Az elmondott szöveg
Lehetne a címben gazdaságpolitikát is írni, de itt elsődleges célom nem a gazdaság (ország-gazdaság) működtetésére irányul, hanem a fejlesztésre. A fejlettebb országok gazdasági teljesítménye korunkban a stagnálás közelében van, vagy csak igen lassan növekszik. Így, ha gazdaságfejlesztésről írok, akkor az ott leírtak nagy részben a hazánkon kívüli fejlettebb gazdaságokra is érvényesnek látszik. (Azért írok szívesebben ország-gazdaságról, mert sok esetben a nemzet fogalma nem esik egybe az ország fogalmával (különösen Európában). Az is megütközést kelthet, hogy „erkölcsös” gazdaságról kívánok írni. Ugyanis a gazdaság és az erkölcs az általános vélekedés szerint egymástól igen távol álló fogalmak. Valójában ez nem igaz, mert a gazdaságnak megvannak az igen szigorú normái, csak egyes kormányok, ill. gazdasági szervezetek igyekeznek ezeket a normákat figyelmen kívül hagyni, mondván, a gazdasági kategóriák nem erkölcsi kategóriák. Az ilyenek a gazdasági élet banditái, és csak azért tevékenykedhetnek sokszor sikeresen, mert a globalizáció gyermekbetegségeit még magán hordozó Világgazdaságnak még (!) nincs elegendő hatásos eszköze az ilyenek megbüntetésére.
Visszatérve a Világgazdaság gondjaitól a hazai gazdaság gondjaihoz megállapíthatjuk, hogy olyan a gazdaság, amilyenek az azt alkotó személyek és szervezetek. Nem lehet egy ország gazdaságára panaszkodni anélkül, hogy meg ne kellene állapítanunk az abban való személyes részességünket. Ha nem is vagyunk személyesen, ill. a saját szervezetünk révén részesek egy gazdasági anomáliában, a saját felelősségünk, ha nem teszünk meg mindent annak megszüntetésében. Ha nincs is kompetenciánk (lehetőségünk) egy anomália megszüntetésére, akkor is felelősségünk, ha nem szólunk ellene („cinkos, aki néma”). Sokszor előfordul, hogy aki egy gazdasági hibát vétett, önmaga nem találja a kiutat belőle. Ilyenkor nem a kárörvendő kárhoztatás a helyes magatartás, hanem a kreatív segítség a kilábaláshoz. Az már a hibát vétő felelőssége, ha nem fogadja meg a helyes tanácsot. Sajnos, a gyakorlatban különleges ritkaság, ha valaki megfogadja a külső segítséget.
A létező problémáknak (és az azokra javasolható megoldásoknak) a kifejtése előtt talán néhány, a gazdasági erkölcsben eligazító javaslatot szeretnék megfogalmazni. Az egész világon mindenütt egyformán érvényesek (ill. érvényesülniük kellene) az alapvető erkölcsi normáknak. Ezek lényegükben évezredek óta elvileg elfogadottak (legfeljebb nem tartják be azokat). Akár a Tízparancsolatból is levezethetők, de (hellyel-közzel) alkalmazták már ezeket a normákat a Tízparancsolat ismeretének elterjesztése előtt. Ilyenek pl. (1) Nem szabad erőszakot alkalmazni a másik féllel szemben, mert akkor az már nem számít gazdasági normának, hanem diktátumnak. Gazdasági „erőfölénnyel” élhetek, ha az erőfölény alkalmazása az ország gazdaságának nem okoz több kárt, mint hasznot. (Pl. akkor, ha egy új, korszerűbb termék bevezetésével kiszorul a régi termék gyártása.) (2) Megkötött szerződést nem szabad megszegni, még ha az időközben számomra előnytelenné válna is. (Pacta sunt servanda) Ha a szerződési feltételeket a pillanatnyi érdekeim szerint minduntalan módosítom, akkor legközelebb nem várhatom, hogy velem szemben is méltányosan járjanak el, ha hasonló helyzetbe kerülök. (Kölcsönös méltányosság.)
