reinkarnációs hiedelem valós lenne, akkor vajon ki beszélt Jézussal a Tábor-hegyen, Illés, vagy János?

Utolsó Ítélet, vagy Jézus újra eljövetele?

Jézus többször beszél a tanítványainak az ő Mennybe menetele utáni üldöztetésükről, továbbá Jeruzsálem elpusztításáról. Ez időnként összecsúszik az utolsó időkre vonatkozó próféciáival. Nem szándékozom végig elemezni, hogy melyik prófécia vonatkozik közvetlenül a Jézus Mennybe menetele utáni, a Jeruzsálem pusztulására vonatkozó és a későbbi időkre, majd a Jézus újra eljövetele (a Parúzia) előtti és alatti eseményekre, mivel ezek korszakhoz kötése sokszor csak önkényes lehet. Néhány, korábban talán nem eléggé figyelembe vett olyan elemet azért érdemes lenne felsorolni, ami a mai keresztény életünk számára tanulságos lehetne. Ilyenek:
(1) Jézus az utolsó időkre vonatkozó beszédeiben sehol sem beszél arról, hogy azt megelőzné, vagy azzal egyazon időben megtörténne a már meghaltak feltámasztása. Vannak ugyan olyan szövegrészek, amikből esetleg erre is lehetne következtetni, (pl. Mt 13,49-50, 16,27, 19,28-30, Mk 8,38, 13,27) de az egyértelműbben fogalmazó szövegekben egyáltalán nincs feltámasztásról szó. (pl. Mt 24,22, 27,37-42, Mk 13,27, Lk 18,26-35). Tehát ebből is látható Jézus más alkalommal elmondott szavaival egybehangzóan, hogy újra eljövetelekor a korábban meghaltakat nem támasztja fel. (Mert azok a halálukat követően mindjárt feltámadtak, az újra feltámasztásukra nincs szükség!)
(2) Hogy mikor jön el ismét Jézus – bár erre vonatkozóan a Szentírásban meghatározott időpont sehol nem szerepel – az bibliai szöveg-részekből igen eltérő következtetéseket lehet levonni. (2A) Vannak igen közeli, még a tanítványok életében bekövetkező eseményekre utaló szövegek (Mt 10,23/b, 16,28, 24,34, Lk 17,20). (2B) Vannak olyan szövegek, amik valamilyen jelhez, feltételhez kötik a Parúziát (pl. Mt 24,14, Mk 13,24-26 Lk 21,25-28). (2C) Vannak olyan evangéliumi szöveg-részek, ahol csak az Atya az, aki ismeri az időt (Mt 24,36, 25,13). Ezek a – szinte összeegyeztethetetlen – szövegrészek ne tántorítsanak el a Parúzia várásától, mert azt bizonyítják, hogy az evangélisták – pl. Máté – amikor ilyen adódott, nem szégyellték a látszólag ellentmondásos szöveg-részek összeszerkesztését. Ez – az itt megjelenő – ellentmondás tovább erősíti annak a koncepció-váltásnak a jeleit, mely szerint Jézus a tanítói küldetése elején „Izrael elveszett juhaihoz” jött, Isten Országának közeli megvalósítási programjával (Mt 10,6-7). Majd mikor „Izrael fiai” nem fogadták be, kiterjesztette a küldetését minden emberre(Mt 14,24), a megvalósítását a tanítványokra bízva, az „eljövetel” időpontja pedig az Atya titka maradt.
(3) Az utolsó időkre vonatkozó jézusi próféciákban visszatérő elem, hogy egy eléggé realisztikusan leírt (lokális?) kozmikus katasztrófa kíséri a parúzia eseményeit. (Mt 24,29-30, Mk 13,24-26, Lk 21,21-26, továbbá 2Pét 3,9-12). Ez arra mutat, hogy az Üdvtörténet földi része valamilyen (esetleg lokális, csak a mi Föld-golyónkra vonatkozó?) kozmikus jellegű katasztrófával fog véget érni, de hogy mikor, azt ma még nem tudjuk. Tehát minden olyan jóslat, amely szerint most már az utolsó időket éljük, ellenkezik az evangéliumok tanításával. (Lk 21,7-8, Mk 13,5-7, 21-23, Mt 24,3-5,23-27)

Élet az öröklétben

Erről a témáról van a legkevesebb ismeretünk. Szerintem ezért is olyan idegen (nagyon is érthetően!) sok ember számára a halál utáni élet tényének elfogadása. És ezt még „színezi”, hogy az uralkodó egyházi vélekedés szerint a halála után a legtöbb ember a „rossz helyre”, köznéven a Pokolra jut! Itt és most nem foglalkozom azzal (az alapvetően egzisztenciális) kérdéssel, hogy ki juthat (kinek kell jutnia) az örök kárhozatra, mert ennek eldöntésére csak a mennyei Atyának van kompetenciája. Annyit azért megkísérlek, hogy részben bibliai utalások, részben ilyen-olyan evilági tapasztalatok, illetve meggondolások, logikai következtetések alapján valami – igen halvány és hézagos – képet alkothassunk arról, milyen lehet az örök élet – legalábbis a „jó oldalon”?
Nézzük először, mi az, amit a Szentírásból megtudtunk, vagy legalábbis kikövetkeztethettünk. (1) Szellemi („angyalszerű”) lényekként támadunk fel, Jézus tanítása szerint. (Lk 20, 34-38) (2) Mindjárt a halálunk után kerülünk ilyen (feltámadott?) állapotba. ( Lk 23,42-43) (3) Ha a „jó helyre” (az üdvösségbe?) kerülünk, akkor (előbb-utóbb) Jézus – és rajta keresztül az Atya – közelében lehetünk. (4) Személyiségünk egy többé-kevésbé jelentős része az „átmenet” során leválik („leég”) rólunk. (1Kor 3,13-14) (5) Az ”új szerepkörünkben” (Pál apostol szerint) új feladatok is várnak ránk. (6) Nem biztos, hogy hasonlítani fogunk földi magunkra, ahogyan Jézust sem ismerték fel a külseje alapján a tanítványai. (Lk 24,16, 31)
További következtetéseket is levonhatunk az eddig megtudottakból. (1) A „szellemi”, „dicsőséges” testben való létezésünk (az előbbi kifejezések Pál apostoltól származnak) felszabadít a tér-idő korlátoktól. (2) A földi környezet hiánya lehetetlenné teszi a jelenlegi érzékszerveink (látás, hallás, tapintás, ízlelés, szaglás) használatát. (3) A transzcendenciában való létezés a jelenlegitől teljesen különböző kommunikációs formát tesz szükségessé. (Talán a gondolat-átvitelhez hasonlót. "Non-verbális kommunikáció".) (4) Mivel a Földön a személyiségünk döntő részét az itt használható képességeink, az ebből a létből eredő emlékeink, élményeink és tapasztalataink adják, személyiségünk „odaát” mintegy ki kell, hogy cserélődjön. (Lesz is rá időnk bőven!) (Itt jegyzem meg, hogy a „személyiség” kifejezést használom mindarra, ami belőlünk a halálunk után – bár nem testi, fizikai formában – továbbra is létezik és minket, mint egyes személyeket továbbra is reprezentál. Továbbá, a földi életünkön túli létet transzcendentális létnek nevezem, mivel talán jobb kifejezés, mint az „öröklét”, „szellemi lét”, vagy „feltámadott élet”.) (5) Feltehető, hogy ha valakinek nem kellően „karakteres” a személyisége, akkor az illető „beleolvad” a létező Örök Jó-ba. (Ez talán a Nirvána analógiája is lehetne.) (6) A transzcendenciába átkerült személyiségünk nem az „eredeti”, hiszen az eredeti, mint testünk része, a testünkkel együtt megsemmisül. Az eredeti személyiségünk magán viseli minden testi tulajdonságunkat, öröklötteket és szerzetteket egyaránt, annak mintegy „lenyomata”. (7) A halálunk után megmaradó személyiség az eredetinek egy „lementett” másolata, kópiája. Érdekes módon a tudatunk is „átmentődik” valószínűleg a másolatba. (Erről tanúskodnak a „halál-közeli” élményekről szóló beszámolók.) (8) A gond csupán az, hogy mindaz, ami most szép és jó, az – mivel teljesen ehhez a világhoz kötődik – a transzcendentális világban értéktelenné válik, és ennek hiányát nem tudom mi és hogyan fogja kompenzálni. (Talán, a kezdetén, ezt nem is lesz olyan könnyű átélni!)
Újabban többen az úgynevezett halálközeli élmények alapján kívánnak következtetni a transzcendentális lét sajátosságaira. Több hívő pszichiáter viszont óv az ilyen következtetésektől, mivel a halálközeli élményeknél nem látnak következetesen érvényesülő szabályokat. Nézzük meg tehát – tanulságul – a halálközeli élmények néhány sajátosságát. (1) Ha valaki elveszíti ideiglenesen a tudatát, vagy kómába esik, esetleg más krízis-helyzetbe kerül (pl. leesik egy szikláról) akkor érheti az úgynevezett halálközeli élmény (röviden: hké). (2) Az ilyen helyzetbe került embereknek csak kis hányada tud hké-ről beszámolni. (3) Akik ilyenről beszámolnak, a beszámolójuk nem egyforma élményekről szól, bár a beszámolókban vannak tipikus elemek is. (4) Bizonyos, hogy a egyes hké-knél vannak igazolható transzcendentális elemek, mint például, amikor valaki kívülről látja (és pontosan be is számol róla), hogy mi módon foglalkoznak az öntudatát vesztett testével, amíg végre visszatér belé az élet. (5) Nem minden, tudatát elvesztett személynek van hké-ja!
(Eléggé messzire mentem el ezzel a gondolatmenettel. Lehetséges, hogy az egész látásmódom, a következtetéseim helytelenek. Ha így van, kész vagyok az ezeket cáfoló érvelés befogadására. Jelenleg viszont erősen meg vagyok győződve látásmódom és következtetéseim helyességéről. Amit leírtam, azt inkább mások számára gondolat-ébresztőnek szántam, nem pedig elfogadtatás végett. Ezért kérem, ha valaki mindezt elolvassa, ne támadásnak, hanem együtt-gondolkodásra ingerlőnek vegye. Számomra fontos felismerés az is, hogy amit Jézus a tanítványainak a földi létekor elmondott, annak csak igen kis részét jegyezték meg a tanítványai, és még ennél is kisebb rész került később írásba foglalásra. Ami végül leírtak, azt is a tanítványok ismereteinek, gondolkodásmódjának, szemléletének torzító tükrén keresztül ismerjük. Reméljük, hogy az ilyen körülmények között leírt szövegek mégis – a Szentlélek segítségével – a mennyei Atya nekünk szóló üzenetének többé-kevésbé a lényegét közvetítik.)

Szubjektív kommentár

Nyilvánvaló, hogy az eddigiek is a saját személyemen, érzéseimen átszűrve kerültek leírásra, olykor szelektív kiemelésre. Ezen túl is van néhány – a feltámadásra, az örök életre vonatkozó – olyan személyes véleményem, amelyet ennek a fejezetnek a keretében kívánok rögzíteni.
Először: Félek a halálomtól. Ha már elodázhatatlanul közelinek fogom érezni, nagyon be leszek ijedve.
Másodszor: Nagyon sajnálom a testem elvesztését. Kár ezért a fantasztikusan bonyolult – és még ma is elég jól működő – „szerkezetért”. (Lám, milyen pazarlóan gazdag az élet működtetése.) És mégis, ha az életerő elszáll belőlem, a „maradék” már semmit sem ér, sőt eltakarítása külön gondot és költséget okoz.
Harmadszor: Mindem valaha élt, ma élő és majd életre jövő ember iránt a maga egyediségében, megismételhetetlenségében nagyon nagy tiszteletet és empátiát érzek.
Negyedszer: Nyilvánvaló, hogy testünk elvesztésével elveszítjük érzékszerveinket is. nem tudni, hogy ezek nélkül hogyan és mit fogunk érzékelni, különösen transzcendens környezetben. Erősen remélhető, hogy lesznek helyettük más érzékelési lehetőségeink, mivel ezek nélkül értelmetlen lenne létezésünk. (A halál-közeli élményekről szóló beszámolók is erre utalnak.)
Ötödször: Egész személyiségünk arra van kondicionálva, amilyen környezeti hatások most érnek. (Erre a világra vagyunk teremtve.) Mindez teljesen idegenné válik a transzcendenciában.
Hatodszor: Emlékeink az „evilág” többé-kevésbé hű lenyomatai. „Az ember nem más, mint a múltja.” Ha ezek a jelentőségüket vesztik, mi marad meg a személyiségünkből?
Hetedszer: A transzcendens létben szerzendő új tapasztalatok, ha elég sokáig (örökké?) érnek minket, el fogják mosni, törölni a korábbi (földi) életből szerzetteket. Ezért a régi élmények, tapasztalatok, ismeretek teljesen elveszíthetik a jelentőségüket. (Pl. családi és más szeretet-kapcsolatok.)
Nyolcadszor: Feltételezem, hogy az „odaát” levők nem azért nem járkálnak vissza, mert tilos, hanem azért, mert számukra az „evilág” már elveszítette a jelentőségét. (Kivéve azokat, akiket valamilyen „itteni” feladattal bíznak meg).
Kilencedszer: Tagadom, hogy „odaát” nincs idő, nincs mozgás, nincs változás, csak egy halálos „kőbe-zártság”. Ha a mennyei Atya tevékeny (amit többször kinyilatkoztatott magáról) akkor, akik a közelében vannak, feltehetően Vele együtt tevékenyek lehetnek.
Tizedszer: Az volna az igazságos, ha azok, akik kifejletlen személyiséggel kerülnek „át” (mint pl. a csecsemők), azoknak módjuk lenne teljes személyiséggé kifejlődniük.
Tizenegyedszer: Lehet, hogy nem mindenki kerül „át”? Jézus említést tesz az örök halálról. És attól (is) rettegek, hogy valami, jelenleg előttem ismeretlen okból én is ebbe a kategóriába fogok esni. (Persze, azt már nem fogom érzékelni, ha az „örök halál” szó szerint értendő).
Tizenkettedszer: Nem lehetséges, hogy tartósan az Örökkévaló közelében levők egyszer csak beléolvadnak, elveszítve saját személyiségüket? (Nirvána?)
Tizenharmadszor: Az örök élet reménye arra indíthat mindenkit, akinek ebben bizonyossága van, hogy az „evilági” dolgokat valós értékükön kezelje. Ez azt jelenthetné, hogy bármi történjék is ebben az életben velünk, semmi sem számít az örök élethez képest. Nos, csak igen kivételes esetben látom ezt a „szenvtelen” kívül-maradást még neves, vagy kevésbé neves egyházi személyeknél sem. Meg sem kísérlem ezt a „dolgokon való kívülállást” keresni magukat buzgó kereszténynek mondó, nem egyházi személyeknél.
Tizennegyedszer: Az „örök élet reménye” csak akkor állhat fenn, ha feltétlenül bizakodunk Isten feltétlen irgalmában. Nyilván cselekedeteim és főleg elhanyagolt lehetőségeim, sőt kötelezettségeim számba vétele mutatja a legnagyobb deficitet. Az vígasztal, hogy – irgalmassága mellett – Isten látja a képességeimben, lelki erőmben fennálló deficitet is
 

A Misszió mai gyakorlati kérdései

A megvalósítás kérdései

Jézus – az evangéliumok tanúsága szerint – megparancsolta a tanítványainak, hogy hirdessék az egész világon az evangéliumát, de beszélt arról is, hogy Isten Üzenete az ember-társsal szembeni viselkedésről az emberi társadalomban meg nem értést, sőt ellenségességet fog kiváltani (Mk 13,9-13). Bár ma "csak" a mozlim és a kommunista uralom alatt álló országokban üldözik azt, aki az Üzenetet hirdeti, az úgynevezett keresztény kultúrkörbe tartozó országokban is a társadalomnak csak kicsiny töredéke él a jézusi Üzenet szerint. Az önzés, a versengés, a céloknak akár az erőszak alkalmazásával való elérése sokkal vonzóbb viselkedési formák a magukat kereszténynek valló emberek számára is, mint amit Jézus hirdetett. Hogyan lehetne mégis elérni, hogy az emberiségnek legalább a mértékadó hányada elfogadja a jézusi normákat, hiszen – ma már úgy látszik – a kölcsönös erőszak eszkalálódásának lehetősege miatt, az egész emberiség túlélése forog kockán?

Mi vonzotta az embereket az első időkben?

Jézus korában és az első századokban a feltámadás ígérete és Jézus közeli visszajövetelének reménysége (Mt 10,23b, 24,34 Lk 9,27) és nem utolsó sorban a korai keresztény közösségek egymást segítő, szolidáris szeretete volt a fő vonzó erő a kereszténység terjedésében. Jézus közeli visszajövetelében való remény hamarosan elenyészett, de a másik két vonzerő még századokig fennállt.

A segítő, szolidáris szeretet

közösségei helyenként ismét és ismét felbukkannak, de nem tudnak, vagy nem is szándékoznak betagolódni a hivatalos egyházi hierarchiába. Ezért – meg az időnként jelentkező (többnyire a jézusi parancsokra hivatkozó) radikális nézeteik miatt – ezek a magukat kereszténynek valló közösségek (újabb kori elnevezéssel: kisközösségek, ill. bázis-közösségek) ritkán kapták meg a hivatalos Egyház támogatását, sőt régebben sokszor, mint eretnekeket, egyházilag üldözték őket. Pedig ezek a közösségek lennének elsősorban az Üzenet terjesztésének a fő letéteményesei, mivel a szeretet-közösségeknek van ma is nagyobb vonzóerejük.

A feltámadás reménysége

– a még a magukat hívő kereszténynek tartó emberek között is – mára csak igen kis részüknél maradt meg. Ez nagyon is érthető, mivel egyrészt az életkor meghosszabbodása, a betegségek visszaszorulása, egyáltalán a létbiztonság lényeges javulása, másrészt a feltámadásra, örök életre vonatkozó tanítások és a szinoptikusokban Jézusnak tulajdonított, erre vonatkozó szövegeknek egy azonos evangéliumon belül sem egységes szemlélete az egész kérdéskör kritikai jellegű újra-feldolgozását igényli.

Nézzünk tehát néhány, Jézus által használt kifejezést, ill. fogalmat:

Isten Országa, mennyek országa (Márknál és Lukácsnál I. o, Máténál m. o.) :
Igen nehezen körülhatárolható fogalom, egyszer a mennyországot, tehát az üdvösséget, Istennél levést jelenti, máskor pedig Isten eljövendő földi uralmát. A „hasonlatos a mennyek országa”  bevezetéssel kezdődő példázatok egyrészt annak egyedülálló értékét mutatják, amiért mindent érdemes odaadni, másrészt pedig a mennyországot jelenti, ill. Isten atyai szeretetét (Mk 10,15).

Menny, mennyország:
Isten „lakóhelye”, az Istennél levők helye. A szegény Lázár történetében: „Ábrahám kebele”. Ez nem más, mint ahol a Jézus korabeli zsidók között elterjedt egyik vélekedés szerint az ősatyák és a nagy próféták Isten közelében vannak. (Nyilván Mózes és Illés onnan jöttek Jézussal beszélni a megdicsőülés hegyére.)

Feltámadás:
Jézus háromféle feltámadásról beszél: a földi ittléte előttiekről (áttételesen) amikor azt mondja „az élők Istene”, és „az ő számára mindenki él” (Lk 20,38), továbbá amikor a saját feltámadásáról beszél, valamint az utolsó ítéletkor történő eseményről. (Jézus egyszer sem említi feltámadásként, amikor halottakat támaszt fel, hanem „csak” megteszi, mivel ezek nem az örök életre szóló feltámadások.) Jézus nem tesz határozott különbséget a földi élete előtt már Istenhez kerültek és az utolsó ítéletkor föltámasztottak között, így az „utolsó ítélet” csupán egy drámai sűrítésnek tűnik. Ezt látszik megerősíteni az a kereszten tett kijelentése is: „Ma velem leszel a Paradicsomban.” (Lk 23,43/b)

 
Egy igen elgondolkodtató kérdés: 

Szükség van-e általában testi, fizikai létünkre a halálunk után? Ugyanis, ha az Úrral leszünk, fizikai valónkat nem tudjuk használni, mert „az Isten lélek” (Jn 4,24), tehát mi is lelki (transzcendens) valóságunkban lehetünk csak vele. Ettől még Isten adhat képességet, hogy használjuk testi valónkat, de minek? Hiszen, mint Jézus a „szegény Lázár” példázatában mondja, le vagyunk tiltva, hogy halálunk után itt a földön testi valónkban megjelenjünk. Jézus egyértelműen utalt arra, hogy a feltámadás után minden másképpen lesz: „…akik méltónak ítéltetnek arra, hogy részesei legyenek a jövendő világnak és a halálból való feltámadásnak, azok nem nősülnek majd, és férjhez sem mennek. Sőt azok meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiai lesznek, mivel a feltámadás fiai.” (Ez vigasztaljon és erősítsen meg minket mindenkor!)

 Természetesen, nem tudjuk,

hogy mi lesz azokkal, akik „nem részesei a jövendő világnak” és azt sem tudjuk, hogy az ilyenek-e azok, akik az „örök tűzre” (Mt 18,8 25,41 Lk 13,28) kerülnek?

Lehet-e ma az Üzenetet széles körben elfogadtatni?

Ma a média – és különösen hirdetések – az embereknek elsősorban nem az értelmére, vagy az érzelmeire, hanem az ösztöneire kívánnak hatni. Miközben az emberiség – és elsősorban annak a fejlettebb része – a természettudományos ismeretekben és a technikai civilizációban a korábban elképzelhetetlen mértékben fejlődik, az egyes társadalmi közösségek régi szerkezetének felbomlásával (ami különben ugyancsak az előbbiek fejlődésének következménye) normakövetési hajlandósága katasztrofális mértékben csökkent, az ösztönein keresztül való befolyásolhatósága ennek mértékében növekedett. Ez alól talán egyedül

a mozlim országok társadalma

a kivétel, amely valószínűleg éppen a nem mozlim – különösképpen az euro-amerikai – társadalmak jelenlegi szerkezeti bomlásának hatására egyre merevebb, „fundamentalistább” lesz, kitermelve magából az egyre veszélyesebbé váló és az egész világot fenyegető és a legrosszabb emberi ösztönöket kihasználó terrorizmust. (A leírtak miatt fontos lenne az ember ösztönvilágának legalább vázlatos feltérképezése és egy jó irányú befolyásolás lehetőségének a megkeresése.)

Az embernek – akárcsak minden élőlénynek – két fő ösztöne van:

a létfenntartási és a fajfenntartási. Az összes „kényszeres késztetések” ezekből vezethetők le. Van ezeken felül az embernél még néhány olyan képesség, amelyeket, ha nem használnak, akkor az ember személyisége korcsosul, károsodik. Ezek: beszéd, a kommunikáció és a munka, az alkotás. Az ösztönök, késztetések és képességek használata szükséges az emberi társadalom működése és az egyes emberek egészséges élete érdekében. Az egyes ösztönök működésének elfojtása, túlzott korlátozása éppúgy káros és veszélyes, mint azok túlzott szerephez jutása. A helyes mérték és egyensúly beállítása elméleti elképzelések szerint nem lehetséges. Az egyén életében az arányok és mértékek beállása az emberi társadalommal való rendszeres kölcsönhatás eredménye. A viszonylag konfliktusmentes kialakulást nagymértékben támogatják és segítik a társadalom, ill. egyén által elfogadott normák (emberi törvények, isteni parancsolatok, írott és íratlan szabályok). A különböző fő- és leszármaztatott ösztönök, az ezeket szabályozni hivatott normák és elvárások, valamint az ezekből eredő normasértések és az ezek feloldását szolgáló „technikák” részletesebb leírása szétfeszítené ezeket a kereteket.
 

Az ember és a transzcendencia

Az ember – ismereteink szerint egyedüli földi lényként – képes a nem-fizikai valósággal (a transzcendenciával, vulgárisan, a "túlvilággal") valamiféle kapcsolatra. Nem mindenki egyformán képes erre – amint arra egy korábbi blogban utaltam – hanem személyenként változó formában és mértékben. Nem tudok másra gondolni, minthogy ez egy, már a születéskor meglévő (genetikus?) adottság, amit vagy használ valaki, vagy nem. Az is lehetséges, hogy egész éltében nem kerül tudomására, hogy ilyen képessége van. Nagyon valószínű, hogy ilyen képességgel – bizonyos mértékben – minden ember rendelkezik és ez a képesség gyakorlással fejleszthető is. A transzcendencia lényegéről, valóságáról csak igen szegényes ismereteink vannak, és ha csak egyetlen forrásra hagyatkozunk, a Szentírásra, az abból szerezhető ismeretek sem teljesen konzisztensek. A Szentírásból származó ismereteink elsősorban próféciákból, látomásokból – és kiemelkedő jelentőséggel – közvetlenül Jézustól származnak. A transzcendenciáról nemcsak passzív ismereteink vannak, hanem „belenyúlhat” a mi mindennapunkba is. Megtörténhet ez kérésre (ima eredményeképpen), de megtörténhet spontánul, minden kérés nélkül is. Ezeket a „belenyúlásokat” nem könnyű mindig felismerni, ez csak nagyon ritkán, utólag, annak tudatára jutni, különösen akkor, ha az külön kérés nélkül történt. A „belenyúlások” többnyire az egyes embereken keresztül történnek, ezért is nehéz azokat felismerni. Ezek az említett, emberen keresztül történő „belenyúlások” újonnan felmerülő ötletek, gondolatok, szándékok formájában jelennek meg, sokszor úgy, hogy a befolyásolt személy sem is ismeri fel: ez eredetileg nem az ő gondolata volt. Hogyan lehet akkor mégis azt mondani – legalább utólag – hogy ez a „Szentlélek műve” volt? Legfeljebb abból, hogy az illetőre korábba egyáltalán nem volt jellemző ilyen gondolat, cselekedet. Léteznek ezen felül még ma is „látható jelek”, amelyek döntő része úgynevezett csodás gyógyulás. Ezek az események rendszerint kérést (imát) követően történnek. Egyáltalán nem minden kérés eredményeképpen történik meg a várt esemény, de hogy miért nem, azt nem lehet tudni. Egy ilyen, sikertelen kérést követően, következtetni szoktak többféle okra, mint pl. nem elég kitartóan kértek, nem elegendő hittel, a kérés teljesítése másoknak okozott volna rosszat, stb. Egy tényezőről általában elfeledkeznek, és ez a környezeti hatás. Ugyanis minden, ilyen rendkívüli esmény (csoda): hitre indító esemény lehet. Ha az esetleg bekövetkező esemény körül hiányzik a hitre fogékony környezet, (genius loci?) igen különleges kegyelem, ha mégis csoda történik.
Vannak kérés nélkül bekövetkező „spontán” transzcendentális események is. Ezek jelként szolgálnak, és kiemelkedően a hitre indítás a fő feladatuk. A kérés, vagy az erre irányuló akarat nélküli (spontán) transzcendentális események sokkal ritkábbak, mint a fehér holló. Persze, a kérésre (imára) megtörténő események (köznyelven: csodák) sem teremnek minden bokorban. (Vannak, akik minden váratlan - vagy esetleg titkon nagyon is elvárt - eseményt "csodaként" élnek meg.) A valóban transzcendentális eseményre utaló eseményekkel (a csodákkal) kapcsolatban különösen azt kell megjegyezni, hogy létre jövetelüket nagyon sok tényező befolyásolja. Így – a már említett „genius locin” kívül – elsősorban a csoda megtörténtében aktív szerepet játszó, a csodát kérő (esetleg akaró) személy(ek) képessége csoda kikönyörgésére (vulgárisan kifejezve: hitre). Ez(ek) a személy(ek) egyben a csoda alanya(i) is lehet(nek). Ha a csodát előidéző és annak érintettje nem ugyanaz a személy, akkor is szükségesnek látszik, hogy a esemény alanya is aktív bizalmat (hitet) tanúsítson a csoda megvalósulásában. Úgy tűnik, hogy egy, erre kivételesen képes személy, közvetlen akarattal is létrehozhat transzcendentális eseményt (csodát). Ekkor valamilyen módon kapcsolatba lépve egy „transzcendentális erőtérrel”, onnan „erőt” leszívva, annak segítségével csodát tesz. Amnnyiben ez igaz, akkor csoda lehetséges lenne gonosz szándékból is – amint azt sokan állítják.
(Megjegyzéseim: Ismételten végigolvasva az előzőkben leírtakat, látható, hogy ez több ponton némileg átértelmezi a keresztény hit érvényes tételeit. Ez nem változtat azon, hogy amit leírtam, az a Szentírás szövegein, különösen Jézus szavain alapul. Nem lehet remélni a hivatalos hittani tézisek korrekcióját, sőt valószínűsíthető az előzőkben leírtak részleges, vagy teljes elítélése. Mégsem tehetek mást, mint – Isten irgalmából, szeretetének erejével – megmaradok ezen ismeretemben, legfeljebb – egy alkalmatlan környezetben – csak megtartom magamban. Ezek után felmerül a kérdés, hogy ha a leírtakat nem lehet publikálni, akkor mi értelme ennek az „eszmefuttatásnak? Pedig éppen az volna a cél, hogy minden ember megismerhesse és gyakorolja Jézusnak a másik ember iránti irgalomra és megbocsátásra vonatkozó tanítását, vallási és világi meggyőződésétől függetlenül. Egyelőre nem látom a megoldást a dilemmámra. Isten legyen irgalmas nekünk, embereknek!)
 

Jézus, mint áldozat

Jézus, amikor elkezdte tanítói működését,

Izrael elveszett juhait (Mt 10,6, 15,24) akarta az ÚR-hoz vezetni. Sokat bánkódott azon, hogy ez nem sikerült (Mt 23,37, Lk 23,28, Mt 11,16-17). Amit Jézus tanított, sok embert ellenségévé tett. A vallási vezetők azért gyűlölték meg, mert a mózesi törvényeket nemcsak, hogy sok esetben nem tartotta be, de nyilvánosan kritizálta (Mk 2,27). A követői közül pedig sokan azért botránkoztak meg a tanításán, mert a másik emberrel szembeni viselkedési normákat a mózesi törvényekhez képest lényegesen megszigorította. (Lk 6,27-36, Mt 18,21-22) Előre látta és a tanítványainak többször el is mondta: Izrael vallási vezetői, akik ellenségeivé váltak a tanítása és cselekedetei miatt, végül elfogják és megölik.

