Az emberi önzésről a Szentírás és a genetika fényében – a modernizáció korában

Az emberi ösztönök, mint motivációs tényezők

Amint azt tudjuk, a katolikus hittan szerint hét szentség van. Manapság igen gyakran emlegetnek egy nyolcadikat, a magántulajdon szentségét. Ráadásul, nem is nagyon ironikusan, hanem félig-meddig komolyan. Ez a „szentség” az emberi önzés legmarkánsabb megtestesítése. Ezt, az emberi önzést szeretném egy kicsit részletesebben körüljárni, a Szentírás és a humán genetika, ill. ehhez kapcsolódóan a humánetológia (az emberi viselkedés tudománya) fényében. Míg a két alapvető ösztön, a fajfenntartás és a (személyes) létfenntartás közül az első a szexualitás, amely a család, a saját emberi csoport iránti pozitív érzelmek és az idegenek, az idegen csoportok iránti negatív érzelmek mozgatója, addig a munka és minden, a saját, személyes érdekek érvényesítésére irányuló szándék, tevékenység alapja nagyobb részben a létfenntartás ösztönös kényszere.
Az előbb említett motivációk egyaránt lehetnek az emberi társadalomra nézve pozitív és negatív kihatással. Ugyanúgy, az ebből fakadó tettek a Szentírás szerint lehetnek – a megvalósítás módjától és mértékétől függően – jó és rossz cselekedetek. Az egyes emberek ösztön-alapú motivációja személyenként lényegesen különbözik egymástól. A motiváció mértékét és megjelenési formáját egyrészt az öröklött tulajdonságok (a genetikus tényezők) másrészt a személy fejlődését befolyásoló hatások (a nevelés, a kondicionálás és a személyes élmények) határozzák meg. Természetesen, mindezek mellett a személyes meggondolások, döntések is lényeges szerepet kaphatnak. Akit az öröklött tulajdonságok és a korábban őt ért hatások vezérelnek inkább, azt ösztönösen cselekvő embernek („ösztön-lénynek”) tartjuk, míg azt a személyt, aki a cselekedeteinek előzetes meggondolásokon alapuló kontrolljára törekszik, fegyelmezetten, felelősen cselekvő emberről („észlényről”) beszélünk. Nyilvánvaló, hogy tisztán „észlények” nincsenek, ahogyan nincsenek tisztán „ösztönlények” sem.

Az önzés, mint fő motiváció

Mivel ebben a fejezetben elsősorban az önzéssel kívánunk foglalkozni, ezért itt érdemben nem részletezzük a többi – eredetében az ösztöneink által vezérelt – viselkedésünket. Az önzés különleges szerepe abban is megmutatkozik, hogy egyaránt jelentkezik a személy szerepét erősítő (a létfenntartási) és a fajfenntartás körébe eső (pl. szexuális) viselkedési területeken, hasonlóképpen az erőszakhoz, amely viselkedési mód az emberi élet minden területén szerepet kaphat, ahol az egyes személyek vagy emberi csoportok szándékaik érvényesítését nem tudják békés úton érvényesíteni. Az önzés is – mint a többi emberi tulajdonság – egyes esetekben lehet szükséges, hasznos, míg máskor lehet káros akár az egyénre, akár másokra nézve. (A „hasznos önzés” – rendszerint igen ritka – esete akkor állhat fenn, amikor az önzésemmel szerzett előny nekem, családomnak, vagy csoportomnak létfontosságú és a másoknak okozott hátrány ezzel össze nem hasonlíthatóan csekély mértékű.)