Vannak olyan (gazdasági) normák, amik egy személy és a közösség (pl. az állam) közötti kapcsolatot hivatottak rendezni. Ilyenek pl.: (1) Nem lehet senkinek a tulajdonát elvenni, vagy abban ok nélkül háborgatni. Ha arra nyomós ok van, akkor annak jogos eredetét bírósági úton lehet vizsgálni, de ebben az esetben is kell lennie egy elévülési időnek. Pl. a nagyszüleim által birtokolt javak jogosságának vizsgálata már elévült. (2) A birtokolt (ingó, vagy ingatlan) javak jogossága mellett viszont vizsgálható (és az ország gazdasági java miatt vizsgálandó) azok hasznosulása. A személyes szükségletnek megfelelő javakon felüli birtokolt vagyon hasznosítása előírható kell, hogy legyen. Ugyanis a nem hasznosuló vagyon birtokolása erkölcstelen. Itt viszont Jézus hozott markánsan újat a közösségi erkölcsben! (3) Ez viszont leszármaztatható a (statikus) vagyonon felül a jövedelemre is. Ahogyan a vagyonból nem lehet elvenni jogcím nélkül, úgy a jövedelemből sem. Egyetlen jogcím a közösségi költségekben való részvétel. Ez a jövedelemadó elvi alapja.
A jövedelemadó annak az elismerése, hogy egyrészt vannak olyan közösségi (állami) szolgáltatások, aminek a költségeiben mindenkinek arányosan (!) részt kell vennie (pl. a közigazgatás). Másrészt azoknak, akik az élet „árnyékosabb oldalára” születtek, gondoskodni kell a társadalmi felzárkóztatásáról. Hazánkban a jövedelem-arányos közösségi hozzájárulásnak van egy harmadik funkciója is: a Társadalombiztosítási jelleg. Ezt az „adófajtát” ténylegesen „társadalombiztosítási járuléknak” hívják. Ennek része az „egészségbiztosítás”, (reálisabban: "betegbiztosítás”) a „nyugdíjbiztosítás” és – hol elismerve, hol nem – a „tanulmányi hozzájárulás”, az iskoláztatási költségek teljes, vagy részleges átvállalása a közösségre. (Ez Európában az első 8-12 év átvállalását jelenti.) A biztosítás jelleg onnan eredeztethető, hogy gyakorlatilag (majdnem) mindenkinek előbb-utóbb szüksége lehet mindhárom biztosítás-fajtára. Az első probléma ott van, hogy az egyes személyek (sokszor akarva-akaratlanul) igen különböző mértékben igénylik ezeket e „szolgáltatásokat”, vagyoni helyzetüktől is nagyrészt függetlenül. (Betegségek, ill. képességek szerint eltérő tanulmányi igények/szükségletek, pl. zenész-képzés.) A másik probléma éppen abból adódik, hogy a nagyobb jövedelemmel rendelkezők magasabb színvonalú szolgáltatást igényelnek. A „társadalmi méltányosság” azt igényelné, hogy mindenki egyformán részesüljön ezekből a szolgáltatásokból, viszont mindenki a jövedelme arányában fizesse azt. „Erkölcsös társadalomban” ennek így is kellene működnie, és vannak országok, ahol (a társadalmi elfogadottság mértékében) törekednek is erre – elsősorban a protestáns többségű országok.
A következő nagy probléma, ami erkölcsi és egyben „gazdaságpolitikai” kérdés, hogy a fogyasztást, vagy a jövedelmet (és a vagyont) kell-e inkább megadóztatni. (Mivel a vagyonok és jövedelmek – részleges – elvonása csak adó formájában lehetséges legálisan.)
