A világnak ezen a felén valójában senki sem lehet biztonságban afelől, hogy egy „szép napon” nem repítik a levegőbe. Ez a „divat”, a terrorizmus, sem egy régi „találmány”. A kezdetei a 19. század végére nyúlnak vissza, kb. akkorra, amikor Erzsébet királynét egy anarchista leszúrta. Az első Világháborút is (legalább is formálisan) az indította el, hogy egy szerb terrorista lelőtte Ferenc Ferdinánd trónörököst. Akkor az ilyen tettek még igen ritkák voltak, a „nagyüzemi” méreteket az 1918-19-es ír felkelésben érte el. Akkor is, és ma is, olyan csoportok „művelik”, akik erős ideológiai elkötelezettségűek, de gyengének érzik magukat ahhoz, hogy frontális támadásban győzzenek. Az ír-angol „konfliktust” kivéve eddig egyszer sem sikerült ezzel a stratégiával győzni. Az írek is csak kompromisszumos győzelmet értek el, mert Észak-Írország ma is a brit koronához tartozik. Egy terrorista „hadjárat” nem zárható le a szokott katonai módszerekkel, mert a „hidrának”, ha egy fejét levágják, sok nő a helyére. Egy terrorista „mozgalmat” úgy lehet csak felszámolni, ha a financiális és technikai forrásaitól elzárják, azaz, „kiszárítják”. Ez már többször bevált, Észak-Írországban, Baszkföldön, Koszovóban, és Afrika egyes „forró” pontjain is. Ahol a csapot még nem sikerült elzárni, ott folyik tovább a szisztematikus öldöklés. A legnagyobb gond az Iszlám hitű terroristákkal van, mert nem igazán államok állnak mögöttük, hanem „magánszponzorok”. Hasonló a helyzet, mint 1918-19-ben az ír felkeléssel volt, ahol USA-beli ír nemzetiségű polgárok álltak a felkelés mögé. (Ezért is kellett Angliának „visszavonulót” fújnia.) Az Iszlám terroristák hátországa olyan nagy és gazdag, hogy egyelőre semmi remény a küzdelemnek a belátható időn belüli befejezésére. Ha a bibliai párhuzamot nézzük, (lásd: Apokalipszis 6, 8) nem sok jót ígér a szöveg. Mit tegyek, ha ilyen lehangoló a vége? Térdre, imához!

A hidegháborút követően a világgazdaság szekere meglódult. Volt azért néhány, kisebb-nagyobb „kátyú” is az úton, de a gazdaság (elsősorban az ún. feltörekvő országoknak köszönhetően) egyre jobban felpörgött. A pörgő gazdaság egyre több kőolajat igényelt, a kőolajtermelő országok pedig a bányajáradékból származó hatalmas haszonnal nem tudtak mit kezdeni. Nem voltak nagy háborúk, nem volt fegyverkezési verseny, ami el tudta volna nyelni ezt a rengeteg pénzt. A hitelkamatok a mélypontra estek. Az olcsó hitelből egy hatalmas hitelfelvételi verseny kezdődött. Sok állam még a működéséhez is hitelt vett fel. Sorra épültek a lakások nyaralók, vették a háztartások a második, harmadik autót, televíziót, számítógépet. Rohamosan bővült az állami infrastruktúra, szépültek a középületek, a díszterek. A forgalom (a fogyasztás) bővülésével felpörögtek az adóbevételek, de nőttek a fizetések is. (Mivel általában az „árnyékos oldalon” szoktunk állni, azért ez nálunk csak módjával történt, de ami a morzsákból jutott, később abba is belevásott a fogunk.)
Aztán elérkeztek az első hitel visszafizetési határidők. Ekkor jött el az „igazság napja”. Először az USA-ban derült ki, hogy mégsem lesz elég az adósok jövedelme a hitel visszafizetésére. Aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy ha az adósok egy része nem tud fizetni, akkor a bankház sem tudja visszafizetni az olaj-országoktól felvett hitelt. Elkezdett dőlni a dominó. A visszafizetetlen hitelek miatt drasztikusan megemelték a kamatokat, eltűnt a befektetői bizalom. A rengeteg befektetett, de nem termelő, hanem fogyasztási célú (elsősorban ingatlanban fekvő) tőke „bennragadt”. A tönkrement lakosok nem tudtak adót fizetni, így egy sor állam is a csőd szélére került. Az állam, hogy ne legyen fizetésképtelen, csökkentette – és folyamatosan tovább csökkenti – a kiadásait. Mik az állami kiadások? Az állam „üzemeltetési” kiadásai: közigazgatás, közösségi közlekedés stb. Valamint a szociális kiadások. Min lehet egyedül takarékoskodni? Ez utóbbin. Ugye, nem kell tovább folytatnom? Elérkezett az idő ahhoz, hogy most már azok is fizessenek, akiknek vagyonokat kerestek a hitelboom idején. Hiszen a kölcsönök javát is ők vették fel, most itt az idő, hogy „tejeljenek”. De melyik kormány meri ezt megtenni? Mt5, 3-10 és Lk6, 30-36.
De – sajnos – az „adósságcsapdából” való kitöréshez mindez még nem elég. Az a fő probléma, hogy amíg a „feltörekvő” (BRIC) országok gazdasági teljesítménye soha nem látott mértékben növekedett, addig az euro-amerikai (EU és USA) országok gazdasági teljesítménye összességében stagnált, vagy csökkent. Egyetlen példával könnyen illusztrálhatjuk a dolgot. Büszkén bejelentették, hogy a világ legkorszerűbb palacktöltő gépsorát állították üzembe Szikszón. Akkor lehetnénk igazán büszkék, ha azt lehetett volna bejelenteni, hogy három új palacktöltő gépsort állítottak üzembe szikszói szerelők Rió de Janeiróban, Sanghajban és Kalkuttában. A magas hozzáadott értékű eszközök, berendezések, (orvosi, tudományos) műszerek termelése (és exportja) az, ami a mi országainkat húzná ki az „adósságválság” gödréből. De amíg az ilyen termékek fejlesztése, gyártása be nem indul, addig legalább a mezőgazdaságot kellene intenzifikálni a nemzeti vagyon magánpénztárcákban heverő részével. (Egy felmérés szerint az országból kimentett magánvagyon nagyobb, mint amit Délkelet-Európa többi országából – hasonló módon – mentettek ki, összesen.)

Amit ma nemzeti érzés alatt értünk, annak kezdete a Francia Forradalom idejére tehető, tehát a kifejezés mai fogalma nem több 220 évesnél. A nemzeti érzés „hőfokának” mértékét talán négy fokozattal foghatjuk meg: patriotizmus, nacionalizmus, sovinizmus, rasszizmus. Az első a „legszelídebb”. Azt jelenti, hogy szeretek egy a tájat, környezetet, emberi közösséget, kultúrát. Rendszerint azt, amibe beleszülettem, amit közelebbről megismertem, amit magaménak érzek. Elfogadom, hogy másnak más táj, más nép, más kultúra áll közelebb a szívéhez, ami ugyanolyan értékes lehet az ő számára, mint nekem a sajátom. A második eggyel „keményebb”. Ilyenkor úgy vélem, hogy bár lehet más számára egy másik táj hasonlóan kedves, de meg vagyok győződve róla, hogy az, amit én szeretek az mindenképpen jobb, szebb, értékesebb, akkor is, ha másnak erről nem ez a véleménye. Tovább keményedik a vélekedés a sovinisztánál: ilyenkor nemcsak meg vagyok győződve arról, hogy amit én nagyra tartok az jobb, szebb, értékesebb a másénál, hanem feladatomnak tartom, hogy az én véleményemről – akár erőszak árán is – meggyőzzem a másik felet. A legsúlyosabb eset a rasszizmus. Ekkor azt is megengedhetőnek tartom, ha a másikat, aki nem tartozik az én „tiszta”, „magasabb-rendű” fajtámhoz, akár fizikailag is megsemmisíthetem, mivel értéktelen, sőt káros a számomra. Ami a patriotizmuson túl van, az – akárhogyan is szépítjük – önző szemlélet, ezért ellenkezik a jézusi normákkal. Az evangéliumban a gonosz szolga példája is utal erre. Vagy a jézusi norma: „aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette”. (Mt5, 21-22). A világ kisebb-nagyobb válságai mind visszavezethetők erre a problémára. Nem is volna célszerű ezt tovább kifejteni, de nem nagyon találni olyan embert, akinek ne lenne néhány nacionalista tüske a lelkében. Pedig ilyen vélekedéssel senki „nem mehet be a mennyek országába”! Látok azért pozitív példákat is. Az elvakult, végsőkig felfokozott nemzeti érzésből is ki lehet gyógyulni. Az illető népeknek hatalmas pofont kellett kapniuk a „történelem Urától”. Mégis, az elődeik által okozott szörnyűségek szégyenbélyege még most is rajtuk ég. Ilyen népek pl. a japánok és a németek. A japánok messze laknak tőlünk, azért nem tudjuk megfelelően érzékelni azt az általános lelki traumát, amit nekik kellett átélniük. Becsületvesztés, háborúvesztés, egy szentnek hitt hősies küzdelem szégyenné válása és nem utolsó sorban a hatalmas katonai és polgári emberveszteség (Hirosima) amiért nem volt senki más, akit okolhattak, bűnbaknak állíthattak volna. És ez a nép tényleg nem okol ma sem mást, együttesen, csak magát, azért, amit tett. Nehéz lehetett ezt átérezni. A németek – tanú vagyok rá – nehezebben és lassabban törtek össze. De voltak olyan gondolkodóik, vezetőik, akik bár sokszor maguk is üldözöttek voltak, élen jártak a személyes bűnvallásban. Mi akkor el voltunk zárva a gondolatok szabad áramlása elől. Részben azért, hogy a saját szennyesünk ez által nehogy nekünk is a szemünk elé kerüljön. (Ebben sem vagyunk egyedül, mert az osztrákok szennyese is „mosatlan” maradt. Gyerekként – rokonságom révén – személyesen láttam a Hitlerért ujjongó, és a zsidókat durván megszégyenítő osztrákokat.) Nem lehet állítani, hogy minden német átérzi a nemzete történelmi felelősségét, de jó példa, hogy a német kancellárnak az őt Hitlerként ábrázoló görög újságok ellen egy szava sincs. Németország a kölcsönös megbékélés sajátos és komplex stratégiáját hajtotta végre. A német gimnazisták családjainak igen nagy számban kellett a korábbi ellenséges országok (elsősorban francia) diákjait vendégként fogadniuk. Előbb-utóbb a diákfogadás kölcsönössé vált, sok későbbi igaz barátságot megalapozva. Elmentek a német politikai (és egyházi) vezetők a korábban megtámadott országokba, hogy leróják kegyeletüket az illető nép hősi emlékműveihez, ahol térden állva kértek bocsánatot a tetteikért. A németek hatására ezek a látogatások kölcsönössé váltak, a kölcsönös kiengesztelődés jeleként. A lengyel és a német püspöki kar közös nyilatkozata a kölcsönös kiengesztelődésről. Nyilván, a korábbi ellenséges országokban sokan hangoztatták – és hangoztatják ma is – hogy: nem felejtünk! Németország befogadta hazatelepítette (esetenként pénzért kiváltotta) a Németország új határain kívül rekedt németajkúakat, állást, lakást, egzisztenciát teremtve nekik. Sapienti sat est.

A magukat nyugatinak, fejlettnek nevező régiókban sokszor és sokan beszélnek a családnak, mint a társadalom alap-sejtjének kríziséről, válságáról. Amikor ez a folyamat elkezdődött – úgy a 18. század második felében – akkor úgy látszott, hogy a változások a társadalom javára válnak, különösen a nők számára. Az elmúlt több mint 200 évben a folyamat az említett országokban kiszélesedett, és eléggé széleskörűvé vált annak utólagos megállapítása, hogy a nők szerepének a növekedése a társadalom életében üdvözlendő folyamat. Ma már természetesnek tűnik, hogy vannak női államelnökök, miniszterelnökök, egyetemi professzorok. Sőt, ma már úgy tekinthető, hogy egyes foglalkozási ágakban a nők abszolút dominanciára jutottak, mint pl. az alsó- és középfokú oktatásban, a betegápolásban, és még sok más területen. Ezt a helyzetet nem is lehetne ”visszacsinálni”, mert a kereseti és a fogyasztási szintek már régen beálltak a mindkét házastárs együttes keresetének igényéhez.

A nők – előbbiekben említett – foglalkozási szerepnövekedésével egy időben kezdett megváltozni a családban betöltött szerepük is. Korántsem olyan mértékben, mint a „munka világában”. A szülői (és háztartási) feladatokat (is) ellátni kényszerülő nők képtelenek voltak ellátni a „régi módon” a családon beüli feladataikat. A család férfitagjai többségének viszont eszébe sem jutott, hogy a nők (gyakorlatilag megkétszereződött) feladataiból átvegyenek. Ez sokszor nem is volt lehetséges, mert időközben a munkahelyi követelmények a férfiak számára tovább növekedtek. A családi élet korábbi formájának ellehetetlenülése (igen sokféle módon) törésekhez, krízisekhez vezetett.

A szociálisan érzékeny, a választók érdekeit figyelő kormányok a bajok csökkentésére különféle intézkedéseket hoztak. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására (ahol ezeket maradéktalanul megtették) visszaállt a demográfiai produktivitás minimuma, boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá vált a családi élet. Ahol ezeket az intézkedéseket nem, vagy csak felemás módon, esetleg helytelen irányban tették meg, ott vészesen lecsökkent a születések száma, kicsi a házasodási hajlam, drámai módon növekedett a mentálisan túlterheltek, esetenként károsodottak száma. Ahol a szükséges intézkedéseket halogatják, ott a nemzeti össztermék szintje is csökken, tehát még nehezebbé válik a „családsegítő” intézkedések meghozatala.

A szülők – elsősorban az anyák – otthoni „idődeficitje” elsősorban a gyermeknevelésben jelentkezik. Egy „hagyományos” társadalomban a gyermek felnőtt korában olyan lesz, amilyennek otthon nevelték. Ha a szülőknek nincs idejük a gyerekkel foglalkozni, ezt a terhet a „hagyományos” iskolai rendszer nem tudja átvenni. A korábban említett, szükséges intézkedések lényeges eleme a szülői nevelési szükséglet átvétele már a bölcsődei – 1-2 éves – kortól. Ehhez pedig az is szükséges, hogy az egész „nevelői lánc” művelői a társadalom legjobban fizetett tagjai legyenek, igen magas képzettségi és személyiségi adottságokkal.

A nevelés integráns része a szexuális nevelés. Ez egy olyan terület, ahol az „európainak”, „kereszténynek” mondott nevelés már a felvilágosodás előtt „igen problematikusnak” mutatkozott. A felvilágosodás előtt, az igen erős egyházi és társadalmi kontroll mellett is, a társadalom tele volt képmutató módon többé-kevésbé eltitkolt „normaszegésekkel”. Ahogyan aztán a társadalom kezdett átalakulni, úgy kezdett visszaszorulni a társadalmi normák szigorúsága. (Pl. a válás terén.) Ma már a társadalom nem vallásos részében a házassági (különösen az ún. „párkapcsolati”) területen „nem illik botrányt kavarni” hűtlenség esetén. A vallásosaknál az ilyen dolgok lehetőleg „fű alatt” intéződnek el, és az a különleges, ha a – máig társadalmilag elfogadott – normák szerint viselkedik valaki egész életében. Talán, egyszer, elkezdődik egy diszkusszió ezekről a kérdésekről valláserkölcsi téren, figyelembe véve azokat a valós társadalmi változásokat, amik miatt a normákat szexuálpszichológiailag, ill. társadalomlélektanilag is alátámasztva újra lehetne fogalmazni.

Az általánosságokon túl, azért megpróbálom a témát a gyakorlati oldaláról is megközelíteni. A saját élettapasztalatom szerint a házasság semmivel nem pótolható, jó dolog. Azt is állítom, hogy a legnagyobb körültekintés, valamint hívő tanácsadók véleménye, továbbá Isten segítségül hívása ellenére is, egy házasság katasztrófába torkollhat. Olyan esetet is ismerek, amikor sokan semmi jót nem jósoltak egy házasságról, mégis mintaszerűen jól sikerült. Ezek után mit lehet tanácsolni? Akkor van nagyobb esély arra, hogy egy házasság jó és tartós lesz, ha mindkét félben van kompromisszumkészség, egymás iránti kitartóan feltétlen bizalom és szerénység.

Lehet még tovább bővíteni az „okos tanácsok” sorát, de bizonyos hogy a mindenkire érvényes receptekről akár egy vastag könyvet lehetne írni, de nem érdemes, ha – különösen megfelelő önismeret hiányában – mégsem alkalmazzák azokat. Így aztán mindez csak fölösleges szócséplés marad. Azt is meg lehet állapítani, hogy a gyerekek a szülők mintáját követik. (Ami elég szomorú, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sok gyerek születik rossz házasságba. Sajnos, nem lehet tudni senkiről, hogy milyen emberré válik, annak 23-28 éves kora előtt. (De van, aki soha sem lesz érett, felnőtt gondolkodású, és van, akit a körülményei 15-16 éves korára úgy meggyötörnek, hogy már akkor felnőttként tud gondolkodni, dönteni.)

Gyakorlati tapasztalat, hogy konfliktus estén lehetőleg én kezdeményezzem az engesztelést, még akkor is, ha úgy látom, „nekem van igazam”. A lényeges, hogy minden konfliktusban az önzés bújik meg. (Sokszor nem is nagyon bújik el, mert egy külső szemlélő nagyon hamar meglátja egy konfliktusban az egyik, vagy mindkét fél esetén az önző motívumot.) De az is lehetséges, hogy összeillő párok már nagyon fiatalon találkoznak, és együtt válnak felnőtt gondolkodásúvá. Az ilyen kapcsolatot úgy kell ápolni, mint egy finom, érzéken virágot, még a széltől is óva azt. A téma – több konkrétummal – már ki lett fejtve a blog korábban (ápr. 6-án, ill. 9-én publikált) post-jaiban, különösen, ami a nemi érés (pubertás) és a házasság közötti szexuális élet problémáit illeti.

ELŐHANG
Az emberi társadalom gyors változásában élünk. Változik a társadalom szerkezete, a technikai, gazdasági körülmények, és sokszor elviselhetetlennek tűnik a feszültség a tradíciók, a régi normák, szokások és a tényleges társadalmi gyakorlat között. Vannak dolgok, amik korábban értéknek számítottak, ma pedig a gyakorlat elsöpörte azokat. A ma élő, és magát tradíciókhoz hűnek számító emberek közük soknak eszébe sem jut, hogy amit ma „örök” emberi normának tart, az néhány nemzedékkel ezelőtt még nem létezett. Hasonlóképpen, ami ma számára nevetséges, de legalábbis furcsának tűnik, az nem is olyan régen még szent normának számított. Pl. ma, nálunk ma már elképzelhetetlen, hogy a szülők határozzák meg, ki legyen a gyermekük jövendőbelije, vagy, hogy az uralkodó személye Istentől rendelt legyen. A gyorsan változó társadalom következtében vannak, akik számára egy norma, egy szokás, egy életviteli gyakorlat nagy értéket jelent, míg mások számára mindezek már érthetetlenek, esetleg akár nevetségesek lehetnek. Sajnos, az esetek nagy többségében, ha ezek a vélekedések esetleg szembekerülnek egymással, az ellentétek kibékíthetetlennel tűnnek. Sajnos, nincs olyan intézmény, amely ilyen esetekben igazságot tehetne. Nagyon nehéz ilyen esetben a Szentírás segítségéhez fordulni. Egyrészt azért, mert – tanúsíthatom – ugyanazt a szentírási helyet ki így, ki úgy magyarázza. Jézus a helyes változások pártján állt: „Új bort, új tömlőbe.” De ott van az idézet után a nyugtalanító kiegészítés: „Az óbor a jó.” (Lk5, 36-39) Nagyon sok olyan társadalmi, szociológiai változás van, aminél a lelkiismeretes lelki vezetők csak állnak, és nem mernek megszólalni. Azért van néhány vigasztaló ige is: „A füstölgő lámpabelet nem oltja ki, a megrepedt nádszálat nem töri meg.”
A társadalmi vélekedések, szokások, normák, értékítéletek változása erősen összefügg a társadalom szociológiai változásával. Pl. az első Világháború munkaerőhiánya és a háborúba vonult férfiak keresetének kiesése miatt sok nő a háztartás helyett, mellett kényszerült gyári munkát vállalni. Sokan a háború után is állásban maradtak, de az önálló kereset mellett növekedett az öntudatuk, önálló döntéseket is vállaltak. Sokan kihasználták a lehetőséget és anyagi önállóságuk tudatában – pl. elváltak mihaszna részeges férjüktől. A társadalom ekkor már nem ítélte el az ilyen tetteket. Ez a szociológiai változás a második Világháborúban felgyorsult, és a nők társadalmi helyzetének változása kiszélesedett. Ez a változás azokban az országokban is megtörtént, amelyek nem vettek részt a világháborúkban, de protestáns gyökerűeknek számítanak. Ma már azt tapasztalhatjuk, hogy a változások következtében sok szakma elnőiesedett. Sokan ezeknek a társadalmi változásoknak tudják be sok család válságát, a válásokat, a csonka családokat, a házasságon kívül született gyermekek nagy arányát. És mindezt összekötik az erkölcsök romlásával. Ezzel szemben én úgy látom, hogy az emberek – ahol a környezetük eltűrte – mindig kihasználták az erkölcstelenségre vivő lehetőségeket.
Az új társadalmi eszmék, vélekedések, normák rendszerint a kortársak számára szinte észrevétlenül születnek. Eleinte, mint egy búvópatak folynak át a nemzedékek során, aztán felszínre törnek, olykor – úgy tűnik – mindent elárasztanak, majd belesimulnak a többi eszmetörmelék széles folyamába. Utólag is nehéz megállapítani, mikor érett meg az idő egy felismerés, egy eszme felszínre törésére. Lehet hozzárendelni gazdasági, szociológiai változásokhoz, de általában az eszmék, vélekedések, normák és a társadalmi változások olyan erős kölcsönhatásban vannak egymással, hogy nehéz megállapítani, hogy melyik hatott a másikra elsődlegesen. Így volt ez a reformáció és a vallásháborúk társadalmi, eszmei kavargásában, és így történt a felvilágosodás és az azt követő forradalmak idején.
Az is egy jellemzője volt eddig az új eszmék (és a megváltozott társadalmi gyakorlat) terjedésének, hogy elsősorban a fiatalabb nemzedék állt mellé, követte, igyekezett sikerre vinni. Az új eszmék – és viselkedés – tekintetében az is rendszeresen tapasztalható, hogy azok közül a fiatalok közül sokan, akik a gondolkodásbeli és a társadalmi változások legenergikusabb végrehajtói (sőt a változások sokszor embertelen túlhajtói) voltak, később, szinte megtagadva korábbi énjüket, a változások visszarendezőivé váltak.
A régmúlt századok sokszor viharos, sokszor kegyetlen változásaiból – visszanézve – szép tanulságokat, tendenciákat könnyűnek látszik utólag leszűrni, de a mai – legalább olyan erős hatású – változások irányát, mértékét nem tudjuk azokból megjósolni. A katasztrófa-érzés sokszor igen hasonló lehet, mert minden korábbi viharos (kerülni szándékozom, hogy: „forradalmi”) változáskor eluralkodott a „világvége” érzés. Ráadásul, minden eddigi változás helyi, regionális jellegű volt, bár akik átélték, nem így éreztek. (Pl. Kínában semmit sem tudtak a reformációról, vagy Japánban a felvilágosodásról.) Ma, a „globalizáció” korában a változások az emberiségnek sokkal nagyobb részét érintik, de most is vannak régiók, ill. bezárkózó szigetek (pl. a mozlim világban) ahol nem akarnak tudni mindarról, ami a világ nagyobb részében folyik. Szerencsére (szerencsére?) az elzárkózók sem tudnak teljesen mentesülni a világban végbemenő változásoktól. A társadalmi változásoknak négy olyan területét látom, amit a változások fő sodrában élők nagyon nagy része krízisként él át. Ez a négy terület a következő: (1) A szűkebb emberi (családi) kapcsolatoknak a korábbi normáktól estenként erősen eltérő gyakorlata a „hagyományos” társadalmi tragédiák helyett, mellett, újabbakat generálva. (2) Az emberek nagyobb (magukat egy nemzethez, nemzetiséghez tartozónak vallók) csoportjai közötti – sokszor elborzasztóan véres – konfliktusok. (3) A gazdasági, pénzügyi folyamatoknak az emberek többsége által átláthatatlannak ítélt – sokszor a magukat hozzáértőként vallók számára is meglepő – változásai, sokaknak teljes egzisztenciális katasztrófát, esetenként nyomort és éhínséget is okozva. (4) Elenyésző kisebbségben levő személyek különféle csoportjai által okozott, helyenként állandó rettegést okozó, máshol esetenként rettenetes pusztításokat végző – mondjuk ki nyíltan – terrorista cselekedetek.
Ez a négy krízisfajta (már ameddig az ismereteim kiterjednek) az emberiségnek, ezen, a krízisek által érintett részében azok egyike sem több 220 évesnél. Így összeszedve, olyanoknak tűnnek, mint az Apokalipszis négy lovasa. Gondoltam, elolvasom a Jelenések könyvéből az erre vonatkozó részt. Megdöbbentem, és beleborzongtam, mennyire illik az olvasott szöveg az előbbiekben felvázolt jellemzőkkel leírt négy krízis-téma leírásához (meg mindahhoz, ami már ezekről a fejemben kezdett körvonalazódni). (Jel6, 1-6) Úgy tartom, hogy az említett témákat érdemes jobban kifejteni, megkísérelve az azokból való kitörési pontok megkeresését, további, szakaszosan publikálásra kerülő négy fejezetben. (Vagy bevallani, hogy körüljárva a témát, nem látszik jelenleg kiút a gödörből.)

Jó kormányzás?
Sokan vannak, akik a nyugati parlamentarizmus kiüresedéséről, válságáról beszélnek. Nekem az a véleményem, hogy van, ahol nagyon jól működik, és van, ahol nem, vagy csak torz formában működik. Ha a helyes államformát, vagy politikai berendezkedést keresztény szemmel szeretnénk megvizsgálni, nem sok eligazítást találunk erre az Újszövetségben. Jézus és első követői az emberi életvitel személyes vonatkozásaival foglalkoztak. A nagyobb közösségek, ill. a társadalom, viselkedési, működési kérdései kívül estek a látókörükön. Pedig, amit az egyes személyek, ill. kisebb-nagyobb közösségek közötti kapcsolatban kárt lehet okozni, azt magasabb társadalmi (országos, ill. országok közötti) szinten sokkal inkább meg lehet tenni. Születtek is az elmúlt 2000 évben ideológiák, utópiák, szabályok az emberi társadalom működéséről „keresztény szemmel”. Ezek a maguk korában általánosan elfogadottak voltak, és mindegyik (a maga korára vonatkozóan) mintegy erkölcsi normaként szerepelt.
Ma a világban nagyon sokféle társadalmi berendezkedés van, az autoriter egyeduralkodástól, a parlamenti demokráciák sokféle változatáig. A nyugatinak nevezett demokráciák vezetői a nemzetközi kapcsolatokban sokszor fogalmaznak meg kritikákat a más társadalmi berendezkedésű országok felé. Elsősorban az úgynevezett emberi jogok érvényesülésének hiányát szokták felróni, de rendszeresen hiányolják a sajtó (bővebben: a média) szabadságának hiányosságait is. Azokban az országokban, ahol az egyes személyek (és általában az egész társadalom) szabadságjogai még sohasem érvényesültek úgy, mint az úgynevezett nyugati demokráciákban, sokszor nem is értik, hogy mi hiányozhat ezen a téren nekik. (Különösen ez a helyzet a mozlim országok nagy részében. De igaz ez azokra a volt, vagy jelenleg is kommunista vezetésű országokra is, ahol soha – vagy hosszú évtizedek óta – nem volt a személyeknek és a különféle társadalmi szervezeteknek nagyobb szabadságfokuk, mint ma.)
De milyen az a társadalmi berendezkedés, ami a mai, európainak mondható tudatunkkal, szemléletünkkel helyesnek tartanánk? Tudunk-e ebben a kérdésben valamilyen eligazítást találni a Szentírásban? Szerintem, a két „főparancs” az, ami mindig segíthet minket eligazodni. Továbbá a feltétel nélküli irgalmasság gyakorlásának követelménye, aminek a fényében megmérve normáinkat, gyakorlatunkat, a viselkedésünkben, a társadalmi kapcsolatainkban és tevékenységeinkben a helyes irányba terelhetnek. (Sajnos könnyen eltévedhetünk, mert a mennyei Atya megvilágító Szentlelke nélkül sokszor vakok és süketek vagyunk a felebarátunk nyomorúságának észrevételében.) Fájó, de igaz, hogy a – sokszor látszatra érdemtelen – szegényebbek, elesettebbek java mindig elsőbbséget kellene, hogy kapjon a „normális, becsületes, rendes, szorgalmas” emberekkel szemben is. Ez azt is jelentheti, hogy szembe kell olykor menni a többség véleményével, akaratával is.
Miért van az, hogy az ún. „fejlettebb” társadalmak vezetői az ilyen intézkedéseiket mégis keresztül tudják vinni? (Pl. az új amerikai táradalom-biztosítási törvény esetében.) Azért, mert bíznak a vezetőikben. A vezetők hitelességét a jó választási szisztéma erősíti meg a legjobban. Több, hiteles vezetőt láthatunk korunkban is, és – érdekes módon – látszólag igen eltérő választási szisztémában. (Pl. USA, Nagy-Britannia, Német Szövetségi Köztársaság.) Lehetséges, hogy ezek olyan „érett demokráciák”, ahol a választóknak már a „vérében van” az egymás iránti tolerancia? De mi van azokkal az országokkal, ahol a választók a jogaik és lehetőségeik ismeretében már túl vannak „békés tudatlanság” állapotán, de még nem rendelkeznek a kellő toleranciával, a más véleménnyel bírókkal szemben? Ha túl akarunk lépni az acsarkodás és a választási ciklusonként ismétlődő proteszt-szavazások állapotán, akkor valami más módszert kellene bevezetni a társadalmi vezetők kiválasztásában, megválasztásában.
A népképviseleti választási rendszer tulajdonképpen nem más, mint egy, az egész országot egybefoglaló országos önkormányzat képviselőinek a megválasztása. Ha ez nem jól működik, akkor ez azért lehetséges, mert a választók nem ismerik személyesen a jelölteket. Így aztán, akár minden szélhámos, „hamis próféta” elnyerheti a választók bizalmát, csak ügyesen kell hazudnia, „megjátszania magát”. Mennél kisebb egy közösség, annál nehezebb a neki bizalmat szavazókat becsapnia. Ezért van, hogy a kisebb önkormányzatoknál többnyire meg vannak elégedve a választók a polgármesterükkel és több választási ciklusban is rájuk szavaznak. Ezért van az is, hogy az ilyen polgármesterek között több a pártoktól független, mert nincs szükségük a megválasztásukhoz egy „kívülről jövő” segítségre. Hasonló elven alapul az Egyesült Államok elnökjelölő elektori rendszere, csak ott a választók létszámának hatalmasra való duzzadása miatt mára már a rendszer teljesen eltorzult. Furcsának tűnik, de a Kínai Népköztársaságban a vezetők jelenlegi kiválasztási módja is egy piramis-jellegű, alulról építkező rendszert mutat, amit Teng Hsziao Ping vezetett be Mao egyeduralma után. (Azóta valóban sokkal jobban „működik” a kínai állam.)
De mit tegyenek, ezek után, a még ki nem „érlelt” demokráciával bíró – jellegzetesen a valamikori „keleti tömbhöz” tartozó – országok? Vissza kell nyúlni a demokráciák eredeti gyökereihez. Az Ókortól, a Középkoron keresztül, mind a mai napig a demokrácia „bölcsői” a többé-kevésbé önálló városi közösségek voltak. Ezek sem biztosítottak egyenlőséget minden bennük élőnek. Egy falusi közösség tagjainak egyenlősége is csak egyes idealizált leírásokban szerepel. Ott is vannak hangadó gazdagok, elnyomott szegények és kivetett „jöttmentek” (pl. cigányok, zsidók). A mai társadalmi közegben azt lehet mégis tapasztalni, hogy ha az ún. középrétegek jelentős számszerű fölényben vannak, és a társadalmi hierarchia alján levők száma nem gyarapszik, akkor a helyi társadalom képes konszolidálódni, a közösség előbb-utóbb homogenizálódik, az ebből kilógók kisebb-nagyobb konfliktusok árán is betagolódnak a közösségbe. Mindez lényegesen elősegíti, felgyorsítja, ha a közösség ez alatt anyagilag stabil helyzetben van, vagy éppen gyarapszik. Ma is a helyi közösség kellene, hogy legyen az alapja a társadalom önszerveződésének, mert a helyi vezetők nem tudják úgy „elszédíteni” a választókat, hiszen már évek óta személyesen ismerik, tudják, mit várhatnak el tőle. Egy polgármester tudja, ha nem vezeti jól a közösségét, legyen akármilyen „ékesszóló”, nem fogják legközelebb megválasztani.
A párhuzamok és az előzmények szép kifejtésével még mindig nem értünk el a helyi (néhány ezres) és az országos (több milliós) közösségeknek a kormányzásában jelentkező, a sok nagyságrendes számbeli különbségből adódó választási nehézségek megoldásához. Úgy gondolom, hogy itt visszanyúlhatunk egy régi, magyar kormányzati szisztéma, a rendi országgyűlés választási rendszeréhez. Akkor, a helyi hatalmasságok, a megyei nemesek közgyűlésén követeket (legátusokat) választottak az érdekeik képviseletére az országgyűlésbe. Ezeknek (írásban is) megszabták, hogy mit, és hogyan képviseljenek az országgyűlésben. Ha most párhuzamot akarunk állítani, akkor a helyi polgármesterek megyei testülete maguk közül választhatná az országgyűlési képviselőit, meghatározva, hogy mikén képviseljék az őket küldők érdekeit, irányelveit. A régi, rendi képviseletnek volt még egy igen rokonszenves sajátossága. Ha az országgyűlés elhúzódott (ami rendszeresen előfordult akkor is) a megyei képviselőket rendszeresen (legalább évente egyszer) beszámoltatták a tevékenységükről a megyei közgyűlésen. Ha nem az előírásoknak megfelelően szavaztak, vagy szólaltak fel, akkor – az országgyűlési ciklus alatt is – visszahívták őket a küldetésükből, és helyettük az érdekeiket jobban képviselő követeket küldtek az országgyűlésbe. Így egy országgyűlési követ nem mert úgy viselkedni a megbízóival szemben, mint egy „elszabadult hajóágyú”.
Nem lehetne tanulnunk, demokratikus berendezkedésünk dolgában, az elődeinktől? Felelősebb, a központi akarattól, a pártpolitikától függetlenebb lehetne kormányzati rendszerünk. De, persze, ez mind álmodozás csupán. Hiszen akkor hová lenne az a sok ingyenélő, megélhetési „politikus”, aki nem ért semmihez, csak a saját, és párttársainak a zsebének a megtöméséhez, a nép szédítéséhez.

