Közeledik a reformáció félezer éves (szemi-millenáris) jubileuma. Egyre szaporodnak a megemlékezések, híradások az ünnepi előkészületekről. Aktuális lehet, ha kevésbé magas körben is elővesszük a témát, hiszen félezer év éppen elég idő ahhoz, hogy „lefújjuk a port” a régi történetről. A történelem tanúsága szerint Luther tételei a maga korában már régen nem számítottak újdonságnak. John Wyclif oxfordi professzor, aki elsőként fordította le nemzeti nyelvre a Bibliát, már Lutheréhoz hasonló egyházi reformokat sürgetett. Tanait Oxfordban tanuló prágai diákok vitték Csehországba, ahol Ján Hus, a prágai egyetem professzora, Wyclif tanításait továbbfejlesztette. Amikor a konstanzi zsinaton (magyarosan írva) Husz Jánost megégették, a cseh rendek és a prágai polgárok a huszita reformáció mellé álltak. Elkezdődtek a huszita háborúk, amik gyakorlatilag csak a harmincéves háború végével fejeződtek be. Érdekes módon Husz és Luther fellépése között nem lehet semmilyen hatás-kapcsolatot találni. Sőt, Luther a maga korabeli huszitákat – a maga sajátos stílusával – „rablóknak és gyilkosoknak” nevezte. Határozott összefüggést Zwingli és Luther fellépése között sem lehet kimutatni. Bár „tudtak egymásról”, mindegyik a saját egyéni felismerését követve lépett fel tanításával. Amint Luther mondta: „Más lélek van bennünk.” De akkor a változás igénye mintegy a „levegőben volt”.
Hogy tovább tudjunk lépni, néhány sort kell szentelnünk a „korai” és a „nagy” reformátorok felismeréseinek, megvilágosodásának, ami az általuk indított mozgalmak karakterét mind a mai napig meghatározza. Ha ezt a felsorolást elvégezzük nem szabad elfeledkeznünk két korai elődjükről, Peter Waldról és Assisi Szent Ferencről. Mindketten az Evangélium hatására arra a felismerésre jutottak, hogy az Egyház nagyon messze került Jézusnak a szegénységről szóló tanításától. Csak amíg Wald elsősorban a klérus gazdagságát, pazarlását kárhoztatta elsősorban, követelve, hogy példát mutassanak a híveiknek a szegénységben, addig Szent Ferenc (egy gazdag kereskedő fia) a személyes példamutatást tartotta követendőnek. Így, míg Wald konfliktusba került az egyházi hatóságokkal (és azon keresztül az egész uralkodó osztállyal) addig Ferenc kezdeményezése, követőinek (szokatlan) életvitele nem kavarta fel a társadalom rendjét. Bár Ferenc is mindenki számára hirdette a szegénység krisztusi követelményét, ezt nem erőszakosan akarta keresztülvinni, hanem kinek-kinek a személyes megtérése által. A szegény néprétegek szegénységének követendő például állításával némiképpen enyhítette azok (evilági) kilátástalanságát. Mivel mindez nemcsak hogy ártott volna az egyháznak, hanem csökkentette a vagyoni különbségek miatt fennálló feszültséget, III: Ince pápa jóváhagyta Szent Ferenc (alapvetően laikusokból, tehát, nem egyházi személyekből álló) szerzetesrenddé alakulási kérését. Az Egyháznak ez az intézménye nem tudta ugyan az egész egyházat megreformálni, de sok helyen, pl. a török megszállás alatti területeken, az egyszerű egyháztagoknak a hitben való megmaradását tette lehetővé a minden körülmény között is működő áldozatos munkájával.
Wicklif alapvető felismerése – az Evangélium hatására – elsősorban ugyancsak az Egyház világi elkötelezettsége, gazdagsága és Jézusnak a szegénységről, a vagyonról szóló tanítása közötti ellentmondás volt. De mint egyházi személy (hiszen oxfordi professzor volt) elsősorban az Egyház megreformálását tartotta fontosnak. Mivel Ferencnél képzettebb volt, látta, hogy milyen ellentmondás van az akkori Egyház és Jézus hagyatéka között. mindezt kifogásolta a hierarchiában, a liturgikus gyakorlatban (az Úrvacsorában) és sok másban is. (De nem talált sem egyházi, sem világi körből érdemi támogatóra, sőt felismerései miatt a környezetétől is egyre jobban elszigetelődött, jelentősége, hatása egyre csökkent.) Egyedül az elszegényedett gazdálkodóknál talált támogatásra (lollardok) akiket az Isten és ember előtti egyenlőséget hirdető tanítása fogott meg. Ez a mozgalom a puritánok alatti, 17. századi angol forradalomig, mint egy búvópatak, az angol társadalom hátterében állandóan jelen volt. Husz János ugyancsak képzett egyházi személy volt, a prágai egyetem professzora, és Wicklif tanításaiból elsősorban az Egyház korabeli gyakorlatának a kritikája ragadta meg. Legelsőnek a mise akkor már általánossá vált gyakorlatát, az „egy szín alatti áldoztatást” kifogásolta, mint a Szentírással ellenkezőt. A laikusokra, elsősorban a prágai polgárokra gyakorolt hatása miatt az egyházi felsőbbség „bekeményített” és egészen a császárig vitték a konfliktust. Bár Zsigmond császárnak „nem fűlt a foga” az ilyen témában való állásfoglaláshoz, az egyházfők kényszerére Huszt, mint eretneket megégettette. Ezzel az Egyház lojalitását kívánta megnyerni a választófejedelmek nagy részével való hatalmi harcban. Nyilván nem is sejtette, hogy egy közel 250 éves háborúskodás magját ültette el evvel.