A vagyonok adóztatásának sok ellenérve van. A legfőbb ellenérv, hogy a vagyon után, amikor keletkezett, már egyszer, mint jövedelem után, már adóztak. Ha ez a vagyon már régen keletkezett, egyáltalán nem biztos, hogy akkor adót fizettek utána. Különben éppen a magántulajdon védelme miatt, valakinek a vagyona csak akkor vehető igénybe a közösség érdekében, ha a közösség hasznosítja azt. A kollektivista ideológiák (és rendszerek) szerint a magánvagyont közösségi tulajdonba kell venni, mert az erkölcstelen. De ha a közösségi tulajdonba vett vagyon a közösségi tulajdonban nem hasznosul, az ugyanolyan erkölcstelen, mint magántulajdonban. Ráadásul, a nem hasznosított vagyon magántulajdonban nyilvánvalóan (jó gazda módjára) megóvásra kerül, értékét megtartja. Míg ez a közösségi tulajdonra (szinte törvényszerűen) nem áll fenn. Tehát a magánvagyonnak azt a részét, amit közösségi tulajdonba vesznek át, gazdaságosan (jövedelmet hozóan) működtetni kell. Mindemellett a közösségi tulajdonba vett magánvagyon az eredeti tulajdonos birtokában marad. Ha a tulajdonos saját maga akarja egy idő után hasznosítani (működtetni a tulajdonát, akkor a számára vissza kell szolgáltatni azt. Ha közösség (állam) sem tudja, ill. nem akarja hasznosítani a magántulajdonban levő, de nem hasznosított (működtetett) vagyont, akkor a hasznosítás ösztönzésére veti ki rá a vagyonadót. Ha a kérdéses vagyonelem hasznosítás alá kerül, az adó kivetés jogcíme megszűnik. Ha a vagyonra kivetett adót a tulajdonos nem fizeti be, akkor az állam a vagyonelemre a kivetett adó mértékéig jelzálog-tulajdon jegyeztet be. Ha a bejegyzett jelzálog értéke meghaladja a vagyonelem értékét, akkor a kérdéses vagyonelem az állam tulajdonába kerül. A vagyonadónak ott van különösen nagy szerepe, ahol nem áll rendelkezésre a gazdaság fejlesztésére elegendő más erőforrás. Ilyen helyzet volt/van Latin-Amerika több országában. Ezt a lehetőséget használták ki Brazíliában, ahol részben a vagyonadó alkalmazásával, részben a nem művelt földek egy részének közösségi használatba vételével biztosították egyrészt a munkalehetőséget és ezzel megélhetést a termőföld és munkalehetőség nélküli agrártömegeknek. Beindult az árutermelés, növekedett a nemzeti jövedelem, ezzel együtt növekedtek az állam bevételei is, amit további fejlesztésekre (pl. tengeri olajkutak) és széleskörű, ingyenes oktatásra tudnak fordítani.
Nálunk nincsenek a brazíliaihoz hasonló méretű, parlagon fekvő latifundiumok, de a külterjesség mértéke a hazai mezőgazdaságban nem egészséges. Különösen azért, mert hatalmas a munkanélküliség az agrár-régiókban. Ösztönözni kell a földtulajdonosokat az intenzívebb mezőgazdasági termelés bevezetésére. Ezt két ösztönző kombinálásával lehetne elérni: Egyrészt a az intenzívebb termelési ágak (zöldség, gyümölcs) kialakításának támogatásával, másrészt az extenzív termesztés (pl. gabona, olajos magvak) megadóztatásával, ill. támogatásának elterelésével.
Az agrár-ágazaton felül vagyonadót (ingatlanadót) lehetne nálunk kivetni a különösen nagy értékű (luxus méretű és kialakítású) ingatlanokra is, de különösen az alig kihasznált, ill. üresen álló ingatlanokra. Az adóval ösztönözni lehetne a tulajdonosokat az ingatlanuk hasznosítására. Nyilvánvaló, hogy nem a jelenleg elvárt áron való értékesítés, vagy bérbe adás volna a megoldás, de sok alacsony jövedelmű ember ilyen módon jutna jobb lakhatási körülményekhez.
A vagyonadó bármely formájának bevezetése igen erős „érdekérvényesítő képességgel” rendelkező társadalmi rétegek kemény ellenállásába ütközne, ezért eddig nem sok hazai kormány merte a tervei közé felvenni. A jelenlegi lineáris jövedelemadó viszont nem régi „találmány”. Ezért egy progresszív jövedelemadó könnyebben látszik bevezethetőnek. Bár itt is ugyanazzal az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi csoporttal lehet szembe kerülni. Ha kormányzati cél a gazdaság fejlesztése, akkor valahonnan (mégpedig itthonról) kell azt a néhány csepp „üzemanyagot” összeszedni, amitől a gazdaság kocsija megindul. Ha már megy, akkor erre is érvényes a Jedlik Ányos által felfedezett „dinamóelv”, mely szerint az egyszer megmozgatott energiatermelő eszköz (a dinamó) önmagát gerjeszti tovább.
Azért is hasznos a jövedelmek felső sávjának a megadóztatása, mert a megélhetésen túli („luxus”) fogyasztás tárgyai és szolgáltatásai nagyobbrészt vagy importból, vagy eleve külföldön kerülnek „fogyasztásra”. Ráadásul, a maximális szinten tartott fogyasztási adó (áfa) miatt éppen a magasabb jövedelemmel rendelkezőknek van módjuk (és szándékuk) a nagy értékű termékeknek a szomszédos kisebb fogyasztási adókulcsot használó országokban való megvásárlására.
