A krisztológia alaptétele:

 Jézus Krisztusban a Szentháromság második személye, az örök Ige, emberré lett.
Jézusban a magától való, az örök szellemi létező kifejezi magát, személyiségét a földi ember valóságos természetében. Nem egy álruhás istenség jött a Földre, mert Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Krisztusban az isteni és az emberi természet egy emberben egyesült. (Egy személy, két természet.) A Khalkedoni Zsinat (Kr.u.451) ezt így határozta meg:
A két személy egy természetben
•össze nem keveredve
•meg nem változva
•meg nem osztva
•örökké szétválaszthatatlanul
van jelen.

Krisztus személyisége

Krisztus emberi életének, gondolkodásának, tetteinek személyes központja, énje maga az isteni személy. Az emberré levés a Teremtő szeretetének legmélyebb kifejezése. Isten emberré levése pedig a megváltás előkészítése. Isten emberré levése azért lehetséges, mert értelmes természetünkben megvan az alapvető képesség arra, hogy Isten felvegye személyes közösségébe. Természetünk ugyanis személyes: öntudatunknak ugyanis megvan a cselekvő központja, az énünk. Ide lép be az isteni személy és ettől kezdve a felvett emberi természetének is a központjává, énjévé válik. Krisztusban az isteni személy gondolkodik, érez és cselekszik – emberi természetén keresztül. Az ember Jézusnak tehát nagyobb lehetősége, képessége van, mint amit a történeti élete elárul. Krisztusnál az emberi képesség kiteljesedett és hordozója lett az isteni létnek, hatalomnak, szentségnek. Az ember legnagyobb megbecsülése az isteni megtestesülés és megváltás. Isten maga akart az ember üdvössége lenni és ezt a földi, történeti alakjában valósította meg. Jézus az ő emberi történetén keresztül nyilatkoztatta ki magát, amelynek vége halála és feltámadása.

Az apostoli tanítás

Az apostoli tanítás Jézus életét az ő feltámadása felől értelmezte. A szinoptikusok, de különösen János és Pál már értelmezik Krisztus személyét és kilétét az ennek megfelelő nevekkel fejezik ki: Úr, Isten fia, Emberfia, Messiás. A megtestesülésben az örök Ige a testből és lélekből álló emberi természetet véve magára, nemcsak az emberi természetet, hanem a teremtett világgal, az egész Kozmosszal is új vonatkozásba került. A teremtett világ Krisztusban a legnagyobb lehetőségi szintjét érte el. A mindenség is egykor magára öltheti azt az állapotot, amelybe Krisztus már a feltámadásban már beöltözött. Isten a világot meghatározott célra teremtette és a világ úton van a cél felé. A Természet befogadja a természetfölötti hatásokat, de a természetfölötti célra való irányulás nem a természet vívmánya, hanem a külön szabad isteni elhatározás ajándéka. A teremtés előfeltétele Isten szeretetének kitárulásához.

A megtestesülés

A megtestesülés pedig Istennek a világhoz való viszonyának megjelenítése és egyben e kapcsolat legmagasabb foka. Isten közeledet a világhoz (az Ószövetségben) történeti tettek által, ill. az Isten embereinek szóló kijelentései által, majd az „idők teljességében” úgy közeledett hozzánk, hogy az emberi életet tette meg Jézusban jelenléte és személye kifejezőjének. Ez a tökéletes kitárulás az emberré levés, másképpen: a Megtestesülés. Feltehetően a Logosz akkor is eljött volna, ha az ember nem követ el bűnt. „Mindent őérte, Ő általa alkotott.” „Alkossunk embert  a képünkre és hasonlatosságunkra.” Tertullianus és Ireneus szerint az Őskép a megtestesült Ige. „Aki engem lát, látta az Atyát.”