Amíg a tanítványainak át nem adta

mindazt, amit továbbadásra kapott mennyei Atyjától, addig igyekezett elkerülni a nyílt szembekerülést Izrael vallási vezetőivel. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy „Izrael elveszett juhai” nem hallgatnak a szavára. elérkezettnek látta az időt a mennyei Atyja nevében való nyílt fellépésre. Ezt a drámai csúcspontot nagyjából hasonlóképpen írják le a szinoptikusok, de a legjobban szerkesztett változat Lukácsé. Nála a dráma lépésről lépésre bontakozik ki. (V. ö.: Mt21,23-27, 21,42-46, 22,15, 22,23, 22,41-46, 23,1-39, 24,1-2 Mk 11,15-19, 12,10-12, 12,35-40, 13,1-2, 14,1-2, Lk19,41-48, 20,1 8, 20,20, 20,41-47, 21,5-6, 21,37-38, 22,1-6)

Jézus, hogy a tanítványaivértanúsága nem volt hiábavaló  legalább utólag megértsék:

és hogy Istennek Izraellel, mint különleges helyzetben levő néppel kötött szövetsége megszűntnek tekintendő, új „áldozati rendet” és új szövetséget vezetett be: az eucharisztiát. Az eucharisztia teljesen új fogalom és új „rítus”. Hangsúlyozandó, hogy nem áldozat. Nemcsak azért, mert Jézus csak egyszer halt meg a kereszten, hanem azért is, mert Isten, akit Jézus Atyának hívott, nem igényli az áldozatot. Sem akkor, sem most nem igényli, de a Jézus korabeli embereknek ezt nem lehetett megmagyarázni. Az eucharisztia, ez az új fogalom mind a mai napig nem kapott megfelelő kifejtést, csupán teológiai megközelítésben foglalkoztak vele, mert bevezetésének az előbbiekben leírt indokait – úgy tűnik – a tanítványok sem látták tisztán. A Jézus által kijelentett új szövetség következtében a jeruzsálemi Templomban folyó áldozati tevékenység – hiába folytatták még tovább vagy negyven évig – érvénytelenné vált. A váltást Jézus korában nem lehetett másképpen érzékeltetni, elfogadtatni, csak az áldozat bemutatásának valamiféle helyettesítésével. Jézus saját magát állította oda, mint egyszeri és örök időkre szóló helyettesítést az Izráel papjai által rendszeres áldozatbemutatás helyett. A rendszeres áldozat-bemutatás helyettesítése – amint az értelmezők-magyarázók előtt ez már nagyon korán egyértelművé vált – nem lehetséges másképpen, csak az új áldozat alanyának minden határon túli felértékelésével. Tehát nem elég, ha az áldozat ember, az sem elég, ha az áldozatnak a halála előtt a kivégzéskor használt legnagyobb kínzásokat kellett elszenvednie, az áldozatnak ezen felül többnek kell lennie, mint egy egyszerű embernek, aki nem más, mint maga Isten. Mivel az áldozatot, Jézust, követői Isten Fiaként is elismerték, és a hellén-római világban ez nem okozott semmiféle megbotránkozást, istenként is lehetett tisztelni. Utóbb a teológusok küzdöttek meg azért, hogy Izrael egyetlen személyként elfogadott és tisztelt Istenéből kifejtsék a három személyű egy Istent.
Az ÚR már az Ószövetségben kijelentette: „Nem gyönyörködöm a véres áldozatban” (Zsolt 18). Jézus az áldozatnál előbbre valónak mondta a haragossal való megbékélést (Mt 5,23-24) és helyeselt az írástudónak, amikor azt mondta: a felebaráti szeretet több minden véres áldozatnál (Mk 12,33b). Érdekes, hogy Jézus beszédeinél a megváltás csak az utolsó ítélettel kapcsolatban szerepel, egyetlen helyen (Lk 21,28b) mint megszabadulás a nyomorúságból. Jézus az örök életet az Őt mindvégig követőknek ígéri (Mt 24,13, Mk 13,13b, Lk 21,19). Ezt a lehetőséget viszont minden embernek biztosította (Mt 28,19, Mt 22,9-10, Lk 14,21b-23).

Az ókori népek hitvilágának egyik alap-eleme volt,

hogy az Isten, ill. az istenek kiengesztelésére, haragjának elkerülésére, áldozatra van szükség. Jézus egyik, teljesen új tanítása volt, hogy Isten szerető Atya, aki megbocsát a megtérő bűnösnek. Ezt a bűnbocsánatot rendszeresen gyakorolta is a mennyei Atyja nevében – a farizeusok legnagyobb megbotránkozására. Jézus arra tanította a hallgatóit, hogy Isten, mint szerető Atya, megbocsát, ha mi is megbocsátunk az ember-testvérünknek (felebarátunknak) (Mt 6,12) és kizárólag aszerint ítél meg minket, ahogyan embertársunkkal viselkedünk (Mt 25,35-40).

Az eucharisztia a mai kor kérdéseiben

Jézusnak az eucharisztiát elrendelő szavainak az újraértelmezése nem merült fel kérdésként egészen a 16. századig. A reformáció korának végével a frontvonalak megmerevedtek és mindenkit, aki a kérdéshez hozzá mer nyúlni, eleve besorolják a reformáció óta kész „skatulyák” valamelyikébe. (katolikus-ortodox, lutheránus, zwingliánus-kálvinista, agnosztikus-hitetlen) Pedig ma már nagyon is megérett az idő a dolgok újragondolására, mivel egy kívülálló számára egyáltalán nem látszik elegendőnek egy „credo quia absurdum” (hiszem, mert lehetetlen) jellegű válasz az esetleg feltett kérdéseire. (Természetesen ma is szép számmal vannak, akiket különösen vonzanak egy vallás misztériumai, titkai.) Ha nincs is szándékomban az eucharisztiával kapcsolatosan minden lehetséges kérdést feltenni, majd a lehetőséghez képest megválaszolni, jó lenne mégis azok egy részével foglalkozni.

Elsőként hadd írjak le néhány kérdést,

ami már engem és sok mást is foglalkoztatott: 1) Mi történik mégis akkor, amikor az ú.n. „átváltozási igéket” a kenyér és a bor fölött elmondja egy arra rendelt személy, ha a kémiai vizsgálatok semmiféle változást nem mutatnak ki? 2) Amikor Jézus elrendelte az eucharisztiát, ott ült a tanítványai között. Hogyan lehet akkor mégis, hogy a kezében a kenyér és a bor átváltozott a saját húsává és vérévé? 3) Miért kell enni és inni az eucharisztiát, ha a hivatalos tanítás szerint is az néhány percen belül lebomlik és így hatását elveszti? 4) Mit akart kifejezni, létrehozni Jézus az eucharisztiával?A feltett kérdésekre

olykor többféle válasz is adható

Kíséreljünk meg most néhányat ezekből felsorolni: Ad 1) Hogy történik-e valami az „átváltozási igék” elmondásakor, az független attól, hogy aki azt elmondja, hisz-e abban, amit elmond. Annak a személynek az alkalmassági feltételeiről, aki az igéket mondja, már eltér az egyes felekezetek véleménye, csak abban egyeznek, hogy az illetőnek erre felhatalmazást kell kapnia a saját egyházi elöljárójától. Hogy ténylegesen milyen módon van jelen Krisztus az eucharisztiában, ill. hogy jelen van-e egyáltalán, független attól is, hogy mit hisz róla, aki azt magához veszi. Tény, hogy az „átváltozás” fizikailag nem történik meg. A feltett kérdésre a válasz lehet természettudományos, filozófiai és teológiai egyaránt. Egy lehetséges válasz szerint Krisztus a feltámadása utáni, „dicsőséges” állapotában van jelen. Ez viszont elfogadható választ adhat a 3) kérdésre, mivel ekkor – mivel nem romlandó – lehetséges a befogadóban a tartós jelenléte is, aminek megszűntét a Krisztussal való lelki kapcsolatban beálló törés – mint például bűn, engedetlenség – indokolhatja elsősorban. Ugyanez áll a 2) kérdésre is, hiszen Jézus feltámadás utáni („dicsőséges”) testére már nem lehetnek érvényesek a fizikai (tér és idő) korlátok. Ad 4) a) A templomi áldozat érvénytelen. b) Lélektani szükséglet egy áldozat-helyettesítés. c) A tanítványokat tartósan összefogó szertartást (rítust) kívánt adni. Olyant, ami megkülönbözteti őket másoktól, de formájában nagyon hasonló az ismert széder-esti szertartáshoz. (Közös étkezés, előtte imával egybekötött kenyér-törés, a vacsora után áldás-mondás, majd közös pohár-ürítés.) Mivel Jézus azt mondta: „Ezt cselekedjétek”, ma is így kellene ezt az „emlék-vacsorát” megülni.

Lényeges közös vélekedése az összes keresztény felekezetnek,

hogy az eucharisztiában részesülő személy – felekezetenként változó formában és mértékben – de Jézussal közvetlen, transzcendentális kapcsolatba, közösségbe kerül. A kapcsolat intenzitása elsősorban az eucharisztiát magához vevő személy készségétől, felkészültségétől függ. Lehet, hogy valaki csak kárára veszi magához az eucharisztiát (1Kor 11 27-29). A másik véglet a kizárólag az eucharisztiából való táplálkozás, amint azt konnesreuthi Neumann Teréz esete mutatja. Ő a 20. század egyik jele volt, hiszen évtizedeken keresztül semmiféle ételt és italt nem tudott magához venni a heges torokszűkülete miatt, de naponta részesült az eucharisztiában. Mivel az eset orvosilag és hatóságilag többszörösen dokumentált, mutatja, hogy a transzcendentális valósággal való intenzív kapcsolat lehetősége – ami pl. lehet ima, szentség – ha kellő ráhagyatkozással, vagy végső szükségből élnek vele, emberileg elképzelhetetlen hatású erőforrás lehet. Ezen gondolatok felvetése után egy következő blogban már nem kerülhető meg az ember és a transzcendencia viszonyának részletesebb tárgyalása.
 

Jézus emberségének sajátosságai

Jézus, bár szűztől született, valóságos emberként élt itt a Földön.

Mint korának embere gondolkodott, a világról szóló ismereteit is a környezetéből szerezte. Mindemellett határozottan tudatában volt, hogy fogantatása isteni beavatkozás eredménye. Nyilván, amikor erre eléggé érettnek gondolták, anyja és nevelőapja elmondták neki, amit erről tudtak és tapasztaltak. Bizonyos, hogy igen jó képességű fiatal volt, erről tanúskodik – a későbbi nyilvános szereplésein túl – a tizenkét éves koráról szóló templomi történet.

 Fogantatási (származási?) körülményei

kicsi korától tudatosították benne, hogy mennyei Atyja különleges szerepet szánt neki. Nehéz lehetett neki ezzel az ismerettel felnőni, együtt élni. Ráadásul úgy, hogy – amint azt az evangéliumok is tanúsítják – még a közeli rokonai sem ismerték fogantatásának titkát (Lk 4,22).
A születésénél megtörtént isteni közreműködés ellenére Jézus nem lett egy biológiai hibrid, hiszen Isten, mint a transzcendens valóságba tartozó személy, nem rendelkezik genetikus kóddal, bár – amint azt a Teremtés tanúsítja – mások számára alkothat ilyent. De hát akkor

„Hogyan lehetséges ez?”

mondhatjuk Máriával, Jézus édesanyjával. Mai biológiai, genetikai ismereteink alapján erősen valószínűsíthetjük, hogy Lukács tanúsága szerint „…a Magasságos ereje árnyékoz be téged…„ kifejezés egy női petesejten - in utero - végzett génmanipulációra utal. A beavatkozás mértéke mindenképpen számottevő lehetett, mert egy női génkészletből kellett egy férfiét kialakítani. A manipuláció – ismereteink szerint – lehetséges. Az eredmény – ne féljünk kimondani – egy mutáció. Hogy a genetikus beavatkozás sikeres volt, az a kortársak tanúságából egyértelműen kiviláglik. Hogy Jézus génjeinek átörökítő képessége is „működőképes” volt-e, azt nem lehet tudni. Az biztos: teljes értékű emberként élt itt a Földön, kivételes fizikai képességeiről, teherbírásáról az evangéliumok szenvedés-története tanúskodik.
Amint az köztudott, az embereknek

a transzcendens valóság iránti érzékenysége

igen eltérő. Vannak, akik „vakok” ebben a dologban, míg másokból nagy misztikusok lesznek. Feltehető, hogy ez is főleg genetikus adottság. Ilyen alapon az is lehetséges, hogy a Jézus fogantatásakor a „Szentlélek által” végzett genetikai manipuláció során egy feltételezett transzcendencia-érzékenységet befolyásoló gén teljesen át lett alakítva, és ez által Jézus a transzcendens világgal és ezzel egyben mennyei Atyjával való kapcsolata szuper-szenzitívvé vált.
Jézus, amikor elérte azt az életkort, amikor már, mint tanítót, kortársai el tudták fogadni, otthagyta – valószínűleg addig művelt – foglalkozását és tanítványokat gyűjtve maga mellé, tanítani kezdett. Megnyilvánulásaiban, tanításában korának fogalmait, világképét használta. Valószínűleg nem is gondolkodott másként, semmi jel nem utal erre. Pl.: menny-föld-pokol fogalmak használata, a beszédében a „…föld végső határáig…”, az „Ábrahám kebelén” kifejezések alkalmazása, és hogy a betegségeket sokszor, mint megszállottságot kezelte.
 

Jézus arcai

Akik gondosan áttanulmányozták az Újszövetséget,

azok számára jól látható, hogy a szinoptikusokban, János evangéliumában, ill. Pál leveleiben Jézusnak három, karakteresen eltérő arca látható. Az újszövetségi kánon összeállítói úgy döntöttek, hogy mindhárom arca igaz és egyenértékű. Utána néhány száz évig azzal foglalkoztak, hogyan hangolják össze ezeket a helyenként igen eltérő, sőt ellentmondó vonásokat. Felmerült bennem, hogy esetleg a három közül csak az egyik, vagy csak kettő az, ami közel áll a valóságoshoz. Tudom, ez egyáltalán nem egyéni lelemény, hiszen Markion már az első században kísérletezett hasonlóval (amíg jól el nem verték rajta a port). A 19-20-adik században felvirágzott Szentírás-kutatás viszont sok tabut megdöntött. Ezek a kutatók viszont (bölcsen) nem értékelik a vizsgált szövegeket a mondanivaló tartalmára vonatkozóan, így nem nagyon bántják ma már őket a kutatásaikért. Csak a teológusok nagy része aggódik – nyíltan, vagy csak magában – hogy a „redakciós korrekciók” nyilvánosságra kerülése miatt ne kelljen átépíteni a teológia nagy nehezen kiegyensúlyozott építményét.

Pál apostol Jézus-képe

az írott források közül a legrégebbi. Talán ezért és korai elterjedtsége okán nyert akkora tekintélyt a korai egyházban. Mondandója kikerülhetetlenné, vitathatatlanná vált. Három fő téma köré csoportosítható leveleinek tartalma:
• a törvény, bűn, megváltás, kegyelem viszonyának kifejtésére,
• pasztorációs, életviteli, erkölcsi tanácsaira és
• saját keresztény életének, belső küzdelmeinek megvallására.
Pálnál nem Jézus beszél (1 Kor 11,24-26-ot kivéve) hanem Jézusról beszél – az ő sajátos szemlélete szerint. Hogyan gondolkodott Jézus, mit tanított, abból Páltól nem sokat ismerhetünk meg. Pál kezdettől meglévő nagy tekintélye az első időkben valószínűleg elsősorban pasztorációs intelmeinek és erkölcsi tanításainak köszönhető. Később a nagy misztikusok is Pál személyes vallomásainak nyomán haladtak. A reformáció újra felfedezi Pál leveleit. A reformációban Pálnak a törvény, bűn, megváltás, kegyelem köréről vallott tanítása vált központi tanná. Ennek a kérdéskörnek a fontossága Pálnál érthető, hiszen ő egy törvénytisztelő rabbiból lett Jézus-tanítvánnyá. Meg kellett magyaráznia saját magának, miért nem érvényesek többé Jézus tanítványai számára a mózesi (és a később rárakódott) – gyakorlatilag teljesíthetetlen – törvények. Szüksége volt a törvényszegés bűnéből való szabaduláshoz a megváltás-tanra. Jézussal ellentétben nem tudta érvénytelennek tekinteni a mózesi szabályokat. Jézus csak az embertárssal kapcsolatos törvényeket erősítette meg (Megmondatott…én pedig azt mondom…) a többire pedig kimondta: „A szombat lett az emberért, nem pedig az ember a szombatért.”

János evangéliumában

jóformán csak Jézus beszél. Ahogyan magyarázzák: ebben az evangéliumban „Jézus kijelenti benső valóságát”. Jánosnál – a szenvedés-történetet kivéve – csupán 6-7 történet található a szinoptikusokból. Jánosnál Jézus nemcsak Isten Fia, hanem Ő és az Atya egy, és az Atyától jött és oda is megy vissza. Amit az Apostoli Hitvallás Jézus istenségéről állít, az már mind benne van János evangéliumában. A csak Jánosnál olvasható történetek hasonló szelleműek, mint a szinoptikusoknál találhatók és a közös anyag (elsősorban a szenvedés-történet) sem tér el lényegesen a szinoptikusokétól, de a saját tanító jellegű, Jézusi szövegek lényegesen eltérő Jézus-arcot mutatnak. Jánosnál pl. sok esetben Jézus szavai az Ószövetségben az ÚR önmegjelölésére használt „Én vagyok…” szavakkal kezdődnek, továbbá Istent többször „az én Atyám”-ként nevezi meg.
A szinoptikusokban Jézus magát rendszeresen és hangsúlyosan Emberfiának mondja és nem fogadja el a messiási címeket. Ez lehet taktika is, hiszen mikor a Nagytanács előtt kérdezik, és már befejezettnek tekinti tanítói működését, nyíltan megvallja, hogy ő valóban Isten Fia. Fiúság-tudata jogos és hiteles, mert férfi közreműködése nélkül fogant a „Szentlélek erejéből”.

A szinoptikusok egymástól való eltérései

nagyrészt a megcélzott olvasói kör különbözőségéből adódnak. Máté és Lukács az általuk megismert és hitelesnek tartott szövegek egybeszerkesztésével a lehetőség szerinti teljességre törekedtek. Bár Lukács az ajánlásában a „kétségtelen valóság” ismertetésére vállalkozik – de különösen a gyermekség-történetekben – jól láthatók a kiszínezés, valamint a bővítő jellegű szerkesztés nyomai. Mivel Márk szövegét a két másik szinoptikus lényegében korrekció nélkül átvette, Jézus tanítása ebben a részben legfeljebb csupán a szájhagyomány által szenvedhetett némi torzulást. Bár Márknál is található néhány „anakronizmus”, mint pl.: „…vegye fel a keresztjét…” (Mk 8,34). Az akkori izraeli környezetről szerzett más ismeretek alapján nyugodtan állítható, hogy a szinoptikusok által közösen jegyzett, szóban áthagyományozott szöveg – különösen, ha benne gondolatritmus van – torzulás nélkül több nemzedéken át is megmarad. Részben ugyanez állítható Máté és Lukács közös, ill. mindkettőjük saját anyagáról, különösen ott, ahol Jézus váratlan, az elvárttól eltérő szavai olvashatók. (Mt 15,24-38, Mt25,31-46, Lk 6,24-25) Tehát, ha Jézus valódi arcát akarjuk megismerni, azt talán a szinoptikus evangéliumokból láthatjuk meg a leghitelesebben.
 

Elméleti meggondolások

Az utolsó 100-150 év kutatásai fényében jól látjuk, hogy az Ószövetség könyveinek szövege – együtt és külön-külön is – sok évszázados fejlődés során alakultak ki. Ez nem érinti az „Istentől ihletettség” megállapítását, csak annak mértékét és formáját. Az Ószövetség szövegének „fejlődése” nem csak a „szerkesztésből” adódó kiegészítések, toldások eredménye, hanem jól láthatóan elsősorban egy folytatólagos, évszázadokon átívelő isteni „kijelentés (üzenet) sorozat” írásba foglalásának az eredménye. Ezért mondhatjuk, hogy Izrael népét az Ószövetség tanúsága szerint – a prófétákon keresztül – maga az ÚR vezérelte. Izrael vallása – minden más akkori és későbbi vallástól eltérően – prófétai vallás volt. Bár a prófétákat sokszor a kényelmetlen üzeneteik miatt halálra üldözték, előbb-utóbb az általuk közvetített üzenetekhez igazították – ha nem is életüket, de – hitüket (világnézetüket).

A baj Izrael hiténél két fő okból eredeztethető:

lőször abból, hogy az Üzenet közvetítői, a próféták nem voltak képesek – emberi mivoltuk miatt – teljes hűséggel átvenni, megérteni és szavakba foglalni az eredeti Üzenetet. Másodszor abból az okból, hogy az Üzenet címzettjei nemcsak, hogy nem értették sokszor az Üzenet lényegét, hanem amit megérteni véltek és többé-kevésbé átszerkesztve végül írásba foglaltak, azt örök érvényűnek, teljes értékűnek gondolták, korokon átívelően és az esetleg változó helyzetektől függetlenül. Így az ÚR, Izráel Istene, hitük szerint elsősorban Izráelé. Hitük szerint Isten (az ÚR) számára Izráel az egyedüli kedves nép, akit – ha nem engedelmeskedik akaratának, de megtér, – előnyben részesít más népekkel szemben.
Ebben a hitben él Izrael népe mind a mai napig, sőt ez élteti és tartja fenn őt mindmáig. A próféták sora már régen megszakadt, így – sajnos – Izrael népe kiesett az ÚR közvetlen irányítása alól. Az, hogy Izrael népe Isten egyedüli népének tekintette magát, sokáig jogos és helyes volt.

Amikor az emberi társadalom a fejlődése során

ezt lehetővé tette (azaz eljött „az idők teljessége”): „miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten" az atyákhoz (Izrael őseihez) a próféták által, ezekben "a végső időkben a Fiú (Jézus Krisztus) által szólt hozzánk” (Zsid 1,1-2). Ezután a történet „kulcsszereplője” a Fiú lett, akinek – a Biblia tanúsága szerint – Istennel, akit ő Atyjának nevezett, a földi életében sokkal közvetlenebb kapcsolata volt, mint bármely korábbi prófétának. Izrael népe számára az írott szövegben (az ”Írásban”) szerkesztve-rögzített Üzenet folytatása – a próféták sorának megszakadásával – elmaradt. Ráadásul Izrael népe máig azt hiszi, hogy a „nagy szétszórattatás” miatt szűnt meg a prófétai üzenetek sora (egyidejűleg a templomi áldozat bemutatásának lehetőségével), pedig – a mi szemléletünk szerint – a „szétszórattatás” is amiatt történt, hogy Izrael nem volt képes felismerni és elfogadni Isten új „üzenethozóját”, éppen a régebbi – az írásba szerkesztéskor torzult – prófétai üzenetek téves értelmezése következtében.

Izrael népének sorsát látva

elmérhetetlenül nagy a felelősségünk, hogy az új „üzenethozó”, a Fiú által közvetítetteket helyesen értsük, jól értelmezzük abból az írott-szerkesztett szövegből, ami ránk maradt. Jézus szavainak, cselekedeteinek az írásba foglalásával-szerkesztésével azok értelmezése is azonnal megkezdődött. Sőt, az értelmezések, kommentárok hosszú sora is bekerült a „szent iratok” közé, a többé-kevésbé közvetlen tanítványság jogán. Meg kell kísérelnünk lehántani az értelmezések héját a Szentírás-kutatás legújabb ismereteinek birtokában, majd megvizsgálni, hogy Jézus, mint korának embere, hogyan „szűrte” át a saját személyiségén az Atyától kapott közvetlen üzenetet.
(Megjegyzés: Az előzőkben vázolt elemzések, vizsgálatok vakmerősége nyilvánvaló: amikor egy dilettáns meg kívánja kérdőjelezni a több, mint másfél ezer év alatt felépített és gondosan kiegyensúlyozott teológiai építmény alapjait, pedig egy igazi tudósnak is csak sokévi tanulással, konzultációval és a szavakba foglalás kínjaival megküzdve van némi módja ezen épületen egy-egy, még hiányzónak tűnő cirádát elhelyezni.)

Miért látom,

hogy egyáltalán szükség lenne egy ilyen merész lépésre? Nem a magam kedvére és szórakozására kezdek hozzá, hanem, mert úgy látom, hogy ha az emberi társadalom meghatározó része belátható időn belül nem teszi magáévá Istennek Jézuson keresztül küldött Üzenetét, akkor a mai technikai és szervezési lehetőségek birtokában nem – mint eddig – az egyes embercsoportok, népek kiirtása, elpusztítása történhet meg, hanem az egész emberiség megsemmisítése is belátható közelségbe került. Úgy látom, a Jézus által tolmácsolt Üzenet minden valláshoz, világnézethez tartozó ember általi megértésnek és befogadásnak az egyik – ha nem a legfőbb – akadályai a kezdettől fogva hozzátapadt, rárakódott szabályok, értelmezések, magyarázatok, (tév)hitek és különböző kulturális sallangok (rítusok, tradíciók, szokások). Hogy az egymás kiirtásának nemcsak a lehetősége, hanem a szándéka is fennáll, az is mutatja, hogy közel kétezer évvel az Üzenet eredetijének megszületése után is, létezhet olyan, a „keresztény értékeket” a zászlajára tűző kormányzat, amely időnként a fegyveres erőszakot látja megoldásnak akarata érvényesítésére, vagy egy erőszakos cselekményre az egyetlen választ egy még nagyobb erőszakos cselekmény végrehajtásával látja egyedül lehetségesnek.

 
Az Üzenetről szól Jézus

  szinoptikus evangéliumokban, akár példabeszédben, akár a közvetlen tanításban. Az egyik, Isten üzenetét sűrítetten tartalmazó rész a Lk 6,27-38-ban ("Legyetek irgalmasok miként a ti mennyei Atyátok irgalmas...") olvasható. Máténál a párhuzamos helyen Jézus egyenesen szembe megy a mózesi Törvény szövegével: „Megmondatott a régieknek, én pedig azt mondom nektek: (Mt 5,21, 27, 31, 33, 38, 43. Pl. "Békülj meg atyádfiával hamar, amíg az úton van veled."). Az Üzenet tartalma, szellemisége alapvetően eltér az Ószövetségtől. Mégis az euro-amerikai társadalom törvényei, szokásai, normái mindmáig elsősorban az ószövetségi szemléletet tükrözik és nem a Jézus által közvetített Üzenetet. (Megtorlás, elrettentés.)
 

Az Örökkévaló kinyilvánította,

hogy az emberiségért, minden ember javáért, át kell adnunk mindazt, amit Ő, a mennyei Atya Jézuson keresztül nekünk üzent. De mi az? A keresztény teológusok, a keresztény tanítással hivatalból foglalkozók szerint mindaz, ami a Bibliában van, mindenkire vonatkozik, aki Jézus követője akar lenni. A valóságban azért megelégednek azzal hogy az „egyszerű” egyháztagok (a „laikusok”) a keresztény tanításnak – ami már nem a Biblia, hanem annak csupán (felekezetenként változó) egyfajta magyarázata – csupán a kivonatos, egyszerűsített interpretációját ismerjék csak meg. Ez az egyszerűsített, (át)értelmezett tanítás, amiről a mindenkori hivatalos Egyház úgy tartja: ez az Isten üzenetének a lényege. Ez (természetesen felekezetenként és koronként lényegesen változó tartalommal) az, amit általában Káténak szoktak hívni. (Vannak azért több  száz oldalas „káték” is a „vájtfülübb” keresztények részére, de ezek is a Bibliában található szöveg(ek) átértelmezései.)

 Amit a keresztények át szeretnének adni

a nem keresztényeknek, az – amint mondani szokták – a Biblia tanításán „alapszik”. De hát a Biblia első, nagyobb része, az úgynevezett Ószövetség, a zsidó felekezetűeknek is a szent könyve, a zsidó vallás alapja. A keresztények az Ószövetségből sok tanítást átvettek, a szövegeit a közösségeikben és a liturgiában és a személyes használatban rendszeresen alkalmazzák. Pedig a szellemisége sokban ellentétes a Biblia másik részével, az Újszövetséggel. Sőt, az Újszövetségen belül is bőven vannak olyan részek, amik nem teljesen egyforma szellemiséget mutatnak. A keresztény felekezetek egyöntetűen vallják, hogy amit tanítanak, az Jézus tanítása. Az Újszövetségnek csak egyes részei – az evangéliumok – számolnak be közvetlenül Jézus tanításáról és cselekedeteiről. Az Újszövetség más részei a Jézusnak tulajdonított tanítást értelmezik, magyarázzák, és megkísérlik alkalmazni a Jézus életét követő néhány évtizedben előfordult gyakorlati esetekre.

