A KÖZÖSSÉGI TERHEK CSÖKKENTÉSE

A jelenlegi rossz gazdasági helyzetből való kilábalás egyik területe a gazdaság teljesítőképességének növelése, de a másik terület, a köz által hurcolt terhek csökkentése, legalább olyan fontos. Az említett két terület egymással erős kölcsönhatásban van, mert egyrészt a terhek egy része csökkenni fog a gazdaság felélénkülésével, másrészt a gazdaság fejlesztéséhez központi támogatást a terhek csökkentéséből lehet nyújtani. A közösségi terheknek nemcsak a mértéke, hanem a fajtája is igen számos. Ráadásul az egyes területek többé-kevésbé össze is függnek, így szeparált tárgyalásuk sem lehetséges. Nem teljes körűen és nem feltétlenül a fontosság sorrendjében említve, a következőket szeretném a továbbiakban számba venni:
(1)Szociális gondoskodás, és annak sok alrendszere. (2)Oktatás, nevelés, képzés. (3)Egészségügyi ellátás. (4)Közösségi közlekedés. (5)Lakhatás közösségi költségei.
 

ÁLLAMI IRÁNYÍTÁS KÉRDÉSEI

A közösséget érintő terhek nagy része abból származik, hogy az egyes szakági, központi területek felelősei nem jó gazdái a saját kompetenciájukba eső résznek. Mindegy, hogy ezt a „nem jó gazda” helyzetet mi okozza, a hozzá nem értés, a korrupció, vagy egyszerűen a tunyaság, az eredmény mindenképpen: sok elpazarolt drága erőforrás, az elvárt eredmények nélkül. Ezért rendszeresen visszatérő jelszó a közösségi szolgáltatások privatizációja. Pedig nem a privát tulajdonoson múlik a gazdasági élet döntő többségében, hogy ki a tulajdonos, hiszen a (magán) gazdálkodó egységek teljesítmény szerinti meghatározó részében a tulajdonosok közvetlenül egyáltalán nem vesznek részt a tulajdonuk működtetésében. A működtetés menedzserek feladata, a menedzserek megfelelő munkáját pedig a felügyelő bizottság ellenőrzi, a tulajdonosok nevében.
 Az lenne a helyes, ha az egyes közösségi (állami, önkormányzati stb.) szervezeteket, intézményeket is hasonló módon irányítanák. Hogy ez jól is működtethető, az igazolja, hogy vannak hatékonyan, gazdaságosan, eredményesen működő intézmények, szervezetek (ezek között kórházak, iskolák, kulturális intézmények, közszolgáltató vállalkozások) a többiekkel azonos feltételek mellett. Tehát elsősorban „bűnös” az alkalmatlan személyeknek menedzseri megbízást kiadó, ill. a működést nem, vagy rosszul ellenőrző szervezet, személy, intézmény. Ez pedig, már erősen politikai szint, ami fölött nincs valós tulajdonosi (társadalmi) kontroll. Túl drága viszont az egész közösség részére, ha a négyévenkénti társadalmi (választási) találgatás eredményeképpen megint – egy nagyon szépen beszélő – szélhámos kerül a kompetencia-helyzetbe. (A megoldás tabukat és – személyi és párt-– érdekeket sértene: Képviselői visszahívhatóság, Állami Számvevőszék, szakemberekből álló „felügyelőbizottság”, választási ciklusok közötti kinevezésekkel stb.?)

HÉTKÖZNAPI FEUDALIZMUS

A feudális társadalom egy adott történelmi korban alakult ki, amikor elég fejlett volt ahhoz, hogy kifejlődjön a hatalmi, függési viszonyoknak egy többlépcsős struktúrája. Ez tartósan stabilizálta a társadalom rendjét, kiszámíthatóvá tette az alattvalók életvitelét. A hierarchikus rend a függőségi láncban meghatározta az alulról felfelé irányuló szolgálati rendet és a lefelé irányuló védelmi kötelezettségeket. Az alattvalók a szolgálataikért, lojalitásukért megkapták az életvitelük – szigorúan meghatározott – stabil kereteit. Ez a rend nemcsak stabil volt, de merev is. Egy hierarchikus pozícióból csak kivételesen – pl. háborúban – lehetett kitörni. A lojalitás által megkövetelt – néha abszurd – szolgáltatásokat nem lehetett megtagadni. A rendszerből való minden kitörési kísérletet kegyetlenül megtoroltak.
Ez a társadalmi rend Európában kb. ezer évig fennmaradt. Csak akkor rendült meg, amikor a társadalom legalján túl sokan estek ki a rendszerből, ill. túl sokan voltak azok, akik a társadalmi helyzetükből feljebb akartak kerülni, mert – anyagilag, vagy tudásuk alapján – érdemesnek tartották magukat a hierarchia magasabb szintjén való elhelyezkedésre. Az európai feudalizmushoz hasonló rendszerek alakultak ki a világ más tájain is, Japántól az Iszlám országokig. Csupán ezeknél az országoknál ez a rendszer részben korábban alakult ki (pl. Kínában) ill. még ma is nagyrészt létezik (pl. Szaudarábiában).
Bár rendszeresen a szemünk előtt játszódik le, nem vesszük észre, hogy most is rendszeresen keletkeznek „modern” feudális rendszerek. Nem kell hozzá más, csak egy széleskörűen elismert (politikai) vezető, aki késztetést érez arra, hogy kiépítse a saját új-feudális hatalmát. Ha megteheti, kiépíti a maga hierarchikus rendszerét, ahol mindenki be van tagolva a hierarchia valamelyik lépcsőfokába és feltétlen lojalitással tartozik a saját felettesének, de kiváltképpen a rendszer fejének. A lojalitás kikényszerítése ezekben az új-feudális rendszerekben, (mivel ezeknél a „vezér” nem tud várni évszázadokat, amíg az általa elképzelt rend kialakul) időnként, a (feltételezett) illojálisakkal szemben némi erőszakkal is történhet.
A feltételezett illojálisaknak az új főnökhöz való feltétlenül hűségesekkel való felváltása könnyen a szakmai követelményeknek kevésbé megfelelő személyek kompetens pozícióba kerülésével járhat. Ez növelheti a lassú, bizonytalan, ill. hibás döntések arányát, ami – egy idő után – a rendszer ellehetetlenüléséhez vezethet. Továbbá, a feudális láncban részt vevő alattvalók – a hierarchikus rend szerint – a feltétlen kiszolgálási ténykedésükért tartós és hatékony védelemre számíthatnak a felsőbbségtől. Ez a stabil beágyazottság-érzés az alattvalók jelentős részét arra indíthatja, hogy a szolgálataikért további előnyök is „járnak” a többé-kevésbé tőlük függő, de a hierarchiába formálisan be nem tagolt környezetüktől. Ez pedig csökkentheti a környezetük felé szükségszerűen tett intézkedéseik (pl. adóbehajtás) hatékonyságát. Mindez, az előbb említett tényezőhöz hasonlóan, ugyancsak a rendszer működésképtelenségéhez vezethet.
 Az elmondottak szerint – és a modern történelem tapasztalatai alapján – ezek az új-feudális rendszerek nem maradhatnak fenn tartósan. Az egyik a belső hatékonyság rohamos csökkenése, ill. a mértéktelenül elburjánzó korrupció miatt, míg a másik azért, mert az egészségesebb társadalommal rendelkező társ-államok valamilyen módon ellehetetlenítik az adott új-feudális rendszer létezését. Ne gondoljuk, hogy ha egy ilyen formáció ellehetetlenül, nem keletkezhetnek újabbak, esetleg csupán regionálisan, vagy az „állam-gépezet” egy-egy szintjén, ahol adottak a körülmények egy vezetői elhivatottsággal rendelkező személy számára. Egy egészséges, modern társadalomban ilyen formáció szerencsére csak ideig-óráig tud megmaradni. De a meglévő példák mindig figyelmeztessenek arra, hogy ne engedjük a dudvát a fejünkre nőni, mert akkor sokkal nehezebb és több áldozattal jár annak kiirtása.

SZOCIÁLIS GONDOSKODÁS

A szociális gondoskodás alatt minden olyan közösségi támogatási szükségletet értek, ami az emberi élet során – az illető anyagi helyzetétől függően – előfordulhat. Így: házasság, lakhatási szükséglet, gyermekszülés, gyermeknevelés, iskoláztatás, (egyetemi, vagy más) képzés, betegellátás, táppénz, munkanélküli segély, rokkant-ellátás, nyugdíj. Aki nem rendelkezik nagyobb vagyonnal, életének több időszakában rászorulhat a szociális gondoskodás valamelyik fajtájára. Az említett támogatások mindegyike egyfajta biztosításnak is tekinthető. Ha az ezekben a biztosítási formákban való általános részvételt törvényileg kötelezővé teszik, akkor ez egy általános társadalombiztosítási rendszer. Sehol a világon – szerintem ésszerűtlenül – nem kapcsolják össze az összes rászorulási formát egységes rendszerbe, pedig valamilyen módon a gazdaságilag fejlettebb országokban minden állampolgártól mindezekre a „biztosítási esetekre” adót, vagy járulékot szednek az egyes jövedelmi szinteknek megfelelő mértékben.
A beszedett összegek aktuális felosztása a szükségletek szerint, hallgatólagos, vagy deklarált kompromisszum eredménye. Az elterjedt szemlélettel szemben a szociális gondoskodás előbbiekben vázolt közös rendszerbe foglalása megkönnyítheti annak felismerését, hogy jóformán mindenki rászorulhat valamikor (biztosítás jelleggel) a rendszer támogatására az élete (a családja élete) egy szakaszában. Az is nyilvánvaló, hogy a rendezett társadalmakban már sok évszázaddal ezelőtt műkötött valamilyen hasonló szociális támogatási forma (csak nyilván az akkori szükségleteknek, ill. anyagi lehetőségeknek megfelelő mértékben). Mindez akkor részben egy faluközösségen, ill. céhen belül, részben egyházi (kolostori) szervezet keretében történt. A társadalmi gondoskodás (társadalombiztosítás) javasolt, korszerűsített rendszerének – előbb vázolt – egységes szemléletű kezelése megkönnyítheti az erőforrásoknak az egyes gondoskodási formák közötti, a pillanatnyi szükségletnek megfelelő átcsoportosítását, ill. a normatíváknak, a szükséglet változása, bővülése esetén a megemelését – nagyobb társadalmi traumák nélkül.

A MÉLYSZEGÉNYSÉGBEN ÉLŐK

A szociális gazdálkodás egy külön elemzést igénylő területe a mélyszegénységben élők kiemelése a társadalom alatti helyzetükből és betagolása a társadalom aktív szereplői közé.
A társadalmi hierarchia alján levő, jellemzően tartós mélyszegénységben élőtársadalmi csoportok felzárkóztatása sokak véleménye szerint a kulturális felemelkedés kérdése. Ennek eleve ellene mond az a statisztikai tény, hogy a mélyszegénységben élők döntő többsége magyar nemzetiségű. Ez a csoport a lemaradásában több, mint száz éves hátrányt hurcol magával. Ugyanis őseik döntő többségében a Szabadságharc utáni fölosztásból kimaradt földnélküli jobbágyok, zsellérek. Ez a csoport többször volt a forradalmi mozgalmak élvonalában, 1848-ban, 1919-ben, 1945-49-ben. Egyes hangadóik ideiglenesen bele is kerültek a politika sodorvonalába, de a többség maradt a társadalom alsó szintjén. Első, viszonylagos felemelkedést a termelőszövetkezetek hoztak a számukra, de a rendszerváltás ismét visszacsúsztatta őket egy, már korábban meghaladott társadalmi megélhetési szintre, vagy az alá. Az a szomorú, hogy ez a társadalmi csoport civilizációsan kezdettől fogva kulturálisan beletagolódott a (korábban) mezőgazdaságból élő népesség egészébe és ezért nyomorúsága nem feltűnő a kívülállók számára. A vidéki társadalomba való beépülésük folytán részt vesznek a „szürke” és a „fekete” gazdaság peremén adódó rendszertelen megélhetési lehetőségekben.
A kívülállók számára a mélyszegénységben élők a romákat (cigányokat jelentik, pedig ez nem mindig igaz. Ezért a hírek mindig „róluk szólnak”. A kívülállók az esetükben összekeverik (olykor tudatosan össze is mossák) a kultúra és a civilizáció fogalmát. Hogy jellemző példával éljünk: a japánok és a kínaiak is tagjai az európai keresztény (eredetű) globális civilizációnak. (Ez szemléletesen ragadható meg a rendszeres tisztálkodástól az európai udvariassági formák betartásán keresztül az öltözködés bizonyos alapelemeiig.) Az említett népek emellett ápolnak és gyakorolnak olyan kulturális viselkedési formákat is, amik idegenek az euro-amerikai kultúrkörben. (De ez így is van jól.) Visszatérve az eredeti témánkhoz, a mélyszegénységben élők egy részénél a felemelkedés tudási, képzési feladatot jelent, míg más részénél, a tudási, képzési felemelés mellett a (ma már globálisnak tekinthető) civilizációs normákra való nevelés egy hangsúlyosnak tekintendő feladat.

MI KÖVETKEZIK MINDEBBŐL?

A parlagon heverő, képzetlen, „neveletlen”, a munkától elszokott, vagy munkát soha nem látott személyeket, és főleg az ilyen családi környezetben felnövő fiatalokat nevelni, képezni, tanítani kell. Ez pedig nem megy másképpen, mint (legalább a hétköznapokon működő) bennlakásos, alsó- és középfokú kollégiumokban. Mindehhez kellenek kollégiumok, nevelők, jól képzett (esetenként külföldi) tanárok, jól felszerelt iskolák, tanműhelyek, laboratóriumok. Indulásként – jobb hiányában – kevésbé képzett és motivált nevelő/oktató csapat is több a semminél. Így pl. az iskolák – amúgy is szükséges – racionalizálásából kikerült pedagógusokból, ill. az önkormányzatok esedékes racionalizálása miatt alkalmazás nélkül maradó ügyintézők közül lehet összeállítani az induló oktató-nevelő létszámot. Az új feladattal ellátottakat tanfolyamokon kell felkészíteni az új feladataikra. Motiválni kell őket, érezhető anyagi kompenzációval. Szakszerűségüket, elvárható minőségű feladatvégzésüket pedig rendszeres és nem formális szakfelügyeleti szervezettel kell biztosítani. Nyilván a szakfelügyelőket a szakmailag jobb minősítésű személyekből kell kiválasztani. Természetesen a szakfelügyelők javadalmazásának számottevően meg kell haladnia az általuk ellenőrzöttekét.
Tehát, a nevelés (az oktatás mellett) a „civilizálatlan” mélyszegénységben élők kiemelkedésében kulcsfontosságú. Pl. ha csak néhány roma gyerek van egy óvodában, vagy alsóbb iskolai osztályban, akkor (különösen, ha kiváló, karizmatikus személy a nevelő) van remény a felzárkóztatásra. Ha viszont eleve sok roma gyerek kerül egy csoportba, akkor – az otthoni visszahúzó környezet hatásával kiegészülve – a nevelési cél teljesülése ellehetetlenül. Ebben az esetben (és az esetek többségében ez a helyzet) csak a kollégiumi nevelés a célravezető. Ilyenkor fokozott teher hárul a kollégiumi nevelőkre. Nagyon kívánatos lenne ilyen hivatásra minél előbb, nagy létszámban, roma származásúak felvétele és minél gyorsabb képzése.
A mélyszegénységben élő, felnőtt, „neveletlen” (roma) személyek civilizálttá nevelése is megoldható, csak legfeljebb az így elsajátított viselkedés nem válik a személyiség részévé, és ha a pozitívan rá ható környezetből kiesik, ismét elhagyja az elsajátított viselkedési formákat. A civilizált viselkedési formák elsajátíttatása ekkor is előnyös, mert civilizált lakó-, ill. munka-környezetben ezután nem fognak idegen személyekként viselkedni. A roma felnőttek ösztönzése a környező társadalomba való beilleszkedésre több módon is eredményes lehet (pl. reménybeli, a társadalomban elfoglalható, magasabb pozíció) de a korábbi tapasztalatok szerint mindenképpen az anyagi előrehaladás biztosítása látszik a legeredményesebbnek.

A TÁRSADALOM ALATTIAK

A szociális gondoskodás speciális terepe a társadalom aljából is kihullottak, a hajléktalanok, a koldusok – társadalmi allergiát is kiváltó – rétegének helyzeti a javítása. Ez a réteg nemcsak az egyes személyek sorsában, hanem a megoldás lehetséges módjaiban is, személyenként igen eltérő kezelést igényel. Vannak, akik munkahely és lakhatási lehetőség elnyerése esetén simám beintegrálódnak az aktív társadalomba. Másokat egészségügyi és lelki rehabilitáció után ugyancsak be lehet integrálni. Vannak viszont olyanok, akiket élethosszig tartó gondozás alá kell helyezni, mert már annyira leépültek, hogy nem rehabilitálhatók. A társadalomnak viszont emberiességi kötelessége hogy ennek a néhány száz embernek ezt az ellátást nyújtsa, hiszen lehet, hogy valamikor a társadalom hasznos tagjai voltak, csak a szerencsétlen körülmények összejátszása miatt csúsztak a társadalom legalsó szintje alá.

STRUKTURÁLIS MUNKANÉLKÜLISÉG

Az ország gazdasági fejlődésének egyik erős korlátja a munkanélküliség magas aránya. Ha a munkanélküliséget részletesebben nézzük, akkor jól látható, hogy a nagyobb városok adatai alacsonyabbak az európai átlagnál. A vidéki, mezőgazdasági területeken viszont, ez az arány hihetetlenül magas. Ez az állapot a mezőgazdaság szerkezetének drasztikus megváltozásából következett be a rendszerváltás utáni időszakban. Amennyiben az előzőkben javasolt módon sikerül a mezőgazdaság termelési szerkezetét megfelelően átalakítani, úgy lassan, számottevően csökkenhet a mezőgazdaságban érdekelt területeken a munkanélküliség mértéke is. Ez viszont egy legalább 4-5 éves folyamat. A vidéki munkanélküliek nagy részét ennél gyorsabban is felszívhatja, ha a mezőgazdaság termelési szerkezetének átalakítását megelőzően, vagy azzal együtt, megtörténik a mélyen fekvő területek belvízmentesítése, ill. a vízfolyásoknak a megváltozott klimatikus viszonyok miatti megnövelt árvízvédelme, állami felügyelettel és irányítással, az e célra kivetett (rendszeres, állandó) földadóval finanszírozva.
Talán, ennél még sokkal jelentősebb eredményt lehetne elérni, ha lengyel, román mintára el tudnánk érni egy számottevő munkaerő exportot. Mindkét országban a kulcstényező az idegen nyelv tudása volt. A lengyeleknél – talán a német-fóbia és oroszellenesség következtében – már a rendszerváltás előtt minden általános és középiskolában intenzív angol nyelvoktatás folyt. Román nemzetiségűeknek pedig az olasz szókincs és nyelvtan – más, idegen nyelvekhez képest – fantasztikusan könnyű volt. Ha hazánkban a szakmunkásképzéssel egyidejűleg intenzíven idegen-nyelvet is oktatnának, akkor – különösen a fémipari szakmunkásoknál – még az egészségügyi alkalmazottaknál is nagyobb kivándorlási hajlandóságot lehetne tapasztalni. A külföldön dolgozónak nem kell munkanélküli segélyt adni, helyette a külföldön dolgozó anyagilag támogatja az itthon élő családját. Hogy ez milyen nagy jelentőségű, mutatja, hogy mindkét említett országból milliók (!) dolgoznak külföldön. (Valóban teljesülne az „egymillió munkahelyre” vonatkozó kampányígéret.)