Közelednek a képviselőházi választások. Mindössze 7-8 hónap, és itt van a nyakunkon. És mindez kampánnyal jár, ami a lakosság szemének és fülének kéretlen, rendszeres zaklatásával jár. De legalább a lakosság helyzetének, életszínvonalának, közérzetének javulását is hozná! Sajnos, az utóbbi évtizedek átlagát nézve, erre nem sok reményünk van. De miért is várnánk szebbet, jobbat, mint eddig? (Legalább is, ezen a tájon.) Az általánosan terjesztett szöveg szerint a nép választja meg, hogy az adott időben, melyik formáció fog a legjobban kormányozni. De a nép nem tudja, hogy a „kínálatból” melyik mond igazat. Azt talán látja, hogy akik addig kormányoztak, azoknak hogyan sikerült. De azoknál is működik az erős kimagyarázkodás, hogy ami nem sikerült eddig, az mind a kiszámíthatatlan és gonosz környezet műve. Így aztán a választásra felkínálkozókról nem lehet tudni, mit tudnának produkálni az elkövetkező ciklusban. És a „képviselők”? A választók nem ismerik őket. Hogy ki, melyik választókerületben indul, azt a pártközpontban döntik el. Ez még a demokrácia hazájának tartott Angliában is így van. A kijelölésnél nem a szakértelem, hanem a pártközpont iránti lojalitás a döntő szempont.
Akkor, hogyan lehet, hogy egyes államokban rendre a többé-kevésbé jól kormányzó formációt választják, míg a szerencsétlenebb országokban sorra kutyaütőket „választanak”? Ennyire gyenge szellemi képességűek az ilyen országokban a választók? Korántsem, csupán a mi vidékünkön nincs megfelelő választék a választásra magukat felajánlók között. Ez is olyan, mint az angol gyep: évszázadokig kell ápolni, és akkor az igazi. Akkor szenvedjünk további 200 évet? Régen volt a cenzus intézménye. Olyan embereknek engedte meg a „közéletben” való részvételt, akik gazdaságilag függetlenek voltak, családjuk több nemzedéken keresztül feddhetetlenül viselkedett, és a közéletben való részvételi szándékuk kinyilvánítása esetén tekintélyes összegű kauciót tettek letétbe.