A Jézusról közvetlenül beszámoló részek,

az evangéliumok, tartalmukban és szellemiségükben többé-kevésbé eltérnek egymástól. Az egyik, a János apostolnak tulajdonított evangélium – a Jézus utolsó földi napjait elbeszélő részt (az úgynevezett szenvedés-történetet) kivéve – csak igen kevéssé hasonlít a másik háromhoz. Azt a hármat, amelyek tartalmilag is nagyon sok szószerinti egyezést mutatnak, szokták szinoptikus, azaz magyarul „együttlátó” evangéliumoknak nevezni. A különböző szentírási részek ismételt átolvasása, összehasonlítása, a róluk szóló újabb-kori magyarázó, elemző írások olvasása azt a meggyőződést erősítette meg bennem, hogy a Jézusról és Jézustól való ismereteink, amik végeredményben a mennyei Atyától való, nekünk szóló Üzenet hordozói, elsősorban a három szinoptikus evangéliumból „bányászhatók” ki. Hogy mi ez az Üzenet – az Örömhír, az Evangélium – az nem ismerhető fel első olvasásra. Talán úgy lehetne röviden megfogalmazni, hogy ez

az Örömhír nem más, mint Isten felénk (az egész emberi nem felé) forduló figyelme,

esendőségünkre tekintettel nem levő (irgalmas), támogató, itteni, földi életünkben erőt, inspirációt felkínáló, majd a halálunk után is a személyes, további létezést (az „örök életet”) felajánló, különleges figyelme, egyszerűen mondva: szeretete.
Ez az az Üzenet, ami minden embert érint, és ezért mindenkinek át kellene adni úgy, hogy azután az egész élet-vitelére meghatározó legyen. Ugyanis, ha valaki elfogadja, hogy Isten – nem tekintve az Őt elfogadni kész személy időben és térben való kicsinységét – milyen nagy figyelmet (szeretetet) fordít rá, akkor ebből következik, hogy az ebben a figyelemben részesülő személy is – hálából – méltányos, ha mások, az erre méltó, vagy méltatlan ember-társai felé is hasonló figyelmet, irgalmas szeretetet gyakoroljon. Ennek

az Üzenetnek az átadását különösen fontossá teszi,

hogy ma már akár egyetlen személy is képes – viszonylag könnyen hozzáférhető eszközökkel – akár az egész emberiség elpusztítására, vagy mérhetetlen nyomorúságba taszítására. Ezt a veszélyt csak úgy lehet teljes biztonsággal megakadályozni, ha minden egyes ember Isten Üzenete szerint él.
Ez nyilván nem valószínű, hogy a közeli jövőben elkövetkezik. De segíthetjük a megvalósulását, ha érthetően és mások számára fontosnak tetsző formában adjuk át másoknak Isten Öröm-üzenetét. Nyilván nem mindenkinek azonos formában, de a lényeget tekintve azonos tartalommal kell átadni. A különféle élet-helyzetek, a magányosság, az egzisztenciális biztonság hiánya, és még sok más az, ami meghatározhatja az illető személy be- és elfogadó készségét. (Talán a legnehezebb hozzáférni egy ideológia, vagy vallás, mint például az Iszlám által „fogva tartott” személyekhez.)

Ezt az írást követő blog-bejegyzések

elsősorban azok részére készültek, akik nem az úgynevezett „keresztény kultúrkörben” nevelkedtek, legyenek azok elvilágiasodott keresztények leszármazottai, vagy buddhisták, mozlimok, vagy akár éljenek a kommunista-szocialista ideológiák által uralt társadalomban. Minden embernek érthetővé és vonzóvá kell tenni Isten Üzenetét, hogy azt elfogadva, a Föld népei megmenekülhessenek egy esetleg – általuk előidézett – katasztrófától, egymással testvériségben élhessenek tovább. Ezért az Öröm-Üzenetről le kell fejteni a különböző korokból és kultúrákból rárakódott sallangokat. Ezt tárgyalják a következő blog-bejegyzések. Majd az összefoglaló bejegyzésben meg kell kísérelni az eredeti Üzenet tartalmának alkalmazását a mai társadalmi, technikai, civilizációs, kulturális környezetre.
 

Isten Üzenete a 21. századnak

Rövid indokolás

Mai eszemmel úgy látom, hogy a Jézus által közvetített Üzenet (az Evangélium) megismerésétől és esetleges elfogadásától sok kívülállót az tart vissza, hogy a „keresztény tanításban” összemosódva szerepel az, ami az egész emberiségre nézve fontos, vonzó és az, ami a számára idegen és ezért érdektelen. Ez igaz még a transzcendencia iránt akár igen érzékeny gondolkodó emberek számára is. Sajnos, ezek között – a külső érdeklődőknek idegen – tanítások között sok olyan rész van, amely a keresztény tanítás alapjának tartanak. Szerintem, ami a külső érdeklődőknek nehezen elfogadható, az valójában nagyobbrészt a kezdetektől az eredeti tanításra rárakódott „kulturális körítés”. Pedig az összes, a ma még az Evangélium üzenetéről semmit sem tudó ember) érdekében is létfontosságú lenne, hogy mindenki megismerje, és lehetőleg elfogadja, gyakorolja, amit az Örökkévaló kíván tőle. A gond az, hogy az említett „kulturális körítéssel” kibővült keresztény tanítást védelmezők (elsősorban a keresztény felekezetek hivatásos képviselői) részéről elfogadhatatlan, hogy ennek, az általuk képviselt tanításnak az egészéből bármit is kritika, vagy vita tárgyává lehessen tenni.
Kézenfekvő lenne, hogy azzal kezdjem, amit nem, vagy nem úgy kellene átadni, mint eddig, de mivel rettegek attól, hogy amit leírok, teljes és általános elutasításban részesülhet, ezért inkább azt veszem előre, ami a hagyományos keresztény szemléletben elfogadottnak számít, vagy legalább igen közel áll ahhoz. Sürgeti ennek a vallomásnak az elkészítését, hogy a világ „ideológiai piacán” erős verseny-helyzet van. Versengenek egymással a különféle ezoterikus tanok, a különböző világvallások többé-kevésbé modernizált változatai, a különböző világi – politikai és/vagy gazdasági – „világmegváltó” ideológiák. Eközben a keresztény tanítás befolyása – elsősorban a saját, hagyományos környezetében – drasztikusan visszaszorul, amit alig ellensúlyoz az eddig tőle idegen területeken nyert befolyás-növekedése. Ha mindezt az emberiség java szempontjából nézem, akkor igen elszomorítónak tűnik számomra a jelenlegi helyzet. Tudom, hogy amit leírok, még ha az nagy nyilvánosságot is kapna, gyakorlatilag hatástalan marad. De remélem, hogy mások is előbb-utóbb hasonló következtetésekre jutnak és bizonyos részletekben az is inspirálja őket, amit leírok, és így együttesen talán néhány évtized után elérhetik a befolyásolás kezdetét jelentő kritikus tömeget. Mielőtt leírnám a lényegét annak, aminek átadását minden ember számára létfontosságúnak tartok, röviden összefoglalom, milyen alapból kiindulva kívánom ezt megtenni.

Ami bizonyosság

Tudom, hogy létezik Valaki, AKI VAN, aki Örökkévaló, aki Ura a létező Világegyetemnek (Kozmosznak) és mindannak, ami ezen túl (kívül) van (amit mi – ismereteink hiányában – egyszerűen Transzcendenciának hívunk).
Tudom, hogy ezt a Valakit Atyánknak hívhatjuk, mert Őtőle van és ma is Őtőle függ minden, ami létezik.
Tudom, hogy minket, embereket, külön, személyes figyelmében részesít, bár a létező mindenséghez képest senkik vagyunk.
Tudom, hogy azért is figyel különösen ránk, mert személyes tudatunkkal képesek vagyunk felfogni, hogy Ő van és – a mi szerény képességeink szerint – az üzeneteire válaszolni tudunk.
Tudom, hogy Jézus által belépett a mi világunkba, hogy megismerhessük: mi a terve velünk.
Tudom, hogy azt akarja: ha itt a Földön az Ő terve, akarata szerint élünk, akkor a földi életünk után örökké vele legyünk.
 

Jézus azt ígérte: a mennyei Atya meghallgat minket

„Kérjetek és adatik nektek…” (Mt 7,7-11) Ez, és a párhuzamos ige-hely Lukácsnál, valamint az ugyancsak erre az ígéretre vonatkozó részek, mint például a gonosz bíróról szóló példázat, ugyancsak a legtöbbet idézett részek közé tartozik. Ráadásul, akik idézgetik, komolyan meg vannak győződve arról, hogy ez, amint le van írva, az úgy igaz.
Vannak-e egyáltalán ima-meghallgatások? Ezrek és ezrek tanúskodhatnak róla minden nap, szerte a világban, hogy valaki meghallgatta az imádságukat. Viszont százszor, ezerszer, vagy még sokkal többször annyian vannak azok, akik arról tanúskodhatnak: nem hallgatták meg az imádságokat. De miért nem? A válaszok ősidők óta ugyanazok: (1) Nem volt elég hite, kitartása az imádságban annak, aki kért. (2) Nem volt Isten akarata szerinti, amit kértek. („Amit kértek az én nevemben…”) (3) Nem ahhoz fordultak, akihez kellet volna.
A meg nem hallgatott imádságok (a nem teljesített kérések) tekintetében nem szoktak „statisztikát készíteni”, hogy ezek közül hány volt olyan, ami a fenti kifogások szerint „nem volt jó ima”, de mindenképpen sok ember hitét teszi próbára, ha nem teljesül az, amit az imádságában kért. Pedig igen sokszor az illető, vagy a családja számára létfontosságú, amit kért. És aki kért, igazán és mélyen hitt abban, hogy kérése teljesül, hiszen olyan sokan bíztatták: aki hittel és kitartással kéri, azt Isten meghallgatja. És mégsem teljesül a kérése. Vannak viszont olyanok, akik ima-béli kérése rendszeresen teljesül. Hol itt az igazság? Bizony, a lelkészek és más lelki vezetők sokszor szembesülnek ezzel a kérdéssel. Mennyivel könnyebb a mozlimoknak! Allah akaratát nem tudhatjuk és nem is ígéri, hogy a kéréseinket teljesíti. Csak, ha Ő akarja (ins’Allah!)
Kálvin is megoldotta, mondván, hogy amit Isten elhatározott, azt Ő meg nem változtatja, és bírálni sem lehet Őt ezért.
Ide kívánkozik egy kis részletesebb vizsgálat arról, hogy a kérések teljesülése mennyire eltérő formákat jelent. A legerősebb kérés-teljesítési fokozat az, amikor a kérés teljesítése ellenkezik a fizikai törvényekkel (ez az igazi „csoda” kategóriája). Ilyen Jézusnak az a példája, amikor mustármagnyi hittel a hegyeknek a tengerbe mozgatását említi lehetőségként. Következő fokozatot elsősorban a csodálatos gyógyulások köre jelenti. Erre a fokozatra elsősorban a rendkívüli módon aktiválódott biológiai regenerációs képességek a jellemzőek, azok, amelyek létezéséről sincs tudomásunk a hétköznapi életben. A harmadik fokozat talán a legrejtélyesebb. Ez az, amikor a kérés teljesítésében szerepet játszó személyekben váratlanul olyan indíttatás, ötlet, gondolat jelentkezik, ami olyan cselekvésre ösztönzi őket, ami a kérés teljesülését biztosítja, vagy lehetővé teszi. Ez nem rendkívüli erők műve, hanem „csupán” rendkívüli információk megjelenése a szükséges helyen és időben a kiválasztott személyek gondolataiban. (Ezt a Szentlélek inspirációjának, vagy nagy energiájú gondolat-átvitelnek is lehet felfogni.)
Lehet azért egy eddig szokatlan válasz is. Nem Isten cselekszik az „ima” hatására, hanem azok a (transzcendentális) erők, amiket a kéréssel működésbe hoztak (aktivizáltak). Lehet, hogy Isten adja a kérőnek azt az erőt, de lehet, hogy képessége van ilyen erők „működtetésére” És az is lehetséges: nincs mindenkinek ilyen képessége. Esetleg egyesek jó lelki erőben meg tudnak valamit tenni, míg más alkalommal, amikor „nincsenek formában”, nem képesek rá. És ez a képesség gyakorlással („tréninggel”) fejleszthető. Ha ez igaz, akkor ez tiszta ezotéria! Ha ezen belül az is igaz, hogy nem Isten adja az erőt, hanem annak használata az én képességeim és akaratom függvénye, akkor akár rosszra is felhasználhatom ezt az erőt. Hátborzongató távlatok! Pedig vannak jelek, hogy ilyen is lehetséges. Van-e olyan keresztény kutatás, ami becsülettel, komolyan – és bátran – foglalkozna ezzel a lehetőséggel?
Van azért az előbbiekben felvetett kérdésekkel kapcsolatban egy vigasztaló momentum is: vannak nem kért és nem várt jelek (jelenségek, csodák) is. Ezek kizárólag keresztény környezetben léteznek és jellemzően és egyértelműen Istenre, mennyei Atyánknak az irántunk való szeretetére utalnak. Ezek közül messze a legfontosabb Jézus feltámasztása. Azt hiszem ez a legméltóbb befejezése ennek a kérdéskörnek a lezárására.

Jézus azt ígérte: a mennyei Atya gondoskodik rólunk

Az egyik legtöbbet idézett bibliai rész, amiben Jézus azt ígéri a tanítványainak, hogy nem kell aggódniuk a megélhetésük felől, mert a mennyei Atya gondoskodik róluk, hiszen a föld élővilágáról is milyen gazdagon gondoskodik, hát hogyne tenné azt meg földi gyermekeiért?

 Két ellenérv is állítható ezzel az ígérettel szembe:

(1) A hétköznapi gyakorlat, amely azt bizonyítja, hogy semmivel sem élnek (éltek) jobban Jézus mai (és egykori) tanítványai. (2) Jézus egy másik, ugyancsak gyakran idézett helyen nem ígér semmi jót az őt követőknek (Mt 10,16)
Ezt aztán igazán nem nagyon lehet „kimagyarázni”!

Van-e mégis megoldása ennek az ellentmondásnak?

Még azt sem lehet mondani, hogy a gondoskodásról szóló ígéret más hallgatóknak szól, mert Lukácsnál, a párhuzamos helyeken, Jézus mindkét alkalommal a tanítványainak mondta az említett szövegeket. Lehet cinikus válaszokat adni, például azt, hogy a növények és állatok élete annyira esetleges, hogy ehhez képest a tanítványokra váró megpróbáltatások már igazán elhanyagolhatók. De Jézus a gondoskodást kiemelten nekik szánta, nem pedig akárkiknek – lehetne válaszolni. Erre viszont azt lehetne felelni, hogy Jézus csak a növény- és az állatvilággal szemben ígért kiemelt gondoskodást. Ez igaz, hiszen Jézus a jók és a gonoszok azonos kezelését ígérte itt, a földi életükben. (Mt 13, 24-30)

Mindebből milyen következtetetéseket lehet levonni?

(1) Isten sokkal jobban figyel az emberekre, mint a többi földi élőlényre. (2) Bár ezt elsősorban a tanítványaival közli, de minden emberre érti. (3) Feltehetően ezt azért mondja csak a tanítványoknak, mert tart attól, hogy mások ezt félre fogják érteni. (4) Az akkori és a mai tanítványok ezt mégis félreértették – amint Jézusnak a mennyei Atyának a gondoskodásáról szóló ige-magyarázatok mind a mai napig erről tanúskodnak. (5) Nem elhanyagolandó, fontos tanulság az is, hogy ezek szerint minden emberre (a rosszakra és a jókra) egyaránt értette, hogy a mennyei Atya minden ember atyja akar lenni, mivel minden ember-testvérünket egyformán szeret (6) És csak az utolsó ítéletkor fogja eldönteni, hogy ki az, aki mindvégig ellenállva Neki, nem akar bemenni az örök üdvösségbe.

Sok keresztény kedves igéje: „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok”. (Mt 11,28-30) Ugyancsak sokan nem tudnak mit kezdeni az ezzel feleselő, másik igével: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem, hogy kardot.” Fel lehet sorolni mindkét igéhez hasonlókat: (A) „Szánakozom a sokaságon…” (Mt 15,32), „Megrepedt nádszálat nem tör el…” (Mt 12,20). (B) „Akkor majd testvér a testvérét, atya a gyermekét adja halálra…” (Mt 10,21) Ha az ember megnézi az elsőként említett „harcos" igét, a Mt 10,34-et, akkor a szövegkörnyezetből (Mt 10,16-42) világosan láthatja, hogy Jézus nem a tanítványait buzdítja harcra, hanem Jézus követőinek az evangélium hirdetésével az őket hallgatókban kiváltott – a sokszor erőszakba torkolló – ellenállásról beszél, eleve felkészítve őket a későbbi szenvedéseikre. (Biztosan feltűnt már, hogy előszeretettel Mátétól idézek. Ennek egyszerű oka az, hogy kényelmesebb elsősorban egyetlen evangéliumból idézni, ha a többi ige-hely nem mond ahhoz képest valami különlegesen újabbat.)
Fel lehet tenni a kérdést, hogy ahol nem üldözik az evangéliumot be nem fogadók Jézus tanítványait, akkor nem jól (nem hitelesen, nem pontosan) hirdetik az evangéiumot? Ez a vélekedés úgy is kitágítható, hogy minden kritika, ami a keresztényeket, az Egyházat éri, az mind az evangélium hirdetése miatt van. Tehát, ha úgy szólunk, hogy a szembenállás és a kritika erősödik, akkor a jó úton járunk Jézus követésében. Először is: a kritika még nem üldözés. Ráadásul Jézus nem a harcosságot kívánta meg tanítványitól, hanem az alázatosságot. Ha úgy tűnik, a keresztényeknek van igazuk abban, amit mondanak (hirdetnek), akkor is alázatosan, szelíden lehet válaszolni (ha egyáltalán szükséges).
A jelenlegi általános „reagálás” az evangélium hirdetésére nem a szembenállás, hanem az – általában jóindulatú – közöny, unalom. Nem lehet tudni, hogy ez a közöny érdektelenségből, vagy meg nem értésből fakad. Valószínűleg mindkét indok valós. Akinek az életében éppen nincsen krízishelyzet, annak külső segítségre sincs nagyon szüksége. (Jézushoz is elsősorban a bajukban fordultak az emberek – no meg kíváncsiságból.) A probléma szerintem a meg nem értésből fakad. Ugyanis, ha nem tudják, hogy mi is ez az Örömhír, és egyáltalán mire való, akkor nem is érdekli őket. Ma egészen más az evangélium helyzete, mint Jézus földi működésekor. Ahogyan ma megjelenik az Örömhír az emberek számára a ma közel kizárólagos hírközlő eszközökben, a médiában, annak nincs hír értéke. Nem a tartalma miatt, hanem a közlés formája, „tálalása”, nyelvezete miatt. Itt a médiába beleértem az újabban egyre szélesebb körben használt Internet, mobil-telefon eszközöket is, hiszen a régi „pletyka-híradót” helyettesíti – sokszor annál hatékonyabban – a chat-elés, SMS-ezés, egyes web-oldalak fórum-rovatai.
Az evangélium mai, a továbbadást lehetővé tevő „kulcsszavai”: a segítés, az együttérzés, általában a cselekvő szeretet. Jézus földi jelenlétekor általános volt a betegség és az egyéb földi nyomorúság érzése. Ma általános a személyi és családi lét-bizonytalanság, az egyedüllét érzése. Ezekhez kapcsolódva kellene elterjeszteni, hogy találtunk rá megoldást.
 

A mennyei Atya paradigma-váltása

Jézus, kereszthalála előtt, amig Izrael  tanitójaként működött, röbbször kijelentette, hogy küldetése „Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,24). Feltámadása után viszont azt parancsolta tanitványainak, hogy „tegyetek tanitványokká minden népet” (Mt 28,19). Ha megnézzük a párhuzamos igehelyeket, láthatjuk, hogy Jézus következetesen képviselte a megfelelő időszakokban az egyik, ill. a másik álláspontját. Például a földi tanitói időszakában tanítványait is csak Izrael házának juhaihoz küldi (Mt 10, 5-6). Összehasonlítva a zsidók által lakott településeket a pogányok által lakottakkal, kitűnik, hogy Jézus csak a zsidók városaiban tett csodákat. (Jaj neked Korazin… Mt 11,20-24) Jézus programja (kompetenciája) az elfogatása előtti időszakban – úgy tűnik – csak Izrael házához szólt. Jézus programja Isten Örömhírének (az evangéliumának) Izrael népéhez szóló hirdetése volt. (Mt 11,4-5) Ennek az első lépése volt az elesettek gyógyítása és az Örömhír hirdetése, ami a szöveg-vonzatokból úgy látszik, hogy Isten országának (földi hatalma nyilvánvalóvá válásának) közeli eljövetelét jelentette. (Mt 10,7) Bár Jézus előre megmondta, hogy Isten országának eljövetele előtt a tanítványoknak sok üldöztetést kell elviselniük. Hiszen Jézus magáról is tanúsította, hogy szenvednie kell, meg is ölik, de harmadnapon feltámad. (Először Mt 16,21.) És az eredeti program szerint az Emberfia rövidesen eljön dicsőségben. (Mt 10,23/b) Később még többször megerősítette: „Bizony mondom nektek, vannak az itt állók közül némelyek, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országával.” (Mt 16,28). Vagy máskor: „Nem múlik el ez a nemzedék…” (Mt 24,34)

De miért vélekedett igy?

  kérdésre a választ az a jelenet adja meg, amikor Jézus a názárerti zsinagógában tanitott. Jézus azzal adta vissa a felolvasott tekercset: „Ma teljesedett be ez az Irás a fületek hallatára.” Ezt akár Jézus tanitói programbeszédének is lehet tekinteni. Ha megnézzük a Jézus által felolvasott rész szövegkörnyezetét, egyértelműen látható, hogy az ószövetségi próféta Izrael megtérését jósolja a Szabaditó által. A prófécia e része szerint: látva Izrael megtérését, a Föld népei „jönnek világosságodhoz” (Iz/Ézs 60,3). Akiknek Jézus a kiválasztott Irás-részt felolvasta, nyilván ugyancsak ismerték a talán akkor fel nem olvasott megelőző részt. Tudták tehát, hogy Jézus Izrael megtérését hirdeti, és azt is, hogy Izrael megtérésén keresztül várja-hirdeti a Föld többi népének a megtérését. Tehát Jézus, életének ebben a (tanitói) időszakában nem csak Izrael megtéréséért működött, hanem Izraelt, mint a mennyei Atyához vezető népet akarta elsőként megtéritrni! De Jézus többszörösen csalódott Izrael népében, pontosabban azokban, akik Izrael vallási vezetői voltak.

Jézus tanitói programja

Az eredeti program szerint Jézus azt várta, hogy „Izrael elveszett juhai” Isten irántuk való szeretetének kinyilvánítása (elsősorban a Jézus által tett csodák) hatására, követve tanítását, megtérnek. De ehelyett többször el akarták veszejteni, kezdve saját hazáján, Názáreten (Mt 13,53-58) Már Keresztelő Jánossal kapcsolatban is kifakadt azon, hogy bárhogyan hirdetik Izrael fiainak Isten üzenetét, nem fogadják be. (Mt 11,16-19) Bezzeg, amikor találkozott a pogányok képviselőivel, azok sokszor megszégyenítették Izrael fiainak hitét. (Mt 8,10-12) Még a saját tanítványai is folyton értetlenkedtek. (Mt 15,16, 17,17) Jézus összehasonlítva Izrael érzéketlenségét a pogányokkal, azokat sokkal könnyebben megtéríthetőnek látta. (Mt 11,21) Pedig Jézus a tanító időszakának vége felé is Izrael népét tartotta küldetése fő céljának, hiszen még az utolsó ítéletnél is központi szerepet adott nekik. (Mt 19,28)

Jézusnak nagyon fájt,

hogy Izrael népe – különösen a farizeusok és az írástudók – nem fogadta be őt és tanítását. (Mt 23,37-39) Jézusnak a Törvényt átértelmező szavait („de én azt mondom nektek”) a Törvény megtagadásának tartották. Jézus Izrael elutasító magatartása miatt levonta a konzekvenciát: Isten elveszi Izrael népétől Isten országának örökségét és a pogányoknak adja. (Mt 21,42-44) Érdemes megjegyezni, hogy míg Máté az evangéliumában a Lukácsnál szereplő „Isten országa” kifejezést (valószínűleg a zsidó-keresztény olvasóinak érzékenysége miatt) a „mennyek országa” kifejezésre változtatta, ebben a szöveg-részben Máté is Isten országát említi. Ezek után nem meglepő Jézusnak feltámadása után mondott szavai: ”Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Mindezt Isten markáns paradigma-váltásának is fel lehet fogni: ekkor, a Jézus által felkínált főszerepből Izrael népe kiesett, Isten hívó szava ezentúl minden népnek egyformán szól.
A szentírási részekből eléggé jól látható az ellentmondás Izráel vallási vezetői és az egyszerű nép között. Két esetet kivéve az egyszerű emberek nem fordultak szembe Jézussal, amikor tett, vagy mondott valamit, hanem inkább tisztelték, csodálták. A két kivételes eset igen jól érthető. Így Názáretben  a falujabeliek – érthetően – felháborodnak azon, hogy az általuk jól ismertnek vélt Jézus, József fia messiásnak, vagy legalábbis prófétának jelenti ki magát. Máskor pedig, amikor Jézus a gadarai megszállottból a közeli disznó-kondába űzi ki a gonosz lelkeket és erre a disznók a tóba rohanva belefulladnak, a disznók tulajdonosait ez méltán háborítja fel.

Izrael vezetői

viszont rendszeresen belekötöttek Jézusba, amikor alkalmuk adódott rá. Tehát amikor Jézus arról szólt, hogy Izrael nem ismerte fel benne a mennyei Atya küldöttjét, akkor – feltevésem szerint – a farizeusokra és az írástudókra értette szavait. Ők ismerték az Írást, nekik kellett volna felismerniük, kicsoda valójában ez a názáreti ács. Meg tudom érteni viszont ellenkezésüket, hiszen Jézus következetesen szembe ment a Törvény előírásaival és a normális, józan ésszel. Normális dolog-e az, ha valaki az ellenség szeretetére, a vagyonom szétosztására szólít fel és nem követi betű szerint a szombatra vonatkozó előírásokat? Ha aztán végül elismeri, hogy Isten fia, akkor valóban méltó a legsúlyosabb büntetésre! Izráel mélyhitű, vallásos fiai tehát kivetették maguk közül azt, aki szerintük semmibe vette a Törvényt. Isten akaratával Izrael vezetői nem először szálltak szembe. A népnek már egyszer bűnhődnie kellett, amikor a vezetők engedetlensége miatt a népet Babilonba hurcolták. Akkor Isten megkönyörült rajtuk, és miután kihaltak az engedetlenek közülük, visszaengedte őket Izrael földjére.

Jézus programja a feltámadása után

A Szentirás szerint: „…és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között…” (Lk.24,47), „…erőt kaptok… és tanúim lesztek… a föld végső határáig.” Továbbá: (Ap.cs.1,8), „…menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet… (Mt.28,19), „Nem rátok tartozik, hogy megtudjatok olyan időpontokat, vagy alkalmakat, amelyek az Atya a maga kizárólagos hatalmával állapított meg. (Ap.cs.1,7).
Jézusnak a feltámadása utáni programjának tekinthető néhány, rendelkezésünkre álló idézetből az alábbiakra lehet következtetni: (1) Jézus letett Izrael – közeli időben megvalósuló – megtéréséről, de nem mondott le az általa hirdetett evangélium terjesztéséről, és Izrael elfordulása miatt ezután már az egész világra kiterjedően. (2) Programja ezután nem Isten országának közeli megvalósítására szól, hanem a tanúságtétel arról, amit Jézustól hallottak, Jézussal járva tapasztaltak és nem utolsó sorban, tanúságtétel Jézus haláláról és feltámadásáról. (3) Jézus nem adott a tanítványainak megbízást sem a hozzá hasonló méretű, tömeges gyógyításra, sem élelmiszer-szaporításra, tehát (4) a megbízásuk a tevékeny szeretet, a feltétel nélküli megbocsátás (irgalom) és a halál utáni örök élet evangéliumának hirdetésére szólt. (5) Hangsúlyozottan elhárította a tanítványoknak az utolsó ítéletre vonatkozó kérdését, mondván, hogy ez a mennyei Atya kompetenciája. (6) Végezetül: hogyan lehetséges az, hogy az evangéliumról szóló tanúságtétel gyakori csodatételek nélkül is el tudott terjedni? Azért, mert egzisztenciális perspektívát adott az embereknek. Éspedig két irányban: (a) itt a földi életben közösségi, társadalmi felemelkedést a „társadalom alattiaknak” (rabszolgáknak, lecsúszottaknak), szeretet-közösséget, biztonságot, szolidaritás-hátteret, a feltétel nélküli adás és elfogadás – mára már jórészt kihalt – öröm-élményét minden csatlakozónak és (b) az akkoriban viszonylag rövid élet miatt szorongóknak a halál utáni örök élet (üdvösség) bizonyosságát nyújtotta a Jézus tanítását követők közösségének.

Új paradigma-váltás?

Mi, ma élő, magunkat kereszténynek mondó népek fiai méltán örülhetünk, hogy Isten felénk, korábban pogányok felé fordult és minket részeltetett kegyelmével, hirdetve apostolai által az Evangéliumot! Valóban? A történet itt befejeződik, és Jézus így szól hozzánk: menjetek be az én Atyám örökébe? Hát nem! Európa – és az általa meghódított területek lakói – nem váltak méltókká a mennyei Atya kegyelmére, mert sokan mások „beelőznek” minket Isten országában. A valaha kereszténynek mondott népek többsége még formálisan sem tartja meg az egyházi törvényeket és szokásokat, nemhogy az Evangélium lényegi parancsait. Hol van ma az ellenség szeretete, az erőszak elviselése, a saját tulajdonom másoknak való felajánlása, a másik iránti, korlátozás nélküli megbocsátás, akkor is, ha az a másik nem is kért bocsánatot? Erősen félni kell attól, hogy kiestünk a mennyei Atya üdvtervéből. Komoly önvizsgálat kellene, hogy (kibúvó nélkül!) szembe nézzünk azzal, hogy az úgynevezett keresztény népek teljesítették-e valaha Jézus parancsait? Az ÚR irgalmazzon nekünk és utódainknak! Az előtt állunk, hogy mindenestül eltűnjünk a „történelem süllyesztőjében”.
 

Jézus, amikor még közöttünk élt, azok, akik Vele találkoztak, nem tudták kivonni magukat rendkívüli hatása alól. Ahol megjelent, már személyiségének ereje valamilyen állásfoglalásra késztette a vele kapcsolatba kerülőket. Ha pedig megszólalt, ez a hatás felerősödött. Szavait olvasva, ma sem tudjuk hatása alól magunkat kivonni. Érdemes részletesebben megvizsgálni, milyen volt a Jézus és a környezete közötti kommunikáció – már ami az evangéliumokban ránk maradt abból.

