Ez Jézusnak az egyik legfontosabb igéje, ami a Miatyánkban szerepel – jutottam arra a felismerésre az utóbbi időben. Talán érdekes lehet, hogy mi módon jutottam ide: Onnan indultam el, hogy a Szentlélek rendszeresen küldi a mennyei Atya üzeneteit az emberiségnek, de nagyon kevés „hasznosul” belőle. Ugyanis a hatalmas értelmi „gap” miatt nagyon kevesen hallják meg. Még kevesebben figyelnek fel rá, bár hallják. Még kevesebben értik meg – inkább félreértik – amit hallanak. Talán az első, igazán fontos pont, amikor Mózes megállt az égő csipkebokor előtt, és meghallotta, és megértette, mit szól neki az ÚR. Azt, hogy nem Izrael választ magának istent, hanem az ÚR választja ki magának a többi nép közül Izraelt. Megértette, hogy az ő Ura nem ember készítette bálvány, nem a Természet része, hanem a Természeten kívül, a Természet fölött áll, mert annak is Ura.
Egy másik ilyen kozmikus jelentőségű időszak volt, amikor a Szentlélek üzent egy prófétája, (Deutero) Ézsaiás által. Kivételes időben, kivételes érzékenységű ember volt. Sok száz évre előre látta a Messiás eljöttét, szenvedését, halálát. Nincs párja ennek sehol a próféták írásai között. Akkor írta le a próféta az Üzenet „globalizációjának” a próféciáját is (60, 1-4), valamint a Messiás „programját”(61, 1). De mindezt úgy, hogy akik akkor olvasták, nem értették, vagy félreértették. Mindezt ma is nehéz „kihüvelyezni” a teljes szövegkörnyezetből. Olyan ez, mint egy kódolt üzenet. Vannak részek, amelyeket csak mostanában vélünk megérteni. Ebben a prófétai könyvben minden kornak voltak „kedvenc” igerészei, de annak nagyobb részét, egyes korokban másképpen és másképpen magyarázták. Rendszerint félreértették, félreértelmezték. De a szövegben erre is van magyarázat: (42, 16-20, vagy (44, 18).
Mindenképpen kellett azért, hogy legyen egyszer, végre, „Valaki”, aki nem kódolva, hanem közvetlenül és egyértelműen megmondja, milyennek akarja a mennyei Atya az Ő Országát - itt a Földön. Jézus már 2000 éve elment, hogy „odaát” is helyet készítsen nekünk, de az Üzenetet az óta sem sikerült helyesen továbbadniuk a tanítványoknak. Nem sikerült, mert miután elment Jézus, tovább folyik a „félreértések tragikomédiája”, és a hitetleneket hibáztatjuk, hogy nem fogadják be, amit evangéliumként, örömhírként kínálunk nekik. Hol „bicsaklott ki” a Jézus által átadott tiszta tanítás? Arra jutottam, hogy vissza kell térni az eredeti „logionokhoz”, amik elsősorban a szinoptikus evangéliumokban találhatók. Azok alapján kell megnézni, hogy mi az, ami az „elferdülést” okozta. Megerősített a véleményemben, hogy az „evangéliumok tanításának szelleme” – mintegy „spontánul” terjed a nemzetközi megállapodások szövegeiben. (Emberi jogok, gyermekek jogai stb.)
Továbbfűzve ezen a csapáson a gondolataimat, sok, szerintem lényeges eltérést találtam a szinoptikusokban leírtak és az azt követő részek között. Ez azért nem feltűnő a Szentírásban járatosak előtt sem, mert János Evangéliuma, ill. Pál levelei, a szinoptikus evangéliumoknak mintegy kiegészítéseinek is tekinthetők. Pál – mintegy tudatosan – be is szűkíti a mondanivalóját. (csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről.) Nem is idéz semmit az evangéliumokból. Jézustól is csak azt, amiről azt írja, hogy közvetlenül az Úrtól vette. (1Kor11, 23) Pálnak – saját bevallása szerint is – volt „egyeztetési problémája” Jézus közvetlen tanítványaival, de mint a Galatákhoz írott levelének 1. és 2. részében leírja, ez nem volt egyszerű és „felhőtlen” párbeszéd. Ebben a szöveg-összefüggésben és a Római Levél 16, 25-ben is az „én evangéliumomról” ír. Erősen feltehető, hogy aki Pált „kiképezte” keresztyénnek, Jézus tanításáról nem szólt. (Talán ő maga sem ismerte azt.) Pálnál csak Jézus áldozati halála és feltámadása szerepel a tanításában. (Érdekesség, hogy Jézus a háromszori előrejelzésekor, egyik szinoptikus evangéliumban sem említi áldozatként való megölését.)
De Pál levelei és az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv szerint is észrevehető egy – nem tanításbeli, hanem módszerbeli – különbség is, Pál és a többi apostol között. Nem a Jeruzsálemben élő apostolok, hanem Pál az, aki szervezetet épít, elöljárókat, püspököket rendel az egyes közösségek (gyülekezetek) élére. Pál szívesebben jár egymaga, vagy egy-két segítő társaságában a missziós, ill. „felügyeleti” útján. Az apostolok és pl. az antiochiai gyülekezet vezetői – Jézus példája nyomán – inkább párosával küldik ki útjukra a tanítványokat. Amikor Pál mellé az antiochiai gyülekezet vénei Barnabást állították a missziós útján, Pál az első lehetséges alkalommal meg is vált tőle. Az Egyháztörténet szerint Pál stílusa, módszerei, szervezeti „modellje” volt az, ami elterjedt, bevált. Lehet, hogy mégis a szinoptikus evangéliumokban szereplő jézusi szöveg és a jeruzsálemi apostolok „vezetési” gyakorlata lenne ma az eredményesebb, ha a „Jöjjön el a Te Országod” kérés megvalósításán dolgozunk? (Az ún. „kisegyházak” gyakorlata közelebb is áll az „apostoli modellhez”, és talán azért is eredményesebbek sok helyen.)
Ezeknek a gondolatoknak a hatására kezdtem számba venni, hogy mit „kínálhatunk fel” ma a világnak, hogy azt elfogadják. Nem kívánom itt felsorolni, hiszen elég, ha a „hegyi beszédet” nézzük. Látható, hogy ezek e jézusi „maximák” nem túlságosan vonzók az emberek számára. De, ha a szinoptikusok más helyéről „szemezgetünk”, akkor talán azzal elborzadást is okozhatunk, mint pl. Mt18, 8-9-ben a botránkozásról szóló szöveggel. Tehát, tettem egy nagy „vargabetűt”, és ugyanott vagyok ahonnan elindultam, legföljebb néhány illúzióval is kevesebb maradt nekem. Mégis, mi mozgatja a Világot? (Pontosabban: mi motiválja az embereket?) Hát az „Érdek”. (Már, akiben van némi motiváció manapság.) Nem szabad azért teljesen elkeseredni, mert az Érdek mellett olykor létezik a Belátás is. Amikor belátom, hogy a saját érdekemet akkor tudom hosszabb távon érvényesíteni, ha mások Érdekét is figyelembe veszem – időnként. Így működnek a „civilizáltabb” társadalmak. És megint visszajutottunk az Evangéliumhoz. (Lk6, 31) Csak – sajnos – több nemzedéknyi békés fejlődés szükséges ahhoz, hogy egy társadalmi közösség (ország, nemzet) többsége eljusson erre a felismerésre.
(Közben volt egy gondolati „kitérőm”, ami nem illeszkedet bele a „főáramba”. Ez pedig az, hogy erősen zavart az a közkeletű vélekedés, hogy a páli levelek vannak korban legközelebb Jézus Földi működéséhez, ezért a „legautentikusabb” híradást jelentik Jézus tanításáról. Tehát, nézzük a „hagyományokat” más szemmel: A hagyomány szerint, Márk evangélista Péter apostol szövegeinek lejegyzéséből állította össze az evangéliumát. Ez mindenképpen Péter mártírhalála (67) előtt kellett, hogy történjen. De az is valószínű, hogy ez nem Rómában történt, mert Márk további élete, működése Közel-Keleten folyt. Ezért csak akkor írhatta le, amikor Péter Antiochiában volt. Ez pedig az idősebb Jakab 40-ben történt halála után lehetett, amikor Péter az üldözések elől Antiochiába menekült. Tehát, Márk evangéliuma Pál leveleinek „kortársa”, mert Pál a leveleit (az Ap. Csel. alapján) leghamarabb 40 után írhatta.
Más részről, Lukács, nyilván, az evangéliumát az Ap. Csel. előtt írta néhány évvel. Az Apostolok Cselekedeteit pedig Lukács Pálnak első, Rómába való érkezése előtt befejezi. Ha nem nézzük azt, hogy a hagyomány szerint Pál még egyszer kiszabadult, és Hispániában is térített, hanem azt, hogy Pál első fogsága az utolsó is volt, akkor is a halála előtt még évekig fogságban volt az onnan írt levelei tanúsága szerint. Tehát Lukács az evangéliumát mindenképpen 65 előtt írta, így az evangéliumban szereplő apokaliptikus szövegnek nem lehet Jeruzsálem 71-es ostroma az ihletője. Egyébként is, ez az apokaliptikus szöveg jobban hasonlít Dániel apokaliptikus szövegeihez.
Ami János evangéliumát illeti, mivel még áttételesen sem említi a többi evangéliumot, feltehető – furcsa módon – hogy nem volt tudomása a szinoptikusokról. Viszont vannak részei – különösen a szenvedéstörténetben – amiket a szinoptikusok is hitelesítenek. A kutatók azt is megállapították, hogy fölrajzilag is a leghitelesebb az evangéliumok között. Tehát az eredeti, történeti részt egy hiteles tanú rögzítette. Viszont Jézus beszédei teljesen elütnek a többi evangéliumtól, stílusában, mondanivalójában egyaránt. Nyilván, ezek a szövegek egy jámbor közösségben születtek, majd össze lettek – jól-rosszul – dolgozva az eredeti beszámolóval. Teológiájuk hatalmas fejlődést (változást) mutat mind a szinoptikusok szövegéhez, mind a páli szövegekhez képest. Amit a teológia később produkált, az mind benne van már János evangéliumában – ill. nagyrészt a páli levelekben.)
Mindaz, amit a fentiekben leírtam, az már nagyon régen „piszkált” engem. Se lenyelni, sem kiköpni nem tudtam. Nagy megkönnyebbülés, hogy leírhattam. Örülök, hogy megvan. Akinek bántó, kérem nézze el nekem.A

Ma is jól emlékszem arra a pillanatra. Nyolcéves voltam, és éppen mentem át az úttesten, a Vörösvári-út – Bécsi-út saroknál, hazafelé tartva az iskolából. Egyszer csak belém villant: én is meg fogok halni. Annyira erős élmény volt, hogy most is ilyen jól emlékszem rá. Van egy még mélyebb nyomot hagyó élmény, amikor valaki, a mélyaltatásból éppen ébredezve, megszólal: Meg fogok halni. – Igen, persze, de nem most. Most műtöttek. – De meg fogok halni. Tudom. – Nincs több érv. – És valóban, négy héten belül meghalt. Van, aki tudja. (Megérzi?) Van, aki nem. A levágásra kerülő állatok igen. Láttam.
Súlyos kérdés, „létkérdés”. Valódi egzisztenciális kérdés. Jézus idejében elterjedt egy bizonytalan, zavaros hit a halál utáni életről. Jézus – ha megkérdezték – keményen kiállt a „halottak feltámadása” mellett. Hogy mi módon, azt olvasni lehet. A Lukácsnál olvasható Apokalipszis a legérzékletesebb. De hogy személy szerint hogyan fogjuk megélni, arról Pál ír a legrészletesebben. Ez a személyes feltámadásról szóló „előzetes” volt az uralkodó vélemény a Kozmoszra vonatkozó ismereteink kibővüléséig. Akik ennek a következményeit végiggondolták, azoknak a páli ismertetés sehogyan sem egyezett a Kozmoszról való eddigi ismereteinkkel.
Pedig a páli ismertetés annyira jó, annyira logikusnak látszik. A Jézus feltámadásáról való erős tanúságok mindezt teljesen szilárd hitté ötvözték össze. Mindezt erősítik a többi tanúságok. (Mert új eget és új Földet várunk.) És Péter 2. levelének vége még a mai katasztrófa-elméleteinkkel is eléggé összecseng. Az Egyháznak a kezdetektől fogva a legnagyobb vonzereje volt testben való feltámadás bizonyossága. Mindmáig a temető-kapukon büszkén hirdeti a felirat: Feltámadunk! Mindenki. Egyszerre. Csak éppen egyesek az örök életre, mások az „örök halálra”. (Hogy ez utóbbi mit jelent, azt a Jelenések sem részletezi.)
Akiknek az eddigi ismeretek gondot okoztak/okoznak, azoknak „menekülő utat” nyit egy másik olvasat. Ennek kulcsmondata a Lk23, 43-ban található. Ha ezt elfogadjuk, akkor a bizonyosságunk megújítható, megerősíthető. Pontosan beleillik Jézus érvelése is a szadduceusok felé. És sok másik igehely is. És a „túlvilágra” vonatkozó frissebb vélekedésünk is. Csak az a baj, hogy ez nem olyan érzékletes, kerek ábrázolás, mint ami az elmúlt évszázadokban kialakult a szentírási szövegek (egy részére) alapozva. A frissebb változat, ha megér néhány évszázadot, lehet a fiatalabb nemzedékeknek, ill. az újonnan csatlakozóknak/megtérőknek ez lesz a veretes, természetes interpretáció.

Az ótestamentumi idők elejéből fennmaradt ránk egy olyan kinyilatkoztatás (azaz üzenet a nem fizikai – az ezen a „fizikai” – világon túlról érkező üzenet) aminek a következmény-láncolata ma is elevenen hat. Ez az „égő csipkebokor” története. Nagyon sok dolog van a Biblia második (a Kivonulás) könyvében, aminek a történetiségét (valóban megtörténtét) még a teológusok nagy része is óvatosan kezeli. Az említett eseményről is születtek a történetet korrigáló elméletek, de aki elolvassa az említett szövegrészt és végiggondolja annak az eseménynek a következményeit, megszilárdul abban a meggyőződésében, hogy az említett esemény hatalmas erejét, meghatározó voltát nem lehet eléggé hangsúlyozni.
És Mózes, mikor urának juhait legeltette, látott egy csipkebokrot, amely olyan volt, mintha lánggal égne, de a tűz nem múlt el, és a csipkebokor sem hamvadt el. Mózes odament, hogy megnézze, mi ez? Ekkor hang szólt a csipkebokorból. Mózes párbeszédbe kezdett a Hanggal, akitől megkérdezte: Ki vagy? A Hang így válaszolt: Vagyok, aki vagyok. A hang megígérte segít neki a népét megszabadítani az egyiptomi rabságból és elvezeti a népét arra a földre ahol őseik laktak, Kánaán földjére, ahol majd bőségben fognak élni.
Ettől az eseménytől fogva Mózes népének sorsa szorosan összefonódott a nép életével, akik magukat egyik ősatyjuk után Izrael népének nevezik mind a mai napig. A Hang pedig, akit azon túl úgy neveztek, ahogyan magát megnevezte: AKI VAN, beváltotta ígéretét, mert a nép, végül otthonra talált Kánaánban.
A történetnek sok, máig ható következménye van. De ennek a kapcsolatnak is sok, különleges jellemzője van. Egy nép, amikor magának istent (nagyhatalmú, erős, „örökké tartó” urat) választ, akkor annak általában „kézzel foghatónak”, ábrázolhatónak kell lennie. Akinek legalább a képben, szoborban való megjelenítése biztosítja a folyamatos jelenlétet. A saját, az adott néphez köthető istent választják (kijelölik, megnevezik). Ha a népet valami szerencsétlenség éri, akkor (az istenük vélt hatalmától függően) megdorgálják, vagy engesztelő áldozatot mutatnak be neki. Ezzel szemben Izrael népének Istene nem látható, nem fogható (nem e földi világból való). Az, AKI VAN, Örökkévaló, Mindenható. Annyira nagyhatalmú, hogy az igazi nevét nem is szabad kimondani.
Izrael népe nem választotta, hanem Ő választotta Izraelt, amikor fél-rabszolga sorban kínlódott. Kivezette a szolgaságból, aminek eseményére való emlékezés Izraelnek mindmáig a Hitvallása. Az Örökkévaló, (ahogyan Izrael fiai ma is szívesen nevezik) nem ígért a népének könnyű eredményeket, mindenért nagyon meg kellett szenvednie, a pusztában való vándorláskor és Kánaán földjének birtokba vételekor egyaránt. Ha eltért az Örökkévaló által neki kiszabott normáktól, sokszor súlyosan fizetett érte, olykor a hazája feletti uralom elvesztésével, máskor a földjéről való elhurcolással. Soha nem kapta „ingyen” az eredményeit, mindig keményen meg kellett küzdenie érte. De mindig erősítette, hogy nem Izrael választott istent magának, hanem az Örökkévaló választotta magának. Sokszor ez egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Pál apostol is titoknak mondja ezt. (Rm11, 25-26)

Amikor az Örökkévaló elindította a Kozmosz-projektet, egy, csak általa belátható horderejű és bonyolultságú dolgot kezdett el. Cseles kozmológus fickók a Kozmosz jelenleg általunk látható történetéből megkísérlik kikövetkeztetni, milyen volt a „kezdő fázis”. Erre az ad lehetőséget, hogy – mivel a Kozmosz más részeiből hozzánk érkező elektromágneses hullámok sebessége maximált – mennél távolabbról érkeznek ezek a hullámok, annál régebben indultak el útjukra. Ebből, és több, más megfigyelésből egyre mélyebben lehet visszakövetkeztetni a Kozmosz történéseire.
Természetesen, csak akkor lehet megfelelő határozottsággal ezt a következtetést végigvinni, ha feltételezzük, hogy peremfeltételek (a fizika törvényei) ez alatt nem változtak meg. Ha ezt elfogadjuk, akkor is fennáll az a bizonytalanság, hogy a kezdetkor végbement eseményekről csak feltételezéseink vannak, mert olyanokról nincs megfigyelési adatunk. Minden esetre, a megfigyelt – és a kikövetkeztetett eseményekben szereplő – tényezők (törvényszerűségek, és az azokat összekötő állandók) olyan szúk tolerancia-határokon belül érvényesülnek, hogy azok minden spontaneitást (véletlenszerűséget) kizárnak. Ezt még a legmaterialistábbnak tartott Stephen Hawking is elismeri.
Minden esetre, ez a Kozmosz-projekt olyan jól sikerült, hogy a jelenhez közeledve elkészült a saját tudattal bíró Homo Sapiens faj is. Ennek a biológiailag már alkalmas ősei (a feltételezések szerint több tízezer generáción keresztül) addig küzdöttek az eléjük tornyosuló természeti akadályokkal, amíg eljutottak az önálló tudat állapotáig. A Teremtő ekkor először érzékelhette az egész Kozmoszban, hogy képes (nem valami, hanem már valaki) reflektálni a Teremtő tudati kisugárzására. Ez olyan lehetett, mint amikor Nap reásüt a száraz homokra, és az ott levő néhány csillámdarab visszatükrözi a Nap fényét.
A Teremtő megkezdte a kommunikációs kísérleteket az új, tudattal bíró lénnyel, az emberrel. De mivel az emberi tudat körülbelül olyan szinten van a Teremtő tudatához képest, mint a homokban levő csillám-szem a Naphoz képest, elég sok időnek kellett eltelnie, amíg az ember kezdett valamit megérteni a felé küldött üzenetekből. Az első igazi áttörés akkor volt, amikor egy Mózes nevű férfi végre megértette, hogy aki szól hozzá, az nem szél, vagy tűz, vagy bármilyen természeti jelenség, hanem Valaki, Aki túl van a mi érzékelhető világunkon, és csak annyit tudhatunk róla, hogy VAN. Az Örökkévaló, a Teremtő, örökbe fogadta az Őt végre megértő Mózes népét, hogy rajtuk keresztül elterjessze a Róla való ismereteket.
Sok eltévelyedés (kudarc) után a Teremtő eldöntötte (persze, ezt már tudta előre, hogy így lesz, de ezt mi nem érthetjük, hogyan) megkezdi a „direkt vezérlést”. Amint az szépen le van írva, az „erejével beárnyékolt” egy kiválasztott leányt az Ő népéből, aki (férfi közreműködése nélkül, ami ma is nonszensz) Fiút szült. Ennek a Fiúnak így az Atyja lett. Mivel ez a Fiú immár készséges eszköze volt Atyja tervének, elindulhatott a tudattal bíró lényeknek (az embereknek) a Kozmoszon túli valóságba (a transzcendenciába) valóátvezetése. Ehhez le kellett vetniük az embereknek a Kozmoszban rájuk is érvényes természetüket. Ezért ki kellett váltani azokat, akik ezt vállalták a bűn „röghöz kötöttségéből”. A Fiú – élete árán – ezt elvégezte, hogy mindenki, aki ezt elfogadja és eszerint él, földi élete végén átkerülhessen a „másik”, az örökkévaló világba.

Mikor Izrael az egyiptomi fogságból a remélt kánaáni hazába való vándorlás során néppé, önálló társadalommá kezdett válni, jelentkeztek a minden társadalomnál előforduló társadalom-ellenes tettek is. Az Örökkévaló – Mózesen keresztül – szabályokat adott a népnek. Ahogyan finomodott, strukturálódott a társadalom szövete, úgy vált egyre részletesebbé a tiltások és kötelezettségek törvénytára. Mint minden, korabeli társadalomban, természetesen a tiltások voltak többségben. (A törvények nagy hasonlóságot mutattak a mezopotámiai törvénytárral, amelynek egy kiváló összefoglalása található a legendás babilóniai király, Hamurabi törvénytárában. Ezt több példányban is elkészítették, és a birodalom nagyobb városaiba küldték szét a király fekete gránitból faragott szobrára vésve. Ennek egy megmaradt példája látható a berlini Bode-muzeumban.)
A törvényes rend betartásáról és betartatásáról gondoskodtak, a már a hosszú vándorlás idején megszervezett „rendészeti és igazságszolgáltatási megbízottak.” A kárt okozó cselekedetek igazságszolgáltatása lehetőleg a kárpótlást részesítette előnyben. Amennyiben a kárpótlás nem volt megoldható, úgy a megtorlás került a törvénybe. (Szemet, szemért.) Ha ez sem volt lehetséges, a helyettesítő büntetést kellett alkalmazni. Ezt nevezik egyszerűsítve áldozathozatalnak. Ilyenkor a megtorlást egy ártatlanra („civilizáltabb” társadalmakban egy állatra) helyezik át, aki/amely a tényleges bűnös helyett fizet az életével. Mivel – a bűnös szempontjából – ez egy nagyon „egyszerű és olcsó” megoldás az idők folyamán ez vált általánosabbá. Ha feltételezzük, hogy az Örökkévaló felé is valamilyen kárpótlást kell tenni, akkor kézenfekvőnek látszik, hogy (állat) áldozat hozatalával kérem a bocsánatát. Mivel az Örökkévaló a hozott áldozati állatot nem tudja hasznosítani (pl. megenni) ezért azt meg kell semmisíteni, azaz egészen el kell égetni. (Az egészen elégetést görögül cholokausztosznak nevezik. A hellén-római vallásban az áldozatot „bemutató” papok képviselték az istenséget abban is, hogy a feláldozott állatok húsát megehették, majd mikor már az áldozati hús mennyisége nagyon elszaporodott, akkor akár el is adhatták azt.)
Visszatérve a „törvényszegés, bűn, büntetés” témaköréhez, megállapíthatjuk, hogy az izraeli közgondolkodásban megerősödött az a vélekedés, hogy a törvényszegés elsősorban nem a társadalom másik alanya, ill. a társadalom egésze ellen történik, hanem a Törvény hozója, tehát az Örökkévaló ellen történik. Ez a szemlélet jól látszik a tékozló fiú példázatában, ahol a megtérő fiú azt mondja „Vétkeztem az Ég ellen és ellened atyám!” A mennyei Atya elleni vétket pedig nem lehet kárpótolni, mert nem egy kategóriába tartozunk. Így visszatértünk az áldozathozatal atavisztikus (ősi) szemléletéhez, ahol a természetfeletti (természeten túli, transzcendens) erők/események elleni védelmet, feltételezett haragja elleni védelmet/feloldozást az ember már a legősibb időben is valamilyen áldozathozatallal igyekezett biztosítani.
Ez a dilemma már Izrael életében is konfliktushelyzetet okozott. A Törvény őrei, a papok (és az írástudók) az törvényes elégtétel, az áldozathozatal pártján álltak, míg a próféták, akik az Örökkévalóval élő kommunikációs kapcsolatba is tudtak időnként kerülni, az Örökkévaló nevében inkább azt hirdették: „Nem gyönyörködöm a véres áldozatokban.” A kérdés az, megköveteli-e mindenáron a véres áldozatot a bűnökért az Örökkévaló, vagy a bűnbánat, a lehetőség szerinti elégtétel adása, és főleg a megváltozott viselkedés (a megtérés) az elegendő az Örökkévaló irgalmához? Amióta Izrael népe számára nincs lehetőség az (állat)áldozat bemutatására, kénytelen „csak” az Örökkévaló bocsánatát kérve, bűnbánattal Hozzá fohászkodni.

