A mennyei Atya paradigma-váltása

Jézus, kereszthalála előtt, amig Izrael  tanitójaként működött, röbbször kijelentette, hogy küldetése „Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,24). Feltámadása után viszont azt parancsolta tanitványainak, hogy „tegyetek tanitványokká minden népet” (Mt 28,19). Ha megnézzük a párhuzamos igehelyeket, láthatjuk, hogy Jézus következetesen képviselte a megfelelő időszakokban az egyik, ill. a másik álláspontját. Például a földi tanitói időszakában tanítványait is csak Izrael házának juhaihoz küldi (Mt 10, 5-6). Összehasonlítva a zsidók által lakott településeket a pogányok által lakottakkal, kitűnik, hogy Jézus csak a zsidók városaiban tett csodákat. (Jaj neked Korazin… Mt 11,20-24) Jézus programja (kompetenciája) az elfogatása előtti időszakban – úgy tűnik – csak Izrael házához szólt. Jézus programja Isten Örömhírének (az evangéliumának) Izrael népéhez szóló hirdetése volt. (Mt 11,4-5) Ennek az első lépése volt az elesettek gyógyítása és az Örömhír hirdetése, ami a szöveg-vonzatokból úgy látszik, hogy Isten országának (földi hatalma nyilvánvalóvá válásának) közeli eljövetelét jelentette. (Mt 10,7) Bár Jézus előre megmondta, hogy Isten országának eljövetele előtt a tanítványoknak sok üldöztetést kell elviselniük. Hiszen Jézus magáról is tanúsította, hogy szenvednie kell, meg is ölik, de harmadnapon feltámad. (Először Mt 16,21.) És az eredeti program szerint az Emberfia rövidesen eljön dicsőségben. (Mt 10,23/b) Később még többször megerősítette: „Bizony mondom nektek, vannak az itt állók közül némelyek, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országával.” (Mt 16,28). Vagy máskor: „Nem múlik el ez a nemzedék…” (Mt 24,34)

De miért vélekedett igy?

  kérdésre a választ az a jelenet adja meg, amikor Jézus a názárerti zsinagógában tanitott. Jézus azzal adta vissa a felolvasott tekercset: „Ma teljesedett be ez az Irás a fületek hallatára.” Ezt akár Jézus tanitói programbeszédének is lehet tekinteni. Ha megnézzük a Jézus által felolvasott rész szövegkörnyezetét, egyértelműen látható, hogy az ószövetségi próféta Izrael megtérését jósolja a Szabaditó által. A prófécia e része szerint: látva Izrael megtérését, a Föld népei „jönnek világosságodhoz” (Iz/Ézs 60,3). Akiknek Jézus a kiválasztott Irás-részt felolvasta, nyilván ugyancsak ismerték a talán akkor fel nem olvasott megelőző részt. Tudták tehát, hogy Jézus Izrael megtérését hirdeti, és azt is, hogy Izrael megtérésén keresztül várja-hirdeti a Föld többi népének a megtérését. Tehát Jézus, életének ebben a (tanitói) időszakában nem csak Izrael megtéréséért működött, hanem Izraelt, mint a mennyei Atyához vezető népet akarta elsőként megtéritrni! De Jézus többszörösen csalódott Izrael népében, pontosabban azokban, akik Izrael vallási vezetői voltak.

Jézus tanitói programja

Az eredeti program szerint Jézus azt várta, hogy „Izrael elveszett juhai” Isten irántuk való szeretetének kinyilvánítása (elsősorban a Jézus által tett csodák) hatására, követve tanítását, megtérnek. De ehelyett többször el akarták veszejteni, kezdve saját hazáján, Názáreten (Mt 13,53-58) Már Keresztelő Jánossal kapcsolatban is kifakadt azon, hogy bárhogyan hirdetik Izrael fiainak Isten üzenetét, nem fogadják be. (Mt 11,16-19) Bezzeg, amikor találkozott a pogányok képviselőivel, azok sokszor megszégyenítették Izrael fiainak hitét. (Mt 8,10-12) Még a saját tanítványai is folyton értetlenkedtek. (Mt 15,16, 17,17) Jézus összehasonlítva Izrael érzéketlenségét a pogányokkal, azokat sokkal könnyebben megtéríthetőnek látta. (Mt 11,21) Pedig Jézus a tanító időszakának vége felé is Izrael népét tartotta küldetése fő céljának, hiszen még az utolsó ítéletnél is központi szerepet adott nekik. (Mt 19,28)

Jézusnak nagyon fájt,

hogy Izrael népe – különösen a farizeusok és az írástudók – nem fogadta be őt és tanítását. (Mt 23,37-39) Jézusnak a Törvényt átértelmező szavait („de én azt mondom nektek”) a Törvény megtagadásának tartották. Jézus Izrael elutasító magatartása miatt levonta a konzekvenciát: Isten elveszi Izrael népétől Isten országának örökségét és a pogányoknak adja. (Mt 21,42-44) Érdemes megjegyezni, hogy míg Máté az evangéliumában a Lukácsnál szereplő „Isten országa” kifejezést (valószínűleg a zsidó-keresztény olvasóinak érzékenysége miatt) a „mennyek országa” kifejezésre változtatta, ebben a szöveg-részben Máté is Isten országát említi. Ezek után nem meglepő Jézusnak feltámadása után mondott szavai: ”Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Mindezt Isten markáns paradigma-váltásának is fel lehet fogni: ekkor, a Jézus által felkínált főszerepből Izrael népe kiesett, Isten hívó szava ezentúl minden népnek egyformán szól.
A szentírási részekből eléggé jól látható az ellentmondás Izráel vallási vezetői és az egyszerű nép között. Két esetet kivéve az egyszerű emberek nem fordultak szembe Jézussal, amikor tett, vagy mondott valamit, hanem inkább tisztelték, csodálták. A két kivételes eset igen jól érthető. Így Názáretben  a falujabeliek – érthetően – felháborodnak azon, hogy az általuk jól ismertnek vélt Jézus, József fia messiásnak, vagy legalábbis prófétának jelenti ki magát. Máskor pedig, amikor Jézus a gadarai megszállottból a közeli disznó-kondába űzi ki a gonosz lelkeket és erre a disznók a tóba rohanva belefulladnak, a disznók tulajdonosait ez méltán háborítja fel.

