A feltámadás titkai


Miért foglalkozom kiemelten a témával?

Amint látható, ismét és ismét felvetem személyes bejegyzéseimben a feltámadás témáját. Ennek elsősorban személyes indokai vannak. (1) Egyre közeledik a másik világra való átlépésem – jelenleg bizonytalan – időpontja. (2) Személyesen is érdekel a feltámadás, az örök élet, a parúzia kérdésköre. (Éppen úgy, mint az „evilági” dolgok, amikre most is – és talán időm előrehaladtával még inkább – legalább olyan       kíváncsi vagyok.) Enneka témakörnek akárcsak vázlatos kifejtésére - az esetleges félreértések elkerülése végett - csak viszonylag hosszabb terjedelemben vagyok képes. Ezért, akinek ilyesmire kevés az ideje, vagy türelme, célszerűen csak címről-címre ugrálva "mazsolázhat" belőle.


A téma vizsgálatának szerkezete

(1)A halál utáni létezésre, valamint általában a nem földi, a nem ebben a fizikai világban (Kozmoszban) meglevő léten kívüli (transzcendentális, metafizikai?) személyes létezésre vonatkozó, lehetőleg kritikával szűrt ismeretek – nem teljes körű – összegyűjtése és elemzése képezik a vizsgálat első részét. Ezen belül (1A) először az evangéliumokban (különösen a szinoptikusoknál) fellelhető ismeretek számba vételét végzem el, majd (1B) földi életünkben a transzcendentális világról szerezhető – erősen szűrt és még így is vitára ingerlő – tapasztalatokat, ismereteket kívánom számba venni. (2) A következő részben foglalkozom a jelen világból a másik világba való átlépésre (a feltámadásra?) vonatkozó ismeretekkel. (3) A harmadik rész foglalkozik az úgynevezett utolsó időkre (az Utolsó ítéletre és a Parúziára) vonatkozó ismeretekkel. (4) Az utolsó rész témája az örök életre vonatkozó (meglehetősen hézagos) ismereteink – és az ezekből esetleg levonható következtetések – rövid összefoglalása.

 
Az Újszövetségből szerezhető ismeretek

A nem ebben a Kozmoszban, hanem a transzcendentális (szellemi, metafizikai?) valóságban létezők között a legfontosabb a személyes Isten. Mivel jelenléte ebben a látható, tapasztalható világban közvetlenül nem érzékelhető, ezért létezését csak közvetetten, az általa kiválasztott személyeken keresztül küldött üzenetein, valamint a természeti törvényeknek ellentmondó „jeleken” keresztül üzen a számunkra. („Az Isten lélek…” Ján 4,24) De mindezek az üzenetek és jelek bizonyossá teszik, hogy Isten van és hatalma van efölött a miáltalunk megtapasztalt Világ fölött is. Ebben a transzcendentális (szellemi, metafizikai?) világban – tudomásunk szerint – mások (személyek, szubjektumok) is jelen vannak. Hogy kik ők és hányan vannak, arról csak igen hézagos ismeretekkel bírunk. (Ha csak az Újszövetséget nézzük, akkor is kaphatunk egy szerény listát a teljesség igénye nélkül). Ilyenek az Istent szolgáló lények, az angyalok (Mt 1,20-23, 13, 19, 2,13-14, 19-20, Lk 1,11-20, 26-38, 2,9-15/a, 24,4-6, Jn 20,11-13) a Sátán és segítői (Mt 12,26-28, 43-45, Mk 1,13, 23-26, Lk 4,1-13) és a már az Úrnál levő emberek (Mt 17,3, 22, 29-32, 27, 52, Mk 12,24-27, Lk 16, 19-31, 20,34-38, 24,37, Jn 20,14-16).