A keresztyén fogalmak (egy részének) új interpretációjára való kísérletek első „fordulója” megtörtént. Még egyáltalán nem foglalkoztunk a célba vett fogalmak közül az „Atya” és a „megváltás” fogalmával. Most mégsem ezek (egyikének) kifejtésével kezdem, mivel úgy vélem, az első három (a bűn, a halál és a „túlvilág”) fogalomkörének megfelelő, a korszerűsítést célzó kifejtése még korántsem teljes. Az eddigiek közül is a bűn fogalomköre az, ami a számomra a legfontosabbnak látszik, mivel teológiánk egy központi fogalma. Ezért most a fogalom kifejlődésének a történeti útját kísérlem meg vázolni úgy, ahogyan az, feltételezések szerint, kialakulhatott.
Az emberi társadalom fejlődésével szükségessé vált a társadalmon belüli viselkedési szabályok rögzítése. A törvényi előírásokat az uralkodók állapították meg, majd amikor megszületett az írásbeliség, azt írásba is foglalták. Izrael életében ez másként alakult, mert az ÚR, Izrael istene, „tulajdonába vette” Izrael népét. Míg más népek választottak maguknak istent, az ÚR népet választott magának. A prófétáján, Mózesen keresztül a nép tudomására hozott törvények (viselkedési szabályok) ezért más népek törvényeihez képest kiegészültek az Úrra vonatkozó szabályokkal (törvényekkel). Ezek a törvények (1) megtiltották más istenek tiszteletét, (2) megtiltották az ÚR bármiféle formában való ábrázolását, és (3) előírták, hogy minden hetedik napot Neki kell szentelni.
A társadalmi együttélés törvényei (természetesen) nem sokban különböztek más népek hasonló törvényeitől. De, amíg más népek a törvényeik betartatását a társadalom illetékes vezetőire bízták, addig Izraelben a társadalmi együttélés szabályainak a megtartatását, az ellene vétők megbüntetését az ÚR végső soron magának tartotta fenn. Így, ha valaki vétett a Törvény ellen, akkor nem (csak) annak tartozott elégtétellel, aki ellen vétett, hanem szembekerült a Törvény kiadójával is, magával az Úrral. Ez nem mentette fel Izrael „társadalmi” vezetőit a Törvény betartatásának feladatától, hanem (mintegy „háttérként”) megerősítette őket a feladatuk végzésében. Jó minta erre Jézus egyik példázata, ahol a bűnbánó fiú így szól: „Atyám, vétkeztem az Ég ellen és teellened…”
A társadalmi szabályok (törvények) érvényessége – a társadalomnak ebben a fejlettségi szintjén – mindenhol csak a társadalmon belül volt érvényes. A népek között az erőviszonyok érvényesítése volt a szokás. (Vae victis – Jaj a legyőzötteknek.) Amikor Jézus által „eljött az idők teljessége” – mivel az ÚR „programjában” minden nép üdvözítése szerepelt, az egész emberi társadalomra kellett törvényt adni. (Új parancsolatot adok nektek…) Ettől kezdve érvényes a minden emberre kiterjedő viselkedési norma: a felebaráti irgalom. Ez más, mint a csak „vulgáris” szeretet, mert mindenkire érvényes, tettekben megnyilvánuló szeretetet jelent. Ahogyan a Mózes által közvetített törvény is betarthatatlannak tűnt Pál apostol szerint, ezt az új „törvényt” még nehezebb betartani.
A Krisztus személyében megjelent Irgalom nem ad felmentést ez alól a Törvény alól, csupán Rajta keresztül erőt ad a rendszeres „korrekcióra”, a bűnbánatra és újrakezdésre. De – ismétlem – ez nem felmentés, hanem szigorítás: az új Törvénytől való elszakadásom hiábavalóvá teszi Krisztus áldozatát, méltatlanná tesz Krisztus ígéretére, és botránkozást okoz.

A megváltásról szóló tanítás: nemcsak a keresztyén tanítás sarokpontja, centruma, hanem minden vallási gondolat, megnyilvánulás között a legemberibb, a legkarakteresebben az emberi egzisztenciához, léthez szabott gondolkodásmód. Miért? Azért, mert az emberi lét alapkérdéseire ad pozitív válaszokat. Itt most nem kívánom elemezni a világvallások, ill. gondolatrendszerek sajátosságait, csupán megállapítom, hogy az emberi lét kérdéseire (mire vagyunk itt a világon, mi az ember szerepe, célja itt a földön) egyedül a keresztyénség ad egyértelműen pozitív válaszokat.
A gondolkodó emberek számára elviselhetetlen teher az emberi létben megélt igazságtalanságok megélése. Az első, és a legnagyobb igazságtalanság a személyes élet korlátozottsága, rövidsége. A másik ezzel szorosan egybefügg. A személyes létben állandóan – sokszor elháríthatatlan – korlátokba, fizikai és lelki szenvedésekbe ütközünk: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?”. (Rm7, 24) A következő vers mindjárt megadja a nagyon leegyszerűsített választ. A Római levél 7.-8. része mind ekörül forog, ahol ki is mondja: „tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben.” Tehát, van megoldás, mert van örök élet, és van az igazságtalanságokra (bűnökre) van szabadulás a megváltás által. De hát, akkor miért nem tért meg már az egész Világ, elfogadva a megváltást és az örök életet?
Azért, mert mindez nem, vagy nagyon nehezen hihető. Hol vannak a jelei az örök élet reménységének a már „megtértek” életében? Hol vannak a jelei a már „üdvözülteknek” a mai (kozmikus) világképünkben? Az erre nem „kondicionált” ember számára sok más is a nonszensz körébe tartozik ebben a magyarázatban. Miért kell egy ártatlant (Krisztust) keserves kínok között kivégezni ahhoz, hogy a mások által elkövetett igazságtalanságokat (bűnöket) semlegesítsék? Mennyivel nagyobb „értékű” az egyik ember kínhalála a többinél, hogy a mások által elszenvedett igazságtalanságokat (akár sok millió ember kínhalálát) semlegesítse (eltörölje)? Azért, mert Isten Fia volt? Hiszen nem, mint Isten, hanem, mint ember halt meg. (Istenként amúgy is képtelen lett volna a halálra.)
A Törvényt tisztelő zsidó szerint Krisztus kereszthalála amúgy sem lehet „kóser”, azaz érvényes. Hiszen a népért való áldozatot csak a főpap mutathatja be. (Ezért avatta Krisztust a Zsidókhoz írt levél írója – önhatalmúlag – főpapnak.) A kivégzés módja eleve nem „kóser”. (Átkozott, aki fán függ.) Még sok más körülmény is lehetetlenné teszi a Törvény szerinti érvényességet. Ha az Örökkévaló valóban Mindenható – amit bizonyított Krisztus feltámasztásával is – akkor hatalma lenne a Törvény felülírásával áldozat bemutatása nélkül is eltörölni a bűnöket (igazságtalanságokat). Hiszen Izrael történetében ezt sokszor megtette, „egyszerű” bűnbánat hatására. Nem is kedveli az áldozatot, amint azt többször is kijelentette. Áldozatot csak az emberek atavisztikus „bűnbakkeresése” kíván, ha kell, ha nem kell. Amúgy is, a korábbi bűnök megvallása, elítélése, nem szabadít. meg a bűnre való hajlamtól, amint azt a saját életünkben folyamatosan tapasztalhatjuk.
Ezek után, mit mondjunk? Credo, quia absurdum? Ez a válasz nem mindenkit győz meg. Csupán ne csodálkozzunk, ha valaki egy ilyen válasz után udvarias visszavonulót fúj. Nem ő a hibás. Csak – szerintem – tovább kell keresnünk a kreatívabb válaszokat a gondolkodó emberek problémáira, azért, hogy az őszinte keresők esetleg kényes kérdéseire jobb válaszokat keressünk. Amint, most én is – ilyen függőkérdésekkel terhes helyzetben – tovább keresném a jobb válaszokat.
Eddig tartott a közösségi megbeszélésre előkészített szöveg. A résztvevők között viszont volt valaki, aki – míg a többiek a bevezető bekezdésben szereplő, szokásos gondolatokat ismételték – a későbbi szövegrészben nonszenszként interpretált kérdéseket fogalmazta újra. Mi értelme van annak, hogy a magát, máskor szerető Atyaként bemutató Örökkévaló, a Fiát, Jézust, a lehető legszörnyűbb halálra adja, hogy ez által kiengesztelje a bűnös emberek iránti haragját? Hiszen, mint Mindenhatónak, képessége és lehetősége van egy engesztelés nélküli bűnbocsánatra. (Amint azt Izrael népével sokszor megtette, ha bűneiből megtért hozzá.) Volt a hozzászólónak egy nagyon éles észrevétele, miszerint: „Ezt a (megváltói) szerepet osztotta ki az Atya Jézusra.”
Ekkor világosodott meg az ellentmondás feloldási lehetősége. Ugyanis, az nyilvánvaló, hogy az Örökkévaló és az emberiség közötti kommunikáció – az alapvetően különböző tudatállapot miatt – egy sokszor áthidalhatatlannak tűnő kommunikációs gát van. (Hiszen éppen ezért kellett Jézusnak a Földön megjelennie.) Viszont tudomásul kell vennünk – miért, nem tudni – hogy az emberek atavisztikusan ragaszkodnak az áldozathozatalhoz minden probléma megoldása során. Ez már szinte a génjeinkben van. Legszebb példa erre Radnóti Miklós verse: „Nem tudom…” Ebben írja: „s az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én / ím, itt e kő, de föntről e kő sem látható, / nincs műszer, mivel mindez jól megmutatható.” Tehát az Atya, és a Fiú, hogy az emberek is megértsék: „nincs többé kárhoztatásunk,” kénytelen „szerepet vállalni”. A szerep: az Atya a számon kérő, a Fiú pedig az önkéntes áldozat. És ez által az emberek számára is elfogadhatóvá válik az „ingyen kegyelem”. És ezt a reá kiosztott szerepet vállalta fel a Fiú – érettünk. Talán így feloldható ez a „nonszensz”. De jó lenne ezt a gondolatmenetet következetesen végigvinni a teológiánkon!

Ismételten végig-gondoltam a hagyományos keresztyén fogalmak újra-meghatározásának dolgát. Mi is a cél? Az, hogy a régi, a geocentrikus világképben megfogalmazódott keresztyén fogalmakat fogalmazzuk újra, a jelenlegi, kozmikus világkép szerint. Mi legyen az eredmény? Egy lexikon-szócikk, vagy egy káté-szerű kérdésre adott válasz? Nem egészen ugyanaz a válasz a két esetben. Ráadásul, Zsóka által megadott fogalmak közül pl. a „bűn”, ill. a „megváltás” nem változik szerintem a kozmikus világképben. Akkor pedig, ha ezek a fogalmak nehezen átadhatónak látszanak az újonnan jöttek, ill. gyerekeik számára, akkor máshol kell keresni a probléma gyökerét, és a megoldást is. Nem azt mondom, hogy a probléma nem aktuális, csak „mélyebb merítést” igényel.
Egy másik gondom, hogy ha az új tagok új fogalomkört sajátítanak el, és a régi tagok pedig a régi szerint beszélnek (pedig biztos, hogy a régieket „rászoktatni” az új fogalmakra gyakorlatilag lehetetlen, hiszen mereven ellenállnak minden liturgikus változásnak) akkor a két fél nem lesz képes megérteni egymást. Volt már egy ilyen „fogalmi” váltás, amikor az ortodox-racionalista fogalom-kör mellett betört az ébredési-pietista szemlélet.
Mindez – szerintem – nem azt jelenti, hogy nem jó, nem kell ezekkel foglalkozni, csupán azt, hogy ez egy „több-menetes” küzdelem lesz ezzel a (amint Tamás szépen írta) „házi-feladattal”.
Később az is eszembe jutott, hogy aki egy új fogalmat kíván átadni valakinek, annak előbb el kell sajátítania saját magának is az új fogalom-meghatározást. Másképpen nem tud mellette érvelni, hiszen nem érzi sajátjának. Ez pedig nem megy másképpen, csak a régi meghatározás elvetésével, ami szinte lehetetlen, egy, a régiben meggyökeresedett személy részére.
Enyhítő körülmény, hogy a legtöbben, akik egy új vélekedést (hitet, gondolkodásmódot, vallást) fogadnak el, azok hajlandók változatlanul, transzformálatlanul átvenni az azzal járó fogalom-meghatározásokat is. Hogy ez valakinél esetleg a régi gondolkodásmódjával, fogalmaival ütköznek? Nem baj, mert ha jól figyelünk a saját vélekedéseinkre, előbb-utóbb észrevesszük, hogy a saját fogalmaink egy része elvileg ellenkezik annak a másik részével. Az egyének ezt jól tűrik, amint az sokszor a külső szemlélő számára is nyilvánvalóvá válik. Mi már ilyen eklektikusan gondolkodó személyek vagyunk, minden lelki trauma nélkül.

Már nagyon régen jelentkeztem, mert sok volt a feldolgozni való. Most végre folytatom, az "Elveszett mennyország" témájához kapcsolódva.
Az utolsó bibliaórai megbeszélésen fel lett vetve, hogy ha már kimondtuk a régi, a geocentrikus világnézetből eredő fogalmak elavultságát, mégsem érünk vele semmit, ha a most az Egyházhoz közeledő embereknek nem tudunk újat mondani. Pedig ez az igény egyre sürgetőbb, mert itt vannak az új hittan-tanulók, és főleg a szüleik, akiknek, ha feltesznek kényes kérdéseket, válaszolnunk kell. Mindjárt el is mondott jó-néhány olyan fogalmat, amelyre mielőbb új meghatározás kellene. A következőkben megkísérelem – amennyiben tudom – az említett fogalmak újabb megfogalmazásának a vázlatát elkészíteni, megvitatás és rögzítés végett. Az előzetes elképzelésem szerint minden fogalom-meghatározás önálló dokumentum-file-ként lenne rögzítve, hogy később könnyebben lehessen korrigálni, aktualizálni. A könnyebb visszakereshetőség végett ennek a file-sorozatnak kódja és sorszáma lenne, és ezen belül lexikális sorrendben is visszakereshető, a témára utaló alcímmel. (Pl. bűn, bűnbocsánat, megváltás stb.) A file-sorozat visszakeresési kódjául a „Kefamn” karaktersort választottam, ahol a „Kefam” a „Keresztyén fogalmak aktuális meghatározása” cím rövidítése, míg az „n” a fogalom-meghatározás sorszáma. Elsőként, mindjárt a bevezető-file-hoz csatlakozva, elkészítek egy pilot-meghatározást, ami talán az egyik legnehezebb, legösszetettebb kérdés, ezért jó lesz pilot-projektnek.
Túlvilág
A „túlvilág” egy kényszer-szülte meghatározás, lehetne helyette pl. a transzcendencia kifejezést is használni. A fogalom alatt mindaz értendő, ami nem mi kozmikus világunk alá tartozónak gondolunk. Egyik lényeges jellemzője, hogy nincs törvényszerűségekkel jellemezhető kapcsolatban a mi kozmikus világunkkal. Ha pedig nincs érzékszerveinkkel, vagy az érzékszerveink kiegészítésének tekinthető technikai eszközökkel észlelhető kapcsolatunk ezzel a – feltételezett – másik valósággal, azaz, nincs közöttük kölcsönhatási kapcsolat (a mi kozmikus világunk és e-között a „Túlvilág” között) akkor vélhetjük akár, hogy ilyen nem is létezik. Ott van a „bökkenő”, hogy időnként jönnek onnan különféle információk, amiket nem lehet másképpen magyarázni, mint azzal, hogy mégis csak létezik valami, vagy valaki ezen a „Túlvilágon”.
Mik ezek az információk? A történelem során sokan számoltak be arról, hogy olyan szövegeket hallottak, ill. olyan személyekkel találkoztak amik, ill. akik valóságosnak látszottak, de később bebizonyosodott, hogy „csak úgy látszott, ténylegesen nem volt ott, pl. a látszólagos személy nem volt fogható, tapintással érzékelhető. Van, amikor valaki hasonlóan eleven, érzékletes álomról tud beszámolni. Lehet, hogy mindezek az érzékelések a saját, belső személyiségünk kivetítései, de lehet, hogy van valóság-alapjuk. Nem tudni. Lehet, hogy az előbb említett „túlvilágról” jött valamilyen üzenet. Nem lehet ellenőrizni, mert csupán egy (esetleg több) személy érzékcsalódása az egész. Ha van valami korábbi érzékelés, ami hiteles, akkor annak módjával, tartalmával összevetve lehetne az érzékelés valóságosságáról, hitelességéről mondani valamit.
Egészen az utóbbi századok természettudományosnak mondott szemléletének eluralkodásáig rendelkezésünkre álltak a beszámolók arról, hogy van Valaki, aki időnként beavatkozik a „Természet rendjébe”. Ilyen beavatkozás-sorozatról számolnak be pl. az evangéliumok. Ezek szerint, aki ennek a Világnak és a „túlvilágnak” egyaránt Ura, annak az akaratából az „Erő beárnyékolt” egy szüzet, akinek a Fia így apa nélkül született. Abban az országban, ahol született, szertejárt, hirdette az örök élet örömhírét, közben sok beteget meggyógyított úgy, hogy annak az eredménye a Természet törvényeivel nemcsak, hogy nem magyarázható, hanem azzal ellentétes is. Tanítása és tettei miatt a nép vallási vezetői az ellenségévé váltak, míg végül kivégezték. De Ő, bár ténylegesen és valóban halott volt, (az „odaátról” kapott erő által) ténylegesen és valóságosan feltámadt, majd többször találkozott a tanítványaival. Volt, amikor a feltámadása után, annak bizonyságára, hogy valóban él, evett velük, sőt megengedte, hogy megérintsék. Végül eltávozott a tanítványai közül, és elment „odaátra”, az Atyjához, akinek az akaratából és „erejéből” született.
Az emberek nagy része közel 2000 évig el is fogadta az erről szóló beszámolókat. A „természettudományos szemlélet” hatására a korábban elfogadott beszámolók valóság-tartalma megkérdőjeleződött. Csak azt lehet – ennek a szemléletnek megfelelően – elfogadni a létező valóság részeként, ami az emberi érzékszervekkel, ill. az azok kiegészítésének elfogadott eszközökkel is érzékelhető, vagy több, egybevágó érzékelésből kikövetkeztethető. És ez így, nagyon is helyes, mert különben nem épülhetnének egymásra az előbb vázolt módon szerzett ismeretek egy homogén, ellentmondásmentes tudás-halmazzá. Természetes, hogy időközben az újabb érzékelések, ismeretek, korrigálják a korábbi következtetéseket, de mivel a természeti valóság megismerésére szolgáló kutatások tovább folynak, ismét és ismét keletkeznek újabb és újabb „tudás-morzsák”, amik kiegészítik és – szükség szerint – korrigálják a régi ismereteket. Mivel az ismeretek köre folyton bővül, az újabb ismeretekkel a még megismerésre váró dolgok köre is folyamatosan szaporodik.
Vannak olyan ismeretek, események is, amik nem férnek bele az addig kialakult „tudományos világképbe”. Hogyan vélekedjünk ezekről? Az ilyen események valóban nagyon ritkán fordulnak elő, és nehéz ezekhez valamiféle értelmet, magyarázatot csatolni. Korlátozó tényező, hogy eddig csupán az ún. keresztény dominanciájú országokban lehetett ezeket találni. Mégis, mik ezek az események, amik „kilógnak” a „természettudományos világképből”? Az általam ismertek döntő többsége az ún. „könnyező Szűzanya” kategóriába esik. A lényege, hogy egy kép, relief, vagy szobor, ami a Szűzanyát ábrázolja (esztétikai minőségtől teljesen függetlenül) egyszer csak könnyezni kezd. A könnyezés néhány napig, esetleg hétig tart, és minden előzmény nélkül megszűnik. A képet, reliefet akár többször is elmozdíthatják a könnyezés közben a helyéről, a könnyezés ettől nem szűnik meg. A 16. század előtti időből nem ismert ilyen jelenség, és előfordulási gyakorisága teljességgel kiszámíthatatlan. Jellemzője, hogy ismertté csak katolikus vallású területén váltak ezek az események.
 Dokumentált kontrollja először a 18. századból ismert, amikor Máriapócson az oltárkép kezdett el könnyezni. Az esemény olyan nagy nyilvánosságot kapott, hogy vármegyei vizsgálóbizottságot (komissiót) küldtek ki a nagy „sokadalmat” okozó esemény kivizsgálására. A vizsgálóbizottság jelentése, melyet minden tagja (a protestáns résztvevők is) aláírásukkal hitelesített, kimondta, valóban megmagyarázhatatlan jelenségről van szó. A királynő, amint értesült a hírről, Bécsbe rendelte szállítani az oltárképet. A képnek útközben elapadtak a könnyei, mire a királynő a bécsi Stefansdom-ban rendelte az felállítani, ahol mindmáig látható. A Máriapócsi templomnak kárpótlásul a királyné egy másolatot festetett az oltárképről, amit ott fel is állítottak. A kép másnapra – az elődjéhez hasonlóan – ugyancsak elkezdett könnyezni és könnyezett még további, mintegy két héten át.
Az első – a modern média által is dokumentált – kép-könnyezés a szicíliai Siracusában történt, ahol a kép ugyancsak több héten át könnyezett, bár többször is ide-oda hurcolták. Ekkor megvizsgáltatta a helyi (kommunista) helyhatóság a könnyek kémiai összetételét, ami szerint azok összetétele megegyezett az emberi könnyek jellemzőivel. A kép ma is látható a tiszteletére épített katedrálisban, ahol jól látható, ahogyan a könnyek kimarták a gipszrelief gyenge festését. A „könnyező képeken” túl, valójában nem sok egyéb olyan jelenség ismert, amik a fizikai törvényekkel nemhogy nem magyarázhatók, hanem egyenesen szembe mennek azokkal. Talán még a neversi templomban fekvő Bernadette Subirous holttestével kapcsolatos anomáliák az ismertek.
Arra a felvetésre, miszerint ilyen jelenségek csak katolikus környezetben kerül sor, jó magyarázatot ad egy kárpátaljai eset az elmúlt évtizedből. Ott egy magyar református faluban az egyik református presbiter a padlásán, lomtalanításkor egy öntöttvas korpuszt talált. Nagyon megtetszett neki, és a bejárati ajtaján, felszögelte az ajtófélfára, a felesége rosszallása ellenére. Másnap reggelre tapasztalta, hogy a korpusz alatt a földön egy vértócsa van. Nagyon megijedt, és egy konzervdobozt tett a korpusz alá, hogy a lassan csöpögő vért felfogja. A felesége nagyon megharagudott, és követelte a férjétől, vegye le a korpuszt az ajtófélfáról. A férje nem állt kötélnek, mire az asszony fellármázta a szomszédokat. Estére a férfinél megjelent a presbitérium küldöttsége, nyomatékosan kérve, távolítsa el az „istengyalázást” az ajtajáról, különben kizárják a presbitériumból, sőt a gyülekezetből. A presbiter megmakacsolta magát, és nem akart engedni a követelésnek. A botrány híre átterjedt a szomszéd falura is, ahonnan a (katolikus) plébános is átjött, nézni a „csodát”. A plébános mentette meg a helyzetet, mert elkönyörögte a tulajdonostól a korpuszt, azzal, hogy sokkal jobb helye lesz annak nála. A plébános a korpuszt a templomában díszhelyre helyezte, ahol mindmáig látható. De a korpusz nem vérzett többé.
Ezeknek az eseményeknek az értékelése, magyarázata mindmáig elmaradt. A populáris magyarázatokat, nem érdemes ismételgetni. Az biztosan állítható – ezek szerint is – hogy van valaki, aki személy, és létezik, és hatalma, ereje van ebben a világban is a természeti törvényekkel szemben cselekedni, tehát ura azoknak. És mindezt elsősorban a „keresztyén gyökerű” társadalmaknak üzeni azzal, hogy ma is törődik velünk, figyel ránk. Ennek a fényében, mindaz, ami az evangéliumokban szerepel, ezeken a „jeleken” keresztül, ismételt megerősítést kap. Hogy miért éppen ilyen módon küldi a megerősítését? Lehetne erre magyarázatot találni, de azt meghagyom másnak.
És hogy milyen ez a „túlvilág”? Mivel nincs róla közvetlen információnk, csak arra hagyatkozhatunk, ami erről a Bibliában találhatunk. Az pedig nem sok. Angyalok megjelenései (gondolva, hogy a Túlvilágról jöttek) Jézus példabeszédeiben szereplő leírások, Pál apostol „beszámolója” („szem nem látta…”) és főleg Jézusnak a halála utáni megjelenései (számítva arra, hogy amikor nem volt látható, akkor esetleg ott volt. Talán a mai fizikai és természettudományos ismeretek közül lehet választani néhány hasonlatot. Pl., hogy olyan, mint egy újabb dimenzió. Vagy mint a máig csak feltételezett „sötét tömeg”, ill. „sötét energia”. Vagy mint az elektromágneses hullámok, amelyek közül akármennyi jelen lehet egyazon térben, anélkül, hogy egy másra hatnának. Nem tudjuk. Aki már „odaát” van, az már tudja. Egyszer, biztosan, mi is megtudjuk, csak nehogy a rossz oldali részbe kerüljünk. Brr, az ám a rettenet, ha örökké tart. „Vigyázzon, aki áll, el ne essen!”

