AZ ADÓRENDSZER ÚJRAGONDOLÁSA

Az előzőkben többször is felmerült egyes feladatok (teljes, agy részleges) központi, állami finanszírozása. Ezeknek a forrásai az állami adó-, vagy adójellegű bevételek. Az adók szerkezetének, az adó mértékének meghatározása az egyik legnehezebb társadalmi (politikai) feladat. Ugyanis nincs olyan adórendszer, amivel minden társadalmi réteg, csoport egyformán egyetértene. Egy adórendszer kialakítása mindig súlyos kompromisszumok eredménye. Az is bizonyos, hogy egy nagyobb elfogadottságú rendszer nem okvetlenül a legjobb a társadalom nagyobb részére.

ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉS

Az adórendszert sokféleképpen lehet tagolni. Esetünkben első megközelítésben megkülönböztetem a tényleges adókat a biztosítás-jellegű adóktól. A biztosítás-jellegű adók: az egészségügyi biztosítás és a nyugdíjbiztosítás. A biztosítás egy szolidaritás-jellegű financiális konstrukció. Egyrészt kiegyenlíti az eseti, ill. strukturális előnyöket és a hátrányokat a rászorulók és az adott esetben rá nem szorulók között. Másrészt kiegyenlíti az előnyöket és a hátrányokat a magasabb és az alacsonyabb jövedelműek között. Amíg az említett pénzügyi konstrukció létre nem jött, addig a rászorulók vagy a korábbi takarékoskodásuk eredményére, vagy – ha ilyennel nem rendelkeztek – csupán a jobb módúak esetleges adakozási kedvére számíthattak. Később azok, akik megtehették, köthettek biztosítást betegség, halál, vagy időskori munkaképtelenség esetére. A porosz állam, pontosabban Bismarck kancellár „találmánya” volt a szegényebb néprétegek felkarolására a kötelező, állami nyugdíj- és betegbiztosítás bevezetése. Ennek a mintájára terjedt el a világ nagy részén ez a biztosítási forma, ami – ahol bevezették – nagymértékben csökkentette a létbizonytalanságot, javítva ez által a társadalom széles rétegei számára az élet minőségét. Ezek az államilag szervezett biztosítások nem bízzák az egyes egyénekre a jövőjükről való gondoskodást, hanem annak anyagi biztosítékát kötelezően, adó módjára behajtják az egyéneken, ill. azok munkaadóján. Amíg a népesség folyamatosan szaporodott, addig biztosított volt, hogy a következő nemzedék által befizetendő biztosítási járulék mindig elegendő lesz arra, hogy a kiöregedő, időskorban nyilván több betegséggel küszködő előző nemzedék nem fog hiányt szenvedni. Ahol a népszaporulat helyett népességfogyás következett/következik be, a csökkenő lakosság esetén az aktuális befizetés nem elegendő a szaporodó létszámú öreg és beteg azonos szintű ellátására. Így nincs más lehetőség, minthogy a mostani aktív korúaknak többet kell befizetniük, mint ami a most rászorulók szükséglete, előre tartalékolva a saját öregkorukra szükséges anyagiakat. Ráadásul arra is kell számítani, hogy az egészségügyi ellátás költsége évről-évre számottevően növekszik a korszerűbb és hatékonyabb (?) eszközök, valamint gyógyszerek miatt, ezért az egészségbiztosításnál is számottevő „elő-takarékosságra” van szükség. Az elő-takarékosságból következő többlet-finanszírozási igény nehezen fogadtatható el az érintettekkel, pedig ennek bevezetését már nem lehet sokáig elodázni. Csak akkor lehet ezt elfogadtatni, ha a gazdaság jövedelem-termelő képessége számottevően javulni fog, és ez által – remélhetően – a lakosság jövedelme is.