Izrael vezetői

viszont rendszeresen belekötöttek Jézusba, amikor alkalmuk adódott rá. Tehát amikor Jézus arról szólt, hogy Izrael nem ismerte fel benne a mennyei Atya küldöttjét, akkor – feltevésem szerint – a farizeusokra és az írástudókra értette szavait. Ők ismerték az Írást, nekik kellett volna felismerniük, kicsoda valójában ez a názáreti ács. Meg tudom érteni viszont ellenkezésüket, hiszen Jézus következetesen szembe ment a Törvény előírásaival és a normális, józan ésszel. Normális dolog-e az, ha valaki az ellenség szeretetére, a vagyonom szétosztására szólít fel és nem követi betű szerint a szombatra vonatkozó előírásokat? Ha aztán végül elismeri, hogy Isten fia, akkor valóban méltó a legsúlyosabb büntetésre! Izráel mélyhitű, vallásos fiai tehát kivetették maguk közül azt, aki szerintük semmibe vette a Törvényt. Isten akaratával Izrael vezetői nem először szálltak szembe. A népnek már egyszer bűnhődnie kellett, amikor a vezetők engedetlensége miatt a népet Babilonba hurcolták. Akkor Isten megkönyörült rajtuk, és miután kihaltak az engedetlenek közülük, visszaengedte őket Izrael földjére.

Jézus programja a feltámadása után

A Szentirás szerint: „…és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között…” (Lk.24,47), „…erőt kaptok… és tanúim lesztek… a föld végső határáig.” Továbbá: (Ap.cs.1,8), „…menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet… (Mt.28,19), „Nem rátok tartozik, hogy megtudjatok olyan időpontokat, vagy alkalmakat, amelyek az Atya a maga kizárólagos hatalmával állapított meg. (Ap.cs.1,7).
Jézusnak a feltámadása utáni programjának tekinthető néhány, rendelkezésünkre álló idézetből az alábbiakra lehet következtetni: (1) Jézus letett Izrael – közeli időben megvalósuló – megtéréséről, de nem mondott le az általa hirdetett evangélium terjesztéséről, és Izrael elfordulása miatt ezután már az egész világra kiterjedően. (2) Programja ezután nem Isten országának közeli megvalósítására szól, hanem a tanúságtétel arról, amit Jézustól hallottak, Jézussal járva tapasztaltak és nem utolsó sorban, tanúságtétel Jézus haláláról és feltámadásáról. (3) Jézus nem adott a tanítványainak megbízást sem a hozzá hasonló méretű, tömeges gyógyításra, sem élelmiszer-szaporításra, tehát (4) a megbízásuk a tevékeny szeretet, a feltétel nélküli megbocsátás (irgalom) és a halál utáni örök élet evangéliumának hirdetésére szólt. (5) Hangsúlyozottan elhárította a tanítványoknak az utolsó ítéletre vonatkozó kérdését, mondván, hogy ez a mennyei Atya kompetenciája. (6) Végezetül: hogyan lehetséges az, hogy az evangéliumról szóló tanúságtétel gyakori csodatételek nélkül is el tudott terjedni? Azért, mert egzisztenciális perspektívát adott az embereknek. Éspedig két irányban: (a) itt a földi életben közösségi, társadalmi felemelkedést a „társadalom alattiaknak” (rabszolgáknak, lecsúszottaknak), szeretet-közösséget, biztonságot, szolidaritás-hátteret, a feltétel nélküli adás és elfogadás – mára már jórészt kihalt – öröm-élményét minden csatlakozónak és (b) az akkoriban viszonylag rövid élet miatt szorongóknak a halál utáni örök élet (üdvösség) bizonyosságát nyújtotta a Jézus tanítását követők közösségének.

Új paradigma-váltás?

Mi, ma élő, magunkat kereszténynek mondó népek fiai méltán örülhetünk, hogy Isten felénk, korábban pogányok felé fordult és minket részeltetett kegyelmével, hirdetve apostolai által az Evangéliumot! Valóban? A történet itt befejeződik, és Jézus így szól hozzánk: menjetek be az én Atyám örökébe? Hát nem! Európa – és az általa meghódított területek lakói – nem váltak méltókká a mennyei Atya kegyelmére, mert sokan mások „beelőznek” minket Isten országában. A valaha kereszténynek mondott népek többsége még formálisan sem tartja meg az egyházi törvényeket és szokásokat, nemhogy az Evangélium lényegi parancsait. Hol van ma az ellenség szeretete, az erőszak elviselése, a saját tulajdonom másoknak való felajánlása, a másik iránti, korlátozás nélküli megbocsátás, akkor is, ha az a másik nem is kért bocsánatot? Erősen félni kell attól, hogy kiestünk a mennyei Atya üdvtervéből. Komoly önvizsgálat kellene, hogy (kibúvó nélkül!) szembe nézzünk azzal, hogy az úgynevezett keresztény népek teljesítették-e valaha Jézus parancsait? Az ÚR irgalmazzon nekünk és utódainknak! Az előtt állunk, hogy mindenestül eltűnjünk a „történelem süllyesztőjében”.