A Misszió mai gyakorlati kérdései

A megvalósítás kérdései

Jézus – az evangéliumok tanúsága szerint – megparancsolta a tanítványainak, hogy hirdessék az egész világon az evangéliumát, de beszélt arról is, hogy Isten Üzenete az ember-társsal szembeni viselkedésről az emberi társadalomban meg nem értést, sőt ellenségességet fog kiváltani (Mk 13,9-13). Bár ma "csak" a mozlim és a kommunista uralom alatt álló országokban üldözik azt, aki az Üzenetet hirdeti, az úgynevezett keresztény kultúrkörbe tartozó országokban is a társadalomnak csak kicsiny töredéke él a jézusi Üzenet szerint. Az önzés, a versengés, a céloknak akár az erőszak alkalmazásával való elérése sokkal vonzóbb viselkedési formák a magukat kereszténynek valló emberek számára is, mint amit Jézus hirdetett. Hogyan lehetne mégis elérni, hogy az emberiségnek legalább a mértékadó hányada elfogadja a jézusi normákat, hiszen – ma már úgy látszik – a kölcsönös erőszak eszkalálódásának lehetősege miatt, az egész emberiség túlélése forog kockán?

Mi vonzotta az embereket az első időkben?

Jézus korában és az első századokban a feltámadás ígérete és Jézus közeli visszajövetelének reménysége (Mt 10,23b, 24,34 Lk 9,27) és nem utolsó sorban a korai keresztény közösségek egymást segítő, szolidáris szeretete volt a fő vonzó erő a kereszténység terjedésében. Jézus közeli visszajövetelében való remény hamarosan elenyészett, de a másik két vonzerő még századokig fennállt.

A segítő, szolidáris szeretet

közösségei helyenként ismét és ismét felbukkannak, de nem tudnak, vagy nem is szándékoznak betagolódni a hivatalos egyházi hierarchiába. Ezért – meg az időnként jelentkező (többnyire a jézusi parancsokra hivatkozó) radikális nézeteik miatt – ezek a magukat kereszténynek valló közösségek (újabb kori elnevezéssel: kisközösségek, ill. bázis-közösségek) ritkán kapták meg a hivatalos Egyház támogatását, sőt régebben sokszor, mint eretnekeket, egyházilag üldözték őket. Pedig ezek a közösségek lennének elsősorban az Üzenet terjesztésének a fő letéteményesei, mivel a szeretet-közösségeknek van ma is nagyobb vonzóerejük.

A feltámadás reménysége

– a még a magukat hívő kereszténynek tartó emberek között is – mára csak igen kis részüknél maradt meg. Ez nagyon is érthető, mivel egyrészt az életkor meghosszabbodása, a betegségek visszaszorulása, egyáltalán a létbiztonság lényeges javulása, másrészt a feltámadásra, örök életre vonatkozó tanítások és a szinoptikusokban Jézusnak tulajdonított, erre vonatkozó szövegeknek egy azonos evangéliumon belül sem egységes szemlélete az egész kérdéskör kritikai jellegű újra-feldolgozását igényli.

Nézzünk tehát néhány, Jézus által használt kifejezést, ill. fogalmat:

Isten Országa, mennyek országa (Márknál és Lukácsnál I. o, Máténál m. o.) :
Igen nehezen körülhatárolható fogalom, egyszer a mennyországot, tehát az üdvösséget, Istennél levést jelenti, máskor pedig Isten eljövendő földi uralmát. A „hasonlatos a mennyek országa”  bevezetéssel kezdődő példázatok egyrészt annak egyedülálló értékét mutatják, amiért mindent érdemes odaadni, másrészt pedig a mennyországot jelenti, ill. Isten atyai szeretetét (Mk 10,15).

Menny, mennyország:
Isten „lakóhelye”, az Istennél levők helye. A szegény Lázár történetében: „Ábrahám kebele”. Ez nem más, mint ahol a Jézus korabeli zsidók között elterjedt egyik vélekedés szerint az ősatyák és a nagy próféták Isten közelében vannak. (Nyilván Mózes és Illés onnan jöttek Jézussal beszélni a megdicsőülés hegyére.)