Jézus egyszer így tanít imádkozni: Jöjjön el a Te országod, máskor meg azt mondja: A mennyek országa közöttetek van (Lk17, 21). Egyszerű a feloldás erre a látszólagos ellentmondásra: Ugyanis, mikor azt mondja: Jöjjön el… akkor az Örökkévaló uralmának (országának) az eljöttéről beszél, míg, amikor azt mondja: Közöttetek van… akkor az Örökkévaló (és az egész transzcendentális létforma) „szellemi” jelenlétét érti alatta. Azt mondja: „az Isten lélek…” Korábban szó volt róla, hogy hiába keressük a Mennyországot (és a Poklot) a Kozmoszban, mert nem található. Egy másik létformában (dimenzióban) van. (Még jó, hogy már kezdenek ezek a fogalmak elfogadottá válni, mint „létforma”, „dimenzió”.) Jézus elég sokszor alkalmaz hasonlatokat a mennyek országa, Isten országa fogalmának megértetésére. De minden esetben az eljöveteléhez, ill. a megtalálásához kapcsolja a hasonlatot. Mivel a Menny és a pokol régi helyét a kozmológusok „kilőtték” az egész geocentrikus világképpel együtt, „kell egy hely”, ahol a röghöz kötött gondolkodásunk elhelyezze ezeket a régi fogalmakat. (Sajnos, csak képben tudunk gondolkodni. Jézus is ezért alkalmazott rendszeresen hasonlatokat, példabeszédeket. Mire menne ezek nélkül az iskolai hitoktatás!)
Kíséreljük meg ezek után a mai fogalmakkal és világképünkkel újrafogalmazni a „túlvilágról” szóló képünket. Kiindulási pontunk Jézus kijelentése:”Az Isten Lélek…” Több igehely alapján vélhetjük, hogy akik vele vannak, azok is (odaát) lélekben léteznek. Jézus a feltámadása után a tanítványainak többször is „bemutatta”, hogy a nem látható (lélek) állapotból át tud változni a látható, (testi) állapotba. Hogy ezt mások is „odaátról” meg tudják-e tenni, arról nincs tudomásom. De, ha más igehelyek szerint az Örökkévaló mindenütt jelen van, akkor a címadó kijelentés is igazolt. Ha viszont, ahogyan ebből következik, az Örökkévaló, mivel gyakorlatilag át, meg átjárja az egész Kozmoszt, közvetlen és teljes kapcsolatban van az (általa teremtett) Kozmosszal. Szinte azt mondhatnánk, a kettő egymástól (a mi szemszögünkből) nem is nagyon választató el. (Teljes és folyamatos a koegzisztenciájuk.) Ez korántsem jelentheti azt, hogy a kettő egy, csupán azt, hogy a természeti törvények az Örökkévaló állandó kontrollja alatt állnak. Olvastam egy szellemes hasonlatot, mely szerint a természeti állandók jelentik a gyeplőket, amiken keresztül az Örökkévaló állandóan (és szükség szerint) kontrollálja a Kozmosz működését. A kozmológusok sokszor adnak tanúságot arról, hogy a Kozmosz a fizikai állandók milyen szűk határai között működőképes egyáltalán.
Természetes ezek után, hogy a Világegyetem jelenlegi állapotának kialakulása, a kialakulás folyamata nem más, mint az Örökkévaló működési területe. Hogy az egész – a külső szemlélő számára – véletlenszerű események láncolatának tűnik, az mindennek nem mond ellent. Ugyanis, ahogy a mi – az emberek – dolgaiba nem avatkozik be közvetlenül, úgy nem szükségez, hogy az egész Kozmosz működését „direkt vezérlésre” kapcsolja. A természetnek a lehetősége és szabadsága, hogy a rész-okok összejátszásaként egyik, vagy egy másik esemény létrejön-e, vagy sem. Mindezek az események a saját (természeti) törvényeik szerint következnek be, ahol azok bekövetkezése a természet működési szabadságfoka szerint megy végbe. Egy esemény bekövetkezése csak statisztikai valószínűséggel számítható ki, a statisztikai matematika törvényszerűségei szerint. Mindez nagyszámú (többé-kevésbé párhuzamos) rész-esemény eredőjeként jön létre. Így a végeredményt a Scrödinger-féle idő-paradoxon miatt csak az Örökkévaló ismerheti. A statisztikai matematika szerint egy eredmény a számosság és az idő-tényező függvénye. Ezért ahhoz, hogy a jelenlegi „világ-állapot” létrejöhessen, szükség volt (meglehetősen hosszú) időre és az ismétlődő rész-események (hasonlóképpen nagy) számára. (Pl. ma már eléggé jól kiszámítható – és gyakorlatban ellenőrizhető – hogy egy mutáció mennyi idő, ill. hány ismétlődő reprodukciós lépés után következhet be.) Valljuk be, ez a szemlélet korántsem egyezik a Tórában leírt világképpel.
És mégis, a világ egyik legfejlettebb országában a társadalom többsége – részben, vagy egészben – a hétköznapi gyakorlatban használt ismeretek és módszerek helyett a Tóra világképét tartja igaznak. (Kikarikírozva: nem hisz a szemének.) De miért? Azért, mert a vasárnapi (a templomban hallott és vallott) hitét szépen különválasztja a hétköznapi gyakorlattal. A két fél (az egyházi személyek és a természettudósok) nem hajlandók egy asztalhoz ülni egymással, hogy feloldják a két világnézet közötti alapvető ellentmondást. A hitüket védelmezők félnek attól, hogy ha akár csak egy szó is kiesik a szép teológiai építményükből, akkor érvénytelenné válhat a többi hittételük is, és a társadalom belezuhan a liberális erkölcsök fertőjébe. Kiradírozták a Bibliájukból Jézusnak a „Hallottátok, hogy megmondatott...” szöveggel kezdődő mondásait. Jézus a korabeli írástudókról már megmondta az ítéletét. (Mt5, 20) Mi is úgy járhatunk, ha nem figyelünk arra, amit ma üzen nekünk az Örökkévaló az általa teremtett Kozmoszon keresztül.
Egy újabb világkép megéléséhez nagyon hasznos volna, valamilyen képet, hasonlatot tudnánk hozzárendelni. A probléma lényege az, hogy a valóságban a fizikai valóság (a Kozmosz) és a szellemi, egyidejűleg létezik. (Jézus szerint ugyanott – velünk/közöttünk – van.) De mindez nem jelent problémát, ha meggondoljuk, hogy a fizikai világ számos része is egyidejűleg ugyanott (egyazon térben) létezik. Így, ugyanabban a térben egyidejűleg – egymásra semmi hatást nem téve – jelen vannak a gravitációs és az elektromágneses erőterek. Sőt, az elektromágneses erőterek megszámlálhatatlan mennyisége van jelen egyazon térben (más-más frekvenciával). Mindezek egymást nem zavarják, befolyásolják. De fizikai részecskék is jelen vannak egyazon térben, mint pl. a neutrínók, amik ugyancsak hatástalanok a környezetükre. És akkor még nem említettem az utóbbi időben feltételezést nyert sötét tömeget, ill. sötét energiát, aminek gyakorlatilag ugyancsak nincs közvetlen hatással a környezetére (és éppen ezért jelenléte kimutathatatlan). Visszakötve a hasonlatot a kiindulási pontra, ezek után nem okozhat megütközést az a feltételezés, hogy nemcsak az Örökkévaló egyidejű jelenléte feltételezhető ilyen szemlélettel, hanem az egész „túlvilág”, „transzcendens világ” is „belefér” a valóság egészébe és egy szeletébe egyaránt. Ezek után az is talán jobban érzékelhető, amit Jézus a gazdag és a szegény Lázár példázatában adott Ábrahám szájába, miszerint „közöttünk és közöttetek nagy szakadék tátong”. Tehát a létsíkok között, ha nincs kölcsönhatás, akkor semmiféle kommunikáció sem lehetséges.
Nem szabad továbbra sem szem elől téveszteni, hogy a hasonlat, az hasonlat, ami csupán mankó lehet a Szentírásból és a fizikai valóságból megismertek könnyebb befogadásához. Nem szabad leragadni az ábrázolásban, hiszen egy neutrínó valóságának a befogadása is komoly nehézséget okoz annak, aki azt „érteni” kívánja. Végül is, mindez, amit leírtam, lehet mankó a fizikai és a szellemi valóság befogadásához, de lehet botránykő is, az Egyesült Államokban zajló vita példája mutatja.

Van egy témánk: Felelősség a testünkért. És ha betegek lettünk? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, nézzük meg, mit mondanak erről az evangéliumok. Adjuk meg ehhez az alaphangot Mt4, 16-17-tel, ill. 23-mal: „A nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál árnyékában laktak, azoknak világosság támadt.” Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” …Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát és gyógyított mindenféle betegséget a nép körében. Mi volt az evangélium, amit hirdetett? (Mt5, 1-től a 8. fejezet végéig.) Azzal kezdte, hogy kik boldogok. És gyógyított. A tanítványainak is hatalmat adott, hogy gyógyítsanak. (Mt10, 1) És hogy „elközelgett a mennyek országa” (Jézus tanítása által.) Nem mindenki örült Jézus szavának és tetteinek. (Mt12, 14) De Ő csöndben tovább gyógyított és hirdette az evangéliumot, Mt12,15-21) A farizeusok már azzal vádolták, hogy az ördöggel cimborál. (Mt12, 22-24) Jézus a válaszában a Szentlélek elleni bűnt olvasta a fejükre. (Mt12, 25-32) Erre Jézus Most már nyíltan is fellépett az Ő evangéliuma programjával: „Ma teljesedett be az Írás fületek hallatára.” (Lk4, 16-30) Itt Ézsaiást idézve áll a legtisztábban, hogy mi az Ő örömhíre: „hogy evangéliumot (örömhírt) hirdessek… a szegényeknek… a foglyoknak… a vakoknak… a megkínzottaknak.” A (tanítványaira nézve) mondta: „Boldogok vagytok… (Lk6, 20-23) Aztán kiosztotta a gazdagokat: „De jaj nektek…) Jézusnak állandósultak a konfliktusai a vallási vezetőkkel, ahogyan a negyedik evangéliumban olyan tömören meg van fogalmazva: „saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” Hiába gyógyította a betegeket számolatlanul, senki nem fogadta be az Örömhírt, ami hirdetett. Jézus látta, hogy bármit mond és tesz, nincs igazán megtérés, a népnek is csak a gyógyítás és a kenyérszaporítás kell. Jézus költőien fejezte ki magát: „Furulyáztunk nektek…” Mt11, 16-24) Azontúl elsősorban csak a tanítványainak szólt nyilván (érethetően). (Mt13, 10-17) A rajongó tömegnek pedig az Ítéletet hirdette. (Lk11, 29-32) Elborzad, látva a folytatást. (Lk12, 49-53) És eltávozása előtt? Már szó sincs a gyógyításról, csak az evangélium hirdetéséről, mégpedig „minden nemzetnek”: Bizonyítást nyert, hogy a gyógyítás és a hit csak kivételes személyeknél köthető össze. Mint a Szamáriai leprásnál. (Lk17, 17-18)
Tehát, a gyógyítás (erkölcsi) felelőssége ránk hárul. A 19. századig a keresztyének (elsősorban egyes betegápoló szerzetes-rendek) úgy-ahogy igyekeztek eleget tenni, Jézus nevében, a betegekkel kapcsolatos kötelességüknek. A 19. sz. végén (először Poroszországban) állami kézbe vették a betegek ellátását, amit a jövedelemmel rendelkezők járulékaként szedtek be. Ez a módszer terjedt el a világ nagyobb részén. (Utoljára tavaly az Egyesült Államokban.) Ahol ez gyökeret vert, ott tudatosult, hogy a gyógyítás közösségi kötelesség, nem pedig csak a gazdagok kiváltsága, ill. egyes szamaritánusok „kegyes cselekedete”. Ami megvalósult, az Jézus szándéka szerinti dolog. De, mint minden ilyen hatalmas szervezet, időnként megújulásra szorul. Úgy gondolom, hogy a hatékonysága (nálunk) nem „optimális”. Összehasonlítva más, külföldi szervezetekkel, nagyon sokat lehetne, kellene javítani rajta. Nem (csak) az anyagi erőforrásokon múlik. Elsősorban anyagi és presztízs érdekekbe ütközött minden változtatási kísérlet, ami az elmúlt évtizedekben elindult – volna. Kérjük az irgalmasság Urát adjon bátorságot és tisztánlátást az elkerülhetetlen dolgok végrehajtására!

Nagyon fura dolog, hogy a sok évszázadon keresztül hangoztatott és sokszor gyakorolt keresztyén tanítással és normával szemben, amely szerint: „Öldököljétek meg a testet”, most a testünkért, a testünk egészségéért való felelősséget ajánlom. Bár már Luther is fellépett a mértéktelen aszkézis ellen, mégsem volt eddig a szokásban a testünk jó állapotáért való fellépés. Katolikus oldalon talán Loyolai Szent Ignác volt az első, aki a rendtársainak megtiltotta a mértéktelen aszkézist, különösen a böjtölés túlzásba vitelét. Mégis mindmáig fennmaradt a „porhüvelyünk” ájtatos kifejezése, bár egyre inkább gúnyos felhanggal. Természetesen, kezdettől fogva élesen különvált az egyházi elvárás a testünk „bűnre való csábítása” elleni küzdelem hangoztatása és a gyakorlat között. Már Pál apostol is észrevette, hogy az agapé során vannak a szegénységük okán szerényen étkezők, és vannak a közösség „tehetősebb” tagjai, akik az agapé során – másokat megbotránkoztatva – nem szégyellnek lakmározni a magukkal hozott finomságokból. Persze, sokáig ismeretlen volt, hogy mi az, ami igazán jó a testünknek, és mi az, ami ártalmas. Nem is olyan régen az elhízás egyfajta státuszszimbólum volt, bizonyítva (a jólét mellett) az illető egészségét. A gazdagoknál igen gyakori volt az epebaj a zsíros ételek, a köszvény a mértéktelen húsfogyasztás, és a májbaj a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt. (A cukorbajról azért nem szólnak a krónikák, mert azt régebben nem tudták diagnosztizálni.)
De mi köze mindennek a Szentíráshoz és a keresztyén normákhoz? Az, hogy a jólét növekedésével egyre többen jutnak (különösebb „dőzsölési” szándék nélkül) a helytelen életmódjuk miatt már fiatalabb korban munkaképtelen állapotba. Pedig mindenki, legalább a saját testének állapotáért felelős. Ha valaki nem képes ellátni a feladatait, sőt, esetleg már fiatalabb korban, saját hibájából mások gyámolítására szorul, az ezzel bűni követ el, saját maga és a társadalom ellen egyaránt. Ez a szemlélet még nem tudatosult kellőképpen a társadalomban (és az egyházban sem) Ezért az „élet javaival” való visszaélés, és az egészséget károsító aszkézis (önkínzás) egyaránt a bibliai normák ellen is van. Ez a vélekedés a régi egyházi normák egy részét is felülírja.
A testemért nemcsak felelős vagyok, hanem a feladataim végzésének a legfontosabb eszköze. Egyben (a halálomig) tőlem elválaszthatatlan, vele vagyok egész. Segítőm, és sokszor az egyetlen, feltétel nélkül rendelkezésemre álló barátom. Mindehhez képest, sokszor nem bánunk vele úgy, hogy mint mindig a rendelkezésemre álló eszköz („szerszám”) valóban képes legyen a feladatai elvégzésére. Szerencsénkre, jelenleg az egyik legdivatosabb mozgalom az „egészségtudatos életre” való törekedés. Sajnos ezt a törekvést a kereskedelem és a reklámcégek a saját forgalmuk növelésével elhiteltelenítik, pedig kiemelkedő fontosságú lenne a társadalom (és a helyes keresztyén életvitel) szempontjából az ilyen mozgalmak támogatása.
A legnagyobb baj az elmúlt mintegy 100 évben a különféle függőségek kiterjedt pusztítása. „Történelmi” szerepük van a függőségek között az erjesztett italoknak. Ezek között a legismertebbek a bor és a sör. Az Ókorban (és a középkor nagyobb részében) tömeges használatuk nem terjedt el, mert a drágasága miatt a szegényebbek számára csak kivételes lehetőség volt a lerészegedés. (Pl. esküvőkor) Miután az arabok feltalálták az alkohol lepárlását, a gabonából készített olcsóbb tömény italok fogyasztása tömegessé vált az „egyszerű nép” körében is. Ennek közvetlen és közvetett hatása katasztrofálissá vált a társadalom számára. (Nálunk most akarják a használatát – magyar házi pálinka néven – ismét népszerűsíteni kormányzatilag, nem tudni, milyen célból.)
Az erős függőséget okozó ún. „tudatmódosító szerek” széleskörű elterjedése robbanásszerűen tört be az utóbbi 100 évben az emberi kultúra minden régiójába. Eredetileg csak korlátozottan használták ezek természetes változatait (vadkender, ópium, meszkalin, kokalevél) több régióban, de ezek csak a lakosság kis hányadát érintették. Mikor a globalizáció egyik „eredményeként” ezeknek a szereknek a (kezdettől illegális) előállítása, terjesztése világméretűvé vált, a világ kormányait és a bűnüldöző szerveket ez készületlenül érte. Mind a mai napig nem született hatásos stratégia, jól összehangolt nemzetközi fellépés ezen a szerek forgalmának a megszüntetésére. Ráadásul olyan erős a szerek által létrehozott függőség, hogy akik rabjai, minden veszéllyel szembeszállnak a napi adagjuk biztosítására.
Ha valaki rászánja magát a függőségből való szabadulásra, a szervezetében benne maradnak az eredeti függőség „emlékező markerei”. Ezek miatt, fokozottan érzékenyek az ilyenek egy jelentkező kísértésre. (Nem szabad elfelejteni, hogy a „hagyományosabb” függőségek (alkohol, nikotin, koffein) esetében ugyancsak léteznek ilyen markerek, amik – a legújabb kutatások szerint – szintén átörökítődnek az anyai petesejt mitokondriumain keresztül!) A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy nem mindenkinek van egyforma „affinitása” a függőséget okozó szerek iránt. Sajnos, ma még nem tudni, hogy a genetikus kódunk melyik része hordozza ezt az érzékenységet, ezért mindenkinek fokozottan kell kerülnie minden „kísérletezést” az ilyen szerekkel.
A tapasztalatok szerint a legjobb módszer, ha valaki soha nem próbál ki egyetlen függőséget okozni képes szert sem. Egészen kis kortól kezdve fokozni kell az ilyen szerek iránti viszolygást. Sajnos, ma még nincsenek igazán átütő erejű média-eszközök (pl. oktatófilmek) a fiatalok – és természetesen az idősek – számára, amik valóban hatásosak lennének. Vannak olyan társadalmi „tabuk”, amiket a környezet hatásosan ültet bele a társadalom tagjaiba. Ezért el lehet, és el is kell érni, hogy az egészséget károsító, és különösen a függőséget okozó szerek használata tabuvá legyen a társadalom minden tagja számára. Ez a program ki kell, hogy terjedjen, nem csak a keresztyénekre, hanem minden emberre. Emberileg belátható és elfogadható, hogy ez össztársadalmi érdek. Mégis gyengítik azok a kormányzati érdekek, amik az „élvezeti szerek” adóztatásán keresztül költségvetési haszonnal járhatnak, vagy mint pl. Afganisztánban, a vadkender és az ópium termelése a kormány jövedelmének nagyobb részét adják.
Az a valóban hatásos védelem az egészségkárosító életvitellel szemben, ha helyes életviteli alternatívákat nyújtunk. Hollandiában, Németországban (és növekvő mértékben, Franciaországban) az önkéntes (szociális, egészségügyi kisegítő) tevékenység a divatos, míg az Egyesült Államokban a sporttevékenységek az elterjedtebbek szabadidő és a fölös energiák lekötésére. Ausztráliában elég általános, hogy a diákok a hétvégeken és a szünidőben munkát vállalnak. Úgy mondják, ez a „farmer-mentalitás” továbbéléséből származik. Nem rendes ember aki, amikor ráér, akkor csak „lazsál”. Természetes, hogy mivel ez egy eléggé általános gyakorlat, a kisebb vállalkozások számítanak erre, pl. így növelve a hétvégi és nyári nyitvatartási lehetőséget, az állandó alkalmazottak túlságos leterhelése nélkül. A diákok pedig beleszoknak a „felnőtt” munkavégzési gyakorlatba.
Természetes, hogy mindezekhez a társadalmi szemléletet kell megváltoztatni, és semmiképpen nem lehet rendeletekkel bevezetni. Az Egyesült Államokban pl. ma már „ciki” a dohányzás a diákok körében is, pedig a tiltásnak korábban semmi hatása nem volt. Ahogyan a feketék elleni rasszizmus is, kiirthatatlannak tűnt, mára már (hosszú szívós küzdelemmel) számottevően visszaszorult. Minden jó irányú változást elsősorban a pedagógusok – anyagilag is erősen megtámogatott – meggyőzésével kell kezdeni, majd a média segítségének elnyerésével lehet „bevinni a társadalmi tudatba” a kívánt változásokat. Mivel nálunk az egyházak a fiatalok nevelésében nem elhanyagolható szerepet kaptak, vétek (sőt, bűn) volna ezt a lehetőséget nem kihasználni az előbbiekben említett módszerek elterjesztésében.

