Vannak olyan témák, amik a mennyei Atyával és az Ő hatalmával kapcsolatban rendszeresen előkerülnek, de nem jutnak igazán nyugvópontra. A nem hívőkkel való és Istennel kapcsolatos beszélgetésekben hasonló témák szoktak előkerülni. Sok, hitét vesztett emberrel való beszélgetés során ugyancsak hasonló kérdések kerülnek elő. Ezek a nehezen megválaszolható dolgok három – eléggé összetartozó – téma köré csoportosulnak: (a)„Hogyan engedheti meg ezt az Isten?” (b)”Miért nem hallgatta meg a kérésemet az Isten?” (c)”Miért nem gondoskodik róluk az Isten, ha megígérte?”
Ezek a kérdések már többször előkerültek a bibliaóránkon is, és rendszerint találtunk hozzá többé-kevésbé megnyugtató válaszokat. Ha ezek a válaszok olyan jók (és nyilván, egyházi körben, nagyjából hasonló módon már sokszor megválaszolták) miért kerülnek mégis olyan sokszor elő, még magukat hívőnek tartók között is? Velem is sokszor megesett, kritikus élet-pillanataimban, hogy legalább magamban felkiáltottam: „Miért?” Ezért gondolom, hogy sohasem hiábavaló, ha ezekkel a kérdésekkel újból és újból foglalkozunk, megkísérelve a „ma és itt érvényes” válaszokat megtalálni rájuk.

Hogy a kevésbé forró oldaláról

„nyalogassuk körül a kását”, kezdjük talán a (c) kérdéssel. Az idézhető szentírási helyek (Mt6, 25-34, ill. Lk12,23-31) az égi madarakhoz, ill. a mezők liliomához hasonlítja az életünkben előforduló gondjainkat, közbevetve, hogy „keressétek előbb az Isten országát, a többi mind megadatik nektek”. Ha már a hasonlatnál vagyunk, bontsuk ki azt. (1) A virág „öltözékének” módja, formája a génjeiben van, tehát nem tesz mást, mint a vele teremtett képességeit megvalósítva, él azokkal. Tehát Jézus példázata azt tanácsolja: használjuk „belénk programozott” képességeinket. (2) Továbbá, a virág csak akkor nyílik, ha elérkezik a tavasz és elég eső esett.  Tehát a virág él azokkal a lehetőségeivel, amiket a környezete biztosít a számára. Mi is éljünk a „számunkra előkészített jócselekedetekkel”.

A (b) kérdésre

már sokkal nehezebben tudnék válaszolni, ezért személyes vallomással kell kezdenem. A „kérjetek és megadatik” jellegű tanítás személyesen nagyon sokáig nem érdekelt. Utólag rekonstruálva akkori véleményemet, úgy gondoltam, ez engem nem érint. Azért nem, mert hittan tanítóm/tanító nénim szerint, ma olyan csodák, mint amikről a Bibliában tanultunk ma nincsenek. Ez csak Jézusnak és a közvetlen tanítványoknak adatott meg, hogy az Egyház terjedjen és megerősödjön. Ilyen módon Isten ma már nem avatkozik be az életünkbe. Ebben a meggyőződésben éltem huszonéves koromig.
Akkortájt kezdtem szembesülni mások személyes krízisével, akik komolyan vették – az akkori „ébredési mozgalomban” elterjedt – vélekedést, hogy Jézus ígéretét a kéréseink meghallgatásáról szó szerint kell venni. Csak komolyan, állhatatosan kell kérni, és akkor a kérésünk teljesül. Személyes kudarcuk miatt, sokan számoltak le akkor egész életükre a mennyei Atyába vetett hitükkel, bizalmukkal. Én azért maradtam mintegy érintetlen ebben a kérdésben, mert erre a jézusi ígéretre való hagyatkozás, hivatkozás, még otthon, a szüleim családjában sem merült fel, pedig rendszeresen imádkozó, hívő emberek voltak. Későbbi életemben azt tapasztaltam, hogy az elvi alapon hitetlen embereknél, akiket megismertem, és a kérdésről sikerült velük beszélni, mindenkinél a „meg nem hallgatás” krízise volt az, ami miatt leszámoltak hitükkel.

Van-e akkor mégis megoldás?

Folytatom a személyes beszámolómat. Életem során sokszor kerültem kisebb-nagyobb krízishelyzetekbe. Mindig úgy véltem, hogy ismerve mások, esetleg pozitívak állított tapasztalatait, nem lehetek méltó rá, hogy meghallgassák a személyes kérésemet. Ezért nem is maradt számomra más, mint a hálaadás azért, amit kérés nélkül is megkaptam. Egyszer, nem túl régen, mégis oda kerültem, hogy kérek. De akkor úgy kértem, mint ahogyan Jákob küzdött az angyallal. Egyszer csak éreztem, hogy most meghallgattak. („Erő ment el belőlem”.) Úgy is volt. Nemsokára megtudtam, hogy kérésemet meghallgatták, „abban a az órában és percben”. Néhány hét után ismét következett egy krízis, és én ismét kértem. De ekkor minden kérésemre az volt a „nem-verbális” válasz, hogy NEM! Nem akartam beletörődni, de ismételt kérésemre is ugyanazt a választ kaptam. Úgy is lett. Most már, biztos, hogy kimerítettem a rám kiszabott „kérés-kvótát”. Van-e akkor válasz?
 

