A társadalmi szerkezet és kapcsolatok változása a modernizációban

Miért foglalkozzunk a modernizációval?

Az evangélium üzenete minden embernek szól. Az emberek társadalomban élnek. Hogy az emberekhez szólhassunk, ismerni kell azt a közeget, amiben élnek. Ez a közeg az emberi társadalom. Az emberi társadalom gyors és erős átalakulásban van. Ezt az átalakulást nevezzük esetünkben modernizációnak.
A modernizáció fogalmát sokszor és sokféleképpen használják. Mi most azt az átalakulási (fejlődési?) folyamatot illetjük ezzel a névvel, ami a keresztény Európa feudális társadalmából kiindulva egy még nem ismert társadalomba vezet. (Azért nem ismert, mert – szerintünk – az átalakulás még messze nem fejeződött be és az eddigi előrejelzések (utópiák) rendre nem teljesültek.). A modernizáció kezdetét sem lehet pontosan meghatározni. Akik elindították, nem sejtették, milyen társadalmi folyamatokat indítanak el. (Sőt, a társadalmi folyamat kifejezést sem ismerték.) Úgy tűnik, ez a folyamat a gondolkodás terén a reneszánsszal kezdődött, gazdaságilag a reformáció idején indult el a polgárságnak a feudális korlátok alóli felszabadulásának kezdeteivel, technikailag pedig az iparszerű termelés beindulásával. A modernizáció története – más, hasonló folyamatok példája szerint – a továbblépések és a visszaesések története. A modernizáció hosszú ideig a társadalom szerkezetének nagyobb részét alig érintette. Így a XIX. század végéig a társadalom nagyobb része Európában még a középkor elején kialakult faluközösségben élt és a hagyományos család-szerkezet az európai társadalom nagyobb részében – bár folyamatosan csökkenő családtag-létszámmal – a mai napig fennmaradt. Jelen blog témája éppen ezeknek a szerkezeti sajátosságoknak a változásával foglalkozik, anélkül, hogy a következő, már ismét stabilnak tekinthető újabb struktúrát megkísérelné megjósolni.