Gyógyítás-felelősség
Van egy témánk: Felelősség a testünkért. És ha betegek lettünk? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, nézzük meg, mit mondanak erről az evangéliumok. Adjuk meg ehhez az alaphangot Mt4, 16-17-tel, ill. 23-mal: „A nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál árnyékában laktak, azoknak világosság támadt.” Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” …Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát és gyógyított mindenféle betegséget a nép körében. Mi volt az evangélium, amit hirdetett? (Mt5, 1-től a 8. fejezet végéig.) Azzal kezdte, hogy kik boldogok. És gyógyított. A tanítványainak is hatalmat adott, hogy gyógyítsanak. (Mt10, 1) És hogy „elközelgett a mennyek országa” (Jézus tanítása által.) Nem mindenki örült Jézus szavának és tetteinek. (Mt12, 14) De Ő csöndben tovább gyógyított és hirdette az evangéliumot, Mt12,15-21) A farizeusok már azzal vádolták, hogy az ördöggel cimborál. (Mt12, 22-24) Jézus a válaszában a Szentlélek elleni bűnt olvasta a fejükre. (Mt12, 25-32) Erre Jézus Most már nyíltan is fellépett az Ő evangéliuma programjával: „Ma teljesedett be az Írás fületek hallatára.” (Lk4, 16-30) Itt Ézsaiást idézve áll a legtisztábban, hogy mi az Ő örömhíre: „hogy evangéliumot (örömhírt) hirdessek… a szegényeknek… a foglyoknak… a vakoknak… a megkínzottaknak.” A (tanítványaira nézve) mondta: „Boldogok vagytok… (Lk6, 20-23) Aztán kiosztotta a gazdagokat: „De jaj nektek…) Jézusnak állandósultak a konfliktusai a vallási vezetőkkel, ahogyan a negyedik evangéliumban olyan tömören meg van fogalmazva: „saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” Hiába gyógyította a betegeket számolatlanul, senki nem fogadta be az Örömhírt, ami hirdetett. Jézus látta, hogy bármit mond és tesz, nincs igazán megtérés, a népnek is csak a gyógyítás és a kenyérszaporítás kell. Jézus költőien fejezte ki magát: „Furulyáztunk nektek…” Mt11, 16-24) Azontúl elsősorban csak a tanítványainak szólt nyilván (érethetően). (Mt13, 10-17) A rajongó tömegnek pedig az Ítéletet hirdette. (Lk11, 29-32) Elborzad, látva a folytatást. (Lk12, 49-53) És eltávozása előtt? Már szó sincs a gyógyításról, csak az evangélium hirdetéséről, mégpedig „minden nemzetnek”: Bizonyítást nyert, hogy a gyógyítás és a hit csak kivételes személyeknél köthető össze. Mint a Szamáriai leprásnál. (Lk17, 17-18)
Tehát, a gyógyítás (erkölcsi) felelőssége ránk hárul. A 19. századig a keresztyének (elsősorban egyes betegápoló szerzetes-rendek) úgy-ahogy igyekeztek eleget tenni, Jézus nevében, a betegekkel kapcsolatos kötelességüknek. A 19. sz. végén (először Poroszországban) állami kézbe vették a betegek ellátását, amit a jövedelemmel rendelkezők járulékaként szedtek be. Ez a módszer terjedt el a világ nagyobb részén. (Utoljára tavaly az Egyesült Államokban.) Ahol ez gyökeret vert, ott tudatosult, hogy a gyógyítás közösségi kötelesség, nem pedig csak a gazdagok kiváltsága, ill. egyes szamaritánusok „kegyes cselekedete”. Ami megvalósult, az Jézus szándéka szerinti dolog. De, mint minden ilyen hatalmas szervezet, időnként megújulásra szorul. Úgy gondolom, hogy a hatékonysága (nálunk) nem „optimális”. Összehasonlítva más, külföldi szervezetekkel, nagyon sokat lehetne, kellene javítani rajta. Nem (csak) az anyagi erőforrásokon múlik. Elsősorban anyagi és presztízs érdekekbe ütközött minden változtatási kísérlet, ami az elmúlt évtizedekben elindult – volna. Kérjük az irgalmasság Urát adjon bátorságot és tisztánlátást az elkerülhetetlen dolgok végrehajtására!

Mi köze lehet az egyháznak a demográfiához? Többféle okból, amiből csak egyet emelek most ki. Még pedig azt, hogy ezt a kérdést, szerintem, csak keresztyén szemmel lehet elfogultság nélkül megvizsgálni. Ugyanis, minden emberi (világi) állásfoglalásnál, aki véleményt mondott, az a saját szempontjai, beidegződései, érdekei szerint vélekedett. Keresztyén szemmel pedig lehet az Evangélium tanítása alapján véleményt alkotni – és lehetőség szerint cselekedni.
Nézzük meg először, mi a valóságos helyzet. A lakosság egyre gyorsuló mértékben fogy. Megnövekszik az idős, már nem munkaképes lakosok aránya. Mindez a születések számának alacsony szintje mellett. (És minden szociális intézkedés ellenére nem növekszik érdemben.) Lehetne még javítani a helyzeten további intézkedésekkel, de a trend megfordítására ezek sem látszanak elégségesnek. A kormányzatnak (ebben is) elég korlátozott a (gazdasági) mozgástere. Számolni kell azzal, hogy mivel az alacsony képzettségű családokba születik több gyerek, tovább növekedik az (örökölten) alacsony képzettségű fiatalok aránya. Ez tovább rontja a társadalom eltartó képességét.
Tovább rontja a helyzetet, hogy a közeljövőben egyre több, jelenleg nem munkaállományban levő személy kerül nyugdíjas korba. Továbbá azok, akik jelenleg aktív állományban vannak, azok nagyobb része minimálbéren, vagy közmunkán dolgozik. Így aktív alkalmazottként nagyon alacsony a befizetett nyugdíjjáruléka, amiből – köztudomásúlag – kellene fedezni a nyugdíjak kifizetését. Sovány vigasz, hogy ha ők is nyugdíjas állományba kerülnek, sokkal kisseb terhet jelentenek majd a nyugellátó intézménynek. Hiszen a nevetségesen alacsony nyugdíjukból (ha egyáltalán kapnak valamennyit) nyomorszinten, vagy az alatt lesznek kénytelenek vegetálni. Normál logikával nem nagyon van kiút ebből a csapdahelyzetből.
Ki kell bővítenünk a gondolkodásunk körét. Amikor az ország nagy vérveszteséget szenvedett (pl. tatárjáráskor, a törökök kiűzése után) akkor az uralkodók sok bevándorlót fogadtak be az országba, így sokkal hamarabb állt helyre az ország önellátó képessége. Ma nem nagyon vannak (különösen a környékünkön) befogadásra váró tömegek. (A szomszédos országokban élő magyarok késztetése a bevándorlásra a mai közéletben tabu.) Amúgy is nagy a félelem, hogy a bevándorlók „elveszik az itteniek kenyerét”. Jönnének azért, sokan, távolabbról. Pl. Közép-Afrikából. Az ilyeneket nem győzzük elzavarni. Mit tegyünk tehát? Bátran, újszerű gondolkodással, rendhagyó megoldásokat kell találni.
Az egyik (nem elégséges, de szükséges) megoldás az alacsony életnívón élő lakosok képzettségének, munkára való alkalmasságának felemelése, akár a jobb helyzetben levők jövedelmének csökkentése révén. A másik, ugyancsak szokatlan megoldási lehetőség a szorgalmas, de hazájukban nehéz megélhetésben levők „becsábítása” hazánkba. (Nem néhány ezer, esetleg tízezer, hanem százezer, vagy akár milliós létszámban.) Az ilyenek nem várnak munkaalkalomra, hanem teremtenek maguknak, mert ezt tanulták otthon, másképpen nem tudnának létezni. Csak időben kellene ehhez felébredni, mert különben más, hasonló demográfiai helyzetben levő országok megelőznek minket. Az ilyen döntéshez csak a keresztyén hit bátorsága adhat erőt, félretéve minden emberi (világi) félelmet, beidegződést.

Az ökumenikus imahéten tudatosult bennem végképpen: nem tudok imádkozni. Az egyik első szentírási rész, amit kisiskolás koromban megtanultattak velem, az a Mt6, 5-8-ban található, ahol Jézus arra tanít, hogyan imádkozzunk. Ez a titokban, „bezárt szobában”, szót nem szaporító módon való imádságról szól. Aztán szembesültem tizenéves koromban, az ún. „ébredési” korszakban, a különböző összejöveteleken, bibliaórákon, imaórákon, az ottani ima-gyakorlattal. Sokan, hangosan, hosszasan imádkoztak. Amikor én is részt vettem ezeken, szintén meg akartam felelni a ki nem mondott szokásoknak, az ottani témához kapcsolódva, megpróbáltam hangosan imádkozni. Amint visszaemlékszem, többé-kevésbé teljesítettem az ottani elvárásokat.
Ahogyan korban és élettapasztalatokban előrehaladtam, úgy lett egyre nehezebb számomra az ilyesfajta hangos ima. Nem azért, mert Jézus a jelzett szentírási helyen egészen másképpen rendelkezett, hanem, mert lassan szaporodó élettapasztalataim mondtak ennek ellent. Ha úgy éreztem, hogy valamiért különösen kérnem kell az Örökkévalót, az rendszerint nem teljesült. Nem tudtam ezért – a legtöbb emberhez hasonló módon – az Örökkévalót „hibáztatni”, mert utólag tapasztaltam, hogy amit kértem, az nem lett volna jó, nekem vagy másnak. De, ha mégis jónak látszott, akkor is be kellett látnom, hogy az Örökkévaló az akaratát csak különlegesen kivételes esetben hajtja végre emberi akarattal szemben, még ha az emberi akarat rosszat szülne. Hiszen, ha nem így tenné, akkor nem létezhetne az akaratunknak az a szabadsága, amit az Örökkévaló meghagyott nekünk.
Ma már azt is látom, hogy olyan kéréseknek is lehet egy közös imában az ámennel jelzett egyetértésünket is kérni, aminek a helyességéről nem vagyunk meggyőződve. Tapasztaltam azt is, hogy amikor – hosszas, és erős kérésemre – az Örökkévaló mégis teljesítette, amit kértem, abból mégsem az a jó származott, amit reméltem. Tapasztaltam még, hogy nem csak a kérésemet, vagy a köszönetemet (hálaadásomat) vihetem az Örökkévaló elé, hanem csak egyszerűen feltárom magamat Előtte, tegyen velem, amit akar. (Csak azt nehéz sokszor felismerni, mi az Ö akarata.)
Az Örökkévaló akaratát felismerni sokszor nem könnyű, mert az egész környezetünk tele van „zavaró jelekkel”. Hiába kötöm magam a Szentíráshoz, akkor is esetleg egészen mást olvasok, következtetek ki belőle, mint más. Nagyon jól jön ilyenkor Jézus tanácsa a „belső szobába való bezárkózásról”. Az igazi ima amúgy sem „szövegelés”, hanem párbeszéd, kommunikáció kell, hogy legyen. Az ilyesmihez kell igazán egy belső „csend”, amikor képes vagyok meghallani, mit „üzennek” nekem. Az ilyen üzenetet azért is nehéz megfejteni, megérteni, mert ez nem szokott verbális, szavakban kifejezhető lenni. Ha valaki úgy tapasztalja, hogy könnyen le tudja fordítani „emberi nyelvre” annál aggódni kell, hogy a „megértési hézagokat” a saját korábbi „vesszőparipáival” egészítette ki. Sokszor csak az segít, ha a Szentírásból megfelelő analógiákat, párhuzamokat keresünk, amik megerősíthetik (vagy éppen megcáfolhatják) az „üzenet” hitelességét.
Összefoglalva: Egy elmondott (akármilyen szép és „szent”) szövegű ima számomra nem kommunikáció az Örökkévalóval, mert az „Igazi” párbeszéd ott van, ahol a szólás elsőbbsége az Örökkévalóé. Az egyoldalú ima sokszor azért nem „működik”, mert valahol a „kapcsolat zsinórja” valahol megszakadt, vagy sohasem volt senki a „másik végén”. Egy Ökumenikus Imahétnek a haszna nem a – szerintem nem nagyon működő – imákban van, hanem annak a felismerésében, hogy a „másik akolba tartozó juhok” sem büdösebbek nálunk. (Vagy ezt a szervezők is így látják?)

Világképünk változásáról beszélgettünk az elmúlt negyedévben többször is a bibliaóránkon. Ez a folyamat (a világképünk változása) valószínűleg a fő oka annak, hogy az euro-amerikai társadalom olyan mértékben szekularizálódott. Korábban az volt a véleményem, hogy a középkorra általában jellemző létbizonytalanság, a betegségek, járványok, éhínségek, háborúk miatt a saját halálunknak a bármikor bekövetkezhető közelsége, okozhatta régen az emberek „halál-közeli” életérzését. Amint ezeknek a tényezőknek a szorítása enyhült, az emberek kezdték az életüket hosszabb távra is tervezni, jobban beleélni magukat „az élet örömeibe”. Továbbgondolva a szekularizáció lehetséges tényezőit, felismertem, hogy a szekularizációnak – más egyéb mellett – feltehetően igen jelentős oka lehetett, hogy az ókori-középkori geocentrikus világkép az emberek gondolkodásában az utóbbi félezer évben átadta a helyet a kozmikus világképnek. (Ez így talán nem teljesen igaz, hiszen ma is mindenki (szinte tudat alatt) úgy fejezi ki magát a már közülünk eltávozottakról szólva, hogy „már fenn van a mennyben”. De hol is van az a „menny”? De ha nincs „fönn” a menny, és a pokol sincs „lenn” valahol, akkor meg hol van? A probléma ott keletkezik, hogy az ember képekben tud valójában gondolkodni. Ami nem látható, nem tapasztalható – ráadásul még el sem képzelhető – az nehezen fogadható el. A teológiai válasz úgy szól: „hit által…” De akkor is mindig „beugrik” az ember lelki szemei elé a régi jó geocentrikus szemlélet. Mert az ember számára csak ez az, ami elképzelhető. Nagyon nagy lemaradása, hiányossága a keresztyén teológiának, hogy a geocentrikus világképben fogant szemléletet meg sem kísérelte valamivel pótolni.
Kell az embernek valami fogódzó. Hiszen a mikrofizikai fogalmakat is a tankönyvekben valamilyen (a valóságot pótló) ábrákon mutatják be. (Pl. az elektront, vagy az atommagot tömör gömbökkel.) Nem kell ezt szégyellni, hiszen Albert Einstein, amikor Schrödinger előállt a kvantumfizikai hipotézisével – nem tudva elképzelni azt – nem tudta elfogadni. Azóta már, persze, a fizika szakos egyetemi hallgatók edzettebbek: „Nem kell érteni, csak elfogadni (hinni) hogy így van”. A kozmikus fizika ad mostanában egy ilyen megemészthetetlen feladatot az érdeklődők számára a „sötét tömeg”, ill. a „sötét energia” fogalmának bedobásával. Ezeknél a dolgoknál már teológiai jellegű kifejezésekkel kell operálni. „Ismerjük, tudjuk, de nem mutatták még ki (nem tapasztaltuk) és nem is értjük”
A reformáció idején volt az első nagy ilyen, gondolkodásbeli válság. Tyho de Brache pontosan lemérte, kiszámolta, táblázatokba foglalva leírta a bolygók látszólagos mozgását. Tapasztalat volt, de teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy miért éppen így mozognak az égitestek (látszólag). Aztán jött Kopernikusz, Kepler, és a heliocentrikus elmélet. Aztán még világosabb lett minden, mikor Newton a mozgás-törvényeivel megvilágította a „mozgatórúgókat” is. Jelenleg a mikrofizikában és a kozmikus fizikában ott tartunk, mint Tyho de Brache tartott a geocentrikus világképpel. „Ismerjük (ismerni véljük) de nem értjük.” Lehet, hogy a „sötét tömeggel”, ill. a „sötét energiával” úgy járunk, mint a fizikusok a 20. század elején az „éterrel”: Amíg Schrödinger meg nem alkotta az elektromágneses hullámok egyidejű hullám- és részecske-természetét, addig (a vákuumra is érvényesen) ki kellett találni egy láthatatlan, érzékelhetetlen közeget, az „étert”.
Ez után a nagy kitérő után visszatérve az „elveszett mennyország” témájához, itt is megállapíthatjuk, van valami, amiről némi „tudásunk” van, ez a „túlvilág”. Amíg létezett a geocentrikus világkép, addig mindenki meg tudta mutatni: felfelé van a Menny, lefelé pedig a Pokol. Az Anyaszentegyház (mind az egész) erre a problémára Kopernikusz óta azt válaszolja: „Csak higgyél bátran!” Nem vesz tudomást arról, hogy „az ember” vizuális lény. Amit nem lát – legalább „lelki szemeivel” – azt nem tudja beépíteni a gondolkodásába, tehát egzisztenciális erővel nem tudja „hinni” sem. Sajnos a keresztyén világ (kultúrkör) már, ha akar, sem képes visszatérni a mozlimok középkori gondolkodásába. „Ki kell találni” egy új, „keresztyén világképet”, ami nem ütközik a tapasztalt környezettel. (Tapasztalt környezetnek lehet nevezni ma már – a hétköznapi ember számára is – az űrszondák által bejárt környezetünket – hiszen van róla TV-közvetítés!)
Az Anyaszentegyháznak (mind az egésznek) van még egy pár hasonló feladata. Az egyik az Eucharisztiában levő jelenlét újrafogalmazása. Luthernek könnyű dolga volt. Ő még a Kopernikusz teóriáját elfogadó kor előtt élt. Így könnyen és bátran kijelenthette: „Sola scriptura!” A világkép és a Szentírás akkor (nagyjából) egyezett. (Különösen kínos ebben a kontextusban, hogy a Katolikus Egyház nemcsak a Szentírás, hanem a „Szenthagyomány” teljes körű érvényességét is vallja, ugyanakkor a szentírási könyvek – akár az evangéliumok – utólagos szerkesztettségét is elfogadja.) Nem kell azért nagyon elkeseredni. Ugyanis, vannak a „tudomány pajzsán” kisebb-nagyobb hézagok. Vannak dokumentált, vagy akár többször is újradokumentálható „jelek”, amikre nemcsak az érvényes, hogy „a tudomány mai állása szerint nem magyarázható”, hanem az is, hogy „ellentétes a fizika alapvető törvényeivel”. Ezekből a (bár igen csekély számú, de igen meggyőző) jelekkel is számolva lehetne egy új teológiai (esetleg akár néhány évtizedig érvényes) világképet kidolgozni. Aztán a természettudományi (esetleg társadalomtudományi) tapasztalatok bővülésével – most már rutinszerűen – ismét aktualizálni.

