Jó kormányzás

 2012.07.21. 12:19

Jó kormányzás?
Sokan vannak, akik a nyugati parlamentarizmus kiüresedéséről, válságáról beszélnek. Nekem az a véleményem, hogy van, ahol nagyon jól működik, és van, ahol nem, vagy csak torz formában működik. Ha a helyes államformát, vagy politikai berendezkedést keresztény szemmel szeretnénk megvizsgálni, nem sok eligazítást találunk erre az Újszövetségben. Jézus és első követői az emberi életvitel személyes vonatkozásaival foglalkoztak. A nagyobb közösségek, ill. a társadalom, viselkedési, működési kérdései kívül estek a látókörükön. Pedig, amit az egyes személyek, ill. kisebb-nagyobb közösségek közötti kapcsolatban kárt lehet okozni, azt magasabb társadalmi (országos, ill. országok közötti) szinten sokkal inkább meg lehet tenni. Születtek is az elmúlt 2000 évben ideológiák, utópiák, szabályok az emberi társadalom működéséről „keresztény szemmel”. Ezek a maguk korában általánosan elfogadottak voltak, és mindegyik (a maga korára vonatkozóan) mintegy erkölcsi normaként szerepelt.
Ma a világban nagyon sokféle társadalmi berendezkedés van, az autoriter egyeduralkodástól, a parlamenti demokráciák sokféle változatáig. A nyugatinak nevezett demokráciák vezetői a nemzetközi kapcsolatokban sokszor fogalmaznak meg kritikákat a más társadalmi berendezkedésű országok felé. Elsősorban az úgynevezett emberi jogok érvényesülésének hiányát szokták felróni, de rendszeresen hiányolják a sajtó (bővebben: a média) szabadságának hiányosságait is. Azokban az országokban, ahol az egyes személyek (és általában az egész társadalom) szabadságjogai még sohasem érvényesültek úgy, mint az úgynevezett nyugati demokráciákban, sokszor nem is értik, hogy mi hiányozhat ezen a téren nekik. (Különösen ez a helyzet a mozlim országok nagy részében. De igaz ez azokra a volt, vagy jelenleg is kommunista vezetésű országokra is, ahol soha – vagy hosszú évtizedek óta – nem volt a személyeknek és a különféle társadalmi szervezeteknek nagyobb szabadságfokuk, mint ma.)
De milyen az a társadalmi berendezkedés, ami a mai, európainak mondható tudatunkkal, szemléletünkkel helyesnek tartanánk? Tudunk-e ebben a kérdésben valamilyen eligazítást találni a Szentírásban? Szerintem, a két „főparancs” az, ami mindig segíthet minket eligazodni. Továbbá a feltétel nélküli irgalmasság gyakorlásának követelménye, aminek a fényében megmérve normáinkat, gyakorlatunkat, a viselkedésünkben, a társadalmi kapcsolatainkban és tevékenységeinkben a helyes irányba terelhetnek. (Sajnos könnyen eltévedhetünk, mert a mennyei Atya megvilágító Szentlelke nélkül sokszor vakok és süketek vagyunk a felebarátunk nyomorúságának észrevételében.) Fájó, de igaz, hogy a – sokszor látszatra érdemtelen – szegényebbek, elesettebbek java mindig elsőbbséget kellene, hogy kapjon a „normális, becsületes, rendes, szorgalmas” emberekkel szemben is. Ez azt is jelentheti, hogy szembe kell olykor menni a többség véleményével, akaratával is.
Miért van az, hogy az ún. „fejlettebb” társadalmak vezetői az ilyen intézkedéseiket mégis keresztül tudják vinni? (Pl. az új amerikai táradalom-biztosítási törvény esetében.) Azért, mert bíznak a vezetőikben. A vezetők hitelességét a jó választási szisztéma erősíti meg a legjobban. Több, hiteles vezetőt láthatunk korunkban is, és – érdekes módon – látszólag igen eltérő választási szisztémában. (Pl. USA, Nagy-Britannia, Német Szövetségi Köztársaság.) Lehetséges, hogy ezek olyan „érett demokráciák”, ahol a választóknak már a „vérében van” az egymás iránti tolerancia? De mi van azokkal az országokkal, ahol a választók a jogaik és lehetőségeik ismeretében már túl vannak „békés tudatlanság” állapotán, de még nem rendelkeznek a kellő toleranciával, a más véleménnyel bírókkal szemben? Ha túl akarunk lépni az acsarkodás és a választási ciklusonként ismétlődő proteszt-szavazások állapotán, akkor valami más módszert kellene bevezetni a társadalmi vezetők kiválasztásában, megválasztásában.