Evangélikus istentiszteleten voltam. Jöttek egymásután a gyülekezeti énekek. Elgondolkodtam rajtuk. Vajon, aki ezt most énekli, komolyan is így gondolja? Vagy csak a „hangulatát” érzi át? Hétköznapon is eszébe jutnak hasonló (nyilván nem ilyen költői) gondolatok? Mennyire van hasonló életérzése egyáltalán, az istentiszteleten kívül? Nyilván, amikor énekel, azt teljes szívvel-lélekkel teszi. Hiszen azért jár templomba. Amikor a lelkész kiválaszt egy éneket, akkor olyant választ ki, amire „rezonál a lelke”? Hét közben is ugyanilyen ”lelkülettel” intézi a dolgait? De nem akarok senki felé személyeskedni, mert mindannyian „ugyanabban a cipőben járunk”.
Egyes egyházi – és nem egyházi – dallamokra rendszerint, akaratom ellenére, mély megrendültséget érzek. (Érdekes, inkább a zenére, mint a szövegre.) Ezek személyes életérzések. Bevallom, jelenleg a leggyakoribb életérzésem az ideiglenesség. (Mióta eléggé idős koromra egyedül maradtam.) Mint aki egy műtét előtt áll, de nem tudja annak az időpontját. Egy hét, egy hónap, egy év, vagy még ennél is több? Van bennem türelmetlenség is: mikor jön már el? Unalom: arra a (bizonytalan) kis időre, mit érdemes egyáltalán tenni? Távolabbról látom a saját – és különösen a mások – dolgait. Ezért aztán – vélekedésem szerint – objektívabban, nagyobb távlatokban látok dolgokat, történéseket. Nem látom „a napot és az órát”, de a trendet igen. Látok – néha – „beválásokat” is, de azok rendszerint nem lelkesítőek.
Véleményem szerint a közösségben megélt életérzés-panelek a különösen érdekesek. Ugyanazt, vagy nagyon hasonlót érezni egy közösségben, mindig nagyon jó érzés. Ha közben az ember spontán közli is az életérzését a vele egy közösségben levő társaival, az különösen erős érzés. Utána úgy érzi, hogy megkönnyebbült, gazdagabb lett. (Egy élménnyel mindenképpen.) Lehet ezt lenézni, lefitymálni (nyájszellem) de az abban részt vevő részére felemelő élmény. A személyes gazdagodásnak, a belső feszültség oldódásának, egy megerősödésnek az érzését adja. Így, elvonatkoztatva a tartalomtól, minden ilyen közös életérzés-panelnek pozitív hatása van.
Ha mégis távolságtartással kezelem az ilyen alkalmakat, annak az az oka, hogy amíg az ilyen közösségi megnyilvánulásban résztvevők azt pozitív (sőt lelkesítő) tapasztalatként élik át, addig a kívülállók részéről ugyanaz értetlenséget, esetleg viszolygást, vagy talán még ellenségességet vált ki. (És a közösségi élmény résztvevőiben pedig ez a reagálás teljes értetlenséget szülhet.) Jézus látta ezeket a „hátulütőket”: A farizeusok képmutatásáról szóló példázatában erről szól. Tehát, az lenne a megoldás, hogy ha „jól akarom magam érezni” az (akármilyen céllal, tartalommal összejött) közösségemmel, akkor vonuljak „katakombába”, vagy az erdőbe? Korántsem! Csak lehetőleg legyek tekintettel mások érzékenységére, még akkor is, ha nem tudom belátni annak okát. Ez után elvárhatom, hogy a közösségemhez nem tartozók viseljenek el minket, kölcsönösségi alapon. Mert nekünk is kötelességünk elviselni, ha egy másik közösség valamilyen „megnyilvánulásai” esetleg irritálnak. Itt természetesen mindig az irritálás, ill. a tűrés mértékéről és arányáról van szó. („Viseljétek el egymást szeretetben.”)
Az igazi gond az, ha a közösség megnyilvánulása nem a belső öröm megélésére, hanem egy mások közösség (esetleg személy) elleni életérzés ápolását szolgálja. (Itt semmiképpen nem számít, hogy az ellenérzésnek valós alapja van, vagy nincs.) Ugyanis, minden ilyen közösségi (vagy közösségire biztató) és mások ellen irányuló megnyilvánulás óhatatlanul és ellenőrizhetetlenül eszkalálódik, ami – félő – helyrehozhatatlan károkat okozhat az illető társadalmi közegben. Ha betartom, amit Jézus mondott, akkor már nem lehet baj. (Mt5, 21-26)
Terveztem, hogy összeállítok egy katalógus-félét a különböző életérzés-panelekből. Egy ilyen lista, úgy működhetne, mint a Wikipedia, bárki felvehetne egy új címszót, vagy kiegészíthetné, akár korrigálhatná a már meglevőket. belegondolva a lehetőségekbe, úgy gondolom, mindenkinek van legalább 10-20 életérzése, amibe – alkalomadtán – könnyen bele tudja magát élni. (Személyesen azt tapasztaltam, hogy akár az egyik pillanatról a másikra bele tudom magam élni egy másik életérzésbe, a körülményektől függően.) Az életérzés-panelek „lexikonja” azt a célt szolgálhatná, hogy mintegy tükörben lássa valaki, mibe képes magát beleélni, akár jó dolog az, akár rossz. Tehát segítene önmagunk megismerésében, ill. segítene a mások életérzéseinek, azok „mozgatórúgóinak” a felismerésében. Aztán láttam, hogy az életérzés-panelek tárgyilagos feltérképezése majdnem lehetetlen. Ugyanis, ha van véleményeltérés az egyes személyek között, akkor az életérzések dolgában létezik a legnagyobb mértékben. Csak vegyünk egy példát: liberális. Mindjárt felmerül a kérdés: milyen liberális? A skála nagyon széles, a keresztény liberálistól a vulgáris liberálisig. Aztán az is kérdés, ki, mit ért egy fogalom alatt. Attól is függ a jellemzők összeállítása, hogy jobb-, vagy baloldal felől közelítünk a meghatározáshoz. Lényeges a különbség abban is, ha valaki magára találónak érzi a meghatározást, azaz „belülről” kívánja definiálni a fogalmat, vagy mint egy kívülálló, esetleg magát szembenállónak érző. Így aztán letettem a definiálási kísérletről. Talán, egyszer, lesznek, akik belefognak ebbe a kísérletbe, de én nem, mert nem akarok mindenkit magam ellen haragítani. Maradok a szentírási szentenciánál: „aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra, aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.

Konszolidálódó Világ?

Miközben nagyon sokan azon esnek kétségbe, hogy egyre rosszabbul mennek a dolgok a Világban, és különösen a szűkebb környezetünkben, azt látom, hogy mennyi jele van a dolgok jobbra fordulásának. Talán, mert más szemüveggel nézem a dolgokat. Hát még az Örökkévaló mennyire másként látja a mi kis világunkat! A mennyei Atya módján ezt a világot, sajnos nem tudjuk szemlélni, legföljebb majd odaátról. De azt remélem, hogy egy kicsit talán át tudok adni, az átlagosnál pozitívabb látásmódomból, ami mégis jobb annál, ami sokakat ma a reménytelenségbe visz. (Lehet, hogy ebben a blog sorozatban az utóbbi időben túltengeni látszik a gazdasági, társadalmi megközelítésmód, de úgy látom, hogy az ún. keresztyén etikában – történelmi örökségként – túlsúlyos az egyéni anomáliákkal, hibákkal, vétkekkel – és az azoktól valószabadulással – foglalkozás a közösségi, társadalmi problémákkal, bűnökkel szemben. Ezt az egyensúlytalanságot szeretném némileg korrigálni a tudatosan vállalt tematikával.)
A Biblia, a históriai krónikák, a történelemkönyvek tele vannak a népek, országok, birodalmak születéséről, felemelkedéséről, hanyatlásáról, megsemmisüléséről szóló történetekről. A régi emberek úgy látták, hogy – a vallásuktól függően – az istenek, vagy az egyetlen Mindenható akaratából történik minden, akár jó, akár rossz. („Hajh, de bűneink miatt…”) Elfogadva mindezt, úgy gondolom, hogy ha cselekszik, akkor is rajtunk, az embereken, a mi helyes, vagy helytelen cselekedeteinken keresztül teszi, vagy engedi megtenni azt.
Egyes, mások által vitatott szemléletű gondolkodók szerint, a gazdasági, társadalmi változások – a látszólagos káosz mögött – törvényszerűségekbe rendezhetők. Sok tudós ember tépte már egymás haját, szakállát azon, hogy mik is ezek az érvényes törvényszerűségek. Ha már eddig annyi gazdasági, történelmi „modellgyártó” kapott elismerést, vagy kiátkozást az elképzelései miatt, akkor miért ne lehetne egy újabb szemléletmódot megszövegezni, hátha (talán) jobban lehetne vele leírni a „leírhatatlant”? Egy ilyen, kevéssé használt szemléletmód az, amikor lehetőleg minden, a népek életében előforduló társadalmi-gazdasági változást szellemi, vagy természeti erőforrások változásaival kísérel meg leírni.
Ez, a most általam is használandó leírásmód azt kívánja elérni, hogy az eddigi módszereknél könnyebben megközelíthessük: mi, miért történik úgy a világban, ahogyan végbe megy. Azt is el szeretném érni, hogy láthatóbbá váljon, mit, miért kell/kellene tenni a dolgok jobbra fordulása érdekében. Igen jó lenne, ha a kiinduló feltevéseim vitában mérettetnének meg, ezáltal esetleg közelebb juthatnánk az – alaphelyzetben káosznak látszó – valóság jobb megértéséhez.
Mielőtt ezekbe a leírásokba részletesebben belemennék, szeretnék még, egy előzetes kitérőt tenni. Amint az alkalmazni kívánt szemléletmódom szerinti általános megállapítások „leszűréséhez” a – különösen európai – gazdasági, társadalmi változásokat megfigyeltem (a dolgokat az általában megszokottól eltérő módon megközelítve) érdekes „törvényszerűségeket” tapasztaltam. Az európai országok utóbbi néhány évszázadra kiterjedő történelmét figyelve azt láttam, hogy amint országok, birodalmak emelkedtek fel gyorsan, majd lehanyatlottak (néha szinte megsemmisültek) nagy részük – kiemelkedő arányban az utóbbi évtizedekben – egy másik, a korábbinál jóval alacsonyabb hatalmi szinten stabilizálódott, konszolidálódott. Ebben a konszolidált állapotban viszont ismét meg tudtak erősödni, de most más nem a környezetük rovására, hanem inkább azokkal mintegy kooperálva. Ez a megerősödés ott volt igazán eredményes, ahol – gyakorlatilag maradéktalanul, és igazán az evangélium szellemében – le tudták zárni a szomszédjaikkal folytatott vetélkedést, vitát, háborúskodást, ezúttal nem nézve, hogy ki mit veszít, vagy nyer a lezáráson. Ez is része lesz a következő vizsgálat-sorozatnak, amit a későbbi részekben fogok leírni. (Nem tudtam megállni, hogy a pozitív példák – nem teljes listáját ne írjam ide: Németország – Lengyelország, Németország – Franciaország, Ausztria – Olaszország, Németország – Dánia, Németország – Hollandia, Finnország – Oroszország, Oroszország – Kína.)

Az erőforrások jellemzői

Vannak természeti, és vannak emberi erőforrások. (Sajnos, a későbbi részletes tárgyalás miatt, nem tekinthetünk el a fogalmak rövid jellemzésétől.) Természeti erőforrás a föld mélyén levő ásványolaj, vagy a termőföld, de akár a szél is. Egy erőforrás önmagában nem tud működni, csak az emberi tevékenység által. Egy erőforrás, ha nem működtetik, „holt” erőforrás. Az erőforrások működtetésének eredménye valamilyen termék, amiből további erőforrások keletkezhetnek. A termék akkor hasznosul, ha további erőforrást/erőforrásokat állítanak elő belőle/belőlük, ill. fogyasztásra kerül. A fogyasztás olyan felhasználása egy erőforrásnak, amiből nem keletkezik újabb termék.
Az emberi erőforrás – bármilyen egyszerűsített – leírása is, a természeti erőforrásokénál sokkal összetettebb. Hiszen egy ember „előállítása” (akár erőforrásnak nevezzük, akár nem) Egy soktényezős, hosszú folyamat. Sajnos, a természeti erőforrásokból való termék-előállítással analógiában, egy ember „előállítása” is többféle eredményt hozhat. Így pl. az emberi társadalom ez irányú tevékenységének eredménye lehet a társadalomra hasznos, vagy társadalmi hasznot nem hozó, vagy akár káros erőforrás is, azaz: ember. Az emberi társdalom, ha helyesen működik, akkor nem tesz minőségi különbséget a számára hasznos, ill. „haszontalan” személyek között. Éppen azért, mert egy ember nem csak termék, hanem személy is. És mint személy, egyedi érték, hasznosságától függetlenül. Ahogyan, különösen a mennyei Atya előtt is, minden teremtménynél előbbre való érték.(Pl. Mt6, 26). Ettől még a gazdasági szemlélet szerint erőforrás, mégpedig olyan erőforrás, ami (aki) a természeti erőforrásokat működteti. És aki nem hoz gazdasági hasznot? (Függetlenül attól, hogy az Örökkévaló előtt ugyanolyan értékes, mint gazdasági hasznot hajtó társa.) Emberi szemlélet szerint, a „hasznot nem hajtó” személyekről való intézményes gondoskodás biztosítékot jelent arra az esetre, ha én, vagy családom tagja hasonló állapotba kerülnék. (Pl. Mk12, 31)
Az emberi erőforrás „előállítása” meglehetősen széleskörű – szükséges, és ezért elengedhetetlen – tevékenységi kört foglal magában, a fogantatástól a „kész”, munkaképes felnőtt emberig. Egy ember az élete során „társadalmilag hasznos” tevékenységével mintegy „megtermeli” azokat a társadalmi költségeket, amit a társadalom belé fektetett. Természetesen, elsősorban nem a széles társadalomban, hanem a családjában, az idősebb, már nem aktív családtagokról való személyes és financiális (nyugdíjjárulék formájában történő) gondoskodásban, valamint különösen a következő nemzedék felnevelésében.

Az európai gondok

A témakör bevezetésében említettem, hogy sokan úgy gondolják, az európai államok közösségében nagyon komoly bajok vannak. A bajok gyökere, hogy a viszonylag olcsó kamatok és az aktív hitelkínálat idején sok ország kormánya, ill. sok vállalkozás eladósodott, miközben nem volt rögzítve, hogy a hitelt milyen biztos tevékenységből tudják majd visszafizetni. Egy olyan fellendülésben bíztak, ami nem volt kellően megalapozva. Az így eladósodott (nagyobbrészt építőipari) vállalkozások nem tudták az objektumaikat eladni, a bankok pénze „bennragadt” az eladatlan ingatlanokban, az alkalmazottak munka nélkül maradtak, a gazdasági szereplőktől az állam nem tudta az adókat behajtani, így a hiteleket felvevő kormányok nem tudták a hitel-visszafizetési kötelezettségüket teljesíteni. Azokban az országokban, ahol ez megtörtént, a költségvetés egyensúly érdekében újabb adókat vetettek ki, ami további gazdasági ágak jövedelmére is kihatott, így azok is recesszióba estek, ezzel beindult a „recessziós spirál”. Ebből a visszaesésből csak az erőforrások drasztikus átrendezésével lehet kitörni.
Ez a recessziós spirál azért tudott a bajba jutott országokban annyira felerősödni, mert azokban a többi gazdasági ágazat teljesítőképessége alacsony. Ez pedig azért van, mert az ilyen kormányok hagyták, hogy más, innováció- és fejlesztésigényesebb, hazai alapítású ágazatok a külföldi cégek konkurenciájával szemben leértékelődjenek. Egy erőforrást, jelen esetben, folyamatosan fejleszteni kell, mert különben a (külföldi) konkurens termékkel szemben leértékelődik.
A megoldás az lehetne, ha külföldön is jól eladható, magas hozzáadott értéket tartalmazó áruk termelését tudnák az ilyen, leértékelődő erőforrásokkal rendelkező vállalkozásokat tudnának felfuttatni, ill. megkezdeni. Ehhez pedig elsősorban, erre a célra, az országban meglévő, passzív, nem működő (alapvetően financiális) erőforrásokat kellene feltárni és „mozgásba hozni”. (Ismét idekívánkozik egy bibliai analógia, mint kommentár: A talentumok példázatában – Mt25, 14-30 – éppenséggel a működő tőke pártjára áll Jézus, a passzív kincsképzéssel szemben.)
Az erőforrás-hiány a recesszióban levő országok fő gondja, ami egyrészt a hazai erőforrások – fejlesztés hiányában való – leértékelődésének, másrészt a konkurens (általában feltörekvőnek nevezett) országok erőforrásainak felértékelődésével járt. Ez – végeredményben – egy erőforrás- átáramlást (transzfert) okozott a „feltörekvők” javára. Ez, az erőforrások értékének különbsége egyrészt a hozzáadott érték különbözetében, másrészt az emberi erőforrások minőségi különbségéből adódott. Az előző tényező az termék- és termelésfejlesztés elmaradásából, míg a másik az oktatás, nevelés lemaradásából következik. (Ismét egy megjegyzés: Állandó bennem a szorongás, hogy ilyen hosszadalmas elméleti fejtegetésre nem nagyon akadnak olvasók, de sajnos, nem telik tőlem többre, jobbra. Nem megy másként.)
 Mi lehet a kimenekülés a korábban vázolt nehéz európai helyzetből? Egyrészt igaz, hogy a bajba jutott országoknak az EU a jelenlegi integrációs fokon legfeljebb hasznos tanácsokat, és korlátozott mértékű financiális erőforrást tud adni – ez utóbbit csak kölcsönként. A megoldásokat a helyi kormányoknak kell megtalálniuk. Nem jellemző, hogy a bajban levő kormányokat gazdasági szakemberek irányítanák, így a kormányzat általában ki van szolgáltatva a „szakértőknek”. Sajnos, az a gyakorlat, hogy a szakértők kiválasztásánál is a kormányon levő párt iránti lojalitás a fő szempont. Így tökéletesen érvényesül a 3V (vak vezet világtalant) gyakorlata. Az EU vezetői meg téphetik a hajukat, hogy a jól gazdálkodó országok adójából folyósított pénztömeget megint hogyan tapsolják el „hangulatjavító intézkedésekre”.

És a helyes megoldás?

(A következő sorok megvalósulási realitását csak akkor tudom elképzelni, ha az EU minden bajban levő ország menedzselésére egy-egy külső, teljhatalmú ”kormánybiztost” nevezhetne ki a konszolidáció idejére. Egy ilyen intézkedés képes lenne megszakítani az ilyen országokban tobzódó nepotizmus, és a kölcsönös korrupció láncolatát is.) Elsősorban nem az amúgy is nehéz helyzetben levő néprétegek további megszorításokkal való gyötrésével, és ez által a fogyasztás további csökkentésével, hanem, helyette a magasabb jövedelemmel, ill. nagyobb vagyonnal rendelkezők passzív (tehát rejtett, vagy nyilvános vagyonképzésre és – főleg külföldi – fogyasztásra „használt” erőforrásaiból kellene biztosítani a költségvetés egyensúlyát, és különösen a fejlesztések erőforrásait. (Lk6, 30-36) Mert fejleszteni kell (például nálunk) a nevelést, az oktatást, a képzést, a hazai bázisú termék- és termelésfejlesztést, valamint a magasabb hozzáadott értékű termékeket előállító, termelékeny tömeggyártást megjelenítő, agráripart.
Mindez nem elegendő az EU eredményes megújulásához. Mozgatnia kellene egy olyan, vagy még nagyobb motivációnak, mint ami az EU megalakulásakor tapasztalható volt. A történelem bőségesem szolgáltat olyan példákat, amikor szinte nulla többlet-erőforrással, egyes történelmi formációk (nem volna helyes ezeket országnak nevezni) hihetetlen teljesítményekre voltak képesek. Gondoljunk csak Dzsingisz Kán tatáraira, vagy a 7.-8. századi iszlám áradatra, vagy akár Bonaparte Napóleon teljesítményére. Nem a hadvezéri képességek, és nem a különleges harcmodor voltak mindezekben a siker elsődleges zálogai, hanem a motiváció mértéke. (Csak nagyon halkan merem megjegyezni, hogy lenne a motivációnak alapja, ha az erre való lehetőséget Európa véleményalkotói, egyáltalán, mint motivációs tényezőt, képesek lennének figyelembe venni. Első Kor9,24-27)
(Szomorú vagyok, hogy a jó szándékú javítási javaslatok egy ilyen utópisztikusnak tűnő végkicsengést kaptak. De lehet, hogy elkövetkezik Európa számára egy – ma még a történelem méhében rejtőző – krízishelyzet, amikor a vezetők sem tudnak mást mondani: „Térdre, imához!”)
(Valószínű, hogy a következő időszakban a blog bejegyzéseket készítő „vakációra” megy. Addig – akit esetleg érdekel – az böngészhet a (nyilván eddig nem olvasott) korábbi (20-30 postnál régebbi) bejegyzések között. Azért feltételezem, hogy azokat eddig a „kutya sem” olvasta, mert szerintem, ha ez már eddig megtörtént volna, akkor az ott szereplő „keményebb” szövegeket olvasók már régen szurokba és tollba mártva kergették volna végig a városon az illetőt.)

Kell-e nekünk (az ilyen) politika?

Pontosítsunk: ha egy állam vezetéséről van szó, akkor valóban szükség van rá, amennyiben egy vállalkozás vezetése, stratégiájának kijelölése, alkalmazkodás a változó körülményekhez, szintén politika, de vállalatpolitika. Az a fő gond, hogy a politika alatt ma, jóformán kizárólag, az államvezetési hatalom megszerzését és megtartását értik. És az a fő veszély, hogy megfelelő propagandával, az európai, parlamenti rendszerben – úgy néz ki – akárki megszerezheti a politikai hatalmat. Csak megfelelő anyagi erőforrásokkal kell rendelkeznie (mint pl. Berlusconinak) és „rá kell éreznie”, mit kell mondani a választóknak (mint pl. Hitlernek). Továbbá, bármilyen extrém programmal (mint pl. sörivók pártja) akárki bekerülhet egy parlamenti választáson képviselőnek.
„Normális” esetben a politikai pártok jelölik tagjaikat egy-egy választókerületben képviselőnek. Olyan személyeket jelölnek, akik jól tudnak „a nép nyelvén” beszélni. Hogy az illető mihez ért, milyen egyéb kvalitásai vannak, nem jönnek számításba. Párt-jelölt esetén Angliától Oroszországig a legfőbb kiválasztási szempont az illető feltétlen lojalitása a pártja (és különösen a pártvezetője) iránt. A nem „elnöki típusú” parlamenti rendszerben a politikai pártok (vezetői) a pártjuk képviselőin keresztül kormányozzák az országot, mert a képviselők választják meg a kormányt és hozzák a törvényeket. Minden egyéb, csak helyi „sallang, cifraság”. (Az „elnöki típusú” rendszerekben, mint pl. Franciaország, Egyesült Államok, más a hatalmi elrendezés, ami tovább bonyolítja a helyzetet, nehezíti a párt-érdekek közvetlenebb érvényesülését, ami – szerintem – megalapozottabbá teszi a reális érdekek érvényesülését.) Sajnos, nehéz ebben a témakörben jézusi eligazítást találni, hiszen akkor csak az autokratikus rendszerek különféle, sokszor nehezen követhető, bonyolult változatai léteztek.
A demokráciának nevezett európai politikai rendszer-változatokban azt szokták mondani, hogy egy parlamenti képviselő a saját lelkiismerete szerint dönt egy szavazáson. És ha nem ért a témához, nincs megfelelő tájékozottsága az eldöntendő kérdésben? A válasz: alkalmazzon megfelelő szakértőket. Esetleg témánként többet is. Akkor ki dönt? A képviselő, vagy a szakérő? És ha nem a megfelelő szakértőt választotta ki az illető képviselő? A „helyes válasz”: mindig úgy kell szavazni, ahogyan a párt vezetője (esetleg a frakcióvezetője) mondja. Egy normális ésszel gondolkozó olvasó ezek után úgy látja, hogy ez egy kész cirkusz. Pedig ez a gyakorlat, Londontól Moszkváig. Hivatkoznak Churchill mondására. „A legrosszabb (politikai) rendszer a demokrácia, de nincs jobb.” És valóban, a rabszolgaság, vagy a feudalizmus még sokkal rosszabb volt.
És mit szólna ehhez Jézus? A keresztény egyházak Nagy Konstantin óta igyekeznek összenőni az érvényes hatalmi struktúrával – ha az hagyja. Van, ahol jelenleg is eléggé összenőtt, mint pl. Angliában, ill. Oroszországban. Érdekes, hogy az elnöki rendszerekben, mint pl. az USA, vagy Franciaország, az egyházak valóban függetlenek az államhatalomtól, és csak az egyháztagokon keresztül, áttételesen lehetnek hatással a kormányzásra. Talán mégis van a mai politikai berendezkedésnek (keresztyén szemmel) egy jobb változata? Az egy mindenképpen jobb változat, ha az egyeduralom kialakulásának minél több gátja van. Persze, sok minden függ a részletektől. Mert lehet egy politikai vezető zseniális, széles látókörű. De ha csak rontani tud egy ország helyzetén, azt az emberek milliói szenvedik meg. Nekem az USA változat tetszik jobban, de nem idegen tőlem a francia változat sem. Azt tudjuk az evangéliumokból, hogy Jézusnak, a korának (igen bonyolult) politikai rendszeréről nagyon lesújtó véleménye volt. Legélesebben a zsidók saját vezetőit kritizálta. (Ki is végezték ezért.)

Beteg társadalom

Ha azok, akiknek nagy a jövedelmük, ill. nagy vagyonnal rendelkeznek, szinte az egész világon arányaiban messze a legkevesebb hozzájárulást adják a társadalom közös költségeihez. Ha pedig részesedni lehet a közösségi vagyonból, mindig a lehető legtöbbet szakítják ki maguknak. Ez mélyen igazságtalan, és teljesen szembe megy a jézusi normákkal. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a rossz adófizetési morál és a korrupció korántsem egyforma minden országban. A diktatórikus, vagy ahhoz közelálló rendszerű országokban „természetesen” a legrosszabb a helyzet, hiszen a társadalmi kontroll hiányában ilyen helyeken a hatalomhoz közelállók „annyit rabolnak, amennyit nem szégyellnek”. Ebben erős korreláció van. Nagy korrupcióból és adóelkerülésből egyenesen lehet következtetni a „hatalomkoncentráció” mértékére. Furcsa módon, minél „északiabb” és minél „protestánsabb” egy ország, annál kisebb a korrupció és nagyobb a társadalom adófizetési készsége. (Mt22, 15-22) Talán, mégis van valamilyen korreláció a két jellegzetesség között? Ez azt jelentheti, hogy (áttételesen) Jézus követésével lehet javítani a társadalom betegségeit?
Van az említett északi, ill. protestáns országok, valamint egyes „átalakuló nemzetek” (mint pl. Franciaország, Olaszország) esetében egy ugyancsak közös jellegzetesség. A történelmük során nem épült ki, vagy eltűnt a társadalmi hierarchia az alsóbb rétegeknél. Ezeket a nincstelenség homogenitása jellemezte. Ezért, amikor elsorvadt a feudalizmus és kialakult az ipari (kapitalista) társadalom, olyan nagy tömeget jelentettek a vagyonosabb társadalommal szemben, hogy egy – akármilyen csökevényes – demokráciában sem lehetett teljesen figyelmen kívül hagyni, az akaratukat. Ezért ilyen helyeken alakult ki a szociáldemokrata mozgalom, ami, ha sokáig nem is tudott hatalomra jutni, de erős kontroll-szerepet játszott az uralkodó osztály mellett. Természetesen, a vagyonnal rendelkezők néha „visszavágtak”. Ilyen volt pl. a párizsi kommünre választ adó megtorlások, a németországi náci, olaszországi fasiszta uralom.
Arra is lehet példát találni, hogy egy társadalmi baj fertőző lehet. Ilyen pl. a feudalizmus. A történelemkönyvek szerint már több száz éve kigyógyult az európai társadalom a feudalizmusból. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol a társadalom szövete az egyeduralom felé torzul, ott a feudalizmus ismét kialakul. Pedig, Jézus szerint: „aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál”. (Lk22, 27.) Ezzel már egy korábbi blog keretében részletesen foglalkoztam. (Lásd: Hétköznapi feudalizmus, in: Magánvélemény_3)
A másik ilyen, mindig újra és újra megerősödő társadalmi betegség a korrupció. Kialakulása, megerősödése rendszerint együtt jár a feudális társadalmi szerkezet ismételt megerősödésével. Jellemzője a törvényen kívüli (társdalom-ellenes) kölcsönös szolgáltatások láncolata. Aki a láncba betagolódik, cinkosa és egyben kiszolgáltatottja lesz az ilyen struktúrának. Sokan vannak olyanok, akik rendszeresen háborognak ellene, de ki vannak szolgáltatva neki. Aki részt vesz valamikor egy törvényen kívüli (törvényellenes) ügyletben az zsarolható, tehát bármikor kényszeríthető a korrupcióban való részvételre. A belépő tevékenység sokszor tűnik jelentéktelennek: egy kis ajándék, hálapénz, kenőpénz, és aki már bele került a láncba, akár adja, akár kapja a „szívességet”, máris benne van a körben.
A korrupciónak egyetlen hatásos orvossága van: a világosság, az átláthatóság, a kontroll, azaz, az ellenőrzés. Semmiféle, közösségi ügyet nem lehet, nem szabad titkosítani. Ha valamilyen módon hozzá lehet férni a közösség érdekét érintő ügyhöz, nem kell félni, az napvilágra kerül. (Lk12, 2-3) Mert működik az SI (Sárga Irigység) faktor.
 

