Egyrészt:

A Krisztus által hirdetett feltétlen irgalom, megbocsátás. Ő az aktív, tettekben is megnyilvánuló szeretetet gyakorolta és hirdette.
Ez az emberiség történetében példa nélkül álló üzenet. Ez egyházi szinte mindig hirdetett, de ténylegesen csak igen hézagosan teljesített követelmény. A magukat kereszténynek valló tömegek a követelmény ellenkezőjét mutatják időnként. Pedig aki teszi – akár nem keresztényként – megtapasztalja, hogy jót tenni: jó, hála nélkül is. Ezáltal érzi jobban (és jobbnak) magát az, aki teszi. Lehet mondani, hogy boldogabb lesz általa. Ha valaki a saját kényelemérzete, másoktól való idegenkedése ellenére rendszeresen ad: a családján belül, sőt, azon kívül is, ez szokásává válik, szinte gondolkodás nélkül, önkéntelenül is teszi a jót mással. Ezáltal – ha tudja, ha nem – Krisztus üzenete szerint cselekszik. Bár ő természetesnek véli – magára vonatkoztatva – a többi embert figyelve látja, hogy az akár magukat kereszténynek, vallásosnak valló embereknek sem szokásuk ezt tenni, csak legföljebb a saját legszűkebb környezetükkel (például: kisgyermekükkel). A „szokásból” másokkal jót tevő így lehet Krisztus szerint élő, bár nem is tud róla.

Másrészt:

Az ember, bár társas lényként tekintik, sokszor egyedülállónak érzi, tudja magát. Hiszen egyedül jövünk a világra és egyedül távozunk el belőle. Sok helyzet van, amikor különösen érezzük egyedülvalóságunkat, így betegségben, szenvedésben. Ránk törhet a magány érzete egy nagy vidám társaságban is, de intenzív munka, tanulás, vagy más hajszás dolog közben, utána pedig különösképpen. Igen sok a magányos ember manapság (aktív korban, a helyzetet mintegy bagatellizálva: szingli). De a magányosság érzése még a legharmonikusabb házasságban is előfordul (hát nem tud megérteni engem?).
Ha elfogadom, hogy Krisztus él és figyel rám, akkor szólni is tudok hozzá, és ha nem is szólok, akkor is ismer. Tudja milyen vagyok, jobban ismer másoknál; nem kell előtte titkolóznom, sem szégyenkeznem, mert tudja, mit, miért, hogyan. Ő, aki végigtapasztalta az életet itt a földön, meg nem értést, gúnyolást, szenvedést, még a meghalás élményét is. Ezért megértően és – bármit elrontottam – szeretettel fordul felém: „Ne félj!” Ha figyelek rá, ha hagyom, hogy gondolatban velem legyen az életemben, előbb-utóbb tapasztalom a felém sugárzó szeretetét. Vannak valóban „kommunikációs nehézségek”. Aki nem próbálta, akinek ez idegen, nem könnyű átlendülnie a „holtponton”, segíthet rajta, ha olvassa az evangéliumokból a Jézusról szóló tudósítást, Jézus beszédeit. Előbb-utóbb úgy érzi: most nekem szólt, nekem üzent. A válaszomat nem is kell szavakba foglalni. Úgy ahogy a gyerek szalad a szülőjéhez és hozzábújik, hogy megnyugodjon bármilyen baj érte.
Csupán ennyi. Ezek azok a dolgok, amik a mai, aktív embert is Krisztus felé fordíthatják, „érdekeltté tehetik” a Krisztus üzenete felé való tájékozódásban.

Még egy súlyos megállapítás:

ha az emberiségben nem vesz erőt az önzés, a gyűlölködés, az irgalmatlanság, a közömbösség felett a feltétel nélküli irgalom, az önzetlen szeretet, akkor – jól látható! – hamarosan elpusztulhat. A mi kicsi környezetünkben, a kifelé, a társadalom felé való vélemény- és akaratkinyilvánításunkban is tehetünk valamit ez ellen, hiszen a kicsiny kovász is megkeleszti a tésztát, a kevés só is megváltoztatja az élet ízét.
Az egész gondolatmenet mögött ott állhat mindvégig a kérdés: Kicsoda is az a Krisztus?
Erről a következő részben lesz részletesebben szó, ahol megpróbáljuk ezt a mai ember nyelvén megfogalmazni.