Mikor Izrael az egyiptomi fogságból a remélt kánaáni hazába való vándorlás során néppé, önálló társadalommá kezdett válni, jelentkeztek a minden társadalomnál előforduló társadalom-ellenes tettek is. Az Örökkévaló – Mózesen keresztül – szabályokat adott a népnek. Ahogyan finomodott, strukturálódott a társadalom szövete, úgy vált egyre részletesebbé a tiltások és kötelezettségek törvénytára. Mint minden, korabeli társadalomban, természetesen a tiltások voltak többségben. (A törvények nagy hasonlóságot mutattak a mezopotámiai törvénytárral, amelynek egy kiváló összefoglalása található a legendás babilóniai király, Hamurabi törvénytárában. Ezt több példányban is elkészítették, és a birodalom nagyobb városaiba küldték szét a király fekete gránitból faragott szobrára vésve. Ennek egy megmaradt példája látható a berlini Bode-muzeumban.)
A törvényes rend betartásáról és betartatásáról gondoskodtak, a már a hosszú vándorlás idején megszervezett „rendészeti és igazságszolgáltatási megbízottak.” A kárt okozó cselekedetek igazságszolgáltatása lehetőleg a kárpótlást részesítette előnyben. Amennyiben a kárpótlás nem volt megoldható, úgy a megtorlás került a törvénybe. (Szemet, szemért.) Ha ez sem volt lehetséges, a helyettesítő büntetést kellett alkalmazni. Ezt nevezik egyszerűsítve áldozathozatalnak. Ilyenkor a megtorlást egy ártatlanra („civilizáltabb” társadalmakban egy állatra) helyezik át, aki/amely a tényleges bűnös helyett fizet az életével. Mivel – a bűnös szempontjából – ez egy nagyon „egyszerű és olcsó” megoldás az idők folyamán ez vált általánosabbá. Ha feltételezzük, hogy az Örökkévaló felé is valamilyen kárpótlást kell tenni, akkor kézenfekvőnek látszik, hogy (állat) áldozat hozatalával kérem a bocsánatát. Mivel az Örökkévaló a hozott áldozati állatot nem tudja hasznosítani (pl. megenni) ezért azt meg kell semmisíteni, azaz egészen el kell égetni. (Az egészen elégetést görögül cholokausztosznak nevezik. A hellén-római vallásban az áldozatot „bemutató” papok képviselték az istenséget abban is, hogy a feláldozott állatok húsát megehették, majd mikor már az áldozati hús mennyisége nagyon elszaporodott, akkor akár el is adhatták azt.)
Visszatérve a „törvényszegés, bűn, büntetés” témaköréhez, megállapíthatjuk, hogy az izraeli közgondolkodásban megerősödött az a vélekedés, hogy a törvényszegés elsősorban nem a társadalom másik alanya, ill. a társadalom egésze ellen történik, hanem a Törvény hozója, tehát az Örökkévaló ellen történik. Ez a szemlélet jól látszik a tékozló fiú példázatában, ahol a megtérő fiú azt mondja „Vétkeztem az Ég ellen és ellened atyám!” A mennyei Atya elleni vétket pedig nem lehet kárpótolni, mert nem egy kategóriába tartozunk. Így visszatértünk az áldozathozatal atavisztikus (ősi) szemléletéhez, ahol a természetfeletti (természeten túli, transzcendens) erők/események elleni védelmet, feltételezett haragja elleni védelmet/feloldozást az ember már a legősibb időben is valamilyen áldozathozatallal igyekezett biztosítani.
Ez a dilemma már Izrael életében is konfliktushelyzetet okozott. A Törvény őrei, a papok (és az írástudók) az törvényes elégtétel, az áldozathozatal pártján álltak, míg a próféták, akik az Örökkévalóval élő kommunikációs kapcsolatba is tudtak időnként kerülni, az Örökkévaló nevében inkább azt hirdették: „Nem gyönyörködöm a véres áldozatokban.” A kérdés az, megköveteli-e mindenáron a véres áldozatot a bűnökért az Örökkévaló, vagy a bűnbánat, a lehetőség szerinti elégtétel adása, és főleg a megváltozott viselkedés (a megtérés) az elegendő az Örökkévaló irgalmához? Amióta Izrael népe számára nincs lehetőség az (állat)áldozat bemutatására, kénytelen „csak” az Örökkévaló bocsánatát kérve, bűnbánattal Hozzá fohászkodni.