A megújulás nehézségei.

Európa problémáinak megoldására, a szükséges megújulás megindítására Európa politikai vezetői egyre kétségbeesettebben keresik a megfelelő módszereket. Ezekről az ötletekről olykor kiszivárog valami, de rendszerint rövidesen cáfolják, vagy legalább „lebegtetik” az újabb és újabb ötleteket. Természetesen, mindezt a széles nyilvánosság nélkül, hogy „ne okozzanak még nagyobb zavart” ezekkel. Mit mondjunk mindezekre mi, keresztyének?
Nem jó úgy döntést hozni, hogy nem tekintjük elsődlegesnek a lakosság egészének, és ezen belül az egyes emberi személyeknek a javát, a minden emberre kiterjedő emberi méltóságot. Jézus mondta: „Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” Minden „reform-javaslat” eddig valamilyen megszorítási módszeren alapult. Nem a jómódúakra, a gazdagokra vonatkozóan, hanem minden lakosra egyaránt. Érdekes módon, azok az országok állnak jól gazdaságilag, ahol elsősorban a gazdagokat adóztatják. Továbbá azon országok, ahol könnyebb az alacsony helyzetből kikerülni, az oktatás és a nevelés erőteljes támogatásával, lehetővé téve, hogy a „leszakadók”, a nehéz gazdasági helyzetben levők megőrizzék, ill. helyreállítsák emberi méltóságukat. (Ami az ember méltóságát illeti, azt maradéktalanul csak a mennyei Atya akceptálja. Függetlenül attól teszi ezt velünk, hogy még ha bűn nélkül valók lennénk is – a Kozmosz időben és térben egyaránt tapasztalható valóságához képest – kicsinységünkben, jelentéktelenségünkben méltatlanok vagyunk a mennyei Atya figyelmére.)
Visszatérve a megújulási kísérletek korlátaira, meg kell állapítani, hogy a mai globális gazdaság összefüggéseiben, ha valahol növekszik az eladás értéke, mennyisége, akkor a világ egy másik pontján csökken az eladás, amíg újabb keresleti erőforrások nem keletkeznek. Ez pedig csak akkor következik be, amikor a piacon megjelenik egy olyan új termék, ami iránti igény az addig nem működő, passzív (financiális) erőforrások egy részét aktiválja. Ezt a keresletnövekedést az utóbbi évtizedekben elsősorban az informatika és különösen a telekommunikációs eszközök iránti igény generálta. Jelenleg viszont erős korlát, hogy az igények csak ott tudnak elsődlegesen realizálódni, ahol rendelkezésre állnak az előbb említett, könnyebben mozgásba hozható passzív erőforrások. Ilyenekkel pedig Európa válságban levő déli fele nem rendelkezik. Durván leegyszerűsítve a képet: hiába éheznek egy területen, ha nincs, aki élelmet vegyen nekik, és akkor akár éhen is halhatnak, hiába van élelem máshol bőségben. Itt is meg lehet említeni a bevezetésben hivatkozott Szentírási részt. Sem a globális gazdaság, sem az európai, jelenleg nem Jézus szavai szerint működik.
Pedig, a hirdetési szövegből idézve: „ha csak egy kicsi hiányzik…” Nagy igazságot takar ez a szöveg. Ugyanis, sokszor „csak egy kis lökés” kell egy stagnáló gazdaságnak, hogy a gazdasági élénkülés meginduljon. Ilyen élénkítő lökés volt a második Világháború után a Marshall-terv, ami felrázta Európát a háború utáni gazdasági bénultságból. Most viszont Európa financiális erőforrásokkal rendelkező északi államai azért nem hozzák mozgásba a birtokukban levőtartalék tőkét, mert minden kormány fél, hogy egy esetleg sikertelen beavatkozás után, a választóik számon kérik tőle az „elpazarolt milliárdokat” és maguk sem bíznak beavatkozásuk sikerében. (Ez is a jelenlegi politikai gyakorlat csődjét mutatja. Erről később bővebben kell beszélni.)
A jelenlegi helyzetet bizalmi válságnak is szokták nevezni. Ez abból ered, hogy amikor nagy volt a tőke-kínálat, akkor a befektetési alapok nagyon alacsony kamatra „úton-útfélen” kínálták a financiális forrásokat. Amikor a hitelek kezdtek lejárni, kiderült, hogy a befektetések nemhogy nem járnak az elvárt hozamokkal, hanem az adósok sokszor még a kölcsöntőkét sem tudták visszafizetni. Olyan befektetésbe (elsősorban ingatlanfejlesztésbe) ruháztak be, amire nem volt valós kereslet. Ahogyan a hitelezők szembesültek a befektetett tőkéjük elvesztésével, erősen visszafogták a további befektetéseiket, félve az esetleges veszteségektől.

Kitörési esélyek

Az előző alkalommal már felvázoltam azokat a lehetőségeket, amik remélhetőleg elindíthatják a krízisben levő országok felemelkedését. Ez a felemelkedés – sajnos – egy lassú folyamat, amit bármikor megszakíthat egy újabb pénzügyi-gazdasági válság. Addig viszont a bajban levő országok pénzügyi egyensúlyát nagymértékben javítani kellene. Ez lehetőleg nem alapulhat újabb állami hitel-felvételen, hiszen egy ilyen hitel nem generálna gazdasági élénkülést, csupán a meglévő pénzügyi hiányok, „lyukak” betömését szolgálná. Állami bevétel – lényegében – csak adóból származik. Ezekben az országokban viszont már a hatóság szinte a „végsőkig” elment. Nem lehet tovább „feszíteni a húrt”, mert elviselhetetlen az elszegényedés, hatalmas az érintettekben a kilátástalanság érzése. És ami a legfőbb baj, a megszorítások további keresletcsökkenést okoznak, ezzel folytatva a „recessziós spirált”.
Nincs más lehetőség, mint durván elvonni a lakosság felső 20 %-ának a jövedelmét, vagyonadót, ingatlanadót kivetni a felső rétegek számára. És ami a legfontosabb, a külföldre „menekített” vagyonokat haza kell származtatni. Mindezt lehetetlen, ha nem találkozik az érintettek akaratával is. Ne álmodjunk még egy olyan gesztusról, mint ami 1848-ban volt, hogy az ország akkori elitje „önként és dalolva” lemondott a jobbágyi szolgáltatásokról és az örökváltságról. A szükséges lépések csak akkor hajthatók végre, ha azok megfelelő ellentételezést nyernek. Ez pedig úgy lehetséges, hogy választást kell biztosítani: ha valaki a nem működő tőkéjét, vagyonát, külföldi befektetését hazai, a kormány által kijelölt befektetési alapba helyezi, akkor – a tulajdonának megtartása mellett – csak egy névleges (pl. 2-5 %-os) – adót kell csak fizetnie. Ez „konform” a talentumokról szóló jézusi példázattal is. Jézus csak a kincsképzést kárhoztatta, de azt nagyon, a „működő tőke” nála a helyeselt tevékenységek közé tartozott.
Ismét és ismét hangoztatnom kell, hogy Európa számára az igazi felemelkedést a drasztikus piacbővítés jelentheti. Erre pedig nincs más reális lehetőség, mint az erős összefonódás Oroszországgal és „kapcsolt vazallusaival”. Az EU és Oroszország ideális komplementer (egymást kiegészítő) gazdaságok. Az összeszövetkezés mindkét félnek nagyon előnyös lenne. Ezzel csökkenthető volna az Oroszországra ható, délkeleti kínai és a déli Iszlám államok irányából jövő nyomás. Erőforrások tekintetében az EU és Oroszország elsősorban egymás kiegészítői, és nem konkurensei. Az is előny, hogy mindkettő „keresztény kultúrájú” ország, bár az egyikben a római, a másikban a bizánci kultúrkör a domináns, de még mindig közelebb állnak egymáshoz, mint a konkurens hatalmak Iszlám, ill. buddhista-konfuciánus eredetű kultúrája. Ez mindkét fél politikai és katonai megerősödését is jelentené. (Természetesen Kína, és különösen az Egyesült Államok, nem lelkesednének egy ilyen opcióért.)
Még egy komoly módosítási szükséglet van Európa (különösen a déli, délkeleti rész) megújításához, ez pedig a politika szerkezetének alapvető megváltoztatása. Ezt egy következő alkalommal lehetne tárgyalni. A jelenlegi politikai szerkezetben jelentkező fő veszély a populizmus terjedése és az állam-vezetésben – különösen a gazdaság tekintetében – a szakmaiság súlyos deficitje.
 

A cím egy következő – ma mai Európa helyzetével foglalkozó – post-sorozat témájára utal. A téma egy sajátos nézőpontból kerül feldolgozásra. A kiindulási nézőpont alapja: Lukács evangéliumának 6. rész, 20-49 versei. Nyilván, nem lehet a hivatkozott részt közvetlenül, az eredeti fogalmakkal alkalmazni, hanem le kell azt fordítani a szükséges mértékben a mai gondolkodásmódra, fogalmakra, gazdasági és társadalmi viszonyokra. Feltételezem, hogy kevesen fogadják el ezt az érvet, de mégis úgy látom, hogy ez a „fordítás” nem „ferdítés”, hanem csupán egy olyan kísérlet, mint amikor a Bibliát fordították egy eszkimó, vagy pápua nyelvre. Szerintem van akkora változás a 2000 év előtti társadalom, gondolkodásmód, fogalmak és a maiak között, mint amikor az említett fordítással kínlódtak.

És miért éppen a hivatkozott bibliai rész?

Szerintem azért, mert ebben a részben Jézus szavai talán annyira ütköznek a saját kora és környezete gondolkodásmódjával, hogy nem lehetett „szerkeszteni”, finomítani rajta, csak a szájhagyomány által – feltételezem viszonylag hűségesen – tovább adott jézusi szavakat rögzíteni. No de hogyan „illeszthetők” be ezek a szavak a mai világba? Ebben is egy szokatlan módszert lehetne alkalmazni: nem a bibliai szöveget kel alkalmazni a mai viszonyokra, hanem a jelenleg viszonyok leírását követően kellene megvizsgálni, hogy mit, hogyan kell tenni a Szentírás tanítása fényében. Természetes, hogy nemcsak az előbb hivatkozott szentírási részt tartom irányadó, a mára vonatkozó normaszövegnek, de szeretném, ha minden aktualizálási alkalommal ez a szöveg adná meg az „alaphangot”.
Semmiképpen nem lehet elvárni, hogy ebben a dologban egyetlen személy mondja meg a „tutit”. A helyes szemléletet és a jelenlegi, nem túl rózsás helyzetből kivezető megoldásokat – Szentírás fényében is – mindenképpen csak konszenzussal lehet megtalálni. Az eddig leírtakat nézve, egyáltalán nem látszik, hogy Európa döntési helyzetben levő vezetői komolyan vennének ilyen „extrém sziporkákat”. De hát akkor meg minek foglalkozom ezzel? Azért, mert talán mégis, valaki, döntés-közeli emberhez eljut egy csipet abból, ami a következő sorozatban felmerül, és „ihletet” kap belőle. Na, ez aztán igazán a beképzeltség csúcsa! Pedig valójában annak is nagyon lehetne örülni, ha a kitett szöveg egy-két olvasóban újabb gondolatokat ébreszt.

Az európai helyzet

Sokan, sokat írnak, beszélnek arról, hogy az Európai Unió, ill. egész Európa krízishelyzetben van. Általában financiális, elsősorban hitelválságról beszélnek, de sokan egyetértenek abban, hogy a válság okai sokkal mélyebben kereshetők. A közvetlen kiváltó okokat viszonylag egyszerűen lehet leírni a következőképpen: Az EU déli és keleti része többet fogyasztott, mint amit megtermelt, és a hiányt a visszafizetést biztosító, későbbi hozam (gazdasági növekedés) megalapozott reménye nélkül, hitelekkel fedezte.
A képet kissé bonyolítja, hogy a rosszul számító vállalkozások nagyobb része csődbe ment, vagy éppen csak vegetál, továbbá, a vállalkozások kieső adóját behajtani nem képes kormányok, hogy a szolgáltatásaik színvonalát tartani tudják, szintén hiteleket vettek fel, anélkül, hogy csak sejtették volna, hogy a kieső adókat hogyan, és mikor tudják pótolni. A kormányok ilyenkor csökkentik a közkiadásaikat és adót emelnek. Ebből eredően tovább csökken a fogyasztás, csökken az adózási képesség (az adóalap) és ezért tovább csökken a gazdaság teljesítőképessége. Ez a restrikciós spirál, amiből a megszokott úton nem lehet kitörni.
Régebben (80, 100, 200, 500 stb.) évvel ezelőtt általános recept volt a háború, de legalább egy kiadós gyarmatosítás. Ez ma már nem megy, mert „a kártyák globálisan ki vannak osztva”. Ne feledjük, hogy az EU bővítése (bár finomabb formában) egy hasonló, piacszerző, teher-áthárító manőver volt. Sajnos, mára már elfogytak a „szaftosabb” falatok. Pl. Szerbia, Montenegró, minden csatalakozási szerződés nélkül is az EU függvényei.

Alapvető baj,

hogy az elmúlt évtizedekben a (Kínai, Brazil, Indiai) konkurencia leértékelte a legtöbb európai ország kínálatát. Németország és az északi államok olyan magas – az innovációból és a hosszú évek alatt felépített brand-ból származó – hozzáadott értékű kínálattal rendelkeznek, hogy az talán, még egy-két évtizedig elegendő lesz számukra a pozitív erőforrás-egyenleg biztosítására. Az árukínálat esetleges leértékelődését még szintén kompenzálni tudja Franciaország is a frankofon országokkal meglévő speciális kapcsolataival. Hasonló helyzetben van Anglia, a domínium-országokkal ápolt kapcsolatai következtében. S a többi? Hosszú, néma csend.

Szegény, irányadó EU vezetők!

Töprenghetnek, mi legyen a lemaradó, soha föl nem zárkóztatható országokkal? Ahol nem csak az adózási képesség, hanem az adózási hajlandóság is hiányzik. Ha pedig egy állam minimális infrastruktúrájának a működtetésére sincs elegendő pénz, akkor összeomolhat az egész. Pedig, minden, önmagát finanszírozni nem képes ország hasonló helyzetben van. És, ha a tagországok egyike bedől, akkor a hitelezők bizalma az összes, hasonló helyzetű ország hitelképességében megrendül. A ”dominók” sorban eldőlhetnek. Szerintem, még ebből az – apokaliptikus jövőt felvázoló, nagyon valószínűen várható – helyzetből is lehet kibontakozás, de igen nagy bátorsággal végrehajtott, biztosan nagy ellenállást kiváltó intézkedés-sorozattal. (Azok a kormányok, amelyek ebben tevékeny rész kell, hogy vállaljanak, a következő választásokkor – de lehet, hogy hamarabb – garantált bukásra vannak ítélve.)

A részletekről

egy következő alkalommal fogok írni. Egyelőre csak annyit, hogy az országokon belül (a) alapvetően át kell rendezni az egyes gazdasági tényezők és lakosság csoportok terhelését az adóbevételek valós növelésére. (b) Kiemelten kell kezelni a humán erőforrások hatékony fejlesztését (felsőfokú képzés, széleskörű, hatékony idegen-nyelv oktatás) (c) A munka-intenzív, magas feldolgozottsági fokú tömegtermelést kell preferálni a mezőgazdaságban (d) Magas hozzáadott értékű termékek célzott fejlesztését, gyártását kell szorgalmazni az iparban. Az EU szintjén, kölcsönös előnyökön alapuló, intenzív együttműködést kell mielőbb létrehozni az egyetlen lehetséges, kiegészítő jellegű erőforrásokkal rendelkező hatalommal, Oroszországgal, és rajta keresztül az érdekszférájába tartozó országokkal.
És ezekből az intézkedésekből hol maradnak a bibliai hivatkozások? A következő alkalommal azt is számon lehet kérni.
 

Vannak olyan témák, amik a mennyei Atyával és az Ő hatalmával kapcsolatban rendszeresen előkerülnek, de nem jutnak igazán nyugvópontra. A nem hívőkkel való és Istennel kapcsolatos beszélgetésekben hasonló témák szoktak előkerülni. Sok, hitét vesztett emberrel való beszélgetés során ugyancsak hasonló kérdések kerülnek elő. Ezek a nehezen megválaszolható dolgok három – eléggé összetartozó – téma köré csoportosulnak: (a)„Hogyan engedheti meg ezt az Isten?” (b)”Miért nem hallgatta meg a kérésemet az Isten?” (c)”Miért nem gondoskodik róluk az Isten, ha megígérte?”
Ezek a kérdések már többször előkerültek a bibliaóránkon is, és rendszerint találtunk hozzá többé-kevésbé megnyugtató válaszokat. Ha ezek a válaszok olyan jók (és nyilván, egyházi körben, nagyjából hasonló módon már sokszor megválaszolták) miért kerülnek mégis olyan sokszor elő, még magukat hívőnek tartók között is? Velem is sokszor megesett, kritikus élet-pillanataimban, hogy legalább magamban felkiáltottam: „Miért?” Ezért gondolom, hogy sohasem hiábavaló, ha ezekkel a kérdésekkel újból és újból foglalkozunk, megkísérelve a „ma és itt érvényes” válaszokat megtalálni rájuk.

Hogy a kevésbé forró oldaláról

„nyalogassuk körül a kását”, kezdjük talán a (c) kérdéssel. Az idézhető szentírási helyek (Mt6, 25-34, ill. Lk12,23-31) az égi madarakhoz, ill. a mezők liliomához hasonlítja az életünkben előforduló gondjainkat, közbevetve, hogy „keressétek előbb az Isten országát, a többi mind megadatik nektek”. Ha már a hasonlatnál vagyunk, bontsuk ki azt. (1) A virág „öltözékének” módja, formája a génjeiben van, tehát nem tesz mást, mint a vele teremtett képességeit megvalósítva, él azokkal. Tehát Jézus példázata azt tanácsolja: használjuk „belénk programozott” képességeinket. (2) Továbbá, a virág csak akkor nyílik, ha elérkezik a tavasz és elég eső esett.  Tehát a virág él azokkal a lehetőségeivel, amiket a környezete biztosít a számára. Mi is éljünk a „számunkra előkészített jócselekedetekkel”.

A (b) kérdésre

már sokkal nehezebben tudnék válaszolni, ezért személyes vallomással kell kezdenem. A „kérjetek és megadatik” jellegű tanítás személyesen nagyon sokáig nem érdekelt. Utólag rekonstruálva akkori véleményemet, úgy gondoltam, ez engem nem érint. Azért nem, mert hittan tanítóm/tanító nénim szerint, ma olyan csodák, mint amikről a Bibliában tanultunk ma nincsenek. Ez csak Jézusnak és a közvetlen tanítványoknak adatott meg, hogy az Egyház terjedjen és megerősödjön. Ilyen módon Isten ma már nem avatkozik be az életünkbe. Ebben a meggyőződésben éltem huszonéves koromig.
Akkortájt kezdtem szembesülni mások személyes krízisével, akik komolyan vették – az akkori „ébredési mozgalomban” elterjedt – vélekedést, hogy Jézus ígéretét a kéréseink meghallgatásáról szó szerint kell venni. Csak komolyan, állhatatosan kell kérni, és akkor a kérésünk teljesül. Személyes kudarcuk miatt, sokan számoltak le akkor egész életükre a mennyei Atyába vetett hitükkel, bizalmukkal. Én azért maradtam mintegy érintetlen ebben a kérdésben, mert erre a jézusi ígéretre való hagyatkozás, hivatkozás, még otthon, a szüleim családjában sem merült fel, pedig rendszeresen imádkozó, hívő emberek voltak. Későbbi életemben azt tapasztaltam, hogy az elvi alapon hitetlen embereknél, akiket megismertem, és a kérdésről sikerült velük beszélni, mindenkinél a „meg nem hallgatás” krízise volt az, ami miatt leszámoltak hitükkel.

Van-e akkor mégis megoldás?

Folytatom a személyes beszámolómat. Életem során sokszor kerültem kisebb-nagyobb krízishelyzetekbe. Mindig úgy véltem, hogy ismerve mások, esetleg pozitívak állított tapasztalatait, nem lehetek méltó rá, hogy meghallgassák a személyes kérésemet. Ezért nem is maradt számomra más, mint a hálaadás azért, amit kérés nélkül is megkaptam. Egyszer, nem túl régen, mégis oda kerültem, hogy kérek. De akkor úgy kértem, mint ahogyan Jákob küzdött az angyallal. Egyszer csak éreztem, hogy most meghallgattak. („Erő ment el belőlem”.) Úgy is volt. Nemsokára megtudtam, hogy kérésemet meghallgatták, „abban a az órában és percben”. Néhány hét után ismét következett egy krízis, és én ismét kértem. De ekkor minden kérésemre az volt a „nem-verbális” válasz, hogy NEM! Nem akartam beletörődni, de ismételt kérésemre is ugyanazt a választ kaptam. Úgy is lett. Most már, biztos, hogy kimerítettem a rám kiszabott „kérés-kvótát”. Van-e akkor válasz?
 

A legegyszerűbb

az Iszlám tanítás válasza: Allah akarata megy végbe a Földön, minden más akaraton keresztül. De Allah könyörületes, aki irgalmát kéri és a parancsai szerint él, azt „odaát” mindenért kárpótolja. Akkor „kertjeik alatt patakok folynak”, ahogyan a Korán ezzel a kedvelt képpel ábrázolja a mozlim üdvösséget. Az eleve elrendelés az Újszövetségben nem túl hangsúlyos tanítás. Csak Pál írja egy helyen (Róm9,18) „Ezért tehát, akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.” Talán egyetlen kitekintési lehetőség van ebből a „gödörből”: (Ján16,23/b) „megadja nektek az én nevemben”. Itt talán lehet remélnünk, hogy az adott szavakat úgy is lehet érteni, hogy az

 „én nevemben”

analógja a „király nevében”, a „köztársaság nevében” kifejezéseknek. Tehát: „a reám bízott hatalomnál fogva”, vagy másképpen: akire Jézus rábízza a hatalmát. Nincs több „fogódzó”.

Az (a) kérdés

a legnehezebb. Ugyanis ez voltaképpen a szabad akaratról szól. Amint a Mt13,24-ben olvasható, a mennyei Atya megengedi, hogy az aratásig a gonosz is azt tegye, amit akar. Pál szerint – és ezt jóformán az egész, a rómaiakhoz írott levélben bizonygatja – hiába minden jóra való igyekezet, a „test” rabságában nincs igazán szabad akaratom. (Rm7,14-25) Egyedül Krisztus erejével lehet szabadulnom a rosszra hajló akaratom rabságából. De aki nem fogadja el ezt a szabadságot, az marad a Törvényen kívüliség „szabadságában”. De a mennyei Atya mindezt megengedi, ahogyan az előbb hivatkozott példázatban az ellenség konkoly-vetését.

És a természet?

Szerintem nem a mennyei Atya akaratából pusztítanak a földrengések, árvizek, járványok, éhínségek sem. Egyszerűen, csak ilyen a „Természet” A mennyei Atya megengedi a teremtett világ szabad akaratának érvényesülését, a jövendő, remélten jobb, sikeresebben működő világ érdekében. A mi naprendszerünk sem jött volna létre ilyen formában, ha előtte egy óriáscsillag kimerülése, majd szupernóva formájában bekövetkező „katasztrófája” következtében nem jön létre az a „hulladék-felhő” amiből a naprendszerünk létrejött. A katasztrófák a Kozmosz – és ezen belül a Földünk – számára lehetőséget,

 „szabadságot” adnak a „továbblépésre”.

A Föld történetében többször volt már ilyen alkalom. Pl. amikor még gyakorlatilag nem voltak szárazföldi állatok, és a tengeriek év-százmilliókra alig változtak (ez volt az ammonites-ek kora) Majd jött egy katasztrófa, és az ammonites-ek kihaltak. Helyettük jöttek az őshalak, majd őket követve a szárazföldi gerincesek. Ezek csúcsán hosszú időre a dinoszauruszok „uralták a Földet”. Ez is zsákutcának bizonyult, mert nem működött a belső hőszabályozásuk. Újabb katasztrófa, és a dinoszauruszok is kihaltak. Megjelentek a melegvérűek, a csúcson az emberrel.

Az emberi történelemben

is vannak fejlődési, aztán stagnálási, „zsákutcás”, majd zaklatott változási időszakok. Ahogyan az ókori, rabszolgaságra épülő társdalom megmerevedett, erőforrásai kimerültek, jött egy katasztrófákkal (a népvándorlással) tarkított időszak után egy emberibb, irgalmasabb – és egyben hatékonyabb – korszak, a feudalizmus. Ahogyan ez is megrekedt, lemerevedett, jött az újabb – ismét katasztrófákkal teli – szakasz után a kapitalistának nevezett korszak. Valójában a régi, feudális, még együtt él sok helyen az újabb korral. Egy ilyen korszakváltás nemcsak gazdasági, társadalmi, hanem erős tudati váltással is együtt kell, hogy járjon. Mivel pedig az egész emberi társadalom ma már szorosan össze van hálózva (globalizálódott) addig nem kerül ez a váltás nyugvópontra, amíg tudatilag is nem homogenizálódik minden részében. Ez a váltás kb. 200 éve tart, és még nem látni a befejeződését (és a végső formáját sem). Nem kell elkeseredni, a feudalizmus érvényre jutása, megszilárdulása Európában mintegy 600 évig tartott.

Hogy visszatérjek az eredeti, (a) jelű kérdésre,

a mennyei Atya most is megengedi a társadalmi katasztrófákat, ahogyan a népvándorlást, a tatárdúlást, az Iszlám térhódítását, az európai vallásháborúkat, az újabb kori népirtásokat is megengedte. A személyeknek elégtételt ad odaát, a társadalom pedig néha elszégyellve, amit tett, látszólag okulva, fogadkozik, hogy (éppen) ilyen gonoszat már még egyszer nem tesz. Ha a világtörténelem folyását nézzük, valóban csökkenni látszik (különösen az utóbbi néhány évben) az irgalmatlan cselekedetek száma. De éppen azért vagyunk érzékenyebbek a „kisebb” irgalmatlanságokra. Egy következő alkalommal érdemes volna néhány – pozitív és negatív – példán megvizsgálni, hogy az irgalmasságnak a társadalom gyakorlatában (nevezzük néven: a politikában) való érvényre juttatása milyen hatással van a személyekre, az országokra és az egész emberi társadalom felemelkedésére. Azért használom az irgalmasságot (mint ahogyan már egy korábbi alkalommal kifejtettem, mert más – bizonyos értelemben több – akár a szeretetnél, akár a ma divatos „szolidaritás” fogalmánál.
 

Lukács evangéliumában,

a boldogság-mondásokat követően, Jézus a „szociális tanítása” végén mondja: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Csak így, egyszerűen: Atyátok.) Kiknek szól itt Jézus? „Ti, akik hallgattok engem.” Tehát azoknak, akik hallgatják Jézus – ebben a néhány sorban igen kemény – tanítását. Ebben a részben Jézus eléggé egyértelműen kifejti, mit ért irgalmasságon. („Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik titeket gyűlölnek…”) Eddig a keresztyén gyakorlat nagyobbrészt „mellőzte” ezeket a jézusi tanításokat, pedig ez hitelesíthetné igazán a keresztyén közösségek életét a kívülállók előtt. Talán most érkezett el ebben a dologban az „idők teljessége”, mert kezd helyenként elfogadottá válni az a szemlélet, hogy akkor is megbocsátok az ellenem vétőnek, ha az nem kér tőlem bocsánatot. (Pedig Jézus felállította már – a legmagasabb – mércét, mikor a kereszten így könyörgött: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”)

Nekem az irgalom többet jelent,

mint a szeretet. Számomra a szeretet túlnyomóan érzelmet jelent, míg az irgalom valami más: egy cselekvést megelőző döntés. Akit nem szeretek, sőt, akitől esetleg viszolygok, azzal is lehetek irgalmas, függetlenül attól, hogy ő igényli-e. Még az is megtörténhet, hogy egy – szerintem helyes – irgalmassági cselekedetet teszek felé, amit ő nem akar. Azért teszem, mert szerintem, amit teszek, az jó neki. (Ilyenkor úgy járhatok, mint az a jóakaró, aki egy vakot átvezet az úttesten, pedig nem is akart átmenni.) Ilyen esetek többnyire a kulturális szférában adódhatnak. Pl. mi a jó: tiltom, vagy megengedem a kendő, vagy a burka nyilvános viselését egy európai kulturális környezetben? Vagy ugyanebben a környezetben, egy állami intézményben (iskolában, kórházban) levegyem-e a keresztet, ha ez valakinek nem tetszik? Szerintem, meg kellene engedni – ha akarják – a burka viselését, de meg kell hagyni a keresztet is - ha már ott van – egy állami intézményben. Ami nem ellenkezik a közerkölccsel (az említettek pedig egyáltalán nem) akkor, akinek nem tetszik, nincs más lehetősége, mint eltűrni azt.

Az előbbi példák inkább a tolerancia fogalma alá tartoznak.

Az irgalom hiányának a súlyosabb esetei azok a helyzetek, amikor nem az eltűrésre, hanem valaminek a megváltoztatására ösztönöznek. Klasszikus az „irgalmas szamaritánus” jézusi példázata. A mai világ legnagyobb botránya a szegénység, vagy az oda vezető út, mint pl. a munkanélküliség. Régen, rendszerint, az „alamizsnálkodással” oldották meg a dolgot. Ha pedig a szegénység nagyon elharapódzott, akkor beindult a „bűnbakképzés”, mondván, hogy aki szegény, az lusta, csavargó, tolvaj, nyilván bűnöző. Az ószövetségi szemlélet szerint, ha valaki beteg, vagy szegény, azt a Mindenható az ő, vagy a szülei bűnéért bünteti a szegénységgel, vagy a betegséggel. Jézus élesen szembeszállt ezzel a szemlélettel és a személyes javak elosztását javasolta helyette.