A legegyszerűbb

az Iszlám tanítás válasza: Allah akarata megy végbe a Földön, minden más akaraton keresztül. De Allah könyörületes, aki irgalmát kéri és a parancsai szerint él, azt „odaát” mindenért kárpótolja. Akkor „kertjeik alatt patakok folynak”, ahogyan a Korán ezzel a kedvelt képpel ábrázolja a mozlim üdvösséget. Az eleve elrendelés az Újszövetségben nem túl hangsúlyos tanítás. Csak Pál írja egy helyen (Róm9,18) „Ezért tehát, akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.” Talán egyetlen kitekintési lehetőség van ebből a „gödörből”: (Ján16,23/b) „megadja nektek az én nevemben”. Itt talán lehet remélnünk, hogy az adott szavakat úgy is lehet érteni, hogy az

 „én nevemben”

analógja a „király nevében”, a „köztársaság nevében” kifejezéseknek. Tehát: „a reám bízott hatalomnál fogva”, vagy másképpen: akire Jézus rábízza a hatalmát. Nincs több „fogódzó”.

Az (a) kérdés

a legnehezebb. Ugyanis ez voltaképpen a szabad akaratról szól. Amint a Mt13,24-ben olvasható, a mennyei Atya megengedi, hogy az aratásig a gonosz is azt tegye, amit akar. Pál szerint – és ezt jóformán az egész, a rómaiakhoz írott levélben bizonygatja – hiába minden jóra való igyekezet, a „test” rabságában nincs igazán szabad akaratom. (Rm7,14-25) Egyedül Krisztus erejével lehet szabadulnom a rosszra hajló akaratom rabságából. De aki nem fogadja el ezt a szabadságot, az marad a Törvényen kívüliség „szabadságában”. De a mennyei Atya mindezt megengedi, ahogyan az előbb hivatkozott példázatban az ellenség konkoly-vetését.

És a természet?

Szerintem nem a mennyei Atya akaratából pusztítanak a földrengések, árvizek, járványok, éhínségek sem. Egyszerűen, csak ilyen a „Természet” A mennyei Atya megengedi a teremtett világ szabad akaratának érvényesülését, a jövendő, remélten jobb, sikeresebben működő világ érdekében. A mi naprendszerünk sem jött volna létre ilyen formában, ha előtte egy óriáscsillag kimerülése, majd szupernóva formájában bekövetkező „katasztrófája” következtében nem jön létre az a „hulladék-felhő” amiből a naprendszerünk létrejött. A katasztrófák a Kozmosz – és ezen belül a Földünk – számára lehetőséget,

 „szabadságot” adnak a „továbblépésre”.

A Föld történetében többször volt már ilyen alkalom. Pl. amikor még gyakorlatilag nem voltak szárazföldi állatok, és a tengeriek év-százmilliókra alig változtak (ez volt az ammonites-ek kora) Majd jött egy katasztrófa, és az ammonites-ek kihaltak. Helyettük jöttek az őshalak, majd őket követve a szárazföldi gerincesek. Ezek csúcsán hosszú időre a dinoszauruszok „uralták a Földet”. Ez is zsákutcának bizonyult, mert nem működött a belső hőszabályozásuk. Újabb katasztrófa, és a dinoszauruszok is kihaltak. Megjelentek a melegvérűek, a csúcson az emberrel.

Az emberi történelemben

is vannak fejlődési, aztán stagnálási, „zsákutcás”, majd zaklatott változási időszakok. Ahogyan az ókori, rabszolgaságra épülő társdalom megmerevedett, erőforrásai kimerültek, jött egy katasztrófákkal (a népvándorlással) tarkított időszak után egy emberibb, irgalmasabb – és egyben hatékonyabb – korszak, a feudalizmus. Ahogyan ez is megrekedt, lemerevedett, jött az újabb – ismét katasztrófákkal teli – szakasz után a kapitalistának nevezett korszak. Valójában a régi, feudális, még együtt él sok helyen az újabb korral. Egy ilyen korszakváltás nemcsak gazdasági, társadalmi, hanem erős tudati váltással is együtt kell, hogy járjon. Mivel pedig az egész emberi társadalom ma már szorosan össze van hálózva (globalizálódott) addig nem kerül ez a váltás nyugvópontra, amíg tudatilag is nem homogenizálódik minden részében. Ez a váltás kb. 200 éve tart, és még nem látni a befejeződését (és a végső formáját sem). Nem kell elkeseredni, a feudalizmus érvényre jutása, megszilárdulása Európában mintegy 600 évig tartott.

Hogy visszatérjek az eredeti, (a) jelű kérdésre,

a mennyei Atya most is megengedi a társadalmi katasztrófákat, ahogyan a népvándorlást, a tatárdúlást, az Iszlám térhódítását, az európai vallásháborúkat, az újabb kori népirtásokat is megengedte. A személyeknek elégtételt ad odaát, a társadalom pedig néha elszégyellve, amit tett, látszólag okulva, fogadkozik, hogy (éppen) ilyen gonoszat már még egyszer nem tesz. Ha a világtörténelem folyását nézzük, valóban csökkenni látszik (különösen az utóbbi néhány évben) az irgalmatlan cselekedetek száma. De éppen azért vagyunk érzékenyebbek a „kisebb” irgalmatlanságokra. Egy következő alkalommal érdemes volna néhány – pozitív és negatív – példán megvizsgálni, hogy az irgalmasságnak a társadalom gyakorlatában (nevezzük néven: a politikában) való érvényre juttatása milyen hatással van a személyekre, az országokra és az egész emberi társadalom felemelkedésére. Azért használom az irgalmasságot (mint ahogyan már egy korábbi alkalommal kifejtettem, mert más – bizonyos értelemben több – akár a szeretetnél, akár a ma divatos „szolidaritás” fogalmánál.