Ez a keresztény életvitel legelhanyagoltabb területe.
Ha éljük a keresztény életünket, nyüzsgünk, tevékenykedünk, és ha helyesen tesszük, eredménye is lehet. És akár – ha másban nem – kialakul körülöttünk egy szeretet-kapcsolati kör. Ezt nem tehetjük másképpen, csak ha ehhez erőt kapunk Istentől, amit imában könyöröghetünk ki.
Sok keresztény élete sikertelen, félrecsúszik, lebénul. Pedig imádkozik, figyel arra, hogy mit mond a Szentírásban levő üzenet, képességeihez képest akár túl is hajszolja magát, mégis úgy látja, helyben jár, ki van „száradva”, sokszor fordítva sikerülnek a dolgai. Ekkor szokták tanácsolni, hogy mélyedjen el, meditáljon, elmélkedjen, szálljon magába. A meditáció nem a környezetünk, a világ dolgairól való rágódás, hanem az önmagunkkal való szembesülés alkalma. Önmagamban persze csak „foroghatok saját keserű levemben”. A szembesítéshez tükör kell. Meg kell ismernem, Isten milyennek lát engem. Nagyon helytelen, ha ezt sommásan úgy próbálom letudni, hogy tetőtől talpig bűnös vagyok és kész. Ez végzetes leegyszerűsítés. Esendő vagyok, halandó vagyok, hajlamom van mindenféle rosszra, valóban. De attól egy összetett személyiség vagyok, „egyedi darab”, megismételhetetlen. Vannak képességeim, amik a magam és mások javára válhatnak. Csak ezeket a képességeket fel kell ismernem, és ki kell használnom a magam, a másik ember és Isten szolgálatára.
Sok példa mutatja azt, hogy képességeimet felismerve és felhasználva áldás is lehetek mások számára. Álljon itt példaképül csak Johann Sebastian Bach, Albert Schweitzer, mint akik képességeiket a mások és Isten szolgálatába állították.
Ismerjük meg magunkat úgy, ahogy Isten lát bennünket. Nemcsak a rosszra való hajlamainkat, hanem képességeinket és korlátainkat is. Aki eszerint él, közösségben Istennel és a lelki testvéreivel, az boldog és megelégedett lehet.