A keresztyénség története úgy is leírható,

mint az ennek a parancsnak az elhárítására irányuló állandó magyarázatoknak a története. Természetesen, történtek „kilengések” az ellenkező irányba is (albigensek, valdensek, a Münzer és a Dózsa féle parasztlázadások) egészen máig, a különféle egalitárius, kommunisztikus mozgalmak során. Remélhetőleg a kapitalista gazdasági-társadalmi formáció, az emberiség társadalmi tudatának fejlődése során ki fogja termelni az ehhez illeszkedő teológiát (és társadalmi gyakorlatot) is. Hogy ez nem valószínű? Én bizonyos vagyok benne, mert a társadalom fejlettebb része már képes az irgalom gyakorlatát is beépíteni a társadalmi normák szövetébe. Csupán ezeket a szigetszerű megoldásokat kell globálisan elfogadtatni és elterjeszteni.

Az irgalom fogalma nem idegen

az Iszlámtól sem, hiszen a mozlim „miatyánk”, az első szúra, így kezdődik: „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében. Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak…” Ezen felül, az Iszlám második főparancsa az alamizsnálkodás, ami a társadalom akkori fejlettsége mellett igen pozitív követelmény volt. Sőt, az első szúra első sorával kezdődik az összes többi is: „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében”. Tehát, ez úgy is értelmezhető, hogy a szúra bevezető sora szerint kell az összes többi sort is értelmezni, mert ez minden mást felülír.
 

Mihez hasonló?

A szentírási szövegekből első ránézésre úgy tűnik, Jézus nagyon szerette volna a tanítványainak megmagyarázni, milyen a mennyek országa. („Hasonló az Isten országa…”) Ha viszont közelebbről megnézzük Jézusnak a hasonlatait, kitűnik, hogy nem a „túlvilágról” beszél ezekben a hasonlatokban, hanem Isten országának (uralmának, hatalmának) itt a Földön való megvalósulásáról. Amikor valóban a „túlvilágról” beszél, akkor is inkább azt próbálja megértetni a tanítványaival, hogy ki, miért kerül, vagy nem kerül be a „mennyországba”. Hogy ebben az „országban”ki van már benn, és milyen módon, ill. alakban, azt Jézus a szegény Lázárról szóló példabeszédben és a halottak feltámadásáról szóló magyarázatban tesz egyértelművé. Lk 20, 27-38 szerint: „akik méltónak ítéltettek arra, hogy részesei legyenek a jövendő világnak… az angyalokhoz lesznek hasonlók”. Ennek a „tájékoztatásnak” elégnek kellene lennie mindazok részére, akik tudni szeretnék:”mi lesz velem odaát?” Hát, ez bizony nem sok. A régebbi korokban annyi minden létezett, ami ismeretlen, titokzatos volt az ember számára, az volt a megszokott, ha a túlvilági dolgok is ezek közé, a nagy ismeretlenek körébe tartoztak. Ez is titok, „misztérium” volt. Az ókorban különösen vonzók voltak a titokzatossággal teli vallások.

A mai ember számára

kitágult a világ, egyre többet ismerünk meg a minket körülvevő valóságból. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek már „titkok” ismeretlen dolgok. Csak valahogy az ismeretlen „távolabb húzódott” tőlünk. De mindig vannak „ügyeletes titkok”. Olyan sokat tudunk a Világegyetemről (a Kozmoszról) de éppen nem rég derült ki, hogy a Kozmosz nagyobb részét egy „sötét anyag”, ill. „sötét energia” tölti ki, amiről gyakorlatilag semmit nem tudunk, és eddig azt sem tudjuk, hogyan detektálható, vizsgálható. Az ilyen, és ehhez hasonló dolgoknál viszont rendre azt tapasztalja az irántuk érdeklődő, hogy előbb-utóbb, az észlelési módszerek fejlődésével, az Ismeretlen megint egy szakasszal hátrább szorult, megint egy kicsivel többet ismerünk a minket körülvevő dolgokból. Bezzeg, az „Isten titkairól” ugyanannyit tudunk csupán, mint 2000 évvel ezelőtt. vannak, akik ebbe nem akarnak beletörődni, és tovább keresgélnek. Rá is találnak a különféle „ezoterikus tanokhoz”, amik valamiféle pótlékai akarnak lenni az embereknek a transzcendentális dolgok iránti kíváncsiságának. Pedig ezek zsákutcák, mert nincs mögöttük valóságos bizonyító apparátus, mint a természeti jelenségeknél. Talán, még a legközelebb a ”leírhatatlanhoz” az úgynevezett „halálközi élmények” tapasztalatairól szóló beszámolók jutnak. De ott is van egy határ, amit az odáig eljutottak nem léphetnek át.

Talán, mégis van egy lehetőség,

ami ugyan nem biztosítja a „természettudományos tapasztalás” szokásos kritériumait, de hát a természettudomány is már régen elrugaszkodott ezektől. (A „klasszikus” kritériumok szerint az a valóság bizonyítási alapja, ha egy tapasztalat reprodukálható, azaz: azonos körülmények között megismételhető.) A kozmológiában a tapasztalat megismételhetősége eleve lehetetlen, csupán hasonló eseményekből lehet következtetni az azonos körülményekre. (A Hubble-féle állandónál is – pedig a mai kozmológia alapdogmája – szintén lehet kételkedést okozó kérdéseket feltenni.) Tehát, kiegészítve a környező világ megismerésének a „klasszikus” módszerét, azon túl, a hasonló körülmények között tapasztalható, hasonló eseményekből való következtetések is jelenthetik a megismerés olyan módját, amiből aztán további következtetések is levonhatók.

 
És most jön a „nagy bukfenc”.

Ismeretes, hogy egy adott térben nagyon sokféle erő és sugárzás létezhet. Így pl. egyidejűleg. nagyon sokféle elektromágneses sugárzás, a röntgensugaraktól a rádióhullámokig. De ugyanott létezhet „sima” statikus mágneses térerő, no meg nyilván, ott is működik a gravitáció. És akkor mégnem beszéltünk azokról a kozmikus részecskékről (a neutrínókról), amik folyamatosan ezen a térrészen is áthaladnak, anélkül, hogy gyakorlatilag érzékelnénk azokat. Ha ezt a térrészt kétdimenziósra transzformálnánk, akkor ezek az ott, egyidejűleg jelen levő sugárzások, térerők, részecskeáramok úgy volnának leírhatók, mint egy könyv – vastagság nélküli – lapjai. Nem tudjuk, hogy a tudott, detektálható, ill. csak valószínűsíthető, a térben egyidejűleg jelen levő fizikai jelenségeken felül, nincsenek-e még mások is jelen. Hiszen nemrégen került feltételezésre, hogy még kell ott lennie a sötét anyagnak és a sötét energiának is, hiszen, ha nem volna, akkor – a kozmológusok szerint – felborulna az egész Kozmosz egyensúlya.
Ha pedig mindez létezik, nem létezhet-e ugyanott a transzcendentális valóság egy része is? Tehát, ha a ma, fizikainak, létezőnek mondott világ egy darabjában ennyi minden létezik anélkül, hogy különleges detektorok (szenzorok, érzékelők) nélkül nem látható, tudható, hogy ott van, nem lehetséges ugyanakkor a transzcendens világ egy részének jelenléte is? Ez a transzcendencia meg is jelenhet, megfelelő esetben. És, ha van megfelelő szenzor (mondjuk egy személy) akkor az érzékelheti a transzcendencia jelenlétét. Nem fikció ezek után az a vélekedés, hogy a mennyei Atya mindenütt jelen van. De az sem kelthet meglepetést, hogy – egyidejűleg akár – több „földöntúli személy, vagy hatás is jelen legyen ugyanott. Mert – amint az előbb láttuk – a tér egy részében akár nagyon sokféle „tényező” (sajnos, nem tudok jobb szót rá) létezhet. Ha pedig mindez létezik (és ki bizonyítja be az ellenkezőjét?) akkor a mennyei Atya nagyon közel van mindenkihez. Meg minden, és mindenki, ami, és aki odaát van. Csak meg kell találni a kapcsolatot, és használni kell. Meg kell tanulni a kapcsolattartás módját. De jó lenne, ha nem tartaná mindenki az eddig leírtakat teljesen nonszensznek, és legalább leállna rajta vitatkozni!
 

Ez a címbeli hasonlat jutott eszembe, amikor a MEE Stratégia 2.0-ról szóló híradást olvastam. Olyan értelemben, hogy itt valóban új tömlőről van-e itt szó, amikor egy szokványos intézmény-megújítási tréning szlogenjeit azzal a jelzővel egészítenek ki: spirituálisan. Valójában sem a megbeszélést/konferenciát, sem az arról szóló híradást nem akarom lebecsülni, hiszen örvendetes, hogy az MEE illetékes vezetői és az EHE (Evangélikus Hittudományi Egyetem) professzorai ilyen mértékű probléma-érzékenységet mutatnak az egyház jövője iránt. Nagyon szimpatikus az a szerénység, ahogyan a lehetséges folytatásról gondolkodnak. Amint a beszámoló írja: „a felvázolt stratégia… még mindig nyitott. Fontos lenne az egyházi, gyülekezeti és szakterületi megvalósítás átgondolása…”
Mi, az egyik zuglói bibliakörben, már többször foglalkoztunk a témával, elsősorban éppen az MEE vezetősége kezdeményezésének hatására. Ismét átgondolva a témát, először az a kérdés merült fel, hogy nem kellene-e egy kívülálló szemével is megvizsgálni, hogy mi lehet az oka az Ősegyház és a jelenlegi keresztény/keresztyén felekezetek missziói tevékenységében látható nagy hatékonysági különbségnek. Ha így nézzük a (hangsúlyozottan nem spirituális) tényezőket, akkor is találhatunk esetleg tanulságos észrevételeket. Részletesebben kifejtve, az első század Egyházának gyakorlata és környezete, valamint a jelenlegi egyházak és azok társadalmi, gazdasági, szociális környezete lényegesen különbözik egymástól. Az Egyház akkori és a mai keresztény/keresztyén egyházak viszonya a környezetükhöz is alapvetően megváltozott. Akkor egyszerre érvényesült a hívők közösségének teljes elkülönülése, lehatárolódása az őket körülvevő társadalomtól és a közösséget alkotó személyeknek a társadalomban való teljes benne élése. A mai egyházak személyileg és szervezetileg is teljesen beépültek a – korántsem keresztény szellemiségű – társadalmi szövetbe (anélkül, hogy arra érdemi befolyásuk lenne). Az egyházak tagjai egymás között viszont korántsem gyakorolják azt a feltétel nélküli szeretet-légkört (egyes kis sejteket kivéve) ami az első században élő gyakorlat volt.
De ha vissza akarnánk térni az első gyülekezetek gyakorlatához, nem folytathatnánk ott, ahol egyszer, a századok folyamán abbamaradt, mert minden megváltozott körülöttünk. De megváltozott a tudásunk, és megváltoztak az ismereteink is a környező világról. Átalakult a fogalmi rendszerünk. Egészen másként tudjuk leírni a dolgokat, okokat, mint 2000 évvel ezelőtt. Hol van itt akkor valami fix, valami állandó, amihez igazodhatunk? Nem marad más, mint a leírt, reánk hagyományozott Evangélium, és különösen a mennyei Atya irántunk és az egész emberiség felé megnyilvánuló, és ma is érvényes, feltétlen irgalma és szeretete. (Ennek hatása, paradox módon, áttételesen – csökevényesen bár – de megmutatkozik időnként, az elmúlt 60 év folyamán, a nagyhatalmak egyes racionális döntéseiben, ami nélkül az emberiség már rég kipusztult volna.)
Hogy egy kicsit közelebb juthassunk az Ősegyház és a jelenlegi egyházak helyzete közötti különbségek megértéséhez, most megkíséreljük szociológiailag megközelíteni azokat. Az Ősegyház azért volt vonzó a kortársak előtt, mert valódi, feltétel nélküli szeretetközösség volt a tagjai számára. A mai társadalmi körülményekre vetítve: együtt ülték meg teljes szeretettel az Agapét (ami több volt, mint a jelenlegi Úrvacsora) a gyülekezetbe tartozó cigányok, négerek, hajléktalanok, tanult emberek, melósok. Az Agapé, ami istentisztelet, bibliaóra, szeretetvendégség és Úrvacsora volt egyben, nem pótolható ennek a jelenkori „széttördelt” részeivel. Továbbá, az akkori világban még a gazdagok között is nagyobb volt a létbizonytalanság a gyakori betegségek, a korai elhalálozás miatt. Az alsóbb néposztályokhoz tartozóknál (még a rendszeres munkával rendelkezőknél is, (hiszen nagyobb részt rabszolgák voltak) nem a létbizonytalanság, hanem a teljes kilátástalanság volt általános. Ezért volt annyira vonzó, hogy az akkor nagyon is rövid élet utánra, az árnyak bizonytalan világa (a Hadész) helyett, az örök élet reményének bizonyosságát adta Krisztus a benne hívőknek.
Ma viszont nincs a halál utáni életnek olyan vonzereje (kivéve a legelesettebbeket). Szeretetközösséget viszont (a családok kis hányadát kivéve) jóformát sehol nem talál az utána vágyakozó. (Ezért van akkora vonzerejük a lelkesítő jellegű, sport, zenei, vagy más, esetleg ideológiai töltetű alkalmi közösségeknek.) Tehát, a recept egyszerűnek látszik: alapvetően meg kell újulniuk a fogyatkozó egyházak közösségeinek. (Vannak, akik gyarapodnak is. Nem csalás, vagy varázslás útján, hanem hiteles életmintájukkal.)
A hiteles keresztény életviteli minta mellett nem lehet elhanyagolni az Evangélium üzenetének a mai nyelven (mai fogalmakkal, kifejezésekkel, beszédmóddal való) közvetítését sem. Az erre való felkészülés nem nyelvtanórákat jelent, hanem a gyakorlati életbe való betagolódást. Aki missziónál, (elsősorban a lelkész) mielőtt gyülekezeti feladatot kapna, el kellene töltenie 2-3 évet kórházmisszióban, börtönmisszióban, drogmisszióban, vagy „csupán” fizikai munkában egy „munkabrigád” tagjaként. Ha ezek után még lelkeket akar menteni, akkor mehetne kicsiknek hittant tanítani egy elmaradott faluba.
Nagyon „bölcseket” szerettünk volna megállapítani, de, ha lementünk a gyakorlati szintre, láttuk, hogy nincs új recept, a többi mind felhőkakukkvár. Legfeljebb annyi a „modernség”, hogy sok-sok pénzt kellene áldozniuk a gyülekezeteknek arra, hogy sok főállású (különböző szakirányú képzettségű) gyülekezeti munkást tudjanak alkalmazni. Ha ez nem lesz, akkor semmi sem lesz. De komolyan!
Utána megkíséreltük mindezt még konkrétabban megfogalmazni, mintegy brainstorming (ötletszórás) formájában, személyenként és megszólalásonként egy-egy tőmondatban. A sorban felmerült gondolatokat már nem szerkesztettük össze, mert ebből jól látható, hogy a gondolatok többé-kevésbé összekapcsolódnak, összeolvasva pedig újabb gondolatokat indukálnak. Ezért – szerintem – így jó, ahogy’ van, ki-ki szűrje le belőle a saját tanulságát. Hiszem, hogy a Szentlélek itt is inspirál (természetesen a személyiségünk által „korrigálva”). Tehát, az ötletek, az eredeti sorban:
Rá kell hangolódni a másik ember személyére. A másik ember fontos Istennek. A közösségben ülve, legyen fontos számunkra, aki mellénk ült. Másokkal beszélve mindig hallgassuk meg a másikat. Fontos a velem kapcsolatba kerülő ember megismerése, elfogadása, olyannak, amilyen. Fontos, hogy a családomban átgondoltan, előrelátóan viselkedjem. Apró gesztusokból építkezve építhetem fel a bizalmi kapcsolatot a másik emberrel. Nem a nyilvános cselekedetek, hanem a háttérben végzett rendszeres viselkedés, tevékenység a fontos. Úgy közeledjem a másik felé, hogy érezze, nem tartom magam különbnek nála. A másik felé gyakorolt alázat, amikor tudom, hogy esetleg kevésbé vagyok értékes, erősíti a másikkal való kapcsolatomat. A régi társadalmi szerkezet, a kapcsolati viszonyok, az emberi normák, sokkal egyszerűbbek voltak, mint jelenleg, amikor nagyon nehéz helyesen viselkedni, beszélni. A környező világ egyre gyorsabban változik, az egyházak által közvetített viselkedési normák, gondolkodásmód erősen lemaradt. A „felzárkózáshoz” a ma élő emberek tudását, gondolkodásmódját, életstílusát kell először felmérni, ha érthetően, elfogadhatóan kívánjuk az Evangéliumot közvetíteni. Csak a másik ember ismeretében lehet eredményes az Evangélium elfogadtatása. A régi szemléletmódban, egyes tabuként kezelt normákban nem kell félni rugalmas kompromisszumok kötésétől. Akkor lehetünk eredményesebbek, ha az üdvösségre vezetés célja érdekében korszerűsítjük a megfogalmazásainkat. A hagyományos, népegyházi stílussal nem lehet eredményesen missziót végezni. Nem lehet eredményes misszió személyes (lelki) beszélgetések nélkül sem. Ekkor tudja a másik előhozni aggályait, félelmeit, esetleges félreértéseit. És ekkor, a személyes kitárulkozásban lehet a személyes Krisztust megmutatni. A másik emberrel csak akkor lehet élő, missziós kapcsolatom, ha nekem is erős kapcsolatom van a mennyei Atyával. A misszióban a közösségi környezet alapvető fontosságú, különösen a „célközönségre” szabott egyházi zene, mivel érzelmileg minden prédikációnál közelebb hoz Isten valóságának megéléséhez. Sajnos, jelenleg a most is rendszeresen hallható zenei alkalmaknak hiányzik a társadalom szélesebb részét elérő, profi hírverés. Erre egyházilag is többet kellene költeni.

AZ ADÓRENDSZER ÚJRAGONDOLÁSA

Az előzőkben többször is felmerült egyes feladatok (teljes, agy részleges) központi, állami finanszírozása. Ezeknek a forrásai az állami adó-, vagy adójellegű bevételek. Az adók szerkezetének, az adó mértékének meghatározása az egyik legnehezebb társadalmi (politikai) feladat. Ugyanis nincs olyan adórendszer, amivel minden társadalmi réteg, csoport egyformán egyetértene. Egy adórendszer kialakítása mindig súlyos kompromisszumok eredménye. Az is bizonyos, hogy egy nagyobb elfogadottságú rendszer nem okvetlenül a legjobb a társadalom nagyobb részére.

ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉS

Az adórendszert sokféleképpen lehet tagolni. Esetünkben első megközelítésben megkülönböztetem a tényleges adókat a biztosítás-jellegű adóktól. A biztosítás-jellegű adók: az egészségügyi biztosítás és a nyugdíjbiztosítás. A biztosítás egy szolidaritás-jellegű financiális konstrukció. Egyrészt kiegyenlíti az eseti, ill. strukturális előnyöket és a hátrányokat a rászorulók és az adott esetben rá nem szorulók között. Másrészt kiegyenlíti az előnyöket és a hátrányokat a magasabb és az alacsonyabb jövedelműek között. Amíg az említett pénzügyi konstrukció létre nem jött, addig a rászorulók vagy a korábbi takarékoskodásuk eredményére, vagy – ha ilyennel nem rendelkeztek – csupán a jobb módúak esetleges adakozási kedvére számíthattak. Később azok, akik megtehették, köthettek biztosítást betegség, halál, vagy időskori munkaképtelenség esetére. A porosz állam, pontosabban Bismarck kancellár „találmánya” volt a szegényebb néprétegek felkarolására a kötelező, állami nyugdíj- és betegbiztosítás bevezetése. Ennek a mintájára terjedt el a világ nagy részén ez a biztosítási forma, ami – ahol bevezették – nagymértékben csökkentette a létbizonytalanságot, javítva ez által a társadalom széles rétegei számára az élet minőségét. Ezek az államilag szervezett biztosítások nem bízzák az egyes egyénekre a jövőjükről való gondoskodást, hanem annak anyagi biztosítékát kötelezően, adó módjára behajtják az egyéneken, ill. azok munkaadóján. Amíg a népesség folyamatosan szaporodott, addig biztosított volt, hogy a következő nemzedék által befizetendő biztosítási járulék mindig elegendő lesz arra, hogy a kiöregedő, időskorban nyilván több betegséggel küszködő előző nemzedék nem fog hiányt szenvedni. Ahol a népszaporulat helyett népességfogyás következett/következik be, a csökkenő lakosság esetén az aktuális befizetés nem elegendő a szaporodó létszámú öreg és beteg azonos szintű ellátására. Így nincs más lehetőség, minthogy a mostani aktív korúaknak többet kell befizetniük, mint ami a most rászorulók szükséglete, előre tartalékolva a saját öregkorukra szükséges anyagiakat. Ráadásul arra is kell számítani, hogy az egészségügyi ellátás költsége évről-évre számottevően növekszik a korszerűbb és hatékonyabb (?) eszközök, valamint gyógyszerek miatt, ezért az egészségbiztosításnál is számottevő „elő-takarékosságra” van szükség. Az elő-takarékosságból következő többlet-finanszírozási igény nehezen fogadtatható el az érintettekkel, pedig ennek bevezetését már nem lehet sokáig elodázni. Csak akkor lehet ezt elfogadtatni, ha a gazdaság jövedelem-termelő képessége számottevően javulni fog, és ez által – remélhetően – a lakosság jövedelme is.

GYAKORLATI MEGGONDOLÁSOK

Olyan adózási struktúrára van szükség, hogy a kétségtelenül meglévő, de látens hazai vagyon a kívánt irányba mozduljon. Elsőként be kell vezetni, hogy ha valakinek jövedelme van, akkor nem a (közben még megemelendő) jelenlegi adókulcsokkal kelljen adóznia, hanem csupán 2-5%-kal, ha a jövedelmét a kormány által kijelölt befektetési alapba teszi. Ez az alap viszonylag magas, mondjuk 20%-os jövedelmet ajánl, aminek a felét az állam garantálja. Természetesen, ha az alap hozama magasabb, az is a befektetőé. Persze csak olyan feltétellel, hogy ha ezt a hozamot az alapból ki akarja venni, akkor a normál (magasabb) adót kell utána lerónia. De ha újra befekteti (visszaforgatja) az alapba, akkor csak az alapnál érvényes alacsony (mintegy névleges) adót kelljen megfizetnie. Több ilyen alapot lehetne szervezni, egy-egy fejlesztési célnak megfelelően.
A nem biztosítás-jellegű, tényleges adófajtákat alapvetően újra kellene gondolni. A – várhatóan – könnyebben megválaszolható kérdésektől a bonyolultabbak felé haladva, vannak járadékjellegű adók (földjáradék) jövedéki adók, egyéb, illeték jellegű adók, tevékenységhez kötött adók, jövedelemhez kötött adók, és adók, amik „csak úgy vannak”. Vannak adók, amik az eredeti funkciójukat elveszítették, mint pl. az üzemanyag adó, ami eredetileg a közutak karbantartását szolgálta volna, de az adófajta elveszítette az eredeti költségvetési kapcsolatát és kivetése egészen más szempontok szerint történik. Jelenleg szolgálja az üzemanyag kereskedők és feldolgozók bányajáradék-jellegű extraprofitjának csökkentését, továbbá azt a szempontot, hogy ne terhelje túl a szállítók költségeit, ösztönözzön a lehetőleg belföldi tankolásra stb.
Egy adóemeléssel, vagy –csökkentéssel nagyot tud bukni a költségvetés. Pl. az EU-hoz való csatlakozás után – mivel lehetőség nyílt rá – mind az exportnál, mind az importnál a végfelhasználó országnál, ill. a termelőnél (de mindenképpen nem Magyarországon) számolták el az Áfát, mivel a hazai magasabb volt a többi EU országénál, ezzel hatalmas „lyukat” ütve a hazai költségvetésen. Hasonló baki volt az egykulcsos szja mostani bevezetése úgy, hogy az ettől (tévesen) várt gazdasági élénkülés nem következett be. Tehát nagyon „csínján kell bánni” minden adóváltoztatással, különösen a csökkentéssel. Néhány százalékpontos adóemelést mindig sokkal könnyebben visel el a gazdaság, mint egy újabb, még oly racionális új adónemet.

ÉSSZERŰSÍTÉSI JAVASLATOK

Egy adófajta ésszerűsítése mindig előnyös, különösen, ha arányosabban teríti a terheket az adóalanyok között. Így pl. sürgető lenne az elektronikus, távolság-arányos útdíj bevezetése a főbb közutakon és az autópályákon. Bár nem adójellegű, de hasonló aránytalanságokat szüntetne meg az egész országra és minden közösségi közlekedésre kiterjedő elektronikus, kártyás, tarifafizetési rendszer bevezetése. Ennek a költségei, ha komplexen, más kártyás, vagy kártyássá tehető rendszerrel együtt kerülne bevezetésre, a bevezetés költségei 4-5 éven belül megtérülnének.

VAGYONADÓ

Lényeges, szemléletváltozást is tükröző, intézkedés lenne a már korábban említett vagyonadó. Nem előzmény nélküli, mert az előző kormány intézkedését kellene ésszerűsítve feléleszteni. Ráadásul ma is létezik, mint helyi adó, az ingatlanadó. Elsősorban általánossá kellene tenni, de csak egy – később megállapításra kerülő – értékküszöb fölött. A másik adózási változás az lenne, hogy minden ingatlan után progresszív adót kellene fizetni Az alsó értékszinten csak névlegeset, mintegy regisztrációs díjként, viszont a nagyobb értékűeknél keményen magasat. De, ha az adott ingatlan kellően hasznosítva van (lakott ingatlan, működő üzem, művelt terület) akkor az adó mértéke lecsökkenne egy elfogadhatóan alacsony szintre. Ha az adóalany nem fizeti meg a kivetett adót, akkor az adóhatóság az ingatlanra jelzálog-jogot jegyez be. Ha az adóalany adóssága eléri az ingatlan értékének 50%-át, vagy legalább öt éve nem fizetett adót, akkor az adóhatóság elárverezi az ingatlant. Ha ez nem sikerül, akkor az ingatlant tartós állami tulajdonba veszik. (Mennyi állami bérlakás keletkezhetne így!)
Kiemelten kellene adóztatni a használaton kívüli ingatlanokat, adminisztratív eszközökkel kontrollálva a tényleges használatot. Olyan erős nyomást gyakorolva a tulajdonosokra, hogy olcsóbb legyen egy ingatlant bérbe adni, mint magasan adózni utána. Hasonlóképpen kellene eljárni a földadó általánossá tétele során is, az adóalanynak előnyösebb legyen eladni, esetleg bérbe adni, mint parlagon hevertetni a földingatlanát.

ÖSSZEGZÉS

Mint látható, a leírt javaslatok nagy részben szembe mennek a bármelyik korábbi és jelenlegi kormány által deklarált elvekkel és különösen a gyakorlattal. De – véleményem szerint – stabil gazdasági fejlődés nem valósítható meg ezek – esetenként kompromisszumos – megvalósítása nélkül.
 

HATÉKONYSÁG ÉS EREDMÉNYESSÉG A KÖZÖSSÉGI INTÉZMÉNYEKNÉL

Amíg a rendszerváltás után a gazdaság más területein – bár felemás módon – de növekedett a társadalmi tevékenység hatékonysága, addig a közösségi (állami és/vagy önkormányzati) szerveknél, intézményeknél, vállalatoknál mára már finanszírozhatatlanná vált azok rossz hatékonyságú működtetése. Ráadásul ezek a szervek az alapfeladatukat nem látják el a társadalmi elvárásoknak megfelelő minőségben sem. A legneuralgikusabb területek ezen a téren: az egészségügy, az oktatás-nevelés, a közigazgatás, és a közösségi közlekedés. Mindegyik szervnél a kérdést a hatékonyság és az eredményesség szerint célszerű vizsgálni. A hatékonyság azt jelenti, hogy a feladatait a lehető legkisebb ráfordítással lássa el, míg az eredményesség azt jelenti, hogy a feladatait az elvárt követelmények szerint ténylegesen teljesítse.

EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS

Míg a szociális gondoskodásról szóló részben – többek között – az egészségügyi ellátás anyagi formájával (a társadalom-biztosítás egységesítendő rendszerével) itt az ellátás módjában való lehetséges és szükséges korrekcióval foglalkozom. Objektív felmérések sora bizonyítja, hogy az erőforrások jelenlegi elosztása és felhasználása helytelen. Olyan erősek a különböző orvos-lobbik és olyan nagy az ellenállás minden – esetleg mégoly előnyös – változással szemben, hogy bármilyen módosítást a rendszerben csak kis lépésenként lehet végrehajtani.
Az egészségügyi ellátásnak három fő területe van: az úgynevezett háziorvosi szolgálat, az ambuláns szakrendelés, valamint a kórházi, fekvőbeteg ellátás.
Az egészségügy renoválását az alapellátásnál kell elkezdeni. Ugyanis a betegforgalom döntő többsége itt jelentkezik. A háziorvosoknak minden lehetséges eszközt a rendelkezésére kell bocsátani, ami megkönnyíti, meggyorsítja a diagnosztikai munkájukat. Így helyben kell rendelkezniük EKG-val, mini-laborral, esetleg kisebb vizsgálatokra alkalmas röntgen-készülékkel. Továbbá, ahol nagyok a távolságok, ill. kicsi a település, ott be kell vezetni – háziorvos hiányában – a helyi szakasszisztensi (felcser) szolgálatot.
A háziorvosi szolgálat bevált és jól is működne, ha elegendő pénzzel rendelkezne. Sajnos, az állami normatíva régen nem elegendő a feladatai ellátására. Nem lehetne ezt az ágazatot sem kitenni az önkormányzatok pótfinanszírozási esetlegességének. További gond, hogy az orvosok nem a betegek eredményes meggyógyításában, hanem csupán az eseti ellátásában vannak érdekeltté téve. Ezért van aztán a „túlterheltségük” a feleslegesen visszatérő betegek miatt, aminek be nem vallott előnye az ismételt hálapénz-szolgáltatás. Az ambuláns (járóbeteg-ellátó) területen dolgozó orvosok, asszisztensek, ápolók (későbbiekben megtérülő) hatékonyságát nagymértékben lehetne növelni a több (labor, EKG, röntgen) eszköz közvetlen rendelkezésükre bocsátásával, az eredményességet pedig a finanszírozási és ellenőrzési módszerek átalakításával.
A szakorvosi rendelőintézeteket a háziorvosi szolgálathoz hasonló finanszírozási rendszerrel kellene ellátni és több diagnosztikai eszköz feletti közvetlen rendelkezés lehetőségével. Továbbá minden olyan beavatkozást, ami ambulánsan (vagy esetleg néhány órás fektetéssel) is ellátható, azt a fekvőbeteg ellátásból a szakrendelőkbe kell telepíteni. Természetesen ehhez több, további feltételt kell teljesíteni, mint pl. a szakrendelőkre adaptált gyógyítási protokollok kidolgozása.
A fekvőbeteg ellátásban azok a feladatok maradnának meg, amit máshol nem lehet, vagy nem gazdaságos elvégezni. Csak olyan gyógyítási egységek (osztályok) maradhatnának meg, ahol az adott szakfeladat biztonságosan, megfelelő létszámmal és eszközállománnyal állandóan elvégezhető. gyógyításához szükséges. A fekvőbeteg ellátásnál az egyes szakterületek „hotel-ellátását” integrálni kell, különösen a viszonylag kisebb létszámú szakosztályok esetében.
Az orvosokat érdekeltté kell tenni a minél gyorsabb, és lehetőleg végleges gyógyításban. Továbbá biztosítani kell a gyógyító folyamat kontrollját is, a felülvizsgáló szakorvosi szolgálat megerősítésével.
A krónikus betegek (szklerózis, szélütés, nem rehabilitálható időskori törések, elhúzódó rákos betegségek) esetében mára már nyilvánvalóvá vált, hogy az ilyen betegségek kórházi kezelése nálunk még hosszú ideig nem oldható meg megnyugtatóan. Az ilyen betegek családi gondozása a jelenlegi család-szerkezetben többnyire ugyancsak megoldhatatlan. Így át kell vennünk a nálunk jobb gazdasági helyzetben levő országok (jelenleg ott is zömében illegális) gyakorlatát: szállásért egyedülálló nő, vagy idősebb gyermektelen házaspár alkalmazása, gondozásért lakhatás biztosítása. Ebben az esetben törvényileg és szerződésben biztosítani kell, hogy amennyiben a feladatot nem végzik el megfelelően, ill. az ápolt meghal, akkor a lakhatási lehetőség is megszűnik.
Nem kerülhető meg, hogy az ellátásra igényt tartókat szűrni kell. Erre a legegyszerűbb módszer a „vizitdíj” ismételt bevezetése. Mégpedig a Németországban alkalmazott, bevált módon. Ott biztosítva van a szegények megfelelő ellátása, a visszatérítés, és még sok más, az alkalmazás során felmerült probléma megoldása. Ennek a módszernek a hazai bevezetése biztosítaná a „hálapénz” lassú kihalását is, egyidejűleg az ambuláns kezeléshez a szükséges többletforrást.