A modernizáció előtti helyzet felvázolása

Az európai helyzet létrejöttének folyamata

A modernizáció előtti társadalmi szerkezet
 és kapcsolatok kialakulásának gyökerei a hellén-római társadalmi-kulturális viszonyokra, az (elsősorban) germán, „barbár” társadalmi szokásokra és az ókor végére kialakult keresztény vallási kultúrára vezethetők vissza. Itt elsősorban az európai társadalmi szerkezet kialakulásával foglalkozunk, de meg kell jegyezni, a nem európai (indiai, kínai, japán) feudális társadalmak kialakulásának menete, az azt kikényszerítő társadalmi-gazdasági körülmények hasonlóak voltak, csak a végeredmény, a kialakult társadalmi-gazdasági szerkezet és főleg az azt támogató ideológiai, vallási háttér tért el lényegesen az európai megfelelőjétől. A minőségi és technológiai különbségben döntő szerepe volt a kereszténységnek, annak eszmei, gyakorlati behatásának. A feudális társadalmi formát megelőzően mindenütt az uralkodójukat istenként tisztelő, rabszolgasággal, vagy ahhoz hasonló státuszú dolgozókkal operáló társadalmi formák léteztek. Az ehhez a társadalmi formához vezető utat leírni a témánktól túl messze vezetne, ezért erről nem szólunk. Visszatérve az európai feudális társadalom kialakulásához, meg kell állapítanunk, hogy annak megvalósulását, jó működését nagymértékben köszönheti a keresztény tanításnak és gyakorlatnak. Így a minden ember Isten előtti azonos értékének tudata lassan felszámolta a rabszolgaságot, a tízparancsolat normája és a bűnvallás-elégtétel gyakorlata pedig egy korábban soha nem volt erkölcsi viselkedési szint elfogadását és társadalmi elvárásként való alkalmazását kényszeríttette ki. Természetesen ez nem ment simán, eleinte igen szigorú törvényekkel kellett „megtámogatni” és a gyakorlat mindig messze elmaradt az eszmei normáktól, de erős társadalmi konszenzus alakult ki az erkölcsi követelmények legalitásáról, mely követelményeket (többé-kevésbé) még a feudális urakra is érvényesnek tekintették.
A feudális rend létrejöttét
 több körülmény kényszeríttette ki, ill. tette lehetővé. Ezek közül a legfontosabbak a következők. A római birodalom gazdasági ereje meggyengült, mivel a hódító háborúk megszűntével elapadt a ténylegesen dolgozó rabszolga-állomány utánpótlása. A rendfenntartást is végző katonaság létszáma és minősége lecsökkent a rendszeres háborúk miatt. A vallási élet kiüresedett és formálissá vált a császár-isten tiszteletének bevezetésével. A nagyobb tömegeket amúgy is kevéssé érintette a vallás, mivel a közösségi vallási rítusok a köznépet egzisztenciálisan soha nem érintették, az egyének, illetve a családok vallásos életét – amíg még hittek benne – az ú. n. házi istenek tisztelete jelentette. Ebbe az elvallástalanodott (egységes vallási orientáció nélküli) közegbe „robbant be” a kereszténység, az addigra már az első eretnekségeit leküzdő, egységes, „globális igényű” (katolikus) hitrendszerével és hitgyakorlatával. Az egyre kiszámíthatatlanabb, bizonytalan jövőt mutató társadalmi-gazdasági helyzetben az evilági célok megvalósulásának reménye helyett a halál utáni boldog örök életet ígérte a Krisztusban való hit – és az ennek reményében gyakorolt „jó gyümölcsöket termő” evilági élet – fejében.
Az átalakulás gazdasági-társadalmi része
 is a rabszolgaság kihalásával függ össze. A felszabadított rabszolgák, ill. a letelepített bevándorlók (telepesek, colonusok), valamint a leigázott-megtérített „barbár” törzsek (bár általában nem voltak teljes jogú tulajdonosai az általuk művelt földnek) a rájuk eső földdarabon végzett munkát – amit családi munka-megosztásban végeztek – maguk szervezhették meg. Bizonyos korlátok között az is szabadságukban állt, mit termesztenek a földjükön. A földművesek rendszerint 10-50 családonként álltak össze, települést (falut) alkotva. Hogy ezek a falvak mennyire utódai voltak a római birodalom korában elterjedt településformának, (amely egyben volt a tulajdonos lakása (villája), a (rab)szolgák szállása, a haszonállatok istállója, ólja és a gazdálkodásra szolgáló eszközöket, valamint termést tároló építmények helye – ma egy ilyent uradalomnak mondanánk) jól mutatja, hogy az egészen más szerkezetű új településforma – a falu – középkori latin neve a „villa” volt. A telepeseknek a falvakká történt összeállásának oka részben a kóborló rablók, tolvajok elleni közös védekezés volt (erre utal a magyar név is: falu, fallal körülvett település), míg a másik oka a nagyobb munkák (aratás, szüret) közös végzése, valamint a közös legeltetés. Ez a gazdálkodási-társadalmi szerkezet a XIX.-XX. századig Európában a legtöbb helyen fennmaradt, bár eszközeiben számottevően modernizálódott. A föld urai a középkorban rendszerint már nem a településen laktak, hanem több település (falu) közös tulajdonosa (ura) egy önálló, megerősített helyen (várban), ahol szállása volt a földesúr kiszolgálására rendelt népnek, a földesúr személye (családja) körüli szolgáknak, a vár és a környező birtok (falvak) védelmét ellátó katonáknak és az esetleg ott megtelepedett iparosoknak (kézműveseknek).
A városok kialakulása
 a falvakéhoz képest másként történt. Ugyanis a városok lakossága, bár nagyon megszenvedte az Ókor végi társadalmi átalakulást, a városok iparosi, kereskedői funkciója mindvégig megmaradt. A háborúkban sok város elpusztult, elnéptelenedett. A megmaradók lakossága is töredékére csökkent. Az írásbeliség továbbvitele – és részben a művészetek ápolása – átszármazott a szerzetes-közösségekbe. A városoknak sokáig nem sok befolyásuk volt a társadalomra, főleg az igen kis gazdasági erejük, kicsi lakosságuk miatt. Mégis, a városok voltak a korszak-végi változások gerjesztői.
Megjegyzés:
 Ez és részben a következő fejezet tartalma közismert és látszólag a mai társadalmi szerkezet és kapcsolatrendszer változásaihoz nem sok köze van, de sajnos, ezen ismert dolgok újbóli átgondolása teszi igazán érthetővé a mai változásokból eredő problémákat és segíthet a problémákból kivezető út megtalálásához.