GYAKORLATI MEGGONDOLÁSOK

Olyan adózási struktúrára van szükség, hogy a kétségtelenül meglévő, de látens hazai vagyon a kívánt irányba mozduljon. Elsőként be kell vezetni, hogy ha valakinek jövedelme van, akkor nem a (közben még megemelendő) jelenlegi adókulcsokkal kelljen adóznia, hanem csupán 2-5%-kal, ha a jövedelmét a kormány által kijelölt befektetési alapba teszi. Ez az alap viszonylag magas, mondjuk 20%-os jövedelmet ajánl, aminek a felét az állam garantálja. Természetesen, ha az alap hozama magasabb, az is a befektetőé. Persze csak olyan feltétellel, hogy ha ezt a hozamot az alapból ki akarja venni, akkor a normál (magasabb) adót kell utána lerónia. De ha újra befekteti (visszaforgatja) az alapba, akkor csak az alapnál érvényes alacsony (mintegy névleges) adót kelljen megfizetnie. Több ilyen alapot lehetne szervezni, egy-egy fejlesztési célnak megfelelően.
A nem biztosítás-jellegű, tényleges adófajtákat alapvetően újra kellene gondolni. A – várhatóan – könnyebben megválaszolható kérdésektől a bonyolultabbak felé haladva, vannak járadékjellegű adók (földjáradék) jövedéki adók, egyéb, illeték jellegű adók, tevékenységhez kötött adók, jövedelemhez kötött adók, és adók, amik „csak úgy vannak”. Vannak adók, amik az eredeti funkciójukat elveszítették, mint pl. az üzemanyag adó, ami eredetileg a közutak karbantartását szolgálta volna, de az adófajta elveszítette az eredeti költségvetési kapcsolatát és kivetése egészen más szempontok szerint történik. Jelenleg szolgálja az üzemanyag kereskedők és feldolgozók bányajáradék-jellegű extraprofitjának csökkentését, továbbá azt a szempontot, hogy ne terhelje túl a szállítók költségeit, ösztönözzön a lehetőleg belföldi tankolásra stb.
Egy adóemeléssel, vagy –csökkentéssel nagyot tud bukni a költségvetés. Pl. az EU-hoz való csatlakozás után – mivel lehetőség nyílt rá – mind az exportnál, mind az importnál a végfelhasználó országnál, ill. a termelőnél (de mindenképpen nem Magyarországon) számolták el az Áfát, mivel a hazai magasabb volt a többi EU országénál, ezzel hatalmas „lyukat” ütve a hazai költségvetésen. Hasonló baki volt az egykulcsos szja mostani bevezetése úgy, hogy az ettől (tévesen) várt gazdasági élénkülés nem következett be. Tehát nagyon „csínján kell bánni” minden adóváltoztatással, különösen a csökkentéssel. Néhány százalékpontos adóemelést mindig sokkal könnyebben visel el a gazdaság, mint egy újabb, még oly racionális új adónemet.

ÉSSZERŰSÍTÉSI JAVASLATOK

Egy adófajta ésszerűsítése mindig előnyös, különösen, ha arányosabban teríti a terheket az adóalanyok között. Így pl. sürgető lenne az elektronikus, távolság-arányos útdíj bevezetése a főbb közutakon és az autópályákon. Bár nem adójellegű, de hasonló aránytalanságokat szüntetne meg az egész országra és minden közösségi közlekedésre kiterjedő elektronikus, kártyás, tarifafizetési rendszer bevezetése. Ennek a költségei, ha komplexen, más kártyás, vagy kártyássá tehető rendszerrel együtt kerülne bevezetésre, a bevezetés költségei 4-5 éven belül megtérülnének.

VAGYONADÓ

Lényeges, szemléletváltozást is tükröző, intézkedés lenne a már korábban említett vagyonadó. Nem előzmény nélküli, mert az előző kormány intézkedését kellene ésszerűsítve feléleszteni. Ráadásul ma is létezik, mint helyi adó, az ingatlanadó. Elsősorban általánossá kellene tenni, de csak egy – később megállapításra kerülő – értékküszöb fölött. A másik adózási változás az lenne, hogy minden ingatlan után progresszív adót kellene fizetni Az alsó értékszinten csak névlegeset, mintegy regisztrációs díjként, viszont a nagyobb értékűeknél keményen magasat. De, ha az adott ingatlan kellően hasznosítva van (lakott ingatlan, működő üzem, művelt terület) akkor az adó mértéke lecsökkenne egy elfogadhatóan alacsony szintre. Ha az adóalany nem fizeti meg a kivetett adót, akkor az adóhatóság az ingatlanra jelzálog-jogot jegyez be. Ha az adóalany adóssága eléri az ingatlan értékének 50%-át, vagy legalább öt éve nem fizetett adót, akkor az adóhatóság elárverezi az ingatlant. Ha ez nem sikerül, akkor az ingatlant tartós állami tulajdonba veszik. (Mennyi állami bérlakás keletkezhetne így!)
Kiemelten kellene adóztatni a használaton kívüli ingatlanokat, adminisztratív eszközökkel kontrollálva a tényleges használatot. Olyan erős nyomást gyakorolva a tulajdonosokra, hogy olcsóbb legyen egy ingatlant bérbe adni, mint magasan adózni utána. Hasonlóképpen kellene eljárni a földadó általánossá tétele során is, az adóalanynak előnyösebb legyen eladni, esetleg bérbe adni, mint parlagon hevertetni a földingatlanát.

ÖSSZEGZÉS

Mint látható, a leírt javaslatok nagy részben szembe mennek a bármelyik korábbi és jelenlegi kormány által deklarált elvekkel és különösen a gyakorlattal. De – véleményem szerint – stabil gazdasági fejlődés nem valósítható meg ezek – esetenként kompromisszumos – megvalósítása nélkül.