KÖZIGAZGATÁS

Az évtizedekkel ezelőtti és a legújabb átvilágítások, felmérések egyaránt megállapítják, hogy a közigazgatás minden funkcióban, területen és szinten messze túlméretezett. Ez onnan ered, hogy a közigazgatás legfelsőbb vezetői politikusok, és nem a közigazgatáshoz értő szakemberek. Ezért a beosztottjaik a munka természetét és mennyiségét tekintve „megvezetik” a főnöküket. Továbbá a közigazgatás az a hely, ahová mindig különösebb feltűnés nélkül „sine cura” állásokba el lehet helyezni a kedvezményezetteket. A nyilvánvalóan fölösleges beosztottakat meg azért sem lehet elbocsátani (a törvényi védelmen kívül) mert félni lehet az elbocsátott esetleges informális kapcsolatainak retorziójától. A problémát csak úgy lehet megoldani, ha a fölöttes szerv megbíz egy külső szakértő teamet a kérdéses terület racionalizálási javaslatának elkészítésével, és ennek a teamnek a javaslatait a megbízó saját hatáskörben hajtja végre. És mi lesz az elbocsátottakkal? Végre lesz elegendő munkaerő a „nem szeretem” feladatokra, pl. a szociális felmérő, gondozó stb. státuszok betöltésére. Ha pedig az elbocsátott a felajánlott lehetőséget nem fogadja el, akkor nyilván talált már egy neki tetsző másik munkát.

OKTATÁS/NEVELÉS

Oktatókat, nevelőket az évszázadok óta kialakult, és a mi kultúrkörünkben nem sokat változott feladatok eredményes elvégzésére alkalmazzák. Mára viszont úgy alakult, hogy a tanár (tanító, nevelő) nem felelős a végzett munkája minőségéért, mert hiányzik a független szakmai felügyelet. Legföljebb a (ki nem mondott) politikai, társadalmi elvárásoknak kell megfelelnie. És ha egy szülőnek ez nem tetszik, akkor elviszi – ha van rá lehetősége – egy másik iskolába. Viszont, a tanító, nevelő (szép nevén pedagógus) ha megfeszül, sem tudja a felkészíteni – megfelelő társadalmi, szakmai és anyagi támogatás hiányában – a rábízott tanulókat a szükséges társadalmi szerepük betöltésére. Úgy gondolom, hogy ez a probléma a jelenlegi társadalmunk legnagyobb baja, mert itt a társadalom jövőjéről van szó, és ez nem „költői túlzás”, hanem az éles valóság. Jelenleg elviselhetetlenül „hézagos” az egész oktatási-nevelési hálózat. Itt az újjáépítéshez nagyon sok pénz, türelem, (ideológiailag semleges) szakmai hozzáértés, valamint következetes építő munka szükséges.

KÖZÖSSÉGI KÖZLEKEDÉS

A közösségi személyszállításnak több, az egész közlekedést érintő hatása van, ezért együtt kell figyelni az egész komplexumot. Különösen nem akarok belemélyedni a kérdésbe, mert a közlekedés logisztikai, gazdasági és társadalmi elemzése eredményeképpen mindenképpen lehetne a jelenleginél hatékonyabb, gazdaságosabb, megfelelő javaslatokat tenni. Ezért itt nem tehetek mást, mint azt javaslom, hogy ezt az említett elemzést presztízs- és lobbi-érdekekre való tekintet nélkül, a megfelelő szakemberekkel mielőbb meg kell tenni, szükség szerint külföldi szakemberek bevonásával, a pozitív külföldi példák figyelembe vételével. A feladat elvégzése azért sürgős, mert jelenleg a költségvetésnek ez a terület az egyik legnagyobb terhet jelenti, pedig helyes intézkedések és működtetés esetén az erre vonatkozó terhek lényegesen csökkennének.
Akár országosan, akár a legtöbb településen szervezetlen, gazdaságtalan, és egyben szegényes a közösségi közlekedés minden fajtája. Érdekes, hogy ha egy részét átadják magántársaság üzemeltetésébe, mindjárt gazdaságos, korszerűsített lesz (a jelenlegi hivatalos propaganda ellenére). Természetesen, lehet szélhámosokkal, korrupcióval terhelten is privatizálni, hiszen nagyon nagy pénz van a közösségi közlekedésben. Lehet azt állami tulajdonban is gazdaságosan, közmegelégedésre is üzemeltetni, de csak feddhetetlen, jó szakemberekkel – és elegendő induló tőkével ellátva.

LAKHATÁS KÖZÖSSÉGI KÖLTSÉGEI

Szép eszme, hogy mindenkinek lehetőséget kell adni emberhez méltó lakásra. Különböző korokban, különböző indítékból, különböző országokban városi, vagy központi kezdeményezésből, vagy lakásokat építettek a rászorulóknak, vagy lakásépítéshez támogatást nyújtottak. Amint aztán a politikai akarat csökkent, vagy túl nagyok lettek a költségvetési terhek, ezeket a jó szándékú támogatásokat csökkentették, vagy meg is szüntették. 2002-ben is az előző kormány lakástámogatási akciójába rokkant bele a költségvetés.
A jelenlegi „kedvezményes” lakáshitelezési helyzet is olyan csapda, ami nem jó a „kedvezményezetteknek” és nem jó a kedvezményt menteni szándékozó kormánynak. Mindez úgy történik, hogy közben több százezer lakás üresen áll, nagyobb részük eladásra szánva. Két dolgot kellene tenni. (1) A korábban említett ingatlanadóval eladási (és főleg: bérbeadási) kényszert kell generálni, hogy akinek nincs lakása, legyen, minél olcsóbban, ha nem tulajdonba, akkor bérbe. (2) A „lelakott”, régi lakások felújítását kell ösztönözni, nem pedig újak építését. Ez munkaalkalmat adna, az elmaradt lakásépítések helyett, ráadásul egy felújítás munkaigényesebb, mint új lakás építése, tehát több munkaerőt lehetne így foglalkoztatni.
 

A KÖZÖSSÉGI TERHEK CSÖKKENTÉSE

A jelenlegi rossz gazdasági helyzetből való kilábalás egyik területe a gazdaság teljesítőképességének növelése, de a másik terület, a köz által hurcolt terhek csökkentése, legalább olyan fontos. Az említett két terület egymással erős kölcsönhatásban van, mert egyrészt a terhek egy része csökkenni fog a gazdaság felélénkülésével, másrészt a gazdaság fejlesztéséhez központi támogatást a terhek csökkentéséből lehet nyújtani. A közösségi terheknek nemcsak a mértéke, hanem a fajtája is igen számos. Ráadásul az egyes területek többé-kevésbé össze is függnek, így szeparált tárgyalásuk sem lehetséges. Nem teljes körűen és nem feltétlenül a fontosság sorrendjében említve, a következőket szeretném a továbbiakban számba venni:
(1)Szociális gondoskodás, és annak sok alrendszere. (2)Oktatás, nevelés, képzés. (3)Egészségügyi ellátás. (4)Közösségi közlekedés. (5)Lakhatás közösségi költségei.
 

ÁLLAMI IRÁNYÍTÁS KÉRDÉSEI

A közösséget érintő terhek nagy része abból származik, hogy az egyes szakági, központi területek felelősei nem jó gazdái a saját kompetenciájukba eső résznek. Mindegy, hogy ezt a „nem jó gazda” helyzetet mi okozza, a hozzá nem értés, a korrupció, vagy egyszerűen a tunyaság, az eredmény mindenképpen: sok elpazarolt drága erőforrás, az elvárt eredmények nélkül. Ezért rendszeresen visszatérő jelszó a közösségi szolgáltatások privatizációja. Pedig nem a privát tulajdonoson múlik a gazdasági élet döntő többségében, hogy ki a tulajdonos, hiszen a (magán) gazdálkodó egységek teljesítmény szerinti meghatározó részében a tulajdonosok közvetlenül egyáltalán nem vesznek részt a tulajdonuk működtetésében. A működtetés menedzserek feladata, a menedzserek megfelelő munkáját pedig a felügyelő bizottság ellenőrzi, a tulajdonosok nevében.
 Az lenne a helyes, ha az egyes közösségi (állami, önkormányzati stb.) szervezeteket, intézményeket is hasonló módon irányítanák. Hogy ez jól is működtethető, az igazolja, hogy vannak hatékonyan, gazdaságosan, eredményesen működő intézmények, szervezetek (ezek között kórházak, iskolák, kulturális intézmények, közszolgáltató vállalkozások) a többiekkel azonos feltételek mellett. Tehát elsősorban „bűnös” az alkalmatlan személyeknek menedzseri megbízást kiadó, ill. a működést nem, vagy rosszul ellenőrző szervezet, személy, intézmény. Ez pedig, már erősen politikai szint, ami fölött nincs valós tulajdonosi (társadalmi) kontroll. Túl drága viszont az egész közösség részére, ha a négyévenkénti társadalmi (választási) találgatás eredményeképpen megint – egy nagyon szépen beszélő – szélhámos kerül a kompetencia-helyzetbe. (A megoldás tabukat és – személyi és párt-– érdekeket sértene: Képviselői visszahívhatóság, Állami Számvevőszék, szakemberekből álló „felügyelőbizottság”, választási ciklusok közötti kinevezésekkel stb.?)

HÉTKÖZNAPI FEUDALIZMUS

A feudális társadalom egy adott történelmi korban alakult ki, amikor elég fejlett volt ahhoz, hogy kifejlődjön a hatalmi, függési viszonyoknak egy többlépcsős struktúrája. Ez tartósan stabilizálta a társadalom rendjét, kiszámíthatóvá tette az alattvalók életvitelét. A hierarchikus rend a függőségi láncban meghatározta az alulról felfelé irányuló szolgálati rendet és a lefelé irányuló védelmi kötelezettségeket. Az alattvalók a szolgálataikért, lojalitásukért megkapták az életvitelük – szigorúan meghatározott – stabil kereteit. Ez a rend nemcsak stabil volt, de merev is. Egy hierarchikus pozícióból csak kivételesen – pl. háborúban – lehetett kitörni. A lojalitás által megkövetelt – néha abszurd – szolgáltatásokat nem lehetett megtagadni. A rendszerből való minden kitörési kísérletet kegyetlenül megtoroltak.
Ez a társadalmi rend Európában kb. ezer évig fennmaradt. Csak akkor rendült meg, amikor a társadalom legalján túl sokan estek ki a rendszerből, ill. túl sokan voltak azok, akik a társadalmi helyzetükből feljebb akartak kerülni, mert – anyagilag, vagy tudásuk alapján – érdemesnek tartották magukat a hierarchia magasabb szintjén való elhelyezkedésre. Az európai feudalizmushoz hasonló rendszerek alakultak ki a világ más tájain is, Japántól az Iszlám országokig. Csupán ezeknél az országoknál ez a rendszer részben korábban alakult ki (pl. Kínában) ill. még ma is nagyrészt létezik (pl. Szaudarábiában).
Bár rendszeresen a szemünk előtt játszódik le, nem vesszük észre, hogy most is rendszeresen keletkeznek „modern” feudális rendszerek. Nem kell hozzá más, csak egy széleskörűen elismert (politikai) vezető, aki késztetést érez arra, hogy kiépítse a saját új-feudális hatalmát. Ha megteheti, kiépíti a maga hierarchikus rendszerét, ahol mindenki be van tagolva a hierarchia valamelyik lépcsőfokába és feltétlen lojalitással tartozik a saját felettesének, de kiváltképpen a rendszer fejének. A lojalitás kikényszerítése ezekben az új-feudális rendszerekben, (mivel ezeknél a „vezér” nem tud várni évszázadokat, amíg az általa elképzelt rend kialakul) időnként, a (feltételezett) illojálisakkal szemben némi erőszakkal is történhet.
A feltételezett illojálisaknak az új főnökhöz való feltétlenül hűségesekkel való felváltása könnyen a szakmai követelményeknek kevésbé megfelelő személyek kompetens pozícióba kerülésével járhat. Ez növelheti a lassú, bizonytalan, ill. hibás döntések arányát, ami – egy idő után – a rendszer ellehetetlenüléséhez vezethet. Továbbá, a feudális láncban részt vevő alattvalók – a hierarchikus rend szerint – a feltétlen kiszolgálási ténykedésükért tartós és hatékony védelemre számíthatnak a felsőbbségtől. Ez a stabil beágyazottság-érzés az alattvalók jelentős részét arra indíthatja, hogy a szolgálataikért további előnyök is „járnak” a többé-kevésbé tőlük függő, de a hierarchiába formálisan be nem tagolt környezetüktől. Ez pedig csökkentheti a környezetük felé szükségszerűen tett intézkedéseik (pl. adóbehajtás) hatékonyságát. Mindez, az előbb említett tényezőhöz hasonlóan, ugyancsak a rendszer működésképtelenségéhez vezethet.
 Az elmondottak szerint – és a modern történelem tapasztalatai alapján – ezek az új-feudális rendszerek nem maradhatnak fenn tartósan. Az egyik a belső hatékonyság rohamos csökkenése, ill. a mértéktelenül elburjánzó korrupció miatt, míg a másik azért, mert az egészségesebb társadalommal rendelkező társ-államok valamilyen módon ellehetetlenítik az adott új-feudális rendszer létezését. Ne gondoljuk, hogy ha egy ilyen formáció ellehetetlenül, nem keletkezhetnek újabbak, esetleg csupán regionálisan, vagy az „állam-gépezet” egy-egy szintjén, ahol adottak a körülmények egy vezetői elhivatottsággal rendelkező személy számára. Egy egészséges, modern társadalomban ilyen formáció szerencsére csak ideig-óráig tud megmaradni. De a meglévő példák mindig figyelmeztessenek arra, hogy ne engedjük a dudvát a fejünkre nőni, mert akkor sokkal nehezebb és több áldozattal jár annak kiirtása.

SZOCIÁLIS GONDOSKODÁS

A szociális gondoskodás alatt minden olyan közösségi támogatási szükségletet értek, ami az emberi élet során – az illető anyagi helyzetétől függően – előfordulhat. Így: házasság, lakhatási szükséglet, gyermekszülés, gyermeknevelés, iskoláztatás, (egyetemi, vagy más) képzés, betegellátás, táppénz, munkanélküli segély, rokkant-ellátás, nyugdíj. Aki nem rendelkezik nagyobb vagyonnal, életének több időszakában rászorulhat a szociális gondoskodás valamelyik fajtájára. Az említett támogatások mindegyike egyfajta biztosításnak is tekinthető. Ha az ezekben a biztosítási formákban való általános részvételt törvényileg kötelezővé teszik, akkor ez egy általános társadalombiztosítási rendszer. Sehol a világon – szerintem ésszerűtlenül – nem kapcsolják össze az összes rászorulási formát egységes rendszerbe, pedig valamilyen módon a gazdaságilag fejlettebb országokban minden állampolgártól mindezekre a „biztosítási esetekre” adót, vagy járulékot szednek az egyes jövedelmi szinteknek megfelelő mértékben.
A beszedett összegek aktuális felosztása a szükségletek szerint, hallgatólagos, vagy deklarált kompromisszum eredménye. Az elterjedt szemlélettel szemben a szociális gondoskodás előbbiekben vázolt közös rendszerbe foglalása megkönnyítheti annak felismerését, hogy jóformán mindenki rászorulhat valamikor (biztosítás jelleggel) a rendszer támogatására az élete (a családja élete) egy szakaszában. Az is nyilvánvaló, hogy a rendezett társadalmakban már sok évszázaddal ezelőtt műkötött valamilyen hasonló szociális támogatási forma (csak nyilván az akkori szükségleteknek, ill. anyagi lehetőségeknek megfelelő mértékben). Mindez akkor részben egy faluközösségen, ill. céhen belül, részben egyházi (kolostori) szervezet keretében történt. A társadalmi gondoskodás (társadalombiztosítás) javasolt, korszerűsített rendszerének – előbb vázolt – egységes szemléletű kezelése megkönnyítheti az erőforrásoknak az egyes gondoskodási formák közötti, a pillanatnyi szükségletnek megfelelő átcsoportosítását, ill. a normatíváknak, a szükséglet változása, bővülése esetén a megemelését – nagyobb társadalmi traumák nélkül.

A MÉLYSZEGÉNYSÉGBEN ÉLŐK

A szociális gazdálkodás egy külön elemzést igénylő területe a mélyszegénységben élők kiemelése a társadalom alatti helyzetükből és betagolása a társadalom aktív szereplői közé.
A társadalmi hierarchia alján levő, jellemzően tartós mélyszegénységben élőtársadalmi csoportok felzárkóztatása sokak véleménye szerint a kulturális felemelkedés kérdése. Ennek eleve ellene mond az a statisztikai tény, hogy a mélyszegénységben élők döntő többsége magyar nemzetiségű. Ez a csoport a lemaradásában több, mint száz éves hátrányt hurcol magával. Ugyanis őseik döntő többségében a Szabadságharc utáni fölosztásból kimaradt földnélküli jobbágyok, zsellérek. Ez a csoport többször volt a forradalmi mozgalmak élvonalában, 1848-ban, 1919-ben, 1945-49-ben. Egyes hangadóik ideiglenesen bele is kerültek a politika sodorvonalába, de a többség maradt a társadalom alsó szintjén. Első, viszonylagos felemelkedést a termelőszövetkezetek hoztak a számukra, de a rendszerváltás ismét visszacsúsztatta őket egy, már korábban meghaladott társadalmi megélhetési szintre, vagy az alá. Az a szomorú, hogy ez a társadalmi csoport civilizációsan kezdettől fogva kulturálisan beletagolódott a (korábban) mezőgazdaságból élő népesség egészébe és ezért nyomorúsága nem feltűnő a kívülállók számára. A vidéki társadalomba való beépülésük folytán részt vesznek a „szürke” és a „fekete” gazdaság peremén adódó rendszertelen megélhetési lehetőségekben.
A kívülállók számára a mélyszegénységben élők a romákat (cigányokat jelentik, pedig ez nem mindig igaz. Ezért a hírek mindig „róluk szólnak”. A kívülállók az esetükben összekeverik (olykor tudatosan össze is mossák) a kultúra és a civilizáció fogalmát. Hogy jellemző példával éljünk: a japánok és a kínaiak is tagjai az európai keresztény (eredetű) globális civilizációnak. (Ez szemléletesen ragadható meg a rendszeres tisztálkodástól az európai udvariassági formák betartásán keresztül az öltözködés bizonyos alapelemeiig.) Az említett népek emellett ápolnak és gyakorolnak olyan kulturális viselkedési formákat is, amik idegenek az euro-amerikai kultúrkörben. (De ez így is van jól.) Visszatérve az eredeti témánkhoz, a mélyszegénységben élők egy részénél a felemelkedés tudási, képzési feladatot jelent, míg más részénél, a tudási, képzési felemelés mellett a (ma már globálisnak tekinthető) civilizációs normákra való nevelés egy hangsúlyosnak tekintendő feladat.

MI KÖVETKEZIK MINDEBBŐL?

A parlagon heverő, képzetlen, „neveletlen”, a munkától elszokott, vagy munkát soha nem látott személyeket, és főleg az ilyen családi környezetben felnövő fiatalokat nevelni, képezni, tanítani kell. Ez pedig nem megy másképpen, mint (legalább a hétköznapokon működő) bennlakásos, alsó- és középfokú kollégiumokban. Mindehhez kellenek kollégiumok, nevelők, jól képzett (esetenként külföldi) tanárok, jól felszerelt iskolák, tanműhelyek, laboratóriumok. Indulásként – jobb hiányában – kevésbé képzett és motivált nevelő/oktató csapat is több a semminél. Így pl. az iskolák – amúgy is szükséges – racionalizálásából kikerült pedagógusokból, ill. az önkormányzatok esedékes racionalizálása miatt alkalmazás nélkül maradó ügyintézők közül lehet összeállítani az induló oktató-nevelő létszámot. Az új feladattal ellátottakat tanfolyamokon kell felkészíteni az új feladataikra. Motiválni kell őket, érezhető anyagi kompenzációval. Szakszerűségüket, elvárható minőségű feladatvégzésüket pedig rendszeres és nem formális szakfelügyeleti szervezettel kell biztosítani. Nyilván a szakfelügyelőket a szakmailag jobb minősítésű személyekből kell kiválasztani. Természetesen a szakfelügyelők javadalmazásának számottevően meg kell haladnia az általuk ellenőrzöttekét.
Tehát, a nevelés (az oktatás mellett) a „civilizálatlan” mélyszegénységben élők kiemelkedésében kulcsfontosságú. Pl. ha csak néhány roma gyerek van egy óvodában, vagy alsóbb iskolai osztályban, akkor (különösen, ha kiváló, karizmatikus személy a nevelő) van remény a felzárkóztatásra. Ha viszont eleve sok roma gyerek kerül egy csoportba, akkor – az otthoni visszahúzó környezet hatásával kiegészülve – a nevelési cél teljesülése ellehetetlenül. Ebben az esetben (és az esetek többségében ez a helyzet) csak a kollégiumi nevelés a célravezető. Ilyenkor fokozott teher hárul a kollégiumi nevelőkre. Nagyon kívánatos lenne ilyen hivatásra minél előbb, nagy létszámban, roma származásúak felvétele és minél gyorsabb képzése.
A mélyszegénységben élő, felnőtt, „neveletlen” (roma) személyek civilizálttá nevelése is megoldható, csak legfeljebb az így elsajátított viselkedés nem válik a személyiség részévé, és ha a pozitívan rá ható környezetből kiesik, ismét elhagyja az elsajátított viselkedési formákat. A civilizált viselkedési formák elsajátíttatása ekkor is előnyös, mert civilizált lakó-, ill. munka-környezetben ezután nem fognak idegen személyekként viselkedni. A roma felnőttek ösztönzése a környező társadalomba való beilleszkedésre több módon is eredményes lehet (pl. reménybeli, a társadalomban elfoglalható, magasabb pozíció) de a korábbi tapasztalatok szerint mindenképpen az anyagi előrehaladás biztosítása látszik a legeredményesebbnek.

A TÁRSADALOM ALATTIAK

A szociális gondoskodás speciális terepe a társadalom aljából is kihullottak, a hajléktalanok, a koldusok – társadalmi allergiát is kiváltó – rétegének helyzeti a javítása. Ez a réteg nemcsak az egyes személyek sorsában, hanem a megoldás lehetséges módjaiban is, személyenként igen eltérő kezelést igényel. Vannak, akik munkahely és lakhatási lehetőség elnyerése esetén simám beintegrálódnak az aktív társadalomba. Másokat egészségügyi és lelki rehabilitáció után ugyancsak be lehet integrálni. Vannak viszont olyanok, akiket élethosszig tartó gondozás alá kell helyezni, mert már annyira leépültek, hogy nem rehabilitálhatók. A társadalomnak viszont emberiességi kötelessége hogy ennek a néhány száz embernek ezt az ellátást nyújtsa, hiszen lehet, hogy valamikor a társadalom hasznos tagjai voltak, csak a szerencsétlen körülmények összejátszása miatt csúsztak a társadalom legalsó szintje alá.

STRUKTURÁLIS MUNKANÉLKÜLISÉG

Az ország gazdasági fejlődésének egyik erős korlátja a munkanélküliség magas aránya. Ha a munkanélküliséget részletesebben nézzük, akkor jól látható, hogy a nagyobb városok adatai alacsonyabbak az európai átlagnál. A vidéki, mezőgazdasági területeken viszont, ez az arány hihetetlenül magas. Ez az állapot a mezőgazdaság szerkezetének drasztikus megváltozásából következett be a rendszerváltás utáni időszakban. Amennyiben az előzőkben javasolt módon sikerül a mezőgazdaság termelési szerkezetét megfelelően átalakítani, úgy lassan, számottevően csökkenhet a mezőgazdaságban érdekelt területeken a munkanélküliség mértéke is. Ez viszont egy legalább 4-5 éves folyamat. A vidéki munkanélküliek nagy részét ennél gyorsabban is felszívhatja, ha a mezőgazdaság termelési szerkezetének átalakítását megelőzően, vagy azzal együtt, megtörténik a mélyen fekvő területek belvízmentesítése, ill. a vízfolyásoknak a megváltozott klimatikus viszonyok miatti megnövelt árvízvédelme, állami felügyelettel és irányítással, az e célra kivetett (rendszeres, állandó) földadóval finanszírozva.
Talán, ennél még sokkal jelentősebb eredményt lehetne elérni, ha lengyel, román mintára el tudnánk érni egy számottevő munkaerő exportot. Mindkét országban a kulcstényező az idegen nyelv tudása volt. A lengyeleknél – talán a német-fóbia és oroszellenesség következtében – már a rendszerváltás előtt minden általános és középiskolában intenzív angol nyelvoktatás folyt. Román nemzetiségűeknek pedig az olasz szókincs és nyelvtan – más, idegen nyelvekhez képest – fantasztikusan könnyű volt. Ha hazánkban a szakmunkásképzéssel egyidejűleg intenzíven idegen-nyelvet is oktatnának, akkor – különösen a fémipari szakmunkásoknál – még az egészségügyi alkalmazottaknál is nagyobb kivándorlási hajlandóságot lehetne tapasztalni. A külföldön dolgozónak nem kell munkanélküli segélyt adni, helyette a külföldön dolgozó anyagilag támogatja az itthon élő családját. Hogy ez milyen nagy jelentőségű, mutatja, hogy mindkét említett országból milliók (!) dolgoznak külföldön. (Valóban teljesülne az „egymillió munkahelyre” vonatkozó kampányígéret.)
 

IPARFEJLESZTÉS

A hazai gyökerű, korszerű ipar felfejlesztése nélkül nem lehetséges az ország gazdaságának tartós és jelentős felemelkedése. Ipar-fejlesztés viszont csak termék-fejlesztéssel indítható el eredményesen, de csak olyan termékeket érdemes fejleszteni, amelyekre elegendő piaci kereslet várható. Egy termék iránt akkor van megfelelő kereslet, ha az egy, vagy több jellemzőjében vonzóbb a vevő számára, mint egy másik, vele azonos, vagy hasonló igényt ellátó termék. A (globális) piac behatárolt. Ha egy terméket (szolgáltatást) megvesznek, akkor egyben arról döntenek, hogy egy, vagy több másikat nem vesznek meg. Hogy melyiket, az a vásárlóért folyó versenyben dől el. Tehát a cél vonzóbb termék előállítása. Esetleg egy újdonságé, olyané, ami még nem volt, vagy csak kevesek részére volt hozzáférhető. Amikor egy új, vagy könnyebben, olcsóbban hozzáférhető termék, szolgáltatás megjelenik a piacon, akkor robbanásszerű piaci keresletbővülés tapasztalható. Ilyen volt – többek között – a gépkocsinál, a TV-nél, a mobil telefonnál, a „fapados” repülésnél. Az a gyártó a „nyerő”, amelyik ezt elindítja, vagy időben felismeri.

GYÁRTMÁNYFEJLESZTÉS

Tehát a gyártandó terméknek a meglévő, esetleg a jelenleg nem látható (látens) keresletet kell kielégítenie. Fel kell fedezni olyan piaci réseket, ahol látens kereslet várható. Ez a vizsgálat nagy szakmai és piaci felkészültséget igényel, és nem garantált az elemzés előrejelzésének beválása. Megkönnyíti az elemzők dolgát, ha már létező kutatási eredményekre alapozzák előrejelzéseiket. Jól tájékozott, szakértő elemzők, esetleg több ezer lehetőség között szelektálva, tudnak néhány, beválást valószínűsítő témát találni. Ha viszont komolyan akarjuk a hazai iparfejlesztést elindítani, akkor ezt a költséget és szakmai ráfordítást nem lehet megtakarítani. Számottevően javítja az előkészítő elemzések hatékonyságát, ha sikerül olyan hazai találmányi, fejlesztési kezdemény-csírákat találni, amelyekből gyorsabban lehet piacképes terméket és gyártást fejleszteni. Tudomásom szerint hazánkban is vannak ilyenek, a biológia/mikrobiológia, a nanotechnológia, a természetes energiaforrások (szélturbina), a fotó-elektromos eszközök (napelemek) – így, általánosabban megfogalmazva, a termék-skála nagyon szélesre nyitott – területein.
Az igazán nagy hozzáadott értéket produkáló termékek a gyártóeszközök. Ilyenek nagyon sokfélék lehetnek, speciális tudást (gyártás-technológiai ismereteket) tartalmaznak. Nagy részük viszonylag kis darabszámban készül és ezek a gyártó-eszközök lényegében egy-egy termék-előállítási fázis technológiai ismereteinek a megvalósítói. Ebbe a körbe lehet sorolni az orvosi diagnosztikai, ill. gyógyászati eszközöket is. Németország exportjának tekintélyes hányadát, kínai exportjának nagyobb részét a (gép)-gyártó eszközök kivitele adja. Az Osztrák-Magyar Monarchiában minden Monarchia-résznek megvolt a saját gyártóeszköz-gyártási profilja. Magyarország – többek között – malomipari és mezőgazdasági gépeket, komplett villamos-ipari berendezéseket, Galícia textilipari gépeket, Csehország szerszámgépeket, Ausztria kohászati és hengerműveket gyártott elsősorban, nemcsak a Monarchia ipara, mezőgazdasága számára, hanem Dél-Amerikától Távol-Keletig az egész világra. Ezen az úton indult el annak idején Japán, majd Kína, India és most Brazília újabb-kori fejlődése is. Hazánkban talán a legeredményesebb az, az innováció-fejlesztő módszer lehetne, ami az egész világra érvényesnek tekinthető. Ez a módszer – úgy tűnik – régen Magyarországon, és ma is a világ technológia-fejlesztésben élenjáró országaiban (USA, Japán, Németország) jól működik. Ugyanis, ezekben az országokban az egyetemekkel való együttműködést adó-könnyítésekkel, célzott támogatásokkal nagymértékben segítik. Hazánkban is az innováció, a műszaki fejlesztés aranykora volt, amikor az egyetemi oktatók bekapcsolódtak a hazai nagyvállalatok műszaki fejlesztési feladataiba, ill. a vállalati fejlesztők vállalták a szakterületükbe eső témák előadását az egyetemen. Akkor hazánkban is több, az egyetemi demonstrációs igényeket kielégítő „sufni-műhelyből” lett korszerű nagyvállalat (Süss- gyár, Gamma-művek, Csonka-gépgyár, Zelenka-labor.) Később, ezeket az együttműködéseket (közkeletű néven KK-munkákat) szerintem, nagyrészt az ebből kimaradtak szakmai-anyagi irigysége miatt felszámolták. Pedig akkor indult fejlődésnek a magyar műszeripar is. Sajnos, a hazai műszer- és a gyártóeszköz-gyártás a rendszerváltás során tönkrement, ill. külföldi befektetőknek elprivatizálták, akik ezek nagyobb részét megszüntették (Csepeli Precíziós Gépgyár, orvosi- és mérőműszer gyárak, mezőgazdasági gépgyárak). A gyártóeszköz gyártás újraindításának magját a kutatóintézeti, egyetemi tanszéki feladatokat ellátó kisvállalkozások adhatják, miként régebben nálunk (és most is, az egész világon).
Magyar fejlesztésű innovatív termékek megjelenése a világpiacon nem elsősorban állami támogatás függvénye. Bár hatékony felhasználás esetén az állami (és EU) támogatás semmiképpen sem elhanyagolható, a legfontosabb mégis az innováció menedzselése. Szerintem – és az eddigi csekély hatékonyság erre mutat – a sima pályáztatási rendszer nem megfelelő. Ugyanis hazánkban igen ritka az önmenedzselési képesség, továbbá elenyésző nálunk a közgazdasági és innovációs készség egyidejű megléte egyazon személyben, ill. munkacsoportban. Nagy hiányosság még, hogy az internet korában, szakmai körökben milyen alacsony szintű az idegen (angol) nyelv tudása, és ennek eredményeként a nemzetközi szakmai tájékozottság. Ezért – a nemzetközi gyakorlattól eltérően – a helyett, hogy az illetékesek egy kényelmes irodában várnának a kiírt pályázataik beérkezésére, kutató munkát kell végezniük, az országot (de különösen az egyetemek táját) járva, újabb innovatív ötletekre vadászva. De nem elegendő az új ötleteket megtalálni, hanem azokat el is kell segíteni a megvalósításig és a világpiacra való kijutásig. Sok magyar találmányra csodálkozott rá a média, de azon túl nem történt semmi. Tehát: profi menedzserekre van szükség, a befektetői (kockázati) tőke oldaláról, megfelelő állami garanciavállalással.