A hazai gazdaság (néhány idetelepedett multit kivéve) súlyos erőforráshiányban szenved. Ez egy önmagát erősítő folyamat. Az alacsony jövedelmek miatt csekély a kereslet, kereslet hiányában alacsony az értékesítés szintje, emiatt kevés az árbevétel, a csekély árbevételből nem származik elegendő jövedelem és adó, jövedelem és adóbevétel hiányában nincs elegendő kereslet. Valahol ki kellene törni ebből a „boszorkánykörből”. Külső (külföldi) erőforrások (pénzeszközök) bevonására nincs lehetőség a jelenlegi világgazdasági recesszió, és a hazai eladósodottság miatt. Sajnos, a hazai, „világrekorder” mértékű fogyasztási adó is visszafogja a fogyasztást. Ezen egyelőre nem, vagy csak nagyon szelektíven lehet könnyíteni, mivel különben az államháztartás igen kényes egyensúlya felborul. Amint viszont a gazdaság növekedése számottevően beindul, akkor elsősorban a fogyasztás jellegű adók (áfa) csökkentésével lehet elsősorban a keresletet növelni, mégpedig elsősorban az alapfokú élelmiszereknél.
A jelenlegi, a termékeket és szolgáltatásokat (ill. szolgáltatókat) sújtó magas adók az okai nagyrészt a gazdaság recesszió-közeli állapotának. Ebből a helyzetből csak a szegényebb rétegek fogyasztásának növelésével lehet elindulni. A fogyasztás növelése kiemelten a termelő munkaalkalmak szaporításával lehetséges. Amint már írtam, a mezőgazdaságban a belterjesebb, de kellően termelékeny, és elegendő árualapot adó termelési ágak bevezetése, ill. bővítése a sürgető feladat, a tovább-feldolgozás arányának növelésével. (Korszerű konzervipar.) Természetesen, nagyon lényeges, hogy a mezőgazdasági termelés, valamint a tovább-feldolgozás eszközei, berendezései elsősorban hazai előállításúak (és lehetőleg, hazai fejlesztésűek) legyenek.
Erényt kellene kovácsolni egyes szolgáltatási ágazataink elmaradottságából. Így pl. az egészségügy korszerűsítése során, számottevően növelni kellene az ambuláns ellátás arányát. A szakrendeléseken a kórházi ellátással szemben, míg a háziorvosi ellátásnál a szakrendeléssel szemben. Ezt nem „rendeleti úton” kellene megtenni, hanem a megfelelő ellátó szinteken az eszközállomány erőteljes bővítésével és korszerűsítésével, mind a diagnosztika, mind a beavatkozás/gyógyítás terén. Az ehhez szükséges eszközöket hazailag kell legyártani. Az így kiépült gyártó kapacitással a környező országokban export ajánlatokkal lehet megjelenni, az ottani egészségügy korszerűsítésére. (Ha mi nem tesszük meg, akkor ezt a lehetőséget más ország viszi el előlünk. Ugyanis, a következő EU-támogatási ciklusban ez is egy hangsúlyos támogatási téma lesz.)
Egy másik, hátrányunkból előnyt kovácsoló téma a helyi és távolsági közösségi közlekedés korszerűsítése. Az eddigi közlekedési infrastrukturális fejlesztések a vonalas létesítményekre koncentráltak – több-kevesebb eredménnyel. Ez a „hajó egy időre elment”. Jelenleg a közösségi közlekedés korszerűsítése a fő cél. Mivel a közösségi közlekedési eszközeink, úgy ahogy vannak, 90 %-ban elavultak, ezért ezek lecserélése a fő feladat – teljesen hazai gyártásban. Ez egyben megoldja a magas üzemeltetési költségek problémáját is. Az új eszközöknek különlegesen energiatakarékosaknak kell lenniük, ami a kis üzemanyag fogyasztással lehet elérni. Ez nemcsak kis fogyasztású hajtóművek kifejlesztését és gyártását jelenti, hanem könnyűszerkezetes vázszerkezet és karosszéria kialakítását is – a kötöttpályás járműveknél is (vasút, és városi villamos).