Közeledik a reformáció félezer éves (szemi-millenáris) jubileuma. Egyre szaporodnak a megemlékezések, híradások az ünnepi előkészületekről. Aktuális lehet, ha kevésbé magas körben is elővesszük a témát, hiszen félezer év éppen elég idő ahhoz, hogy „lefújjuk a port” a régi történetről. A történelem tanúsága szerint Luther tételei a maga korában már régen nem számítottak újdonságnak. John Wyclif oxfordi professzor, aki elsőként fordította le nemzeti nyelvre a Bibliát, már Lutheréhoz hasonló egyházi reformokat sürgetett. Tanait Oxfordban tanuló prágai diákok vitték Csehországba, ahol Ján Hus, a prágai egyetem professzora, Wyclif tanításait továbbfejlesztette. Amikor a konstanzi zsinaton (magyarosan írva) Husz Jánost megégették, a cseh rendek és a prágai polgárok a huszita reformáció mellé álltak. Elkezdődtek a huszita háborúk, amik gyakorlatilag csak a harmincéves háború végével fejeződtek be. Érdekes módon Husz és Luther fellépése között nem lehet semmilyen hatás-kapcsolatot találni. Sőt, Luther a maga korabeli huszitákat – a maga sajátos stílusával – „rablóknak és gyilkosoknak” nevezte. Határozott összefüggést Zwingli és Luther fellépése között sem lehet kimutatni. Bár „tudtak egymásról”, mindegyik a saját egyéni felismerését követve lépett fel tanításával. Amint Luther mondta: „Más lélek van bennünk.” De akkor a változás igénye mintegy a „levegőben volt”.
Hogy tovább tudjunk lépni, néhány sort kell szentelnünk a „korai” és a „nagy” reformátorok felismeréseinek, megvilágosodásának, ami az általuk indított mozgalmak karakterét mind a mai napig meghatározza. Ha ezt a felsorolást elvégezzük nem szabad elfeledkeznünk két korai elődjükről, Peter Waldról és Assisi Szent Ferencről. Mindketten az Evangélium hatására arra a felismerésre jutottak, hogy az Egyház nagyon messze került Jézusnak a szegénységről szóló tanításától. Csak amíg Wald elsősorban a klérus gazdagságát, pazarlását kárhoztatta elsősorban, követelve, hogy példát mutassanak a híveiknek a szegénységben, addig Szent Ferenc (egy gazdag kereskedő fia) a személyes példamutatást tartotta követendőnek. Így, míg Wald konfliktusba került az egyházi hatóságokkal (és azon keresztül az egész uralkodó osztállyal) addig Ferenc kezdeményezése, követőinek (szokatlan) életvitele nem kavarta fel a társadalom rendjét. Bár Ferenc is mindenki számára hirdette a szegénység krisztusi követelményét, ezt nem erőszakosan akarta keresztülvinni, hanem kinek-kinek a személyes megtérése által. A szegény néprétegek szegénységének követendő például állításával némiképpen enyhítette azok (evilági) kilátástalanságát. Mivel mindez nemcsak hogy ártott volna az egyháznak, hanem csökkentette a vagyoni különbségek miatt fennálló feszültséget, III: Ince pápa jóváhagyta Szent Ferenc (alapvetően laikusokból, tehát, nem egyházi személyekből álló) szerzetesrenddé alakulási kérését. Az Egyháznak ez az intézménye nem tudta ugyan az egész egyházat megreformálni, de sok helyen, pl. a török megszállás alatti területeken, az egyszerű egyháztagoknak a hitben való megmaradását tette lehetővé a minden körülmény között is működő áldozatos munkájával.
Wicklif alapvető felismerése – az Evangélium hatására – elsősorban ugyancsak az Egyház világi elkötelezettsége, gazdagsága és Jézusnak a szegénységről, a vagyonról szóló tanítása közötti ellentmondás volt. De mint egyházi személy (hiszen oxfordi professzor volt) elsősorban az Egyház megreformálását tartotta fontosnak. Mivel Ferencnél képzettebb volt, látta, hogy milyen ellentmondás van az akkori Egyház és Jézus hagyatéka között. mindezt kifogásolta a hierarchiában, a liturgikus gyakorlatban (az Úrvacsorában) és sok másban is. (De nem talált sem egyházi, sem világi körből érdemi támogatóra, sőt felismerései miatt a környezetétől is egyre jobban elszigetelődött, jelentősége, hatása egyre csökkent.) Egyedül az elszegényedett gazdálkodóknál talált támogatásra (lollardok) akiket az Isten és ember előtti egyenlőséget hirdető tanítása fogott meg. Ez a mozgalom a puritánok alatti, 17. századi angol forradalomig, mint egy búvópatak, az angol társadalom hátterében állandóan jelen volt. Husz János ugyancsak képzett egyházi személy volt, a prágai egyetem professzora, és Wicklif tanításaiból elsősorban az Egyház korabeli gyakorlatának a kritikája ragadta meg. Legelsőnek a mise akkor már általánossá vált gyakorlatát, az „egy szín alatti áldoztatást” kifogásolta, mint a Szentírással ellenkezőt. A laikusokra, elsősorban a prágai polgárokra gyakorolt hatása miatt az egyházi felsőbbség „bekeményített” és egészen a császárig vitték a konfliktust. Bár Zsigmond császárnak „nem fűlt a foga” az ilyen témában való állásfoglaláshoz, az egyházfők kényszerére Huszt, mint eretneket megégettette. Ezzel az Egyház lojalitását kívánta megnyerni a választófejedelmek nagy részével való hatalmi harcban. Nyilván nem is sejtette, hogy egy közel 250 éves háborúskodás magját ültette el evvel.
Luther esete – bár némi hasonlóságot látszik mutatni a leírt előzményekkel – mégis egyedi. Mindjárt az elején ki lehet jelenteni: Luther nem akarta az Egyházat megreformálni, ő egy „botcsinálta” reformátor volt. Nézzük először mitől ered, és miben áll az ő megvilágosodása. Luther apja az igen szerény környezetéből nagy akaraterővel, szívóssággal igyekezett kitörni. Fiát áldozatok árán is taníttatta, maga pedig egyszerű munkásból vállalkozó polgárrá küzdötte fel magát. A fiatal Márton jó eszű, szorgalmas tanuló volt, de lelkileg igen érzékeny fiatalemberré vált. Olyannyira, hogy egy igen közeli villám-becsapódás hatására megfogadta, hogy Isten szolgálatát választja. Apja nagyon ellenezte elhatározását, mert nehezen kiküzdött társadalmi pozíciójának folytatását várta el tőle. Végül mégis a fiatalember vágya teljesült, apja beleegyezett a szerzetesi hivatás-választásába. Mikor viszont apja látta, milyen jól halad tanulmányaiban, megbocsátott neki, sőt teológiai doktorátusa őt is büszkévé tette. A szerzetesi közösségben Luther jól érezte magát, sőt egyre komolyabban vette hivatásának lelki oldalát. Érzékeny lelkivilágával vonzódott az aszkézis felé. Túlzottnak tartott lelki aggályoskodása miatt lelki vezetője többször megrótta. Amikor a fiatal teológiai doktort kinevezték az akkor frissen alapított wittembergi egyetem tanárának, kikerülve lelki vezetőjének kontrollja alól, aszkétikus életvitele még határozottabbá vált. Miközben igen sikeres teológiai oktatóvá és elismert prédikátorrá vált, szinte elviselhetetlen körülmények között élte aszketikusnak szánt életét.
Aszkézise ellenére állandóan tele volt lelki aggályokkal a szerinte leküzdhetetlen bűnös hajlamai miatt. Egészen addig, amíg Pál apostolnál rá nem talált a „megoldásra”: nincs veszélyben az üdvösségünk, ha elfogadjuk Isten ingyen adott kegyelmét, amelyet Krisztus keresztáldozata biztosít számunkra. A felismerés hatására Luther aggályoskodása eltűnt, és ennek hatására hatalmas energiával vetette bele magát az őt hallgatók „felvilágosításába”. És ekkor „ütött be a bomba”. Tudomást szerzett arról, hogy egy vándor-prédikátor, érseki felhatalmazás alapján, bizonyos díj megfizetése esetére oklevéllel garantálja a pénzbeli megváltással kijelölt megholt lelkek purgatóriumi tartózkodásának lerövidítését. Luther azt is megtudta, hogy az érsek pápai felhatalmazással cselekedett. Mindez teljesen keresztülhúzta az Isten ingyen kegyelméből való üdvözítéséről tett „felfedezésének” az érvényességét. Meg kell itt jegyezni, hogy Tetzel, az igazolásokat árusító vándorprédikátor nem az üdvözülésről, hanem a purgatóriumban töltött időről szóló igazolásokat adott. (1Kor3, 10-15) Luther nem is ezen „akadt ki” hanem azon, hogy a pápai bulla szerint mentességet a szentek „fölös” jótettei alapján árusítják. Akkor, amikor mindenki, legyen az szent, vagy gonosztevő, Isten ingyen kegyelméből részesül, nem lehet fölös jócselekedetekről beszélni.
A folytatást ismerjük: amint mondják: „szó, szót követett” és a helyzet a kölcsönös kiátkozásig súlyosodott. Luthert csak az egyetemi tanár-társainak kis csapata támogatta és az egész egyházi hierarchia szembeszállt vele. Luther is a máglyán végezte volna, ha nem áll mellé (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem. De Frigyes „bölcsen” felismerte, hogy ha ő is szembeszáll a hierarchiával, akkor a hatáskörében levő egyházi javakat „államosíthatja”, ezzel hatalmát számottevően növelheti. Ettől kezdve a lutheri reformáció két ágon futott tovább. Az egyik a teológiai, aminek eredménye egy önálló egyházszervezet lett, és egy „világi”, ami megosztotta Németországot. Később Luther tanítását követték a skandináv országok fejedelmei is. (Nyilván hasonló meggondolásból, mint azt Bölcs Frigyes tette.)
Luther ereje személyes, egzisztenciális élményéből táplálkozott, míg – félezer évről visszatekintve – úgy tűnik, hogy az elő-reformátorok ésszel mérték fel az Evangélium és az akkori egyházi valóság közötti torzulásokat. Hasonló volt a helyzet a Zwingli. ill. Kálvin által elindított reformációban is. Az ész-érvek domináltak a személyes megigazulás-élmény helyett. Luthernek, hogy a saját, egzisztenciális élményét mások számára is érthetővé, elfogadhatóvá tegye, hatalmas teológiai érvrendszert kellett felépítenie. Ennek ellenére, úgy látszik, korának „reneszánsz” életérzését nem tudta gyökeresen megváltoztatni. Az uralkodók és a polgárok nem változtak meg (nem tértek meg) korábbi életvitelükből. Ennek ellenére a katolikus egyház által kiprovokált változások folyamatosan tágították a szervezeti, vallásgyakorlati rést a „lutheránusok” és a „katolikusok” között.
Luther maga, személyesen, életében mindvégig katolikus pap maradt, kivéve a megnősülését. Mindenképpen szerencse volt számára, hogy ismerősei, barátai „megnősítették”, különben – addigi aszketikus életmódja miatt – legalább 10 évvel hamarabb halt volna meg. Luther, további életében, jókedvű, extrovertált emberré vált. Bár állandóan jelen volt életében a megváltottságnak a személyes élménye, de felszabadulva a korábbi állandó bűntudat szorításából, energiáit teljesen tanítói hivatásának tudta szentelni. Nemcsak szóban tanított, hanem rengeteget írt: vitairatokat, hittant (kátét) és teológiai munkákat. „Mellékesen” a Szentírást is lefordította, ezzel megalapozva a német irodalmi nyelvet.
 Bármilyen furcsának tűnik, de lelkiségben Assisi Szent Ferencet látom legközelebbi elődjének. Ugyanis Ferenc volt az, aki az Evangéliumot megismerve, a saját életét – és elsősorban a sajátját – feltette az Örömhír szolgálatára. Ferenc (korának gyermekeként) elsősorban Jézus szegénységi felhívását vette magára, személyes, egzisztenciális parancsként. Márton testvért viszont (szerzetesként) a parancsok teljesíthetetlensége és az azokból való szabadulás élménye kötelezte el egész személyiségében az Örömhír szolgálatára. Márton testvér híres teológiai tanárként, ”közéleti személyként”, megmaradt Krisztus egyszerű szolgájának. A körülötte folyó, teológiaiból hamar politikai, hatalmi küzdelemmé fajuló kavargásból egyre jobban kimaradt. A teológiai diplomáciában Melanchton, az egyházszervezeti kérdésekben pedig Bugenhagen vette át a szerepét.
Az új felekezet, amit hamarosan Evangélikus Egyháznak kezdtek hívni, kezdett visszasüllyedni a formális vallásosságba. De jött egy reformáció a reformáción belül: a pietizmus. A formális vallásossággal szemben ismét megváltottság életérzésében találta meg a hitgyakorlatának alapját. Nem a „hagyományos” vallásosságot, hanem az egész életvitelt is átszövő Krisztus-követést szorgalmazta. Ez a mozgalom – bizonyos formális túlzásai miatt – hamarosan „hajótörést szenvedett a racionalizmus és a felvilágosodás szikláján”. Érdekes módon, a protestánsokkal szinte egy időben, a katolikus egyházban is elindult egy lelki megújulási folyamat, elsősorban Loyolai Szent Ignác követőinek hatására. Természetesen ezt is „derékba törte a racionalizmus sziklája”. Az Egyház egyik felekezete sem tudott az óta ebből a „hajótörésből” magához térni: az Egyház a keresztény kultúra perifériájára szorult. Egy új „reformáció” már nem elég, mindent a nulláról kell elkezdeni, pedig a Világ ma még jobban várja, mint bármikor korábban, „az Isten fiainak a megjelenését”.

Itt „szent jelenlétnek” nevezem mindazt, ami a mennyei Atyához köthető, és emberi valóságban megjelenő transzcendentális valóságot képviseli. Jelenlét lehet akár az Eucharisztiában, a kézrátételben, az imában, vagy az áldásban is. Jogos a feltételes mód, mert a jelenlét – szerintem – automatikusan nem kikényszeríthető. Így aztán nem sokat lehet beszélni róla, mert kívülállók számára (nagyon ritka eseteket kivéve) nem érzékelhető, műszerekkel nem mérhető. Sőt, sok esetben azok számára is, akik korábban tapasztalták, szinte lehetetlennek tűnik utólag. Az egész mostani szöveg csak arról szól, hogy figyeljünk rá, és keressük a Jelenlét minél nagyobb intenzitását.
A Jelenlét, szerintem, mindig, mindenütt létezik, mint a Földgolyón a gravitáció, csak a Jelenlét „térereje” korántsem mindig egyforma. (Ami alapesetben ugyancsak nem érzékelhető önmagában – és senki sem árnyékolhatja le magát tőle.) Ez olyan, ahogyan Jézus a Szentlelket a szélhez hasonlította. „Zúgását hallod…” Van mindezekből valami tanulság? Nincs, hacsak az nem, hogy jó, ha figyelünk Rá, mert kaphatunk belőle lelki és testi erőt. Sokszor a ténykedésben részt vevő sem tudja, hogy mikor, miért, mitől van nagyobb „jelenléti térerő”. De aki már többször gyakorolta (elsősorban lelkészek) az tudja, hogy van ilyen. Bizonyos, hogy számít a befogadó-készség, de az „átadó” (lelki) állapota is. Van viszont úgy is, hogy sem a fungáló sem pedig a befogadó látszólag nincs felkészülve, mégis („ex opera operato”) működik. Mindenesetre a valóságban, sajnos, (Jézus szavai szerint) csak „mustármagnyi” energiák működnek nálunk, különben nem így mennének a dolgaink.
Ádventben különösen érdemes figyelni a befogadó-készségünkre, mert különben úgy múlnak el az „Ünnepek”, hogy a Jelenlét öröméből, erejéből semmit nem tapasztalva semmi sem marad bennünk.
De miért érdemes ezt a témát egyáltalán elővennünk? Kurt Douglas magyarul is megjelent könyve az „Új reformáció” azt feszegeti, hogy a formális egyházszervezet, liturgia nem hatékony, nem működik úgy, ahogy azt Jézus megkövetelné. Ezért több „korszerűsítést”, módosítást javasol. hogy az Egyház úgy működjön, ahogyan azt Jézus elvárná. Ha viszont komolyan akarjuk venni, hogy Jézus Egyháza legyünk, akkor egy kissé még mélyebbre kell „ásnunk”. És itt találkozik a Szent jelenléte és a „formális” Egyház problémája. Szerintem nem a liturgia szövegével, formájával van baj, hanem azzal, hogy a szövegek mögött alapesetben nincs valóságos jelenlét. Még az arra utaló szándék sincs meg az esetek döntő részében. Ezek bizony igen kemény megállapítások. De kérdem én, amikor a liturgiában a lelkész a miatyánkot mondja (és vele az egész gyülekezet) akkor hányan gondolják végig az összes kérés tartalmát, értelmét? Vagy az ároni áldásnál a szövegnek a Jelenlétre utaló megfogalmazásait? Ha komolyan vesszük, mindez az Első Parancs legdurvább megsértése. Izraelben pedig ezért végrehajtandó halálbüntetés járt! Nem is beszélve az Eucharisztia „szereztetési igéiről”! Az ó-egyházaknál az ex opera operato elve alapján a kimondott szónak transzcendentális hatalma van, ami fizikai változást okoz az anyagban a „külszín alatt”. Nálunk ez a felelősség el van kenve (de Luthernél nem)
De most fordítsunk egyet a dolgon. Kitől várunk el Jelenlétet? Alapesetben (és Izraelben kizárólag) a mennyei Atyától. Ki is Ő? Az egész teremtett világ (és benne az egész Kozmosz) Ura és Alkotója. Ha az általunk gyakorlatilag nem ismert transzcendens világot nem tekintjük, hanem csak a Kozmoszt, akkor is elgondolhatatlan a mi (az egész emberiség) jelentéktelensége. Mintha egy atom akarna kommunikálni az őt magában foglaló lénnyel. Ez nemcsak a méretbeli, hanem a minőségi („fajtabeli”) különbségekre is jellemző. Ennek ellenére vallom a „képére és hasonlatosságára” kifejezés valóságtartalmát. Minek alapján? A Kozmosz lehet akármilyen hatalmas, de nincs én-tudata. Nem „kommunikáció-képes”. Azért ne „vágjunk fel” erre a képességre, hiszen – ahogyan Jézus mondta – „egyetlen hajszálatok sem…” Mindez azt is jelenti, hogy amit mi akarunk közölni a Mindenhatóval, az jelentéktelen az eddigiek fényében. Ő viszont utasít, informál, vezet, de csak akkor, ha alkalmas vagyok rá. Ha meghallom. Túl messzire vezetne, ha most részletesen írnék arról, mitől válhatok alkalmassá – hiszen az egész keresztyén életemnek erről kellene szólnia.
És a mennyei Atya? Ő hogyan találja meg az én személyiségemet a Kozmoszban? („Tűt a szénakazalban?”) A Kozmosz leíró nyelve a matematika. Ami a Kozmoszról tudunk, azt a matematika segítségével ismertük/ismerjük meg. A matematikában ismert fogalom a szinguláris pont. Nincs kiterjedése, mégis létezik, és egész rendszerek közös kitüntetett pontja is lehet (szerepétől függően) A Mindenható szemében akár ilyen kitüntetett (de szinte nem is létező) pontok is lehetünk. (Minden hasonlat sántít, mert ez nem a mi világunk, dimenziónk, hanem a Mindenhatóé.) Egy másik matematikai hasonlattal élve, a mi elképzelhetetlen kicsinységünket hasonlítjuk a Kozmoszhoz, akkor, ha léptékként a végtelen alapú logaritmusban számolunk, akkor már összehasonlíthatóvá válunk a Kozmosszal.
Megint egyet fordítva a szemléletmódon, keressük azt a lehetséges megoldást, hogy (átgondolatlan, át nem élt) szavaink ne hulljanak vissza a fejünkre, ítéletként. A középkorban egy időben el-elvitatkoztak a hittudósok, hogy a „mennyekben” milyen nyelven beszélnek az angyalok: héberül, görögül, vagy netán latinul? Erős a gyanúm, hogy az „angyalok nyelve” nem-verbális nyelv. Az üzenetek is, amik onnan jöttek/jönnek, egyszerre „mindenki-és- senki” által nem érthetőek. Aki ilyen üzenetet kap, az csal, ha egyből mondja: „így szól az ÚR”. Előbb le kell, hogy fordítsa a saját szókészletére és csak azután adhatja tovább (ha tudja). Érdekes, hogy az eddigi ilyen irányú „kommunikációs kísérletek” szerint a „fordítás” a kis szókészlettel bíróknak ment könnyebben, mert nyilván, nem volt nehéz válogatniuk a megfelelőbb fogalmak között. Ismét megfordítva a dolgot, nem kell aggódnunk, mit mondunk (szavakkal) mert nem azok, hanem a szavainkkal párhuzamosan megjelenő gondolataink azok, amik „továbbításra kerülnek”. (Vagy annál rosszabb nekünk?)
De megint „kicsúszott” a Jelenlét a gondolatmenetünkből. Az a Jelenlét, ami (inkább Aki) a vizet borrá, a bort vérré változtathatja. A Jelenlét iránti fogadókészség, ami, nem is kell, hogy mindig tudatos legyen. Nem várt, spontán eseményre nem lehet tudatosan készülni. A Mindenható, mégis, inkább így működik. („Íme, a te szolgálóleányod.”) Ez egy folyamatos életvitelt jelent. Nem látványosat. Olyant, aki „csak teszi a dolgát”, Ha van róla tapasztalat, az nagy ajándék. Mindenki részese lehet, képességei szerint. Csak élni kell a számunkra rendelt hivatást. Nem kötelező, hogy mindenki, aki „készenlétben van” az részesül egy „nagy Jelenlétben”. A Mindenható csak nagyon-nagyon ritkán lép bele személyesen az ember életébe, mert az üdvterve szerint nincs arra szüksége. De a „kis Jelenléteket” többször is meg lehet élni, mert szükségünk van időnként megerősítésre, támogatásra. Ő tudja, hogy mikor.

Van egy sorozatunk, amit közel két hónapja kezdtünk el. A sorozat – egyéb témák és a naptári rend sajátságai miatt – csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal folytatódik. Ezért aztán célszerű időnként emlékeztető összefoglalásokat készíteni. Úgy gondolom, hogy a sorozat végén érdemes lesz – ha addig élek – az egész témakörről egy összeszerkesztett változatot is készíteni, a tanulságok levonásával együtt. Az egész témakör úgy merült fel, hogy a hagyományos erkölcsi normák – amiknek a Tízparancsolat a jellemző képviselője, és egyben centruma – a társadalom fejlődése miatt más hangsúlyt kaptak, valamint sok olyan emberi tevékenység van, amik régen nem, vagy csak töredékesen léteztek. Ezeknek a tevékenységeknek nem alakult ki a társadalmilag elfogadott „polgári”, (civil) normarendszere. Az előző alkalommal le lett rögzítve, hogy azért kell egy társadalmilag elfogadott (de egy büntető törvénykönyvnél szigorúbb) normarendszer kialakításán – és elfogadtatásán – dolgozni, hogy az egyes ember (a mennyei Atyával szemben) ismét érezze azt, hogy az általa is elfogadhatónak, teljesíthetőnek tartott normákat sem képes betartani, és ez által belássa az ő elveszett bűnös voltát.
A megbeszélt és még megbeszélésre váró témák a következők (Egy kissé átfogalmaztam a címeket, ahogy az idő haladásával tovább érlelődtek bennem a témák.) (1) A „Tolerancia éve”címszó alatt beszéltük meg, hogy a hozzánk kerülő új tagok (pl. hittanosok szülei) hogyan kerülhetnek könnyebben a gyülekezet közösségéhez. (2) Volt egy félresikeredett/félreértett téma-felvezetés a társadalom gazdasági fejlődésének, változásainak erkölcsi vetületeiről. Úgy tűnik, a témát egészen újra kell fogalmazni, hogy érthetőbb, befogadhatóbb legyen. (3) Felelősségünk a testünkért, annak minél hatékonyabb használatáért. Ez az „önrongálás” sok modern módjáról (alkohol, dohány, tudatmódosító szerek, játékszenvedély stb.)és annak megszüntetéséről szólna. Ezzel össze lehetne hangolni a mind jobban terjedő „egészségtudatos életre nevelő” mozgalmakat, rámutatva azok túlhajtásaira. (4) Vagyon, jövedelem, vagyon öröklése, (és azok megadóztatása) mint egy jó példa a feudális hagyományokból a polgári gondolkodásmód felé átalakuló szemléletmódra. (5) Az életvitel, életmód lényeges változásai a munka/szabadidő (entertaintment) /tanulmányokkal eltöltött évek arányának alapvető megváltozása miatt. (6) Felelősség az „országút szélére” kerültekért. (Mélyszegénység, munkanélküliség, hajléktalanság stb.) A növekvő problémák megoldási kérdései, a megoldások normatív háttere. (7) A párkapcsolati gyakorlat megítélésének változásai, szociológiai, biológiai vetületben, szembesítve a Szentírás szavaival és értelmezésével.