Prológus

Adventben újra és újra átéljük azt a várakozást, amit Izrael igazai éreztek a Szabadítóra várva Jézus születése idején. Erről a várakozásról és annak remélt beteljesedéséről szól a Magnificat Szűz Mária ajkáról: „Magasztalja lelkem az Urat…” (Lk 1,46-55), de erről szól a Lukácsnál olvasható másik két, himnusz jellegű prófécia is (1,68-79, 2,29-32). Ami ezekben szerepel, abból kevés valósult meg ez ideig – már ami az emberi, földi dimenziókat illeti. A mai, kereszténynek mondott Világban most is sokszor elhangzik a Keresztelő János tanítványai által feltett kérdés: „Valóban te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” Mintha Jézus megtestesülése után 2000 évvel ismét más „eljövendők” után kutatnának a „keresztény világ” népei. Nézzük hát a történet, az Evangélium, az Örömhír, az Isten Országa elterjedésének és megprófétált, mindmáig csak várt kiteljesedésének a kezdeteit!

Hogyanszólt, mit tett Jézus az emberek előtt?

Ahogyan az evangéliumok bemutatják, általában Jézus vagy tanítóként lépett fel egy nagyobb csoport előtt, vagy párbeszédet folytatott a környezetében levőkkel. Amit az evangéliumok megőriztek Jézus szavaiból, abban vannak Atyjához szóló rövid fohászok is (pl. „Hálát adok neked Atyám…”), vagy spontán felkiáltások („Meddig kell még…”, „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki…”). Egyetlen hosszabb imája olvasható csak, az is Jánosnál (17. rész). Jellemző, hogy Jézus, ha megszólít valakit, az egyben meghívás is a követésére, de legalább a vele való étel-közösségre (Zákeus). Jézusról egyetlen alkalommal maradt fent, hogy kért valamit: vizet kért a samáriai asszonytól. (Talán ide lehet még sorolni azt, amikor – Máténál – Jézus így kéri a Keresztelőt: „engedj most…”) Jézustól annál többen kérnek. Jézus a kéréseket igen ritkán utasítja el. Ezek az elutasítások viszont annál emlékezetesebbek: „Nem jöttem, csak az Izrael juhainak…”, „…de nem adatik nekik más jel…”, „Ki az én anyám…”, „Távozz tőlem, Sátán…”, „Nem tudjátok, mit kértek…”. A legmegrendítőbb, ha Jézus nem válaszol semmit a kérdezőnek (Heródes előtt). Különösen érdekes, mikor Jézus úgy válaszol, hogy nem is kérdezik, csak egymás között beszélgetnek (pl. a tanítványok, vagy a farizeusok). Ezek azok az esetek, amikor Jézus mond, vagy tesz valamit és az őt figyelők nem értik, mit miért tett, ill. mondott. Jézus figyel rájuk, és nem hagyja őket meg a tanácstalanságukban. A Bibliában leírt esetek többségében mégis Jézust szólítják meg valamilyen kérdéssel, vagy kéréssel. És Jézus ekkor segít. Sokszor szinte a teljes kimerülésig. Többször leírják az evangélisták, hogy Jézus elvonul a tömeg elől imádkozni, vagy csak pihenni. Ha kérik, szívesen beszél az emberekkel, vagy ha sokan gyűlnek össze, szól hozzájuk, tanítva őket. Kikhez nem szól Jézus? A „hatalmasokhoz”, sőt, határozottan kerüli őket. Ha keresik, egyenesen „emigrál” előlük (a Jordánon túlra, vagy Tyrus és Sidon vidékére), megvárva, hogy elcsendesedjenek a reá vadászók. Leírják az evangélisták, hogy bár közvetlenül nem kérik rá, mégis segít a szenvedőn (Péter anyósának meggyógyítása).
Különösen érdekes, hogy a környezet hogyan fogadja azt, amit tesz, vagy mond. Ha tanít, a hallgatói hosszú ideig hajlandók hallgatni, akár étlen-szomjan is. Ha még meg is vendégeli őket, mint a csodálatos ételszaporítások alkalmával, még királlyá is akarják koronázni. Ha tetteiben eltér a törvény betűjétől (szombatnapi gyógyítások, kalásztépés, vagy együtt étkezés a nyilvánvaló bűnösökkel) a Törvény betartásán őrködő farizeusok, írástudók rögvest szembeszállnak vele, jó alkalmat adva arra, hogy elmondhassa, mi a véleménye a Törvény betűje (szó szerinti értelmezése) és a szelleme (Isten valódi akaratára való figyelés) között. A „jó” emberekkel olykor kurtán-furcsán elbánik („Jó mester…”, „Mester, követlek…). A vele kapcsolatba kerülő nyilvánvaló bűnösöknek viszont soha nem hánytorgatja fel korábbi életüket, nem is kér tőlük formális bűnvallást, de bűnbocsánatot hirdet a hozzá forduló bűnösnek, betegnek egyaránt – a jelen levő vallási vezetők legnagyobb megbotránkozására.
Figyelemreméltó, hogy az evangéliumokban bűnvallomással csak a jobbik lator fordult Jézushoz. No meg Péter, a csodálatos halfogás után, de ő mindjárt el is küldte Jézust: Távozz tőlem, mert én bűnös ember vagyok! De Jézus tanácsot is adott a bűnbánat helyére: A tékozló fiú atyjához megy: Atyám vétkeztem… Végeredményben a velünk haragban levővel való kibékülést is idesorolhatjuk: békülj ki előbb atyádfiával… Jézusnak ezek kinosan teljesithető kivánságai nagyon fontos, hogy megvalósuljanak az életünkben. Elsőként az embertársunktól kell bocsánatot kapnunk, őt kell kárpótolnunk, csak azután fordulhatunk bocsánatért a mennyei Atyához.

Mit látott a környezete Jézusban?

A szélesebb kör a gyógyítót, esetleg a „hatalommal szóló” tanítót. A tanítványi kör egyre inkább a Messiást. (Hogy ezen belül milyen Messiást, abban nem egyformán vélekedtek, különösen nem úgy, mint Jézus) A vallási vezetők Jézusban egy többé-kevésbé eretnek tanítót, később egy veszélyes lázadót láttak. Hogy azok, akikkel Jézus kapcsolatba került, mennyire nem értették, jellemző az őt gyerekkorából ismerők reagálása a nyilvános fellépése után. A legközelebbi rokonai, mint elmeháborodottat akarják hazavinni a sikeres tanítót és a sok ember által keresett dicsért gyógyítót. A falujabeliek pedig, amikor a prófétai szöveget a helyi zsinagógában felolvasva bejelentette: „Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára” – a szakadékba akarták lökni. A tanítványai sem értették meg sokszor Jézust és ennek sok epizódja maradt fenn az evangéliumokban. Sokszor csitítják a Jézushoz fordulókat, máskor durván el is akarják távolítani a közeléből, legyen az gyermek, koldus, vagy beteg. Sokan elhagyják, mert túl szigorúnak tartják erkölcsi követelményeit. Az őket be nem fogadókra kozmikus katasztrófát kívánnának. Versengenek egymással – még a rokonaikat is mozgósítva érdekükben – a Jézus (közelinek és eviláginak gondolt) uralomra kerülése utáni „jó zsíros állások” elnyerése érdekében. Még a mennybe menetele előtti pillanatokban is arról faggatják: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” Nem csoda, ha Jézus időnként kifakad rajtuk: „…meddig leszek még veletek? Meddig tűrlek még titeket?” Általában: többen a tanítványául szegődtek, sokan hallgatták tanítását, tömegesen hozták hozzá a betegeiket gyógyítani, de a legközelebbi tanítványai is csak néha, villanásnyira ismerték fel igazi valójában („Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”)

Mit akart Jézus?

Saját szavai szerint: „Megkeresni Izrael elveszett juhait, hirdetni Isten kedves esztendejét.” Jézus hogyan foglalta össze a tevékenységét, amikor Keresztelő János tanítványai erről faggatták? „Menjetek és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak és sánták járnak, leprások tisztulnak meg és süketek hallanak, halottak támadnak fel és szegényeknek hirdettetik az evangélium és boldog, aki nem botránkozik meg bennem.”
Jézus fellépésének kezdetétől két tábor alakult ki körülötte: akik vártak tőle valamit és akik helytelenítették, sőt szembe szálltak azzal, amit hirdetett, vagy tett. Az ővele szimpatizálók felől nézve Jézussal „szaladni látszott a szekér”. Ennek a látszólagos sikernek két csúcsa van: először, amikor visszatérnek a tanítványok a missziós útjuk után, másodszor a jeruzsálemi bevonuláskor. De akik látszólag rajongtak érte, azok sem értették. Evilági uralmat vártak tőle. Közben szaporodott szkeptikusok tábora: „…vagy mást várjunk?” Nem értették, hogy Jézus programja, evangéliuma, örömhíre elsősorban a szegényeknek szól. Nem evilági, nem a „mostról”, hanem a „majdról” beszél. („Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert megelégíttettek.”) Ez a „majd” mégis itt van közöttünk: „Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek (már itt és most) az Isten országa”. (A magyarban ki nem fejezhető paesens futurum.) Mikor Jézus kiküldi tanítványait, így szól: „hirdessétek: egészen közel van már a mennyeknek országa!”.
Ahogyan Jézus halad az útján, újból és újból tapasztalja, hogy hiába hirdeti Örömhírét, csak igen kevesen fogadják be (mint Zákeus), inkább szomorúan (mint a gazdag ifjú) otthagyják. Esetenként meg is botránkoznak benne (mint a farizeusok). Jézus elszomorodik, látva vakságukat és süketségüket. („…Furulyáztunk nektek és nem táncoltatok, siratót énekeltünk és nem gyászoltatok.” És: „Jaj neked, Korazin, jaj neked Bétsaida!…Vagy: „…Jeruzsálem, Jeruzsálem,…hányszor akartam összegyűjteni fiaidat,…de nem akartátok!”) Jézus tudja: a konzervatív, tradicionalista szellemű vallási vezetők nem hagyják sokáig „lázítani a Törvény ellen”. Többször külföldre menekül (Tyrus és Sidon vidéke, ill. a Dekapolis) a tanítványaival az őt elfogni akaró vallási vezetők elől, de ezzel csak halogatja a végkifejletet, a vértanúhalált, amit többször is előre jelez a tanítványainak. Izrael vallási vezetői azt hitték, a világi hatalmukra tör, amikor olyan keményen bírálja őket, pedig „csak” a mennyei Atyja uralmát kéri számon a szíveken és a cselekedeteken. Földi működésének végére látszólag minden csődbe ment: még az addig őt hozsannázó nép is ellene fordult. „Feszítsd meg”-et kiáltott rá, még a kereszten sem szánta meg, hanem gúnyolta: „Szállj le a keresztről…”. Ekkor úgy látszott, már a mennyei Atyja is elhagyta. De Jézus már ekkor elkezdte gyűjteni a mennyei társait: „Még ma velem leszel a Paradicsomban!”
Jézus feltámadása utáni szavaiból nyilvánvalóvá válik, végkép leszámolt Izrael elsőbbségével: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…”. Tanúul hívta őket, hogy „megtartsák mindazt, amit parancsolt”, hogy hirdessék az örök élet örömhírét és a feltételek, válogatás nélküli cselekvő szeretetet. Ennek hirdetése saját erőből nem megy. Jézus már a tanítványok első kiküldésekor a földi komfort elhagyásán („…se tarisznyát, se sarut…”) túl a nehéz esetekre a böjtölést (az önmegtartóztatást) és az imát (a mennyei Atyával való intenzív kapcsolatot) írja elő. A mennyei Atyjához távozott Jézus ezen fölül megígéri a Szent Lelket, aki erőt ad és „…megtanít, mit mondjatok.” Az Örömhírről  szóló tanítás el is kezdett gyorsan terjedni, de a több évszázados üldözés, elnyomás következtében eluralkodott a későbbi tanítványokon a nyugalomra, a biztonságra törekvés, az állam védőernyője alá húzódás és az állami anyagi és törvényi támogatás iránti igény. (A konstantinusi korszak, aminek mindmáig nincsen vége.)

Epilógus

Ebben az államilag garantált biztonságban a „keresztény Európa” szép lassan kiépítette a maga komfortját – az úgynevezett „európai civilizációt”. („Uram, jó nekünk itt lennünk…készítsünk itt három sátrat…”) A „keresztény világ” – néhány megszállott kivételével nem veszi fel a küzdelmet a civilizációt (polgárosodást) átvevő, de a „gyűlölet evangéliumát” gyakorló és abban hívő más nemzetekkel. A „gyűlölet evangéliuma” így szól: Gyilkolj, pusztíts, hogy rettegjenek tőled a népek, és ha „hősi halált” halsz, a „mennyországodba” jutsz ezáltal. A „Pusztító utálatosság” jele (a félhold?) már megjelent a „keresztény világ” egén. Az reszket, fél, bezárkózik, de a hatalmasainak az eszébe sem jut, hogy csak az aktív, cselekvő, áldozatos szeretettel lehet a gyűlölet és erőszak „vallásának” elterjedése, eszkalációja ellen védekezni. Mert ez kockázatos, mert ez áldozatokat, a komfortról és a biztonságról való lemondást kíván. Inkább átveszi a „szemet, szemért” elvet, sőt feltalálta az „erőszakot megelőző erőszak” módszerét is, ezáltal tovább eszkalálja a „gyűlölet evangéliumát”, végképpen hiteltelenítve az áldozatos szeretet Evangéliumát. A mai keresztények igy várják a „szeretet ünnepét”, Karácsonyt is.
 Ezek után az sem lenne meglepő, ha a könnyező Szűz Mária képek után a protestáns templomok feszület-Krisztusai is vérrel könnyeznének.

Az evangéliumok keletkezési folyamata

Miért fogtam bele?

Alapvetően az késztetett a témával való foglalkozásra, hogy már egy ideje erősen zavart: hogyan lehetséges az, hogy Pál apostol levelei, illetőleg az evangéliumok között gyakorlatilag semmilyen egymásra hatás nem fedezhető fel és nem találtam erről szóló tanulmányt. Miért érdekel „Az evangéliumok keletkezési folyamata”? Azért, mert minden ilyen és ehhez hasonló vizsgálat közelebb visz Jézus személyes megismeréséhez. És mennél jobban ismerem (ismerni vélem?) Jézust, annál közelebb érzem magamhoz. És akit közel érzek magamhoz, azt tudom szeretni igazán. És Jézuson keresztül tudom szeretni igazán az Atyát. És meg van írva: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből…”.
Visszatérve Pál és az evangéliumok kölcsönhatásának témájára, meg kell állapítani, hogy valaminek a hiányát sokkal nehezebb bizonyítani, mint a meglétét. Különösen egy kívülálló, laikus, a Szentírás-tudományokban műveletlen dilettánsnak. Végül hadd mondjam el, hogyan jutottam arra a gondolatra, hogy az evangéliumok keletkezési folyamatának vizsgálata visz közelebb Pál apostol levelei és az evangéliumok közötti kapcsolat hiányából eredő – legalább is számomra fontos – problémájának megoldásához? Memoárok, visszaemlékezések valóságtartalmának ellenőrzésekor sokszor tapasztalható, hogy az emlékezetből leírtak hitelességéhez kétség fér. Sokszor megdöbbentő, amikor a meglévő, hivatalos, korabeli írásos dokumentumokat a visszaemlékező, valamint más kortársak által leírtakkal összevetik. Sokszor közel sem járt az írott, hiteles információkhoz, amit emlékezet és „szájhagyomány” alapján leírtak! Ezért aztán elhatároztam, hogy megkísérlem rekonstruálni, milyen lehetett a Jézusról szóló híradások – az evangéliumok – keletkezési folyamata. Utána ebből kiindulva talán már közelebb kerülhetünk a páli levelek és az evangéliumok függetlenségének probléma-megoldásához.

Van-e kapcsolat a páli levelek és az evangéliumok között?

Először kezdjük a páli levelek és az evangéliumok közötti párhuzamokkal: (1) 1Kor.11,23-25, az Úrvacsora szereztetése. Honnan vette Pál: „Mert az Úrtól vettem”. Közvetlenül!? (2) 1Kor. 15,3-8, Jézus feltámadása utáni megjelenései. Bizony ez – a feltámadás tényének közlésén túl – erősen eltér az evangéliumoktól, és a szöveg szerint: „kaptam”, tehát valamilyen személyes közlésre hivatkozik itt Pál.
Annál nagyobb a két szentirási könyvcsoport közötti különbözőség. Így például, Jézus is, Pál is hivatkozik Ószövetségi igehelyekre, de egyetlen megegyező hivatkozást sem találtam. Jézus erkölcsi tanítása során sokszor az ószövetségi hivatkozással kezdi, majd vagy az ellentettjére vált át („…de én azt mondom nektek…”), vagy pedig megszigorítja azt („Én pedig azt mondom nektek…”). Pálnál az erkölcsi tanítás során nem szokott hivatkozni más autoritásra, még akkor sem, amikor az ószövetségi eredet nyilvánvaló (1Kor.11,4-10). Lukács evangélista többször sző a szövegbe ószövetségi ihletettségű, himnikus jellegű próféciákat, imákat (Lk.1,13-17, 1,30-33, 1,42, 1,46-55, 1,68-79, 2,10-11, 2,14, 2,29-32, 10,21-22, 19,38). Pál apostol is szereti a himnikus szövegeket, de egyrészt maga költi azokat, mint pl. 1Kor.13-ban, vagy pedig – valószínűleg őskeresztény – liturgikus szövegeket vesz át, mint pl. Ef.5,14b, Phil.2,6-11. Pál apostol leveleinek az evangéliumoktól eltérő szemléletének, tanításbeli hangsúly-különbségeinek részletezése messze túlmutat ennek a résznek a feladatain.

Ahogyan egy történet írásbelivé lesz

Visszatérve a fejezet elején vázolt problémára, a személyes visszaemlékezések hitelességének vizsgálata során válik nyilvánvalóvá, mennyire torzulhat az emberi emlékezet alig néhány év alatt. Ennek mintegy ellentmondva, viszont az is látható, hogy egyes emlékek, ha önmagukban érdekesnek tűnnek, vagy a visszaemlékező – nógatásra, vagy önszántából – többször elmondja ugyanazon személyeknek ugyanazt a történetet, mennyire elevenen és sokszor eléggé hitelesen megmaradnak azok. Így aztán nagyon fontossá vált számomra, hogy egy történet többé-kevésbé torzítatlan fennmaradásának feltételeivel részletesebben foglalkozzam. Az általam elérhető, nem csekély és eléggé korszerű – részben összefoglaló, enciklopédikus jellegű – irodalom tanulmányozása közben azt tapasztaltam, hogy – a nyilván már az eredményeket közlő – az evangéliumok keletkezésével, írásba foglalásával foglalkozó tanulmányok nem említik a történéstől a végleges, írott szöveg kialakulásáig terjedő, hosszú – és lehetőségeit tekintve igen változatos – folyamat lélektani és szociológiai elemeket is szükségszerűen alkalmazni kényszerülő

elemző vizsgálatát.

A folyamat szereplői: (1) a történésben részt vevő személyek, (akik egyben a történés tanúi) (2) a történésről szóló elbeszélés hallgatói, (akikből egy, vagy több személy az elbeszélés esetleges lejegyzője). A tapasztalat azt mutatja, hogy egy történés annál jobban rögzül a történés átélőjében, mennél többször kell róla beszámolnia (tanúskodnia). A történés annál torzítatlanabbul marad meg az emlékezetben, mennél több az elbeszéléskor is jelen levő, élő tanú. Különösen szerencsés, ha több tanú van jelen egy elbeszélésnél: a többi, jelen levő tanú részben bíztathatja az elbeszélőt: „mondd el azt is, hogy…”, másrészt a tanú-társak korrigálhatják az elbeszélőt, visszatérítve őt az általuk is megélt történeti valósághoz. Az elbeszélés hiánytalanságát segítheti, ha a lejegyző már rendelkezik valamiféle írásos rész-anyaggal, mert ezzel elősegítheti az emlékezet felébresztését és esetleg az írott anyag kiegészítésére ösztönözheti az elbeszélőt.

A tapasztalat azt mutatja,

hogy az ember emlékezete az ilyen-olyan okból rögzült eseményekről akár 50-60 évig is viszonylag tisztán megmarad. Legfeljebb torzul, hézagossá válik. Könnyebben megmaradnak a meglepő, számunkra kínos, vagy különösen örömteli pillanatok (események). Általában nem egy hosszabb eseménysor marad meg, hanem egyes helyzetek, képek (úgy, mintha egy fénykép lenne). Persze ezeket a „villanóképeket” az emlékezési folyamat kerek történetté egészíti ki, mintegy a „csattanó” köré magát a történetet. A gondolatritmus könnyebben megmarad, mint egy tömör, egysíkú, csúcspont nélküli történet. Nem nagyon maradnak meg az emlékezetben a rendszeres, ismétlődő tevékenységek. A szokatlan, a megdöbbentő, az érthetetlen, a megbotránkoztató esemény jól megmaradhat az emlékezetben. Nagyon nehéz utólag felidézni az egyes események helyes egymás utániságát, különösen, ha azok logikailag nem következnek szorosan egymásból. Ilyenkor az elbeszélő más, logikailag, érzelmileg, vagy motívumaiban hasonló eseményeket sorol egymás után.
Ezek után az előbbiekben leírt általános megfigyeléseket viszonylag könnyű alkalmazni az evangéliumok szövegére. Különösen illik mindez a szinoptikusokra. Az evangéliumok szövegét a fentiek szerint vizsgálva, érdekes megállapításokat tehetünk. (1) A legközvetlenebb, „legnyersebb” elbeszélések Márknál találhatók. Jól látható, hogy mikor beszél a közvetlen tanú és mikor következik az egyéb, hallomásból származó szöveg. (2) Az elbeszélő tanú érezhetően nem azonos a lejegyzővel, különben kerülné a spontán elbeszélő szövegben szereplő „és, és, és” tagolást. Az elbeszélésből egyértelműen látható: az elbeszélő tanú Jézus közvetlen környezetébe tartozott. (A megdicsőülés hegyén – Jézuson és a prófétákon kívül – csak Péter, Jakab és János volt jelen.) (3) Ezen felül, még egy laikus számára is, aki nem ismeri a görög nyelvi finomságokat, látható, hogy Máté és Lukács lehetőleg minél többet vett át Márktól, ami azt is jelenti, hogy hitelesnek ismerték el. (4) Erősen valószínűsíthető, hogy a Máté szövegének saját részét, ill. a csak Lukácsnál szereplő saját anyagot más, de ugyancsak közvetlenül Jézus környezetébe tartozó tanítvány(ok) elbeszéléséből jegyezték le. (5) A korábban a személyes élmények megmaradására vonatkozóan leírt jellemzők alapján valószínűsíthető, hogy csak akkor vált sürgetővé a második nemzedékhez tartozó tanítványok számára a szóbeli elbeszélések minél teljesebb leírása, amikor kezdtek kihalni az első nemzedékhez tartozó tanítványok.
Az első, aki ezt a sürgető szükséget felismerte, nyilván Márk evangélista volt. Aki Jézus földi működése idején a 20-as éveinek közepén járhatott, az evangéliumának leirásakor viszont, az akkori átlagos életkorral számolva, 55 évesen már nagyon idősnek számított. Ezt az életkort pedig Kr.sz. után 65 körül érhette el. Ez jelenthette tehát azt az időszakot, amikortól a tanítványok szóbeli elbeszélésének leírása égető szükséggé vált. Tehát Pál, aki a levelet ezen időszak előt irta, nem is ismerhette a Jézusról szóló evangéliumot írott formában. Ráadásul, szegény, a tanítást nem Jézus közvetlen tanítványaitól kapta, hanem egy antiochiai kereszténytől, aki, ki tudja, hányadkézből ismerte meg az Örömhírről szóló tudósítást. Így nagyon is érthető, hogy miért különböznek annyira Pál levelei és az evangéliumok. Mindebből az is következik, hogy amíg az evangéliumok meg nem születtek és el nem terjedtek a Palesztinától távoli, pogány-keresztény világban, Pál személyes tanítása és az általa (illetve az ő tanítványai által) írott levelek jelentették csaknem kizárólag az írásban rögzített keresztény tanítást.
Mire az evangéliumok megjelentek a köztudatban, Pál tanítása, személyiségi jegyei, szervezeti intézkedései és pasztorációs módszerei váltak dominánssá és rögzültek a pogány keresztény világban. Így aztán – mind a mai napig kihatóan – a hierarchikus, egyszemélyi vezetés uralkodik az egyházi vezetésben, szemben a Jeruzsálem-központú, apostol-csoport irányítású, párban-megbízott pásztorolású szervezettel. Érdekes módon  az evangéliumi eredetűnek tekinthető egyházszervezési formát eddig csupán Assisi Szent Ferenc próbálta megvalósítani, nem sok sikerrel. A két „egyház-üzemeltetési” módszer gazdasági tekintetben is alapvetően különbözik egymástól. Míg a jeruzsálemi „modell” szerint a kommunisztikus forma volt az uralkodó – a gyülekezetre is érvényesítve Jézus és az apostolok korábbi vagyonközösségét – addig Pálnál kezdettől fogva egy-egy gazdagabb hívő volt a helyi gyülekezet fő fenntartója („szponzora, kegyura”).
Pál dicséretére legyen mondva, hogy a szervezeti, gazdasági módszerei, intézkedései hosszú távon működőképesek maradtak, míg az evangéliumokra hivatkozó szervezeti, gazdasági, életviteli megoldások sorra elhaltak. Ami a hitterjesztés, a misszió hatékonyságát illeti, Pálnak az örök élet ígéretére koncentráló igehirdetése sok pogányt vonzott magához és tartott meg minden üldözés ellenére a hitben. Nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy Pálnak az a tanítása is sok embert vonzott magához, mely szerint mindenki (még a rabszolga is!) egyenlő Isten előtt a Krisztusban, ami sokak számára az egzisztenciális felemelkedést jelentette. Így Pál az emberek számára egzisztenciális perspektívát adott egyrészt az életünk határának a végtelenbe kitolásával (az örök élet bizonyosságával) másrészt a földi egzisztenciális biztonságot adó közösségi szolidaritással (szeretetközösséggel).
Az evangéliumok keletkezés-történetével kapcsolatban különlegesen érdekes a szenvedés-történet az evangéliumokban, mivel ez a rész az, ahol János evangéliuma a legközelebb áll a szinoptikusokhoz. Ráadásul a szinoptikusok talán itt hozzák a legtöbb saját anyagot is (a gyermekség-történeteken kívül). Az egyes evangéliumok mintegy egymásnak adják át a szót a folytatásokban. Nagyon sok a szóbeli, de legalább tartalmi egyezés, sok fontos jelenetnél, mint például az Úrvacsora. A Szentirás tanúsága szerint Jézus életének ez a része az, ahol látható, hogy több párhuzamos leirás készült, még a korai időszakban, amelyekből az evangélisták a szemléletüknek leginkább megfelelőbbet választották ki a saját verziójuk számára.

Az elemzés aktualitása

Jézusnak az evangéliumokban megjelenő tanítása, mi szerint Isten édesapaként szeret minden embert, és ezt a szeretetet a másik (erre sokszor  egyáltalán nem méltó) ember iránti cselekvő szeretettel viszonozhatjuk az, amire viszont ma az egész világnak van szüksége. Ugyanis mára a Föld egész népessége eljutott odáig, hogy az emberiség képes önmagát kiirtani. Mára már sokan belátták, hogy ha erőszakkal válaszolunk erőszakra, attól csak az erőszak mértéke és nem a béke növekszik. Nincs más orvosság, mint amit Jézus ajánl az erőszak leküzdésére: „szeressétek ellenségeiteket!” (Mt. 5,38-48) Ez ma az evangélium globális üzenete és a keresztények megújulási programja!

Honnan ered az "evangélium" szó/fogalom?

Az „evangélium” szó az Újszövetségben közel százszor fordul elő – nem számítva az evangéliumok címfeliratát. A szó (arám megfelelője) feltehetően Jézus saját kifejezése, nem úgy, mint az „Isten országa (mennyek országa)” kifejezés, amit – a kutatások szerint – más kortársak is használtak (természetesen nem azonos értelemben). Márk, akinél (időrendben) az evangélium „című” bibliai könyvek közül először szerepel az „evangélium” kifejezés, művével új műfajt teremtett. Példáját nemcsak a kanonikus, hanem az apokrif evangéliumok sora is követte.

Miért lehet fontos számunkra a címben feltett kérdés?

Egyrészt azért, mert a szó maga, annak szó szerinti értelme azt sugallja, hogy Jézus életével, tanításával kapcsolatban valami lényegeset, fontosat üzen nekünk. Másrészt – különösen Pálnál – úgy tűnik, többször nem azonos értelemben szerepel. (2Kor 4,3 és 11,4, Gal 1,9, és 2,7, 1Thessz 1,5) Pál sokszor, és mint az előző hivatkozások mutatják, szélesebb értelemben használja az evangélium szót. A szöveg-összefüggésekből látható, hogy Pál általában az evangélium szó alatt a Jézus Krisztusról szóló tanítást érti, akkor is, ha a „más”, „mások” evangéliumáról ír, csak akkor a Jézusról szóló, de általa helytelenített (tév-)tanításra utal.

Az újszövetségi szövegeket figyelve

több,érdekes jellegzetességet figyelhetünk meg. Így jellemző, hogy ahogyan távolodunk Jézus földi működésének idejétől, úgy ritkul az evangélium szó használata az Újszövetségben. Míg Pálnál mintegy hetvenszer fordul elő, addig János evangéliumában egyszer sem. Márk használja a legtöbbször az evangélisták közül, Máté és Lukács alig. Az apostoli levelekben összesen háromszor, a Jelenésekben pedig egyszer. Érdekes, hogy az Ap.Csel.-ben viszonylag sokszor fordul elő, és nem csak Pállal kapcsolatban. Ez is utalhat arra, hogy írója Pál környezetében élt sokáig. Lényegesnek látszik, hogy az evangélium szó majdnem mindig a hirdetés szó valamilyen alakjával együtt fordul elő. (Egyébként az eredeti görögben egyetlen szóval, az evangelizálni kifejezéssel lehet többnyire találkozni, kivéve Márk evangéliumát, ahol az evangélium szó mellett a hirdetni, prédikálni kifejezés külön áll). Ez azt jelzi, hogy az Újszövetség megírásának idején a Jézusról szóló tanítást a követői majdnem kizárólag szóban adták tovább. Igen figyelemre méltó, hogy Jézusnál a hirdetés „célközönsége” elsősorban a szegény emberek csoportja volt (…és a szegényeknek hirdettetik.., …Boldogok vagytok, szegények, …akik most éheztek…, …hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek…). Jézus feltámadása után nyílt ki igazán a megszólítottak köre: „Menjetek el tehát…minden népet…” (Szomorú, de való, hogy mind a mai napig nincs módja hallani Jézusról az emberiség felének!) Máté Jézus tanítói működésének összefoglalásaként Jézus egyik fő tevékenységeként írja le: „…tanított a zsinagógákban, hirdette az evangéliumot és gyógyított mindenféle betegséget.” Márk könyvének elején annak tartalmát úgy jelöli meg: „Jézus Krisztus evangéliuma”. Könyvében Jézus …így hirdette evangéliumát: „Betelt az idő, és egészen közel van az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,15) Pál az általa hirdetett evangélium tartalmáról három helyen is ír, mégpedig szinte himnikus formában. Ezekből (1Kor 15,3-4, 2Tim 1, 8-10, 2,8) érdemes egy részt idézni: „mert ő szabadított meg minket…saját végzése és kegyelme szerint, amelyet…Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét. és az evangélium által világosságra hozta az örök elmúlhatatlan életet.”