Tapasztalati transzcendencia

A Bibliában nem szereplő, a különböző publikációkból megismerhető jelenésekkel, spiritiszta és más, ezoterikus leírásokkal nem foglalkozom, mivel nagyon nehéz azok közül a tényszerű közléseket kiszűrni. A személyes élményekről, az ezeket átélők közvetlen tanúvallomásairól pedig azért nagyon nehéz beszámolni, mivel nem valószínű, hogy az erről olvasók/hallók – már nyilván korábban kialakult – határozott véleménye az olvasottak/hallottak alapján érdemben megváltozna. Ez a fajta – mondhatni – gyakorlati materializmus sokszor elzárja az előítélet-mentes gondolkodást minden transzcendentális tapasztalat és ismeret elől. Mégis, bátorkodom a következőkben néhány egyszerűbb adalékkal felhívni a figyelmet a transzcendens valóság és földi életünk közötti lehetséges kapcsolatra.
(Nagyon érdekes és a kívülállók számára talán meglepő is, hogy a katolikus egyház, bár egyes transzcendentális eseményeket (jelenéseket) – egyre szigorodó vizsgálatok után – hitelesnek hajlandó elfogadni, azoknak elhívését nem teszi kötelezővé a tagjai számára. Így aztán sok katolikus hívő szkeptikus ezekkel a jelenésekkel szemben és az egyház ezt a szkepszist egyáltalán nem ítéli el.)
Rátérve a gyakorlati transzcendentális tapasztalatokra, megállapíthatjuk, hogy kevés ember van, aki még nem élte meg, hogy amikor valakit, annak háta mögött, erősen figyel, akkor az illető – mintegy akaratlanul – kénytelen megfordulni, mert úgy érzi, figyeli valaki. Ez nyilvánvalóan nem fizikai érzékelés hatása, hanem valami más, aminek nincs fizikai magyarázata. Van olyan eset is, amikor valaki megérez egy olyan eseményt, ami olyan személlyel történik, akivel erős érzelmi (szeretet?) kapcsolatban van. Velem is többször előfordult, hogy (amint az később beigazolódott) egy, vagy több személlyel azonos időben, azonos, vagy igen hasonló gondolatra, véleményre jutottunk.
Az úgynevezett „gondolatátvitel” jelenségét többször tudományosan is vizsgálták. A legmegdöbbentőbb vizsgálati eredmény az volt, amikor a Hold körül keringő űrhajósok és a NASA központjában levő személyek között hoztak létre gondolati kapcsolatot. A kísérlet tárgya kártya-, ill. színfelismerési teszt volt. A felismerési teszt eredménye – mindkét irányban – átlagosan 80% fölötti, sőt az egyik űrhajósnál 90% közeli volt. Látható volt, hogy (1) a gondolati kapcsolat távolság-független, (2) az információ-átvitel (figyelembe véve az emberi reakció-időt) a fénysebességet meghaladó mértékű volt (ami kizárja a fizikai közvetítő közeg lehetőségét), továbbá (3) következetesen eltérő és az egyes személyekre markánsan jellemző volt a tesztben részt vevő személyek érzékelési pontossága. Ez arra utal, hogy nem mindenki alkalmas azonos mértékben a gondolat-átviteli kapcsolatok érzékelésére. Ez azt is jelenti, hogy ha valaki süket és vak az ilyen érzékelésekre, nem kell azt gondolnia, hogy más személy is alkalmatlan erre, vagy azt, hogy aki érzéketlen, annak tagadnia kellene a transzcendentális érzékelés lehetőségét másoknál.