A reformáció 500-ik évfordulójára készülő időszak ez évi vezérszava a tolerancia. Nyilván a „viseljétek el egymást szeretetben” szövegű ige alapján. De – szerintem – hozzá kell tenni még az erősebb szeretetet kifejező ige-helyeket is. Irgalmas szamaritánus, „szeresd… mint magadat” stb. Egy jó hónappal ezelőtt bibliaórai téma volt, hogy a bűntől (a normaszegéstől) való szabadítást nagyon nehéz olyanoknak hirdetni, akiknek nincs norma-érzékelésük, norma-tudatuk. Előbb életvitelük iránymutatójává kell tenni a mai korhoz, társadalmi környezethez igazított általánosan elfogadott/elfogadható civil (polgári) vagy akár öröknek tekinthető (isteni) normákat. Ezeknek a normáknak, ésszerűeknek, társadalmilag konstruktívaknak és teljesíthetőknek kell lenniük. Akkor felvázoltuk, hogy az élet milyen területeire kell ezeket a norma-korszerűsítéseknek vonatkozniuk. Ilyenek: (1) A kisebbség, a másság elfogadása, befogadása. (2) A munka/szabadidő megváltozott arányaiból következő újabb kihívások (entertaintment) ill. a tanulmányokkal töltött évek állandó hosszabbodása. (3) A vagyon/gazdagság, jövedelem/bér viszonyainak lényeges átalakulása. (4) A párkapcsolatokhoz köthető újabb-kori szociológiai, biológiai problémák. A mostani alkalommal a felvetett témák közül az elsővel, a durván leegyszerűsítő „tolerancia” fogalomhoz tartozó norma-kérdésekkel szeretnék foglalkozni.
A bevezetőben említett két ige-hely mellett még nagyon sokat lehetne felhozni a téma árnyalására. Itt csupán két tömény jézusi összefoglalót említek meg: Mt5, 21-26 és 41-48. A második említett rész már egy „maximában” csúcsosodik ki: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” Nagyon sokat tipródtam magamban, segítségül híva az Égieket: hogyan lehetne ebből „ehető” polgári normát kihozni? Revelációként hatott rám, és közel hozta a megoldás kulcsát a Reménység újság utolsó számának egy beszámolója a zuglói evangélikus sportnapról. Az újság arról számol be, hogy az összejövetel milyen jó közösséget hozott össze a sokféle érdeklődésű, különböző korú résztvevőből. Nyilván, ez nem csak a szervezők munkájától, nem is a résztvevők akaratából lett ilyen, hanem a közösség létrejöttének tényétől lett ilyen jó. Biztos, hogy a Lélek áldása is velük volt, ami a közösség szellemiségének a jellegét adta. Az egész közösségi élményt, amit a résztvevők – Gyarmati Gábor cikkíró leírásából jól érzékelhetően átéltek – magamban „Gyarmati Gábor jelenségnek” neveztem el.
Aztán eszembe jutott egy másik (teljesen civil) összejövetel, amit évek óta rendszeresen megrendeznek az ott lakók. Ez a „Barát utcai happening”. (Valóban így hívják az utcát, közel a Blahához.) Én is részt vettem ismeretségi, rokoni alapon egy ilyenen. Része voltam egy hasonlónak Bajorországban is, ahol a kisváros lakossága rendez (évente többször) ilyent. Budapesten is vannak, más helyeken, egyes utcákban, régi, belvárosi, nagyobb bérházak udvarán, ilyen összejövetelek. Közös jellemzőjük, hogy teljesen eltérő érdeklődésű, korú, műveltségű, szellemiségű emberek jönnek ilyenkor össze. (És ennek eredményeképpen egész évben barátságosan viselkednek egymással, mint régi, kedves ismerőssel.) Lehet mindezt szociológiailag, lélektanilag elemezni, de – szerintem nem érdemes. Lehet lebecsülni, mondván: a nyáj-szellem megnyilvánulása, de a lényege, hogy nagyon különböző emberek, akik legalább közömbösek, ha nem ellenségesek lennének, egymással szemben, ilyen módon egymásra találnak, barátkoznak, megértőek egymással.
Az összejövetelek közös jellemzője, hogy mindenki da valamit a közösségnek. Sokan süteményt sütnek, vagy valami ínyencséget kínálnak: vegyen ki-ki kedvére. Van, aki előad valamit, egymagában, vagy társaival: pantomimot, zeneszámot, színi jelenetet. Van, aki elhozza régi, de már nem használt játékait, könyveit, apró csecsebecséit. Mindenki nyüzsög, barátkozik, ismerkedik. A mogorváról kiderül, hogy tulajdonképpen egy vidám fickó. A visszavonult végre elmondja (sokaknak, de csak „négyszemközt”) hogy tulajdonképpen mi bántja. Van versengés is: énekverseny, futóverseny, ügyességi játék, aszfalt-rajzverseny, sakk, és még sok más, amit helyben kitalálnak. Kell hozzá egy-két-három vállalkozó szellemű lakótárs, és hipp-hopp, összeáll az egész. Az emberek jól érzik magukat, ha barátságosak lehetnek a hozzájuk (pl. lakóhelyileg) közel levőkhöz. A módszert profi módon használják a nagyvállalatok a munkahelyi közösségek „összerázására”.
Miért is ne használhatnánk ezt akár keresztyén közösségek alkotására? Nem meglevő közösségekre gondolok, hanem pl. új hittanosok szüleinek, családjának a közösséggé formálására? Tudom, ez többlet-feladat, de nagyon nagy „hozama” lehet(ne). Az ilyen „happeningek” katalizálhatják a gyülekezeti közösségbe való betagolódást. De minden egyházi kezdeményezésnek ez a módszer lehetne egy fázisa. Akár a mélyszegénységben élők megszólításában, közösségbe integrálásában. Beszéljünk róla! Dolgozzunk érte!

Kiegészítés:

Kár, hogy csak utólag jutott eszembe: ez a post nagyon is beleillik a korábban megkezdett "Normát adni" című post-sorozatba. Hiszen a közösséggé válás, a közösség-építés egy alapvető fontosságú eleme kell, hogy legyen a társadalmi normáknak. A sokféle, sokszínű csoportok hálózatának, ideális esetben (és reményem szerint egy nem túl távoli jövőben) be kell fognia az egész társadalmat. Ezzel "lebéklyózhatja" ill. feloldhatja a társadalmi konfliktusokat is. Ha tehát a "spontán" közösséggé alakulás (legkézenfekvőbben a szűkebb lakóhelyi közösségeknek, mint sejteknek a kialakulásával) szélesebb körben megindulhatna (divattá válhatna) akkor egy ilyen "hálózat" kialakulásának a katalizáló része lehet. A lakóhelyi közösség ideájára jól rímel a "felebarát" bibliai kifejezés német nyelvű megfelelóje: naehste, ami szó szerinti (tükör) fordításban azt jelenti: legközelebbi (aki legközelebb van hozzám).

Az elmondott szöveg
Lehetne a címben gazdaságpolitikát is írni, de itt elsődleges célom nem a gazdaság (ország-gazdaság) működtetésére irányul, hanem a fejlesztésre. A fejlettebb országok gazdasági teljesítménye korunkban a stagnálás közelében van, vagy csak igen lassan növekszik. Így, ha gazdaságfejlesztésről írok, akkor az ott leírtak nagy részben a hazánkon kívüli fejlettebb gazdaságokra is érvényesnek látszik. (Azért írok szívesebben ország-gazdaságról, mert sok esetben a nemzet fogalma nem esik egybe az ország fogalmával (különösen Európában). Az is megütközést kelthet, hogy „erkölcsös” gazdaságról kívánok írni. Ugyanis a gazdaság és az erkölcs az általános vélekedés szerint egymástól igen távol álló fogalmak. Valójában ez nem igaz, mert a gazdaságnak megvannak az igen szigorú normái, csak egyes kormányok, ill. gazdasági szervezetek igyekeznek ezeket a normákat figyelmen kívül hagyni, mondván, a gazdasági kategóriák nem erkölcsi kategóriák. Az ilyenek a gazdasági élet banditái, és csak azért tevékenykedhetnek sokszor sikeresen, mert a globalizáció gyermekbetegségeit még magán hordozó Világgazdaságnak még (!) nincs elegendő hatásos eszköze az ilyenek megbüntetésére.
Visszatérve a Világgazdaság gondjaitól a hazai gazdaság gondjaihoz megállapíthatjuk, hogy olyan a gazdaság, amilyenek az azt alkotó személyek és szervezetek. Nem lehet egy ország gazdaságára panaszkodni anélkül, hogy meg ne kellene állapítanunk az abban való személyes részességünket. Ha nem is vagyunk személyesen, ill. a saját szervezetünk révén részesek egy gazdasági anomáliában, a saját felelősségünk, ha nem teszünk meg mindent annak megszüntetésében. Ha nincs is kompetenciánk (lehetőségünk) egy anomália megszüntetésére, akkor is felelősségünk, ha nem szólunk ellene („cinkos, aki néma”). Sokszor előfordul, hogy aki egy gazdasági hibát vétett, önmaga nem találja a kiutat belőle. Ilyenkor nem a kárörvendő kárhoztatás a helyes magatartás, hanem a kreatív segítség a kilábaláshoz. Az már a hibát vétő felelőssége, ha nem fogadja meg a helyes tanácsot. Sajnos, a gyakorlatban különleges ritkaság, ha valaki megfogadja a külső segítséget.
A létező problémáknak (és az azokra javasolható megoldásoknak) a kifejtése előtt talán néhány, a gazdasági erkölcsben eligazító javaslatot szeretnék megfogalmazni. Az egész világon mindenütt egyformán érvényesek (ill. érvényesülniük kellene) az alapvető erkölcsi normáknak. Ezek lényegükben évezredek óta elvileg elfogadottak (legfeljebb nem tartják be azokat). Akár a Tízparancsolatból is levezethetők, de (hellyel-közzel) alkalmazták már ezeket a normákat a Tízparancsolat ismeretének elterjesztése előtt. Ilyenek pl. (1) Nem szabad erőszakot alkalmazni a másik féllel szemben, mert akkor az már nem számít gazdasági normának, hanem diktátumnak. Gazdasági „erőfölénnyel” élhetek, ha az erőfölény alkalmazása az ország gazdaságának nem okoz több kárt, mint hasznot. (Pl. akkor, ha egy új, korszerűbb termék bevezetésével kiszorul a régi termék gyártása.) (2) Megkötött szerződést nem szabad megszegni, még ha az időközben számomra előnytelenné válna is. (Pacta sunt servanda) Ha a szerződési feltételeket a pillanatnyi érdekeim szerint minduntalan módosítom, akkor legközelebb nem várhatom, hogy velem szemben is méltányosan járjanak el, ha hasonló helyzetbe kerülök. (Kölcsönös méltányosság.)
Vannak olyan (gazdasági) normák, amik egy személy és a közösség (pl. az állam) közötti kapcsolatot hivatottak rendezni. Ilyenek pl.: (1) Nem lehet senkinek a tulajdonát elvenni, vagy abban ok nélkül háborgatni. Ha arra nyomós ok van, akkor annak jogos eredetét bírósági úton lehet vizsgálni, de ebben az esetben is kell lennie egy elévülési időnek. Pl. a nagyszüleim által birtokolt javak jogosságának vizsgálata már elévült. (2) A birtokolt (ingó, vagy ingatlan) javak jogossága mellett viszont vizsgálható (és az ország gazdasági java miatt vizsgálandó) azok hasznosulása. A személyes szükségletnek megfelelő javakon felüli birtokolt vagyon hasznosítása előírható kell, hogy legyen. Ugyanis a nem hasznosuló vagyon birtokolása erkölcstelen. Itt viszont Jézus hozott markánsan újat a közösségi erkölcsben! (3) Ez viszont leszármaztatható a (statikus) vagyonon felül a jövedelemre is. Ahogyan a vagyonból nem lehet elvenni jogcím nélkül, úgy a jövedelemből sem. Egyetlen jogcím a közösségi költségekben való részvétel. Ez a jövedelemadó elvi alapja.
A jövedelemadó annak az elismerése, hogy egyrészt vannak olyan közösségi (állami) szolgáltatások, aminek a költségeiben mindenkinek arányosan (!) részt kell vennie (pl. a közigazgatás). Másrészt azoknak, akik az élet „árnyékosabb oldalára” születtek, gondoskodni kell a társadalmi felzárkóztatásáról. Hazánkban a jövedelem-arányos közösségi hozzájárulásnak van egy harmadik funkciója is: a Társadalombiztosítási jelleg. Ezt az „adófajtát” ténylegesen „társadalombiztosítási járuléknak” hívják. Ennek része az „egészségbiztosítás”, (reálisabban: "betegbiztosítás”) a „nyugdíjbiztosítás” és – hol elismerve, hol nem – a „tanulmányi hozzájárulás”, az iskoláztatási költségek teljes, vagy részleges átvállalása a közösségre. (Ez Európában az első 8-12 év átvállalását jelenti.) A biztosítás jelleg onnan eredeztethető, hogy gyakorlatilag (majdnem) mindenkinek előbb-utóbb szüksége lehet mindhárom biztosítás-fajtára. Az első probléma ott van, hogy az egyes személyek (sokszor akarva-akaratlanul) igen különböző mértékben igénylik ezeket e „szolgáltatásokat”, vagyoni helyzetüktől is nagyrészt függetlenül. (Betegségek, ill. képességek szerint eltérő tanulmányi igények/szükségletek, pl. zenész-képzés.) A másik probléma éppen abból adódik, hogy a nagyobb jövedelemmel rendelkezők magasabb színvonalú szolgáltatást igényelnek. A „társadalmi méltányosság” azt igényelné, hogy mindenki egyformán részesüljön ezekből a szolgáltatásokból, viszont mindenki a jövedelme arányában fizesse azt. „Erkölcsös társadalomban” ennek így is kellene működnie, és vannak országok, ahol (a társadalmi elfogadottság mértékében) törekednek is erre – elsősorban a protestáns többségű országok.
A következő nagy probléma, ami erkölcsi és egyben „gazdaságpolitikai” kérdés, hogy a fogyasztást, vagy a jövedelmet (és a vagyont) kell-e inkább megadóztatni. (Mivel a vagyonok és jövedelmek – részleges – elvonása csak adó formájában lehetséges legálisan.)
A vagyonok adóztatásának sok ellenérve van. A legfőbb ellenérv, hogy a vagyon után, amikor keletkezett, már egyszer, mint jövedelem után, már adóztak. Ha ez a vagyon már régen keletkezett, egyáltalán nem biztos, hogy akkor adót fizettek utána. Különben éppen a magántulajdon védelme miatt, valakinek a vagyona csak akkor vehető igénybe a közösség érdekében, ha a közösség hasznosítja azt. A kollektivista ideológiák (és rendszerek) szerint a magánvagyont közösségi tulajdonba kell venni, mert az erkölcstelen. De ha a közösségi tulajdonba vett vagyon a közösségi tulajdonban nem hasznosul, az ugyanolyan erkölcstelen, mint magántulajdonban. Ráadásul, a nem hasznosított vagyon magántulajdonban nyilvánvalóan (jó gazda módjára) megóvásra kerül, értékét megtartja. Míg ez a közösségi tulajdonra (szinte törvényszerűen) nem áll fenn. Tehát a magánvagyonnak azt a részét, amit közösségi tulajdonba vesznek át, gazdaságosan (jövedelmet hozóan) működtetni kell. Mindemellett a közösségi tulajdonba vett magánvagyon az eredeti tulajdonos birtokában marad. Ha a tulajdonos saját maga akarja egy idő után hasznosítani (működtetni a tulajdonát, akkor a számára vissza kell szolgáltatni azt. Ha közösség (állam) sem tudja, ill. nem akarja hasznosítani a magántulajdonban levő, de nem hasznosított (működtetett) vagyont, akkor a hasznosítás ösztönzésére veti ki rá a vagyonadót. Ha a kérdéses vagyonelem hasznosítás alá kerül, az adó kivetés jogcíme megszűnik. Ha a vagyonra kivetett adót a tulajdonos nem fizeti be, akkor az állam a vagyonelemre a kivetett adó mértékéig jelzálog-tulajdon jegyeztet be. Ha a bejegyzett jelzálog értéke meghaladja a vagyonelem értékét, akkor a kérdéses vagyonelem az állam tulajdonába kerül. A vagyonadónak ott van különösen nagy szerepe, ahol nem áll rendelkezésre a gazdaság fejlesztésére elegendő más erőforrás. Ilyen helyzet volt/van Latin-Amerika több országában. Ezt a lehetőséget használták ki Brazíliában, ahol részben a vagyonadó alkalmazásával, részben a nem művelt földek egy részének közösségi használatba vételével biztosították egyrészt a munkalehetőséget és ezzel megélhetést a termőföld és munkalehetőség nélküli agrártömegeknek. Beindult az árutermelés, növekedett a nemzeti jövedelem, ezzel együtt növekedtek az állam bevételei is, amit további fejlesztésekre (pl. tengeri olajkutak) és széleskörű, ingyenes oktatásra tudnak fordítani.
Nálunk nincsenek a brazíliaihoz hasonló méretű, parlagon fekvő latifundiumok, de a külterjesség mértéke a hazai mezőgazdaságban nem egészséges. Különösen azért, mert hatalmas a munkanélküliség az agrár-régiókban. Ösztönözni kell a földtulajdonosokat az intenzívebb mezőgazdasági termelés bevezetésére. Ezt két ösztönző kombinálásával lehetne elérni: Egyrészt a az intenzívebb termelési ágak (zöldség, gyümölcs) kialakításának támogatásával, másrészt az extenzív termesztés (pl. gabona, olajos magvak) megadóztatásával, ill. támogatásának elterelésével.
Az agrár-ágazaton felül vagyonadót (ingatlanadót) lehetne nálunk kivetni a különösen nagy értékű (luxus méretű és kialakítású) ingatlanokra is, de különösen az alig kihasznált, ill. üresen álló ingatlanokra. Az adóval ösztönözni lehetne a tulajdonosokat az ingatlanuk hasznosítására. Nyilvánvaló, hogy nem a jelenleg elvárt áron való értékesítés, vagy bérbe adás volna a megoldás, de sok alacsony jövedelmű ember ilyen módon jutna jobb lakhatási körülményekhez.
A vagyonadó bármely formájának bevezetése igen erős „érdekérvényesítő képességgel” rendelkező társadalmi rétegek kemény ellenállásába ütközne, ezért eddig nem sok hazai kormány merte a tervei közé felvenni. A jelenlegi lineáris jövedelemadó viszont nem régi „találmány”. Ezért egy progresszív jövedelemadó könnyebben látszik bevezethetőnek. Bár itt is ugyanazzal az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi csoporttal lehet szembe kerülni. Ha kormányzati cél a gazdaság fejlesztése, akkor valahonnan (mégpedig itthonról) kell azt a néhány csepp „üzemanyagot” összeszedni, amitől a gazdaság kocsija megindul. Ha már megy, akkor erre is érvényes a Jedlik Ányos által felfedezett „dinamóelv”, mely szerint az egyszer megmozgatott energiatermelő eszköz (a dinamó) önmagát gerjeszti tovább.
Azért is hasznos a jövedelmek felső sávjának a megadóztatása, mert a megélhetésen túli („luxus”) fogyasztás tárgyai és szolgáltatásai nagyobbrészt vagy importból, vagy eleve külföldön kerülnek „fogyasztásra”. Ráadásul, a maximális szinten tartott fogyasztási adó (áfa) miatt éppen a magasabb jövedelemmel rendelkezőknek van módjuk (és szándékuk) a nagy értékű termékeknek a szomszédos kisebb fogyasztási adókulcsot használó országokban való megvásárlására.
A hazai gazdaság (néhány idetelepedett multit kivéve) súlyos erőforráshiányban szenved. Ez egy önmagát erősítő folyamat. Az alacsony jövedelmek miatt csekély a kereslet, kereslet hiányában alacsony az értékesítés szintje, emiatt kevés az árbevétel, a csekély árbevételből nem származik elegendő jövedelem és adó, jövedelem és adóbevétel hiányában nincs elegendő kereslet. Valahol ki kellene törni ebből a „boszorkánykörből”. Külső (külföldi) erőforrások (pénzeszközök) bevonására nincs lehetőség a jelenlegi világgazdasági recesszió, és a hazai eladósodottság miatt. Sajnos, a hazai, „világrekorder” mértékű fogyasztási adó is visszafogja a fogyasztást. Ezen egyelőre nem, vagy csak nagyon szelektíven lehet könnyíteni, mivel különben az államháztartás igen kényes egyensúlya felborul. Amint viszont a gazdaság növekedése számottevően beindul, akkor elsősorban a fogyasztás jellegű adók (áfa) csökkentésével lehet elsősorban a keresletet növelni, mégpedig elsősorban az alapfokú élelmiszereknél.
A jelenlegi, a termékeket és szolgáltatásokat (ill. szolgáltatókat) sújtó magas adók az okai nagyrészt a gazdaság recesszió-közeli állapotának. Ebből a helyzetből csak a szegényebb rétegek fogyasztásának növelésével lehet elindulni. A fogyasztás növelése kiemelten a termelő munkaalkalmak szaporításával lehetséges. Amint már írtam, a mezőgazdaságban a belterjesebb, de kellően termelékeny, és elegendő árualapot adó termelési ágak bevezetése, ill. bővítése a sürgető feladat, a tovább-feldolgozás arányának növelésével. (Korszerű konzervipar.) Természetesen, nagyon lényeges, hogy a mezőgazdasági termelés, valamint a tovább-feldolgozás eszközei, berendezései elsősorban hazai előállításúak (és lehetőleg, hazai fejlesztésűek) legyenek.
Erényt kellene kovácsolni egyes szolgáltatási ágazataink elmaradottságából. Így pl. az egészségügy korszerűsítése során, számottevően növelni kellene az ambuláns ellátás arányát. A szakrendeléseken a kórházi ellátással szemben, míg a háziorvosi ellátásnál a szakrendeléssel szemben. Ezt nem „rendeleti úton” kellene megtenni, hanem a megfelelő ellátó szinteken az eszközállomány erőteljes bővítésével és korszerűsítésével, mind a diagnosztika, mind a beavatkozás/gyógyítás terén. Az ehhez szükséges eszközöket hazailag kell legyártani. Az így kiépült gyártó kapacitással a környező országokban export ajánlatokkal lehet megjelenni, az ottani egészségügy korszerűsítésére. (Ha mi nem tesszük meg, akkor ezt a lehetőséget más ország viszi el előlünk. Ugyanis, a következő EU-támogatási ciklusban ez is egy hangsúlyos támogatási téma lesz.)
Egy másik, hátrányunkból előnyt kovácsoló téma a helyi és távolsági közösségi közlekedés korszerűsítése. Az eddigi közlekedési infrastrukturális fejlesztések a vonalas létesítményekre koncentráltak – több-kevesebb eredménnyel. Ez a „hajó egy időre elment”. Jelenleg a közösségi közlekedés korszerűsítése a fő cél. Mivel a közösségi közlekedési eszközeink, úgy ahogy vannak, 90 %-ban elavultak, ezért ezek lecserélése a fő feladat – teljesen hazai gyártásban. Ez egyben megoldja a magas üzemeltetési költségek problémáját is. Az új eszközöknek különlegesen energiatakarékosaknak kell lenniük, ami a kis üzemanyag fogyasztással lehet elérni. Ez nemcsak kis fogyasztású hajtóművek kifejlesztését és gyártását jelenti, hanem könnyűszerkezetes vázszerkezet és karosszéria kialakítását is – a kötöttpályás járműveknél is (vasút, és városi villamos).
Tudom, hogy a gazdaságfejlesztési problémák felvázolásával, ill. a megoldási lehetőségek említésével a témában járatosak számára semmi újdonságot nem írtam le. A megoldási lehetőségekben lehetnek véleményeltérések, hiányosságok, de hát ez az írás nem egy komplett gazdasági program, hanem csupán egy, a figyelem-felhívások közül, amik rendszeresen – és láthatóan, hiába – próbálnák a gazdaság fejlesztését jó irányba befolyásolni. Egyetlen dologban különbözik (véleményem szerint) a többitől: abban, hogy azt is igyekszik tudatosítani, hogy a jó irányú gazdaságfejlesztés egyben erkölcsös is. Ugyanis kiemelten és határozottan az „élet árnyékos oldalán” lévők helyzetének a javítását teszi elsődleges célnak, a „nagyobb érdekérvényesítési képességgel” rendelkezőkkel, a „jobb módú emberekkel”, egyszerűen: a gazdagokkal szemben. Ha a szegények, az elesettek felemelését tartjuk elsődleges feladatnak, akkor semmiképpen sem lehet a fejlesztési célok közül kihagyni a szegények oktatásának-nevelésének kiemelt támogatását. Egy ország felemelkedésének a legerősebb hajtóereje a tanult, képzett, művelt lakosok arányának növelése. A Jézus-korabeli társadalom szerkezete, fejlettsége alapvetően más volt. ezért csak nagyon áttételesen magyarázható idézeteket lehetne idemásolni. De Jézus tanításának a szellemisége átvilágít a mai társadalom bonyolult szövedékén is.
Bármilyen jó egy gazdaságfejlesztési módszer, ha a fejlesztéssel egyidejűleg nem irtjuk ki annak parazitáit. Az egész Világgazdaságra kiterjedő áttekintésünk alapján meggyőződhetünk arról, hogy legyen bármilyen szigorú a törvénykezés, és annak végrehajtása, szigorúsággal, ellenőrzéssel nem elegendő a korrupció és annak bármilyen formája (pl. a nepotizmus) ellen küzdeni, ha a hiányos a demokrácia, az abból következő társadalmi átláthatóság (transzparencia). A korrupció a demokrácia-deficitből él, abban tenyészik, mint a dudva. A demokratikus rendszer alternatívája nem az anarchia, nem is a diktatúra, hanem a függési viszonyoknak valamilyen reinkarnálódása. Ennek a viszonyrendszernek a legtisztább megnyilvánulása Európában a feudális társadalmi rend volt. Bár ez a rendszer a már hivatalosan 200 éve kihalóban van, de minden centralizációs, hierarchikus, függőségi kísérlet során újjáépül, szinte kiirthatatlanul.
A korrupció melegágya az ilyen centralizált, hierarchikus (feudális) szerkezetű társadalmi formáció. Ugyanis, aki egy ilyen társadalmi szinten „uralkodik”, annak lehetősége van a közösség érdekeinek a kijátszására. Mivel az egész rend a lojalitáson (a felsőbbség iránti feltétlen hűségen) alapul, a pozíciójában feljebb levő az alatta levőnek a lojalitását különös kedvezményekkel vásárolja meg. Ha az egyik fokozat hűsége bizonytalanná válik, akkor az egész lojalitási piramis összeomlik. (Szép példákat mutat erre a történelem a diktatúrák látványos bukásakor. A felelősség fölfelé hárítása ilyenkor visszájára fordul – „parancsra tettem”.)
A korrupció az, ami – ha működni kezd – mindent tönkretesz a környezetében. A korrupció által okozott kár nem elsősorban a korrupcióban érintettek által eltulajdonított javakban mutatkozik meg, hanem abban, hogy amit a korrupció által kísért formában valósítanak meg, az a szükségesnél drágábban és a követelményeknél rosszabb minőségben készül el. Ezért ahol akár csírájában is megtalálható a feudális jellegű társadalmi struktúra, ott rövidesen megjelenik a korrupció is. Ezért irtsuk a „dudvát” már írmagjában is!