"Hozott" és szerzett képességeink

A különböző emberi viselkedésmódok az egyes személyeknél (azonos helyzetben is) igen eltérő intenzitással jelentkezhetnek. Ez a különbség sokféle ok eredőjeként tapasztalható. Az okok között kiemelt helyen szerepelnek a személyt érő külső behatások, az élmények, a tapasztalatok, felismerések, a „megvilágosodások” (megtérések?), a mintául szolgáló személyek viselkedési módja és eszméi, tanítása, végeredményben az egész nevelési, nevelődési folyamat. Ezek olyan mértékben rögzülhetnek, hogy a személy egész további életére döntő befolyásuk van.
Hol van akkor a „magunkkal hozott” képességek szerepe? Az emberi képességek, mint lehetőségek, tárháza hatalmas. Ilyenek az emberi beszéd megértése, a beszédkészség, a színek, színárnyalatok felismerése, a zenei hallás, az éneklés, a zenei memória, és még nagyon-nagyon sok képesség, ami már születésünkkor bennünk van. Hogy ezek a képességek nevelés, tanulás eredményeképpen mennyire fejlődnek megfelelő szintű készséggé, az már nagyobbrészt a környezeti hatásoknak tudható be. Meg lehet állapítani, hogy szerényebb képességgel is elismerésre méltó készséghez lehet jutni, és az is megállapítható, hogy hiába van valakinek egy dologban jobb képessége, ha annak fejlesztésére nincsen módja, így az adott téren csak szerény eredményeket tud felmutatni.
Itt kell megjegyezni, hogy képesség alatt azt a – születéskor már meglévő – tulajdonságot értjük, amit a felnőtt emberré válás során tovább lehet fejleszteni, erősíteni, vagy lehet gyöngíteni, gátolni elnyomni. A készségnek pedig azt az állapotot nevezzük, amivé a valamilyen képességgel született személy a külső hatásokra, a nevelése, kondicionálása, gyakorlása, tréningje során eljutott. A „készség” és a „képesség” szavak használatával arra törekedtünk, hogy egyrészt a születéskori adottságok, másrészt a felnőtté válás során létrejött változásoknak nehogy pejoratív, vagy melioratív hangzást adjunk, hangsúlyozva, hogy egy születéskor meglévő adottság, vagy az egyén élete során szerzett képességek egyaránt lehetnek az egyénre és/vagy a társadalomra nézve károsak, vagy hasznosak. Ezért nem használjuk itt szívesen a hasonló értelmű, de valamilyen irányultságot jelző hajlam, tehetség, ösztön szavakat.
Jó és rossz képességeink életünk minden területére hatással vannak. Így, akár az erőszakban, akár az önzésben nemcsak a környezetünk, a neveltetésünk a meghatározó, hanem a velünk született – és személyenként igen eltérő – képességeink, a ”késztetéseink” is nagy mértékben befolyásolhatják tetteinket („jó” és „rossz” cselekedeteinket). Természetesen éppen a neveltetésünk, a bennünket érő környezeti hatás, a belső felismerésünk (megtérésünk?) az, ami a bennünk levő, velünk született belső késztetést (ösztönt) jó, vagy rossz irányba terelheti, tehát gátolja, vagy éppen felszabadíthatja, felerősítheti.

Az önzés az Újszövetségben

A szinoptikus evangéliumokban Jézus tanításának többsége az önzés valamilyen esetével foglalkozik, és a leírások többségében a példázat-béli, vagy a megtörtént eset kimenetele negatív, így a példázatban szereplő, vagy a Jézussal valóban találkozó személy elbukik. (Például a gazdag és a koldus Lázár, a gazdag ifjú, a gonosz szolga, stb.) Van azért néhány pozitív példa is, mint pl. Simon és András, vagy Lévi elhívása, Zákeus példája, az özvegyasszony két fillérje. Jézus sokszor foglalkozik együtt érzően és szeretettel a szegényekkel, és mond ítéletet a gazdagokról, különösen Lukács evangéliumában. Amint látható, Jézus nem minden vagyonos ember ellen van, hanem a vagyonban Isten országához való közel jutás akadályát látja. (Nehezebb a tevének…) Jézus elfogadta a hozzá közel álló jobbmóduak (főleg asszonyok) anyagi támogatását.