A jézusi feltámadás

A halottak feltámadásáról elsősorban Jézus feltámadásáról szóló tudósításokból szerezhetünk ismereteket. Vegyünk sorra tehát néhány erről szóló idézetet. A legérdekesebb Mt 28,1-10. Azért, mert a szöveg szerint az angyal nem a feltámadásnál asszisztál, hanem – ha Jézus valóban a halála után (halálakor?) közvetlenül feltámadt – valójában a halála utáni harmadik napon jelenik meg a Jézus holttestét rejtő sírnál, ahol elhengeríti a Jézus sírját elzáró követ, hogy láthatóvá tegye: a sír üres. Az őrök már korábban ott voltak, de „csak” földrengést éreztek és egy nagy villanást láttak, amit egy angyal megjelenésének véltek. Az „angyal” megjelenése után érkeztek az asszonyok, akik megállapították: Jézus teste a sírból eltűnt. Jellemző még, hogy amikor Jézus a feltámadása után megjelenik az őt jól ismerő tanítványoknak és az őt kísérő asszonyoknak, (A) nem ismerik fel, (B) képes megjelenni és eltűnni. (Lk 24,31, 37, Jn 20,14, 21,4) Még egy érdekes „mellékkörülmény”: bár Jézust ruhátlanul (lepelben, pólyában?) temették el, akik a feltámadása után találkoztak vele, mégis (feltehetően szokványos, „utcai”) ruhában találkoztak vele.
Nagyon hasznos további adalék, hogy korábban, a tanítói küldetése idején, amikor Jézust provokálják a feltámadásban nem hívő szadduceusok, akkor Jézus néhány igen érdekes információt ad a feltámadottakról. (a) A feltámadottaknak nincs nemük. (b) Olyanok, mint az angyalok, akik – a Biblia Új- és Ószövetségi tanúsága szerint – szellemi lények, de a Szentírásban az angyalokról szóló beszámolók szerint akár felvehetnek testi alakot is.
További, nagyon fontos kulcs-mondat, amit Jézus mond a jobboldalán keresztre feszített bűnözőnek: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a Paradicsomban.” Ha ezt a mondatot (vagy valami, hozzá nagyon hasonlót) mondott Jézus, akkor Jézusnak csak a holttestét temették el, mert még aznap együtt volt a jobb-oldali latorral a „Paradicsomban”. Vagy, ahogy a lator mondta: országodban (görögül: baszileion, mint a Mi Atyánkban). Istennek nincs szüksége senkinek a holttestére a feltámadáskor. Nyilván, Jézusnál sem volt rá szüksége. Az Ő, (az Atyja) országában már a feltámadt Jézus fogadta a megtért jobb-oldali latort.
Mi lett hát akkor Jézus holttestével? Hiszen később csak zavart, félreértéseket okozhatott – volna. El kellett tüntetni, meg kellett semmisíteni! Meg is történt az annihiláció(?), ami hatalmas fény- és hangjelenséggel, esetleg földrengéssel járhatott. Van rá (sokak szerint utólagos betoldásként értelmezett) tanúság az egyik evangéliumban: Mt 28,2-4. A többi csak az üres sírról számol be. Nyilván, a már fölöslegessé vált holttest megsemmisítéséhez nem hívták meg a tanítványokat, annak tanúi csupán a szegény, halálra ijedt őrök voltak. Mivel az őrök, akiket a botrány elkerülésére a főpapok lefizettek, nyilván össze-vissza beszéltek mindenfélét. Három evangélium ezért a hitelesség végett csak az üres sírról számol be. Azt már nem tárgyalják, hogy ki, és mikor, miért hengerítette el a sír zárókövét. Az annihilációról is van egy késői tanú: a turini lepel. Ugyanis, csak az utóbbi években derült ki, hogy ennél a tárgynál minden arra mutatna, hogy Jézus korában keletkezett, de a C14-es vizsgálat ezt nem igazolta. Csak akkor volna tekinthető eredetinek ha meg lehetne magyarázni, hogyan és miért érhette egy hatalmas neutron-sugárzás, ami a C13/C14 arányt megváltoztatta. Ha elfogatjuk a benne levő test (például neutron-sugárzással történő) annihilációját, akkor a probléma megoldódni látszik.
Sokan erősen hajlanak arra, hogy ne vegyék figyelembe, mint a minden emberre vonatkozóan, Jézus feltámadását megelőzően ismert, a feltámadás tényéről szóló tanúságot, Mózes és Illés tábor-hegyi jelenését (Mt 17,3), valamint az evangéliumok többszörös tanúságát arról, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob élő személyek, akik az Atyával vannak (Mt 22,32, Mk 12,26-27, Lk 20,37-38, Lk 16,23), pedig ez utóbbi szövegrész Jézusnak is személyes érve a feltámadást tagadók felé.
Meg kell küzdeni a feltámadást hirdető keresztény tanítást egy másik irányból támadókkal is. Azokkal, akik a halál utáni rendszeres földi újra megszületést vallják. Érveik között a Bibliából is hoznak fel eseteket, (pl. Mt 17,10-13, Mk 9,10-03). Szerintem Jézus ebben az esetben ráhagyta a tanítványaira azt a népi hiedelmet, hogy Keresztelő János Illés reinkarnációja. Más helyeken viszont sem Jézusnál (Mt 11,9-15, Lk 7,26-28), sem az evangélistánál (Lk 1,13-17, 3,2-17) nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy János azonos Illéssel. Talán a legpontosabb megfogalmazás Lk 1,17/a-ban található: Illés lelkével és erejével, tehát nem a személyében. Hasonlóan, Jézus szemmel láthatóan csak ráhagyja a tanítványaira a hiedelmet: „És, ha el akarjátok fogadni (a hiedelmet): ő Illés, aki eljövendő volt.” Különben is: ha ez a reinkarnációs hiedelem valós lenne, akkor vajon ki beszélt Jézussal a Tábor-hegyen, Illés, vagy János?