A kereszténység szerepe az akkori társadalomban

Általában, ha a kereszténység középkori társadalmi szerepéről írnak, akkor a kolostorokról, az egyházi vezetőknek a társadalomban betöltött szerepéről számolnak be. Pedig a kereszténység a legjelentősebb hatást a középkori (sőt, talán inkább így mondhatnánk pontosabban: a modernizáció kora előtti) társadalomban – a lakosság számaránya és gazdasági teljesítménye miatt – a falusi népességre tette. Az Egyház a falusi képviselője – a helyi plébános (lelkész, paróchus) – által nemcsak benne élt a faluközösségben, hanem – bizonyos értelemben – vezette azt. Nemcsak lelki vezető volt, hanem – mivel az erkölcsi normákat ő szabta meg és azok betartásának számon kérése is az ő hatalmában volt – közvetve, vagy közvetlenül jelen volt a falu mindennapi életében. Hatalmának legitimitását az adta meg, hogy (az Írás szavaival) „nála voltak a Mennyország kulcsai”. (Ma sem lehet erről a szerepről – és legitimitásról – kizárólag múlt időben beszélni, mivel vannak helyek és helyzetek, vannak karizmatikus lelki vezetők, akik meg tudják valósítani környezetükben ezt a lelki, erkölcsi vezető szerepet.) Ehhez a – lelki – falu-közösséghez jó volt tartozni, mert a köz által elfogadott és megkövetelt erkölcsi normáinál fogva többé-kevésbé megvédte a gyengébbet, a kiszolgáltatottat az erősebbek hatalmi túlkapásaitól. Szolidaritást szervezett az elesettekkel, támogatta a falu szegényeit. Igaz, ez nem mindig működött a leírt módon, de jogcímet adott az igazságtalanságtól szenvedőknek ismételt panaszaikhoz, sőt követeléseikhez. A kereszténység elfogadásakor ezek a sajátosságok biztosították egyrészt a társadalom stabilitását, másrészt megkönnyítették az új társadalmi szerkezet és kapcsolat-rendszer viszonylag gyors kiépülését.

A városi lakosságnál

aminek többségét a kereskedők és az iparosok tették ki – az Egyház szerepe hasonló volt, csak a még oly kicsiny városokban is rendszerint több egyházi közösség (plébánia) működött. A lakosság az egyes plébániák között foglalkozás, vagy nemzetiség szerint oszlott meg. Az elkülönülés eléggé merev volt és az egyes közösségek csak erős külső veszély esetén fogtak össze. Ezért a modernizáció kezdetén a városi közösségek éppen úgy nem lelkesedtek a társadalmi változásokért, mint a falvak népe. A reformációban a helyi – akár városi, akár falusi – közösségek sokszor azért csatlakoztak az „új tanokhoz”, mert a hierarchiától való függés lazítása a helyi papságnak is rokonszenves volt, mert ezáltal a lelki-erkölcsi vezető szerepüket felülről sem korlátozhatták többé.

A modernizáció hatása a régi struktúrákra

A modernizáció folyamata

A feudális keresztény Európa társadalma, az emberi kapcsolatok rendszere nem változott lényegesen a Középkorban és alig az Újkor nagy részében. A Reformáció is alig változtatta meg azt, legfeljebb az alsó papságnak a hierarchiához való viszonyát. Egyetlen lényeges momentum volt, hogy a városok – nagyrészt a Reformációval járó politikai változások eredményeképpen – nagyobb önállóságot vívtak ki maguknak. Ennek következtében csökkent a városoktól az adó és más, különféle sarcok formájában elvont jövedelem, és ez a „fejlesztési forrás többlet” pedig már nemcsak a vállalkozások bővítését, ill. a jóléti fogyasztást szolgálta, hanem elindította az emberi munkaerőt tömegesen kiváltó műszaki fejlesztéseket (szövőgép, gőzgép). A Reformáció és a városoknál maradó nagyobb jövedelmi hányad lehetővé tette ugyanakkor az Egyháztól független gondolkodók (filozófusok) munkáját. Ezek a gondolkodók nem a Szentírásból, vagy korábbi teológiai tekintélyek munkáiból indultak ki, hanem a mindennapi élet tapasztalataiból, a teológiától ugyancsak függetlenedő természettudósok eredményeiből és az emberi ész lehetőségeiből. Ez a gondolkodási mód – a felvilágosodás – alapvetően megváltoztatta a hatása alá került emberek világ-látását. Ez a változás küzdelmes volt az évszázadok során és hol az egyik, hol a másik tábor látszott győzedelmeskedni.

