Jézus, mint áldozat

Jézus, amikor elkezdte tanítói működését,

Izrael elveszett juhait (Mt 10,6, 15,24) akarta az ÚR-hoz vezetni. Sokat bánkódott azon, hogy ez nem sikerült (Mt 23,37, Lk 23,28, Mt 11,16-17). Amit Jézus tanított, sok embert ellenségévé tett. A vallási vezetők azért gyűlölték meg, mert a mózesi törvényeket nemcsak, hogy sok esetben nem tartotta be, de nyilvánosan kritizálta (Mk 2,27). A követői közül pedig sokan azért botránkoztak meg a tanításán, mert a másik emberrel szembeni viselkedési normákat a mózesi törvényekhez képest lényegesen megszigorította. (Lk 6,27-36, Mt 18,21-22) Előre látta és a tanítványainak többször el is mondta: Izrael vallási vezetői, akik ellenségeivé váltak a tanítása és cselekedetei miatt, végül elfogják és megölik.

Amíg a tanítványainak át nem adta

mindazt, amit továbbadásra kapott mennyei Atyjától, addig igyekezett elkerülni a nyílt szembekerülést Izrael vallási vezetőivel. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy „Izrael elveszett juhai” nem hallgatnak a szavára. elérkezettnek látta az időt a mennyei Atyja nevében való nyílt fellépésre. Ezt a drámai csúcspontot nagyjából hasonlóképpen írják le a szinoptikusok, de a legjobban szerkesztett változat Lukácsé. Nála a dráma lépésről lépésre bontakozik ki. (V. ö.: Mt21,23-27, 21,42-46, 22,15, 22,23, 22,41-46, 23,1-39, 24,1-2 Mk 11,15-19, 12,10-12, 12,35-40, 13,1-2, 14,1-2, Lk19,41-48, 20,1 8, 20,20, 20,41-47, 21,5-6, 21,37-38, 22,1-6)

Jézus, hogy a tanítványaivértanúsága nem volt hiábavaló  legalább utólag megértsék:

és hogy Istennek Izraellel, mint különleges helyzetben levő néppel kötött szövetsége megszűntnek tekintendő, új „áldozati rendet” és új szövetséget vezetett be: az eucharisztiát. Az eucharisztia teljesen új fogalom és új „rítus”. Hangsúlyozandó, hogy nem áldozat. Nemcsak azért, mert Jézus csak egyszer halt meg a kereszten, hanem azért is, mert Isten, akit Jézus Atyának hívott, nem igényli az áldozatot. Sem akkor, sem most nem igényli, de a Jézus korabeli embereknek ezt nem lehetett megmagyarázni. Az eucharisztia, ez az új fogalom mind a mai napig nem kapott megfelelő kifejtést, csupán teológiai megközelítésben foglalkoztak vele, mert bevezetésének az előbbiekben leírt indokait – úgy tűnik – a tanítványok sem látták tisztán. A Jézus által kijelentett új szövetség következtében a jeruzsálemi Templomban folyó áldozati tevékenység – hiába folytatták még tovább vagy negyven évig – érvénytelenné vált. A váltást Jézus korában nem lehetett másképpen érzékeltetni, elfogadtatni, csak az áldozat bemutatásának valamiféle helyettesítésével. Jézus saját magát állította oda, mint egyszeri és örök időkre szóló helyettesítést az Izráel papjai által rendszeres áldozatbemutatás helyett. A rendszeres áldozat-bemutatás helyettesítése – amint az értelmezők-magyarázók előtt ez már nagyon korán egyértelművé vált – nem lehetséges másképpen, csak az új áldozat alanyának minden határon túli felértékelésével. Tehát nem elég, ha az áldozat ember, az sem elég, ha az áldozatnak a halála előtt a kivégzéskor használt legnagyobb kínzásokat kellett elszenvednie, az áldozatnak ezen felül többnek kell lennie, mint egy egyszerű embernek, aki nem más, mint maga Isten. Mivel az áldozatot, Jézust, követői Isten Fiaként is elismerték, és a hellén-római világban ez nem okozott semmiféle megbotránkozást, istenként is lehetett tisztelni. Utóbb a teológusok küzdöttek meg azért, hogy Izrael egyetlen személyként elfogadott és tisztelt Istenéből kifejtsék a három személyű egy Istent.
Az ÚR már az Ószövetségben kijelentette: „Nem gyönyörködöm a véres áldozatban” (Zsolt 18). Jézus az áldozatnál előbbre valónak mondta a haragossal való megbékélést (Mt 5,23-24) és helyeselt az írástudónak, amikor azt mondta: a felebaráti szeretet több minden véres áldozatnál (Mk 12,33b). Érdekes, hogy Jézus beszédeinél a megváltás csak az utolsó ítélettel kapcsolatban szerepel, egyetlen helyen (Lk 21,28b) mint megszabadulás a nyomorúságból. Jézus az örök életet az Őt mindvégig követőknek ígéri (Mt 24,13, Mk 13,13b, Lk 21,19). Ezt a lehetőséget viszont minden embernek biztosította (Mt 28,19, Mt 22,9-10, Lk 14,21b-23).

Az ókori népek hitvilágának egyik alap-eleme volt,

hogy az Isten, ill. az istenek kiengesztelésére, haragjának elkerülésére, áldozatra van szükség. Jézus egyik, teljesen új tanítása volt, hogy Isten szerető Atya, aki megbocsát a megtérő bűnösnek. Ezt a bűnbocsánatot rendszeresen gyakorolta is a mennyei Atyja nevében – a farizeusok legnagyobb megbotránkozására. Jézus arra tanította a hallgatóit, hogy Isten, mint szerető Atya, megbocsát, ha mi is megbocsátunk az ember-testvérünknek (felebarátunknak) (Mt 6,12) és kizárólag aszerint ítél meg minket, ahogyan embertársunkkal viselkedünk (Mt 25,35-40).

