A Miatyánknak a sorrendben a harmadik kérése: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Ez nem a mennyei manna kérése, ennek nem az égből kell érkeznie, ezt itt a Földön kell megtermelni és szétosztani, vagy megvásárolni. Ez a kérés is olyan, mint a többi, nem az égből pottyantják közénk, nekünk, az emberiségnek kell realizálnia. Ha nincs, az miattunk nem lett, mert mi nem tettük meg érte azt, ami ránk tartozik. A Miatyánk jellemzően olyan kéréseket tartalmaz, amik megvalósulása magán az emberiség összességén múlik. Tehát nem kérések a mennyei Atya felé, hanem egy, Jézus által előírt program a számunkra. Nem csak a keresztyének számára csupán, hiszen önmagukban nem vagyunk képesek megvalósítani – például – a szállást, az oktatást, a fűtést és még több minden mást.
A mindennapi kenyér ma globális program, amiből nekünk, keresztyéneknek, tevékenyen kell a részünket kivennünk. Abban van speciális felelősségünk, hogy Jézus tanítása szerint minden embernek megkülönböztetés nélkül kell részesülnie a „mindennapi kenyérből”, tehát a ma világnormának tekinthető (az ENSZ által deklarált) alapvető ellátásból. Hogy ebbe „hétköznapi szinten” bele tudjunk szólni, ahhoz némi (gazdasági) ismeretekre is szert kell tennünk. Szerintem nem véletlen, hogy a negyedik kérés („és bocsásd meg…”) előtt áll. Ahogyan a népi mondás is tartja: „Üres gyomrúaknak az Úr Jézus sem prédikált”. A bűnbánatról, bűnbocsánatról szóló igehirdetés hiteltelen, ha egyidejűleg nem törődünk az emberiség alapvető testi szükségleteivel. Úgy gondolom, hogy a gazdaságról szóló elemző diszkusszió előtt még külön ezt a néhány szót érdemes megereszteni.
A gazdaságról szóló megbeszélések során nem szabad a szemünk elől téveszteni, hogy eredeti szándékunk szerint ennek célja olyan javaslatok kidolgozása, amikkel az egyházi vezetőség illetékesei elé járulhatunk az Egyház és a hazai társadalom javára. A javaslatoknak a lehető legtárgyszerűbbeknek kell lenniük, a megvalósíthatóság reményével. És egyben olyanoknak, amelyek pozitív formában hívják fel a társadalom figyelmét magára a javaslattevőre, a MEE-re. Megelőlegezve a sok-sok oldalas elemzés végkövetkeztetését, kiemelek néhányat azokból.
A társadalom nevelésében, a fiatalok gondolkodásának meghatározásában – a történelem tanúsága szerint – kiemelkedő szerepe volt a kollégiumi nevelésnek. Nem hiába helyezett erre nagy hangsúlyt Loyolai Szent Ignác. A rend 18. századi első betiltásáig 700 körül volt a rend által vezetett kollégiumok száma. Magyarországi példa, hogy a rend kollégiumainak döntő szerepük volt az ellenreformációban. Pázmány Péter is ott lett református nemesből az ellenreformáció vezetője. A mostani állami iskola-átvételi hullám keretében feltehetően könnyen lehetne államilag finanszírozott ev. diák-kollégiumokhoz jutni. Mivel a MEE-ben elég jelentős hitoktatói pedagógus-képzés folyik (részben vidéki, kihelyezett tagozatokban) Az ott képzetteket jól be lehetne állítani akár kollégiumi nevelő-tanárnak is. Ha ez a tevékenység jól van vezetve, akkor sok elkötelezett, képzett fiatalt lehet nyerni a MEE-nek.
A mezőgazdaság jelenlegi, a jövedelem-termelő képességében igen elmaradt állapotán gyökeresen lehetne javítani – dán mintájú – termeltető-értékesítő szövetkezetek szervezésével. A dolgot akár egyházi oldalról is lehetne kezdeményezni, a dániai testvér-egyházon keresztül. A módszerek, a törvényi keretek, a szakismeretek, és esetleg az ottani befektetők bevonásával viszonylag gyorsan és hatékonyan lehetne ebben a kérdésben előrehaladni. Itt – nyilván – az egyházi oldal a kezdeményezés és a tevékenységek beindítása után teljesen a szakmai képviselőkre hagyhatná a tevékenységet, de az indításra az egyházi kezdeményezés nélkül semmi esély nem látszik. Az emlékezetben viszont – egy eredményes indítás után – mindenképpen megmaradna a MEE szerepe.