Az átlagos kívülálló a külsődleges tapasztalatok és az eléggé elterjedt sémák alapján nemcsak, hogy nem érez vonzalmat a kereszténység, a keresztények iránt, hanem húzódozik tőle – és méltán. Ezt a képet árnyalja, hogy elismeri egyes karitatív, szociális eredményüket (Teréz Anya nővérei, Máltai Szeretetszolgálat, drogosok felkarolása, gyógyítása, rehabilitációja stb.) Ha esetleg találkozott missziós „agitációval”, akkor hallhatott arról, hogy Isten keresi őt, vessen véget bűnös életének, hogy bűnbocsánatot kapjon, és ezáltal örök életet, üdvösséget nyerjen. Lehet, hogy az ítélő Isten helyett, mellett szerepet kapott a szerető Isten is, aki a Fiát áldozta a világ üdvösségére.
Ezekre a „szövegekre” a szokványos válasz (ami őszinte és szívből jövő), hogy „nem nagyon érzem magam bűnösnek, vannak ugyan hibáim (kinek nincsenek), életemnek több tévedése, ügyetlenkedése volt, de most már vége, elmúlt, jóvátenni nem nagyon lehet”, Továbbá: „Mit kezdjek én az úgynevezett üdvösséggel, mennyországgal, hiszen senki sem tudja mi lesz a halál után, meg nem is érdekel, ez az élet – a sok gond, törődés ellenére – végeredményben nem is olyan rossz; lehet-e ennél a szép világnál, természetnél szebb még valami?” Másrészt: „Ha Isten van és szeret, miért enged meg itt a Földön annyi rosszat, gonoszt, erőszakot, betegséget, nyomorúságot?” Meg aztán: „Mennyire különböznek a keresztények a többi embertől? Hiszen annyi rosszat, képmutatást, gyűlölködést, szeretetlenséget lehet látni tőlük. Ha 2000 év alatt csak ennyire jutottak – néhány tiszteletreméltó megszállottat kivéve –, akkor nekem ebből nem kell.”
Ezek után, van-e, lehet-e szükségem, – nem a kereszténységre – hanem Krisztusra és arra, amit ő üzent, amit képviselt?