Az eucharisztia a mai kor kérdéseiben

Jézusnak az eucharisztiát elrendelő szavainak az újraértelmezése nem merült fel kérdésként egészen a 16. századig. A reformáció korának végével a frontvonalak megmerevedtek és mindenkit, aki a kérdéshez hozzá mer nyúlni, eleve besorolják a reformáció óta kész „skatulyák” valamelyikébe. (katolikus-ortodox, lutheránus, zwingliánus-kálvinista, agnosztikus-hitetlen) Pedig ma már nagyon is megérett az idő a dolgok újragondolására, mivel egy kívülálló számára egyáltalán nem látszik elegendőnek egy „credo quia absurdum” (hiszem, mert lehetetlen) jellegű válasz az esetleg feltett kérdéseire. (Természetesen ma is szép számmal vannak, akiket különösen vonzanak egy vallás misztériumai, titkai.) Ha nincs is szándékomban az eucharisztiával kapcsolatosan minden lehetséges kérdést feltenni, majd a lehetőséghez képest megválaszolni, jó lenne mégis azok egy részével foglalkozni.

Elsőként hadd írjak le néhány kérdést,

ami már engem és sok mást is foglalkoztatott: 1) Mi történik mégis akkor, amikor az ú.n. „átváltozási igéket” a kenyér és a bor fölött elmondja egy arra rendelt személy, ha a kémiai vizsgálatok semmiféle változást nem mutatnak ki? 2) Amikor Jézus elrendelte az eucharisztiát, ott ült a tanítványai között. Hogyan lehet akkor mégis, hogy a kezében a kenyér és a bor átváltozott a saját húsává és vérévé? 3) Miért kell enni és inni az eucharisztiát, ha a hivatalos tanítás szerint is az néhány percen belül lebomlik és így hatását elveszti? 4) Mit akart kifejezni, létrehozni Jézus az eucharisztiával?A feltett kérdésekre

olykor többféle válasz is adható

Kíséreljünk meg most néhányat ezekből felsorolni: Ad 1) Hogy történik-e valami az „átváltozási igék” elmondásakor, az független attól, hogy aki azt elmondja, hisz-e abban, amit elmond. Annak a személynek az alkalmassági feltételeiről, aki az igéket mondja, már eltér az egyes felekezetek véleménye, csak abban egyeznek, hogy az illetőnek erre felhatalmazást kell kapnia a saját egyházi elöljárójától. Hogy ténylegesen milyen módon van jelen Krisztus az eucharisztiában, ill. hogy jelen van-e egyáltalán, független attól is, hogy mit hisz róla, aki azt magához veszi. Tény, hogy az „átváltozás” fizikailag nem történik meg. A feltett kérdésre a válasz lehet természettudományos, filozófiai és teológiai egyaránt. Egy lehetséges válasz szerint Krisztus a feltámadása utáni, „dicsőséges” állapotában van jelen. Ez viszont elfogadható választ adhat a 3) kérdésre, mivel ekkor – mivel nem romlandó – lehetséges a befogadóban a tartós jelenléte is, aminek megszűntét a Krisztussal való lelki kapcsolatban beálló törés – mint például bűn, engedetlenség – indokolhatja elsősorban. Ugyanez áll a 2) kérdésre is, hiszen Jézus feltámadás utáni („dicsőséges”) testére már nem lehetnek érvényesek a fizikai (tér és idő) korlátok. Ad 4) a) A templomi áldozat érvénytelen. b) Lélektani szükséglet egy áldozat-helyettesítés. c) A tanítványokat tartósan összefogó szertartást (rítust) kívánt adni. Olyant, ami megkülönbözteti őket másoktól, de formájában nagyon hasonló az ismert széder-esti szertartáshoz. (Közös étkezés, előtte imával egybekötött kenyér-törés, a vacsora után áldás-mondás, majd közös pohár-ürítés.) Mivel Jézus azt mondta: „Ezt cselekedjétek”, ma is így kellene ezt az „emlék-vacsorát” megülni.

Lényeges közös vélekedése az összes keresztény felekezetnek,

hogy az eucharisztiában részesülő személy – felekezetenként változó formában és mértékben – de Jézussal közvetlen, transzcendentális kapcsolatba, közösségbe kerül. A kapcsolat intenzitása elsősorban az eucharisztiát magához vevő személy készségétől, felkészültségétől függ. Lehet, hogy valaki csak kárára veszi magához az eucharisztiát (1Kor 11 27-29). A másik véglet a kizárólag az eucharisztiából való táplálkozás, amint azt konnesreuthi Neumann Teréz esete mutatja. Ő a 20. század egyik jele volt, hiszen évtizedeken keresztül semmiféle ételt és italt nem tudott magához venni a heges torokszűkülete miatt, de naponta részesült az eucharisztiában. Mivel az eset orvosilag és hatóságilag többszörösen dokumentált, mutatja, hogy a transzcendentális valósággal való intenzív kapcsolat lehetősége – ami pl. lehet ima, szentség – ha kellő ráhagyatkozással, vagy végső szükségből élnek vele, emberileg elképzelhetetlen hatású erőforrás lehet. Ezen gondolatok felvetése után egy következő blogban már nem kerülhető meg az ember és a transzcendencia viszonyának részletesebb tárgyalása.