A régi szemlélet
mára már sokat feladott rendíthetetlennek tűnő elveiből, így a régi gondolkodást konzerválni akaró tábor ma már hivatalosan kénytelen-kelletlen elismeri a lelkiismereti, a gondolkodási és nyilvános véleményalkotási szabadságot, de az ezen, ma liberálisnak mondott elv szerint élőket istentelen, gonosz emberekként állítja be, véleményüket (sokszor a nyilvánvaló tudományos eredmények ellenére is) nem győzi kárhoztatni. Persze véleményüket a konzervatív szemléletűek is – éppen a lelkiismereti- és szólásszabadság szellemében – természetesen, szabadon hirdethetik.
Az előbb említett filozófiai és az ebből fakadó természettudományi, technikai, gazdasági változások érdemben sokáig nem változtatták meg a tárrsadalom szerkezetét, az abban működő emberi kapcsolatokat. A falusi, családi jellegű termelés helyenként még ma is fennmaradt. A családok többsége ma is – bár az egy családban élők számában többnyire erősen megfogyatkozva és lényegesen változó családi szerepkörök mellett – úgy-ahogy működik.

A gazdasági, technikai változások
nyomán szűnt meg végül a régi, sok száz éven át alig változó falusi társadalmi szerkezet, valamint az emberi kapcsolatoknak ebben a szerkezetben jól működő rendszere. Hasonlóképpen, mára a városi környezetben erősen visszaszorulóban van a régi kisiparosi, kiskereskedői csoport, a régi céhes közösségi szemlélet pedig végképpen eltűnt. A felbomló, megszűnő, lakóhely szerinti (pl. falusi), ill. foglalkozás szerinti (céhes, szakmai) közösségek vagy felbomlottak, vagy erősen visszaszorulóban vannak. Helyettük újabb, a kölcsönös segítésen, közös szemléleten alapuló stabil, több nemzedéken keresztül jól működő civil (nem egyházi és nem állami) közösségek nem nagyon alakultak ki.

A modernizáció hatása a családi kapcsolatokra

Sajnos, a társadalom hosszú évszázadokon – ha nem évezredeken – keresztül hatékonyan működő alap-sejtje – a család – is felbomlóban van, legalábbis azokat a funkcióit tekintve, mint amik által korábban jól működött. Ezek (a teljesség igénye nélkül): kölcsönösen (akár áldozatok árán is) egymás segítése, támogatása, közös életviteli mód, a szokások, értékszemléletek átadása, társadalmi viselkedési formákra való nevelés („kondicionálás”), és főleg a cselekvő szeretet-közösség. Hogy ezek – a családokra jellemző – tulajdonságok a mai családoknál nem érvényesülnek kellő intenzitással, annak – az elsősorban a falu-közösségre jellemző – a hitbeli elkötelezettségnek és a társadalmi normaérvényesítési kényszernek a lecsökkenésén kívül – elsősorban társadalom-környezeti okai vannak. A „hagyományos” családnak az új – rendszerint városi – környezetbe történő áttelepedése a környezetnek való megfelelési elvárások miatt kényelmetlenné teszi a korábbi, hagyományos szokásoknak, normáknak való megfelelést. Ez belső feszültséget okoz, ami érzelmileg is sokszor eltávolít a régi normáktól, viselkedési formáktól.