Utolsó Ítélet, vagy Jézus újra eljövetele?

Jézus többször beszél a tanítványainak az ő Mennybe menetele utáni üldöztetésükről, továbbá Jeruzsálem elpusztításáról. Ez időnként összecsúszik az utolsó időkre vonatkozó próféciáival. Nem szándékozom végig elemezni, hogy melyik prófécia vonatkozik közvetlenül a Jézus Mennybe menetele utáni, a Jeruzsálem pusztulására vonatkozó és a későbbi időkre, majd a Jézus újra eljövetele (a Parúzia) előtti és alatti eseményekre, mivel ezek korszakhoz kötése sokszor csak önkényes lehet. Néhány, korábban talán nem eléggé figyelembe vett olyan elemet azért érdemes lenne felsorolni, ami a mai keresztény életünk számára tanulságos lehetne. Ilyenek:
(1) Jézus az utolsó időkre vonatkozó beszédeiben sehol sem beszél arról, hogy azt megelőzné, vagy azzal egyazon időben megtörténne a már meghaltak feltámasztása. Vannak ugyan olyan szövegrészek, amikből esetleg erre is lehetne következtetni, (pl. Mt 13,49-50, 16,27, 19,28-30, Mk 8,38, 13,27) de az egyértelműbben fogalmazó szövegekben egyáltalán nincs feltámasztásról szó. (pl. Mt 24,22, 27,37-42, Mk 13,27, Lk 18,26-35). Tehát ebből is látható Jézus más alkalommal elmondott szavaival egybehangzóan, hogy újra eljövetelekor a korábban meghaltakat nem támasztja fel. (Mert azok a halálukat követően mindjárt feltámadtak, az újra feltámasztásukra nincs szükség!)
(2) Hogy mikor jön el ismét Jézus – bár erre vonatkozóan a Szentírásban meghatározott időpont sehol nem szerepel – az bibliai szöveg-részekből igen eltérő következtetéseket lehet levonni. (2A) Vannak igen közeli, még a tanítványok életében bekövetkező eseményekre utaló szövegek (Mt 10,23/b, 16,28, 24,34, Lk 17,20). (2B) Vannak olyan szövegek, amik valamilyen jelhez, feltételhez kötik a Parúziát (pl. Mt 24,14, Mk 13,24-26 Lk 21,25-28). (2C) Vannak olyan evangéliumi szöveg-részek, ahol csak az Atya az, aki ismeri az időt (Mt 24,36, 25,13). Ezek a – szinte összeegyeztethetetlen – szövegrészek ne tántorítsanak el a Parúzia várásától, mert azt bizonyítják, hogy az evangélisták – pl. Máté – amikor ilyen adódott, nem szégyellték a látszólag ellentmondásos szöveg-részek összeszerkesztését. Ez – az itt megjelenő – ellentmondás tovább erősíti annak a koncepció-váltásnak a jeleit, mely szerint Jézus a tanítói küldetése elején „Izrael elveszett juhaihoz” jött, Isten Országának közeli megvalósítási programjával (Mt 10,6-7). Majd mikor „Izrael fiai” nem fogadták be, kiterjesztette a küldetését minden emberre(Mt 14,24), a megvalósítását a tanítványokra bízva, az „eljövetel” időpontja pedig az Atya titka maradt.
(3) Az utolsó időkre vonatkozó jézusi próféciákban visszatérő elem, hogy egy eléggé realisztikusan leírt (lokális?) kozmikus katasztrófa kíséri a parúzia eseményeit. (Mt 24,29-30, Mk 13,24-26, Lk 21,21-26, továbbá 2Pét 3,9-12). Ez arra mutat, hogy az Üdvtörténet földi része valamilyen (esetleg lokális, csak a mi Föld-golyónkra vonatkozó?) kozmikus jellegű katasztrófával fog véget érni, de hogy mikor, azt ma még nem tudjuk. Tehát minden olyan jóslat, amely szerint most már az utolsó időket éljük, ellenkezik az evangéliumok tanításával. (Lk 21,7-8, Mk 13,5-7, 21-23, Mt 24,3-5,23-27)