Luther esete – bár némi hasonlóságot látszik mutatni a leírt előzményekkel – mégis egyedi. Mindjárt az elején ki lehet jelenteni: Luther nem akarta az Egyházat megreformálni, ő egy „botcsinálta” reformátor volt. Nézzük először mitől ered, és miben áll az ő megvilágosodása. Luther apja az igen szerény környezetéből nagy akaraterővel, szívóssággal igyekezett kitörni. Fiát áldozatok árán is taníttatta, maga pedig egyszerű munkásból vállalkozó polgárrá küzdötte fel magát. A fiatal Márton jó eszű, szorgalmas tanuló volt, de lelkileg igen érzékeny fiatalemberré vált. Olyannyira, hogy egy igen közeli villám-becsapódás hatására megfogadta, hogy Isten szolgálatát választja. Apja nagyon ellenezte elhatározását, mert nehezen kiküzdött társadalmi pozíciójának folytatását várta el tőle. Végül mégis a fiatalember vágya teljesült, apja beleegyezett a szerzetesi hivatás-választásába. Mikor viszont apja látta, milyen jól halad tanulmányaiban, megbocsátott neki, sőt teológiai doktorátusa őt is büszkévé tette. A szerzetesi közösségben Luther jól érezte magát, sőt egyre komolyabban vette hivatásának lelki oldalát. Érzékeny lelkivilágával vonzódott az aszkézis felé. Túlzottnak tartott lelki aggályoskodása miatt lelki vezetője többször megrótta. Amikor a fiatal teológiai doktort kinevezték az akkor frissen alapított wittembergi egyetem tanárának, kikerülve lelki vezetőjének kontrollja alól, aszkétikus életvitele még határozottabbá vált. Miközben igen sikeres teológiai oktatóvá és elismert prédikátorrá vált, szinte elviselhetetlen körülmények között élte aszketikusnak szánt életét.
Aszkézise ellenére állandóan tele volt lelki aggályokkal a szerinte leküzdhetetlen bűnös hajlamai miatt. Egészen addig, amíg Pál apostolnál rá nem talált a „megoldásra”: nincs veszélyben az üdvösségünk, ha elfogadjuk Isten ingyen adott kegyelmét, amelyet Krisztus keresztáldozata biztosít számunkra. A felismerés hatására Luther aggályoskodása eltűnt, és ennek hatására hatalmas energiával vetette bele magát az őt hallgatók „felvilágosításába”. És ekkor „ütött be a bomba”. Tudomást szerzett arról, hogy egy vándor-prédikátor, érseki felhatalmazás alapján, bizonyos díj megfizetése esetére oklevéllel garantálja a pénzbeli megváltással kijelölt megholt lelkek purgatóriumi tartózkodásának lerövidítését. Luther azt is megtudta, hogy az érsek pápai felhatalmazással cselekedett. Mindez teljesen keresztülhúzta az Isten ingyen kegyelméből való üdvözítéséről tett „felfedezésének” az érvényességét. Meg kell itt jegyezni, hogy Tetzel, az igazolásokat árusító vándorprédikátor nem az üdvözülésről, hanem a purgatóriumban töltött időről szóló igazolásokat adott. (1Kor3, 10-15) Luther nem is ezen „akadt ki” hanem azon, hogy a pápai bulla szerint mentességet a szentek „fölös” jótettei alapján árusítják. Akkor, amikor mindenki, legyen az szent, vagy gonosztevő, Isten ingyen kegyelméből részesül, nem lehet fölös jócselekedetekről beszélni.