A népképviseleti választási rendszer tulajdonképpen nem más, mint egy, az egész országot egybefoglaló országos önkormányzat képviselőinek a megválasztása. Ha ez nem jól működik, akkor ez azért lehetséges, mert a választók nem ismerik személyesen a jelölteket. Így aztán, akár minden szélhámos, „hamis próféta” elnyerheti a választók bizalmát, csak ügyesen kell hazudnia, „megjátszania magát”. Mennél kisebb egy közösség, annál nehezebb a neki bizalmat szavazókat becsapnia. Ezért van, hogy a kisebb önkormányzatoknál többnyire meg vannak elégedve a választók a polgármesterükkel és több választási ciklusban is rájuk szavaznak. Ezért van az is, hogy az ilyen polgármesterek között több a pártoktól független, mert nincs szükségük a megválasztásukhoz egy „kívülről jövő” segítségre. Hasonló elven alapul az Egyesült Államok elnökjelölő elektori rendszere, csak ott a választók létszámának hatalmasra való duzzadása miatt mára már a rendszer teljesen eltorzult. Furcsának tűnik, de a Kínai Népköztársaságban a vezetők jelenlegi kiválasztási módja is egy piramis-jellegű, alulról építkező rendszert mutat, amit Teng Hsziao Ping vezetett be Mao egyeduralma után. (Azóta valóban sokkal jobban „működik” a kínai állam.)
De mit tegyenek, ezek után, a még ki nem „érlelt” demokráciával bíró – jellegzetesen a valamikori „keleti tömbhöz” tartozó – országok? Vissza kell nyúlni a demokráciák eredeti gyökereihez. Az Ókortól, a Középkoron keresztül, mind a mai napig a demokrácia „bölcsői” a többé-kevésbé önálló városi közösségek voltak. Ezek sem biztosítottak egyenlőséget minden bennük élőnek. Egy falusi közösség tagjainak egyenlősége is csak egyes idealizált leírásokban szerepel. Ott is vannak hangadó gazdagok, elnyomott szegények és kivetett „jöttmentek” (pl. cigányok, zsidók). A mai társadalmi közegben azt lehet mégis tapasztalni, hogy ha az ún. középrétegek jelentős számszerű fölényben vannak, és a társadalmi hierarchia alján levők száma nem gyarapszik, akkor a helyi társadalom képes konszolidálódni, a közösség előbb-utóbb homogenizálódik, az ebből kilógók kisebb-nagyobb konfliktusok árán is betagolódnak a közösségbe. Mindez lényegesen elősegíti, felgyorsítja, ha a közösség ez alatt anyagilag stabil helyzetben van, vagy éppen gyarapszik. Ma is a helyi közösség kellene, hogy legyen az alapja a társadalom önszerveződésének, mert a helyi vezetők nem tudják úgy „elszédíteni” a választókat, hiszen már évek óta személyesen ismerik, tudják, mit várhatnak el tőle. Egy polgármester tudja, ha nem vezeti jól a közösségét, legyen akármilyen „ékesszóló”, nem fogják legközelebb megválasztani.
A párhuzamok és az előzmények szép kifejtésével még mindig nem értünk el a helyi (néhány ezres) és az országos (több milliós) közösségeknek a kormányzásában jelentkező, a sok nagyságrendes számbeli különbségből adódó választási nehézségek megoldásához. Úgy gondolom, hogy itt visszanyúlhatunk egy régi, magyar kormányzati szisztéma, a rendi országgyűlés választási rendszeréhez. Akkor, a helyi hatalmasságok, a megyei nemesek közgyűlésén követeket (legátusokat) választottak az érdekeik képviseletére az országgyűlésbe. Ezeknek (írásban is) megszabták, hogy mit, és hogyan képviseljenek az országgyűlésben. Ha most párhuzamot akarunk állítani, akkor a helyi polgármesterek megyei testülete maguk közül választhatná az országgyűlési képviselőit, meghatározva, hogy mikén képviseljék az őket küldők érdekeit, irányelveit. A régi, rendi képviseletnek volt még egy igen rokonszenves sajátossága. Ha az országgyűlés elhúzódott (ami rendszeresen előfordult akkor is) a megyei képviselőket rendszeresen (legalább évente egyszer) beszámoltatták a tevékenységükről a megyei közgyűlésen. Ha nem az előírásoknak megfelelően szavaztak, vagy szólaltak fel, akkor – az országgyűlési ciklus alatt is – visszahívták őket a küldetésükből, és helyettük az érdekeiket jobban képviselő követeket küldtek az országgyűlésbe. Így egy országgyűlési követ nem mert úgy viselkedni a megbízóival szemben, mint egy „elszabadult hajóágyú”.
Nem lehetne tanulnunk, demokratikus berendezkedésünk dolgában, az elődeinktől? Felelősebb, a központi akarattól, a pártpolitikától függetlenebb lehetne kormányzati rendszerünk. De, persze, ez mind álmodozás csupán. Hiszen akkor hová lenne az a sok ingyenélő, megélhetési „politikus”, aki nem ért semmihez, csak a saját, és párttársainak a zsebének a megtöméséhez, a nép szédítéséhez.

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr934669421

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása