A világnak ezen a felén valójában senki sem lehet biztonságban afelől, hogy egy „szép napon” nem repítik a levegőbe. Ez a „divat”, a terrorizmus, sem egy régi „találmány”. A kezdetei a 19. század végére nyúlnak vissza, kb. akkorra, amikor Erzsébet királynét egy anarchista leszúrta. Az első Világháborút is (legalább is formálisan) az indította el, hogy egy szerb terrorista lelőtte Ferenc Ferdinánd trónörököst. Akkor az ilyen tettek még igen ritkák voltak, a „nagyüzemi” méreteket az 1918-19-es ír felkelésben érte el. Akkor is, és ma is, olyan csoportok „művelik”, akik erős ideológiai elkötelezettségűek, de gyengének érzik magukat ahhoz, hogy frontális támadásban győzzenek. Az ír-angol „konfliktust” kivéve eddig egyszer sem sikerült ezzel a stratégiával győzni. Az írek is csak kompromisszumos győzelmet értek el, mert Észak-Írország ma is a brit koronához tartozik. Egy terrorista „hadjárat” nem zárható le a szokott katonai módszerekkel, mert a „hidrának”, ha egy fejét levágják, sok nő a helyére. Egy terrorista „mozgalmat” úgy lehet csak felszámolni, ha a financiális és technikai forrásaitól elzárják, azaz, „kiszárítják”. Ez már többször bevált, Észak-Írországban, Baszkföldön, Koszovóban, és Afrika egyes „forró” pontjain is. Ahol a csapot még nem sikerült elzárni, ott folyik tovább a szisztematikus öldöklés. A legnagyobb gond az Iszlám hitű terroristákkal van, mert nem igazán államok állnak mögöttük, hanem „magánszponzorok”. Hasonló a helyzet, mint 1918-19-ben az ír felkeléssel volt, ahol USA-beli ír nemzetiségű polgárok álltak a felkelés mögé. (Ezért is kellett Angliának „visszavonulót” fújnia.) Az Iszlám terroristák hátországa olyan nagy és gazdag, hogy egyelőre semmi remény a küzdelemnek a belátható időn belüli befejezésére. Ha a bibliai párhuzamot nézzük, (lásd: Apokalipszis 6, 8) nem sok jót ígér a szöveg. Mit tegyek, ha ilyen lehangoló a vége? Térdre, imához!