Összevetve a szinoptikusokkal,

Jézus által értelmezett evangélium kifejezést a Pálnál szereplővel, egy külső, laikus szemlélő számára is feltűnik a különbség. Máténál és Lukácsnál egybehangzóan idézi Jézus a názáreti szereplésekor felolvasott ószövetségi próféciát, amikor Keresztelő János tanítványainak válaszol arra a kérdésre: „Te vagy-e az eljövendő…”, mely szerint „Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, és a szegényeknek az evangélium hirdettetik, és boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” Pálnál az evangélium kifejezés egészen más hangsúlyt kap. Egy jellegzetes példa az 1Kor.2,2-ben olvasható: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.”
 

Az örömhír a mustármagról szól?

Két fogalom van a (szinoptikus) evangéliumokban, amiket, bár sokszor említik, mégsem találhatjuk meg könnyen a tartalmuk megfelelő kifejtését. (Elnézést a határozott kijelentésért, de nem nagyon található a szakirányú irodalomban ezekre egyértelmű fogalmi magyarázat.) Ez a két fogalom az evangélium és az Isten országa (Máténál: mennyek országa). A két fogalom összekapcsolására példát mutat Mt 4,23 és 9,35, ahol azt írja: (Jézus) hirdette országa evangéliumát. Az evangélium rendszerint annak hirdetésével kapcsolatban szerepel. De, hogy mit értett Jézus, illetve az evangélisták az evangélium (az Örömhír) alatt, azt nehéz a szöveg-környezetből meglátni. Jézusnál az evangélium hirdetése rendszerint össze van kapcsolva a gyógyítással. De Jézusnak (és a tanítványoknak) a gyógyításairól szóló beszámolókban az Isten (mennyek) országa közelségének a hirdetése is többször megjelenik. Ebből arra lehet következtetni, hogy Isten országának közelsége és az örömhír között valamilyen megfelelés van. Jézus földi működése elején nagyon közelire jelzi az újra eljövetelét (Mt10,23/b).
Érdemes közelebbről is megnézni, hogy Jézus szavai nyomán a korabeli zsidók mit érthettek az Isten országa kifejezésen. Izrael akkor élő fiai erősen várták a Messiás megjelenését. Elsősorban a római megszállás alóli felszabadulást várták ettől, de sokan az akkori elvilágiasodott főpapság feletti ítéletet is várták (ez utóbbit egy főpap-messiástól). „Isten országa” Isten hatalmának a látható megjelenését jelenthette a számukra, ítéletet a gonoszok fölött és a hűségesek megjutalmazását. Hogy a korabeli zsidók értsék amit Jézus mond, az ő fogalmaikat kellett használnia.
Jézusnak a tanítási időszaka elején mondott szavai szerint Ő is úgy vélte, Izrael fiai egy részének a megtérése után eljön hozzájuk Isten országa. (Utoljára Mt 16,28-ban.) És – az ószövetségi próféciák szerint – a megújult (megtért) Izraelhez jönnek el a népek a világ minden tájáról. Később, csalódva a zsidók hitetlenségében, úgy látta, hogy a „pogányok meg fogják előzni Izrael fiait” az utolsó ítéletkor. Ezután már Jézus nem szól az Isten országának közeli eljöveteléről, hanem a saját kereszthaláláról. Jézus szavai szerint az Ő újra eljövetele már csak akkor történik meg, amikor az egész Földön hirdetik az Örömhírt. Ekkor már a tanítványoknak nem feladatuk az emberek gyógyítása, hanem „csak” az evangélium hirdetése. Ami – nyilván – most sem más, mint Isten országának (akaratának, hatalmának) megjelenése itt a Földön. Hogy ez a jövendölés erre a Földre vonatkozik, Jézus több kijelentéséből is következhet. (Pl. Mt 6,10)

Jézus sok példázatot mond az Isten országáról.

Ezekből kirajzolódik, hogy Jézus milyennek akarja megismertetni azt. Isten országa nagyon értékes, érdemes érte mindenünket odaadni. Megléte nem nyilvánvaló, elrejtett kincs. Először kicsinek, jelentéktelennek látszik, de idővel hatalmas lesz. Ha pedig bekerül – mint kovász – Isten országának  a működése az emberi társadalomba, akkor az egészet átjárja, átalakítja. Vannak azért Jézus hasonlatai között olyanok is, amelyeket nehéz értelmezni (pl. Mt 13,52). Az Örömhír Jézus beszédeiben nem más, mint az Isten akaratának (országának, hatalmának, erejének) érvényesülése. Az pedig itt a Földön a cselekvő, feltétel nélküli szeretet gyakorlása minden, arra érdemes, vagy érdemtelen embertárs felé. (Pl. Mt 5,38-48) Ez az Örömhír, ez az evangélium, ezáltal jöhet el az Isten országa, már itt a földön is – amint azt a Mi Atyánk-ban rendeszeresen kérni szoktuk.

Aki a sorok mögött van

Hogyan jutottam idáig?

(Személyes vallomás)

Aki a sorok mögött van, az Jézus. Miért foglalkozom ismételten, szinte mániákusan a Szentíráson belül kiemelten Jézus személyével, tanításával? Miért tulajdonítok nagyobb jelentőséget a Jézusról való ismeretek szerzésében az evangéliumoknak, különösen a szinoptikusoknak? Minek írom le mindezt, amikor tízezrekre tehető azok száma, akik már mindezt megtették és biztosan nagyobb idő- és energia-ráfordítással, nagyobb felkészültséggel, elmélyültebb tanulmányok alapján tették mindezt?
Korábban is ismerni véltem Jézust a Szentírásból, a reá vonatkozó írásokból, az egyházi tanításból. Jézust tiszteltem, szerettem és elfogadtam. Magaménak éreztem mindazt, amit az Egyház róla tanított. Még talán, azt is mondhatom, hogy személyes életemre is befolyással volt mindaz, amit róla megismertem. Talán, azt is tanúsíthatom, hogy személyes kapcsolatom volt (van) Vele. Ez a személyes kapcsolat fejlődött, mélyült az évek során.

Ebben a kapcsolatban voltak lépcsők is.

Aztán a Jézus iránti személyes érdeklődésem módja, tartalma kezdett megváltozni. Most, visszatekintve, nagyjából látom az okát és a kezdetét is. Amikor úgy éreztem, rám (is) szakad az egyházközség iránti felelősség és megismertem az egyházközségre vonatkozó adatokat, az éves, évtizedes (negatív) változások mértékét, elgondolkoztam rajta, tehetünk-e valamit – az imádságon és a személyes példamutatáson túl – azért, hogy ez a negatív irány pozitívra forduljon.
Elkezdtem „bombázni” mindazokat, akiket ebben a dologban illetékesnek véltem, mindenféle javaslatokkal, ötletekkel, tervezetekkel. A válasz – minden oldalról – a jóindulatú tudomásul vétel volt. Legalább egy kis vitát, ellenkezést tapasztaltam volna! Sokan ilyenkor feladják, elkeserednek. Én viszont úgy gondoltam, nem találtam rá az igazi javaslatra, vagy talán nincs eléggé kidolgozva mindaz, amit javasoltam. Amikor aztán megjelentem egyes részterületekre vonatkozó „kézikönyveimmel”, (ezek inkább „kézi füzeteknek” voltak mondhatók) már némi választ is kaptam, néha igen jó, hasznos javaslatok formájában.

Ezen felbátorodva

újabb és újabb területekre, elsősorban a Szentírás ismeretére vonatkozó tájékoztató jellegű írásokat készítettem. Ezekhez, természetesen, sokféle irodalmat kellett elolvasnom, feldolgoznom. Közben még többet kellett a Szentírást is olvasnom, mégpedig mindig tematikusan, összehasonlító és elemző módon. Mindeközben – úgy vélem – sikerült Jézus személyiségéhez, mondanivalójához közelebb kerülnöm. Ennek nagyon örültem, mert Jézust a korábban megismerthez képest is sokkal nagyszerűbbnek ismertem meg. Elhatároztam, hogy ismét végig-böngészem mindazt, amit a Szentírásból ki tudok „hámozni” összevetve mindezt a hozzáférhető újabb keletű irodalommal.
Tudom, hogy igazán furcsának tűnik ez a mániákus ragaszkodás a témához, de mentségemre szóljon, hogy sokan egész életüket rászánták más, képzelt és valódi nagyságokról szóló kutatásoknak és különféle publikációk írásának. Tudom, hogy sokan foglalkoztak már régen és foglalkoznak most is Jézus életével és tanításával. Olyanok, akikkel tudásban, elszánásban, ráfordított időben nem tudok versenyezni. De mindenkinél, akiknek az írását eddig megismertem, valamit mindig másképpen láttam, vagy hiányoltam. Lehet, hogy végül arra jutok, hogy én gondolkodtam helytelenül, de legalább én is meg tudom erősíteni a mások véleményét.

Mi az, amire kíváncsi vagyok?

Miért irt meg valamit egy evangélista, vagy miért nem? Miért irt meg valaki másképpen egy történetet, egy tanítást, mint a másik? Találok-e nyilvánvaló betoldást a szövegben és mivel igazolható ez? Vannak-e nyilvánvaló átértelmezések Jézus eredetinek gondolt tanításához képest? Módfelett veszélyes terep! De amit leírok, az nem más, mint egy vélemény, amit kellő ismeretek segítségével korrigálni lehet. A korrigált eredmény viszont már egy megerősödött, megalapozott vélemény lehet. Az időleges vélemény-pluralitástól pedig nem kell félnie annak, aki egy kicsit megismerte azt a hatalmas hitbeli sokszínűséget, ami például a reformáció idején kavargott az emberek fejében, különösen Angliában. Aztán mégis minden szépen leszűrődött, elcsitult. Talán ma is jobb volna a hitbéli sokféleség a nálunk tapasztalható jelenlegi, hit-ismereti elszegényedés, provincializmus, sőt közömbösség és érdektelenség helyett!

Publikációs aggályaim

Mielőtt részletesen leírnám, az eddigi – elsősorban az összehasonlító módszerrel végzett – elemzéseimből levont következtetéseimet, a saját lelkiismeretem megnyugtatására le kell írnom a következtetéseim ismertté tétele (publikálása) miatt érzett aggodalmam okát.
A Szentírással való foglalkozás – különösen a protestáns oldalon – elsősorban (olykor kizárólagosan) egy-egy alkalommal, vagy akár egy sorozat keretében a Szentírásnak egyes kiemelt részeivel foglalkozik. (Nagyon örülnék, ha valaki ezt számomra kellően meg tudná cáfolni!) Csak a legnyilvánvalóbb példáknál maradva: (1) A napi Losung (Bibliaolvasási útmutató) „napi vezérigéje” a Bibliából kiemelt, rövid igeszakasz, aminek a napi bibliaolvasó keresztyének nagy része egész napi tevékenységükre kiemelkedő jelentőségűnek tart. (2) A vasárnapi istentiszteleti – illetőleg a katolikusoknál misei – perikópa (heti igeolvasási és –hirdetési rend) mindig azonos kiemelt igehelyeket tartalmaz – bár az utóbbi évtizedekben 3-4 évente ciklikusan váltakozva. (3) Egy bibliaórán, vagy egy elmélkedésen (áhitaton) – mondhatni: törvényszerűen – egy választott (nem túl hosszú) igehely körüljárása folyik. (4) A nevesebb nemzetközi bibliatudományi folyóiratokban szereplő cikkek többsége arról szól, hogy a cikket író kutató – sokszor több éves munkával – milyen újabb gondolatokra jutott egy néhány szóból álló szentírási rész alapján. (5) Egy másik véglet, amikor a Szentírás iránt érdeklődő folyamatosan végigolvas egy szentírási könyvet, vagy könyv-csoportot (pl. Pál levelei, vagy Mózes öt könyve stb.) (6) Vannak, akik napi bontásban ugyan, de ismételten ugyanazokat a bibliai szövegeket olvassák, éveken, évtizedeken át, mint pl. a katolikus papi breviáriumot olvasók, illetőleg a napi zsolozsmát recitálók.

Mi a fő Üzenet?

A Szentírást csak ilyen módon olvasók félő, hogy nem érzékelik a Szentírás fő üzenetét, a lényegét, a mennyei Atya által küldött eredeti Örömhírt, az Evangéliumot. (Természetesen, ha megkérdezzük ezeket a Biblia-olvasó embereket, bizonyos, hogy hamarosan, szabatosan meg tudják válaszolni, hogy mi Isten evangéliuma, hiszen enélkül milyen keresztények lennének!) Akkor pedig, mi bajom van velük? Jól ismerem ezt a vélekedést, ezt a gondolkodás-módot, mert én is évtizedekig így éltem, így gondolkodtam. Akkor kezdett számomra nehezebbé válni a válaszadás, amikor szembesültem a teljesen „kívülről” jöttek kérdéseivel, gondolkodásmódjával. Természetesen, ekkor is készen álltak bennem a válaszok: „A Szent Lélek még nem világosította meg őket.”. „A bűnös voltuk miatt nem képesek meghallani és megérteni Isten nekik szóló üzenetét.” „Bele vannak kövesedve a jelenlegi állapotukba.” És így tovább.
Elkezdtem keresni (hangsúlyozom, a magam dilettáns módján) azt, ami közelebb viheti a „kívülállók” számára Isten üzenetét. Keresni kezdtem – például – milyen összefüggésben szerepel a Szentírásban az „evangélium” szó. Miképpen lehet következtetni a szöveg-környezetben az „evangélium” szó tartalmára. Feltűnt nekem ezzel összefüggésben az „Isten országa”, „mennyek országa” kifejezés. Azután még sok, elsősorban a szinoptikus evangéliumokban szereplő dolog, Jézustól származó szöveg, Jézusról szóló történet, ami a különböző evangéliumokban más és más fényt kapott. Ekkor kezdtek a különböző bibliai könyvek, fejezetek, szövegrészek számomra eltérő jelentőséget – mondjuk ki – fontosságot kapni. Ettől megijedtem, mert féltem, hogy ha amit találtam, más, Bibliáról szóló véleményekkel nem nagyon összeegyeztethető, nem talál elfogadásra. Létezik ugyan néhány, a történelmi egyházakban fennálló vélekedés, gyakorlat, ami minőségi különbséget tesz a szentírási könyvek és részek között. Ilyen például az ó-egyházi elnevezés, mely szerint a perikópa ószövetségi része a lekció, a levél-béli ige az epistola és a főhelyen mindig az evangélium áll. Maga a perikópák kiválasztása is egy minőségi különbség-tétel. Ilyen kiválasztás eredménye az óegyházi rítusban a katechumenek vizsgájából fennmaradt 12 ószövetségi szemelvény is. Ide sorolható Luther markáns elmarasztaló véleménye a Jakab-levélről. Egy másik protestáns minősítés az ószövetségi deutero-kanonikus könyvek „kiszelektálása” a szentírási kánonból.
Ezen dolgok végiggondolása után jutottam arra az elhatározásra, hogy ezentúl nem fogok félni hangsúlybeli különbséget tenni a szentírási szövegek között, legfeljebb a nézetek ütköztetése alapján megfelelően korrigálódnak az én nézeteim.

Különösen aggódom,

hogy nagyon sok, a teológiában tudósnak számító ismerőst felháborít, ha valaki egyes szentírási részeket leminősít, valamilyen kritika tárgyává tesz. Nagyon is érteni vélem felháborodásuk indítékait. Hiszen, ha bármit is kritika tárgyává teszünk a Szentírásban, akkor ki lehet az, aki hitelesen és végérvényesen megmondhatja: ez az a határ, ameddig el lehet menni, a többi már „kőbe vésett”, maradandó? Ezért úgy vélik: jobb, ha semmiben nem engedünk, mintha sérülnének az üdvösség számára alapvető, valóban a Szentlélek által inspirált szövegek.

Látható, hogy már az előkészületi szakaszban

mennyi probléma, aggály merült fel bennem. Elgondolkoztam azon, hogy érdemes-e belevágni egy olyan munkába, ami esetleg értetlenséget, ellenkezést, netán felháborodást és elutasítást okoz. Ennek ellenére továbbra is meg vagyok győződve róla, hogy – eddigi ismereteim alapján – több, általában a vallási ismeretektől távol álló ember számára hasznos ismereteket tudok adni a Szentírás újabb szempontok szerint való átgondolásával és annak eredményeinek a leírásával.

Másik aggályom,

hogy a vállalt feladat teljesíthetetlenül nagyra sikeredett, még többszöri előzetes redukció után is. Az első lényeges vágás az volt, amikor a vizsgálatom területét leszűkítettem a szinoptikus evangéliumokra (és esetleg a Jánosnál található egyértelmű párhuzamosságokra). Azután számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy belátható időn belül nem tudok kezelni egy ilyen, még mindig igen hatalmas anyagot. Azt is beláttam, hogy nem érdemes mások által szak-tudósi szinten megállapított és publikált dolgokkal ismételten foglalkozni, mint az evangéliumok keletkezése, specifikus célja, a köztük levő stílusbeli, tartalmi különbségek és azok okai. Elegendő számomra, ha néhány „gumicsont” jellegű részlettel foglalkozom, amiről – eddig legalább is úgy gondolom – tudok talán valami érdemlegeset találni és elmondani.

De hát, akkor minek ez a nagy nekikészülődés,

amiből aztán „egérkényi” megállapítások születnek? Tudom, hogy amit le szándékozom írni, az – legalábbis nekem – fontos, és remélem, talán más részére is hasznos lehet, közelebb hozva Jézus személyét és tanítását, hogy segítséget nyújtson neki az életében előforduló gondok megoldásában.
A Szentírásban – de még a szinoptikus evangéliumokon belül is – sok olyan szövegrész van, a melyikről úgy tűnik, nem illik bele a szöveg környezetébe, vagy esetleg nehezen egyezethető össze valamely máshol található szöveg-résszel. Ilyen szövegrészekkel kívánok foglalkozni a következőkben. Ezeket sem a fontosságuk, sem az érdekességük szerint nem fogom sorba rendezni, hanem csak úgy, ahogyan véletlenszerűen elém kerülnek. Mivel sok ilyen, számomra érdekesnek látszó szövegrész van, ezért ez a témakör – úgy tűnik – sokáig kimeríthetetlen marad. Az egyes rész-témákat önállóan fogom kezelni. függetlenül a rész-téma nagyságától, látszólagos fontosságától, vagy a szöveg hosszától.
 

Mi a miszticizmus,

A misztika, a miszticizmus azokkal a tapasztalatokkal, jelenségekkel foglalkozik, amik a hétköznapokban, a szokványos emberi tevékenység körében nem jelentkeznek és eltérnek a hétköznapi tapasztalatoktól, sokszor ellent is mondanak azoknak, ésszerűtlenek, irracionálisak, mégis – extrém helyzetekben, esetekben – egyes, ezek érzékelésére, megtapasztalására alkalmas (kiválasztott?) személyek ilyen tapasztalatokról, érzékelésekről számolnak be. Ez a jelenség-fajta rendszeresen szerepel úgy a zsidó (ószövetségi), mind a keresztény (újszövetségi és egyháztörténeti) hagyományban. A szkeptikus bírálók mindig kételkedtek ezeknek a tapasztalatoknak, jelenségeknek a létében, annak ellenére, hogy többször előfordult ezeknek valós, bárki által ellenőrizhető események, jelenségek általi igazolása. Most nem foglalkozunk ezzel az ősi szembenállással, vitával, hiszen itt kétféle, hitbeli elkötelezettség áll szemben egymással, soha el nem dőlő vitában. Nyilván a szkepticizmusnak – rendszerint személyes problémákra visszavezethető – lélektani okai vannak, amiket (éppen ezért) csak személyes párbeszédben lehet – ha egyáltalán lehetséges – feloldani.

Mi a para-miszticizmus?

A para-miszticizmus a társadalomban időnként eluralkodó, általános szkepticizmus talajából nő ki. Ugyanis minden társadalomban, de különösen az olyan, szkepticizmussal átitatottban, mint a mai, vannak olyan emberek, akik az adott társadalomban idegenül érzik magukat, netán szembe kerülnek társadalmi változások fő áramlataival, nem értik az újabb jelenségeket, nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak azonosulni az új „trendekkel”. Ezek az emberek – akik sokszor a társadalom nagy hányadát képviselik – valamiféle „csalafintaságot” látnak az őket többé-kevésbé érintő társadalmi jelenségekben. Ezért aztán szívesen hajlanak azokra, akik a jelenségek mögött valamilyen titkos összeesküvést láttatnak, illetve valamely régmúlt dologban, történelmi eseményben, helyzetben a közönségük önbecsülését, büszkeségét erősítő tényeket, eseményeket, összefüggéseket „rekonstruálnak”, és mindezt misztikusnak tűnő formában. Fantasztikus azt tapasztalni, hogy sokszor – egyébként nagyon józanul gondolkodó emberek mennyire rabjaivá válhatnak áltudományos, álmisztikus („para-misztikus”), a kitalált és a valódi tényeket ügyesen vegyítő szövegeknek. Ilyenkor mindenkit, aki kétségbe meri vonni új „hitük” tárgyát, szintén összeesküvőnek tartanak, de legalább is ezen titkos összeesküvők áldozatának. Ezek a „para-misztikus” hitek járvány-szerűen terjednek és sokan boldogan elmerülnek a különféle, főleg indiai eredetű, többé-kevésbé az európai ízlésnek megfelelően „modernizált” tanokban. Mindezeknek erős hátteret ad, hogy valós mélylélektani alapokra épít, de a hatásuk lélek-romboló, ahogy arról több, ezt az utat már megjárt ismerősöm tanúsítja.

 Mi az orvossága?

Mi ezeknek a para-misztikus hiteknek az orvossága? Egyedül a tájékozottság. Ezt pedig nem adják olcsón. Rendszeres szakirodalmi olvasottságot igényel, józan kritikai összehasonlító gondolkodással kiegészítve. Sokkal könnyebb azok helyzete, akiknek természettudományos alapműveltségük van, és/vagy megismerték és használják a tudományos forrás-kutatás korszerű módszereit.

Néhány példa a para-misztikus hitekre

A para-misztikus írások előszeretettel foglalkoznak vallásosnak tűnő témákkal. Közben nagy mélylélektaninak álcázott szövegeket írnak le. Leleplezni ezeket csak hivatásos pszichológusok mélylélektannal foglalkozó munkáinak ismeretében lehet. Természetesen ezekkel is csínján kell bánni, mert megfelelő előtanulmányok nélkül ezektől is „be lehet csavarodni”. Vannak természetesen sokkal primitívebb írások is, amik az átlag-ember zsigeri egyház-ellenes érzéseivel manipulál. Az a lényege, hogy valós tényeket összekeveri kiagyalt „tényekkel”. Ez is csak akkor sikerülhet, ha az illető – ami rendszerint nagyon valószínűsíthető – még nem olvasta a hivatkozott írásokat („dokumentumokat”) amiből idézni látszik.
Az egyik, mostanában divatos írás a „Da Vinci kód” Dan Brown-tól. Aki látta a hivatkozott festmények eredetijét (vagy hiteles másolatát), továbbá olvasta Leonardo naplóját, a hivatkozott apokrifeket, néhány rózsakeresztesekkel foglalkozó könyvet, továbbá az ebben érintett qumráni iratokat, az pontról pontra le tudja leplezni az említett divatos könyv „csúsztatásait”. De nem is kell nagyon igyekeznie, mert már a hivatkozott művek egy részének ismeretében is, nemcsak a hamisítást látja, hanem azt is, hogy aki írta, nem az eredeti forrást használta, hanem egy már eleve torzított kivonatot.
Másik, egy még mostanában is járatos „gumicsont” az a „leleplező” írás, amely „bebizonyítja”, hogy a történészek mintegy 200 évet „elcsaltak” a kora-középkorból. Ennek a műnek az íróját sem zavarják a tények: a tárgyi emlékek, az építészeti kor-besorolás szekvenciája, a C14 vizsgálatok és a többi, őt cáfoló bizonyíték.
Egyébként lélektanilag érthető a tudományos, a „hivatalos” történészi álláspont iránti elemi bizalmatlanság az olvasó közönség részéről. Hiszen negyven évig tanítottak egyféle történelmet, aztán minden bocsánatkérés nélkül „tálaltak” nekik egy sokban teljesen ellenkezőt, aztán néhányan ezt is időnként oda-vissza korrigálták. Aki bizonyos időket nem maga élt át, annak mondhatnak akármit, hogy régebben mi, meg hogyan volt. Aztán megint mondhatnak valami egészen mást is ugyanarról. De közben mindegyik történet-elmondás hitele szépen elenyészik. (Ezt még erősen motiválja, hogy – akkori helyzetéből függően – ki-ki másképen él át egy történelmi időszakot, amin aztán az egyes átélők egymás hajának eshetnek.)
Sajnos, sok olyan esetet, példát lehet felhozni arra, hogy amiképpen az emberek mindig kíváncsiak maradnak a titkok, a misztikus dolgok, valamint ezek „botrányt sejtető” leleplezése iránt, úgy mindig lesznek olyanok, akik ezt a kíváncsiságot készek kielégíteni az általuk a tényeket a fantáziájukkal keverő para-misztikus, összeesküvésekre utaló – az ilyeneket írók számára igen jövedelmező – írásokkal.

A titok vonzásában

A mások elől elzárt dolgok megismerésének vágya benne él minden emberben. Ezt a vágyat sokféleképpen lehet jellemezni. Ez a vágy él a tudományos kutatókban éppúgy, mint valóság-showk nézőiben. Amit a kívülállók elől eltitkolnak, arra mindig fokozottan kíváncsiak a kívülállók. Így volt ez a Pythagoreusokkal, az Ízisz-hívőkkel, a Mythras-kultusszal az Ókorban és így volt az albigensekkel, a Templomosokkal, a Rózsakeresztesekkel, a Kabbalistákkal a Középkorban, valamint ez volt tapasztalható az alchimistákkal, a szabadkőművesekkel, a carbonarikkal az Újkorban. Korunkban is meg vannak győződve sokan, hogy vannak ma is „nemzetközi összeesküvések”, amelyek az emberiség romlására szövetkeztek.
Valójában többnyire ezek a „társaságok” a többi ember fölösleges kíváncsiskodása, valamint az esetleges üldöztetésük elleni védekezésül kényszerültek a titkolódzásra. Voltak olyanok is, akik – valószínűleg rájátszva erre a titok-éhségre – nyíltan hirdették, hogy a szertartásaik titkosak, mint pl. a Mithras-hívők, ezzel is sok követőt szerezve kultuszuknak. Az ókori leírásokból kitűnik, hogy az (egyébként is) üldözött első keresztények eucharisztia-szertartása – más, titkos rítusokhoz hasonlóan – sok kívülállót elborzasztott, míg másokat egyenesen vonzott.

Divatos "titkok"

A mai kor „aktuális titkai” – többek között – a Holt-tengeri tekercsek, Leonardo da Vinci naplója, egyes kora-keresztény („apokrif”) írások, a korábbi időkből fennmaradt, nehezen érthető szöveg-töredékek a Templomosokról, a kabbalistákról, a katharokról, a szabadkőművesekről, látomások és jóslatok (pl. Nostradamustól). Mások különösen vonzódnak a honfoglalás előtti korból származó, a régi magyarokra vonatkozó (esetleg többé-kevésbé rájuk vonatkoztatható) feljegyzések iránt. Az ilyen, már közismert, de töredékes, hézagos ismeretek iránti érdeklődést sokan kihasználják és a meglévő hézagokat „kiegészítve”, a legújabb (tehát még nem kontrollált) kutatásokra hivatkozva szép kerek történeteket kerekítenek ezekből. Mivel történeteiknek nagy része már többé-kevésbé ismert (vagy legalább is már lehetett hallani felőlük) a járatlan „nagyközönség” elhiszi ezeknek a történeteknek a valóságosságát. Személyesen is ismerek olyan, történészből lett „írót”, vagy egy másikat, aki orientalista-néprajzkutatóból kandidált regényíró, akik szűkebb körben el is ismerik, hogy művük jórészt kompiláció, de arra hivatkoznak: erre nagy közönség-igény van. Különben, amit leírtak, mintegy „megvilágosodás” formájában született meg. Így születhetnek meg az ál-történelmi, nagy „leleplezések” is.