A jelenlegi társadalmi környezet
a család tagjait nem kényszeríti olyan mértékben „véd- és dacszövetségre”, mint azt a korábbi tette. Továbbá a hagyományos családi szerepek lényegesen megváltoztak. Például, az anya fő foglalkozása („hivatása”) nem a gyermekekkel és a háztartással való foglalkozás, hanem a kereső, családon kívüli (!) elfoglaltság lett, ami az utazási idővel együtt sokkal több, mint (az alváson kívül) a családban eltöltött idő. Sőt, a gyerekek is több időt töltenek el az otthonon kívül (óvodában, iskolában, napköziben, sport- és egyéb külön-foglalkozásokon) mint otthon. Mindez számottevően csökkenti a család szocializáló, nevelő, a társadalomba való beilleszkedésre „kondicionáló” szerepét és a család közösség-építő, -erősítő hatását. A kétnemzedékes (szülő, gyerek) családformában hiányzik a család ellátásában időnként jelentkező „terhelési csúcsok” kezelésének lehetősége (gyerekek betegsége, szünidő). Ezek az eseti túlterhelések belső feszültségeket okoznak, rontják a család-közösség összetartó erejét. Sok feszültséget okoz mindkét házastársnak az igen nagy munkahelyi teljesítmény-kényszer (karrier-igény?), ami rendszerint tovább csökkenti a családban eltölthető időt. Mindez és a – rendszerint munkahelyi eredetű – „szexuális kihívások”, próbára teszik a család összetartó erejét és sokszor szakításhoz, váláshoz vezetnek. A válás – érdekes módon – járványként terjed a társadalomban, mivel az elvált szülők gyerekei a tapasztalatok szerint sokkal nagyobb arányban válnak el, mint az ép családból származók. A válásokon felül növeli

a társadalom tagjainak az elmagányosodását
a házasodási szándék visszaesése. Az elmagányosodás mellett rontja az emberek közérzetét a jövőjük iránti bizonytalanság érzése, mivel – akár vállalkozóként, akár alkalmazottként – nem látják előre a jövőjüket a gyorsan változó gazdasági környezetben. Ez a változó, a régi társadalmi helyzetet szétziláló állapot sok tekintetben hasonlít a római birodalom utolsó idejére, az ókor végére.

A család felbomlása

mindkét házasfelet megviseli, nemcsak a „kezdeményező” felet, de a legnagyobb kárt a gyerekeknek okozza. Ez a kár (a későbbi negatív társadalmi hatásokra való tekintettel) olyan nagy, hogy – az egyik fél alkalmatlanságát (pl. alkoholizmus) kivéve – lehetőleg minden támogatást megadva és az eljárást lényegesen megnehezítve (pl. magas válási díjak, az eljárás esetleg többszöri, hosszabb idejű felfüggesztése, különélési idő kikötése) a válások számát a minimumra kellene csökkenteni. Másik oldalról viszont jó lenne a házasulandókat többfokozatú próbának kitenni (pl. egy-két éves kötelező várakozási idő, házassági alkalmasság vizsgálat szociológus és pszichológus bevonásával). Mindezeknek a jogi szabályozási megoldásoknak a megvalósulási esélye igen csekély, ezért a jelenlegi család-átalakulási trendek további érvényesülésére van nagyobb esély és az előbb vázolt folyamatok visszafordíthatatlannak látszanak.

Személyes kapcsolatok változása a modernizációban

Az emberi társadalom makró-szerkezete (a magántulajdonon alapuló globális, gazdasági, kulturális „rendszer”) hogyan fog tovább alakulni, azt igen nehéz előre látni. Bizonyos, hogy a mikró-szerkezet (ezt már nehéz a család fogalmával lefedni) tovább fog atomizálódni, miközben egy újfajta személyes kapcsolati háló jön létre, ahol az egyes személyekkel való kapcsolat intenzitását a pillanatnyi érzelmek és – az ezeket befolyásoló – érdekek vezérlik. Ez részben a korábbi személyes kapcsolatokból alakul át (szülő-gyermek, testvér-rokon, a régebbi és az újabb szexuális partnerek egyvelege), másrészt kialakul a közös érdek, illetőleg életforma, életérzés által összesodródott személyek „közössége”. Létezik továbbá, és robbanásszerűen növekszik az Internet-barátság. Ez az újabb kapcsolati forma lehetőséget nyújt egy mély, személyes kitárulkozásra úgy, hogy közben a kitárulkozó személy egyben szerepet játszik, mintegy álarcot vesz fel. Amint látható,

többféle személyes kapcsolati forma
 nyert teret, mintegy párhuzamosan és nem lehet előre látni, melyik lesz ezekből később a domináns. Feltehetően mindegyik tovább fog élni és – valószínűleg – tovább alakulni. Lehet, hogy további személyes kapcsolati formák is fel fognak merülni, hiszen az elektronikus kommunikációs-technika újabb és újabb változatai jelennek meg és nem tudjuk, milyen további, újabb kapcsolati lehetőségeket fognak nyújtani.
Az a szomorú, hogy a személyes kapcsolati lehetőségek soha nem álmodott bővülése mellett erősen terjed – sőt, uralkodóvá válik – az

