A keresztyén fogalmak (egy részének) új interpretációjára való kísérletek első „fordulója” megtörtént. Még egyáltalán nem foglalkoztunk a célba vett fogalmak közül az „Atya” és a „megváltás” fogalmával. Most mégsem ezek (egyikének) kifejtésével kezdem, mivel úgy vélem, az első három (a bűn, a halál és a „túlvilág”) fogalomkörének megfelelő, a korszerűsítést célzó kifejtése még korántsem teljes. Az eddigiek közül is a bűn fogalomköre az, ami a számomra a legfontosabbnak látszik, mivel teológiánk egy központi fogalma. Ezért most a fogalom kifejlődésének a történeti útját kísérlem meg vázolni úgy, ahogyan az, feltételezések szerint, kialakulhatott.
Az emberi társadalom fejlődésével szükségessé vált a társadalmon belüli viselkedési szabályok rögzítése. A törvényi előírásokat az uralkodók állapították meg, majd amikor megszületett az írásbeliség, azt írásba is foglalták. Izrael életében ez másként alakult, mert az ÚR, Izrael istene, „tulajdonába vette” Izrael népét. Míg más népek választottak maguknak istent, az ÚR népet választott magának. A prófétáján, Mózesen keresztül a nép tudomására hozott törvények (viselkedési szabályok) ezért más népek törvényeihez képest kiegészültek az Úrra vonatkozó szabályokkal (törvényekkel). Ezek a törvények (1) megtiltották más istenek tiszteletét, (2) megtiltották az ÚR bármiféle formában való ábrázolását, és (3) előírták, hogy minden hetedik napot Neki kell szentelni.
A társadalmi együttélés törvényei (természetesen) nem sokban különböztek más népek hasonló törvényeitől. De, amíg más népek a törvényeik betartatását a társadalom illetékes vezetőire bízták, addig Izraelben a társadalmi együttélés szabályainak a megtartatását, az ellene vétők megbüntetését az ÚR végső soron magának tartotta fenn. Így, ha valaki vétett a Törvény ellen, akkor nem (csak) annak tartozott elégtétellel, aki ellen vétett, hanem szembekerült a Törvény kiadójával is, magával az Úrral. Ez nem mentette fel Izrael „társadalmi” vezetőit a Törvény betartatásának feladatától, hanem (mintegy „háttérként”) megerősítette őket a feladatuk végzésében. Jó minta erre Jézus egyik példázata, ahol a bűnbánó fiú így szól: „Atyám, vétkeztem az Ég ellen és teellened…”
A társadalmi szabályok (törvények) érvényessége – a társadalomnak ebben a fejlettségi szintjén – mindenhol csak a társadalmon belül volt érvényes. A népek között az erőviszonyok érvényesítése volt a szokás. (Vae victis – Jaj a legyőzötteknek.) Amikor Jézus által „eljött az idők teljessége” – mivel az ÚR „programjában” minden nép üdvözítése szerepelt, az egész emberi társadalomra kellett törvényt adni. (Új parancsolatot adok nektek…) Ettől kezdve érvényes a minden emberre kiterjedő viselkedési norma: a felebaráti irgalom. Ez más, mint a csak „vulgáris” szeretet, mert mindenkire érvényes, tettekben megnyilvánuló szeretetet jelent. Ahogyan a Mózes által közvetített törvény is betarthatatlannak tűnt Pál apostol szerint, ezt az új „törvényt” még nehezebb betartani.
A Krisztus személyében megjelent Irgalom nem ad felmentést ez alól a Törvény alól, csupán Rajta keresztül erőt ad a rendszeres „korrekcióra”, a bűnbánatra és újrakezdésre. De – ismétlem – ez nem felmentés, hanem szigorítás: az új Törvénytől való elszakadásom hiábavalóvá teszi Krisztus áldozatát, méltatlanná tesz Krisztus ígéretére, és botránkozást okoz.