Tudom, hogy a gazdaságfejlesztési problémák felvázolásával, ill. a megoldási lehetőségek említésével a témában járatosak számára semmi újdonságot nem írtam le. A megoldási lehetőségekben lehetnek véleményeltérések, hiányosságok, de hát ez az írás nem egy komplett gazdasági program, hanem csupán egy, a figyelem-felhívások közül, amik rendszeresen – és láthatóan, hiába – próbálnák a gazdaság fejlesztését jó irányba befolyásolni. Egyetlen dologban különbözik (véleményem szerint) a többitől: abban, hogy azt is igyekszik tudatosítani, hogy a jó irányú gazdaságfejlesztés egyben erkölcsös is. Ugyanis kiemelten és határozottan az „élet árnyékos oldalán” lévők helyzetének a javítását teszi elsődleges célnak, a „nagyobb érdekérvényesítési képességgel” rendelkezőkkel, a „jobb módú emberekkel”, egyszerűen: a gazdagokkal szemben. Ha a szegények, az elesettek felemelését tartjuk elsődleges feladatnak, akkor semmiképpen sem lehet a fejlesztési célok közül kihagyni a szegények oktatásának-nevelésének kiemelt támogatását. Egy ország felemelkedésének a legerősebb hajtóereje a tanult, képzett, művelt lakosok arányának növelése. A Jézus-korabeli társadalom szerkezete, fejlettsége alapvetően más volt. ezért csak nagyon áttételesen magyarázható idézeteket lehetne idemásolni. De Jézus tanításának a szellemisége átvilágít a mai társadalom bonyolult szövedékén is.
Bármilyen jó egy gazdaságfejlesztési módszer, ha a fejlesztéssel egyidejűleg nem irtjuk ki annak parazitáit. Az egész Világgazdaságra kiterjedő áttekintésünk alapján meggyőződhetünk arról, hogy legyen bármilyen szigorú a törvénykezés, és annak végrehajtása, szigorúsággal, ellenőrzéssel nem elegendő a korrupció és annak bármilyen formája (pl. a nepotizmus) ellen küzdeni, ha a hiányos a demokrácia, az abból következő társadalmi átláthatóság (transzparencia). A korrupció a demokrácia-deficitből él, abban tenyészik, mint a dudva. A demokratikus rendszer alternatívája nem az anarchia, nem is a diktatúra, hanem a függési viszonyoknak valamilyen reinkarnálódása. Ennek a viszonyrendszernek a legtisztább megnyilvánulása Európában a feudális társadalmi rend volt. Bár ez a rendszer a már hivatalosan 200 éve kihalóban van, de minden centralizációs, hierarchikus, függőségi kísérlet során újjáépül, szinte kiirthatatlanul.
A korrupció melegágya az ilyen centralizált, hierarchikus (feudális) szerkezetű társadalmi formáció. Ugyanis, aki egy ilyen társadalmi szinten „uralkodik”, annak lehetősége van a közösség érdekeinek a kijátszására. Mivel az egész rend a lojalitáson (a felsőbbség iránti feltétlen hűségen) alapul, a pozíciójában feljebb levő az alatta levőnek a lojalitását különös kedvezményekkel vásárolja meg. Ha az egyik fokozat hűsége bizonytalanná válik, akkor az egész lojalitási piramis összeomlik. (Szép példákat mutat erre a történelem a diktatúrák látványos bukásakor. A felelősség fölfelé hárítása ilyenkor visszájára fordul – „parancsra tettem”.)
A korrupció az, ami – ha működni kezd – mindent tönkretesz a környezetében. A korrupció által okozott kár nem elsősorban a korrupcióban érintettek által eltulajdonított javakban mutatkozik meg, hanem abban, hogy amit a korrupció által kísért formában valósítanak meg, az a szükségesnél drágábban és a követelményeknél rosszabb minőségben készül el. Ezért ahol akár csírájában is megtalálható a feudális jellegű társadalmi struktúra, ott rövidesen megjelenik a korrupció is. Ezért irtsuk a „dudvát” már írmagjában is!