egyes személyek magányossági érzése,
az egészen fiataloktól az idős korúakig. Mindezt lehetne az emberek önzésének terhére írni, de a probléma sokkal bonyolultabb, minthogy ilyen leegyszerűsítő ítéletet mondjunk fölötte. A probléma egyik gyökere nyilvánvalóan abban található, hogy egyre inkább szokássá válik a családtagok külön helyiségben élése („hogy ne zavarják egymást”), és ezt már igen kicsi kortól bevezetik, a gyerekeket mintegy rákényszerítve – nyilvánvaló ellenkezésük dacára – a magányos életre. Az így nevelt gyerekek többnyire introvertáltak lesznek, nehezen tudnak másokkal kapcsolatot találni, a magányosság-érzetük egy erősebb lelki terhelés (stressz) hatására pszicho-szomatikus tüneteket vált ki, ami előbb-utóbb szervi elváltozást fog okozni. Tehát a jólét, a komfort jószándéka végül egy sérült, betegségre hajlamosabb generációt nemz. Lehet, hogy ezt a képet túl sötétre sikerült festeni, és nem lett figyelembe véve az emberiség biológiai önjavító képessége, de sajnos, az előbb leírt

pesszimista változatnak
 elég nagy a beválási lehetősége. Az a fő baj, hogy részben az előbb vázolt okokra is visszavezethető magányosság-érzés és a – nem kevésbé lebecsülendő – karrier-kényszer olyan személyiség-torzulást okoznak, amelyek gyakorlatilag képtelenné teszik az egyéneket egy szeretet-közösségben való részvételre (mint amilyen egy ép, egészséges család). Ezeket a személyiség-torzulásokat nem lehet egyszerű pszichoterápiás kezeléssel megjavítani, ezt csak radikális életmód-váltás javíthatja ki, az alkoholisták, vagy a drogbetegek gyógyításához hasonlóan.

Egy keresztény gyógymód-javaslat

Amint már korábban említettük, a társadalom régi szerkezetének felbomlása, a viszonylag gyors változások hasonló helyzetet mutatnak, mint az Ókor végén. Akkor a kibontakozást – a többi társadalmi tényezővel együtt – a keresztény életmódnak és hitgyakorlatnak a széles társadalomra való mintegy kötelező erejű kiterjesztése hozta. A jelenlegi társadalmi krízis-helyzetben is az evangéliumi üzeneten alapuló, de a jelenlegi társadalomra
 
érvényes választ kell adni
 a mai kor kihívására. A válasz a probléma jellegénél fogva csak közösségi formában képzelhető el (csoportterápia?). Félő, hogy a jelenlegi, nem szerzetesi formában működő egyházi jellegű közösségek (templomi gyülekezet, ima-közösség, Biblia-közösség) ritkán alkalmasak a hozzájuk csatlakozó, a jelenlegi viszonyok között szocializálódott (és ahogyan az előzőkben vázoltuk) sokszor torzult személyiség-jegyekkel bíró emberek valódi, aktív szeretet-közösséggé formálására. Ez azért is nehéz, mert szinte lehetetlen őket a meglévő környezetükből, életformájukból kiragadni. Ehhez az kellene, hogy „testestől, lelkestől” meg legyenek győződve arról, hogy szükségük van egy alapvető életforma-váltásra (megtérésre?). Ehhez pedig szükséges, hogy felismerjék, hogy az eddigi életük folytathatatlan és meg legyenek győződve a választandó új életforma nagyszerűségéről. Az első felismeréshez az szükséges, hogy valaki egy általuk is meglátható, elfogadható kritikai tükröt állítson eléjük, a másodikhoz pedig egy nagyon vonzó, élő közösségi életet kell számukra bemutatni. Be kell látnunk, hogy mindez még mindig nem elég az emberek gondolkodásának, életvitelének alapvető megváltozásához. (Nem a Szentlélek segítségét, ill. segítségül hívása hiányolható, hiszen ezt hallgatólagosan alapfeltételként figyelembe vettük, hanem tudatában vagyunk annak, hogy az emberek gondolkodása, viselkedése milyen nehezen képes megváltozni.)

