Isten megismerése során feltehetjük az alábbi kérdéseinket:

• Valóban szeret-e Isten?
• Valóban gondoskodik rólunk?
• Létezik-e egyáltalán Valaki, aki törődik velünk?

A kérdések megválaszolásához sok irányból lehet elindulni, ezek közül vegyük elő a legegyszerűbbet.

Első válasz: elfogadás

Ha életünk a születésünktől csak a halálunkig tart, akkor nyugodtan lezárhatjuk a kérdést azzal, hogy az életünkben, akár különböző filozófiai megközelítésből eredően: lehetünk önzők, magunknak élők, vagy másokon segítő, másokkal jót tevő emberek, kinek-kinek a saját személyisége, ízlése, neveltetése szerint, egyik sem mondható helyesnek, vagy helytelennek, mert a végén úgyis mindnyájunkat „elkaparnak”.
Rögtön megváltozik a látásmódom, ha tudom, hogy örök életem van, és attól függően örök boldogság, vagy örök szenvedés a részem, hogy mi módon éltem. De hát sajnos, az „örök élet” a legtöbb ember számára távoli, megfoghatatlan, hihetetlen. Ha valaki az örök életet nem tudja elhinni, az még akkor sem tudja elfogadni azt, ha akár „odaátról” jönne vissza valaki. A kulcsszó: elfogadni. Elfogadni, hogy van örök élet. Ha viszont ez igaz, akkor minden más dimenziót kap. Az egész értékrend megváltozik, mint azt többen átélték a halál-közeli élményeik után.

Második válasz: tanúságtétel

Van azért nekünk is fogódzónk az elfogadáshoz: Volt Valaki, aki tanúságot tett arról, hogy Isten, akit ő Atyának hívott, azt üzeni általa: Ő szeret, azt akarja, hogy örök életed legyen. Akik nem hittek neki, azt mondták: ha kitartasz amellett, hogy Ő a te Atyád, kivégzünk, mégpedig az akkor ismert legborzasztóbb kínhalállal. Tanúságáért – azért, mert kitartott amellett, amit hirdetett – kivégezték, így a tanú vértanú lett. Erre, akit ő Atyjának nevezett, feltámasztotta a halálból. Ezzel tanúsította, hogy a vértanú igazat szólt. Mert ő örök életre támadt fel. Annak, amit hirdetett, meg annak, hogy megölték, és annak, hogy látták, tapasztalták, hogy megint megjelent közöttük, tehát feltámadt, sok tanúja volt. Ezek a tanúk, akik a feltámadottat Krisztusnak hívták, olyan biztosak voltak ebben, hogy tanúságukért hajlandók voltak meghalni. Többségüket meg is ölték érte. Meg az ő tanítványaik nagy részét is. És ma is sokan vannak, akik ezért hajlandók akár meghalni. Sokat ma is megölnek érte. Így ezek azóta is mind vér-tanúk lettek. Tennék-e ezt, ha nem volnának biztosak az örök életben?
Tehát: Isten szeretete nem abban mutatkozik meg, hogy akik elfogadják ezt a szeretetet és aszerint élnek, azoknak itt garantáltan jól megy a soruk, hanem abban, hogy örök életük van.

Harmadik válasz: belső „hang”

Nem megy azért mindenkinek olyan könnyen az, hogy elfogadja ezt az üzenetet. (A tanítványok így mondták: örömhír.) Van, akinek mankó kell, hogy könnyebben elhiggye. Az első: elolvassa az első tanítványok közül néhányuk által Krisztus életéről leírt beszámolókat. (Ezeket hívjuk evangéliumoknak.) A második: hogy belül, a legbensejében, várja a neki szóló megszólítást. (Lehet, hogy ez szó, amit más embertől hall, vagy szöveg, amit olvas, vagy egy belső gondolat.) A harmadik: figyel a „jelekre”. Nem könnyű ilyen „jeleket” találni, de vannak. Kevés és nehéz észrevenni ezeket. (Mint a fizikusok, mikor a neutrínókat „vadásszák”.)
Ezek után, mi az, amit tudhatunk, amit megismerhetünk: Milyen Istenünk van?