A tulajdon, mint az önzés tárgya

Eddig nem sokat foglalkoztunk – legfeljebb érintőlegesen – a fejezet szándékolt fő témájával, a tulajdonnal. Elsőként megkíséreljük az egyes tulajdon-formákat megkülönböztetését. Az általunk használt felosztás szerint létezik magán- és köztulajdon. A magántulajdonon belül megkülönböztethetünk személyes, ill. társasági tulajdont. A társasági tulajdonnak igen sok, jogilag és tevékenysége, szerepe szerint megkülönböztethető formája van. A köztulajdon is végeredményben valami-féle társasági tulajdonnak tekinthető, de abban különbözik a magántulajdon jellegű társasági tulajdontól, hogy a tulajdonosok egyben a tulajdonuknak elsődleges, vagy kizárólagos felhasználói is. Ez az elkülönítő meghatározás különösen érvényes lehet az úgynevezett közszolgáltatásokra, közművekre. (Amennyiben az elsődleges felhasználók nem gyakorolnak kellőképpen közvetlen ellenőrzést a tulajdonukban levő, őket kiszolgálni hivatott tulajdonra, úgy szinte törvényszerűen csökken a kiszolgáló, szolgáltató gazdasági egység hatékonysága, gazdaságossága, a szolgáltatás minősége.)
Bármilyen formája is legyen a tulajdonnak, az emberi birtoklásnak egy adott társadalomban kialakult rendje a társadalom működésének egyik fontos tényezője, jóformán függetlenül a tulajdonlási rend (a tulajdonviszonyok) igazságosságától. A Tízparancsolat is e szerint a szemlélet szerint íródott, nem vizsgálva, hogy a tulajdonlás igazságos-e. A „ne lopj”, a „ne kívánd” parancsok abszolút érvényűnek tűnnek. Természetesen ez így nem teljesen igaz, mert az Ószövetség is tele van az igazságtalanul kisemmizettek miatti fenyegetéssel. Jézus viszont leszámolt azzal az ószövetségi vélekedéssel, hogy a vagyon, a jólét Isten jutalma lenne a „jó” embereknek. Jézus szerint a személyes vagyon, a gazdagság, gátja lehet az üdvösségnek. Jézus azt ajánlja, ”oszd szét mindenedet, és kincsed lesz a mennyben”. De valóban általános-e ennek a felszólításnak az érvényessége? A jeruzsálemi gyülekezet megkísérelte megvalósítani ezt a felszólítást – és gyakorlatilag csődbe került. Pál és a többi „misszionáriusok” nem győztek adományokat gyűjteni a teljesen elszegényedett jeruzsálemi keresztényeknek. A középkorban többször is megkísérelték ezt a vagyon-szétosztási gyakorlatot feléleszteni, de csak korlátozott körben és időben sikerült megvalósítani.
Mi hát akkor a megoldás? Van-e egyáltalán megoldása ennek a problémának? Ma is igazságtalannak érezzük, hogy míg egyesek fölös mértékben bővelkednek a földi javakban, addig sokan mások szűkölködnek, éheznek, sőt évente több százezren éhen is halnak. Szerintünk ez a legszörnyűbb, legbotrányosabb dolog, ami létezik ma a Földön! És ezalatt nem lehet megkérdőjelezni a gazdagok tulajdonának jogosságát!?

A tulajdon amai társadalomban

Legkésőbb itt kell megemlíteni az anyagi javak (a kincsek, a vagyon, a birtok, a tőke) szerepének alapvető megváltozását Jézus korához képest. Jézus korában (és még utána sok évszázadon keresztül) az anyagi javaknak „kincsképző” funkciójuk volt elsősorban és nem volt számottevő szerepük újabb javak előállításában (kivéve talán a rabszolgákat, ha tárgyi eszköznek tekintjük őket). Ma már a (főként közösen birtokolt, „társasági”) anyagi javak elsősorban nem a felhalmozást, az önmagáért való vagyongyűjtést szolgálják, hanem mint az élő munka tárgyiasult eredménye, újabb anyagi javak (termékek) előállítását (a termelést) szolgálják. Ráadásul, a az új javak előállításában részt vevő anyagi javak (nevezzük ezentúl egyszerűen tőkének) nem a viszonylag kevés gazdag ember tulajdonát képezik, mint korábban, hanem nagyon sok (esetenként akár több millió) viszonylag szegény ember tulajdonát, amit sokszor erősen takarékoskodva fizettek be nyugdíj-biztosításként, egészség-biztosításként, vagy csak egyszerűen biztonsági tartalékként és most részvény-tőkeként funkcionál.
Ezek a különféle bankok, biztosítók, alapítványok a „tulajdonosai” a fejlettebb országokban a befektetett (tehát a javak előállításába – egyszerűbben mondva – a termelésbe bevont, működő) tőke döntő hányadának. Tehát a gyárak, bankok, kereskedelmi vállalkozások, biztosító társaságok fő tulajdonosai elsősorban nem személyek, családok, hanem végső soron kisemberek, akik nem a tőkéjük jövedelméből élnek, hanem a saját kétkezi, vagy szellemi munkájukból. Így a szó klasszikus értelmében nem olyan fajta gazdagok, akiknek Jézus a vagyonuk szétosztását javasolta. Természetesen ma is vannak nagyon gazdag emberek, családok, akiknek vannak nem a termelésbe, vagy a kereskedelembe befektetett „kincseik” is. Ezeknek a gazdagoknak a nagy része viszont ma is aktívan irányítja a vállalkozását, sőt, rendszerint a saját tulajdonukban levő működő tőke csak elenyésző hányada az általuk nagy felelősséggel felügyelt, irányított (menedzselt) részvény-tőkének.

