A magukat nyugatinak, fejlettnek nevező régiókban sokszor és sokan beszélnek a családnak, mint a társadalom alap-sejtjének kríziséről, válságáról. Amikor ez a folyamat elkezdődött – úgy a 18. század második felében – akkor úgy látszott, hogy a változások a társadalom javára válnak, különösen a nők számára. Az elmúlt több mint 200 évben a folyamat az említett országokban kiszélesedett, és eléggé széleskörűvé vált annak utólagos megállapítása, hogy a nők szerepének a növekedése a társadalom életében üdvözlendő folyamat. Ma már természetesnek tűnik, hogy vannak női államelnökök, miniszterelnökök, egyetemi professzorok. Sőt, ma már úgy tekinthető, hogy egyes foglalkozási ágakban a nők abszolút dominanciára jutottak, mint pl. az alsó- és középfokú oktatásban, a betegápolásban, és még sok más területen. Ezt a helyzetet nem is lehetne ”visszacsinálni”, mert a kereseti és a fogyasztási szintek már régen beálltak a mindkét házastárs együttes keresetének igényéhez.
A nők – előbbiekben említett – foglalkozási szerepnövekedésével egy időben kezdett megváltozni a családban betöltött szerepük is. Korántsem olyan mértékben, mint a „munka világában”. A szülői (és háztartási) feladatokat (is) ellátni kényszerülő nők képtelenek voltak ellátni a „régi módon” a családon beüli feladataikat. A család férfitagjai többségének viszont eszébe sem jutott, hogy a nők (gyakorlatilag megkétszereződött) feladataiból átvegyenek. Ez sokszor nem is volt lehetséges, mert időközben a munkahelyi követelmények a férfiak számára tovább növekedtek. A családi élet korábbi formájának ellehetetlenülése (igen sokféle módon) törésekhez, krízisekhez vezetett.
A szociálisan érzékeny, a választók érdekeit figyelő kormányok a bajok csökkentésére különféle intézkedéseket hoztak. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására (ahol ezeket maradéktalanul megtették) visszaállt a demográfiai produktivitás minimuma, boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá vált a családi élet. Ahol ezeket az intézkedéseket nem, vagy csak felemás módon, esetleg helytelen irányban tették meg, ott vészesen lecsökkent a születések száma, kicsi a házasodási hajlam, drámai módon növekedett a mentálisan túlterheltek, esetenként károsodottak száma. Ahol a szükséges intézkedéseket halogatják, ott a nemzeti össztermék szintje is csökken, tehát még nehezebbé válik a „családsegítő” intézkedések meghozatala.
A szülők – elsősorban az anyák – otthoni „idődeficitje” elsősorban a gyermeknevelésben jelentkezik. Egy „hagyományos” társadalomban a gyermek felnőtt korában olyan lesz, amilyennek otthon nevelték. Ha a szülőknek nincs idejük a gyerekkel foglalkozni, ezt a terhet a „hagyományos” iskolai rendszer nem tudja átvenni. A korábban említett, szükséges intézkedések lényeges eleme a szülői nevelési szükséglet átvétele már a bölcsődei – 1-2 éves – kortól. Ehhez pedig az is szükséges, hogy az egész „nevelői lánc” művelői a társadalom legjobban fizetett tagjai legyenek, igen magas képzettségi és személyiségi adottságokkal.
A nevelés integráns része a szexuális nevelés. Ez egy olyan terület, ahol az „európainak”, „kereszténynek” mondott nevelés már a felvilágosodás előtt „igen problematikusnak” mutatkozott. A felvilágosodás előtt, az igen erős egyházi és társadalmi kontroll mellett is, a társadalom tele volt képmutató módon többé-kevésbé eltitkolt „normaszegésekkel”. Ahogyan aztán a társadalom kezdett átalakulni, úgy kezdett visszaszorulni a társadalmi normák szigorúsága. (Pl. a válás terén.) Ma már a társadalom nem vallásos részében a házassági (különösen az ún. „párkapcsolati”) területen „nem illik botrányt kavarni” hűtlenség esetén. A vallásosaknál az ilyen dolgok lehetőleg „fű alatt” intéződnek el, és az a különleges, ha a – máig társadalmilag elfogadott – normák szerint viselkedik valaki egész életében. Talán, egyszer, elkezdődik egy diszkusszió ezekről a kérdésekről valláserkölcsi téren, figyelembe véve azokat a valós társadalmi változásokat, amik miatt a normákat szexuálpszichológiailag, ill. társadalomlélektanilag is alátámasztva újra lehetne fogalmazni.
Az általánosságokon túl, azért megpróbálom a témát a gyakorlati oldaláról is megközelíteni. A saját élettapasztalatom szerint a házasság semmivel nem pótolható, jó dolog. Azt is állítom, hogy a legnagyobb körültekintés, valamint hívő tanácsadók véleménye, továbbá Isten segítségül hívása ellenére is, egy házasság katasztrófába torkollhat. Olyan esetet is ismerek, amikor sokan semmi jót nem jósoltak egy házasságról, mégis mintaszerűen jól sikerült. Ezek után mit lehet tanácsolni? Akkor van nagyobb esély arra, hogy egy házasság jó és tartós lesz, ha mindkét félben van kompromisszumkészség, egymás iránti kitartóan feltétlen bizalom és szerénység.
Lehet még tovább bővíteni az „okos tanácsok” sorát, de bizonyos hogy a mindenkire érvényes receptekről akár egy vastag könyvet lehetne írni, de nem érdemes, ha – különösen megfelelő önismeret hiányában – mégsem alkalmazzák azokat. Így aztán mindez csak fölösleges szócséplés marad. Azt is meg lehet állapítani, hogy a gyerekek a szülők mintáját követik. (Ami elég szomorú, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sok gyerek születik rossz házasságba. Sajnos, nem lehet tudni senkiről, hogy milyen emberré válik, annak 23-28 éves kora előtt. (De van, aki soha sem lesz érett, felnőtt gondolkodású, és van, akit a körülményei 15-16 éves korára úgy meggyötörnek, hogy már akkor felnőttként tud gondolkodni, dönteni.)
Gyakorlati tapasztalat, hogy konfliktus estén lehetőleg én kezdeményezzem az engesztelést, még akkor is, ha úgy látom, „nekem van igazam”. A lényeges, hogy minden konfliktusban az önzés bújik meg. (Sokszor nem is nagyon bújik el, mert egy külső szemlélő nagyon hamar meglátja egy konfliktusban az egyik, vagy mindkét fél esetén az önző motívumot.) De az is lehetséges, hogy összeillő párok már nagyon fiatalon találkoznak, és együtt válnak felnőtt gondolkodásúvá. Az ilyen kapcsolatot úgy kell ápolni, mint egy finom, érzéken virágot, még a széltől is óva azt. A téma – több konkrétummal – már ki lett fejtve a blog korábban (ápr. 6-án, ill. 9-én publikált) post-jaiban, különösen, ami a nemi érés (pubertás) és a házasság közötti szexuális élet problémáit illeti.