ÚJ TERMÉKFAJTÁK

Világtrend az energiatermelés és energiafelhasználás teljesen új alapokra helyezése. Ez nagyon szerteágazó tevékenységek fejlesztését jelentheti, amelyek mindegyikének megvan az optimális felhasználási területe. Ezek általában nem kell, hogy konkuráljanak egymással, adott helyen és adott alkalmazási körben a legcélszerűbb megoldást adhatják. Ilyen „befutott” módszer pl. az új épületek fokozott szigetelése (ill. meglévő épületek utószigetelése). Erre a területre már hazánkban is kiépült a megfelelő szerelési infrastruktúra. Biztos, hogy a nagyobb volumenű felhasználás további hazai gyártó kapacitás kiépítését is igényelné.
A geotermikus energia-felhasználás régi hazai „hobbi-téma”. Bár a meglévő hőforrások kihasználása még nem teljes körű, mégis igazi fejlődés (és fejlesztés) elsősorban a helyi, geotermikus hőcserélőktől várható. Hazánk területének nagyobb részén ez a viszonylag új technológia használhatónak látszik, és – napkollektorokkal kiegészítve, vagy azok nélkül – a lakossági fűtési energia-felhasználásnak a drasztikus csökkenését tenné lehetővé. Nem mellékesen egy hazai iparág fejlesztését is szolgálná. Ez is egy területe a biztosan megtérülő hitellehetőségnek.
Magyarország – az előzetes híradások szerint – rendelkezik egy újszerű szélkerék-konstrukcióval is, a függőleges hengeres „szélkerékkel”. Szerintem minden lehetőséget meg kellene adni a fejlesztőknek, hogy ebből mielőbb piacképes termék legyen. Ezt a terméket nemcsak a hazai, hanem gyakorlatilag az egész világpiacon is korlátlan mennyiségben el lehetne adni, mégpedig igen magas hozzáadott-érték aránnyal.
A foto-elektromos energiatermelő eszközök termelése – a híradások szerint – hazánkban is rövidesen megindul, de az volna a cél, hogy ne csak kínai félkész-termékekből, hanem – hazai ráfejlesztés eredményeképpen – teljes vertikumában hazai alapanyagokból és mielőbb hazai eszközökkel készüljenek ilyenek. Erre egy hazai kutatóbázist kellene kialakítani, esetleg külföldi (vagy külföldön dolgozó magyar) kutatók bevonásával.
Eldőlni látszik, hogy a mobil elektromos meghajtást még egy ideig elsősorban lítium-alapú akkumulátorokkal oldják meg. Nagy a nemzetközi versenyfutás, hogy ki tudja a legjobb hatásfokú, legtartósabb, legolcsóbb energiatárolókat kifejleszteni és gyártani. Hatalmas előnyt jelentene, ha ennek a versenynek akár csak egy kis szeletébe be tudnánk szállni. Hasonló mértékű, bár nem olyan látványos verseny folyik az elektromos meghajtású kerékagy-motorok fejlesztésében. Ez is egy olyan terület, ahol a hazai szellemi tőkét – akár csak bedolgozóként – mozgósítani kellene.
Az elektromos hajtású járműveknek három területen jelentkezhet különösen az előnye. Az első az üzemi kiszolgáló gépek területe. Nem ok nélkül való, hogy az elektromos targoncákat már hosszú évtizedek óta használják. Ilyen kiszolgáló munkagépeket – a mai akkumulátorok teljesítményével – a mezőgazdaságban is lehetne használni, pl., mint gyümölcs-betakarítási segédgépeket. (Mezőgazdasági nagyüzemben már láttam ilyent Spanyolországban.)
A másik alkalmazási terület az áruelosztást szolgáló kis-teherautóké. Ez sem új, hiszen amikor még versenyzett a járművekben a benzines motor az elektromossal, akkor a Magyar Posta széleskörűen használta a Csonka János által gyártott elektromos hajtású járműveket. A mai fejlettség mellett a kis-haszonjárműveknél az elektromos meghajtású ismét gazdaságosabb a robbanómotorosnál, mert olcsóbb az üzemeltetése és karbantartása.
A harmadik, nagy előnnyel fejleszthető terület az elektromos robogóké. Már több helyen is gyártanak ilyeneket, többek között hazánkban is, csak nem nagy szériában, mivel jelenleg viszonylag kicsi a kereslet iránta. Ez könnyen érthető, hiszen a robogó nálunk csak hobbi-eszköznek számít. Ennek elsősorban klimatikus oka van. Ahol a robogók elterjedtek, Dél Európában, ott ritkábban esik az eső és nincs olyan hideg télen. Ha a robogók klimatikus kitettségét legalább csökkenteni lehetne, akkor biztosan nagyobb keletje volna azoknak.
Viszont láttam már olyan, könnyű, úgynevezett buborék-karosszériát, amely véd az eső és a hideg szél ellen. Az egész burkolat könnyű műanyag, és felül átlátszó. Egy ilyen közlekedési eszköz ára egy normál személyautónak legfeljebb ötöde, tehát második járműként is számításba jöhet. Fiataloknak pedig különösen alkalmas. Lehet normális utcai ruhában is használni, hiszen ezen utazva a ruha nem károsodik. Mivel tömege egy személyautónak mintegy tizede, tehát ennyivel olcsóbb az üzemeltetése. Aki egy ilyen konstrukció gyártására időben rááll, az a nemzetközi piacon is komoly eladási volumennel számolhat
Ennyi szép, egyelőre virtuális példa után fokozottan merül fel a kérdés: no de honnan lenne mindehhez pénz? Lehet, hogy egy előrelátó, fantáziadús, szakértői kormányzat belefog a konkrét gazdaságszervezési munkába, innen-onnan összekaparva hozzá szükséges anyagi erőforrásokat, de elakad a megvalósítással, mert az néhány nagyságrenddel nagyobb ráfordítást igényelne. Itt jöhetne egy korrigált adópolitika. Lehet ugyan esetleg külföldi kölcsönt is felvenni, egy biztos, rövidebb távú megtérülés esetén, de elsősorban hazai erőforrásokat volna célszerű igénybe venni. Viszont az előbb ismertetett témákra egyelőre nem tülekednek sem a hazai, sem a külföldi befektetők. Ezzel a gonddal foglalkozik jelen írás egyik, később következő fejezete.

MAGÁNVÉLEMÉNY

Ez a blogbejegyzés egy sorozat (a Magánvélemény_1-5) első része. Ez a sorozat a jelen  blogfolyamnak (kerdesekes.blog.hu) az előzőktől különböző része, mert valóban "magánvélemény". Nem lett megbeszélve, egyeztetve a bibliaórai körrel, mint - jellemzően - az előzők. Azért éreztem mégis késztetést felvitelre, mert a korábban jelzett sok gazdasági/társadalmi problémára kínál  speciálisan hazai megoldásokat. Annyiban illeszkedik az előző bejegyzésekhez, hogy a javasolt megoldások - reményem szerint - nem ellenkeznek az evangéliumi tanítással, sőt lehetőleg azok szellemében készültek. Ettől még lehet, hogy a javaslatok helytelenek, de készséggel javítok azokon, ha arra job megoldást kínál valaki.

MI INDÍTOTT A MEGÍRÁSRA

Nagyon elszomorít, hogy az ország gazdaságának – amúgy is alacsony – fajlagos jövedelemtermelő képessége korántsem a lehetőségeinknek megfelelően gyarapodik. Ez igaz bármely kormányzati ciklusra, bár nem egyforma mértékben. Ennek egyik fő okát az egyes gazdaságpolitikák – eltérő mértékű és irányú, de egyformán előnytelen – módszereiben látom. Általános hiányosság, hogy a gazdaság dinamizálását – különböző gazdaságpolitikai elméletek alapján – makrogazdasági szemlélettel akarják megoldani, az egyes elméleteket kritika nélkül alkalmazni. A különböző receptek alapvető baja, hogy az egész gazdaságot mintegy „felülről”, makrogazdasági jellemzők, statisztikák tükrében látják. Ha beavatkoznak a gazdaságba, akkor „nem látják az egyes fákat az erdőtől”. Hiányzik továbbá a kormányzatoknál az a gyakorlati gazdasági vezetői szemlélet, ami egy speciális látásmódot ad. Egy gazdasági vezető, mielőtt döntést hoz, megvizsgálja a döntésének várható összes hatását, kockázatát. Tapasztalatból tudom – mert több kormányzati gazdasági döntés előkészítésében is részt vettem – hogy ha volt is előírás az esedékes döntés várható következményeinek a vizsgálatára, az ún. „hatásvizsgálat” nem volt kellően széleskörű, és rendszerint csak becsült adatokon alapult. Egy intézkedés általában egyes gazdasági résztvevőket (célzottan) előnyösen, míg más, nem figyelt résztvevőket pedig (akaratlanul) különösen hátrányosan érintett.

AGGÁLYAIM

Hatékonyan beavatkozni csak az adott terület „mikro-szerkezetének” az ismeretében lehet. Ehhez – persze – igen mély, részletekbe menő ismeretek kellenek, ami jelenleg nem várható el az országos szintű intézkedési kompetenciával rendelkező döntéshozóktól. Így aztán, amint az gyakran előfordul, a különböző – magukat szakértőnek beállító – lobbycsoportok könnyen „megvezetik” az illetékes döntéshozókat. A probléma megoldhatatlannak látszik, mert egy – az adott szakterületen járatlan – döntéshozó nem tudhatja, kinek van igaza? Tisztában vagyok avval, hogy a következőkben előadott javaslatok tekintetében sem tudok senkit meggyőzni a saját igazamról, mert a mit leírok – egy, a  reálgazdaság megfelelő területein járatlanabb külső szemlélő számára – javaslataim mindegyike akár a valóságtól elrugaszkodott délibábos ábránd is lehetne. Egy javaslat helyességét csak a megvalósítás eredményessége bizonyíthatja. Továbbá az is igaz, hogy az egyes javaslatok sok, komoly befolyással rendelkező csoportot esetenként fájdalmasan érintenének, annak bevezetése esetén. Van-e olyan kormányzat, amely hajlandó egy erős befolyással rendelkező társadalmi csoporttal szemben az akaratát érvényesíteni? Csak végveszélyben, amikor már ez sem számít. Na, hát ez a javaslat-csomag egy ilyen („vészhelyzeti”) esetre készült. A javaslatokban több, mozdíthatatlan, „tabu-jellegű” elv, szokás, vélemény megtörésének az igénye is jelentkezik. Ezek a tabu-jellegű korlátok is megnehezítik több – egyébként nyilvánvalóan szükséges – változtatások bevezetését, hogy továbbra is akadályozzanak minden érdemi javítást. Jó szerencsét a bátraknak!
Reménykedem, hogy lesz egyszer egy olyan pillanat, amikor az aktuális politikai vezetés az összes ötletből kifogy, és gazdasági vészhelyzetben már az elveszíthető voksokra sem tud tekintettel lenni, ezért kénytelen lesz olyan alapvető, hosszú-távú gazdaságpolitikai intézkedéseket hozni, amelyek végre megindítják az országot a tartós, megalapozott, jelentős gazdasági felemelkedés útján. Mivel a szükséges intézkedések a társadalom- és a gazdaságpolitika szinte minden területére ki kell, hogy terjedjenek, egy széleskörű, több részterületre vonatkozó programot szükséges felvázolni.

A GAZDASÁGI ERŐ NÖVELÉSE

Úgy vélem, talán a legtöbbet tárgyalt – és valóban az egyik legaktuálisabb – probléma-csoporttal, a gazdaság teljesítőképességével érdemes elsőként foglalkozni. Sokan a gazdaság gyenge teljesítőképessége helyett, annak következményeit, mint pl. az állami eladósodottságot, vagy a költségvetési hiányt, esetleg a helytelen adópolitikát helyezik érdeklődésük középpontjába. Pedig az a fő probléma, hogy ha nem képződik az ország gazdaságában elegendő jövedelem, akkor nincs mit megadóztatni, nincs miből központi költségeket fizetni.
Az állami költségvetés hiányának csökkentése, ideális esetben egyensúlyba hozása a központi kiadások lefaragásával (amit most világszerte szinte egyetlen megoldásnak tekintenek) nem hozhatja meg a tőle elvárt eredményt. Ugyanis minden megszorítás, egyben valahol termelési, eladási, és fogyasztási csökkenést is okoz. Ez pedig adóbevétel kieséssel jár, tehát egy megszorítás – más csatornákon keresztül – ugyanakkor a költségvetés bevételeinek csökkenését is okozza. Ez olyan, mint amikor a kutya kergeti a saját farkát.
Ha viszont a gazdaság teljesítőképességét úgy kívánják növelni, hogy külön, kiemelt, erősen kontrollált célok nélkül – támogatások, ill. hitel formájában – pénzt visznek be a gazdaságba, attól nem várható egyértelműen a gazdaság élénkülése. Ráadásul, ha mindez hitelből valósul meg, az így beinvesztált pénzt is egyszer vissza kell fizetni. Pedig, ha nem következik be a kívánt gazdasági növekedés, akkor a hitelt nincs miből visszafizetni. Az előző kormány is beleesett ebbe a gödörbe.
De hát akkor hogyan lehet kitörni ebből a negatív spirálból? Az ország gazdasági irányítóinak le kell szállniuk a „magas lóról” és konkrét, célzott gazdaságszervezési feladatokat kell végezniük. Természetesen ez megfelelő szakismereteket kíván. Nem elegendő úgynevezett tanácsadókat alkalmazni, gazdaságszervezői ismeretekkel rendelkező vezetők kellenek a legfelsőbb szinttől, végig, a végrehajtó szintig. A kiválasztásra kerülő szakembereknél nem a pártállás, nem a lojalitás, hanem az addig végrehajtott feladatok kell, hogy referenciaként szolgáljanak. Hogy ez illúzió? Nem, mert ha léteznek jól vezetett nagyvállalatok is profi főnökökkel, akkor az „ország-szintű” gazdaságszervezés (különösen egy ilyen kis országnál) nem jelenthet lényegesen nagyobb gondot. Egy ország – ebben a tekintetben – nem különbözik egy több profilt vivő globális nagyvállalattól.
De hadd hozzak példákat az állami szektorból: Miért van az, hogy egy állami közmű vállalat jól és veszteség nélkül működik, míg egy másik, hasonló körülmények között levő, veszteséges és a vele szemben támasztott közszolgáltatási követelményeknek sem felel meg? Mert a tévesen kiválasztott vezető a rábízott vállalatot, nem képes jól irányítani. Hasonló példákat lehet felhozni a kórházaknál, vagy akár az önkormányzatok köréből is. Ebben az írásban elsősorban mégsem az állami, ill. önkormányzati tulajdonú, kezelésű cégekkel, intézményekkel, ill. maguknak az önkormányzatoknak a működésével foglalkozom. (Bár ezek is fontosak, azért, mert ezeken keresztül áramlik ki a költségvetési pénz nagy része, és nem mindegy, hogy ezek milyen hatékonysággal végzik a feladataikat.)

JAVÍTÁSI LEHETŐSÉGEK

Visszatérve az alapvető problémához, az ország gazdaságának a legnagyobb gondja a gazdaság alacsony jövedelem-termelő képessége. Ezen a problémán, többféle módon lehet segíteni. Az egyik ilyen: sok munkahelyen, sokat dolgozni, alacsony bérköltségek mellett. De a sok munkahely nem terem minden bokorban, új munkahelyek létesítése („teremtése”) pedig drága dolog. Egy munkahely létesítése országos átlagban legalább hatmillió forint (épület, gyártóeszközök, belső infrastruktúra, munkaerő- és anyagszállítási eszközök stb.) És akkor még nem említettem a csatlakozó kereskedelmi és marketing költségeket. Ezért találó szlogen a munkahely-„teremtés”, mert ez egy varázslással egyenértékű dolog.

KIINDULÁSI FELTÉTELEK

Helyes az a vélemény, hogy modern, termelő nagyüzemek becsábítása az országba csak csonka megoldás, ha azok nem szervesen az ország gazdaságából nőttek ki. Szerves fejlődés viszont kreatív, célirányos gazdaságfejlesztéssel lehetséges. Egy gazdaságfejlesztéshez elsősorban megfelelő infrastruktúra kell. Az infrastruktúra legfontosabb eleme a megfelelő munkaerő. Nem akármilyen, hanem az olyan, mint a japán, a német, a svájci, a kínai. Mi ezeknek a közös tulajdonságuk? Szorgalmas, pontos, fegyelmezett, tanulékony. (Tehát nem okvetlenül olcsó, és nem baj, ha magas adók terhelik!) Egy beruházási telephelyet a világon két fő tényező alapján döntenek el: (1) Legyen ott sok olyan munkaerő, mint amilyen az előbb említett országokban van. (2) Legyen elég közel a felvevő piacokhoz. Amint látható, a második követelmény csak másodlagos, akkor számit csak inkább, ha a végtermék nagy és súlyos. (Mint pl. egy autó.) Az infrastruktúra után a legfontosabb a magas „hozzáadott érték”. Tehát, ha a termékben nem a felhasznált anyag és munkaerő értéke (mennyisége) a nagy, hanem a benne megtestesülő szellemi teljesítmény. (Azaz: a benne levő kutatási, fejlesztési, találmányi, egyediségi érték.)
Tehát, az igazán előnyös megoldás magas hozzáadott értékű termelés meghonosítása lenne. Ebben az esetben a fejlett, nagyon termelékeny, nagyipari, széria-termeléshez hasonlóan, az effektív (a termék előállítására fordított) munkabér költsége viszonylag alacsony – bár magasabb az előzőnél. De, amíg a nagyipari termelésnél a legmagasabb költségtényező a gyártó berendezések amortizációja és az alapanyagok költsége, addig a magas hozzáadott értéket előállító termelésben a legnagyobb tényező a szellemi jellegű hozzáadott érték, a know-how. Magas hozzáadott értékkel bírnak pl. az új fejlesztésű termékek, ahol a termék újdonságát, a kifejlesztésére fordított (többségében szellemi jellegű) költségeket lehet a termék árában érvényesíteni. Ezen az úton érdemes és szükséges minél előbb – a jelenleginél sokkal nagyobb intenzitással, szellemi és anyagi ráfordítással – elindulni, de a várható eredmény esetleges, (talál-mány függő) és időigényes.

MEZŐGAZDASÁG/ÉLELMISZERIPAR

Szerencsére több más módja is van a hozzáadott érték növelésének. Egy ilyen, további módja a termék feldolgozottsági fokának a növelése. Az élelmiszeripar sok területen nyújt erre példát. (Pl. sajtfélék – a tej helyett, sütemények – a búza helyett, konzervek – a zöldség és a gyümölcs helyett.)
Ezért először a mezőgazdasággal és az ahhoz csatlakozó iparágakkal kívánok foglalkozni, mert ezektől remélhető a leghamarabb az ország gazdaságának a jövedelem-bővülése. Akkor jövedelmező egy gazdasági ágazat működése, ha más országoknál termelékenyebben, magasabb hozzáadott-érték aránnyal állítja elő a termékeit. A mezőgazdaság esetében, hazánkban, ez például akkor valósulhat meg, ha a szántóföldi növények mellett/helyett mindenütt, ahol gazdaságosan megtehető, zöldség- és gyümölcstermesztésre állnak át.
Országunk szerencséjére, a magyar klimatikus viszonyok mellett egyes zöldségféléket, mint pl. a paprika és a paradicsom, ízletesebb minőségben tudjuk előállítani, mint máshol Európában. Természetesen csak akkor találhat piacra a megfelelő áron és a kínált mennyiségben a megtermelt áru, ha másoknál termelékenyebben (tehát olcsóbban) kerül előállításra. Továbbá, alapvető követelmény az állandó, homogén minőség, az előírt határidőre és a kért mennyiségben való szállítás. A minőséghez hozzá tartozik szép és jól szállítható csomagolás is. Mindezeket a követelményeket csak akkor lehet teljesíteni, ha a terméket nagyüzemi módszerekkel állítják elő.
A biztonságos értékesítést elősegíti, ha a termelők, ill. termeltetők hosszú távra szerződést kötnek nemzetközi áruház-láncokkal. Egy ilyen zöldség-termelési/termeltetési konstrukció 2-3 év alatt felállítható és beindítható, különösen, ha biztosítják hozzá a megfelelő törvényi, szabályozási hátteret és az ilyen fejlesztési célra lehívható EU támogatásokat. Hasonló konstrukcióban 5-6 év alatt fel lehetne fejleszteni egyes, nálunk különösen magas íz-értékkel bíró gyümölcsök termelési mennyiségét is. Ilyenek pl.: a meggy, a cseresznye, a málna, a ribizli, a nemes szeder, a sárgabarack. Mivel mindezek termelése – a nagyüzemi módszerek mellett is – sokkal nagyobb fajlagos munkaigényű a szántóföldi növényekhez képest, a zöldség- gyümölcs-termelés bővülése nagyon hamar felszívná a vidéki munkaerő-fölösleget.
Ki lehetne használni a zöldség- és gyümölcs-termesztésnek az együtthatási (szinergikus) lehetőségeit is. Ugyanis a nagyobb volumenű, homogén minőségű termeléshez szükséges anyagok, eszközök, berendezések, gépek nagyobb volumenű hazai gyártása is gazdaságosabbá válik. Továbbá, a zöldség-gyümölcs termékek tovább-feldolgozása is további termelés-bővülést jelenthet. A befőtteken, lekvárokon felül a külföld által nem ismert magyar ételek konzervként, félkész ételként, mélyhűtött áruként való elterjesztése ugyancsak export-lehetőséget és további munkaerő igényt jelenthetne. Ehhez le lehetne szerződni nagyobb nemzetközi áruház-láncokkal. Ahogyan rendeznek nálunk olasz-heteket, francia-heteket, spanyol-heteket, ugyanúgy lehetne máshol magyar-heteket rendezni, bemutatóval, ételkóstolóval, recept-prospektusokkal. Például nálunk nagy vevőköre van a különféle mélyhűtött krumplistésztáknak, míg máshol teljesen ismeretlenek. Lehet, hogy az ilyen marketing nem olyan előkelő, mint a folyton unszolt bormarketing, de biztos, hogy ugyanúgy hozhat jövedelmet a hazai termelésnek.
Mivel egy ilyen irányú fejlesztésnek jó felszívó hatása van a kevéssé képzett munkaerőre is, a gazdaság jövedelemtermelő képességén felül a szociális terhek csökkentésében is számottevő szerepe lehet. Hogy egy ilyen jellegű mezőgazdasági fejlesztés elinduljon, mindenképpen szükséges lenne, hogy a mezőgazdasági termelő üzemek és a világkereskedelem között működnének olyan transzmissziós jellegű – esetleg külföldi – cégek, amelyek (esetleg akár koncesszió formájában) a szükséges tőke és know-how birtokában képesek lennének a folyamat megszervezésére, létrehozására és tartós üzemeltetésére. Ezek a szervezetek (nem feltétlenül kizárólag hazai tulajdonú) ügynökségként a termeltetéstől az értékesítésig minden gazdaságszervezési feladatot ellátnának. Így, pl. a termelőket ellátnák technológiával, termelési eszközökkel, elvégeznék a termékek világpiaci terítését, a nagy, és tervezhető volumenű szállításokkal akár monopol árakat diktálva. Hazánkban már volt ilyen kezdeményezés, a Bábolnai IKR, ill. a hasonló jellegű baromfi-integráció. Állami oldalról a legfontosabb támogatás a törvényi környezet javítása, ezen belül a szállítói szerződési fegyelem biztosítása, a beszállítónak és a vevőnek a szerződési feltételektől való eltérése elleni hatásos szankcionálással.
 

A ciklus végén
Az előző, közel nyolcvan hosszabb-rövidebb blog bejegyzés tartalmának nagyobb része nem mostanában született. Ezek az utóbbi 12 év alatt megtartott bibliaórai megbeszélések előkészítő, ill. tartalmi szövegei. A bibliaórai közösség kezdete az idők homályába vész. Bizonyos folytonosságot kb. 50 évre lehet visszakövetni, de a régi résztvevők közül már csak ketten járunk rendszeresen ezekre az alkalmakra. Érdekes módon, a rendszeres résztvevők száma az évek, évtizedek alatt nem változott. Úgy látszik, a gyülekezetben meglévő sok alkalom közül ennek a hangvételére is vannak mindig társak.
12 évvel ezelőtt jött szokásba, hogy az előkészítő anyagot, majd a konklúziót számítógépen rögzítettük. Először a lelkész, majd átvállaltam a rögzítés feladatát. A szétküldés, ill. a sokszorosítás feladatát továbbra is lelkészünk végzi. Kb. egy éve merült fel az elkészült szövegek szélesebb körben való publikálása, missziós céllal. Meg kell jegyezni, hogy az alkalmak 30-40 %-ában vendég-előadóink voltak, akiknek a szövegei is nagyobbrészt megvannak, de mivel a saját hosszabb távú programunkba csak nehezen voltak beilleszthetők, eltekintettünk azok blog formára való átszerkesztésétől. Így is, az eredeti anyag a 400 oldalt is meghaladta, ami tulajdonképpen nem is sok, mivel egy lelkész, egyetlen évben tartott prédikációinak leírt szövege 250-500 oldal között mozoghat. A bibliakör jelenleg is él, és az írásban rögzítésre ezután kerülő szövegeket feltehetően célszerű lesz a blog portálra feltenni. Csupán a blog bejegyzések gyakorisága fog drasztikusan lecsökkenni.
Visszaolvasva 12 évnyi anyagot, úgy tűnik, azok aktualitása nem nagyon változott. A témákat, tartalmat tekintve, sokszor nem nehéz akár az évjáratot is megbecsülni. Folyamatosan olvasva kitapintható egy bizonyos szemléletváltozás, amit semmiképpen nem mondanék fejlődésnek, inkább érésnek. Sok köztük a személyes hangvételű, nyilván azért, mert ez látszott az adott szöveghez illőnek. Bár felfedezhetők bizonyos tematikus csoportok, de ez a tagolás korántsem következetes. Így sikerült. Legalább változatos, és ez mégsem egy könyv. A felületes olvasó is felfedezheti, hogy vannak széttördelt és vannak összekényszerített témacsoportok. Sok bennük az ismétlés, ami rendszerint a téma (sikeres, vagy sikertelen) újrafogalmazásának szándékából (kényszeréből) fakad. Bevallom, az elkészült szövegekből egy nagyobb téma még hátravan. Ezt – több részre tördelve – még szándékozom feltenni e portálra. Tartalmát tekintve, annyira kilóg a többi kötül, mint a Jelenések az Újszövetségből. Tartalmában is utópiának tűnik, pedig szerintem nagyobbrészt megvalósíthatónak tartom –gazdasági racionalitását tekintve. Politikai racionalitása viszont közel semmi.
Bizonyosan sokaknak feltűnik a közösségi, ill. a gazdasági, társadalmi normák és normasértések (bűnök) hangsúlyos jelenléte. Ez tudatos, mivel – szerintem – a mai korban ezek szerepe, jelentősége lényegesen megnőtt, Jézus korához képest. Sajnos, a gazdasági cselekvések esetében széleskörű vita tárgya, hogy mikr, mit kell tenni. Pedig, ha valaki teheti a jót (a helyeset) és nem teszi, akkor az, bűne annak. Hiába mondom, hogy – szerintem – mi a helyes, ha más, mást mond. Nagyon nagy szükségünk volna a Szentlélek vezetésére sok szakmai ismeretre, tapasztalatra, hogy helyes döntéseket lehessen hozni. Általában, az egész blog cikluson végighúzódó eminens szándék az Evangélium mai nyelvre, gondolkodásmódra, életvitelre való lefordítása. Minden, erre vonatkozó észrevételt, javaslatot, kritikát örömmel fogadunk! Egyebekben, az egész blog folyam rendszerezésére, kiegészítésére vonatkozó szándékot örömmel fogadunk, akár munkatársi ajánlatképpen is.
Az utóbbi években különösen megtanultam, hogy az „odafenn valóknál” semmi sem fontosabb, és mindent ennek tudatában kell végeznem. (2 Kor 5,1-5)
 

A Miatyánknak a sorrendben a harmadik kérése: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Ez nem a mennyei manna kérése, ennek nem az égből kell érkeznie, ezt itt a Földön kell megtermelni és szétosztani, vagy megvásárolni. Ez a kérés is olyan, mint a többi, nem az égből pottyantják közénk, nekünk, az emberiségnek kell realizálnia. Ha nincs, az miattunk nem lett, mert mi nem tettük meg érte azt, ami ránk tartozik. A Miatyánk jellemzően olyan kéréseket tartalmaz, amik megvalósulása magán az emberiség összességén múlik. Tehát nem kérések a mennyei Atya felé, hanem egy, Jézus által előírt program a számunkra. Nem csak a keresztyének számára csupán, hiszen önmagukban nem vagyunk képesek megvalósítani – például – a szállást, az oktatást, a fűtést és még több minden mást.
A mindennapi kenyér ma globális program, amiből nekünk, keresztyéneknek, tevékenyen kell a részünket kivennünk. Abban van speciális felelősségünk, hogy Jézus tanítása szerint minden embernek megkülönböztetés nélkül kell részesülnie a „mindennapi kenyérből”, tehát a ma világnormának tekinthető (az ENSZ által deklarált) alapvető ellátásból. Hogy ebbe „hétköznapi szinten” bele tudjunk szólni, ahhoz némi (gazdasági) ismeretekre is szert kell tennünk. Szerintem nem véletlen, hogy a negyedik kérés („és bocsásd meg…”) előtt áll. Ahogyan a népi mondás is tartja: „Üres gyomrúaknak az Úr Jézus sem prédikált”. A bűnbánatról, bűnbocsánatról szóló igehirdetés hiteltelen, ha egyidejűleg nem törődünk az emberiség alapvető testi szükségleteivel. Úgy gondolom, hogy a gazdaságról szóló elemző diszkusszió előtt még külön ezt a néhány szót érdemes megereszteni.
A gazdaságról szóló megbeszélések során nem szabad a szemünk elől téveszteni, hogy eredeti szándékunk szerint ennek célja olyan javaslatok kidolgozása, amikkel az egyházi vezetőség illetékesei elé járulhatunk az Egyház és a hazai társadalom javára. A javaslatoknak a lehető legtárgyszerűbbeknek kell lenniük, a megvalósíthatóság reményével. És egyben olyanoknak, amelyek pozitív formában hívják fel a társadalom figyelmét magára a javaslattevőre, a MEE-re. Megelőlegezve a sok-sok oldalas elemzés végkövetkeztetését, kiemelek néhányat azokból.
A társadalom nevelésében, a fiatalok gondolkodásának meghatározásában – a történelem tanúsága szerint – kiemelkedő szerepe volt a kollégiumi nevelésnek. Nem hiába helyezett erre nagy hangsúlyt Loyolai Szent Ignác. A rend 18. századi első betiltásáig 700 körül volt a rend által vezetett kollégiumok száma. Magyarországi példa, hogy a rend kollégiumainak döntő szerepük volt az ellenreformációban. Pázmány Péter is ott lett református nemesből az ellenreformáció vezetője. A mostani állami iskola-átvételi hullám keretében feltehetően könnyen lehetne államilag finanszírozott ev. diák-kollégiumokhoz jutni. Mivel a MEE-ben elég jelentős hitoktatói pedagógus-képzés folyik (részben vidéki, kihelyezett tagozatokban) Az ott képzetteket jól be lehetne állítani akár kollégiumi nevelő-tanárnak is. Ha ez a tevékenység jól van vezetve, akkor sok elkötelezett, képzett fiatalt lehet nyerni a MEE-nek.
A mezőgazdaság jelenlegi, a jövedelem-termelő képességében igen elmaradt állapotán gyökeresen lehetne javítani – dán mintájú – termeltető-értékesítő szövetkezetek szervezésével. A dolgot akár egyházi oldalról is lehetne kezdeményezni, a dániai testvér-egyházon keresztül. A módszerek, a törvényi keretek, a szakismeretek, és esetleg az ottani befektetők bevonásával viszonylag gyorsan és hatékonyan lehetne ebben a kérdésben előrehaladni. Itt – nyilván – az egyházi oldal a kezdeményezés és a tevékenységek beindítása után teljesen a szakmai képviselőkre hagyhatná a tevékenységet, de az indításra az egyházi kezdeményezés nélkül semmi esély nem látszik. Az emlékezetben viszont – egy eredményes indítás után – mindenképpen megmaradna a MEE szerepe.
 