(Ez a blog, utólag átnézve, szerintünk is, úgy ahogy van, rettenetesen papír-ízű, egysíkú és vérszegény. Pedig a tét óriási és nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire az. Hiszen a mai társadalom jövőjéről van szó. Fellengősen hangzik, de a társadalom újra-megkeresztelése a feladat.)

Globális kitekintés

Eddig kizárólag az európai (továbbá az Európán kívüli, magát kereszténynek tartó) társadalom problémáival foglalkoztunk, pedig jelenleg az egész „globális” társadalom felbomlóban (átalakulóban) van. Nem kivételek ebből a mozlim országok sem, bár ők jelenleg többnyire a modernizációval való szembenállást és annak ideológiáját, a fundamentalizmust választották. ez csupán elodázza és még keservesebbé fogja tenni számukra az elháríthatatlan váltást. Sajnos, nemcsak Európában, hanem az egész világban is ránk vár a mindenütt, (így Japánban, Indiában, Kínában és máshol is) a nagyjából hasonló módon válságban levő társadalmak „megkeresztelése”. („Menjetek el…” és „...először Jeruzsálemben…”, tehát itt Európában!)

Hazai hatások

(A globalizáció akut problémái hazánkban)
A globalizáció – elsősorban negatív – hatásai döntő mértékben a rendszerváltozás után kezdtek érvényesülni hazánkban. A fejlett országok termékeinek versenye tönkre tette a hazai ipar nagyobb részét, míg a másik – eladósodott – részét megvették a tőkeerős külföldi nagyvállalatok. A versenyképes hazai mezőgazdaságot a hazai belpolitikai amatőrizmus tette tönkre. Ilyen állapotban kéredzkedtünk be az Európai Unióba.

Joggal reméltük,
hogy az EU – elsősorban a mezőgazdaságot és az elmaradt régiókat támogató rendszere – olyan többletforrásokhoz fogja juttatni a magyar nemzetgazdaságot, ami annak számottevő fejlődését fogja biztosítani. A csatlakozás az EU-hoz megtörtént. A támogatási lehetőségek (elsősorban a mezőgazdaság és a vidék-fejlesztés részére) 2004-ben megnyíltak. A támogatás – mára már jól látható – torzra sikerült. Ugyanis, az EU nem hajlandó kellő mértékben támogatni a mezőgazdaságból az állattenyésztést, a gyümölcs- és zöldségtermesztést. Ráadásul minden támogatáshoz 2007-ig 30-50 % állami, illetve – az infrastruktúra-fejlesztéseknél – további 20-40 % helyi (önkormányzati) támogatást követel meg. Mivel ilyen irányú, illetve mértékű állami (és önkormányzati) támogatás ezekre a területek eddig nem volt, ezért az állami és a helyi támogatások összegét máshonnan kell elvonni. Ebből hatalmas költségvetési deficit származott és ezáltal sok – korábban támogatott – terület ellátatlan maradt.

Ehhez járult,
hogy a korábban csekély hatékonysággal működő ipar és mezőgazdaság a nagy magánvállalkozások miatt hatékonnyá válva, a saját termelékenységét számottevően növelve, hatalmas munkaképes tömegeket tett munkanélkülivé. Ezek munkához juttatása – rövid távon – reménytelen és ezért óriási segélyezési terhet jelentenek az állami költségvetésnek. Ez a mi globalizációs szép új világunk! Ezen reálisan, 1-2 évtizeden belül egyetlen kormánynak sincs kilátása, hogy érdemben segíthessen a – főleg regionálisan jelentkező – munkanélküliségen, szegénységen. Csupán a rések tömködését. azaz, hol az egyik, hol pedig a másik társadalmi csoport előnybe hozására van módja, a többi rovására!

Egy ilyen, társadalmi feszültségekkel teli helyzetben
az emberek megszólítása az evangélium üzenetével fokozottan nehéz feladat. Ráadásul nem csak meg kell szólítani őket, hanem el kell fogadtatni velük az evangéliumot. („Tegyetek tanítványokká…”) Ahhoz, hogy elfogadják, meg kell érteniük, mit akar tőlük a mennyei Atya. Ennek érdekében újra és újra meg kell kísérelni érthetőbben megfogalmazni az Örömhírt. De ez már egy másik gondolkodási kör. Adjon az Úr segítséget, hogy ez sikerüljön!