Elméleti meggondolások

Az utolsó 100-150 év kutatásai fényében jól látjuk, hogy az Ószövetség könyveinek szövege – együtt és külön-külön is – sok évszázados fejlődés során alakultak ki. Ez nem érinti az „Istentől ihletettség” megállapítását, csak annak mértékét és formáját. Az Ószövetség szövegének „fejlődése” nem csak a „szerkesztésből” adódó kiegészítések, toldások eredménye, hanem jól láthatóan elsősorban egy folytatólagos, évszázadokon átívelő isteni „kijelentés (üzenet) sorozat” írásba foglalásának az eredménye. Ezért mondhatjuk, hogy Izrael népét az Ószövetség tanúsága szerint – a prófétákon keresztül – maga az ÚR vezérelte. Izrael vallása – minden más akkori és későbbi vallástól eltérően – prófétai vallás volt. Bár a prófétákat sokszor a kényelmetlen üzeneteik miatt halálra üldözték, előbb-utóbb az általuk közvetített üzenetekhez igazították – ha nem is életüket, de – hitüket (világnézetüket).

A baj Izrael hiténél két fő okból eredeztethető:

lőször abból, hogy az Üzenet közvetítői, a próféták nem voltak képesek – emberi mivoltuk miatt – teljes hűséggel átvenni, megérteni és szavakba foglalni az eredeti Üzenetet. Másodszor abból az okból, hogy az Üzenet címzettjei nemcsak, hogy nem értették sokszor az Üzenet lényegét, hanem amit megérteni véltek és többé-kevésbé átszerkesztve végül írásba foglaltak, azt örök érvényűnek, teljes értékűnek gondolták, korokon átívelően és az esetleg változó helyzetektől függetlenül. Így az ÚR, Izráel Istene, hitük szerint elsősorban Izráelé. Hitük szerint Isten (az ÚR) számára Izráel az egyedüli kedves nép, akit – ha nem engedelmeskedik akaratának, de megtér, – előnyben részesít más népekkel szemben.
Ebben a hitben él Izrael népe mind a mai napig, sőt ez élteti és tartja fenn őt mindmáig. A próféták sora már régen megszakadt, így – sajnos – Izrael népe kiesett az ÚR közvetlen irányítása alól. Az, hogy Izrael népe Isten egyedüli népének tekintette magát, sokáig jogos és helyes volt.

Amikor az emberi társadalom a fejlődése során

ezt lehetővé tette (azaz eljött „az idők teljessége”): „miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten" az atyákhoz (Izrael őseihez) a próféták által, ezekben "a végső időkben a Fiú (Jézus Krisztus) által szólt hozzánk” (Zsid 1,1-2). Ezután a történet „kulcsszereplője” a Fiú lett, akinek – a Biblia tanúsága szerint – Istennel, akit ő Atyjának nevezett, a földi életében sokkal közvetlenebb kapcsolata volt, mint bármely korábbi prófétának. Izrael népe számára az írott szövegben (az ”Írásban”) szerkesztve-rögzített Üzenet folytatása – a próféták sorának megszakadásával – elmaradt. Ráadásul Izrael népe máig azt hiszi, hogy a „nagy szétszórattatás” miatt szűnt meg a prófétai üzenetek sora (egyidejűleg a templomi áldozat bemutatásának lehetőségével), pedig – a mi szemléletünk szerint – a „szétszórattatás” is amiatt történt, hogy Izrael nem volt képes felismerni és elfogadni Isten új „üzenethozóját”, éppen a régebbi – az írásba szerkesztéskor torzult – prófétai üzenetek téves értelmezése következtében.

Izrael népének sorsát látva

elmérhetetlenül nagy a felelősségünk, hogy az új „üzenethozó”, a Fiú által közvetítetteket helyesen értsük, jól értelmezzük abból az írott-szerkesztett szövegből, ami ránk maradt. Jézus szavainak, cselekedeteinek az írásba foglalásával-szerkesztésével azok értelmezése is azonnal megkezdődött. Sőt, az értelmezések, kommentárok hosszú sora is bekerült a „szent iratok” közé, a többé-kevésbé közvetlen tanítványság jogán. Meg kell kísérelnünk lehántani az értelmezések héját a Szentírás-kutatás legújabb ismereteinek birtokában, majd megvizsgálni, hogy Jézus, mint korának embere, hogyan „szűrte” át a saját személyiségén az Atyától kapott közvetlen üzenetet.
(Megjegyzés: Az előzőkben vázolt elemzések, vizsgálatok vakmerősége nyilvánvaló: amikor egy dilettáns meg kívánja kérdőjelezni a több, mint másfél ezer év alatt felépített és gondosan kiegyensúlyozott teológiai építmény alapjait, pedig egy igazi tudósnak is csak sokévi tanulással, konzultációval és a szavakba foglalás kínjaival megküzdve van némi módja ezen épületen egy-egy, még hiányzónak tűnő cirádát elhelyezni.)

Miért látom,

hogy egyáltalán szükség lenne egy ilyen merész lépésre? Nem a magam kedvére és szórakozására kezdek hozzá, hanem, mert úgy látom, hogy ha az emberi társadalom meghatározó része belátható időn belül nem teszi magáévá Istennek Jézuson keresztül küldött Üzenetét, akkor a mai technikai és szervezési lehetőségek birtokában nem – mint eddig – az egyes embercsoportok, népek kiirtása, elpusztítása történhet meg, hanem az egész emberiség megsemmisítése is belátható közelségbe került. Úgy látom, a Jézus által tolmácsolt Üzenet minden valláshoz, világnézethez tartozó ember általi megértésnek és befogadásnak az egyik – ha nem a legfőbb – akadályai a kezdettől fogva hozzátapadt, rárakódott szabályok, értelmezések, magyarázatok, (tév)hitek és különböző kulturális sallangok (rítusok, tradíciók, szokások). Hogy az egymás kiirtásának nemcsak a lehetősége, hanem a szándéka is fennáll, az is mutatja, hogy közel kétezer évvel az Üzenet eredetijének megszületése után is, létezhet olyan, a „keresztény értékeket” a zászlajára tűző kormányzat, amely időnként a fegyveres erőszakot látja megoldásnak akarata érvényesítésére, vagy egy erőszakos cselekményre az egyetlen választ egy még nagyobb erőszakos cselekmény végrehajtásával látja egyedül lehetségesnek.

 
Az Üzenetről szól Jézus

  szinoptikus evangéliumokban, akár példabeszédben, akár a közvetlen tanításban. Az egyik, Isten üzenetét sűrítetten tartalmazó rész a Lk 6,27-38-ban ("Legyetek irgalmasok miként a ti mennyei Atyátok irgalmas...") olvasható. Máténál a párhuzamos helyen Jézus egyenesen szembe megy a mózesi Törvény szövegével: „Megmondatott a régieknek, én pedig azt mondom nektek: (Mt 5,21, 27, 31, 33, 38, 43. Pl. "Békülj meg atyádfiával hamar, amíg az úton van veled."). Az Üzenet tartalma, szellemisége alapvetően eltér az Ószövetségtől. Mégis az euro-amerikai társadalom törvényei, szokásai, normái mindmáig elsősorban az ószövetségi szemléletet tükrözik és nem a Jézus által közvetített Üzenetet. (Megtorlás, elrettentés.)