Közöttetek van

A cím idézet, Lukács17, 21-ből. Nagyon sokféleképpen hallottam, olvastam az idézett igét magyarázni. Most számomra az a magyarázat látszik a legjobbnak, mely szerint Jézus a „közöttetek van” kifejezéssel csak azt akarta mondani: „a ti közösségetekben van”. Mármint a tanítványok közösségében van jelen Isten országa. Ez örülni való, de egyben felelősség is. A keresztyének közössége Isten országát képviseli itt a Földön. És amikor Isten országának a (teljesebb) eljöveteléért imádkozunk, akkor a saját programunkat adjuk meg. Mert ki mások által jöhetne el Isten országa, ha nem a tanítványok által? Az Isten országának eljövetele sürgető dolog, mert „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését”. (Róma 8, 19) Ennek a programnak a megvalósításában 2000 éve nagy lemaradásban nagyunk mi, tanítványok. Itt és most, nekünk, magyar evangélikusoknak, nem a mi feladatunk, kompetenciánk egy világ-program megalkotása és végrehajtása. Csak a mi szűkebb körünkben kellene ezt elvégezni, a Magyarországi Evangélikus Egyházban.

Krízis van a világban,

válság van Európában, bajok vannak hazánkban is. A válságnak talán a legátfogóbb jellemzője lehetne: nagy a létbizonytalanság. Országonként, területenként, társadalmi csoportonként, személyenként más és más látszik a legnagyobb bajnak. Az emberiségnek, amióta létezik, mindig küzdenie kellett a létbizonytalanság ellen. Különböző korokban más és más volt a legnagyobb gondja az emberiségnek. A primitív korban a természeti erők voltak elsősorban a létbizonytalanság okozói. Később az egyes ember-csoportok közötti harc, az élet-lehetőségeknek a mások kárára való kiterjesztése. Amióta az embernek személyes tudata van, azóta nemcsak a jelen kihívásai és a múlt tapasztalatai adják létének tudatát, hanem a jövő bizonytalanságaitól való félelem is.
Az ember megtanult védekezni a várható természeti események ellen, de ezáltal még érzékelhetőbbé vált számára mindaz, aminek a bekövetkeztét nem tudja előre látni, és ezért nem is képes elhárítani, annak idejét sem tudja kiszámítani. A létének esetlegességével talán akkor szembesült először, amikor tudatára ébredt saját életének biztosan bekövetkező, de kiszámíthatatlan időpontban megtörténő végére. Ezért mérik úgy az archeológusok, a paleoantropológusok az emberi tudatos lét kezdeteit a vallási tevékenységre utaló jelektől. A természeten kívüli hatalmak felé történő hasonló („vallási”) próbálkozásokat tehetett az ember a tudatos létének a kezdetétől, a kiszámíthatatlan események (járványos betegségek, természeti csapás) elleni védekezésre. Ahogyan az emberi társadalom fejlődött, úgy egyre több bizonytalanság erejét, hatását sikerült (helyileg, vagy általánosabban) csökkenteni. Ahogyan a kiszámíthatatlan események hatása csökkent, azzal együtt nőtt a társadalom nagy részének komfort (kényelem) érzete. Egyre többet és mélyebben tudunk a bennünket körülvevő világról, a természetről. Mindezek ellenére nem javul érezhetően a létbizonytalanság érzésünk. Ma is a – nem várt, de jóformán bármikor megtörténhető – események adják a személyes létbizonytalanságunk döntő részét. Ezek közül a legaktuálisabbak: a megélhetés elvesztése, betegség, saját magunk, vagy közeli hozzátartozónk halála.
Sokszor a létbizonytalanság érzését nem a valós tények okozzák. Egyszerűen csak tapasztalom, hogy így érzek. Hogy könnyebben érthető legyen, ez nem más, mint egy szorongás-érzés. Ha erős, akkor az embert akár teljesen lebéníthatja. Ilyenkor, ha keressük az okát, sokszor találunk is. De ezek többnyire nem valós tények, vagy legfeljebb csak olyan dolgok, amik nem kellene, hogy személyünkben érintsenek. Vannak élethelyzetek, amik érthetően váltanak ki szorongást, de vannak olyan személyek, akik mintegy rá vannak hangolva a szorongásra. Úgy mondják: „aggodalmaskodó a természete”. Van, aki a neveltetésénél fogva lesz ilyen, mást valami nagy trauma ért, és ettől vált szorongóvá. Aki ilyen állapotban él, szinte mindig attól fél, hogy valamit nem jól csinált. Sokszor különös ok nélküli bűntudata van. Aki ilyenné nevelődött, az rendszerint békét lel, ha felfedezi a mennyei Atya bűnbocsátó irgalmát. Számára azon túl nincs szorongás, mert nem számít, hogy a bűntudata valós, vagy téves volt. Sok megtérésnek és hívő életnek is – szerintem – a gyökere itt található.

Az emberiség fejlettebb része

(különösen az elmúlt 100-150 évben) sokat tett a személyes létbizonytalanság és az országok közötti konfliktusok csökkentésére. Az emberek világa – sokak szemében – mégis halad a csőd, a káosz felé. Kérdés, van-e, lehet-e képessége, lehetősége, kompetenciája Krisztus mai tanítványainak arra, hogy „a világ dolgaiba” belelássanak, beleszóljanak? A létbizonytalanság egyik – ma már, az átlagos európai ember számára csak ritkán fontos – tényezőjében bizonyosan megtehetik, sőt meg kell tenniük: Ez pedig, a halál és az örök élet kérdése. A szokásos válasz eléggé egyértelmű és egyszerű: Fogadd el a mennyei Atya bűnbocsátó kegyelmét, vele az örök élet ígéretét, és biztos reményed van az örök életre. (A megoldás – első közelítésben – könnyűnek látszik, de a megvalósítás nagyon nehéz. Ugyanis, a Krisztus melletti döntéstől kezdve nem élhetem a saját kényelmes életemet, hanem következetesen Krisztus tanítása szerint kell élnem. Melyik, magát keresztyénnek valló ember követi valóságosan – kis és nagy dolgokban – a tanítást? Nem a parancsot, a tanítást.)
Két másik – jelen társadalmunkban a legaktuálisabb – bizonytalansági tényezőben (a személyek közötti kapcsolat, illetőleg a gazdasági kérdések tekintetében) már nem olyan egyszerű a keresztyének (és hangsúlyozottan a MEE) kompetenciájának a kifejtése. A személyek közötti – másképpen mondva: társadalmi – kapcsolatokban az egyház régebben egyértelműen „normaadónak” számított. Ahogyan fejlődött, változott az emberi társadalom szerkezete, az egyháznak (és általában a vallási életet reprezentáló szervezeteknek) a gazdasági, állami kapcsolatrendszerekbe sem betekintése, sem kompetenciája nem maradt. Ez nem szükségszerű, inkább a szekularizációval járó kölcsönös elzárkózás eredménye volt.

Hogy a kérdés tisztábban látható legyen,

bontsuk fel az emberi kapcsolatrendszert néhány főbb csoportra. Az emberi kapcsolatoknak a legszűkebb köre a családi kapcsolatoké. Ez a szint tartalmában legalább annyira változott, mint a nagyobb társadalmi (pl. munkahelyi, települési, nemzeti) közösségek szerkezete, funkciója. A társadalmi kapcsolatok közül talán a legnagyobb jelentősége lenne az egyes személyek közötti, családi kapcsolatokban az egyházi befolyásnak, normáknak, de nagyon sok esetben az egyház itt is elutasítással, vagy közömbösséggel találkozik, ha azok életében szerepet akar vállalni. Érthető ez a – legalább is tartózkodó – viselkedés, mivel a családok nagyobb részében a házastársi, nemi kapcsolatokban nem az egyházi (keresztyén) normáknak való megfelelés a gyakorlat. Ezek után vagy azt tesszük, hogy hajtogatva a magunk igazát, megpróbáljuk a nem a mi normáink szerint élőket rávenni az általuk ismert útra, vagy pedig megnézzük, mit tehetünk azokért, akik kívül rekesztették magukat az eddig elfogadott keresztyén normákon.
Ha elfogadjuk, hogy aki nem a mi normáink szerint él, az még ettől üdvözülhet, akkor a továbbiakban ezzel a kérdéssel nem kellene törődni. Az a gond, hogy az élettársak kapcsolatában igen széles a skála, a nem az egyház által megszentelt, de a hatóságok előtt megkötött hivatalos házasságtól, egészen az azonos neműek együttéléséig, sőt ezek által nevelt saját, vagy mástól származó gyermekek neveléséig. Az euro-amerikai kultúrkör protestáns részében ez a probléma már több szakadást okozott. Olyannyira, hogy anglikán lelkészek azért tértek át a katolikus egyházba, mert nem tudták elfogadnia saját egyházi vezetőiknek ebben e kérdésben gyakorolt megengedő gyakorlatát. Ha valaki azt mondaná, hogy ez nem a MEE gondja, akkor gondoljon az egyházunkon belül elfogadott, és még lelkészek által is gyakorolt válásokra, újraházasodásokra. (Hannibal ante portas?) Paradox módon a MEE-nek ez a gyakorlata, amennyire elidegeníti a meglévő tagokat a gyülekezettől, annyira növeli vonzó erejét a nem a „régi” normák szerint élőknél. Seperjük az egész kérdést a „szőnyeg alá”, vagy purifikáljunk? Nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb az együttélés „súlyosabb” esetei is megjelennek a házunk táján, és akkor mit tegyünk? Ha csak egyetlen kérdésben is nem tisztázott a véleményünk és gyakorlatunk, akkor hiába próbálunk hitelesnek mutatkozni más dolgokban, oda a hitelességünk és ezzel a misszióra való igényünk. Én nem tudom a választ. (Ezen a kérdésen keresztül talán könnyebben megérthetjük a katolikus egyház „merevségét”, akár a – Biblia által nem igazolt – cölibátusság kérdésében is.)
A személyek közötti kapcsolat kérdésében a másik nagy „falat” az emberek nagyobb csoportjai közötti kapcsolatok kérdése. Itt kell visszautalnom a személyek közötti szorosabb kapcsolatra, ahol mindenféle kutatás és a hétköznapi gyakorlat egyaránt arról tanúskodik, hogy a szoros, kiegyensúlyozott családi kapcsolat nélkül a személyiség károsodhat, eltorzulhat. (Talán legalább itt kell megemlíteni, hogy a családtagok közötti kapcsolatban fokozottan szükséges az egyenértékűség, az egyenrangúság és a kölcsönös, teljes bizalom. Ezen tulajdonságok nélkül a család nem tudja betölteni a funkcióját.) Visszatérve a személyek nagyobb csoportjainak kérdésére, meg kell állapítani, hogy ami a családban együttélési norma, az a nagyobb csoportokra is érvényes (kellene, hogy legyen). Sajnos, a nagyobb csoportoknál megengedőbb a társadalmi elvárás. Ez abból adódik, hogy az ilyen csoportok összetétele inhomogén, tagsága nem állandó. (Gondoljunk itt egy futball-drukker csoportra.) Az is egy sajátosság az ilyen csoportoknál, hogy a határai (hogy ki tartozik bele és ki nem) nehezen körülhatárolható. Jellemzője, hogy a tagjai között rendszerint erős érzelmi kötődés van. (Ami sokszor valaki, vagy valakik ellen irányul.) Ez igaz lehet akár egy nemzetre, nemzetiségre, vagy politikai csoportosulásra, esetleg más, többé-kevésbé közös eszméket követőkre, vagy – mint alkalmi csoportosulásra – egy zenekar közönségére is. Először nézzük ezeknek a csoportoknak a jó oldalát: Az embereknek szükségük van egy közös „akolra”, ahol a hasonszőrű társaikkal együtt jól érezhetik magukat. Ideiglenesen, vagy tartósan. Olyan társaságra, ahol lelkesedhetnek, átélhetik egy nagy, jó közösséghez való tartozás érzését. Ez mind nagyon jó. De, sajnos az emberi közösségek nagyobb részében nem csak egymásnak örülnek, hanem egy másik közösség ellen sokszor ellenséges érzelmeket táplálnak, okkal, vagy ok nélkül.
Az egyes csoportok tagjai rendszerint – vélt, vagy valós – külső, vagy belső személyiségjegyek alapján kirekesztő módon megkülönböztetik magukat másoktól. Ez az elhatárolódás az esetleg tartós társadalmi csoportviszonyok következtében rögzülhet, megerősödhet. Az emberi társadalomban végbemenő erős változások ezeket a csoportokat széttörhetik. Ilyen változás a hazai társadalomban sokszor végbement. Talán a legnagyobb hatásúak a török megszállás utáni csoportos népmozgások voltak. De az első Világháborút megelőzően is erős „népvándorlás” volt. Családom története is jó példa lehetne erre. Majd következett a trianoni döntések miatti – ugyancsak az emberek százezreit érintő – népmozgás. A második Világháború végén, majd ezt követően történtek ugyancsak jelentős társadalmi csoportok elvesztésével jártak. Mindezek a változások alapvetően megváltoztatták az itt maradók szemléletét, csoporttudatát. Kialakult az egyes csoportok kölcsönös minősítése, sőt – okkal, vagy ok nélkül – sokszor az egymás elleni harag érzése. Ez nemcsak hazánkban, hanem a szomszédos országokban is erősen jelen van.
Mindez a „konszolidáltabb” országok felől tekintve teljesen anakronisztikusnak tűnik. Ezeknél az országoknál is jelen volt ez a kirekesztő, gyűlölködő csoportszemlélet, de „kinőttek” belőle. Ezt "kinövést"elsősorban a csoportok és nemzetek, nemzetiségek között létrejött személyes kapcsolatoknak és migrációnak lehet betudni. Hiszen az első Világháború előtt a Habsburg monarchiában a kölcsönös toleranciát az egyes csoportok közötti erős keveredés, valamint a szoros egymás mellett élés hozta létre. Reményt nyújtó lehet, hogy az utóbbi időben megindult egyfajta migráció a „konszolidáltabb” országok és a korábbi társadalmi tagozódásban lemerevedett országok között. Sajnos ebben a dologban a „velünk utazó” országok között eléggé lemaradtunk. Hiszen Lengyelország aktív lakosságának 8 %-a, Románia aktív lakosságának pedig legalább 10 %-a jelenleg külföldön dolgozik. Nyilvánvalóan, ezeknek a „kivándorlóknak” a nagyobb része előbb-utóbb hazatér, hozva magával azt a szemléletet, ami azokra az országokra jellemző. Ezekben a "fejlettebb társadalmi tudatú" országokban a nemzetek, nemzetiségek, társadalmi osztályok közötti, minősítő jellegű megkülönböztetés már maradinak számít, és aki ilyen társadalmi környezetben él egy ideig, remélhetően ő is ilyen viselkedésre szocializálódik. Ne tévesszenek meg bennünket az ezzel ellentétes híradások, mert a mindenütt, mindig jelenlevő, intoleranciás eseteket a média felerősíti. Személyes tapasztalataim és közeli hozzátartozóim tanúsága szerint állíthatom, hogy jó lenne, ha az ottani befogadó, toleráns viselkedést és gondolkodási módot hazánkban csak megközelítenénk, már sokkal jobban érezhetnénk magunkat itthon.
(Az előző sorokat újraolvasva megdöbbentem, hogy nem a Krisztus követéséből fakadó keresztyén szemlélet, viselkedésmód az, amit ajánlanék. Ezzel – sajnos – bevallom, nem remélem, hogy a hazai keresztyének hatására mindez megtörténhetne. Miért? Mert úgy látom, gyenge a hazai keresztyének kovásza. Lehetne ez ellen tenni? És hogyan, mi módon? Vagy talán mi is benne vagyunk a környezetünkre jellemző kirekesztő viselkedésmódban, gyűlölködésben?)

 Immár elérkeztünk vállalt feladatom legnagyobb "falatjához".

Jelenleg, a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt, a gazdasági helyzetből fakad a legtöbb gond, létbizonytalanság érzés, szorongás. Az is benne él, akit esetleg nem érint közvetlenül, mert szinte bizonyosan vannak a környezetében erősen érintettek. Sokszor nem is egy dologban, hiszen a többféle válságjelenség összeadódik, amit aztán a közvetlenül érintettek a kifizethetetlen adósságokban, a munkanélküliségben, vagy akár „csak” a megrendelések, a kereslet hiányában tapasztalnak meg. És ilyenkor, aki benne van, elátkozza a bankokat, a nemzetközi tőkét, és mindazokat, akik ebbe belevittek, vagy bele hagytak menni. Nem is tudom, hogy a tárgyalást mivel kellene kezdeni: az okok feltárásával, vagy a helyzetből való egyéni és közösségi menekülési utakkal. Ha az egyéni menekülési utakról beszélünk, akkor a helyzet a legkilátástalanabb, mert azonnali megoldást kívánna, ami csak egyénre szabott lehet.
A jelenlegi helyzet nem egyedi a magyar történelemben. Ott van anyai nagyapám esete, akinek a családi vállalkozása 1898-ban tönkre ment. Mivel Magyarországon alkalmazási feketelistán volt, Kelet-Galíciában, Lembergben kapott csak munkát. Utolsó pénzükön kiutazott, és szerencsére felvették a szakmájában dolgozni. Írt a családjának, és a nagyanyám, eladva a jegygyűrűjét, megvette a jegyeket, fogta a gyerekeket és kiment utána. Az életük továbbra sem volt fenékig tejföl, de megéltek. Nem járt ilyen jól az egyik nagynéném, akinek igen jól kereső alkusz (bróker) volt a férje. A cége megbízásából Párizsban dolgozott az ottani tőzsdén, amikor beütött 1929-ben a nagy gazdasági válság. Elvesztette a cége pénzét, meg a kis spórolt sajátját, mire kiugrott a szállodája ablakán. Nagynéném a szüleitől kért táviratban pénzt, hogy az akkor született kisgyerekével hazajöhessen. Nekem is voltak munkanélküliségben eltöltött időszakaim, amíg ismét munkát kaptam. Viszonylag friss eset, hogy az idősebbik fiam, amikor felszámolták azt a részleget, ahol dolgozott. Két évig alkalmi munkából élt családjával, amikor végre Új-Zélandon kapott szakmájának megfelelő munkát. Akire most szakad a létbizonytalanság, mindez nem vigasz. De ilyen a kapitalizmus, és most már nem lehet kiszaladni belőle, bármerre mennénk a világban, mindenütt ez a rendszer létezik.
Legjobb, ha az általánosabb megoldások előtt végre egy kissé megismerkedünk a kapitalizmus természetével. Ez nem olyan, mint egy krokodilus, vagy egy óriáskígyó, hanem, mint egy természeti jelenség. De nem olyan, mint egy cunami, vagy egy tűzhányó kitörés. Csak azok szeretnék ilyen kiszámíthatatlannak beállítani, akik megégették vele magukat. Én a Nagy Gazdasági Válság idején születtem, és kisgyerek-koromban volt módom sokszor hallani: „Csak kölcsönt ne vegyél fel, mert bele buksz!” Ez a bölcsesség az óta régen feledésbe ment. A kapitalizmus olyan, mint egy természeti jelenség, aminek a törvényszerűségeit ismerve, a rezdüléseit is figyelve, hasznunkra válhat. Semmiképpen nem lehet itt és most, minden részletre kiterjedő receptet adni, de egy kis mankót igen.

 Kezdjük a Szentírással.

Jézus élesen megkülönbözteti a működő és a holt tőkét. Amíg a gazdagságot, ami a személyes fogyasztást szolgálja, súlyosan elítéli és szétosztandónak parancsolja, addig a tőkével való gazdálkodást dicséri és elvárja. A használt, működtetett tulajdont elismeri. Az avval való gazdálkodás a gazda kizárólagos joga. („Avagy nem ebben állapodtunk meg?”) A tőke hozamával – ha azt újra befektetik, hasznosítják – a befektető rendelkezik, Jézus egyik példázata szerint.
A (működő) tőke ott tud működni, ahol megfelelő hozamhoz jut. A hozam akkor megfelelő, ha a befektetők máshol, hasonló körülmények között sem juthatnának nagyobb hozamhoz. Tehát a tőke oda „megy”, ahol a legnagyobb a hozama. Mégis, sok alkalommal oda is befektetnek, ahol kevesebb a hozam, mint máshol. Ezt akkor teszik, ha a befektetés hosszú időn át biztosan adja az elvárt hozamot. Ha a befektetés hozama bizonytalan, kockázatos, akkor nagyobb az elvárt hozam, mert az esetleg csökkenő, vagy „negatív” hozamot, azaz veszteséget előre ki kell kompenzálni. Van olyan befektetés is, ahol bizonytalan, hogy valaha „termőre fordul”. Ezt a bizonytalanságot (kockázatot) hivatottak csökkenteni más, hasonló bizonytalanságú befektetések. Az ilyen befektetéseknél a szokottnál sokkal nagyobb az elvárt hozam, hogy a sikertelen befektetéseket is figyelembe véve, más befektetések esetleges vesztesége mellett is megfelelő legyen az átlagos elvárt hozam. Ha a befektetőnek szerencséje van, „nagyot kaszál”, ha pedig nem mindegyik befektetése sikeres, de az elvárt (kockázati) hozam elég magas volt, akkor is a befektető nem veszített.
Ha például, sokan nem tudják visszafizetni a felvett kölcsönt, akkor (hogy a befektető ne veszítsen) drasztikusan emeli a fizetendő kamatokat azoknál, akik tudnak fizetni. Ha nem ezt tenné, elveszítené a befektetett tőkéjét és máskor, másnak már nem tudna kölcsönt nyújtani. Ez durvának és kegyetlennek hangzik, de meg kell néznünk, kik a nagy befektetők? A befektetői tőke tulajdonosi köre nagyon sok kis befektetőből áll össze. Például nyugdíjbiztosító, betegbiztosító intézetek, kis jövedelmű emberek kis megtakarításait kezelő takarékpénztárak, és még sokan mások. Ha a befektető elveszítené a megtakarításaikat, sok-sok ember életét tenné tönkre. A nagyobb cégek is, a megtakarításaikat egy nagyobb beruházás előtt ugyancsak ilyen módon kezeltetik, hogy a tőkéjük addig se veszítsen az értékéből
 Régen nagyon sokan attól mentek tönkre, hogy a megtakarításaikat a megbízott befektetők gondatlanul fektették be, és a kis vagyonuk elveszett. A tőkepiac az évtizedek során egyre biztonságosabb lett, a megtakarításokat kevésbé kockázatosan fektetik be. Aki ma befektet, ha egy komoly pénzintézetnél teszi, akkor a befektetése megbízhatóan adja az elvárt hozamot. Ez nem vonatkozik a kockázati tőkére, mert ott eleve számolni kell a bukással. A baj akkor van, ha a befektető nem tudja, hogy a befektetésének mekkora a kockázata. A világ most érkezett el oda, hogy nemzetközi szankciókkal sújtsák felelőtlenül kockázatos befektetési módokat.
A gazdálkodás felelősségteljes tevékenység. Igaz ez a családi „kasszára”, igaz egy vállalkozásra, de igaz ez az államra is. Egy családban a károk, a veszteségek, az ellehetetlenülés ellen – kellő szakértelem hiányában – a „kötelező óvatosság” gyakorlata járatos. (Természetesen előre nem látott események – munkanélküliség, súlyos betegég, haláleset – ellen egyetlen család sincs biztosítva. Ilyenkor kell, (kellene) működni a (keresztyén) testvéri szolidaritásnak, ill. többé-kevésbé működik az állami egészség- és nyugdíjbiztosítás. Egy vállalkozásban a kiválasztott és gazdálkodással megbízott vezetők szakértelme és feddhetetlensége ad erős reményt az eredményes működésre. Itt is lehetségesek előre nem kalkulálható helyzetek, és ekkor (a legrosszabb esetben) a vállalkozás csődöt kell, hogy jelentsen.
Egy állam viszont nem mehet csődbe, mert az emberek millióinak jelenthet katasztrófát. Viszont egy államot – egy családhoz hasonlóan – nem szoktak gazdasági szakemberek vezetni – hanem politikusok. Egy politikus feladata, hogy válasszon ki magának jó gazdasági tanácsadókat, akik megmondják, mikor, mit kell tenni. Ilyen „szerencsés kezű” politikusai voltak az utóbbi években, évtizedekben például a finneknek, a németeknek, a lengyeleknek. Nem fatális véletlen, hogy ezek az országok jól működnek, hiszen éppen a felemelkedésüket megelőzően jól megtépázta a történelem vihara az említetteket . Ha hazánk nem ilyen irigylésre méltó helyzetben van, akkor a „mi készülékünkben van a hiba”. Egy jó helyzetet nem lehet néhány év alatt elérni, ahogyan egy hasonlóan rossz helyzetet sem. Ezért az egymásra mutogatás nem visz előre. Helyette tudni és tenni kellene a „tutit”, merre előre. Ismerek hazánkban is sok, megbízhatóan jó szakembert, aki tudna megfelelő tanácsokat adni, de – ki tudja miért – senki nem hallgat rájuk. Sem most, sem máskor. Pedig ezek a szakemberek már máskor, máshol bizonyítottak. Hogy végre, valaki hallgasson rájuk – térdre imához!
Talán, egyelőre, ebből a szövegből, ennyi elég is. A felvetett témákból sok olyan kérdés fogalmazható meg, ami a Szentírás fényében körüljárható, megbeszélhető. Ha nem is másért, de a „világi” dolgokban némi – a Szentírás által vezérelt – tájékozódási és véleményalkotási „fogódzónk” legyen. Ezt – szerintem – csak közösségben lehet elvégezni. Ezért az eddigi szövegek csupán vita-alapot szolgálhatnak. Az, hogy a gazdasági rész ilyen kurta-furcsára sikeredett, azért van, mert már máskor ebben a témában írtam, ill. írni szándékozom egy hosszabb elemzést/javaslatot. (Ami – persze a többihez hasonlóan – ugyancsak a „fiókban marad”.) Úgy vélem, hogy ezzel a korábbi szöveggel kiegészítve a gazdasági rész már jobban áttekinthető, megbeszélhető. (És az egész, így együtt, már elég sok vitára adhatna témát.)
 

Ez talán az egyik legnehezebb kérdés, amivel mostanában az Egyháznak foglalkoznia kellene. (Azért írok így, általában az Egyházról, mert ez – elvileg – a teljes kereszténység ügye kellene, hogy legyen.) Ugyanis, a kormányzatok és kormányközi, nemzetközi szervezetek szerint is, a gazdasági élet a maga teljes globalizálódásával kicsúszott minden állami és államközi irányítás alól. Ezen a helyzeten nem érdemes sopánkodni, hanem meg kel ismerni a természetét és a szabályozottság felé kell terelni.

De mi a köze mindehhez az Egyháznak?

Ha még érvényesnek tekintjük Jézus szavait, akkor a követőinek (a közvetlen tanítványok utódainak) a hatása, mint a kovász, át kell járnia az egész emberiséget. Avagy, másik hasonlat szerint, mint a sónak meg kell ízesítenie a világot. Mert Jézus nem azt mondta, hogy az egész emberiség váljon kovásszá, hanem azt, hogy az emberi társadalom kovász által váljon (a mennyei Atya által „kisüthető”) tésztává. Vagy másképpen mondva: „ízesítsék meg” a tanítványok az emberiséget. Tehát, cselekedjenek, tanítsanak, adjanak tanácsot, útmutatást (a Szentírás alapján, a Szentlélek sugallatát követve) az emberiség javára. Hogy miért? Mert a kovász és a só szerepe ez.
Hogy eddig ilyent nem nagyon tettek? Ez elég baj! És én, honnan veszem magamnak a bátorságot arra, hogy ilyen kijelentéseket tegyek? De hát, ki vagyok én? Egy senki, egy észrevehetetlen porszem a Világmindenségben. Az életem ideje (pláne, ami még hátra van) semmi. De – ahogyan mindenki más – én is egy szinguláris pont vagyok a Világmindenségben, a mennyei Atya irgalmas szeretete következtében. És, mint ilyenek, kaphatunk tanítást Tőle, a Szentlélek által. („Elküldöm nektek a Szentlelket, aki majd megtanít titeket mindenre.”) A mennyei Atya ezért adott nekünk észt és más képességeket, hogy használjuk azokat.
Visszatérve a címben jelzett témánkhoz, mielőtt bármilyen tanácsot, javaslatot – netán ítéletet – mondanánk a gazdasági kérdésekről, meg kellene ismernünk azok természetét. Sokan – gondolom – azt mondják, hogy nem lehet olyan dolgokkal foglalkozni, amik át, meg át vannak szőve az emberi (ördögi) gonoszsággal. Igaz, hogy a bűn talán a legnagyobb koncentrációban van jelen az anyagiak, a vagyon, a gazdagság környezetében. De, ha bármit is vizsgálunk az emberiség életében, mindenütt beleakadunk a bűnbe. Viszont éppen azzal kellene foglalkozni, hogy lehet-e, és ha lehet, akkor hogyan kellene beavatkozni ebbe – a kívülről nézve sötét – dzsungelbe. Ezért szükséges, mindenekelőtt, a gazdaság sajátosságainak – legalább rövid – áttekintése.