Erős korrekció
A legutóbbi bibliaórán az „Erkölcsös gazdaságfejlesztés” címmel készült előkészítő anyag apropóján beszélgettünk. Már korábban, többeknek jeleztem előre, hogy attól félek: már a téma címe is esetleg ellenérzéseket fog támasztani. Előérzetem teljes mértékben bevált. Eleve kifogás alá esett a gazdaság erkölcsössége, mint teljesen össze nem illőfogalmak. Hasonlóképpen kritika tárgya lett a fejlődés, fejlesztés, mint nem erkölcsi kategóriák. A hozzászólásokon felmerült, hogy igen kevés a hazai mozgástér, mert a nemzetközi tőke a profit-maximálás érdekében a gazdaságilag kisebb érdek-érvényesítési képességgel rendelkező országokat durván kizsákmányolja. Ezért a bankok által képviselt erőfölénnyel szemben csak következetes harccal lehet fellépni. De a gyengébb (kisebb) államokkal szemben nyíltan érvényesítik akaratukat. Mint pl. Görögországnál, ahol először olcsó hitelekkel gúzsba kötötték, majd a kamatos kamatok önkényesen nagyra emelésével rákényszerítik, hogy az így irreálisan megemelt adósság fejében adják át az állami tulajdonú vállalatokat. Országunk is az EU támogatás hátulütőit kénytelen elszenvedni, mert az EU csak olyan projekteket támogat, ami az érdeküket érvényesítő gazdag államoknak előnyös. Csak olyan projektek megvalósítását támogatja, ahol a gazdag országok termékeit kell megvennünk, így teremtve új piacot maguknak. Így a pótlás, szerviz, bővítés eszközei is az ő kezükben maradnak. Míg a saját támogatott beruházásaiknál semmi esélyt nem adnak a magyar mérnököknek, addig megkövetelik, hogy a hazai beruházásoknál legalább azonos lehetőséget adjunk a támogató ország mérnökeinek. A vámmentesség örvén szabadon szállíthatják hozzánk a hulladékainkat, míg gondosan vigyáznak, hogy csak az általuk minősített árut exportálhassuk hozzájuk. Vannak egyes kisebb (pl. a balti) országok, amelyek látszólag jobban fejlődnek a többinél, de nyilván azon az áron, hogy teljesen a nemzetközi tőke befolyása alá kerültek, ezért előnyük csak látszólagos, gazdaságuk nem megalapozott, tejesen ki vannak téve a világgazdasági viharoknak.
Lehet, hogy amit leírtam, nem teljesen pontos, nem eléggé részletes, de ahogyan meg tudtam jegyezni, igyekeztem a lehető legjobb tudásom szerint írásban is rögzíteni. A hozzászólásokból, észrevételekből jól látszott, hogy ki mindenki hibás a jelenlegi gazdasági helyzetért. Az is hallható volt, hogy akinek jól megy, azt a speciális helyzete predesztinálja erre. Nálunk pedig jól mennek a dolgok, mert jó az irány, csak a korábban szükséges javítások, korrekciók késleltetik a nagyobb léptékű előrelépést.
Csak hálás tudok lenni az eddigiekből következő felismerésért. Feltűnt nekem, hogy az elhangzott véleményeket mind egyfajta hárításként is lehet értelmezni. Analógiája a paradicsomi jelenet Ádámmal és Évával, amikor az Úr megkérdezte: Ki evett az almából? A rossznak soha nincs gazdája. Kell-e, lehet-e valamit tenni? Vagy csak egyáltalán mondani? Elpusztíthatatlan optimizmusomból kifolyólag (ami a mennyei Atya Kifogyhatatlan irgalmába kapaszkodik) azt mondom: Minden erőnkkel az evangéliumi parancsok e-földi érvényesítésén kellene dolgoznunk.
Tehát: ha kevés a gazdasági mozgástér, akkor teremteni kell. Ha nincsenek külföldi erőforrások, akkor a hazai erőforrásokat kell kikényszeríteni. Miből? Hogyan? Progresszív adóval, egy értékhatár felett a nyugdíjasokra is érvényesítve. Aztán vagyonadóval, az eléggé ki nem használt vagyontárgyakra. Ne csak szájjal legyünk keresztyének! És mire? A mélyszegénységben élők felemelésére, helyzetbe hozására. Az oktatás, a nevelés, a képzés színvonalának emelésére.
A kutatásra, fejlesztésre. Gyártmány- és gyárfejlesztésre. Mindez célzottan, kiemelt, jól kiválasztott területekre. Természeti, klimatikus adottságok kihasználására. Mindezt nem politikusokra, hanem a szakterületükben kiválóan járatosakra bízva. Megint több az utópia a szövegemben, mint hasznos. De teljes nyugalommal tehetem, mert, sajnos, az adózásnál garantáltan megbukik az egész, mert mindenki csak a szájával hajlandó áldozatokat hozni. Ezzel szerintem ezt a témát le is zárhatjuk.

Korunk úgynevezett keresztény kultúrája válságban van. Ezt már nagyon sokan megállapították, és továbbra is rendszeresen megállapítják, már legalább 150 éve. Hogy miben áll ez a válság, és mi okozta, arról a vélemények erősen eltérnek. Szerintem, a legnagyobb baj az erkölcsi normák kiüresedése. Ez a jelenség nem egyszerre, hirtelen következett be, hanem az évtizedek, évszázadok alatt, szinte észrevétlenül. Minden esetre, ez a folyamat a jelen időben nagyon felgyorsult. Erre a tényre vezethető vissza az a probléma is, hogy a kereszténységtől elszakadtak megszólítása az Evangélium üzenetével olyan kevéssé hatékony. Ugyanis, hiába hirdetem, hogy térj meg kedves embertársam, mert nem tudja, nem érti, hogy miből kellene neki „megtérnie”. Nem érzi, hogy valamilyen normát megszegett volna. Ha pedig nem látja, hogy valamilyen bűnt követett volna el, akkor nem is lehet bűntudata. Ez nem elsősorban azért következett be, mert az illető szemében a „mózesi tízparancsolat” érvényét vesztette volna, hanem azért, mert nem elsősorban a Tízparancsolat normái számítanak ma normaszegésnek, mert az új normaszegési gyakorlattól a „hangsúlyok” lényegesen eltolódtak. Itt szükséges néhány alapfogalom tisztázása. (Ugyanis, társadalmi norma alatt azt értem, amit a társadalom, döntő többsége helyesnek, követendőnek tart. A törvény viszont olyan – írásban – rögzített szabályrendszer, amihez társadalmi/állami büntető szankciókat kötnek az azoktól való eltérés esetén.)
A régi, a Tízparancsolathoz kötődő normarendszerhez képest jelentkező hangsúly-eltolódás a régi normarendszer hitelességét, jelentőségét a gyakorlati életvitelben számottevően csökkenti. Így pl., bár a szórakoztatóipari készítményekből ömlik a vér és az erőszak a nézőre, hallgatóra, olvasóra, a „hétköznapi életben” (itt az európai társadalmakra gondolok) a gyilkosság, az erőszak, nagyon-nagyon ritka. Általában a közbiztonság összehasonlíthatatlanul jobb, mint ami az ókorban létezett, vagy akár a középkorban volt. De viszont van egy sor olyan dolog, ami a társadalomra veszélyes, vagy káros (lehet) ami régen ismeretlen volt. Régen teljesen ismeretlenek voltak a különféle függőségek. Még az alkoholfüggőség sem jelenthetett gondot, mivel nem ismerték a tömény szeszt, és a bor, (máshol a sör) olyan drága volt, hogy csak a nagyon gazdagok tudtak tőle lerészegedni. A szabadidő helytelen eltöltése (az „entertaintment”) sem okozhatott gondot, mert a nagyon gazdagokat kivéve, ilyenje senkinek sem volt. A fejlett gazdaságok pazarlása, a természetkárosítás is teljesen ismeretlenek voltak az ókorban és a középkorban. A politikai élet bűnei is egészen mások voltak az egyeduralkodók korában. (Az erőszak és a gyilkosság helyett pl. a korrupció és a hazugság.)
Új normákat kell alkotni, olyanokat, amelyek a mai társadalom „egészséges” működését szabályozzák. Nemcsak új normákat kell alkotni, hanem a társadalomnak a nevelő funkcióját is helyre kell állítani. A „hagyományos” társadalmi struktúrában a család volt a társadalmi nevelés főszereplője. Mivel a mai „családmodell” jelenleg gyakorlatilag csak a szülő-gyermek egységben funkcionál, és a gyermekek a nap nagy részében kikerülnek a szülői hatás alól, a család nevelő-funkcióját más intézményeknek kell átvenniük. A szülők többé-kevésbé ma is felelősséget éreznek a gyermekek neveléséért, de ezt nem tudják gyakorlatilag érvényesíteni. Ráadásul a gyermekek ma hamarabb kikerülnek a családi felügyelet alól. (Általában a középiskolás kor után.) Az oktatásra létesült intézményeknek ma fokozott felelősségük van a felnövekvő nemzedék neveléséért, egészen az önálló munkavállalásig. Katasztrofális, hogy a fiatalok 20-50 %-a, amikor kikerül az intézményes képzésből, (munka, foglalkoztatás hiányában) a társadalom perifériájára kerül. Ez a társadalom bűne, ill. a társadalom megbízásából vezető politikusoké.
De nagyon sok, egyéb olyan társadalmi probléma van, aminek hiányzik a társadalmilag elfogadott (konszenzusos) normarendszere. Ilyenek: az abortusz, a házasság előtti, ill. az azon kívüli párkapcsolatok, az átlátható, transzparens kormányzat, a kormányzati felelősség biztosítása, a kisebbségi állapotok és helyzetek igazságos és korrekt kezelése stb. Különösen fájó, hogy milyen „lazán” kezelt probléma a mai, egyre gyorsuló társadalmi, gazdasági változások között a változásokkal együtt járó kockázatok (pl. adósság-válság) figyelembe vétele. (Itt – a kockázatok figyelembe vételi kötelezettségénél – adódik alkalom, hogy felhívjam a figyelmet a mulasztásra, mint korábban nem eléggé hangsúlyozott bűnre.) Szép dolog, ilyen kérdésekkel foglalkozni. Sok civil szervezet tűzte eddig is a zászlajára ezeknek a kérdéseknek a témáját. De sajnos, az átfogó, rendszer-szintű vizsgálatok rendre elmaradnak. Néha, olykor-olykor sikerül is ilyen témákban részsikereket elérni, de az eddig elért eredmények még nyilvánvalóbbá tették az átfogó „rendezés” hiányát. „A Világ sóvárogva várja” egy új, hiteles normarendszer megjelenését!
Keresztyén szemszögből nem várható máshonnan megfelelő megoldás, csak az Evangélium alapjaiból kiindulva. Csak ott van probléma, hogy a megváltozott társadalmi környezetre nem húzható rá azonos formában az Evangéliumban leírt normarendszer. Csak egyetlen példával illusztrálva: az van leírva, hogy ha két inged van, az egyiket add oda annak, akinek egy sincs. Ez a tanács, amikor először elhangzott jól működött. De ma a helyes válasz az, hogy ha a másiknak nincs inge, akkor adj lehetőséget neki, hogy készítsen, vagy vegyen magának. Vagy más példával élve: a szabadidő nem az „Ördögtől való”, hanem a következő munkaterhelés előtti regenerálódást szolgálja. Mindez nem jelenti viszont azt, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen minőségű a regenerálódás módja. (És esetleg ez az idő nem vesz-e el fölösleges energiát más, társadalmilag ugyancsak fontos feladatoktól.)
Itt kell ismét megemlíteni a törvényi és a norma szerinti előírások különbségét. A törvény végrehajtását kényszerítő eszközökkel (pl. kedvezmény megvonása) és szankciókkal (büntető intézkedésekkel) is megkövetelik. A norma viszont, egy társadalmi/isteni kötelezettség, amit a személyes lelkiismeretem diktál (mintegy a „szívembe írva”) Jó, ha ez egyben a környezetem (és a társadalom) által is érvényesülő „elvárás”. Egy norma részeiből, vagy egészéből lehet törvény is, szankciókkal, de egy törvény erőssége, ha „mögötte” társadalmi (ill. isteni) norma is áll. Visszatérve a címben felvetett feladatra („Normát adni”) ez a mienkhez hasonló ”béka-perspektívából” nézve, nevetségesen beképzelt tevékenységnek látszik. Nem is lehet megcélozni mást, mint elkezdeni egy erjesztési, ébresztési feladatot, amit – ha felkarolja valaki – akkor egyre szélesedő mozgalom válhat belőle. (Vagy csak a javaslatba kerülő megoldásoknak egy használhatóbb részéből.) Ha ezt az erjedést – akár csak kis részben is – el lehet indítani, akkor más megérte vele foglalkozni. (Akár akkor is, ha nincs külső jele, de bennünk, magunkban sikerült valamit tisztábban látnunk.)
Optimistán szemlélve ezt a kezdeményezést, segítheti az új szemléletű, de az Evangéliumra alapozott keresztyén normarendszer az Evangélium üzenetének az elfogadását. Ugyanis a mai konfliktusok, a mai bűnök, felelősségek felismerése, elismerése, tudatosodása, valódi bűntudatot, ebből következően reális bűnbánatot generálhat, ami a bűneimből való megváltottság valós érzésével ajándékozhat meg.
Eddig tartott a sok héttel korábban írt szöveg. (Ami ugyancsak több, időben eltolódott részletből állt össze.) Újraolvasva és újragondolva a témakört, elsőként megállapítottam, hogy tartalmában nem avult el, de nem ártana újabban felmerült szempontok szerint újraforgalmazni azt. Az első –és talán legfontosabb – tényező, ami ebben a kérdéskörben végigkíséri a gondolataimat az, hogy a bűn – bűnbánat – megváltás folyamata mellett érdemes foglalkozni a bibliai kicsiség fogalmának a gyakorlati életszemléletre kiható következményeivel (Mk10, 13-16). Elsősorban azért, mert a mai ember – talán erősebben, mint a régiek – a normák kordonjai közé zárva élnek, nap, mint nap. Olyan erősek a normaszegőket sújtó szankciók, hogy azokat csak tévedésből szegik meg. (Lásd: KRESZ) De a hétköznapi munkában is érvénes ez. Egy építész nem térhet el az érvényes építési szabályoktól, nem hagyhatja figyelmen kívül a statika törvényszerűségeit, és még lehetne tovább sorolni azőt gúzsba kötő „elvárásokat”, a megrendelőtől a beépítendő elemek ajánlott technológiai előírásaiig. De egy fizikai állományban dolgozó is hasonló „elvárt kényszerek” alatt dolgozik. Magam is dolgoztam teljesítménybérezésben („normában”) aminél keményebb kényszer kevés adódik a való életben.
Mi köze van mindehhez a „kicsinység” jézusi tanításának? Az, hogy a jól végzett, eredményes munka – természetszerűleg – jó érzéssel, megelégedettséggel, sőt büszkeséggel, esetenként öntudattal is eltölt. Ilyenkor a bűnösségem, elveszettségem életérzése eltűnik, értelmét veszti. És itt lép be az evangéliumi szöveg: „Ha nem lesztek olyanok, mint ez a kisgyermek, nem mentek be a Mennyek Országába.” Milyen a kisgyermek: Rá van szorulva a gondozójára, mert önmagától nem tud meglenni. Mi is kicsinyek vagyunk a mennyei Atya nélkül. Csak körül kell néznünk a világban a sok, minket érint esetlegességet tapasztalva. Mega mi kis, nyúlfarknyi életünket érzékelve a Kozmosz nagysága és időtlensége mellett.
A minket jóformán mindenben korlátozó normák és a szankciókkal is fenyegető törvények mellett azért éljük a magunk kis „magánéletét”, amiben a magunk által, saját magunkra szabott normák szerint élünk. De ez az élet a szorosan vett Tízparancsolat „szürke zónájába” esik. Azért elsősorban, mert a Tízparancsolat szabályai csak nagyon áttételesen húzhatók rá. A párkapcsolatok (és az egész nemi élet) az embertársainkhoz való kapcsolatok, a róluk való vélekedések, az időtöltés (entertaintment) és az életvitel sok más tényezője kiesik a bibliai normák szabályozása alól, mert akkor még nem léteztek, vagy csak periférikusak voltak. Ha az Evangéliumról való beszéd hitelességét, egzisztenciális érdekeltségét vissza akarjuk állítani, akkor be kell mutatni az evangéliumi normák mai környezetre adaptált (a szívekbe írandó) változatát, és annak a törvényekbe lerögzítendő, társadalmilag szankcionáltan kötelezővé teendő szintjét. Ennek a megfogalmazása (magunk és mások számára) nekem nagyon hasznosnak tűnik. Különösen azért, mert – bár nagy (látens) igényt érzékelek erre – mégis, igazán hiteles reális, társadalmilag is elfogadható (de kemény és világos) megfogalmazásával nem találkoztam. Szerintem, bárhonnan, bármilyen eldugott zugból is érkezne ilyen, megfelelő megfogalmazás, volna „szívó ereje”.
Pótkérdések
Azért vannak a (bibliai, ó- és újszövetségi) törvények, parancsok, hogy belássuk, nem lehet teljesíteni azokat, tehát be kell látnunk, hogy a keresztáldozat megváltása nélkül elvesznénk, kárhozatba jutnánk?
Milyen új tevékenységek (bűnök) definiálása szükséges?
Pótválaszok
Ószövetségi idézet: Ami eléd adtam, azok a törvények jók, és teljesíthetők. Ha megtartod, élni fogsz”.
Kisebbségek, ill. másság befogadása, elfogadása. Pl. szomszédnépek, színes bőrűek, más párthoz, ideológiához, valláshoz tartozók
Ma már többet tudunk a nemi mechanizmusról, más nemi szokások terjedtek el, más a párkapcsolatok szociológiai gyakorlata. „Rendet kell vágni” ebben a gubanc-halmazban.
Mások lettek a munkavégzési módok, más lett a munka- és a szabadidő aránya, új időszak lépett be a hétköznapi életbe: a tanulmányok hatalmasra növekedett időszaka.
A gazdagság, a vagyon, a jövedelem viszonyai lényegesen megváltoztak. És akkor még a javak öröklési, örökösödési kérdései is a modern („polgári”) társadalomban egészen mást jelentenek, mint az Ókorban és a Középkorban.

Az ismertetett szöveggel kapcsolatban született az észrevétel, hogy Jézus parancsai nagyrészt teljesíthetetlenek. (Mt5,27-48) A jelzett idézetben szereplő szövegeket olvasva meggyőződhetünk az észrevétel mély igazságáról. Igaz tehát, hogy a megváltás nélkül, saját jóakaratunk által, nem állhatunk meg a mennyei Atya ítélőszéke előtt. A normákat pedig azért kaptuk, hogy legyenek az életünkben cölöpök, amikhez igazodva éljük életünket. Jézus (különösen a példabeszédeiben) valódi helyzetekre, követendő mintákat adott. Hol van itt akkor az ellentmondás? Utána nézve a morális teológia irodalmában, felfedeztem egy lényeges megkülönböztetést Jézus parancsai között. Ugyanis vannak normák, amiket lehet és kell követnünk az életünk során, és vannak maximák, amiket teljesítenünk kellene, hogy „lehessünk tökéletesek, mint a mennyei Atyánk tökéletes.” (Mt5, 48) A kötelező szolgálatért nem jár különleges elbírálás, mint az a Lk17, 7-10-ben olvasható. A normák követése nem kíván emberfeletti teljesítményt, így minden „jóakaratú” embertől megkövetelhető. Ezek azok a normák, amiknek a mai életre való szabását (nem lazítását) szeretném (közös erőnkkel) előbbre vinni. Egyáltalán nem könnyű feladat, és remélem, hogy máshol, más műhelyben is foglalkoznak hasonlóval, és remélem, majd ezek a törekvések egyszer találkoznak, egymást korrigálva, kiegészítve, és végeredményben erősítve.
Továbbra is érvényes, hogy az életünk egyes részterületeire készülnek majd előkészítő anyagok, amiket esetenként megbeszélünk, szükség szerint korrigálunk, majd (pl. blogban) nyilvánossá teszünk. (Remélhetőleg nem fogunk ismét leragadni a 6. parancsolatnál.)