Erős korrekció
A legutóbbi bibliaórán az „Erkölcsös gazdaságfejlesztés” címmel készült előkészítő anyag apropóján beszélgettünk. Már korábban, többeknek jeleztem előre, hogy attól félek: már a téma címe is esetleg ellenérzéseket fog támasztani. Előérzetem teljes mértékben bevált. Eleve kifogás alá esett a gazdaság erkölcsössége, mint teljesen össze nem illőfogalmak. Hasonlóképpen kritika tárgya lett a fejlődés, fejlesztés, mint nem erkölcsi kategóriák. A hozzászólásokon felmerült, hogy igen kevés a hazai mozgástér, mert a nemzetközi tőke a profit-maximálás érdekében a gazdaságilag kisebb érdek-érvényesítési képességgel rendelkező országokat durván kizsákmányolja. Ezért a bankok által képviselt erőfölénnyel szemben csak következetes harccal lehet fellépni. De a gyengébb (kisebb) államokkal szemben nyíltan érvényesítik akaratukat. Mint pl. Görögországnál, ahol először olcsó hitelekkel gúzsba kötötték, majd a kamatos kamatok önkényesen nagyra emelésével rákényszerítik, hogy az így irreálisan megemelt adósság fejében adják át az állami tulajdonú vállalatokat. Országunk is az EU támogatás hátulütőit kénytelen elszenvedni, mert az EU csak olyan projekteket támogat, ami az érdeküket érvényesítő gazdag államoknak előnyös. Csak olyan projektek megvalósítását támogatja, ahol a gazdag országok termékeit kell megvennünk, így teremtve új piacot maguknak. Így a pótlás, szerviz, bővítés eszközei is az ő kezükben maradnak. Míg a saját támogatott beruházásaiknál semmi esélyt nem adnak a magyar mérnököknek, addig megkövetelik, hogy a hazai beruházásoknál legalább azonos lehetőséget adjunk a támogató ország mérnökeinek. A vámmentesség örvén szabadon szállíthatják hozzánk a hulladékainkat, míg gondosan vigyáznak, hogy csak az általuk minősített árut exportálhassuk hozzájuk. Vannak egyes kisebb (pl. a balti) országok, amelyek látszólag jobban fejlődnek a többinél, de nyilván azon az áron, hogy teljesen a nemzetközi tőke befolyása alá kerültek, ezért előnyük csak látszólagos, gazdaságuk nem megalapozott, tejesen ki vannak téve a világgazdasági viharoknak.
Lehet, hogy amit leírtam, nem teljesen pontos, nem eléggé részletes, de ahogyan meg tudtam jegyezni, igyekeztem a lehető legjobb tudásom szerint írásban is rögzíteni. A hozzászólásokból, észrevételekből jól látszott, hogy ki mindenki hibás a jelenlegi gazdasági helyzetért. Az is hallható volt, hogy akinek jól megy, azt a speciális helyzete predesztinálja erre. Nálunk pedig jól mennek a dolgok, mert jó az irány, csak a korábban szükséges javítások, korrekciók késleltetik a nagyobb léptékű előrelépést.
Csak hálás tudok lenni az eddigiekből következő felismerésért. Feltűnt nekem, hogy az elhangzott véleményeket mind egyfajta hárításként is lehet értelmezni. Analógiája a paradicsomi jelenet Ádámmal és Évával, amikor az Úr megkérdezte: Ki evett az almából? A rossznak soha nincs gazdája. Kell-e, lehet-e valamit tenni? Vagy csak egyáltalán mondani? Elpusztíthatatlan optimizmusomból kifolyólag (ami a mennyei Atya Kifogyhatatlan irgalmába kapaszkodik) azt mondom: Minden erőnkkel az evangéliumi parancsok e-földi érvényesítésén kellene dolgoznunk.
Tehát: ha kevés a gazdasági mozgástér, akkor teremteni kell. Ha nincsenek külföldi erőforrások, akkor a hazai erőforrásokat kell kikényszeríteni. Miből? Hogyan? Progresszív adóval, egy értékhatár felett a nyugdíjasokra is érvényesítve. Aztán vagyonadóval, az eléggé ki nem használt vagyontárgyakra. Ne csak szájjal legyünk keresztyének! És mire? A mélyszegénységben élők felemelésére, helyzetbe hozására. Az oktatás, a nevelés, a képzés színvonalának emelésére.
A kutatásra, fejlesztésre. Gyártmány- és gyárfejlesztésre. Mindez célzottan, kiemelt, jól kiválasztott területekre. Természeti, klimatikus adottságok kihasználására. Mindezt nem politikusokra, hanem a szakterületükben kiválóan járatosakra bízva. Megint több az utópia a szövegemben, mint hasznos. De teljes nyugalommal tehetem, mert, sajnos, az adózásnál garantáltan megbukik az egész, mert mindenki csak a szájával hajlandó áldozatokat hozni. Ezzel szerintem ezt a témát le is zárhatjuk.