Egy kívülálló számára

talán meglepő, de a gazdaságnak is vannak törvényszerűségei. Hasonlóan a természeti törvényekhez. Abban is hasonlóak, hogy mennél nagyobb átfogásban vizsgáljuk, annál következetesebben érvényesülnek ezek a szabályok, és mennél kisebb a vizsgált terület, annál nagyobb a statisztikus „szórás”. A különböző gazdasági elméletek (modellek) nem mindig ugyanazokkal a tényezőkkel operálnak. Mindez azért van, mert ezekhez a modellekhez más, és más ideológiát kapcsoltak. Ezek az ideológiák aztán megnehezítették a helyes diagnózist és – természetesen – az esetleges bajok helyes terápiáját. Ma is – úgy látom – a jelenlegi problémák orvoslása azért megy nehezen, mert egyes (politikainak nevezhető) tényezők minduntalan – ilyen, vagy olyan irányba – eltorzítják a valóságról alkotott helyes képet, és ennek következtében gátolják, vagy meghiúsítják a helyes terápiát.

Mik tehát a gazdaság tényezői

(szereplői)? Vannak az erőforrások, amik működése által valamilyen termék keletkezik. A termék akkor válik áruvá, (értékké) ha „értékesítik”(eladják. Az eladás eredménye a termék, ami egy új, leszármaztatott erőforrás. Egy erőforrás, amelyet, ha nem „működtetik”, nem használják fel, fogyasztásra, vagy újabb termék előállítására, akkor passzív (holt) erőforrássá válik. Erőforrás lehet a tőke (financiális erőforrás.) A tőke önmagában nem hoz létre terméket (és ez által értéket) sem. Kell a termék előállításához valamilyen tevékenység (munka). A munkavégző képesség (a munkaerő) ugyancsak erőforrás. De munkával tőke nélkül nem lehet terméket előállítani. A termék előállításához szükséges tőkének részeként szükség van eszközökre is, mint erőforrásra. Ezek az eszköz jellegű erőforrások: az előállító (termelő/gyártó) eszközök, és amiből a terméket előállítják, az alapanyagok. Tevékenység (munkavégzés) nélkül terméket sem lehet előállítani. Tehát, egy termék előállításához kell a tőke (anyag és szerszám formájában) valamint az előállítást végző emberi munka. Természetesen, végeredményben, ha a munkavégzésért kifizetett bért tekintjük, azt is a tőkéből fizetik, munkabérként. (Itt eltekintettünk a termék előállításával járó díjaktól, mint az adók és járulékok.)
Sajátos a helyzet a szellemi terméknél, ugyanis az előállító (személy) tudása az „alapanyag”, és az illető maga, az előállító eszköz is. És hol van a financiális eszköz, a tőke? A tőke finanszírozza az alapanyagot, az előállító eszközöket és fizeti az előállítót. A termelő eszközöket is valakik, valamikor előállították – majd, mint árut – eladták a termelőnek. Sajátos „előállítási módja” van a termelő tevékenységet végző munkaerőnek. Ellátása, nevelése, képzése egy speciális „termelési” tevékenységnek tekinthető. Az erőforrások, mint a munkaerő, az előállításban részt vevő eszközök, a műveletbe befektetett tőke, ha nem használják, mind holt erőforrások. A használaton kívüli (holt) erőforrás, amikor nem használják, értékét veszíti. Ebben az esetben a financiális tőke elinflálódik, a munkaerő elöregszik, elavulnak ismeretei. A termelésben részt vevő eszközök pedig – használaton kívül – elavulnak.
A financiális eszköz (a tőke) a termelés elsődleges gerjesztője. Ott jelentkezik („oda megy”) ahol minél hamarabb, minél nagyobb eredményt (hozamot, profitot) lehet szerezni. Ha tartalékban van, ha nem működik, az a tőke értékét csökkenti. Egyrészt, a pénzromlással (inflációval) másrészt, azzal az összeggel, amit a lehetséges tevékenysége után hozamként – mint kamatot – megkaphatna. A tőke „nem szereti” a bizonytalan gazdasági környezetet. (Szabályozások, törvények változása.) A tőke menekül a bizonytalan politikai környezetből. (Sztrájkok, forradalmi helyzet.) A tőke a költségek minimalizálására törekszik, de önmagában sem az adó, sem a bérek mértéke nem döntő szempont ebben. Ha az elérhető értékesítési ár és az értékesített mennyiség megfelel az elvárásoknak, akkor az előbbi kettő (az adó, ill. a bér) abszolút mértéke nem döntő szempont.
Az értékesítési árat lényegesen befolyásolja a – szokásos – keresleti és kínálati viszonyokon túl a termék egyedisége. Ilyenek: a márka-érték, (a brand) a hozzáadott szellemi (találmányi, kutatási, technológiai) érték és a monopólium-érték. Ez utóbbi származhat abból, hogy a termék új még a piacon, továbbá abból, hogy a termelőnek (ill. a termelők csak egy szűk körének) van csak hozzáférése a termék alapanyagához, ill. a termék előállítási helyéhez. (Bányajáradék, ill. földjáradék.) Az értékesítési ár ilyen megemelése tetemesen növelheti a szokásos, általánosan elérhető tőke-hozamot (nyereséget, profitot). Ezért az ilyen lehetőségekért vérre menő harc folyik sokszor a konkurens befektetők között. Vannak azért mindig „felfedezetlen” lehetőségek ilyen „extraprofit lelőhelyekre”.
Ha egy tőkével rendelkező befektető a tőkéjének a megfelelő elhelyezési lehetőségét keresi, akkor – az előbb felvázolt körülményeken túl – nagyon kell, hogy figyeljen a befektetésének a megtérülésére. Ez három – sokszor egybefolyó – fázisból áll. Az első a befektetés megvalósítása, a beruházás. Ez sokszor nem előzmény nélküli – ami ugyancsak befolyásolja a beruházás helyének kiválasztását. Nagyon sok ilyen befolyásoló tényező mérlegelése lehetséges és szükséges. Csak néhány ilyen, szükségesnek látszó tényező: a megfelelő (logisztikai, távközlési, államigazgatási) infrastruktúra, a kellő minőségű – képzettségű, motivációjú és mennyiségű – munkaerő (divatos nevén humán erőforrás) valamint az ezt folyamatosan bővíteni képes oktatási háttér (magas színvonalú, tömeges oktatás, közép- és felsőfokú képzés) továbbá a megfelelő munkakultúra (szorgalom, pontosság, lojalitás). Lényeges még a terület kiválasztásánál, ha van egyediséget biztosító környezeti tényező. Ilyen lehet a klimatikus sajátosság, pl. egyes mezőgazdasági terményeknél.
A beruházásnál különleges helyzetben van a mezőgazdaság. Ugyanis, a termelési (termesztési) infrastruktúra kialakítása sokszor meglehetősen időigényes, mint pl. a gyümölcstermesztésnél, ahol a termőre fordulásnak megvannak a természeti korlátai. Ezért pl. a zöldségtermesztés esetében, a gyümölcshöz képest sokkal rövidebb a beruházás átfutási ideje, függetlenül attól, hogy a magyar klimatikus környezetben – a ma gazdaságosnak tekinthető – intenzív művelés, valamint sztenderdizált termelés mellett a beruházás technikai megvalósítása jelenti a legnagyobb költséget és átfutási időt is. Az ipari befektetéseknél (ha a magas hozzáadott érték az elvárás) nem a gyártás fejlesztése jelenti a hosszú átfutási időt, hanem a kutatás-fejlesztés, valamint a – feltehetően új – termék piacra való bevezetése.
Ezeknek az alap-összefüggéseknek az ismertetése után megállapíthatjuk, hogy a gazdaság, mint az emberi tevékenység fő területe, önmagában nem bűnös, Bűnössé akkor válik, ha az egyes személyek, szervezetek bűnös céljaikra használják fel azt. Ha mások megkárosítására, elsősorban a saját hasznukra használják, vagy felelőtlenül, kellő tudás, vagy a kondíciókra (a feltételekre) vonatkozó kellő ismeretek nélkül cselekszenek. Az emberi jogalkotás is a mások megkárosítására irányuló tetteket igyekszik gátolni ellenőrzéssel (pl. bankfelügyelet) ill. szankcionálni büntetési szabályokkal.  (Sajnos, nem lehet minden tényezőre kiterjedő szabályokat, törvényeket alkotni, mert az emberi találékonyság mások megkárosításában utolérhetetlen.) Vannak viszont olyan esetek, amikor az emberi társadalom törvényei nem is szankcionálnak olyan viselkedési módokat, amiket Jézus elítél. Pl. „A bolond gazdag” Lk12, 15-21, vagy „A kincsgyűjtés” Lk12,15-21 Más esetben viszont Jézus dicséri az előrelátó pénzügyi tevékenységet. Pl. a mínák, ill. a talentumok esetében: Lk19, 11-26, ill. Mt25,14-30.
Az előzőkben leírtak nem jelentik azt, hogy a gazdasági életben nincsenek gondok, problémák, anomáliák. Egy ilyen összetett, és ma már az egész világot behálózó tevékenység-komplexumban az a különleges, hogy egyáltalán működik. Ez annak köszönhető, hogy minden, a gazdaság körében tett, lépés a kölcsönös érdekek szerinti kompromisszumok eredője. Éppen ezért is „természetes”, hogy vannak benne anomáliák, téves, helytelen, olykor egyértelműen bűnös döntések, lépések is. Mivel a Világ gazdasági életében naponta több milliárd egyedi tevékenységi lépés keletkezik, és ezek döntő többsége a szabályoknak előírásoknak és kölcsönös kompromisszumoknak megfelelően történik, az egész működése nagyjából-egészében kiszámíthatónak, szabályozottnak tekinthető.
Viszont, különös tekintettel arra, hogy a mai gazdasági helyzet hazánkban, Európában, és az egész világban több működési anomáliát mutat, érdemes és szükséges ezekkel foglalkozni, és különböző mértékben ezek lehetséges megoldásaira rámutatni, elsősorban a már eddig bevált eredményes példákon bemutatva azokat. Természetes, hogy az eredményes megoldások ismerete nem elegendő a problémák megoldására, mert azok alkalmazásához mindenkor nagyfokú határozottság, szakismeret, bátorság és megfelelő politikai környezet szükséges. Nyilvánvaló viszont, hogy mindenkor és mindenhol vannak erre megfelelő szakemberek, csak rendszerint hiányzik az alkalmazásukhoz szükséges politikai bizalom. Vegyük tehát végig, milyen anomáliák jelentkeznek a legnagyobb súllyal a gazdaságban, és hogyan szokták azokat korrigálni.
Anomáliák: túltermelés, tőzsdei buborék, adósság, teljesítmény-hiány, erőforrás-hiány, erőforrás átrendeződés, gazdaság-szervezés hiánya, innovációs deficit stb.
Túltermelési válság akkor keletkezik, ha az emelkedő általános kereslet következtében túlságosan gyorsan emelkedik a termelés mértéke is. Például az Első Világháborút követő gazdasági fellendülést meglovagolva túlzottan megugrott a termelés volumene is. Az akkori hiányos piaci információk miatt, senki nem fogta vissza a termelést, várva, hogy azt helyette majd a konkurens cég megteszi. Sok áru eladatlan maradt, a cégek nem tudták fizetni az alkalmazottaikat, akik így vásárolni sem tudtak. A hiteleket sem tudták visszafizetni, így a gyártó/termelő cégek, a bankok és az alkalmazottak csődhelyzetbe kerültek. F. D Roosevelt amerikai elnök meghirdette a New Dealt, ami a gazdaságnak elsősorban állami infrastrukturális beruházásokkal való élénkítésén alapult. Aztán jött a Második Világháborúra való világméretű fegyverkezés, (szintén javarészt hitellel) és „a kocsi ismét vidáman szaladt”. A hiteleket pedig javarészt „elinflálták” (az infláció árán elértéktelenítették). És mivel a „hitel-valorizáció” (a hitelek értékének megőrzése) még nem volt törvényben következetesen végigvezetve, ezért a „számlát” (azaz, az inflációban elszenvedett veszteséget) a bankok és befektetési alapok ügyfelei: a betétes ügyfelek (a lakossági és vállalati megtakarítások, a pénzintézeti tartalékok, a nyugdíjbiztosítók, az egészségbiztosítók stb.) állták.
Tőzsdei buborék akkor keletkezik, amikor a részvények egy körét a nagy nyereség reményében túlértékelik. Ilyenkor a nyereségre vonatkozó remény elsősorban nem a részvények után várható osztalékra vonatkozik, hanem arra, hogy a viszonylag olcsóbban vett részvényeket drágábban lehet továbbadni azoknak, akik úgy gondolják, hogy a viszonylag drágán vett részvényeket még drágábban tudják továbbadni. (Ezt nevezik „tőzsdézésnek”.) Aztán, egyszer csak kiderül, hogy a részvény nem is hozhat annyi osztalékot, amennyit remélnek tőle. Ekkor a részvény ára visszaesik a valós értékére (vagy ez alá) így aki az eladási-vételi lánc végén van, csak nagy veszteséggel tudja a részvényeit eladni. Sokszor előfordul, hogy az eladó már ismeri az általa eladásra kínált részvény valódi értékét, de nem tájékoztatja erről a vevőjét. Az első ilyen híres részvény-bukás a Panama–csatorna építési részvényeinél történt, ezért hívják azóta is, az ilyen manipulációt „panamának”. Az utolsó ilyen nagy bukás az amerikai elektronikai-számítástechnikai cégek tőzsdei túlértékelésekor következett be. Ezért hívják azóta ezt dotcom bukásnak.
Az a hitelválság, aminek még ma sem látjuk a végét, hasonló módon keletkezett, mint a tőzsdei buborék. Ebben az esetben a hitelt kibocsátó értékelte túl a hitelt felvevő fizetési képességét. Mindkét fél, a hitelt kibocsátó (a hitelező) és a hitelt felvevő (az adós) egyaránt arra számított, hogy az adós fizetési képességei (kondíciói) a hitel lejártáig nem fognak romlani, sőt javulni fognak. Így az adós fizetése növekedni fog, és ha a hitelt valutában veszik fel, akkor a valuta átváltási kurzusa sem fog romlani, sőt javulni fog. Ha ezek az optimista előrejelzések nem válnak be, akkor az, mindkét fél kockázata. Az adós elveszíti a biztosítékul (zálogul) felajánlott vagyonát, a hitelező pedig a birtokába kerülő vagyontárgy értékesítése során csak a legritkább esetben jut a hitelezéssel kiadott pénzéhez.
Akkor egyáltalán, miért kötnek meg mégis egy ilyen hitelügyletet? Mert – normális esetben – nem következnek be a negatív események, és így „mindenki jól jár”. De hát néha „rossz idők járnak” a hitelezésre. A mostani hitelválság az USA-ban kezdődött úgy, hogy a kétes hiteleket „jó áron” (mármint eleve leértékelve) továbbadták tőzsdei módon, további befektetőknek. A hitelek később „dominók módjára” bedőltek. Hogy a bankok hitelezési képessége – az elszenvedett hatalmas veszteségek következtében – ne szűnjön meg, állami támogatást kaptak. Ez a válság átterjedt az egész világra, de elsősorban Európára, mert itt vették fel korábban a legtöbb „olcsó” hitelt. Eleinte úgy tűnt, hogy az adósság-válság károsultja elsősorban a lakosság. Ezért az állami intézmények különböző „mentőköteleket” nyújtottak a károsult bankoknak, ill. lakosoknak.
Később nyilvánvalóvá vált, hogy a valuták értékvesztése, és a banki veszteségek miatt, a kamatok mértékének soha nem várt növekedése következtében az állami hitelek finanszírozása is kétségessé vált. Pedig a korábbi „olcsó” hitelből az államok is bőven kivették a részüket. Például azért, hogy az állam a szociális kiadásokat, ill. az infrastrukturális fejlesztéseit (pl. autópálya építés) ebből fedezze. A hitel-kondíciók néhány év alatt lényegesen romlottak (mert megnőtt a hitel-kereslet). Így már az állam sem tudott könnyen segíteni a bajbajutott adósoknak és hitelezőknek. (Itt kell megjegyezni, hogy az ún. „olcsó” hitel abból származott, hogy az ún. „fejlődő országok” – elsősorban Kína – hatalmasra növekedett energiaigénye miatt a kőolaj ára irreális magasságba szökött. Az ebből származó extra-profitot – hogy értékét ne veszítse – az olajtermelő országok viszonylag olcsó kölcsönök kihelyezésébe fektették.)
Az érintett európai államok azért nem tudták/tudják könnyen visszafizetni hiteleiket, mert csökkent a gazdaságuk teljesítőképessége. Ahol a gazdaság teljesítőképessége csökkent (többek között Magyarországon), az a helytelen gazdaságpolitikának tudható be. Azért ennek, mert hasonló fejlettségű és méretű országok között vannak gazdaságilag jól és rosszul teljesítők egyaránt. Jól teljesítő országok Európában: Hollandia, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Németország, Ausztria, Lengyelország, és részben, Szlovákia. Tehát, az államok gyenge teljesítőképessége nem egy „török átok”. Ráadásul, pl. Finnország és Lengyelország nagyon megszenvedték a szovjet piac összeomlását, Németország pedig a Kelet-Németországgal való egyesítését, de helyes gazdaságpolitikával, nemhogy túlélték ezt, hanem innovatív gazdaságfejlesztéssel megerősödve kerültek ki a válságból.
A helyes gazdaságpolitikának sokféle – és országonként eltérő – módszerei vannak. Minden országnak magának kell kidolgoznia – de mindenképpen a máshol már bevált módszerek átvételével – a „kitörési irányokat”. Magyarországra vonatkozóan   mindenképpen meg kell állapítani, hogy az elmúlt közel 22 évben, nálunk, egyetlen kormány sem alkalmazta a már bevált és máshol már bizonyított megoldásokat. Szerintem elsősorban azért nem, mert induláskor ezek az intézkedések – a legszegényebbeket kivéve – mindenkinek felforgatná az addig megszokott életét, a gazdaságban levő pozícióját. Ahol ezeket a gazdasági változásokat bevezették, azok a változásokat bevezető kormány garantált bukásával járt (a proteszt szavazatok miatt) de a következő kormánynak – a mintaként említett országoknál – volt annyi józansága, hogy a változásokat érvényben hagyta.
Amint azt már említettem, egy ország gazdasági teljesítményének hiánya a helytelen gazdaságpolitikából ered. Könnyebb az olyan országok helyzete, amelyek olyan gazdag nyersanyagkinccsel rendelkeznek, mint Oroszország, vagy Ausztrália. Ezek is elronthatják a helyzetüket, mint pl. Oroszország tette a Szovjetunió felbomlásakor. Ők akkor – szerencsére – a privatizáció révén új forrásokat bevonva, helyreállították a kitermelést és szállítást. Más országok, másképpen oldották meg a problémáikat. Így pl. Finnország a kutatás-fejlesztésre szánt nagy ráfordításokkal, ill. a magas szintű oktatás kibővítésével érte el ismert eredményeit. Németország az ország műszaki színvonalának meglévő jó hírére alapozott export-fejlesztéssel, és a termelési/technológiai berendezések fejlesztésének, gyártásának és exportjának intenzív támogatásával érte el kiemelkedő gazdasági eredményeit. Lengyelország a termékeinek minél nagyobb feldolgozási fokával, azok tömeges, egységes, magas színvonalú gyártásával éri el egyre javuló gazdasági eredményeit. Egyik említett ország sem spontán érte el a jelenlegi pozícióját, hanem intenzív kormányzati felügyeletű gazdaság-szervezéssel. Ez nem merülhetett ki a puszta irányítással, tervezéssel, hanem a lehetőségek szakmai szintű felkutatásával, támogatásával, menedzselésével.
Egy ország gazdasági teljesítménye, a mai globális gazdaságban, elsősorban a nettó export mutatóban jelentkezik, ami magába foglalja a financiális egyenleget is. Ha ez az érték pozitív, akkor az ország gazdasági teljesítménye növekszik. Így több jut a lakossági fogyasztásra (ami ismét a gazdaság növekedését segíti) és – természetesen – az állami (adó és járulék) bevételekre. Ezzel – automatikusan – csökken az állam adóssága, javul a nemzetközi pénzügyi pozíciója. Erőforrásai növekednek, amivel együtt a nemzetközi politikai pozíciói is javulnak. Az így fejlődő államok – a mai, zárt egésznek tekinthető, globális gazdasági környezetben – csak a többi ország gazdaságának hátrányára fejlődhetnek. Mert amit az egyik országtól megvesznek, azt már nem veszik meg a régebbi eladójuktól. Ritka alkalom, amikor egy új, innovatív termék, vagy termékcsalád arra ösztönzi a fogyasztókat, hogy a tartalékban levő, vagy eddig más célt szolgáló erőforrásaikat az innovatív termékre fordítsák. Ilyen alkalom volt a számítástechnika, a telekommunikáció, a személyszállítás terén bekövetkező alapvető piac-átrendeződés. Most van kibontakozóban az ún. „zöld termékek” piaca. Amelyik állam nem ismeri fel a kialakuló új trendeket, az lemarad az erőforrásokért folyó versenyben.
Egyetlen kiegészítés látszik még szükségesnek a helyes pénzügyi politikához: A kölcsön helyett eredményesebb megoldás a külső tőke bevonására a pénzügyi befektető - mint pl. a valutaalap -  bevonása. Ugyanis ebben az esetben a befektetést fogadó és a befektető „együtt sír, együtt nevet”. Ezért a pénzügyi befektető gondosan megvizsgálja a megtérülési feltételeket és csak olyan tevékenységeket engedélyez, amik biztonságosan eredményesek. Az egyszerű hitelt nyújtó felmentve érezheti magát ez alól, hiszen a „záloglevél” birtokában „gatyára vetkőztetheti” az adóst. A befektetésnél viszont a befektetés alanya elveszíti az önállóságát, „szuverenitását”, viszont megmenekül az esetleg hibás döntések veszteségeitől. Ilyenkor sokszor a befektető „diktál”, és esetleg mindenkit magára haragít. A várható eredmény viszont, „önmagáért beszél”. Elárulom: ez volt a helyzet pl. Lengyelországban is. Melyik utat válasszuk? (Egyébként a talentumok példázatában az okos szolgák a befektetés módszerét választották.)
Ez a szöveg semmiképpen nem szolgál egy, az egyházak részéről az állam vezetése felé készítendő javaslatként, de a leírtak alapján – szerintem – összeállíthatók – alkalmanként „csepegtethető” – konkrét javaslatok a fenti anyag felhasználásával. Az ilyenek kitalálása, összeállítása, megszövegezése különösen jó alkalom lehet egy-egy keresztyén közösségi alkalomkor, a környező való világ és a Szentírási helyek (ezen belül különösen Jézus szavainak) az összevetésére, a megoldások keresésére és írásos megfogalmazására.
 

Kezdjük most is a Szentírással

Lukács 6, 43-46. Az egész európai keresztyénség „gyümölcstelenségben” szenved, már évszázadok óta. Lehet hasonlítani egy kiszáradóban levő növényhez, amit régóta nem öntöztek és sorra veszíti el a leveleit. Láttam olyan növényt, ami így járt. Aztán elkezdték öntözni és kivirult, új ágai, levelei nőttek. Láttam olyant is, amelyik kínjában a tövéről kezdett új kis hajtásokat ereszteni, mert a nagyhoz már nem volt elegendő nedvessége. Az Egyház, a MEE is, mint egy növény, szépen, lassan kiszáradóban. Egy-két évtizednyi idő alatt talán fel sem tűnik a kiszáradás, hiszen zöldell. Csak éppen hullnak a levelei. De jó fa, sokan tanúsítják, a gyümölcsei jók, ehetők. Csak olyik-másik savanyú. Van, amelyik keserű. De azért ehető. De ki eszik keserű, savanyú gyümölcsöt? Csak azért, mert a mi gyümölcsfánk? Mert már megszoktuk? Azért ne csodálkozzunk, ha egy arra járó vándornak nem kell. Beleharap, de kiköpi. A fa jó fajta gyümölcsöt teremne, de a gyümölcs belül megsavanyodik, megkeseredik. Erről szegény fa nem tehet. Mitől vagyunk olyan savanyú, keserű gyümölcsök? Lehetnénk édesek is, a fától a tápanyagot megkapjuk. „A szív teljességéből szól a száj.” Ha valaki túl elvontnak tartaná: A harag, a gyűlölet keserűvé tesz, a szomorúság, az elkeseredés savanyúvá.

Egy sarkalatos kérdés

Amikor folytatjuk a „stratégia” témáját, azzal a  kérdéssel kezdjük: Hogyan fogalmazzuk meg ma a megtérést (megújulást)? A magam gondolataira lefordítva a „megtérés” úgy kezdődik, hogy (a Szentlélek intenzív rávezetésére) felismerem, milyen vagyok. Úgy ahogyan a mennyei Atya lát engem. (A Pál által említett, az önismeretre vezető tükör, a Törvény, ugyancsak lefordítandó mai nyelvre – mai bűnökre, pl. a pazarlásra.) Ha már kellően elborzadtam az elém állított tükörképtől, megpróbálok másképpen viselkedni. Az önmagamról alkotott helyes képhez ma elsősorban a mások által rólam alkotott (nem nagyon hízelgő) kép segíthet eljutnom. A „jó viselkedéssel” addig próbálkozom, amíg rá nem jövök: csak „felső” segítséggel vagyok erre képes. Miközben megtanulom ezt a „technikát”, nagyon kell vigyáznom, hogy ismét arcra ne vágódjak. Végül szokásommá válik a „helyes viselkedés”, ahogyan egy kisgyerek szobatiszta lesz. (Különben felnőtt koromra lelki pelenkát kell hordanom.) Röviden és egyszerűsítve, mai nyelven így is lehet a megtérésről szólni.

Egy új felismerés

Ha a régi kereteket, módszereket (szükségszerűen) tovább visszük, megtartjuk, ezek mellett „új borra” is szükség van. De az új bornak új tömlő is kell. (Tévedések elkerülése végett: továbbra is a „borra”, az Evangéliumra van szükség, de új szüretre, új sajtolásra, új érlelésre. Ki-ki úgy értelmezze saját magára a bor készítéséből vett analógiákat, ahogyan gondolja.) Az „új tömlő” keretében vissza kell nyúlni az első keresztyének gyakorlatához, de az új környezetbe áthelyezve. (Internetes ismertetés, tanácsadás, tanítás.) De az időnkénti összejövetel, a személyes, „otthon-meleg” kapcsolat elengedhetetlen. Ez az összejövetel agapé jellegű kellene, hogy legyen. Az összejövetelkor– a „normál” ételfogyasztásba ágyazottan – rendszeresen jelen kell lennie az eucharisztiának is, úgy, ahogyan a tanítványok Jézussal megélték. („Ezt cselekedjétek…”) Tehát, a (továbbélő) jelenlegi liturgikus keretek mellett egy heterogénebb, lazább, de az eredetire visszamutató közösségi gyakorlatnak is ki kellene alakulnia. Végeredményben, a már működő „Tamás-misék” és Alfa-körök is hasonló nyomvonalon indultak el. De ha már újítani akarunk, miért ne térnénk vissza az eredeti, jeruzsálemi, páli gyakorlathoz? Lehet, hogy az ilyen kezdeményezés szétfeszítené a jelenlegi egyházközségi kereteket. Lehet. De – szerintem – szabad átjárásnak kellene lennie a két forma között. Nem tudom, hogyan lehetne ezt „egyház-diplomáciailag” megvalósítani.

A normák

Mindez, csupán egy kis remegés egy pohár vízben, ha nincs benső, tudatos megújulás. Ehhez pedig (nem győzöm ismételni) elengedhetetlen a régi normák (parancsok, törvények) aktualizálása. Talán nem kell olyan aprólékosan leírni, mint az a Tórában van, (vagy mint pl. a KRESZ előírásainak részletes magyarázata) de a legérzékenyebb pontokat nagyon is egyértelműen kell kifejteni. Ez nem lehet egy most összehordott ötlethalmaz, de a Tóra is (ténylegesen) legalább ezer évig készült. Sajnos, a Szentlélek akármilyen „térerővel” működne is, nem tudunk olyan pontosan, élesen, lényegre tapintóan fogalmazni, mint Jézus tette az evangéliumokban. Hadd következzen most egy „kazalnyi”, azokból az elvárt viselkedési normákból, ill. elítélendő bűnökből, amelyeknek az értelmezése talán a legaktuálisabb.
Istentől való dolog a szelídség, jóra magyarázás, az óvakodás a haragtól, a gyűlölettől, ítélettől, mások minősítésétől, a magam (vélt) igazának fennen hangoztatásától, véleményem másokra erőszakolásától. Ezekkel szemben állnak „korunk aktuális bűnei”: A magam „stiklijeinek” megengedése, általában önmagam mentegetése, magam hibáinak másokra hárítása, saját bűnömnek hibává, tévedéssé lefokozása. Bocsánatkérés elmulasztása, mások bocsánatának, bocsánatkérésének elvárása, kikérése.
De a legkevésbé tárgyalt kérdés a pazarlás, pocsékolás minden nemének, fajtájának megszüntetése. Lehet pl. pazarolni a háborúban az emberi életekkel, anyagi és kulturális értékekkel. Lehet szociálisan ellehetetleníteni a meg nem született életeket. Lehet pocsékolni a rossz célra fordított anyagi javakkal. Lehet pazarolni a fölöslegesen foglalkoztatott köztisztviselőkkel, az ügyfelek idejével, a téves beruházásokkal, a rossz minőségű munkával, a fölösleges közösségi személy- és áruszállítási kapacitással, a rossz, vagy hiányos tanítással, képzéssel, a nem, vagy fölöslegesen foglalkoztatott munkaerővel, a be nem fektetett tőkével, a kihasználatlan természeti erőforrásokkal, a károsan túlhasznált természettel és még számtalan dologgal, ezek ellen felszólalni, tenni kötelességünk. Ha nem tesszük, súlyos bűn. Tapasztalatai szerint bárki könnyen bővíthetné ezt a felsorolást.

Álljuk neki!

Kritizálni könnyű. Megjavítani, megújítani, újat alkotni nehéz és kockázatos. Hiszen akik továbbra is a partvonalon maradnak, mindig találnak okot, miért nem lehet itt tenni semmit, miért nem sikerülhet semmi. Ha el sem kezdjük, nem is fog soha kiderülni a huhogók igaza. Ha elindulunk, több ember összehangolt munkájára van szükség. Nem látom lehetetlenül nagynak a feladatokat, csak kedv és kreativitás kell hozzá.