Jézus tanítása - aktualizálva

Tehát ma Jézusnak a vagyonra vonatkozó tanítása nem az úgynevezett működő tőkére vonatkozik, hanem mindenkire, akinek a birtokában levő anyagi javak többet jelentenek, mint az életvitelhez szükséges eszközt. Aki ezt gyarapítja, ehhez ragaszkodik és ráadásul úgy, hogy ha erre szükség van, nem osztja meg ezekben hiányt szenvedő, szűkölködő embertársával, az elesik a „mennyei kincsektől”. Tehát, olyan, akit a hétköznapi életben irigy, önző embernek tartunk, akármilyen kicsi, vagy nagy az, amihez úgy ragaszkodik, hogy bár neki nem létszükséglet annak birtoklása, mégsem adja át annak, akinek arra alapvető szüksége lenne. Tehát, akinek a saját tulajdona „szentség”, amihez másnak – bármennyire szüksége lenne rá – semmi köze.

Összefoglalás

Ismét átgondolva ennek a fejezetnek a gondolatmenetét, túlságosan elméletinek, elvonatkoztatottnak tűnik. Megkíséreljük ezért röviden összefoglalni a tulajdon és a gazdagság témájában az általunk fontosnak tartott megállapításokat:
(1) Általában sokkal több olyan, a tulajdonunkban levő holmink van, amit nem tudunk magunkkal vinni a halálunkkor, mint a Jézus korában gazdagnak számító emberek. Ezért meg kell magunkat vizsgálnunk rendszeresen, hogy jobban ragaszkodunk-e mindehhez, mint a „mennyei javakhoz”.
(2) Vannak a vagyonnak hasznos fajtái is. Ilyen a közösségi vagyon. Mint például az egyházi vagyon, önkormányzati vagyon.
(3) Hasznos lehet társadalmi szerepe miatt az úgynevezett magánvagyon is, ha az új javak előállítását szolgálja, mivel az embereknek munkát, jövedelmet ad és különösen hasznos akkor, ha az előállított termék valódi szükségletet elégít ki.
(4) A magánvagyon ma legtöbbnyire nem egyetlen személy, vagy család tulajdona, hanem részvényeseké, vagy különféle befektetőké, akik a kisemberek megtakarításait kezelik, mint nyugdíj-, egészség-, stb. biztosító intézetek.
(5) A magánvagyont az esetek döntő többségében gondosabban kezelik, mint a közösségi vagyont, mert a magántulajdonos a saját „természetes” önzésénél fogva sokkal jobban vigyáz a saját vagyonára, mint ha az a másé volna. Egy tulajdonos, ha nem tudja kellő szaktudással közvetlenül saját maga kezelni a vagyonát (mint pl. egy részvényes, vagy egy befektető) akkor nemcsak a megfelelő szakértésű vagyonkezelőről (a Bibliában: sáfárról) gondoskodik, hanem a vagyonkezelő munkáját ellenőrző szakértőkről is (felügyelő bizottság). Azért nehéz a közösségi (állami, önkormányzati) vagyon hatékony működtetése, mert maga a megbízó nem a tulajdonos, hanem egy állami, önkormányzati alkalmazott, akinek nem fűződik közvetlen anyagi érdeke a rábízott vagyon gondos kezeléséhez.