Már a régi zsidók is megérezték, hogy létezik egy egyetlen isteni személy, és úgy hívták:
– Aki Van: van, és ebben bizonyos lehetek és aki, tehát személy
– Örökkévaló: ha nekem örök életet biztosít, csak örökké való lehet
– Mindenható: ha nekem a halál után is tud létezést adni, nekem, tudattal rendelkező önálló személynek: csak minden-ható lehet.
Valakit pedig személyesen, valóságos emberként és fiaként elküldött, megismertetni Őt, tanúskodni róla. Akit elküldött – Krisztus – tanúskodik arról, hogy
– a kozmoszhoz képest akármilyen kicsinyek, és semmik vagyunk, nem vagyunk közömbösek számára
– nemcsak nem közömbös irántunk, hanem akit elküldött tanúskodni róla, vér-tanúságra adta, hogy elhiggyük azt, amit üzent általa
– az Ő küldötte – Krisztus – által garantálta az örök életet is, megerősítve a példájával, hogy ezt az ő küldöttjét is – elsőként – a halálból feltámasztotta az örök életre.

Személyes válaszunk

Ha a mi Istenünk ilyen, akkor nem tehetünk mást,
– mint tanúskodni az örök élet üzenetéről
– mint úgy odafordulni a másik ember felé, mint ahogy Ő és tanítványai tették, és teszik ma is.
Még az sem tarthat vissza attól, hogy elfogadjad az öröm-üzenetet, és te tanúskodjál róla, hogy sok, magát tanítványnak nevező személy nem úgy viselkedik, mint ahogy egy tanítványnak viselkednie kellene. Ez mindig így volt és továbbra is így lesz, de az ne bántson, mert ezek a nem tanítványként viselkedők nem tudják, nem értik a tanúság lényegét. Szomorkodunk miattuk, mert ők nem jutnak az örök életre, míg te, ha tanúvá – igazi tanúvá – leszel, te eljutsz oda, mindazokkal együtt, akik tanúk voltak, amíg éltek, vagy akár ma is hitelesen tanúskodnak, de mivel Isten irgalmas, azok is odajuthatnak, akik nem ismerhették meg – miattunk, hűtlenek miatt – az öröm-üzenetet, de úgy éltek/élnek, mintha már megismerték volna.

Átgondoljuk az eddigieket

Ami eddig elhangzott, illetve leírásra került, nagyon-nagyon kivonatos vázlata, magyarázata annak a kérdésnek: „Milyen Istent ismertünk meg?” Éppen ezért jogos több kérdést feltenni az eddigi szöveggel kapcsolatban, amire ugyancsak válaszolni illik, képességeinknek, és ismereteinken megfelelően. Persze egyes válaszokkal kapcsolatban újabb kérdéseket lehet feltenni, melyekre újabb válaszokat lehet megfogalmazni. De hát ezáltal lehet előbbre jutni az „Isten-ismeretben”.
Kezdjük most azzal a névvel: Aki Van. Van-e egyáltalán? Azt, hogy aki, vagy ami nincs, lehetetlen bizonyítani. Ugyanis mindig azt lehet válaszolni a kutatás negatív eredményére, hogy nem ott és nem jó módszerrel keresték és nem olyant, mint Aki Van. Ha tehát állítjuk, hogy van, akkor mi által tudjuk, ismerjük Őt? Sok megközelítés lehetséges, most csupán néhányat vázolunk itt fel.
a) Elfogadjuk mások tanúságtételét, elhisszük nekik. Mint ahogy nem kezdünk kísérletekbe, ha azt mondják, léteznek elektronok, vagy pozitronok, vagy atommagok, stb.
b) Leírásokból válhat személyes élményünkké a tanúság, elsősorban a Szentírásból, személyesen nekem: az evangéliumokból.
c) Benső élményből. Megfoghatatlan, illékony, műszerrel ki nem mutatható, de – aki megtapasztalta, elmondhatja – valóságos élményből. Ez lehet egy átsuhanó pillanat, egy felismerés. Nem biztos, hogy átéljük, de lehetséges, életünkben akár többször is. Kell hozzá egy bizonyos „készenléti állapot” is, de nem mindenkinél egyformán. Lehet, hogy nem mindenkinek van hozzá készsége. Ebbe a gondolatkörbe tartozik, hogy a természetből is, ha figyel a törvényeire, fel képes ismerni az ember a teremtő Isten létét.
d) Vannak bizonyosság-erősítő „jelek”. Ezek taglalásától általában ódzkodni szoktak, a velük kapcsolatos hamis.