Feltámadás:
Jézus háromféle feltámadásról beszél: a földi ittléte előttiekről (áttételesen) amikor azt mondja „az élők Istene”, és „az ő számára mindenki él” (Lk 20,38), továbbá amikor a saját feltámadásáról beszél, valamint az utolsó ítéletkor történő eseményről. (Jézus egyszer sem említi feltámadásként, amikor halottakat támaszt fel, hanem „csak” megteszi, mivel ezek nem az örök életre szóló feltámadások.) Jézus nem tesz határozott különbséget a földi élete előtt már Istenhez kerültek és az utolsó ítéletkor föltámasztottak között, így az „utolsó ítélet” csupán egy drámai sűrítésnek tűnik. Ezt látszik megerősíteni az a kereszten tett kijelentése is: „Ma velem leszel a Paradicsomban.” (Lk 23,43/b)

 
Egy igen elgondolkodtató kérdés: 

Szükség van-e általában testi, fizikai létünkre a halálunk után? Ugyanis, ha az Úrral leszünk, fizikai valónkat nem tudjuk használni, mert „az Isten lélek” (Jn 4,24), tehát mi is lelki (transzcendens) valóságunkban lehetünk csak vele. Ettől még Isten adhat képességet, hogy használjuk testi valónkat, de minek? Hiszen, mint Jézus a „szegény Lázár” példázatában mondja, le vagyunk tiltva, hogy halálunk után itt a földön testi valónkban megjelenjünk. Jézus egyértelműen utalt arra, hogy a feltámadás után minden másképpen lesz: „…akik méltónak ítéltetnek arra, hogy részesei legyenek a jövendő világnak és a halálból való feltámadásnak, azok nem nősülnek majd, és férjhez sem mennek. Sőt azok meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiai lesznek, mivel a feltámadás fiai.” (Ez vigasztaljon és erősítsen meg minket mindenkor!)

 Természetesen, nem tudjuk,

hogy mi lesz azokkal, akik „nem részesei a jövendő világnak” és azt sem tudjuk, hogy az ilyenek-e azok, akik az „örök tűzre” (Mt 18,8 25,41 Lk 13,28) kerülnek?

Lehet-e ma az Üzenetet széles körben elfogadtatni?

Ma a média – és különösen hirdetések – az embereknek elsősorban nem az értelmére, vagy az érzelmeire, hanem az ösztöneire kívánnak hatni. Miközben az emberiség – és elsősorban annak a fejlettebb része – a természettudományos ismeretekben és a technikai civilizációban a korábban elképzelhetetlen mértékben fejlődik, az egyes társadalmi közösségek régi szerkezetének felbomlásával (ami különben ugyancsak az előbbiek fejlődésének következménye) normakövetési hajlandósága katasztrofális mértékben csökkent, az ösztönein keresztül való befolyásolhatósága ennek mértékében növekedett. Ez alól talán egyedül

a mozlim országok társadalma

a kivétel, amely valószínűleg éppen a nem mozlim – különösképpen az euro-amerikai – társadalmak jelenlegi szerkezeti bomlásának hatására egyre merevebb, „fundamentalistább” lesz, kitermelve magából az egyre veszélyesebbé váló és az egész világot fenyegető és a legrosszabb emberi ösztönöket kihasználó terrorizmust. (A leírtak miatt fontos lenne az ember ösztönvilágának legalább vázlatos feltérképezése és egy jó irányú befolyásolás lehetőségének a megkeresése.)

Az embernek – akárcsak minden élőlénynek – két fő ösztöne van:

a létfenntartási és a fajfenntartási. Az összes „kényszeres késztetések” ezekből vezethetők le. Van ezeken felül az embernél még néhány olyan képesség, amelyeket, ha nem használnak, akkor az ember személyisége korcsosul, károsodik. Ezek: beszéd, a kommunikáció és a munka, az alkotás. Az ösztönök, késztetések és képességek használata szükséges az emberi társadalom működése és az egyes emberek egészséges élete érdekében. Az egyes ösztönök működésének elfojtása, túlzott korlátozása éppúgy káros és veszélyes, mint azok túlzott szerephez jutása. A helyes mérték és egyensúly beállítása elméleti elképzelések szerint nem lehetséges. Az egyén életében az arányok és mértékek beállása az emberi társadalommal való rendszeres kölcsönhatás eredménye. A viszonylag konfliktusmentes kialakulást nagymértékben támogatják és segítik a társadalom, ill. egyén által elfogadott normák (emberi törvények, isteni parancsolatok, írott és íratlan szabályok). A különböző fő- és leszármaztatott ösztönök, az ezeket szabályozni hivatott normák és elvárások, valamint az ezekből eredő normasértések és az ezek feloldását szolgáló „technikák” részletesebb leírása szétfeszítené ezeket a kereteket.