Az igazi titok

Az igazi titok az, amit itt, földi létünkben nincs módunk megismerni. A történelemben, az archeológiában, a geológiában, a kozmológiában és a fizika, a kémia, a biológia számos dolgában még bőven vannak olyan ismeretek, amik további ismeretek hiányára, tudásunk hézagaira mutatnak. Ezen ismeretek jó része további – sokszor egészen új – módszerek alkalmazásával tovább bővíthető, újabb és újabb tudomány-területek felfedezésére vezetve az emberiséget. Ennek egyik ígéretes területe a genetikának az emberiség őstörténetére vonatkozó kutatása. Vannak viszont olyan kérdések, amikre itt, a földi létünkben nem tudhatunk választ kapni. Azért nem, mert ezek a kérdések a mi fizikai valóságunkon túli dolgokra vonatkoznak. Ezekről pedig – minden, erre vonatkozó esetleges híreszteléssel ellentétben – ténylegesen csak annyit tudhatunk meg, amit a mennyei Atya a tudomásunkra hoz. Ez igaz magára a mennyei Atyára vonatkozólag is, mivel annyit tudhatunk Róla, amit önmagáról kinyilatkoztat. (Sőt, abból is csak annyit, amennyit megértünk belőle.) De vannak földi tapasztalások is, amikre vonatkozólag ugyancsak a mennyei Atyának elsősorban Jézus által velünk közöltekre kell hagyatkoznunk. Ezek egy része erre, az általunk tapasztalható világra vonatkozik. Így például, hogy miért éppen ilyenek a természeti törvények, mint amilyennek megismertük azokat? Más része nem fizikai valóságra vonatkozó kérdések. Például Jézus egyik, ilyesmire adott válasza: „…olyanok lesztek, mint az angyalok.” Hasonlóképpen a mostani létünkben meg nem fejthető titkok közé tartoznak a mennyei Atyára mutató földi jelek. (Csodák, általában a fizikai törvényeknek ellentmondó események.)
Ezen titkok közül kiemelt jelentősége van az Úrvacsorának (Eucharisztiának). Alap-esetben semmi nem utal arra, hogy itt valami „természetfeletti” történik. Vannak viszont jelek, amik arra mutatnak, hogy ha valaki különösen „átéli”, akkor különös kegyelmet és erőt kaphat általa. Ezen a területen – szerintem – nyitva áll a lehetőség, hogy valaki sokkal többet tudjon meg a mennyei Atya szeretetéről, erejéről, mint más, tudományosabbnak tetsző úton.

Az emberi önzésről a Szentírás és a genetika fényében – a modernizáció korában

Az emberi ösztönök, mint motivációs tényezők

Amint azt tudjuk, a katolikus hittan szerint hét szentség van. Manapság igen gyakran emlegetnek egy nyolcadikat, a magántulajdon szentségét. Ráadásul, nem is nagyon ironikusan, hanem félig-meddig komolyan. Ez a „szentség” az emberi önzés legmarkánsabb megtestesítése. Ezt, az emberi önzést szeretném egy kicsit részletesebben körüljárni, a Szentírás és a humán genetika, ill. ehhez kapcsolódóan a humánetológia (az emberi viselkedés tudománya) fényében. Míg a két alapvető ösztön, a fajfenntartás és a (személyes) létfenntartás közül az első a szexualitás, amely a család, a saját emberi csoport iránti pozitív érzelmek és az idegenek, az idegen csoportok iránti negatív érzelmek mozgatója, addig a munka és minden, a saját, személyes érdekek érvényesítésére irányuló szándék, tevékenység alapja nagyobb részben a létfenntartás ösztönös kényszere.
Az előbb említett motivációk egyaránt lehetnek az emberi társadalomra nézve pozitív és negatív kihatással. Ugyanúgy, az ebből fakadó tettek a Szentírás szerint lehetnek – a megvalósítás módjától és mértékétől függően – jó és rossz cselekedetek. Az egyes emberek ösztön-alapú motivációja személyenként lényegesen különbözik egymástól. A motiváció mértékét és megjelenési formáját egyrészt az öröklött tulajdonságok (a genetikus tényezők) másrészt a személy fejlődését befolyásoló hatások (a nevelés, a kondicionálás és a személyes élmények) határozzák meg. Természetesen, mindezek mellett a személyes meggondolások, döntések is lényeges szerepet kaphatnak. Akit az öröklött tulajdonságok és a korábban őt ért hatások vezérelnek inkább, azt ösztönösen cselekvő embernek („ösztön-lénynek”) tartjuk, míg azt a személyt, aki a cselekedeteinek előzetes meggondolásokon alapuló kontrolljára törekszik, fegyelmezetten, felelősen cselekvő emberről („észlényről”) beszélünk. Nyilvánvaló, hogy tisztán „észlények” nincsenek, ahogyan nincsenek tisztán „ösztönlények” sem.

Az önzés, mint fő motiváció

Mivel ebben a fejezetben elsősorban az önzéssel kívánunk foglalkozni, ezért itt érdemben nem részletezzük a többi – eredetében az ösztöneink által vezérelt – viselkedésünket. Az önzés különleges szerepe abban is megmutatkozik, hogy egyaránt jelentkezik a személy szerepét erősítő (a létfenntartási) és a fajfenntartás körébe eső (pl. szexuális) viselkedési területeken, hasonlóképpen az erőszakhoz, amely viselkedési mód az emberi élet minden területén szerepet kaphat, ahol az egyes személyek vagy emberi csoportok szándékaik érvényesítését nem tudják békés úton érvényesíteni. Az önzés is – mint a többi emberi tulajdonság – egyes esetekben lehet szükséges, hasznos, míg máskor lehet káros akár az egyénre, akár másokra nézve. (A „hasznos önzés” – rendszerint igen ritka – esete akkor állhat fenn, amikor az önzésemmel szerzett előny nekem, családomnak, vagy csoportomnak létfontosságú és a másoknak okozott hátrány ezzel össze nem hasonlíthatóan csekély mértékű.)

"Hozott" és szerzett képességeink

A különböző emberi viselkedésmódok az egyes személyeknél (azonos helyzetben is) igen eltérő intenzitással jelentkezhetnek. Ez a különbség sokféle ok eredőjeként tapasztalható. Az okok között kiemelt helyen szerepelnek a személyt érő külső behatások, az élmények, a tapasztalatok, felismerések, a „megvilágosodások” (megtérések?), a mintául szolgáló személyek viselkedési módja és eszméi, tanítása, végeredményben az egész nevelési, nevelődési folyamat. Ezek olyan mértékben rögzülhetnek, hogy a személy egész további életére döntő befolyásuk van.
Hol van akkor a „magunkkal hozott” képességek szerepe? Az emberi képességek, mint lehetőségek, tárháza hatalmas. Ilyenek az emberi beszéd megértése, a beszédkészség, a színek, színárnyalatok felismerése, a zenei hallás, az éneklés, a zenei memória, és még nagyon-nagyon sok képesség, ami már születésünkkor bennünk van. Hogy ezek a képességek nevelés, tanulás eredményeképpen mennyire fejlődnek megfelelő szintű készséggé, az már nagyobbrészt a környezeti hatásoknak tudható be. Meg lehet állapítani, hogy szerényebb képességgel is elismerésre méltó készséghez lehet jutni, és az is megállapítható, hogy hiába van valakinek egy dologban jobb képessége, ha annak fejlesztésére nincsen módja, így az adott téren csak szerény eredményeket tud felmutatni.
Itt kell megjegyezni, hogy képesség alatt azt a – születéskor már meglévő – tulajdonságot értjük, amit a felnőtt emberré válás során tovább lehet fejleszteni, erősíteni, vagy lehet gyöngíteni, gátolni elnyomni. A készségnek pedig azt az állapotot nevezzük, amivé a valamilyen képességgel született személy a külső hatásokra, a nevelése, kondicionálása, gyakorlása, tréningje során eljutott. A „készség” és a „képesség” szavak használatával arra törekedtünk, hogy egyrészt a születéskori adottságok, másrészt a felnőtté válás során létrejött változásoknak nehogy pejoratív, vagy melioratív hangzást adjunk, hangsúlyozva, hogy egy születéskor meglévő adottság, vagy az egyén élete során szerzett képességek egyaránt lehetnek az egyénre és/vagy a társadalomra nézve károsak, vagy hasznosak. Ezért nem használjuk itt szívesen a hasonló értelmű, de valamilyen irányultságot jelző hajlam, tehetség, ösztön szavakat.
Jó és rossz képességeink életünk minden területére hatással vannak. Így, akár az erőszakban, akár az önzésben nemcsak a környezetünk, a neveltetésünk a meghatározó, hanem a velünk született – és személyenként igen eltérő – képességeink, a ”késztetéseink” is nagy mértékben befolyásolhatják tetteinket („jó” és „rossz” cselekedeteinket). Természetesen éppen a neveltetésünk, a bennünket érő környezeti hatás, a belső felismerésünk (megtérésünk?) az, ami a bennünk levő, velünk született belső késztetést (ösztönt) jó, vagy rossz irányba terelheti, tehát gátolja, vagy éppen felszabadíthatja, felerősítheti.

Az önzés az Újszövetségben

A szinoptikus evangéliumokban Jézus tanításának többsége az önzés valamilyen esetével foglalkozik, és a leírások többségében a példázat-béli, vagy a megtörtént eset kimenetele negatív, így a példázatban szereplő, vagy a Jézussal valóban találkozó személy elbukik. (Például a gazdag és a koldus Lázár, a gazdag ifjú, a gonosz szolga, stb.) Van azért néhány pozitív példa is, mint pl. Simon és András, vagy Lévi elhívása, Zákeus példája, az özvegyasszony két fillérje. Jézus sokszor foglalkozik együtt érzően és szeretettel a szegényekkel, és mond ítéletet a gazdagokról, különösen Lukács evangéliumában. Amint látható, Jézus nem minden vagyonos ember ellen van, hanem a vagyonban Isten országához való közel jutás akadályát látja. (Nehezebb a tevének…) Jézus elfogadta a hozzá közel álló jobbmóduak (főleg asszonyok) anyagi támogatását.

A tulajdon, mint az önzés tárgya

Eddig nem sokat foglalkoztunk – legfeljebb érintőlegesen – a fejezet szándékolt fő témájával, a tulajdonnal. Elsőként megkíséreljük az egyes tulajdon-formákat megkülönböztetését. Az általunk használt felosztás szerint létezik magán- és köztulajdon. A magántulajdonon belül megkülönböztethetünk személyes, ill. társasági tulajdont. A társasági tulajdonnak igen sok, jogilag és tevékenysége, szerepe szerint megkülönböztethető formája van. A köztulajdon is végeredményben valami-féle társasági tulajdonnak tekinthető, de abban különbözik a magántulajdon jellegű társasági tulajdontól, hogy a tulajdonosok egyben a tulajdonuknak elsődleges, vagy kizárólagos felhasználói is. Ez az elkülönítő meghatározás különösen érvényes lehet az úgynevezett közszolgáltatásokra, közművekre. (Amennyiben az elsődleges felhasználók nem gyakorolnak kellőképpen közvetlen ellenőrzést a tulajdonukban levő, őket kiszolgálni hivatott tulajdonra, úgy szinte törvényszerűen csökken a kiszolgáló, szolgáltató gazdasági egység hatékonysága, gazdaságossága, a szolgáltatás minősége.)
Bármilyen formája is legyen a tulajdonnak, az emberi birtoklásnak egy adott társadalomban kialakult rendje a társadalom működésének egyik fontos tényezője, jóformán függetlenül a tulajdonlási rend (a tulajdonviszonyok) igazságosságától. A Tízparancsolat is e szerint a szemlélet szerint íródott, nem vizsgálva, hogy a tulajdonlás igazságos-e. A „ne lopj”, a „ne kívánd” parancsok abszolút érvényűnek tűnnek. Természetesen ez így nem teljesen igaz, mert az Ószövetség is tele van az igazságtalanul kisemmizettek miatti fenyegetéssel. Jézus viszont leszámolt azzal az ószövetségi vélekedéssel, hogy a vagyon, a jólét Isten jutalma lenne a „jó” embereknek. Jézus szerint a személyes vagyon, a gazdagság, gátja lehet az üdvösségnek. Jézus azt ajánlja, ”oszd szét mindenedet, és kincsed lesz a mennyben”. De valóban általános-e ennek a felszólításnak az érvényessége? A jeruzsálemi gyülekezet megkísérelte megvalósítani ezt a felszólítást – és gyakorlatilag csődbe került. Pál és a többi „misszionáriusok” nem győztek adományokat gyűjteni a teljesen elszegényedett jeruzsálemi keresztényeknek. A középkorban többször is megkísérelték ezt a vagyon-szétosztási gyakorlatot feléleszteni, de csak korlátozott körben és időben sikerült megvalósítani.
Mi hát akkor a megoldás? Van-e egyáltalán megoldása ennek a problémának? Ma is igazságtalannak érezzük, hogy míg egyesek fölös mértékben bővelkednek a földi javakban, addig sokan mások szűkölködnek, éheznek, sőt évente több százezren éhen is halnak. Szerintünk ez a legszörnyűbb, legbotrányosabb dolog, ami létezik ma a Földön! És ezalatt nem lehet megkérdőjelezni a gazdagok tulajdonának jogosságát!?

A tulajdon amai társadalomban

Legkésőbb itt kell megemlíteni az anyagi javak (a kincsek, a vagyon, a birtok, a tőke) szerepének alapvető megváltozását Jézus korához képest. Jézus korában (és még utána sok évszázadon keresztül) az anyagi javaknak „kincsképző” funkciójuk volt elsősorban és nem volt számottevő szerepük újabb javak előállításában (kivéve talán a rabszolgákat, ha tárgyi eszköznek tekintjük őket). Ma már a (főként közösen birtokolt, „társasági”) anyagi javak elsősorban nem a felhalmozást, az önmagáért való vagyongyűjtést szolgálják, hanem mint az élő munka tárgyiasult eredménye, újabb anyagi javak (termékek) előállítását (a termelést) szolgálják. Ráadásul, a az új javak előállításában részt vevő anyagi javak (nevezzük ezentúl egyszerűen tőkének) nem a viszonylag kevés gazdag ember tulajdonát képezik, mint korábban, hanem nagyon sok (esetenként akár több millió) viszonylag szegény ember tulajdonát, amit sokszor erősen takarékoskodva fizettek be nyugdíj-biztosításként, egészség-biztosításként, vagy csak egyszerűen biztonsági tartalékként és most részvény-tőkeként funkcionál.
Ezek a különféle bankok, biztosítók, alapítványok a „tulajdonosai” a fejlettebb országokban a befektetett (tehát a javak előállításába – egyszerűbben mondva – a termelésbe bevont, működő) tőke döntő hányadának. Tehát a gyárak, bankok, kereskedelmi vállalkozások, biztosító társaságok fő tulajdonosai elsősorban nem személyek, családok, hanem végső soron kisemberek, akik nem a tőkéjük jövedelméből élnek, hanem a saját kétkezi, vagy szellemi munkájukból. Így a szó klasszikus értelmében nem olyan fajta gazdagok, akiknek Jézus a vagyonuk szétosztását javasolta. Természetesen ma is vannak nagyon gazdag emberek, családok, akiknek vannak nem a termelésbe, vagy a kereskedelembe befektetett „kincseik” is. Ezeknek a gazdagoknak a nagy része viszont ma is aktívan irányítja a vállalkozását, sőt, rendszerint a saját tulajdonukban levő működő tőke csak elenyésző hányada az általuk nagy felelősséggel felügyelt, irányított (menedzselt) részvény-tőkének.

Jézus tanítása - aktualizálva

Tehát ma Jézusnak a vagyonra vonatkozó tanítása nem az úgynevezett működő tőkére vonatkozik, hanem mindenkire, akinek a birtokában levő anyagi javak többet jelentenek, mint az életvitelhez szükséges eszközt. Aki ezt gyarapítja, ehhez ragaszkodik és ráadásul úgy, hogy ha erre szükség van, nem osztja meg ezekben hiányt szenvedő, szűkölködő embertársával, az elesik a „mennyei kincsektől”. Tehát, olyan, akit a hétköznapi életben irigy, önző embernek tartunk, akármilyen kicsi, vagy nagy az, amihez úgy ragaszkodik, hogy bár neki nem létszükséglet annak birtoklása, mégsem adja át annak, akinek arra alapvető szüksége lenne. Tehát, akinek a saját tulajdona „szentség”, amihez másnak – bármennyire szüksége lenne rá – semmi köze.

Összefoglalás

Ismét átgondolva ennek a fejezetnek a gondolatmenetét, túlságosan elméletinek, elvonatkoztatottnak tűnik. Megkíséreljük ezért röviden összefoglalni a tulajdon és a gazdagság témájában az általunk fontosnak tartott megállapításokat:
(1) Általában sokkal több olyan, a tulajdonunkban levő holmink van, amit nem tudunk magunkkal vinni a halálunkkor, mint a Jézus korában gazdagnak számító emberek. Ezért meg kell magunkat vizsgálnunk rendszeresen, hogy jobban ragaszkodunk-e mindehhez, mint a „mennyei javakhoz”.
(2) Vannak a vagyonnak hasznos fajtái is. Ilyen a közösségi vagyon. Mint például az egyházi vagyon, önkormányzati vagyon.
(3) Hasznos lehet társadalmi szerepe miatt az úgynevezett magánvagyon is, ha az új javak előállítását szolgálja, mivel az embereknek munkát, jövedelmet ad és különösen hasznos akkor, ha az előállított termék valódi szükségletet elégít ki.
(4) A magánvagyon ma legtöbbnyire nem egyetlen személy, vagy család tulajdona, hanem részvényeseké, vagy különféle befektetőké, akik a kisemberek megtakarításait kezelik, mint nyugdíj-, egészség-, stb. biztosító intézetek.
(5) A magánvagyont az esetek döntő többségében gondosabban kezelik, mint a közösségi vagyont, mert a magántulajdonos a saját „természetes” önzésénél fogva sokkal jobban vigyáz a saját vagyonára, mint ha az a másé volna. Egy tulajdonos, ha nem tudja kellő szaktudással közvetlenül saját maga kezelni a vagyonát (mint pl. egy részvényes, vagy egy befektető) akkor nemcsak a megfelelő szakértésű vagyonkezelőről (a Bibliában: sáfárról) gondoskodik, hanem a vagyonkezelő munkáját ellenőrző szakértőkről is (felügyelő bizottság). Azért nehéz a közösségi (állami, önkormányzati) vagyon hatékony működtetése, mert maga a megbízó nem a tulajdonos, hanem egy állami, önkormányzati alkalmazott, akinek nem fűződik közvetlen anyagi érdeke a rábízott vagyon gondos kezeléséhez.
 

A téma indoklása

Lépten-nyomon találkozunk a hírrel: ez is elvált, meg az is, amazok meg most készülnek válni. Olvassuk az újságban: az iskolás gyerekek felének (már legalább egyszer) elváltak a szülei. Máshol meg: egyre több az egyedülálló fiatal felnőtt nő és férfi. És lehetne sorolni a hiób híreket. Mindegyikünk életében, családjában, ismerősei között sok ilyen és hasonló esetet tudnánk felsorolni. Lehet ezen felháborodni, lehet ezt szidni, lehetne követelményeket megfogalmazni, hogy így, meg úgy kellene lennie, de hiába. Változóban a család, vagy amint mondani szokták: a „családmodell”. Bár abban, ami egyre tömegesebben megmutatkozik, abban nem sok „modellszerűt” lehet találni. Azt is szokták mondani: válságban van a család és ennek többféle okát szokták felsorolni. Két lényeges okát látjuk az elindult változásoknak: (1) megváltozott a nők szerepe a mai magyar (európai, amerikai) társadalomban, (2) lecsökkent a társadalmi környezet vallási, kulturális elvárásainak való megfelelési szándék (kényszer?). Mindkettőjűket pedig a folyamatban levő nagymértékű társadalmi változások hozták magukkal. Az ilyen – átalakulásban levő – társadalomban akkor járunk el helyesen, ha felismerve az alapvető okokat, a várható, elháríthatatlannak tűnő trendeket, megkíséreljük egy új életviteli mód felvázolását. Hogy ebben valamilyen eredményre juthassunk, előtte célszerű megvizsgálni a nőknek a mai társadalomban kialakuló szerepét, továbbá a családban (a házas felek, illetve a szülők és a gyerekek között) ma is érvényes kapcsolati tényezőket.

A nők térfoglalása a társadalomban

A XIX. század elejétől a nők (a férfiak több-kevesebb ellenállását legyőzve) egyre több – kizárólag férfiak által betöltött – foglalkozásban, hivatásban bizonyították be, hogy azonos színvonalon, vagy még jobban el tudják látni az elvállalt feladataikat. Először a betegápolásban, gyermekgondozásban, az ipari sorozatgyártás betanított munkást igénylő feladataiban (szövőnő), később a kereskedelemben (eladónő), az adminisztrációban (titkárnő) bizonyították rátermettségüket, lassan ki is szorítva ezekből a foglalkozásokból a férfiakat. Ez a változás viszonylag lassan ment végbe. Ennek hatására bevezették a „férfi” és a „női” szakma kategóriáját. Később aztán – különösen a két világháborúban a férfiak hiányában – a nők sok további foglalkozási pozíciót foglaltak el (kalauznő, tanítónő, stb.). A nők – a fizikai teljesítőképességük korlátait józanul felmérve – törekvéseikkel elsősorban a szellemi foglalkozások felé fordultak és a férfiakkal bizonyítottan azonos szellemi képességük birtokában, nagyobb szorgalmukkal és mindezek eredményeképpen a jobb tanulmányi eredményeikkel, sorban kiszorították a „hagyományos” férfifoglalkozásokból is a férfiakat (bírónő, doktornő). Így rövidesen az egyetemet végzettek között többségbe kerültek a nők. (És így – nem mellékesen – egyre nehezebben találtak maguknak a „társadalmi állásuknak megfelelő” párt.)
Sokan ma is meg vannak győződve ezeknek a megállapításoknak az ellenkezőjéről. Pedig elég néhány példát bemutatni annak bizonyítására, hogy megfelelő képzés a férfiakéval azonos teljesítményt hoz ki a nőkből. Így a Polgár-lányok sakk-teljesítménye, Németh László lányainak matematika-tudása, Eve Curie tudományos eredményei, magyar és külföldi írónők és költőnők munkája mind ezt mutatják. Szeretünk azzal dicsekedni, hogy a fantázia és kreativitás a férfiakra jellemző tulajdonságok. Nem egy férfit találhatunk, akiben annyi a fantázia és a kreativitás, mint egy… kilométer-kőben. És létezik olyan (magyar!) filozófiai doktor, akinek a disszertációjáról a legszigorúbb bírálója is úgy vélekedett: munkája egy új és ígéretes filozófiai irányzat jelentős női képviselője. Az, hogy a műszaki életben a nők mindeddig nem kapták meg az őket megillető elismerést, az is részben a férfiak elfogultságának köszönhető, illetőleg másrészt a leánygyermekek anti-műszaki neveltetésének (kondicionálásának).
Talán a legfájdalmasabb a felsőbbrendűségükről meggyőződött férfiak számára, amikor sikeres üzletasszonyokkal, gazdasági, vagy politikai vezetőkkel találkoznak. Nem marad más vigasztalásuk, hogy az erős fizikumot követelő szakmákba viszonylag kevés nő törekszik. Bár itt is van kivétel: az egyik ismerősünk igen elismert ortopéd sebész, aki simán végigvezet egy – akár 6-8 órás – műtétet. (Természetesen ez annak is betudható, hogy korábban válogatott szertornász volt.) Mindebből megállapíthatjuk, hogy a nők társadalmi szerepe alapvetően megváltozott és ennek következtében meg kellett változnia a családban is.

Szerepváltozások a családban

Azzal, hogy a nők a „családüzem” mellett a férfiakéval – rendszerint – azonos munkaidőben állást vállaltak, drasztikusan lecsökkent a családban, háztartással és a gyermekekkel való foglalkozás lehetséges ideje. Ezt még az sem volna képes enyhíteni, ha az otthoni teendőkből a férfiak azonos részt vállalnának, mert mivel mindketten fáradtan érnek haza és ezért csak jóval kevesebbet teljesítenek, mintha valaki pihenten állna az otthoni teendőkhöz. Ezért aztán durván lecsökken, vagy elmarad a gyerekekkel való otthoni foglalkozás, igen leszűkül az egymással való törődés lehetősége, pihenésre pedig végképpen nincs módjuk. Természetesen ez csak elméleti megközelítés, mert az ember szervezete kikényszeríti a minimális pihenőidőt (kikapcsolódást), ami a fontos teendők további elmaradását okozza. Így aztán a gyerekek nevelése gyakorlatilag teljesen elmarad, a házastársi kapcsolat formálissá válik. Természetesen ezek a hiányok valahol mégis pótlódnak. A gyerekek megkapják a nevelést az iskolában – nem a tanároktól – akiknek erre rendszerint sem idejük, sem képzettségük, sem energiájuk nincs, hanem a vezérszerepet játszó osztálytársaktól. A házastársak pedig a szükséges törődést – szerencsétlen esetben – olyan, rendszerint ellenkező nemű munkatársuktól kapják meg, aki hasonló hiányérzettől szenved. Ezt a folyamatot gyorsíthatja, ha a férj – még a régi „családmodellben” nevelkedvén – az otthoni feladatokból nem hajlandó (vagy nem képes) kivenni a részét. Ilyenkor a feleségre kettős teher hárul, amiben tönkremegy, vagy „megszökik”, kilépve a házasságból. A férj előbb-utóbb ugyancsak menekül a házasságból. Ha a felesége a túlzott terheléstől megrokkan, azért, mert ki akarja az életét egy roncs mellett leélni, ha pedig a felesége, nem bírva a terhelést, kilép a házasságból, azért, mert neki is „joga van” mással „új életet” kezdeni. Mindezt, természetesen a gyerekek szenvedik meg, a biztonságérzetük hiányában, szeretethiányban, az otthoni feszült helyzet elviselésében és kapnak egy szép életviteli mintát felnőtt korukra. Ezért is természetes, ha a fiatalok nem akarnak összeházasodni. Ha a nők társadalmi szerepének ilyen mértékű megváltozása ennyire rombolólag hat az eddig alapvetően fontosnak tartott a családok nagy részének életére, akkor meg kell keresni, (1) mik azok a kötelékek, amik a család fennmaradását a nagy társadalmi változások ellenére lehetővé teszik, (2) illetőleg milyen további társadalmi változások, intézmények és intézkedések lennének szükségesek a család pozitív szerepének helyreállításához. Mielőtt azonban az előbb felvázolt feladatokat részleteznénk, a helyes válaszok megtalálásához azt is meg kell ismernünk, hogy milyen tényezők vezettek a nők társadalmi szerepének ilyen lényeges megváltozásához.

A nők szerepváltozásának indítékai

Az előzőkben hosszasan érveltünk a nők és a férfiak munkavégzési, hivatásbeli képességeinek egyenrangúságáról, egyenértékűségéről. A következőkben viszont a nők és a férfiak munkavállalásban tapasztalható eltérő motiváltságát (mozgató erőit) szeretnénk feltárni. A nők a női munkavállalási mobilitás megindulásakor – úgy tűnik – elsősorban a családjuk megélhetési lehetőségeinek javítására vállaltak a családi munkamegosztásban végzett tevékenységükön felül a „családi gazdaságon kívüli” munkát. Az emberek általában munkát elsősorban a megélhetésükért (alapvető szükségleteik kielégítésére) vállalnak. Hogy egy családnak mi az alapvető szükséglete, az koronként, kultúránként és a társadalomban elfoglalt helyzettől függ. Legalacsonyabb szinten ez az alapvetőnek mondott szükséglet nem több, mint az éhség megszüntetésére szolgáló élelem és a legegyszerűbb alvási lehetőség. (Legyen mit enni és legyen hol aludni.) Az alapvetőnek mondott szükségletek ellátására a férfiak is kellő motivációt mutatnak, míg a nőknek a társadalmi megelégedettségük elérésére egy meghatározott komfort érzet kielégítése is szükséges. (Egy nő számára nem elég, hogy van egy „saját fészke”, hanem – kevés kivétellel – állandó igénye van a „fészek” kicsinosítására is.)

A nőknek szükségük van

nemcsak a család (az otthon) komfortjának megteremtésére, hanem a saját, személyes komfortigényük (kicsinosításuk) kielégítésére is. A komfortigény mértékét nagyobbrészt a közelebbi, távolabbi társadalmi minták, illetőleg a korábbi – például a szülei családjából hozott – élettapasztalatok határozzák meg. Ez a komfortigény fölfelé – a lehetőségek határáig, sőt sokszor azon is túl – állandóan növekszik. Ez motiválja (elsősorban) a nőket és – amennyiben motiválni tudják – a férjeiket is a magasabb keresetek elérésére. (Igazságtalan, ha elfeledkezünk a férfiak saját motivációs tényezőiről, melyek elsősorban berregő, illetőleg hangos és villogó eszközök birtoklására és használatára irányul, de itt most a nők állás-vállalási motivációját vizsgáljuk.) A komfortigény aztán lassan, észrevétlenül átmehet luxusigénybe, a társadalmi minták, mint kihívások hatására. (Ezt a fajta „kihívást” azelőtt – egyszerűen – kísértésnek nevezték.)

A női munkavállalás
másik nagy motivációja, ha egy nő látja, hogy a férfiak olyan feladatokat látnak el a munkájuk keretében, amiről úgy véli, azt ő legalább olyan jól el tudná látni. Ehhez a látásmódhoz egy nyitott, kitekintő látásmód szükséges, amire a szülők vagy ránevelik a leánygyermeküket, vagy nem. (A XIX. század második felének szerény kezdeteitől ma már a legtöbb szülő úgy neveli a leányát, hogy „te is elérheted mindazt, amit mások, ha kellően szorgalmas vagy”.) Amíg általában a férfiak egy kihívást akkor vállalnak fel, „mert az ott van”, addig a nők általában azért törekednek valamire, „mert azt már más is megtette és én azt legalább olyan jól el tudnám végezni”. És rendszerint el is végzik, általában jobban, nagyobb szorgalommal, empátiával, mint férfi konkurenseik.

Az utóbbi években jelentkezett
egy újabb, keresetnövelésre ösztönző motiváció, melyben a szülők egymással versengenek – sokszor a család anyagi lehetőségeit messze maghaladó mértékben – a gyerekük igényeinek kielégítésében. Ezek az igények igen sokfélék lehetnek, a ruházkodástól kezdve a különféle divatos elektronikus eszközökön keresztül a mindenféle különórákig és más külön-foglalkozásokig. Mindez azt  szolgálná, hogy „a drága gyermek” mindent megkapjon a családjától, ha már a valóban szükséges személyes törődést nem kapta meg. A gyerek, bármennyit kap, bármilyen „menőt”, divatosat, drágát, mégsem lesz elégedett, mert nem érzi, nem látja a szülő áldozatának nagyságát,

nem érzi mögötte a személyes törődést.
Tehát a gyerek semmi ilyesmiben ne részesüljön? De igen, csak mértékkel, akkor, ha előtte személyesen megvizsgáltuk közösen a gyerekkel annak esetleges fontosságát, hasznát és azt, hogy a szülőnek mekkora energiájába kerül a hozzá szükséges pénz előteremtése.