A folytatást ismerjük: amint mondják: „szó, szót követett” és a helyzet a kölcsönös kiátkozásig súlyosodott. Luthert csak az egyetemi tanár-társainak kis csapata támogatta és az egész egyházi hierarchia szembeszállt vele. Luther is a máglyán végezte volna, ha nem áll mellé (Bölcs) Frigyes szász választófejedelem. De Frigyes „bölcsen” felismerte, hogy ha ő is szembeszáll a hierarchiával, akkor a hatáskörében levő egyházi javakat „államosíthatja”, ezzel hatalmát számottevően növelheti. Ettől kezdve a lutheri reformáció két ágon futott tovább. Az egyik a teológiai, aminek eredménye egy önálló egyházszervezet lett, és egy „világi”, ami megosztotta Németországot. Később Luther tanítását követték a skandináv országok fejedelmei is. (Nyilván hasonló meggondolásból, mint azt Bölcs Frigyes tette.)
Luther ereje személyes, egzisztenciális élményéből táplálkozott, míg – félezer évről visszatekintve – úgy tűnik, hogy az elő-reformátorok ésszel mérték fel az Evangélium és az akkori egyházi valóság közötti torzulásokat. Hasonló volt a helyzet a Zwingli. ill. Kálvin által elindított reformációban is. Az ész-érvek domináltak a személyes megigazulás-élmény helyett. Luthernek, hogy a saját, egzisztenciális élményét mások számára is érthetővé, elfogadhatóvá tegye, hatalmas teológiai érvrendszert kellett felépítenie. Ennek ellenére, úgy látszik, korának „reneszánsz” életérzését nem tudta gyökeresen megváltoztatni. Az uralkodók és a polgárok nem változtak meg (nem tértek meg) korábbi életvitelükből. Ennek ellenére a katolikus egyház által kiprovokált változások folyamatosan tágították a szervezeti, vallásgyakorlati rést a „lutheránusok” és a „katolikusok” között.
Luther maga, személyesen, életében mindvégig katolikus pap maradt, kivéve a megnősülését. Mindenképpen szerencse volt számára, hogy ismerősei, barátai „megnősítették”, különben – addigi aszketikus életmódja miatt – legalább 10 évvel hamarabb halt volna meg. Luther, további életében, jókedvű, extrovertált emberré vált. Bár állandóan jelen volt életében a megváltottságnak a személyes élménye, de felszabadulva a korábbi állandó bűntudat szorításából, energiáit teljesen tanítói hivatásának tudta szentelni. Nemcsak szóban tanított, hanem rengeteget írt: vitairatokat, hittant (kátét) és teológiai munkákat. „Mellékesen” a Szentírást is lefordította, ezzel megalapozva a német irodalmi nyelvet.
 Bármilyen furcsának tűnik, de lelkiségben Assisi Szent Ferencet látom legközelebbi elődjének. Ugyanis Ferenc volt az, aki az Evangéliumot megismerve, a saját életét – és elsősorban a sajátját – feltette az Örömhír szolgálatára. Ferenc (korának gyermekeként) elsősorban Jézus szegénységi felhívását vette magára, személyes, egzisztenciális parancsként. Márton testvért viszont (szerzetesként) a parancsok teljesíthetetlensége és az azokból való szabadulás élménye kötelezte el egész személyiségében az Örömhír szolgálatára. Márton testvér híres teológiai tanárként, ”közéleti személyként”, megmaradt Krisztus egyszerű szolgájának. A körülötte folyó, teológiaiból hamar politikai, hatalmi küzdelemmé fajuló kavargásból egyre jobban kimaradt. A teológiai diplomáciában Melanchton, az egyházszervezeti kérdésekben pedig Bugenhagen vette át a szerepét.
Az új felekezet, amit hamarosan Evangélikus Egyháznak kezdtek hívni, kezdett visszasüllyedni a formális vallásosságba. De jött egy reformáció a reformáción belül: a pietizmus. A formális vallásossággal szemben ismét megváltottság életérzésében találta meg a hitgyakorlatának alapját. Nem a „hagyományos” vallásosságot, hanem az egész életvitelt is átszövő Krisztus-követést szorgalmazta. Ez a mozgalom – bizonyos formális túlzásai miatt – hamarosan „hajótörést szenvedett a racionalizmus és a felvilágosodás szikláján”. Érdekes módon, a protestánsokkal szinte egy időben, a katolikus egyházban is elindult egy lelki megújulási folyamat, elsősorban Loyolai Szent Ignác követőinek hatására. Természetesen ezt is „derékba törte a racionalizmus sziklája”. Az Egyház egyik felekezete sem tudott az óta ebből a „hajótörésből” magához térni: az Egyház a keresztény kultúra perifériájára szorult. Egy új „reformáció” már nem elég, mindent a nulláról kell elkezdeni, pedig a Világ ma még jobban várja, mint bármikor korábban, „az Isten fiainak a megjelenését”.