A reformáció 500-ik évfordulójára készülő időszak ez évi vezérszava a tolerancia. Nyilván a „viseljétek el egymást szeretetben” szövegű ige alapján. De – szerintem – hozzá kell tenni még az erősebb szeretetet kifejező ige-helyeket is. Irgalmas szamaritánus, „szeresd… mint magadat” stb. Egy jó hónappal ezelőtt bibliaórai téma volt, hogy a bűntől (a normaszegéstől) való szabadítást nagyon nehéz olyanoknak hirdetni, akiknek nincs norma-érzékelésük, norma-tudatuk. Előbb életvitelük iránymutatójává kell tenni a mai korhoz, társadalmi környezethez igazított általánosan elfogadott/elfogadható civil (polgári) vagy akár öröknek tekinthető (isteni) normákat. Ezeknek a normáknak, ésszerűeknek, társadalmilag konstruktívaknak és teljesíthetőknek kell lenniük. Akkor felvázoltuk, hogy az élet milyen területeire kell ezeket a norma-korszerűsítéseknek vonatkozniuk. Ilyenek: (1) A kisebbség, a másság elfogadása, befogadása. (2) A munka/szabadidő megváltozott arányaiból következő újabb kihívások (entertaintment) ill. a tanulmányokkal töltött évek állandó hosszabbodása. (3) A vagyon/gazdagság, jövedelem/bér viszonyainak lényeges átalakulása. (4) A párkapcsolatokhoz köthető újabb-kori szociológiai, biológiai problémák. A mostani alkalommal a felvetett témák közül az elsővel, a durván leegyszerűsítő „tolerancia” fogalomhoz tartozó norma-kérdésekkel szeretnék foglalkozni.
A bevezetőben említett két ige-hely mellett még nagyon sokat lehetne felhozni a téma árnyalására. Itt csupán két tömény jézusi összefoglalót említek meg: Mt5, 21-26 és 41-48. A második említett rész már egy „maximában” csúcsosodik ki: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” Nagyon sokat tipródtam magamban, segítségül híva az Égieket: hogyan lehetne ebből „ehető” polgári normát kihozni? Revelációként hatott rám, és közel hozta a megoldás kulcsát a Reménység újság utolsó számának egy beszámolója a zuglói evangélikus sportnapról. Az újság arról számol be, hogy az összejövetel milyen jó közösséget hozott össze a sokféle érdeklődésű, különböző korú résztvevőből. Nyilván, ez nem csak a szervezők munkájától, nem is a résztvevők akaratából lett ilyen, hanem a közösség létrejöttének tényétől lett ilyen jó. Biztos, hogy a Lélek áldása is velük volt, ami a közösség szellemiségének a jellegét adta. Az egész közösségi élményt, amit a résztvevők – Gyarmati Gábor cikkíró leírásából jól érzékelhetően átéltek – magamban „Gyarmati Gábor jelenségnek” neveztem el.
Aztán eszembe jutott egy másik (teljesen civil) összejövetel, amit évek óta rendszeresen megrendeznek az ott lakók. Ez a „Barát utcai happening”. (Valóban így hívják az utcát, közel a Blahához.) Én is részt vettem ismeretségi, rokoni alapon egy ilyenen. Része voltam egy hasonlónak Bajorországban is, ahol a kisváros lakossága rendez (évente többször) ilyent. Budapesten is vannak, más helyeken, egyes utcákban, régi, belvárosi, nagyobb bérházak udvarán, ilyen összejövetelek. Közös jellemzőjük, hogy teljesen eltérő érdeklődésű, korú, műveltségű, szellemiségű emberek jönnek ilyenkor össze. (És ennek eredményeképpen egész évben barátságosan viselkednek egymással, mint régi, kedves ismerőssel.) Lehet mindezt szociológiailag, lélektanilag elemezni, de – szerintem nem érdemes. Lehet lebecsülni, mondván: a nyáj-szellem megnyilvánulása, de a lényege, hogy nagyon különböző emberek, akik legalább közömbösek, ha nem ellenségesek lennének, egymással szemben, ilyen módon egymásra találnak, barátkoznak, megértőek egymással.
Az összejövetelek közös jellemzője, hogy mindenki da valamit a közösségnek. Sokan süteményt sütnek, vagy valami ínyencséget kínálnak: vegyen ki-ki kedvére. Van, aki előad valamit, egymagában, vagy társaival: pantomimot, zeneszámot, színi jelenetet. Van, aki elhozza régi, de már nem használt játékait, könyveit, apró csecsebecséit. Mindenki nyüzsög, barátkozik, ismerkedik. A mogorváról kiderül, hogy tulajdonképpen egy vidám fickó. A visszavonult végre elmondja (sokaknak, de csak „négyszemközt”) hogy tulajdonképpen mi bántja. Van versengés is: énekverseny, futóverseny, ügyességi játék, aszfalt-rajzverseny, sakk, és még sok más, amit helyben kitalálnak. Kell hozzá egy-két-három vállalkozó szellemű lakótárs, és hipp-hopp, összeáll az egész. Az emberek jól érzik magukat, ha barátságosak lehetnek a hozzájuk (pl. lakóhelyileg) közel levőkhöz. A módszert profi módon használják a nagyvállalatok a munkahelyi közösségek „összerázására”.
Miért is ne használhatnánk ezt akár keresztyén közösségek alkotására? Nem meglevő közösségekre gondolok, hanem pl. új hittanosok szüleinek, családjának a közösséggé formálására? Tudom, ez többlet-feladat, de nagyon nagy „hozama” lehet(ne). Az ilyen „happeningek” katalizálhatják a gyülekezeti közösségbe való betagolódást. De minden egyházi kezdeményezésnek ez a módszer lehetne egy fázisa. Akár a mélyszegénységben élők megszólításában, közösségbe integrálásában. Beszéljünk róla! Dolgozzunk érte!
Kiegészítés:
Kár, hogy csak utólag jutott eszembe: ez a post nagyon is beleillik a korábban megkezdett "Normát adni" című post-sorozatba. Hiszen a közösséggé válás, a közösség-építés egy alapvető fontosságú eleme kell, hogy legyen a társadalmi normáknak. A sokféle, sokszínű csoportok hálózatának, ideális esetben (és reményem szerint egy nem túl távoli jövőben) be kell fognia az egész társadalmat. Ezzel "lebéklyózhatja" ill. feloldhatja a társadalmi konfliktusokat is. Ha tehát a "spontán" közösséggé alakulás (legkézenfekvőbben a szűkebb lakóhelyi közösségeknek, mint sejteknek a kialakulásával) szélesebb körben megindulhatna (divattá válhatna) akkor egy ilyen "hálózat" kialakulásának a katalizáló része lehet. A lakóhelyi közösség ideájára jól rímel a "felebarát" bibliai kifejezés német nyelvű megfelelóje: naehste, ami szó szerinti (tükör) fordításban azt jelenti: legközelebbi (aki legközelebb van hozzám).