Vannak korlátai is
a női szerepvállalásnak a foglalkoztatásban. A nők teljesítményének intenzitása genetikusan beléjük kódoltan korlátozott. Ez a megbízhatóbb túlélés miatt, az utódok érdekében van így. Ha egy nőt ezen a korláton is túl kényszerítik valamilyen eszközzel további teljesítményre, lelkileg összeomlik. Tartós túlterhelés esetén, ami túlzott kötelességtudat, vagy valamilyen ajzószer hatására állhat elő, egy nő depressziós lesz, vagy pszichoszomatikus tünetei lesznek.

Ezzel szemben egy férfinél
hiányzik ez a belső korlát, ezért képes sokszor lehetetlennek tűnő teljesítményekre is, akár ajzószerek nélkül, csupán belső motivációból, „mert ezt el akarom végezni”. Ez a túlhajszolás nemcsak a fizikai munkánál lehetséges, hanem a szellemi tevékenységnél is. Láttam közeli ismerősömet, amint – szellemi munkával – szabályosan halálra dolgozta magát. Az ilyen, a férfiaknál tapasztalható, „erőn felüli” teljesítmény miatt a férfiaknakhosszabb regenerálódásra van szükségük.
Ezt pedig egy feleség nem mindig veszi tudomásul: „amíg én itt a háztartásban elmerülök, addig ez csak ül és nem csinál semmit”. A nők – ismerve a teljesítményük korlátait – igyekeznek jobban megszervezni a munkájukat és ezzel a szervezési készségükkel tovább növelik előnyüket a férfiakkal szemben, különösen vezető beosztásban. Így aztán a modern társadalomban kialakul egy olyan

új munkamegosztás

a nők és a férfiak között, hogy azok a foglalkozás-nemek, amiket a nők valamilyen okból nem preferálnak, maradnak a férfiaknak, továbbá mindaz megmarad számukra, amit a nők a véges létszámuk miatt nem tudnak teljesen elfoglalni. Ebben a „szép új társadalomban” a családi életre és a gyermekekre már nem marad idő, kedv és energia. Az ilyen helyzetben sérül, esetleg tönkremegy a család. A családokkal foglalkozó szociológusok nem sok esélyt látnak ennek az iránynak a megfordítására. Szerintünk viszont vannak olyan

elemi ösztönző erők,
amelyek felismerése és helyes használata a párkapcsolatban és a gyermekek nevelésében eredményre vezethet. Ezek kifejtése a következő feladatunk, hogy ezen ismeretek alapján fel lehessen vázolni egy „család-regenerációs” programot.

A családot összekötő erők

A családok egyben-tartására a külső és a belső összetartó erők lennének hivatottak. A külső erők: az állami és az egyházi törvények, előírások és a társadalmi környezet elvárásai. Sajnos, az állami törvények csupán egyes kedvezmények, támogatások útján támogatnák – elvileg – a családot, de mivel a szétszakadt családok tagjai több támogatást kapnak, (szociális meggondolásból) mint az egészben maradó családok, a törvények inkább a családok felbomlását segítik elő.

A családjogban
csupán a katolikus egyháznak vannak törvényei, a protestáns egyházak hétköznapi gyakorlata nem egységes és mivel az egyházi vezetők még a közvetlenül alájuk rendelt lelkészeknél sem tudják a házasságról, a családról szóló elveiket következetesen érvényesíteni, a „mezei” egyháztagokra ezen a téren nem sok befolyásuk van. A katolikus egyházban az egyházi törvények támogatására működik többféle „családmentő” mozgalom, de a családokat károsító valós okok feltárásában (főleg a római katolikusoknál érvényben levő papi nőtlenségi fogadalom miatt) a valós, személyes tapasztalatok hiányában

nem tudnak nagy eredményeket felmutatni
és ezért a gondok elhárítására sincs igazán lehetőségük. Ami pedig a társadalmi környezetet illeti, a társadalom diverzifikálódásával az egyénekre és a családi életre a környezet hatása minimálissá vált és a mégoly extrém helyzetben levő családok esetében is a környezetüknek csak legföljebb a szörnyülködésre futja.
Szerencsére vannak az eddig számba vetteknél

hatásosabb összetartó erők.

Általában úgy interpretálják ezeket: szeretet és szerelem. Kíséreljük meg ezeknek a részletesebb elemzését. Egy emberpárt összekötő erőknek
több rétege van.

A legkülső
az egymás közötti intellektuális kapcsolat. Ennek is több összetevője van. Ilyenek – a teljesség igénye nélkül – a hasonló, vagy azonos kulturális, illetve vallási háttér, hasonló neveltetés, hasonló, vagy azonos szakmai érdeklődés, később a közös élmények (szépek, vagy szomorúak egyaránt). Ilyen kapcsolat lehetséges barátok, barátnők között is, de nagyon fontos, hogy a házastársak között is meglegyen, lehetőleg minden más, külső kapcsolatnál „magasabb hőfokon”.
A következő réteg
a gyakorlati szeretet. Ez alá az összefoglaló fogalom alá sok jellemző tevékenység tartozik. Azért írtam tevékenységet, mert ez a viselkedés, ha olykor elfogadó is, semmiképpen nem passzív. Ilyen viselkedési módok: a szolgálat-készség a másik iránt, a kölcsönös bizalom, az elnéző irgalom, a kölcsönös gondoskodás. A személyes kapcsolatnak ezt a rétegét gyakorolhatjuk másik embertársunkkal is, de a házassági kapcsolatban ez elengedhetetlen. A gyakorlati szeretet leirt jellemzői érvényesek – természetesen – a jó szülő-gyerek kapcsolatban is.

A harmadik kapcsolati réteg egy emberpárnál
a testi érintkezés. Ez nem a tényleges szexuális kapcsolat, hiszen a szülő-gyermek kapcsolatnak is igen fontos eleme. Ez jelenti egymás testi közelségét, az összebújást, az ölelést, a simogatást. Ez a kapcsolat a „test-beszéd” leginkább kifejező formája, a másik fél mindjárt megérzi, ha a társa nem igazán ugyanúgy érez a másik iránt. Ezzel az érintkezési formával nem lehet takarékoskodni, mert hiánya megérződik a többi kapcsolati formában is. Az egymástól való elhidegülés is ennek a hiányával kezdődik. Feszültségoldó, megnyugtató, energia-feltöltő hatása van. Sajnos, ez valójában csak családon belül működik. Sok, egyedül élő ember – tudat alatt, vagy tudva róla – ennek a hiányától szenved a legerősebben.

A negyedik réteg
az, amit általában szexuális kapcsolatnak hívnak. Ennek két, elengedhetetlen, egymással nem összetévesztendő és egymással nem pótolható, fontos része van: a szerelmi játék és a kielégülés. Fontos, hogy a pár mindkét tagja a szükségleteinek megfelelő mértékben részesüljön mindkettőben. Ezzel az összefoglaló kifejezéssel sok lehetséges, és még több valóban létező „gubanc” fölött siklunk át elegánsan, rendszeresen. Elsősorban azért, mert tételes módszertant – sajnos – nem lehet ebben a dologban készíteni. Annyit azért el lehet mondani, hogy az ösztönös, spontán viselkedést és a sokszor egyáltalán nem tudatos elfojtásokat egy párkapcsolatban legalább időnként egy kis mértékben a

tudatosság világába kell felemelni.
Mert lehetetlen állapot, hogy egy kapcsolati esemény az egyik félnek örömöt és kielégülést hoz, a másik félnek egyáltalán nem, vagy csak alig. Ez semmiképpen nem azért lehetséges, mert a másik fél erre képtelen, vagy nem alkalmas, hanem csupán azért, mert nem volt kellőképpen a másikra hangolódva, nem volt elég ügyes, vagy nem a megfelelő módszert alkalmazták. Mindenkinél meg lehet találni azt a pontot (zónát?) ami a másikban felébreszti a vágyat és hosszan tartó örömöt nyújthat. Ez is egy lényeges dolog:

mindkét félnek meg kell tanulnia
a szerelmi játékban egymásnak nyújtott élvezet idejének elnyújtását. Ezután viszont teljesen kivételes legyen, ha a szerelmi játékot nem követi kielégülés. (A közvélekedéssel ellentétben, a nők a férfiaknál többször és hosszabban képesek egymás után kielégülni.) A szerelmi játék nem csupán a kielégüléshez vezető út, hanem egyrészt az agyban érzékelt kielégülési folyamat szorosan hozzá tartozó része, másrészt minden belső feszültség levezetésének, ellazításának leghatásosabb eszköze.

És mi van akkor,
ha valamilyen okból (menstruáció, állapotosság, szülést követő megtartóztatási időszak, nőgyógyászati műtétet követő időszak) a társak nem tudják egymást kielégíteni? Szerencsére – az állatoktól eltérően – nemcsak attól különlegesen emberi a nők biológiai felépítése, hogy bármikor (menstruációkor, vagy állapotosan is) képesek élvezni és kielégülni, hanem van egy erre az esetre is „működőképes” szervük, amely legalább akkora élvezetben részesíti őket, mint az „alap-eszközük”.

Tehát a nők is
minden esetben képesek részesülni a párkapcsolat legintimebb örömeiből, csak legfeljebb a „technikai megoldás” mindkét félnél ilyenkor nem azonos a hagyományossal. Nem kell ettől senkinek sem idegenkednie, hiszen mindkét félnek képes a korábbival legalább azonos örömöt nyújtani. Sajnos, általában igen erős a „hagyományostól eltérő” módszerek iránti idegenkedés (elsősorban a férfiaknál) mert a férfiak – ugyancsak „hagyományosan” – nem szoktak avval törődni, hogy a nőknek is joguk és szükségük van a férfiakkal azonos mennyiségű és minőségű örömre a párkapcsolatukban.És mi van akkor,
ha valamilyen okból az egyik fél egyedül marad? Ne büntesse már az egyedül maradt fél magát azzal is, hogy emiatt teljesen lemond a nemi örömről! Ilyenkor nem marad más lehetősége, mint saját magának talál kielégülést. Igaz, hogy ez nem adhat teljesen azonos örömöt, de messze több a teljes elvonásnál. Úgyis hiányt szenved a többi kapcsolati fajtában, mindenképpen a testi közelség megtapasztalásában. Jó esetben az intellektuális kapcsolat és a cselekvő szeretet esetében
találhat kiegészítő kapcsolatokat,
de ezek – a dolog természeténél fogva – csak halvány pótlékai lehetnek a párkapcsolatból eredő intenzitási hőfoknak. Visszatérve a kielégülés egyszemélyes módjára, érdekesnek tűnik a dolog társadalmi elfogadottságának hiánya, függetlenül attól, hogy a műveletet mindkét nemnél széles körben gyakorolják. Az elitélés alapja feltehetően egy ószövetségi utalás lehet, ahol pedig valójában egyáltalán nem erről szól a történet. A társadalomba nyilván mélyen belegyökerezett az utódok nemzésére vonatkozó erős elvárás, amit a magas gyermek-halálozási arány miatt az utódok nélkül való elhalálozástól való – a régebbi korokban valóban reális – félelem okozott. De jelen esetünkben nem az utódnemzést is szolgáló páros nemi kapcsolatot helyettesítő, hanem annak pótlására szolgáló tevékenység az, aminek az esetleges elitélése ellen szólunk.

 A családot összekötő erők között
a – szerintünk – legfontosabbról még nem tettem említést. Ez a gyermekek gondozása, nevelése. Egészséges lelkületű, kiegyensúlyozott gyermek csak kivételesen nevelődik családon kívül. A társadalomnak sem lehet fontosabb annál, mint az, hogy a gyermekek ép lelkülettel, maguk előtt a helyes életmintát látva nőjenek fel. A párkapcsolatot segítő belső erők előbbiekben leirt első három rétegére vonatkozó megállapítások érvényesek a családon belüli szülő-gyerek, illetőleg gyerek-gyerek kapcsolatra is. Ha a szülők külön élnek, ezek az erők nem tudnak megfelelően érvényesülni és a gyermekek személyisége ezek hiányában mindenképpen – sokszor egész életükre kihatóan – károsodik. Ezért gyermekek – és az egész jövendő társadalom – érdekében a szülőknek minden lehetséges áldozatot meg kell hozniuk, erős kompromisszum-készséget mutatva. (Talán feltűnt, hogy itt – kivételesen – kategorikus imperativust használtunk, de az a véleményünk, hogy a gyerekek érdekében szükséges lenne – a mai gyakorlattól eltérően – minden, akár állami törvényi eszközt is felhasználni a családok szétszakadásának lehetőség szerinti elkerülésére.) Meg kell azért itt azt is említeni, hogy egyes esetekben, mint pl. az egyik házastárs gyógyíthatatlan alkoholizmusa, a gyermekekre káros szülőt jobb a család köréből eltávolítani.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni,
hogy a családok egyben tartása a legfontosabb, lehetőleg minél kevesebb konfliktus árán. Ezért az volna a legjobb, ha a házasfelek elhidegülése kezdetén lenne egy „jelzőrendszer”, ami időben jelzi, hogy valami baj van a családban. Ez kétszeresen is nehéz. Egyrészt a baj kezdetéről a házasfelek nem vesznek tudomást, hiszen rendszerint éppen az a baj kezdete, hogy a felek keveset törődnek egymással. Másrészt a külső szemlélők is csak akkor vesznek tudomást a családi konfliktusról, amikor már „minden elromlott”. Talán csak az az egyetlen lehetőség van a komolyabb baj elkerülésére, ha az a fél, aki észreveszi az éppen csak induló problémát,

sürgős vészjelzést ad
a másik félnek. Ez már rendszerint elegendő is, mert kiderül, hogy a probléma csak félreértésen alapult. Ez a „vészjelzés” éppen ellenkező hatást válthat ki, ha a jelzést adó fél azt nem a megfelelő tapintattal és empátiával teszi. (Nagyon sok múlik a „csomagoláson”!) A bajt észlelő fél külső segítséghez csak végső esetben fordulhat. Ekkor is csak értő személyhez, aki megfelelő „családterápiás” képzettséggel és tapasztalattal rendelkezik. (Jó lenne, ha az Egyházban volna több ilyen személy és tevékenységük, eredményeik közismert lenne!)

A családban nevelődő gyerekekkel kapcsolatban
meg kell kockáztatni azt a megállapítást is, hogy nem minden felnőtt alkalmas a gyereknevelésre. Az még szerencsés eset, ha a családban legalább az egyik szülő képes a gyereknevelésre. Mitől lehet alkalmatlan egy szülő a gyereknevelésre? Semmiképpen attól, hogy pl. testi fogyatékos. Az előbb említett gyógyíthatatlan alkoholizmuson kívül számos oka lehet a többé-kevésbé alkalmatlanságnak. Például az, aki fiatal korában sokat szenvedett a szülei durvaságától, kicsapongó életmódjától és rendszerint ezt

a családi mintát utánozza le
 a saját családjában is. Az ilyen eseteket kivéve nagyon nehéz egyértelműen megállapítani egy ember alkalmatlanságát a gyermeknevelésre. Ez azért is igaz, mert például az eleinte nem sok nevelési képességet mutató szülőből is lehet – saját tapasztalatai alapján – kiváló szülő. Rendszerint abból a szülőből lehet jó gyermek-nevelő, akinek van empátia-képessége, aki harmonikus együttélést mutató, nagyobb családban nőtt föl, aki „ösztönösen” ráérez a legjobb nevelési módszerekre, aki önmaga is kiegyensúlyozott, nyugodt személyiség, akinek jó humorérzéke van. Amint a példákból is látható, sokféle személy lehet jó szülő. Ez azt is mutatja, hogy sokféle családban, sokféle személyiségű ember nőhet fel, és ettől (is) gazdag az emberi társadalom.

Vannak viszont olyan esetek,
amikor felelősséggel nem javasolható, hogy gyermeket neveljenek. Elsősorban azokra érvényes ez a javaslat, akiknél mindkét szülőnek olyan elfoglaltsága, hivatása van, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a gyerekekkel való foglalkozást. Ilyenkor a szülőnek választania kell: hivatás, vagy gyerek. A megfelelő gyermeknevelésnek komoly akadálya, ha a család nagyon szegény és (vagy) kulturálisan elmaradott. Ilyenkor a család szociális támogatása segít a szülőkön, de nem elég a gyermekeknek, akiknek, hogy a szegénységből kitörhessenek, nagyfokú tanulmányi, kulturális segítségre is szükségük van.
 
Sok fiatal a karrierje miatt
nem szándékozik megházasodni, vagy a házassági szándékukat hosszan halogatják addig, amíg meg nem teremtik maguknak a megfelelőnek tartott egzisztenciát. Az előbbiek elsősorban azért nem lépnek házasságra, mert látják, hogy ez számukra mennyi kötöttséggel járhat. Az utóbbiak az egyéni jövőjük biztosítását és a saját komfortjuk megteremtését helyezik az első helyre. Ez – végeredményben – becsületes álláspont, csak az a gond, hogy ha sokan így vélekednek, ezáltal megszűnik a társadalom újra-termelődésének esélye.

A társadalom reprodukciója érdekében

fontos lenne, ha a szegény, de többgyermekes családokról ténylegesen levennék a gyermeknevelés terhét. Kézenfekvőnek látszik, hogy ez megoldható lenne az úgynevezett hétközi kollégiumokkal. Különösen úgy, ha a gyerekek hétközi elhelyezése is a korszerű család-jellegű elhelyezésben történik. Ilyenkor egy-egy nevelő párhoz 5-8 – különböző korú és nemű – gyerek tartozik. A különböző

"hétközi családok”
egy nagyobb, közös épületben laknak, amelynek vannak közös helyiségei, mint pl. könyvtár, számítógép-szoba, sport- és játékterem. A házasodástól ódzkodó, ill. a gyermekszülést halogató személyeknek is vonzó lehet hasonló, a születendő gyerekeik részére kollégium-szerű elhelyezést biztosító lehetőség, még költség-térítéses formában is. Ez – feltehetően – észrevehetően növelné az utóbb említettek gyermekvállalási kedvét.

Többszörösen körüljárva
a család és a házasság problémáit, elemezve az ide vezető okokat, viszonylag nem sok segítő tényezőről lehetett beszámolni. Attól az illúziótól mindenképpen meg kell válni, hogy a társadalmi változások, különösen a nők társadalmi szerepe – és az ehhez tartozó tudatváltozás – visszafordítható lenne. Ez magával hozza a férfiak otthoni és családi szerepének változását és előbb-utóbb ki fogja kényszeríteni a tudatváltozásukat is.

Törekedni kell arra,
hogy a politika, a törvényhozás, és a központi erőforrások elosztása is kövesse ezeket a változásokat, hogy a család – akár megváltozott formában és szerepben – a társadalom lényeges eleme maradhasson. Minden kereszténynek egyik igen fontos feladata ennek a tudatosítása és elfogadtatása a mai magyar társadalomban.

Megoldási kísérlet, néhány égető gondra

Elsőként le kell rögzíteni,

hogy ez a blog nem a családok mai válságjelenségeinek teljes feltérképezésére és nem a megromlott családi kapcsolatok terápiájára íródott és nem a mai családokkal kapcsolatos probléma-halmaz megoldását kívánja szolgálni, hanem elsősorban a mai társadalmi változások miatt a családi szerepekben, kapcsolatokban végbement változások okait kísérelte megtalálni és azok következményeinek csökkentésére szolgáló néhány javaslatot megfogalmazni. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a kérdéskör sok embernél „húsbavágó” problémákat vet fel. amik – ha nem is megoldást – de némi szemléleti tisztázást igényelnének. Ezért, nem fontossági, hanem csupán felmerülési sorrendben érdemesnek látszik néhány, a blog megírása közben felvetődött konkrét problémát is részletesen leírni, egyben megkísérelve azokra néhány kiút-kereső javaslatot tenni.
 
A párkeresés, pár-találás ügyében
sok szép, régebben többnyire bevált hívő javaslattal, módszerrel rendelkezünk. Ha jobban megnézzük ezeket az úgynevezett „eredményeket”, sok csődöt, vagy az egyik, (esetleg mindkét) fél szenvedésekkel teli élettörténetét találjuk mögötte, amit – ráadásul – a benne élő párok Istentől rájuk mért „keresztként” élnek meg és minderről mintegy mazochista örömmel számolnak be. Ezzel szemben

le kell rögzíteni,
hogy a pár-választás sikereiért és esetleges kudarcaiért csak és kizárólag a saját döntésünket tehetjük felelőssé. Mert – mielőtt döntenék – fontos lenne, ha ismerném a saját személyiségem jellemzőit, előnyös és hátrányos sajátosságait. Nem különben minél jobban meg kellene ismernem a másik fél személyiségét, előnyös és főleg hátrányos tulajdonságait. Ezek ismeretében is biztos lehetek abban, hogy a hátrányos tulajdonságok nagy része csak az együttélés során válik nyilvánvalóvá. Mindezt tovább „színesíti”, hogy az együttélés során a hátrányos tulajdonságok megerősödnek, míg az előnyösek elhalványulnak.

Ha ez igaz, akkor hogyan maradhat meg akár egyetlen házasság is?

Egyrészt azért, mert, ha már az együttélés előtt megismerek közelebbről néhány másik, első látásra igen előnyösnek látszó alternatív „pár-jelöltet”, megismerve azoknak a jobban észrevehető előnyei mellett a kevésbé vonzó testi, lelki, személyiségbeli sajátosságait, jobban meg lehetek győződve arról, hogy a választásom még mindig a valószínűleg a lehető legjobbak közé tartozik. Tisztában kell lennem azzal is, hogy akit kiválasztok, az egy – az emberiség egészét tekintve – igen szűk ismeretségi körből történik, ezért erős kompromisszum-készséget igényel. Ez régen még jobban így volt, de most sincs lényegesen másképpen. Ezt a

kompromisszum-készséget
az együttélés során mindvégig gyakorolni és erősíteni kell, mert különben csak konfliktusok, törés és szakítás lehet az együttélésből. A szakítás, törés, válás viszont – még gyermektelen pároknál is – több lelki, személyiség-béli (és rendszerint anyagi) kárral jár, mint a kompromisszumok keresése és megtalálása. Amikor belemegy valaki egy konfliktusba, biztos, hogy nem nagyon tudja felmérni, sőt, még a szakítás, válás után is elnyomja magában a vádló, figyelmeztető hangokat. Tehát, ha egy hosszú párkapcsolat során úgy látom, hogy a választottam „illik” hozzám, az egy hosszabb, kompromisszumokkal teli – sokszor nehéz - kölcsönös személyiség-fejlődés eredménye.

Igen nehéz elviselni,
ha az egyik házas felet (és néha a másikat is) a megélhetési szükség (és a sokszor hobbiként is űzött hivatás) a nap – a hét – nagyobb részében a családjától távol tart. Ki kell mondani, hogy ez nem normális. Ettől még ez a helyzet létezik és csak nagyon ritkán lehet ezt ma elkerülni. Ez az állapot állandó küzdelmet kíván. Egyrészt azért, hogy a távol levő fél erősen, rendszeresen és következetesen törekedjen a távollét idejének lehetőség szerinti csökkentésére. Másrészt azért, hogy az inkább otthon maradó fél erősen, rendszeresen és következetesen törekedjen arra, hogy úgy várja haza a másikat, hogy az komoly szükségét érezze a hazatérésre. Nem szemrehányással, nem panasszal, hanem vidámam és kíváncsian a másik gondjára, dolgaira, problémáira.

Ez bizony nem könnyű, az otthon maradó féltől rendszerint igen nagy áldozatot követel. Ez csak akkor teljesíthető hosszabb időn át, ha az otthon maradó fél megfelelő baráti társaságot és kedvére való kiegészítő elfoglaltságot talál. Ez nem nagyon sikerül egyszerű, spontán módon, ezt meg kell tervezni, meg kell tanulni. Sajnos, nem nagyon kapható ezzel foglalkozó szakirodalom.

Többször tapasztalható,
hogy a fiatal házasok a család-alapítást követően ritkábban járnak az egyházi alkalmakra, kevesebb közösségi munkát végeznek. Ennek többnyire az az oka, hogy megváltozik az időbeosztásuk, a család anyagi hátterének biztosítására több időt kell pénz-kereső foglalkozással tölteniük. Azután jönnek az utódok, és a kicsik ellátása igencsak fokozott idő-terheléssel, elfoglaltsággal jár. Régen, falun, ilyen esetben megfordult a helyzet, az egyházközség/gyülekezet kevésbé leterhelt asszonyai jártak segíteni a kismamához.

Talán ehhez tartozik az a megállapítás,
hogy a testileg-lelkileg megfáradt szülők kevésbé tudják a gyerekeiket felügyelni, inkább engedik szabadjára őket. Ez különösen a legkisebb gyereknél élik meg, amikor maguk is látják, hogy akarva-akaratlanul is többet engednek meg a legkisebbnek, mint idősebb testvéreinek engedtek. Ennek a helyzetnek a szélsőséges esete, amikor a gyerekre ráhagynak mindent a saját nyugalmuk végett és ezért a gyerek mintegy uralkodik a szülők fölött. Ez utóbbi eset főleg idős szülők egyetlen gyermekével szokott megtörténni. (Azért még ilyen családi környezetből is lehetséges, hogy ép, egészséges személyiségű gyerekek fognak kikerülni.)

Akkor is el szoktak maradozni
a templomból a házaspárok, ha valami gondjuk adódik a házasságukban. Ilyenkor igen jó szolgálatot tesz (tenne), ha az egyházközség vezetői, vagy a házaspárhoz közelebb álló egyháztagok (barátok?) felfigyelnének a házaspár gondjainak – a közelebb állók számára – árulkodó jelzésekre. Az ilyen (nem szükségszerűen tolakodó) figyelem sok családot megóvhatna egy kisebb probléma krízissé növekedésétől.

És mi van akkor,
ha már a házasság jóvátehetetlenül tönkrement? Nem sokára a mai euro-amerikai társadalmakban az ilyen helyzetbe került emberek lesznek többségben. Lehet-e tenni valamit ez ellen? A változás iránya csak akkor változhatna meg érdemben, ha a házasulandó felek komoly házaséleti előképzést kapnának, vagy valamilyen külső, illetőleg belső kényszer (mint pl. megtérés) a családi kapcsolat megtartására „ösztönözné” őket. Bár

nem szabad elvesztenünk a reményt
 a társadalom általános megújulásában (megtérésében, Isten országának mielőbbi eljöttében) mégis tudomásul kell vennünk a „családi vegyes felvágott” egyre általánosabbá válását. Reményem szerint, bármennyire fog tovább romlani a helyzet, mindig lesznek ép, egészséges, jól működő családok is. Részben hitbeli elkötelezettségből, részben pedig azért, mert látva a környezetükben élőknek „családi” életében látott sok kínlódását, a „normális” családi életre törekednek, akár nagyobb áldozatok árán is.

Figyelembe véve a családi élet jelenleg is növekvő erózióját,
az ilyen helyzetben élők – és különösen az ilyen helyzetben felnövő gyerekek – kínlódásait, meg kell kísérelni az úgynevezett csonka családok életének a konszolidálását. Ez a „konszolidáció” két-három nemzedék során önmagától is nagyjából megtörténik. Ezt a folyamatot kellene értő módon segíteni. Ez a konszolidáció figyelembe veheti a Skandináviában végbement folyamatot és állami-szociális, társadalmi szemlélet-alakító, valamint pszichoterápiás segítséggel a tűrhető élet irányába terelheti az ilyen, csonka-családi helyzetben levő emberek – és különösen gyerekek – életét.

Arra itt nincs hely, és főleg megfelelő szakértelem,
hogy ezt megfelelően kifejtsük, de meg kell jegyeznünk, hogy az elfogadható konszolidáció érdekében több „tabut” kell ledönteni az állami költségvetés, a törvényalkotás, a társadalmi szemlélet, és főleg az egyházi-hitéleti megítélés terén. Azért nem ártana egy külön egyházközségi/gyülekezeti, felekezeti, felekezetközi megbeszélés keretében is foglalkozni a probléma megoldási kísérleteivel.

Feloldhatók-e a megismerés szubjektív korlátai?

Gyakorta lehet találkozni olyan emberekkel, akik – ezért, vagy azért – nem hajlandók (nem képesek?) a valóságra vonatkozó új ismeretek befogadására, elfogadására. Az ilyenekre érvényes Jézus mondása: „Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.” Ez a probléma nemcsak egyes emberekre érvényes, hanem ember-csoportokra is. Ilyenek pl. a moszlimok is, akiknek a tudósai ezer évvel ezelőtt az akkori tudományos ismeretek hordozói voltak, ma pedig gondolkodásukban, a mai tudományos ismeretek elfogadásában talán a leghátul kullognak.
Akik nem, vagy csak nagyon nehezen fogadják el a létező valóságra vonatkozó újabb és újabb ismereteket, azok meggyőzése rendszerint alig lehetséges. Az ilyen emberek a saját előítéleteikbe zárkózva képtelenek elhagyni a valóságról alkotott téves képet, még ha az újabb ismeretek logikusabbak, konzisztensebbek is. Ez ma a világ egyik legnagyobb baja. Sajnos, bár sokat foglalkoztunk ezzel a problémával, nem látjuk a megoldását, hacsak nem abban, hogy azok, akik ilyen téveszmékbe vannak bezárkózva, csak akkor képesek a korábbi véleményükhöz nem illeszthető, újabb ismeretek befogadására, ha egzisztenciálisan, élet-vitelükben szembesülnek korábbi meggyőződésük csődjével, hiábavalóságával. Tapasztalataink – sajnos – azt mutatják, hogy sokan még ilyenkor sem képesek korábbi nézeteik felülvizsgálatára.
Az új ismeretek befogadásának egyik jelentős akadálya az, hogy a valóság a korábbiakban elképzeltnél, esetleg az előzetesen megismertnél sokkal bonyolultabb. Ami bonyolult, nehezen érthető, az sok emberben ellenszenvet, vagy legalább is idegenkedést vált ki. Azért van azoknak a személyeknek inkább sikerük az emberek előtt, akik frappánsan, egyszerűen képesek a problémákra megoldást mondani. Nem baj, ha nem fedi teljesen a valóságot egy megállapítás – és ezáltal félreorientál – az emberek nagy részének ez rokonszenvesebb, mintha a valóságot valaki részletesebben, és ezáltal bonyolultabban ismerteti meg másokkal. Ha egy ismertetésből félig értenek meg valamit, az félreértést okozhat, és ez sokszor káros reagálást válthat ki. Nagyon nehéz a valóság ismertetésénél azt az utat megtalálni, ami a valóságról egy többé-kevésbé helyes képet mutat, de még az adott hallgatóságnak is elegendő tájékoztatást ad róla.

