Amikor az Örökkévaló elindította a Kozmosz-projektet, egy, csak általa belátható horderejű és bonyolultságú dolgot kezdett el. Cseles kozmológus fickók a Kozmosz jelenleg általunk látható történetéből megkísérlik kikövetkeztetni, milyen volt a „kezdő fázis”. Erre az ad lehetőséget, hogy – mivel a Kozmosz más részeiből hozzánk érkező elektromágneses hullámok sebessége maximált – mennél távolabbról érkeznek ezek a hullámok, annál régebben indultak el útjukra. Ebből, és több, más megfigyelésből egyre mélyebben lehet visszakövetkeztetni a Kozmosz történéseire.
Természetesen, csak akkor lehet megfelelő határozottsággal ezt a következtetést végigvinni, ha feltételezzük, hogy peremfeltételek (a fizika törvényei) ez alatt nem változtak meg. Ha ezt elfogadjuk, akkor is fennáll az a bizonytalanság, hogy a kezdetkor végbement eseményekről csak feltételezéseink vannak, mert olyanokról nincs megfigyelési adatunk. Minden esetre, a megfigyelt – és a kikövetkeztetett eseményekben szereplő – tényezők (törvényszerűségek, és az azokat összekötő állandók) olyan szúk tolerancia-határokon belül érvényesülnek, hogy azok minden spontaneitást (véletlenszerűséget) kizárnak. Ezt még a legmaterialistábbnak tartott Stephen Hawking is elismeri.
Minden esetre, ez a Kozmosz-projekt olyan jól sikerült, hogy a jelenhez közeledve elkészült a saját tudattal bíró Homo Sapiens faj is. Ennek a biológiailag már alkalmas ősei (a feltételezések szerint több tízezer generáción keresztül) addig küzdöttek az eléjük tornyosuló természeti akadályokkal, amíg eljutottak az önálló tudat állapotáig. A Teremtő ekkor először érzékelhette az egész Kozmoszban, hogy képes (nem valami, hanem már valaki) reflektálni a Teremtő tudati kisugárzására. Ez olyan lehetett, mint amikor Nap reásüt a száraz homokra, és az ott levő néhány csillámdarab visszatükrözi a Nap fényét.
A Teremtő megkezdte a kommunikációs kísérleteket az új, tudattal bíró lénnyel, az emberrel. De mivel az emberi tudat körülbelül olyan szinten van a Teremtő tudatához képest, mint a homokban levő csillám-szem a Naphoz képest, elég sok időnek kellett eltelnie, amíg az ember kezdett valamit megérteni a felé küldött üzenetekből. Az első igazi áttörés akkor volt, amikor egy Mózes nevű férfi végre megértette, hogy aki szól hozzá, az nem szél, vagy tűz, vagy bármilyen természeti jelenség, hanem Valaki, Aki túl van a mi érzékelhető világunkon, és csak annyit tudhatunk róla, hogy VAN. Az Örökkévaló, a Teremtő, örökbe fogadta az Őt végre megértő Mózes népét, hogy rajtuk keresztül elterjessze a Róla való ismereteket.
Sok eltévelyedés (kudarc) után a Teremtő eldöntötte (persze, ezt már tudta előre, hogy így lesz, de ezt mi nem érthetjük, hogyan) megkezdi a „direkt vezérlést”. Amint az szépen le van írva, az „erejével beárnyékolt” egy kiválasztott leányt az Ő népéből, aki (férfi közreműködése nélkül, ami ma is nonszensz) Fiút szült. Ennek a Fiúnak így az Atyja lett. Mivel ez a Fiú immár készséges eszköze volt Atyja tervének, elindulhatott a tudattal bíró lényeknek (az embereknek) a Kozmoszon túli valóságba (a transzcendenciába) valóátvezetése. Ehhez le kellett vetniük az embereknek a Kozmoszban rájuk is érvényes természetüket. Ezért ki kellett váltani azokat, akik ezt vállalták a bűn „röghöz kötöttségéből”. A Fiú – élete árán – ezt elvégezte, hogy mindenki, aki ezt elfogadja és eszerint él, földi élete végén átkerülhessen a „másik”, az örökkévaló világba.