Világképünk változásáról beszélgettünk az elmúlt negyedévben többször is a bibliaóránkon. Ez a folyamat (a világképünk változása) valószínűleg a fő oka annak, hogy az euro-amerikai társadalom olyan mértékben szekularizálódott. Korábban az volt a véleményem, hogy a középkorra általában jellemző létbizonytalanság, a betegségek, járványok, éhínségek, háborúk miatt a saját halálunknak a bármikor bekövetkezhető közelsége, okozhatta régen az emberek „halál-közeli” életérzését. Amint ezeknek a tényezőknek a szorítása enyhült, az emberek kezdték az életüket hosszabb távra is tervezni, jobban beleélni magukat „az élet örömeibe”. Továbbgondolva a szekularizáció lehetséges tényezőit, felismertem, hogy a szekularizációnak – más egyéb mellett – feltehetően igen jelentős oka lehetett, hogy az ókori-középkori geocentrikus világkép az emberek gondolkodásában az utóbbi félezer évben átadta a helyet a kozmikus világképnek. (Ez így talán nem teljesen igaz, hiszen ma is mindenki (szinte tudat alatt) úgy fejezi ki magát a már közülünk eltávozottakról szólva, hogy „már fenn van a mennyben”. De hol is van az a „menny”? De ha nincs „fönn” a menny, és a pokol sincs „lenn” valahol, akkor meg hol van? A probléma ott keletkezik, hogy az ember képekben tud valójában gondolkodni. Ami nem látható, nem tapasztalható – ráadásul még el sem képzelhető – az nehezen fogadható el. A teológiai válasz úgy szól: „hit által…” De akkor is mindig „beugrik” az ember lelki szemei elé a régi jó geocentrikus szemlélet. Mert az ember számára csak ez az, ami elképzelhető. Nagyon nagy lemaradása, hiányossága a keresztyén teológiának, hogy a geocentrikus világképben fogant szemléletet meg sem kísérelte valamivel pótolni.
Kell az embernek valami fogódzó. Hiszen a mikrofizikai fogalmakat is a tankönyvekben valamilyen (a valóságot pótló) ábrákon mutatják be. (Pl. az elektront, vagy az atommagot tömör gömbökkel.) Nem kell ezt szégyellni, hiszen Albert Einstein, amikor Schrödinger előállt a kvantumfizikai hipotézisével – nem tudva elképzelni azt – nem tudta elfogadni. Azóta már, persze, a fizika szakos egyetemi hallgatók edzettebbek: „Nem kell érteni, csak elfogadni (hinni) hogy így van”. A kozmikus fizika ad mostanában egy ilyen megemészthetetlen feladatot az érdeklődők számára a „sötét tömeg”, ill. a „sötét energia” fogalmának bedobásával. Ezeknél a dolgoknál már teológiai jellegű kifejezésekkel kell operálni. „Ismerjük, tudjuk, de nem mutatták még ki (nem tapasztaltuk) és nem is értjük”
A reformáció idején volt az első nagy ilyen, gondolkodásbeli válság. Tyho de Brache pontosan lemérte, kiszámolta, táblázatokba foglalva leírta a bolygók látszólagos mozgását. Tapasztalat volt, de teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy miért éppen így mozognak az égitestek (látszólag). Aztán jött Kopernikusz, Kepler, és a heliocentrikus elmélet. Aztán még világosabb lett minden, mikor Newton a mozgás-törvényeivel megvilágította a „mozgatórúgókat” is. Jelenleg a mikrofizikában és a kozmikus fizikában ott tartunk, mint Tyho de Brache tartott a geocentrikus világképpel. „Ismerjük (ismerni véljük) de nem értjük.” Lehet, hogy a „sötét tömeggel”, ill. a „sötét energiával” úgy járunk, mint a fizikusok a 20. század elején az „éterrel”: Amíg Schrödinger meg nem alkotta az elektromágneses hullámok egyidejű hullám- és részecske-természetét, addig (a vákuumra is érvényesen) ki kellett találni egy láthatatlan, érzékelhetetlen közeget, az „étert”.
Ez után a nagy kitérő után visszatérve az „elveszett mennyország” témájához, itt is megállapíthatjuk, van valami, amiről némi „tudásunk” van, ez a „túlvilág”. Amíg létezett a geocentrikus világkép, addig mindenki meg tudta mutatni: felfelé van a Menny, lefelé pedig a Pokol. Az Anyaszentegyház (mind az egész) erre a problémára Kopernikusz óta azt válaszolja: „Csak higgyél bátran!” Nem vesz tudomást arról, hogy „az ember” vizuális lény. Amit nem lát – legalább „lelki szemeivel” – azt nem tudja beépíteni a gondolkodásába, tehát egzisztenciális erővel nem tudja „hinni” sem. Sajnos a keresztyén világ (kultúrkör) már, ha akar, sem képes visszatérni a mozlimok középkori gondolkodásába. „Ki kell találni” egy új, „keresztyén világképet”, ami nem ütközik a tapasztalt környezettel. (Tapasztalt környezetnek lehet nevezni ma már – a hétköznapi ember számára is – az űrszondák által bejárt környezetünket – hiszen van róla TV-közvetítés!)
Az Anyaszentegyháznak (mind az egésznek) van még egy pár hasonló feladata. Az egyik az Eucharisztiában levő jelenlét újrafogalmazása. Luthernek könnyű dolga volt. Ő még a Kopernikusz teóriáját elfogadó kor előtt élt. Így könnyen és bátran kijelenthette: „Sola scriptura!” A világkép és a Szentírás akkor (nagyjából) egyezett. (Különösen kínos ebben a kontextusban, hogy a Katolikus Egyház nemcsak a Szentírás, hanem a „Szenthagyomány” teljes körű érvényességét is vallja, ugyanakkor a szentírási könyvek – akár az evangéliumok – utólagos szerkesztettségét is elfogadja.) Nem kell azért nagyon elkeseredni. Ugyanis, vannak a „tudomány pajzsán” kisebb-nagyobb hézagok. Vannak dokumentált, vagy akár többször is újradokumentálható „jelek”, amikre nemcsak az érvényes, hogy „a tudomány mai állása szerint nem magyarázható”, hanem az is, hogy „ellentétes a fizika alapvető törvényeivel”. Ezekből a (bár igen csekély számú, de igen meggyőző) jelekkel is számolva lehetne egy új teológiai (esetleg akár néhány évtizedig érvényes) világképet kidolgozni. Aztán a természettudományi (esetleg társadalomtudományi) tapasztalatok bővülésével – most már rutinszerűen – ismét aktualizálni.