Közelednek a képviselőházi választások. Mindössze 7-8 hónap, és itt van a nyakunkon. És mindez kampánnyal jár, ami a lakosság szemének és fülének kéretlen, rendszeres zaklatásával jár. De legalább a lakosság helyzetének, életszínvonalának, közérzetének javulását is hozná! Sajnos, az utóbbi évtizedek átlagát nézve, erre nem sok reményünk van. De miért is várnánk szebbet, jobbat, mint eddig? (Legalább is, ezen a tájon.) Az általánosan terjesztett szöveg szerint a nép választja meg, hogy az adott időben, melyik formáció fog a legjobban kormányozni. De a nép nem tudja, hogy a „kínálatból” melyik mond igazat. Azt talán látja, hogy akik addig kormányoztak, azoknak hogyan sikerült. De azoknál is működik az erős kimagyarázkodás, hogy ami nem sikerült eddig, az mind a kiszámíthatatlan és gonosz környezet műve. Így aztán a választásra felkínálkozókról nem lehet tudni, mit tudnának produkálni az elkövetkező ciklusban. És a „képviselők”? A választók nem ismerik őket. Hogy ki, melyik választókerületben indul, azt a pártközpontban döntik el. Ez még a demokrácia hazájának tartott Angliában is így van. A kijelölésnél nem a szakértelem, hanem a pártközpont iránti lojalitás a döntő szempont.
Akkor, hogyan lehet, hogy egyes államokban rendre a többé-kevésbé jól kormányzó formációt választják, míg a szerencsétlenebb országokban sorra kutyaütőket „választanak”? Ennyire gyenge szellemi képességűek az ilyen országokban a választók? Korántsem, csupán a mi vidékünkön nincs megfelelő választék a választásra magukat felajánlók között. Ez is olyan, mint az angol gyep: évszázadokig kell ápolni, és akkor az igazi. Akkor szenvedjünk további 200 évet? Régen volt a cenzus intézménye. Olyan embereknek engedte meg a „közéletben” való részvételt, akik gazdaságilag függetlenek voltak, családjuk több nemzedéken keresztül feddhetetlenül viselkedett, és a közéletben való részvételi szándékuk kinyilvánítása esetén tekintélyes összegű kauciót tettek letétbe.

Lehet-e újat mondani, olyant, ami továbbvezethet a jelenlegi civilizációs „elpospányosodásból”? Miért látom a jelenlegi (európai, keresztény gyökerű) civilizációt „elposványosodottnak”? Azért, mert egy kívülálló számára mára már egyáltalán nem láthatók ennek a lassan globálissá váló civilizációnak a gyökerei. Miután a világ jóformán minden kulturális identitású csoportja külsőleg nagyon sokat átvett az európai, keresztény kulturális stílusból, az idézett kultúra történelmi régióinak az eredeti jellemzői felhígultak, eltorzultak, durván kifejezve: elpospányosodottak. Lényeges kérdés: lehet-e még ebből a kultúrából (civilizációból) kiindulva újat mondani a világ többi részének? Szerintem, lehet. De csak az eredeti forráshoz visszanyúlva lehet – szerintem – bármi újat mondani a világ számára. Az eredeti forrás pedig nem más, mint az Evangélium, aminek hirdetésével néhány „megszállott” 2000 éve elindult Európába. Mik a mai, globalizálódott – és ez által felhígult – civilizáció legnagyobb „kihívásai”? Az elhúzódó polgárháborúk, a terrorizmus, a kisebbségek konszolidációja, az életviteli normarendszer megújítása. Ezek, az emberiség előtt álló, megoldandó problémák – így általánosságokban megfogalmazva – nem sokat mondanak. Az a feladatunk, hogy ezeket részletesebben kifejtsük, megkeressük a problémák okait, és végül az Evangélium fényében megtaláljuk a mai korban alkalmazható válaszokat. Bizonyosra vehető, hogy a kifejtés, valamint a megoldás-keresés csak több alkalommal, több lépésben lesz elvégezhető, de ez természetes, és nem szabad sem a problémákat elbagatellizálni, sem pedig a megoldás-keresésben álmegoldásokkal megelégedni.
Most csak egy rövid felsorolással szeretném pontosítani a korábbi általános feladatleírást. Elhúzódó polgárháborúk: Afganisztán, Irak, Szíria-Libanon, Szomália, Kongó, Mali, Nigéria. És még lehetne sorolni a kisebb-nagyobb tűzfészkeket, amelyekhez szinte hetente újabbak keletkeznek. Jellemző, hogy majdnem mind iszlám ország, ezért nagyon nehéz ezeket a tűzfészkeket „lehűteni” és az eddig alkalmazott módszerek nem váltak be. Terrorizmus: ma már szinte minden ország többé-kevésbé érintett ebben a problémában. Korábban sokféle ideológia szolgálatában használták az erőszaknak ezt a módját, általában olyan személyek és szervezetek, akik, és amelyek túlságosan gyengének érezték magukat a nyílt konfrontációra. Ma már jóformán kizárólag az Iszlám tanításaira hivatkozó terrorizmus létezik. Más, korábban a terrorizmust preferáló csoportok előbb-utóbb belátták, hogy – a korábbiakhoz képest csökkentett – céljaikat más módszerekkel könnyebben elérhetik. A nem iszlám-hívők ellen, és az Iszlám különféle ágai között, vagy akár egy ágazaton belül, az egyes, egymással konkuráló csoportok között is – jellemzően – talán tovább is erősödött a terrorizmusra való hajlam. Ez nem csupán a nyílt konfrontációra való alkalmatlanság tudatos, vagy tudatalattii felismeréséből eredhet, hanem az alap-ideológiájuknak az erőszak szakrális voltát hangsúlyozó szövegéből is. Amíg az Iszlámban egy, az európai kereszténységben több száz év alatt végbement reformációhoz hasonló ideológiai átalakulás végbe nem megy, addig az Iszlám által befolyásolt országok a környezetükre és egymásra is az állandó erőszak-veszélyforrását jelentenek.
Szerencsére – az Iszlám által érintett országokat kivéve – az egyes országok közötti háborús konfliktusok kora (úgy tűnik) lejárt. Az országok közötti erőszakot megvalósítani képes eszközök hatása az egész lakosságra kiterjedően olyan rettenetes, hogy egyetlen, normálisan gondolkodó ország-vezető garnitúrája sem meri annak felhasználását megkockáztatni. Ez még olyan diktatúrákra is igaz, mint Észak-Korea. Bizonyos korlátozásokkal igaz ez az Iszlám-hitű országok vezetőire is, akik óvakodnak a közvetlen konfrontációtól, de az Iszlám ideológiájú (nemzetközi) terrorszervezeteket többé-kevésbé nyíltan is támogatják. Vannak az Iszlámnak olyan nemzetközi (terrorista) szervezetei, amelyek – nem érezve felelősséget egyetlen hozzájuk dedikált lakosság-csoport iránt sem – a legsúlyosabb tömegpusztító eszközök használatától sem riadnak vissza.
Visszatérve a polgárháborús helyzetek kezelésére, az utóbbi években kialakult egy, azok „lehűtésére” használatos, eredményesnek látszó modell. A legfontosabb, hogy egy polgárháború esetében minden, közelről-távolról érdekelt ország (hatalom) valóban el legyen kötelezve a megoldások egységes kezelésére. A megoldások – a tapasztalatok szerint – nem jelentenek teljes, azonnali megbékélést, de reményt nyújtanak arra, hogy a korábbi konfliktusból nem lesz újabb „tűzfészek”. Európa tud mutatni már néhány, előremutató példát. Ilyen az Északír konfliktus, a Baszk autonómia kérdése, Bosznia-Hercegovina, Koszovó. Ezek a példák mutatják, hogy az eredeti elképzelésekhez képest nincsenek optimális megoldások, hanem az éppen gyengébbnek kell lenyelnie a „keserű pirulát”. A kiengesztelődés pedig sokszor csak egy több nemzedéken keresztülívelő folyamat lehet, rendszerint a vesztesebb fél sok traumájával „dúsítva”. (Bretagne, Elszász-Lotharingia, Szudéta-vidék.) Általában jellemző, hogy egy hatalom, más országok esetében az etnikai-vallási kisebbségek érdekében markánsan kiáll az emberi (kisebbségi) jogok védelmében, de a saját illetőségi területén süket az ilyen panaszokra. (Pl. Franciaország, és különösen Oroszország)
A jelenlegi polgárháborús eseteket tekintve a helyi lakosságot viszonylag legjobban kímélő megoldásnak látszik, ha a fegyveres konfliktusban részt vevő összes tényezőt „kiszárítják”, így, nem engedik utánpótláshoz jutni. Azután módszeresen átfésülik az egész területet, kiszűrve az agresszív erőket, majd addig tartják fenn külső erőkkel a „rendőri” felügyeletet, amíg azt a helyi, konszolidált erőkkel nem lehet felváltani. Ez az időszak akár több évtizedig is eltarthat. A konfliktus lezárása (legrosszabb esetben is kifáradás, reményvesztés miatt) a tapasztalatok szerint előbb-utóbb bekövetkezik. (Lásd: az 1867-es Osztrák-Magyar kiegyezést.)
Az eddigi példák mind az emberi csoportok, és az országok közötti konfliktusokról szóltak. Megállapítható, hogy az Evangélium által feltételezett, általános, testületi megtérés keretében jelenleg nem oldhatók meg az országok, népek közötti problémák, bár Jézus példázataiban bőven lehet találni analógiákat. (Mt5,25, Mt7, 12, Lk14, 31) Az egyének közötti problémáknál már sokkal több eligazítást kaphatunk az Evangéliumból, de a társadalmi változások és az emberre, mint személyiségre vonatkozó ismereti változások miatt sokszor nehéz Jézus szavait a mai viszonyokra adaptálni. Ezt fogjuk megkísérelni a következőkben.
Bevallottan, vagy nem, de mindenki a minél tartósabb és intenzívebb jó közérzetre (divatos szóval: wellnessre) törekszik. Azért nem írok boldogságot, mert a boldogság érzelmi állapot, míg a jó közérzet elsősorban fizikai, pontosan fiziológiai állapotot jelöl. A jó közérzetnek a kényelmi, fizikai környezeti részét komfortnak szokták nevezni. Ez jelentheti az épített, vagy akár a technikai környezetet is, mint pl. egy személyautó, vagy egy mobiltelefon. De a jó közérzetnek legalább olyan jelentős része a társadalmi, személyi környezet is. Ez lehet egy munkahely, vagy egy tanulmányi intézet (iskola) személyi környezete. A legfontosabb (kellene, hogy legyen) a családi környezet. Ennek a minősége határozza meg legerősebben egy személy közérzetét. Egy gyerek esetében minden környezeti tényezőnél nagyobb a jelentősége, de egy felnőtt férfinak is sokkal elviselhetőbbé tesz más környezeti gondokat, problémákat, hiányosságokat.
Különösen igaz ez egy gyerek későbbi életére. Ha valaki „jó családi környezetbe” született bele, akkor később sokkal jobban viseli el a kellemetlen környezeti hatásokat. Lehet, hogy az előbb leírtak triviálisnak tűnnek, de a hétköznapi életben mégis ritka a felnövekvő gyerek számára annyira kedvező környezet. Furcsa leírni, de igaz, hogy mondjuk 150 évvel ezelőtt sok szempontból jobb környezetben nőttek fel a gyerekek.  De az is igaz, hogy amíg egy nagyobb családban felnőni sokkal jobb nevelési környezetet biztosított a fiataloknak, addig a szülők (de különösen az anyák) a család „rabszolgái” voltak, csöppet sem „wellness” körülmények között. Az is igaz, hogy az együtt felnövekvő gyerekek (elsősorban egymást nevelve) akaratlanul is korántsem egyforma elbánásban részesítették egymást. Az egyiknek több, míg a másiknak kevesebb törődés jutott. Az „elmúlt idők” szülői számonkérési, büntetési gyakorlata sem követendő, de nagy átlagban mégis jobban teljesítő emberanyagot adott a társadalomnak, mint jelenleg.
Ismét elolvasva az utóbb írott szöveget látom, hogy a baj az átlagolással van. Régen is voltak „jól teljesítő” családok, és ma is vannak ilyenek. Ha úgy tűnik, ma kevesebben vannak ilyenek, ez eredhet az én szűk nézőpontomból is. Ilyen statisztika nincs, és nem is lehet ilyent készíteni. Bizonyos, hogy a szülők, akarva-akaratlanul is, többnyire átplántálják a viselkedésmódjukat a gyerekeikbe. Sikerorientált szülőknek rendszerint sikerorientált gyerekeik nőnek fel. Ez a helyzet, rossz esetben, egy nagyon veszélyes tendenciát is elindíthat. Ugyanis a rendszerváltással kezdődően megszaporodtak a létbizonytalanságban élő családok. Az ilyen családok nem képesek eredmény- és sikerorientált fiatalokat felnevelni. Pedig mégis, ezekbe a családokba születik több gyerek. Így a családok nagyarányú degradálódásával a társadalom is degradálódik. Ebből a negatív spirálból majdnem lehetetlen kikerülni, hacsak nem, igen áldozatos, jó minőségű iskolai nevelő tanárok segítségével.
Egy, a hazánkban nem nagy számban jelenlevő, de olykor egyes társadalmi körökben izgalmat keltő társadalmi jelenségről is érdemes szót ejteni. Ezek a homoszexuálisok, más néven „melegek”. Sok, az állapotukat elítélő és elfogadó tévhit van forgalomban velük kapcsolatban. Először is, le kell rögzíteni, hogy senki sem születik ilyennek. Eddig még az erre való hajlamot sem tudták genetikusan kimutatni. Valószínűsíthető, hogy egy olyan érzékenység létezik ennek az állapotnak a kialakulásához. mint a zenei hallás, vagy a színek iránti különleges érzékenység. Ha ez igaz, akkor az is valószínű, hogy az emberek egy – nem ismert – hányada hajlamot mutathat a homoszexualitásra, hasonlóan a zenei halláshoz. A probléma ott kezdődik, hogy a hajlam egy revelációhoz, megvilágosodáshoz hasonló élmény hatására megerősödhet, rögzülhet. Ilyen az állatvilágban a szülő-felismerési élmény, ami aztán „kitörölhetetlenül” rögzül az alanyban. (Imprinting.) Mivel ez a rögzülés a melegek esetében kellemesnek érzett élménnyel társul, az alanynak sem szándéka, sem indíttatása nincs annak leküzdésére, ezért átalakul az illető erkölcsi értékrendje is.
Az említett „megvilágosodási” élményt erősítheti, ha előtte egy különböző neművel való kapcsolati kísérlete olyan sikertelen volt, hogy az benne negatív emlékeket rögzített. Ha viszont hasonló (meleg) hajlammal bíró személynek egy ellenkező nemű személlyel erős pozitív élménye volt, az mintegy immunizálja a homoszexuális „kísértésekkel” szemben. Azt is meg lehet állapítani, hogy az esetek többségében az első homoszexuális élményt az érintett személy nem egy hasonlóan még „járatlan” személytől kapja, hanem egy már régebben ilyen állapotban élőtől, azaz: elcsábítják. Bár ez az állapot nem jár kimutatható biológiai elváltozással (függőség) mégis a rögzülés hasonló erejű. Különösen azért, mert nem jár kellemetlen mellék-, ill. utóhatással. Ezért aztán különösen ritka az ebből az állapotból való kikerülés szándéka.
De ha ez a szabadulási szándék különösen erős, és reveláció-szerű élménnyel (pl. megtérés) jár együtt, akkor többnyire sikeres, annyira hogy az illető ezután örömmel éli normális nemi életét. Azért írtam kiemelten a társadalmi-személyi kapcsolatok témakörében a melegekről, mert az utóbbi évtizedben a liberálisabb beállítottságú társadalmakban a melegek által követelt szerepkör számottevően kibővült. Furcsa módon egyes országokban, a felekezeti életben is szerepet kaptak a melegek. A szerepek bővülésével polarizálódtak a melegséggel kapcsolatos vélemények.
Újragondolva a melegekről szóló bibliai tanításokat, megállapíthatjuk, hogy amint a betegség és a bűn közötti összefüggés ókori véleményét a mai orvostudományi ismeretek alapján korrigálni kellett, úgy a melegséggel kapcsolatos kemény ítéletet is korrigálni kell. De semmiképpen nem lehet a természetes nemi beállítottságot a homoszexuálissal egy szintre hozni. Hogy egy megfelelő hasonlattal éljek, a meleg beállítottságú nem alkalmas minden társadalmi szerep ellátására, mint ahogy egy félkezű sem. Ahogyan a félkezűeket sem szabad az emberi társadalomból kizárni, úgy a melegeket sem lehet, de csak a megfelelő szerepkört szánva nekik. Vannak olyan meleg-mozgalmak, amelyek ennél többet követelnének, de egy félkezű sem követelhet megának olyan feladatokat, amiket nem képes ellátni. Ráadásul nem kell, hogy büszke legyen a csökkent értékű állapotára, legfeljebb arra, hogy a társadalom által ráhagyott szerepkört megfelelően el tudja látni.
A társadalmon belüli, ill. az egyes személyekkel kapcsolatos, további, mai problémákról a blogom keretében, már több korábbi posztomban írtam, ezért fölöslegesnek látom azok újratárgyalását.

Az augusztus 11.-i istentiszteletre előírt ószövetségi igéből nagyon szíven ütött egy részlet. Náthán próféta mondta ezt a példabeszédet Dávid királynak, amikor az Úr megbízásából figyelmeztette Dávidot, hogy megbünteti őt, mert megölette fővezérét, hogy elvehesse tőle feleségét, Betsabét. A példabeszéd így szól: Két ember élt egy városban, az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak igen sok ökre és juha volt. A szegénynek pedig semmi egyebe nem volt, egy kis nőstény báránykájánál, amelyet vett és táplált. Gyermekeivel együtt nevelkedett, saját falatjával etette és poharából itatta, kebelén altatta. Olyan volt az a számára, mint a leánya. Mikor pedig utazó vendége érkezett a gazdagnak, sajnált az ő ökrei közül hozatni, hogy a hozzá érkezett vendégnek ételt készítsen belőle, hanem elvette a szegénytől az ő egyetlen bárányát, és azt főzette mega vendégnek, aki hozzá jött. Eddig a történet. És eszembe jutott, hogy mi történt nálunk. Elvették a rokkantak nagy részétől a járadékot. Hogy okkal, vagy ok nélkül, nem tudom. De nem adtak munkaalkalmat helyette. Újra felosztották a bérelt állami földeket, de nem adtak a bérlőknek helyette kárpótlásul másik földet. Megtiltották a hajléktalanoknak a közterületen való tartózkodást, de nem rehabilitálták őket, hogy ismét beletagozódjanak a társadalomba. Elvették a koncessziót a nyerőgépeket üzemeltetőktől, de nem gondoskodtak azokról, akik ezzel elvesztették a munkájukat Elvették a dohányáru-árusítási engedélyt az ebből élőktől (nemcsak a trafikoktól, hanem a kiskereskedőktől is) de nem adtak helyette kárpótlást, hogy megélhessenek a munkájukból. Az évtizedek óta a legnagyobb munka-nélküliséggel sújtott Ózdon, a legszegényebbek által lakott területen, ahol a vezetékes víz még nincs bevezetve, éppen a legnagyobb hőség idején, elzárták a közkutakat. Na, ez már végképpen az irgalmat nem ismerő gazdag esete.

Népünkre lehet most mondani: „Tévelyegnek, mint a pásztor nélküli juhok.” (Mt9, 36)
Amióta szabad választás kérdése, hogy ki kormányozza a népet, azóta össze-vissza választgatunk.
Először jött a „nyugodt erő”, amiben nagyot csalódtunk, mert a nyakunkra szabadította a kapitalizmust annak előnyei nélkül. Aztán visszatántorogtunk a Kádár-utódokhoz, akik megmutatták, hogy a létbizonytalanságot még lehet fokozni. Aztán mások beígérték, hogy megmutatják a kapitalizmus polgári változatát, de helyette nép-nemzeti szöveget kaptunk, és az életszínvonal emelkedése nem nagyon csordogált. Erre azt mondtuk, ettől már jobbak a Kádár-utódok, ők talán adnak is, nem csak ígérnek. Lett is plusz ötven százalékos béremelés, de a végén bevallották, hogy ezt a mások pénzén adott pénzt vissza kell fizetni és az unokáink is nyögni fogják. Erre a minket kirabló nyugati bankárok ellen nép-nemzeti küzdelmet folytatókat választottuk, hátha ezzel kihúzzuk magunkat a gödörből
 Szegény, (politikusokban) hívők most már nem tudják, kinek higgyenek. Még az egyházaknak sem.
Ilyenkor mutatkozik meg, ki az igazán hűséges, „eszme-hívő” tűzön-vízen át.
A Nemzeti Ellenállásban hisznek másfél millióan, a Nemzet Szentségében ennek kb. egy tizede. Az EU-ban talán háromnegyed millióan hisznek, a liberalizmusban, a humanizmusban, és más hasonló csacskaságokban pedig néhány tízezren hisznek, de szigorúan egymástól elkülönülve, nehogy valaki összemossa az ideáikat.
Na, és kiben hisznek a magukat kereszténynek/keresztyénnek vallók? Mindenkiben, aki magát (konzervatív) jobboldalinak vallja. Aki másképpen gondolkozna, azzal még egy levegőt sem hajlandók szívni.
Így aztán, jól meg fogjuk szívni, de legalább sokáig.
Nincs alternatíva, mindenki lejáratta magát (vagy őt a többiek). És ekkor feltűnt nekem, hogy van program, ami még intakt maradt. Ezt a programot 2000 évvel ezelőtt hirdette meg valaki. „Az Úr lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek…”. Nem is sajátjaként, csupán idézve régi próféciákból, de ezekkel a szavaival nyomatékosította: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” (Lk4, 21). Más helyen is idézi a prófétát az evangélium írója: „Megrepedt nádszálat nem tör el.” (Iz42, 1-7/Mt12, 18-21).  Az illetőt ezért a hirdetésért kínhalálra ítélték a kortárs (egyházi) politikusok, és az Ő általa meghirdetett programot az óta sem merte felvállalni igazán az őt megválasztók előtt/ellen egyetlen épeszű politikai vezető sem.
Fel kellene vállalni, de nem „hivatásos” (megélhetési) politikusoknak, mert azok eleve hiteltelenek. „Társadalmi munkában”, önkéntesként, szervezet és hierarchia nélkül. Nem felekezetek között („ökumenikusan”), hanem az egyházaktól függetlenül, „civil/laikus” formában. Meg vagyok győződve arról, hogy minden jóakaratú ember támogatná ezt a „Keresztény-szociális Mozgalmat”, felekezeti hovatartozás nélkül, sőt akár az ugyanolyan jóakaratú ateisták is. Ahogyan a próféta írta, közel 2800 évvel ezelőtt: „És az ő nevében reménykednek majd a népek.”
Talán sok olvasónak kacagnivaló naivság, amit írtam, de gondoljanak a szkeptikusok: az internet különböző fórumain nem is olyan régen kirobbant különböző társadalmi mozgalmakra, és a magyar „bázis-demokratikus” diákmegmozdulásokra. Ha van tiszta tartalom, nem lejáratott szövegek és vezetők, érthetők a célok, akkor van lehetőség a változásokra. Program, persze, kell. Egy „nulladik” változat olvasható az eggyel korábbi blog-poston: „Erkölcsös gazdaságfejlesztés”. „Legyen béke köztetek mindenkor!”