Van egy témánk: Felelősség a testünkért. És ha betegek lettünk? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, nézzük meg, mit mondanak erről az evangéliumok. Adjuk meg ehhez az alaphangot Mt4, 16-17-tel, ill. 23-mal: „A nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál árnyékában laktak, azoknak világosság támadt.” Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” …Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát és gyógyított mindenféle betegséget a nép körében. Mi volt az evangélium, amit hirdetett? (Mt5, 1-től a 8. fejezet végéig.) Azzal kezdte, hogy kik boldogok. És gyógyított. A tanítványainak is hatalmat adott, hogy gyógyítsanak. (Mt10, 1) És hogy „elközelgett a mennyek országa” (Jézus tanítása által.) Nem mindenki örült Jézus szavának és tetteinek. (Mt12, 14) De Ő csöndben tovább gyógyított és hirdette az evangéliumot, Mt12,15-21) A farizeusok már azzal vádolták, hogy az ördöggel cimborál. (Mt12, 22-24) Jézus a válaszában a Szentlélek elleni bűnt olvasta a fejükre. (Mt12, 25-32) Erre Jézus Most már nyíltan is fellépett az Ő evangéliuma programjával: „Ma teljesedett be az Írás fületek hallatára.” (Lk4, 16-30) Itt Ézsaiást idézve áll a legtisztábban, hogy mi az Ő örömhíre: „hogy evangéliumot (örömhírt) hirdessek… a szegényeknek… a foglyoknak… a vakoknak… a megkínzottaknak.” A (tanítványaira nézve) mondta: „Boldogok vagytok… (Lk6, 20-23) Aztán kiosztotta a gazdagokat: „De jaj nektek…) Jézusnak állandósultak a konfliktusai a vallási vezetőkkel, ahogyan a negyedik evangéliumban olyan tömören meg van fogalmazva: „saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” Hiába gyógyította a betegeket számolatlanul, senki nem fogadta be az Örömhírt, ami hirdetett. Jézus látta, hogy bármit mond és tesz, nincs igazán megtérés, a népnek is csak a gyógyítás és a kenyérszaporítás kell. Jézus költőien fejezte ki magát: „Furulyáztunk nektek…” Mt11, 16-24) Azontúl elsősorban csak a tanítványainak szólt nyilván (érethetően). (Mt13, 10-17) A rajongó tömegnek pedig az Ítéletet hirdette. (Lk11, 29-32) Elborzad, látva a folytatást. (Lk12, 49-53) És eltávozása előtt? Már szó sincs a gyógyításról, csak az evangélium hirdetéséről, mégpedig „minden nemzetnek”: Bizonyítást nyert, hogy a gyógyítás és a hit csak kivételes személyeknél köthető össze. Mint a Szamáriai leprásnál. (Lk17, 17-18)
Tehát, a gyógyítás (erkölcsi) felelőssége ránk hárul. A 19. századig a keresztyének (elsősorban egyes betegápoló szerzetes-rendek) úgy-ahogy igyekeztek eleget tenni, Jézus nevében, a betegekkel kapcsolatos kötelességüknek. A 19. sz. végén (először Poroszországban) állami kézbe vették a betegek ellátását, amit a jövedelemmel rendelkezők járulékaként szedtek be. Ez a módszer terjedt el a világ nagyobb részén. (Utoljára tavaly az Egyesült Államokban.) Ahol ez gyökeret vert, ott tudatosult, hogy a gyógyítás közösségi kötelesség, nem pedig csak a gazdagok kiváltsága, ill. egyes szamaritánusok „kegyes cselekedete”. Ami megvalósult, az Jézus szándéka szerinti dolog. De, mint minden ilyen hatalmas szervezet, időnként megújulásra szorul. Úgy gondolom, hogy a hatékonysága (nálunk) nem „optimális”. Összehasonlítva más, külföldi szervezetekkel, nagyon sokat lehetne, kellene javítani rajta. Nem (csak) az anyagi erőforrásokon múlik. Elsősorban anyagi és presztízs érdekekbe ütközött minden változtatási kísérlet, ami az elmúlt évtizedekben elindult – volna. Kérjük az irgalmasság Urát adjon bátorságot és tisztánlátást az elkerülhetetlen dolgok végrehajtására!