Mentségek az újabb ismeretektől elzárkózóknak

Aki nem hajlandó, vagy nem képes megismerni és elfogadni a számára addig ismeretlen és idegen információkat, az nem megátalkodottan maradi, nem ellenséges az új dolgokkal szemben, hanem csak idegenkedik az újabb dolgoktól, fél attól, hogy azok megzavarhatják a benne kialakult békés egyensúlyt. Addigi ismeretei, mindaz, amire szocializálódott (kondicionálódott) visszatarthatják attól, ami számára idegen, ami esetleg megkérdőjelezheti egyik, vagy másik, benne kialakult képet, véleményt, ítéletet, hitet.
Rendszerint nincs is tudomásunk róla, mennyi ítélet, előítélet, vélemény, „tabu” dolog van az életünkben, ami nem mindenkinek a közös sajátja, hanem csak a magunké, ill. azé a csoporté, aminek a tagja vagyunk. Ezek csecsemőkorunktól fogva rögzülnek belénk, anélkül, hogy tudatában lennénk. Vannak ezek között olyanok, amik fontosak, elengedhetetlenek, mint például, hogy a kés éle veszélyes, ha nem helyesen használjuk. Lehet több olyan vélemény, ami tartósan, erősen rögzül bennünk, pedig csak annak a csoportnak (családnak, nemzetiségnek, hitnek stb.) a sajátja, amihez tartozunk. És ezektől halálunkig nem tudunk elszakadni, ha pedig mégis, árulónak, renegátnak, bűnösnek érezzük érte magunkat. Sőt, akinek a tudomására jut „árulásunk” a mi csoportunkból, az talán még szigorúbban ítél rólunk, mint mi magunkról. Természetesen, ha az új véleményünkkel egy másik csoport is azonosul – és ez a csoport az új véleményünkről tudomást szerez – akkor az új csoportunk szemében mi „megvilágosodottak”, „megtértek” vagyunk. (De valójában ezek szemében is mi mindig kívülállók, jött-mentek maradunk.)
Az előbb leírt csoport-jellemzőkbe sorolható személyek a társadalomban egy nagyon összetett csoport-hálót alkotnak. Az egyes személyek többféle szempont szerint különféle csoportokba sorolhatók. De mindenképpen az éppen vizsgált személynél (többé-kevésbé) megtalálhatók azok az adott csoportra jellemző ismeretek, vélemények, viselkedési sajátosságok, hitek stb., amiknek alapján az adott csoportba az illető besorolható. Pl. lehet valaki magyar, református, Fradi-drukker és bélyeg-gyűjtő egyben úgy, hogy egyik csoporthoz való tartozása nem zárja ki a másikat. Természetesen, vannak olyan, ennél sokkal bonyolultabb csoport-besorolású személyek is, de akkor is érvényes általában az, hogy az illetőnek egy adott csoportban való viselkedésére nem feltétlenül jellemző a másik csoportban megjelenő viselkedési formája. Egy adott csoporthoz való szocializálódása (kondicionáltsága?) viszont olyan erős lehet, hogy bár már régen nem kifejezetten egy adott csoport tagja, mégis sok, mások által is felismerhető csoport-viselkedési jellegzetességét megtartja. Pl. sokszor nem nehéz felismerni valakiről, hogy református származású, pedig már csak a szülei gyakorolták vallásukat.
Vannak foglalkozások, hivatások, pozíciók, csoportok, akikhez tartozó személyek többszörös kontroll és nyomás alatt állnak, hogy korábbi (feltételezett, vagy valóságos) véleményükből, viselkedésükből, hitükből ne engedjenek. Ilyenek – többek között – a politikusok, lelkészek. Egy lelkész számára (olykor elviselhetetlen) kontrollként ott vannak a gyülekezetük tagjai, az egyházi vezetőik – és illetéktelenül, kéretlenül – az összes kívülálló. És mindezek sokszor egymással ellentétes elvárásokkal. Csoda ezek után, ha egy lelkész olyannyira óvatos a vélemény-nyilvánításában és még inkább az újabb ismeretek elfogadásában? (Azért a helyzet nem annyira nehéz, mint amilyennek látszik, csak tudomásul kell venni, hogy az újabb ismeretek elfogadása, gyakorlatba való átvitele nem lehet gyors – még az Egyházban sem!)

Intés a „megvilágosodottaknak”!

Azoknak a számára, akik az eddig elolvasottak, vagy az ezután megismerésre kerülő szöveg alapján másoknál „okosabbnak”, „különbnek” vélnék magukat, álljon itt a figyelmeztetés: Kedves barátom, ne gondold, hogy több vagy értékesebb vagy Isten és az embertársaid előtt, mint azok, akik az ebben a blogban olvashatókat nem ismerik, vagy akár nem hajlandók elfogadni, elhinni. Lehetsz akármilyen tájékozott, vagy „tudós” valamilyen dologban, ha nem tekinted a másik – esetleg „elmaradottnak”, „téveszmékben élőnek” gondolt – embertársadat tiszteletre méltónak, nem tartod legalább olyan értékesnek, szeretetre méltónak, mint magadat, akkor sem az ismereteid, sem te magad Isten és az emberek előtt nem sokat érsz. Mert a cselekvő szeretet az ami számít és értékes, mind Isten, mind a többi ember előtt. Korántsem hidd, hogy mert az – esetleg vélt – „igazság” birtokosának gondolod magad, egy „valaki” lettél. Örülj, ha valami, számodra hasznos dologra „találtál”. Az sem kár, ha ezt másokkal meg kívánod ismertetni, de ne hidd, hogy ettől különb lettél, te csak egy esendő porszem vagy.

A megismerés nehézségei

A címről és a tartalomról

Nagyon sokszor találkoztunk azzal a helyzettel, hogy az embereknek a valóságról való képe olykor milyen messze van magától a valóságtól. Ennek sok oka lehet. A következő gondolati folyamatban megkíséreljük, hogy végigkövessük, milyen módon marad hiányos, ill. torzul a valóságról szóló ismeret, vagy kerül a valóságról hamis kép az emberek tudatába, valamint az, hogy mennyire nehéz a valóságról az eredetihez legalább hasonlító képet alkotni, az azt megismerni és megérteni kívánó személy tudatában. Mindemellett tisztában vagyunk azzal is, hogy e vizsgálat során mi is bizonyos mértékig torzított képet kapunk az ismeretszerzéssel kapcsolatos nehézségekről. (Ami eddig leírásra került, agnoszticizmusnak és tautológiának is tűnhet, de ne kíséreljük meg magunkat már a vizsgálatunk elején előítéletekkel lebeszélni a vizsgálat témájáról.) Amint látható, a valóság megismeréséről beszélünk és nem az igazságéról. Ugyanis – véleményünk szerint – az igazság egy valós tartalommal nem megtölthető fogalom és a valóság, a létező az, ami egyáltalán vizsgálható. Az igazság csak azt jelzi, hogy mi állapítható meg a valóság leírásának igaz, vagy nem igaz (hamis) voltáról. (Lehet, hogy ez a gondolatmenet – amint a későbbiek is – elvontnak és nehezen érthetőnek tűnik, de amit ebben a gondolat-folyamban leírtunk, az elsősorban azért került leírásra, hogy az erről szóló gondolatok a leírás során tovább tisztuljanak és rendeződjenek.) Ennek a gondolat-folyamnak a közrebocsátása célszerű lehet olyan egyházközségi/gyülekezeti tagok részére, akik aktív párbeszédben kívánják képviselni az evangélium Üzenetét az ez iránt érdeklődők előtt, amelynek keretében a minket körülvevő (társadalmi, természeti, tudományos, ideológiai) környezetünkkel kell szembesülnünk – Isten Igéjének a fényében

A valóság megismerésének „mankói”

Az ember, amikor olyasmit akar megismerni, amiről nem tudhat közvetlen érzékszervi tapasztalatot szerezni, akkor azt a valóságot helyettesítő képekkel (vizuális modellekkel) próbálja azt a saját maga számára érzékelhetővé tenni. Hogy értse a valóságot (ill. a valóságban végbemenő folyamatot) a legegyszerűbben diagrammal próbálja a valóságot modellezni. Ilyen pl. a pozitív, vagy a negatív gyorsulás ábrázolása diagrammal. Egy sokkal elvontabb fizikai tényező, mint például az elektron ábrázolása, már sokkal nehezebb, mert hol egy kis gömbbel, hol pedig egy hullámvonallal ábrázoljuk, azaz a közvetlen (vizuális) érzékelés számára elérhetővé tesszük. Ha a fizika még mélyebb rétegeit akarjuk „szemléletessé” tenni, akkor azokat már csak matematikai egyenletekkel tudjuk kifejezni.

A megismerés személytől függő korlátai

Az alapvető kérdés az, hogy ha valaki az érzékszerveinkkel közvetlenül nem érzékelhető fizikai, biológiai, vagy akár társadalmi valósággal szembesül, akkor hogyan fogadja ezt az akadályt. (1)Van, aki azt válaszolja, ez nekem nehéz, érthetetlen és ha eddig megvoltam anélkül, hogy megértettem volna, ezután is megleszek nélküle – és többé nem foglalkozik a dologgal. (2) Van, aki, amikor szembe találkozik egy számára addig ismeretlen dologgal (jelenséggel, ténnyel, összefüggéssel stb.), akkor azt mondja, hogy ez felfoghatatlan, megismerhetetlen, (misztérium, titok, „varázslat”, stb.) és ezért nem lehet, nem szabad, vagy nem érdemes ebben mélyebbre hatolni, vizsgálgatni, elemezni, kutatni. (3) Olyan ember is akad – sajnos, bőséggel – aki, ha találkozik valamilyen, számára ismeretlen, új dologgal, információval, jelenséggel, akkor azt nemcsak hogy nem-létezőnek tekinti, hanem annak is mondja, tehát – a kapott előzetes ismeretei ellenére – tagadja annak létezését, így kísérelve meg az eredeti világképének és ezzel belső lelki békéjének megőrzését. (4) Van viszont olyan ember is, akit érdekel, hogy mi van a dolog (jelenség, tapasztalat, stb.) mögött. Az ilyen embert egy újonnan észrevett dolog kíváncsivá tesz és nem tud addig nyugodni, amíg meg nem vizsgálja és meg nem érti, önmaga és lehetőleg mások számára meg nem tudja magyarázni, valamilyen módon érzékelhetőbbé tenni. (4a) Sajnos, a megismert valóság átadásának-átvételét rendszerint megakadályozza, hogy akinek át kívánjuk adni, az a személy azért zárkózik el a valóság megismerése elől, mert a korábbi ismeretei – bár esetleg kevés közük a valósághoz – sokkal kedvesebbek a számára a valóság megismerésénél. Hogy miért kedvesebbek, azt igen nehéz felderíteni. Általában feltételezhető, hogy az, a valóságról való téves, vagy helytelen (olykor tudatosan manipulált) állítás, amit az illető személy korábban megismert és igaz állításnak fogadott el, azért kedvesebb, könnyebben elfogadható a részére, mert jobban illeszthető a meglévő világszemléletéhez. Továbbá olyan állításokat tartalmaz, ami igazolni látszik a bizalmatlanságát, esetleg szembenállását a létező valóság egyes részeit képviselő személyekkel, szervezetekkel, társadalmi csoportokkal – esetleg ideológiákkal – szemben.

A megismerési folyamat

A valóság megismerésének nem az előbbi helyzetek jelentik az első fázisát, hanem a megismerhető (és megismerendő) dolgok felfedezése. Ugyanis a még nem ismert dolgok (létezők, jelenségek, tapasztalatok, észlelések, tények, összefüggések – röviden, ezentúl: dolgok) felfedezése, létezésének esetleg csak megsejtése: a megismerés első fázisa. Az új dolgok iránt érdeklődő ember is, ha még nem ismert, tapasztalt korábban valamit, hajlamos észre nem venni, figyelmen kívül hagyni azt. Ezért rendszerint egy bizonyos „intuíció” szükséges az addig nem ismert és érzékszerveinkkel közvetlenül meg nem tapasztalható dolgok létezésének akár a megsejtéséhez is. Ha valaminek a létezése már ismert, vagy legalább megsejtett, akkor annak a – valamilyen szintű – megismerése talán még nehezebb ügy. Az újabban felfedezett dolgok megismerésénél gondolkodásunkat kötik a korábbi módszerek, sémák, a régebbi ismeretek. A megismerés módszerének a megtalálása, „kitalálása” is nagyrészt egy intuitív tevékenység. Ezért – kisarkítva – azt is lehet mondani, hogy a megismerhető valóságról való tapasztalatszerzésünk egy „intuíció-vezérelt” folyamat. Itt bátorkodunk azt a véleményünket leírni, hogy az intuíció – ebben az esetben legalább – valójában a „transzcendenciától” kapott „súgás”. Ezt lefordítva keresztény terminológiára, ezt akár az emberiségnek „a Szentlélek által inspirált, vezérelt” tudás-bővítő folyamatának (fejlődésének?) lehetne nevezni.

Az új ismeretek hatása

Az újabb és újabb felfedezések, találmányok, fejlesztések nemcsak a mindennapi életünket, annak stílusát, komfortját változtatják meg lényegesen, hanem gondolkodásunkat, a környező világhoz való viszonyunkat is. A legtöbb embert nem érdekli az újabb technikai fejlesztések tartalma, megelégszik azok használatával. Mindaz az új tudományos és műszaki eredmény, ami nem érint valakit közvetlenül, az inkább csak a tématerülettel foglalkozókat érdekli, ezért az újabb eredmények rendszerint torzítva és erősen szelektálva jelennek meg a napi híradásokban. Emiatt a valóságról való ismereteink jelenlegi, robbanásszerű bővülése a széles rétegeket csak mint a technikai és gazdasági fejlődés újabb eredményeinek „nem tudatos” használóját érinti. Így az ebből következő tudati (személyiségi, társadalmi, erkölcsi?) fejlődésnek csak a lehetősége van meg, de az újabb javak használatához való nagyon is szükséges tudati, (szellemi, erkölcsi?) fejlődés a társadalom majdnem egészénél elmarad. Emiatt az újabb és újabb technikai, főleg a személyes komfortot szolgáló fejlesztések, szolgáltatások többnyire a részben veleszületett, részben megszerezhető személyes képességek visszafejlődését hozzák magukkal. Sajnos, jelenleg sehol nem látható átfogó, stratégiai terv, módszer és kezdeményezés arra, hogy ez a negatív folyamat megfordítható legyen. Ez a hatalmas szakadék a jelenleg is egyre gyorsuló technikai-gazdasági fejlődés (változás?) és az azokat használó, abban élő társadalom tudati, gondolkodásbeli fejlettsége között az ezt átélő személyekben belső konfliktusokat okoz. Ez a belső konfliktus aztán személyes, vagy csoportos tiltakozó akciókban is megnyilvánul. Ez nagyon sokszínű lehet, az antiglobalizációs, környezetvédelmi, vallási (!), vagy akár – igen eltérő gyökerű – párt-politikai formában.

Igen sok olyan feladat van, ami minden embernek, hívőnek és hitetlennek egyaránt „sztenderd” feladata (lenne). Ezek a feladatok nem lettek szentírási parancsként megfogalmazva, de róluk általában, nemcsak egyházi, hanem társadalmi közmegegyezés is van, sőt világi törvényekkel is többnyire körül vannak bástyázva. Azért kell mégis ezeket részletesebben elemezni, mert a keresztényeknek lehetnek a jelenlegi egyházi, ill. társadalmi „elvárásokhoz” képest eltérő véleményeik. Sajnos, a feladatok köre olyan széles, hogy nem lehet azokat teljes körűen felmérni, de néhánnyal a karakteres véleményalkotás végett foglalkozni kell.

Személy szerint

mindenkinek megvan a „hivatásbeli” feladata. Ez azt jelenti, hogy a családi helyzetemből, foglalkozásomból eredően feladataim vannak. Ezeket legjobb képességeim szerint el kell látnom. De nem kell, sőt nem szabad teljes mértékben a munkámnak, a családomnak „áldoznom” saját magamat. A megfelelő mértéket arányokat megtartani nagyon nehéz, mert ezt mindig dinamikusan kell kezelni, hol az egyik, hol a másik hivatásbeli kötelességünk kívánhat maximális erőbedobást. Az ezek után maradó időt és energiát lehetne csak a „közjó”, esetünkben Isten Országa, céljaira fordítani. A hivatásbeli feladataim ellátása azért nem lebecsülhető dolog, mert egyrészt ezt is Isten tetszése és akarata szerint teszem, másrészt ezeknek a kötelességeknek a mintaszerű ellátásával példát mutathatok másoknak a tanítványi életből.

A gyülekezet/egyházközség vezetése

igényt tart a gyülekezet tagjainak az aktív részvételére az egyházközség munkájában. Visszatérő probléma, hogy a többszörös buzdítás ellenére alig van résztvevő. Ez azért van, mert az aktív korú, tehát a munkában jobban használható tagok egyrészt nem, vagy alig rendelkeznek szabad idővel, másrészt a felajánlott munkalehetőségek nem felelnek meg a tagok képzettségének, szakmai beállítottságának. Sokszor viszont – éppen a közösség továbbfejlődéséhez – szükséges volna olyan távlati, stratégiai munkára, aminek a szükségessége a gyülekezet vezetői körében fel sem merült. Ilyen lehet például egy rendszeres egyházi TV műsor kiküzdése a kerületi kábel-TV társaságnál (közösen a többi felekezettel) – ahogyan már ez több helyen is működik – majd a rendszeres műsor elkészítése. Adódhatna még több ilyen hasonló, vagy esetleg más, kihasználható lehetőség, de ezek megtalálása, megszervezése menedzseri munkát igényel. Az egyházközségi/gyülekezeti lelkészek viszont a meglévő nyáj pásztorolására lettek kiképezve, kondicionálva elsősorban. (Jól mutatja  a német protestánsoknál használt megszólítás: Pastor.) Természetesen nem mindenkinek a részére lehet megfelelő, az ő időbeosztáshoz is alkalmazható feladatot találni, ezért feltehetően az igen elfoglalt aktív keresők szívesebben inkább

 anyagiakkal váltanák meg

a rendszeres, vagy eseti, nem a hivatásos munkájukhoz illeszkedő foglalkozásokon való részvételüket.
Felmerül itt az a kérdés, hogy lehetnek-e olyan funkciók, amelyeket ma már a társadalmi fejlődés következtében az egyházaknak

nem kellene felvállalniuk.

(Lehet, hogy a következők sokak mély felháborodását váltja ki, de a jövő új, missziós feladatai érdekében fel kell vetni a kérdést.) Amikor az Egyház megtelepedett Magyarországon, sok, addig ellátatlan társadalmi feladatot vállalt magára. Ilyenek: az írásbeli, az építészeti, a kézműves, a földművelési kultúra terjesztése, az oktatás, a szegények, a betegek, az elesettek gondozása. Ezek a feladatok a hit terjesztésén, majd később a megtérítettek nyájának gondozásán túl a modern állam kialakulásáig (Magyarországon k.b. 1770-1870) megmaradtak, mint az Egyház fő feladatai. Az Egyház a feladatai ellátásához az államtól erőforrásokat (elsősorban földbirtokot) kapott. A protestáns egyházak a kialakulásukat követően hasonlóképpen felvállalták az előbbi funkciókat, különösen a széleskörű (nép)oktatást. Feladataikhoz ugyancsak kaptak erőforrásokat, de a protestáns egyházak társadalmi helyzetének megfelelően elsősorban pénzbeli, vagy termény támogatást az őket patronáló helyi hatalmasságoktól. Ahogy kifejlődött az állam társadalmi szolgáltatásainak köre, úgy csökkent az egyházak ilyen irányú szolgáltatásainak szerepe.

Radikális fordulatot hozott

 az egyházi intézmények 1948-49. évi elkobzása, tevékenységének megszüntetése a még esetleg meglévő erőforrásaikkal egyetemben. Amikor negyven év elteltével ismét lehetőség nyílt az egyházak társadalmi szolgáltató szerepének – legalább részleges – visszaállítására, mindegyik "történelmi" egyház vállalkozott rá, elsősorban az oktatás terén. A szükséges minimális erőforrásokat – hosszas csatározások után – végül is megkapták az egyházak, rendszeres anyagi támogatás formájában. Ingatlanokat is kaptak, de rendszerint lelakottan, felújításra szoruló formában. Az újraindított iskolák száma nem érte el a korábbi szintet – különösen az alsó fokú oktatásban. Ennek ellenére az újraindított intézmények nagy mértékben kimerítették az egyházak anyagi és szellemi erőforrásait, többször csak az eseti külföldi támogatások mentették ki az egyházakat a teljes anyagi ellehetetlenülésből. A legnagyobb baj az volt, hogy mivel a régi oktatói, ill. orvosi, ápolói személyzet kiöregedett, kihalt, új, esetenként lelkes, de hitbeli elkötelezettséget többnyire nélkülöző, szerény szakmai képességekkel rendelkező személyekkel kellett a létszámot feltölteni. Az újonnan alakult egyházi iskolák egy ideig éltek a korábbi hírük-nevükből, de mikor a szülők látják, hogy az iskolák sok estben nem teljesítik sem oktatási, sem hitre nevelési elvárásaikat, inkább állami, önkormányzati fenntartású iskolába adják a gyerekeiket. Mivel az iskolák finanszírozása „fejkvóta” szerint történik, az elnéptelenedő iskolák fenntartása az egyházak számára előbb-utóbb végkép lehetetlenné válik. A egyházak az intézmények nyakló nélküli újraindításával belementek az előbb vázolt csapdába, amiből – részben presztízs-okokból – nem nagyon lehet kihátrálni. Többek között emiatt is

hiányzik az ország újra-evangelizálásához

 szükséges szellemi és anyagi erőforrás. Pedig a tanítványok akkor teljesítik a Jézus által nekik szánt szerepet, ha a keresztény tanítók, tanárok, ill. orvosok, ápolók a többi hivatásbelivel elvegyülve dolgoznak, mint a só, vagy a kovász, nem pedig elkülönülve, az egyháztagok gyerekeit is ezáltal, mint egy inkubátorban, kivonva a „világból”, hogy aztán a felsőbb iskolákban még sokkszerűbben érje őket a szekularizáció hatása. A külső hatások elleni védő hatásokra való felkészítésnek ma sincs jobb terepe, mint a család. Ezt nem pótolhatja egyházi iskola, hittanóra, ifjúsági evangelizáció. Ezek legfeljebb csak ráerősíthetnek (ha valóban jók), de nem pótolhatják a család – bizony, egyértelműen csak a felnőttkorban megnyilvánuló, pozitív, vagy negatív – személyiségformáló, elkötelezettséget adó (norma építő) hatására.
Vannak olyan

területek, amik mindig ellátatlanok maradnak.

Ez a társadalom perifériájára kerültek világa. Ezeket az embereket testi, lelki és szociális nyomorúság egyaránt sújtja. Jellemzően nincs munkájuk, többnyire egy, vagy több szenvedély-betegségben szenvednek, sokszor egyéb betegségük is van (tüdőbaj, cukorbaj). Biztosan lelki betegek (depresszió, leépült személyiség) és jelenős hányaduk hajléktalan. Akinek pedig van valamilyen lakása, hatalmas közmű díjhátralékkal küszködik. Szégyene ez az országnak, különösen szégyene ez a Krisztus-hívőknek.

Minden ember jót akar – elsősorban magának, aztán a hozzá közel állóknak – csak arra nincs tekintettel, hogy ezzel másoknak mennyi rosszat tesz.
Minden embert egyformán szeret Isten, de sokan ebből a szeretetből – és ezzel talán, akár az örök életből is – kizárják magukat.
Ha meg vagyok elégedve önmagammal, akkor gondolkozzam el azon, hogy esetleg valamit elrontottam az Istennel való kapcsolatomban. Mielőtt elítélnél valakit, próbáld megtalálni viselkedésének okát – és rátalálhatsz a saját ítélkezésednek az okára.
Ne minősíts másokat, sem jó, sem rossz irányban – még magadban sem – hogy később ne kelljen szégyellni az ítéletedet.
Az egyes emberekről szerzett tapasztalataidat ne általánosítsd másokra, mit szólnál, ha veled is így tennének?
Ne alkoss senkiről véleményt, amíg meg nem ismerted. Gondold el például, hogyan vélekednél, történetesen Szlovákiába, szlovák anyanyelvűnek születtél és szlovák anyanyelvűnek neveltek volna.
Emberek által megálmodott eszme, bármilyen tisztának, nagyszerűnek tűnik, a megvalósítása során – sajnos – csődbe viheti a benne feltétlenül hívőket.
Ha életünket az Istennek tetsző élet szándéka és nem emberi elvek irányítják, akkor Isten Lelkének vezetése sokszor váratlan utakra vihet, ami rugalmasságot, leleményességet kíván. Veszélyes, ha valakit az elvei és nem a Lélek vezet.
A közhiedelemmel szemben értelmes (racionális) dolog, ha irgalmas vagyok a másik emberrel, a rosszat nem fizetem vissza rosszal. A jótettben való állhatatosság előbb-utóbb eredményt hoz. Nem vehetik el tőlem a jótétemény adta örömömet, a haragból, a megkeseredettség kínjából, bilincséből a megbocsátás, az irgalom által való szabadulás békességét. Az egész emberiség megmaradásának az egyetlen reménye a retorzió, a reváns kihalásának lehetősége.
Az életben – a saját életemben is – megtalálhatom az öröm lehetőségét. A testi, lelki, szellemi örömre való nyitottság, az örömre alkalmat adó lehetőségekkel élés javítja a testi, szellemi, lelki kondíciómat. A probléma – mint sok másnál is – a mértéken és az arányokon van. Ezek pedig életkortól, feladatoktól és az adott helyzettől függenek. Ezért is kell a keresztény embernek rendszeresen felülvizsgálnia az életét: valóban az erőmnek, képességeimnek megfelelő mértékben látom-e el az Isten által rám kirótt feladatokat, ill. elegendő időt és módot találok a rekreációra (megújulásra), hogy utána ismét kellő erővel és hatékonysággal lássak munkához?
Érdemes még megemlítenünk néhány, az ember cselekedeteivel kapcsolatos minősítést, mivel különösen kell vigyáznunk cselekedeteink, életvitelünk negatív, utólag már hiába megbánt következményére.
Ha valakinek a cselekedete eredményeképpen – előre nem látható okból – kár keletkezik, az nem róható fel neki bűnéül, sem jogilag, sem az isteni igazságszolgáltatás szerint sem. Emellett – természetesen – erkölcsi kötelessége a keletkezett kárt – lehetőségei szerint – enyhíteni.
Ha valaki viszont úgy tesz, vagy nem tesz valamit, hogy nem gondol az esetleges káros következményekre, úgy a gondatlanságból elkövetett bűnt követi el. És az elkövetett bűnök többsége ilyen, büntetőjogilag és az isteni törvények szerint is.
Természetünk – genetikai meghatározottságunk miatt („eredendő bűn”) – rosszra hajló. De letagadhatatlanul hozzá tartozik a jóra való hajlam is (pl. házastársi, szülői, gyermeki szeretet, szánalom, irgalom az elesett, a szenvedő iránt). Az a kérdés csupán, hogy mi mellett, vagy mi ellen döntünk. Sokszor a mulasztás, a nem cselekvés, a nem döntés ugyancsak bűnömül róható fel.
 

Az első parancs Isten teljes és feltétel nélküli szeretetére szólít fel. De hogyan szerethetném azt, akit nem ismerek? Istent felismerhetjük műveiben, Jézus róla szóló kijelentéseiben, de főleg Jézus Krisztusban. Mindez papír-ízű maradhat számomra, ha nincs közvetlen, személyes Isten-tapasztalatom. Ez pedig már a személyes misztikába torkollik. amire sok embernek (hívőnek és hitetlennek egyaránt) – be kell vallanunk – semmi érzéke nincs. Ha pedig ez igaz, akkor az Istenről szóló beszédnek ezt figyelembe kellene vennie. Van, akit mélyen megérint Istennek felénk megnyilvánuló megváltó szeretete, és van, akit egyáltalán nem. Van, akit bántanak a bűnei és van, akit egyáltalán nem. Nem lehet a vaknak a színek szépségéről magyarázni. Csak remélni lehet, hogy egyszer egy nagyobb krízis miatt „felnyílnak a szemei”. Addig mit tehetünk az ilyen emberekkel? Nem tehetünk mást, mint – valódi, élő – szeretettel közeledünk feléjük minden lehetséges alkalommal.
A második parancs a másik ember szeretetére szólít fel. Mivel hasonlító módban írja elő, („mint te magadat”) elsőként meg kell vizsgálnunk, hogyan szeressük magunkat? Istennek ugyanolyan értékesek vagyunk, mint egy másik ember, hiszen Krisztus énértem is meghalt. Isten – akárcsak másnak – nekem is személyre szóló feladatokat adott. Isten elvárja, hogy a rám kirótt feladatokat maximális hatékonysággal teljesítsem. (Lásd a talentumok példázatát.) Ez azt jelenti, hogy a lehető legnagyobb „energia-bedobással” végezzem munkámat (Pál: „…Úgy futok…”) de úgy, hogy lehetőleg minél tovább bírjam. Tehát, vigyázzak az egészségemre, ha beteg lennék, ne adjam fel, mert Isten azt várja tőlem: a képességeimet, lehetőségeimet (talentumomat) minél nagyobb mértékben mozgósítsam, minél hosszabb ideig. A másik embert is eszerint kell szeretni, mint „felebarátot”, tehát feltétel nélkül. Jézus a példabeszédben a cselekvő szeretetet állítja elénk. Szokták a második parancsot (leegyszerűsítve) úgy is interpretálni: „ne tégy kárt sem másokban, sem magadban”. Sokkal jobbnak tűnik, amikor – az irgalmas samaritánus példabeszéde szerint – az aktív változatot használjuk: „tégy jót a másikkal, még ha nem is szolgált rá”
Jézus a szeretet-parancsokat tovább fokozta: „Úgy szeressétek egymást…” és „Nincs annál nagyobb szeretet…”. Ezek a mi mintáink. Az apostol – ismerve a mi nyomorúságunkat – viszont int bennünket: „Aki azt mondja, szereti az Istent, de gyűlöli a testvérét…”.