Élet az öröklétben

Erről a témáról van a legkevesebb ismeretünk. Szerintem ezért is olyan idegen (nagyon is érthetően!) sok ember számára a halál utáni élet tényének elfogadása. És ezt még „színezi”, hogy az uralkodó egyházi vélekedés szerint a halála után a legtöbb ember a „rossz helyre”, köznéven a Pokolra jut! Itt és most nem foglalkozom azzal (az alapvetően egzisztenciális) kérdéssel, hogy ki juthat (kinek kell jutnia) az örök kárhozatra, mert ennek eldöntésére csak a mennyei Atyának van kompetenciája. Annyit azért megkísérlek, hogy részben bibliai utalások, részben ilyen-olyan evilági tapasztalatok, illetve meggondolások, logikai következtetések alapján valami – igen halvány és hézagos – képet alkothassunk arról, milyen lehet az örök élet – legalábbis a „jó oldalon”?
Nézzük először, mi az, amit a Szentírásból megtudtunk, vagy legalábbis kikövetkeztethettünk. (1) Szellemi („angyalszerű”) lényekként támadunk fel, Jézus tanítása szerint. (Lk 20, 34-38) (2) Mindjárt a halálunk után kerülünk ilyen (feltámadott?) állapotba. ( Lk 23,42-43) (3) Ha a „jó helyre” (az üdvösségbe?) kerülünk, akkor (előbb-utóbb) Jézus – és rajta keresztül az Atya – közelében lehetünk. (4) Személyiségünk egy többé-kevésbé jelentős része az „átmenet” során leválik („leég”) rólunk. (1Kor 3,13-14) (5) Az ”új szerepkörünkben” (Pál apostol szerint) új feladatok is várnak ránk. (6) Nem biztos, hogy hasonlítani fogunk földi magunkra, ahogyan Jézust sem ismerték fel a külseje alapján a tanítványai. (Lk 24,16, 31)
További következtetéseket is levonhatunk az eddig megtudottakból. (1) A „szellemi”, „dicsőséges” testben való létezésünk (az előbbi kifejezések Pál apostoltól származnak) felszabadít a tér-idő korlátoktól. (2) A földi környezet hiánya lehetetlenné teszi a jelenlegi érzékszerveink (látás, hallás, tapintás, ízlelés, szaglás) használatát. (3) A transzcendenciában való létezés a jelenlegitől teljesen különböző kommunikációs formát tesz szükségessé. (Talán a gondolat-átvitelhez hasonlót. "Non-verbális kommunikáció".) (4) Mivel a Földön a személyiségünk döntő részét az itt használható képességeink, az ebből a létből eredő emlékeink, élményeink és tapasztalataink adják, személyiségünk „odaát” mintegy ki kell, hogy cserélődjön. (Lesz is rá időnk bőven!) (Itt jegyzem meg, hogy a „személyiség” kifejezést használom mindarra, ami belőlünk a halálunk után – bár nem testi, fizikai formában – továbbra is létezik és minket, mint egyes személyeket továbbra is reprezentál. Továbbá, a földi életünkön túli létet transzcendentális létnek nevezem, mivel talán jobb kifejezés, mint az „öröklét”, „szellemi lét”, vagy „feltámadott élet”.) (5) Feltehető, hogy ha valakinek nem kellően „karakteres” a személyisége, akkor az illető „beleolvad” a létező Örök Jó-ba. (Ez talán a Nirvána analógiája is lehetne.) (6) A transzcendenciába átkerült személyiségünk nem az „eredeti”, hiszen az eredeti, mint testünk része, a testünkkel együtt megsemmisül. Az eredeti személyiségünk magán viseli minden testi tulajdonságunkat, öröklötteket és szerzetteket egyaránt, annak mintegy „lenyomata”. (7) A halálunk után megmaradó személyiség az eredetinek egy „lementett” másolata, kópiája. Érdekes módon a tudatunk is „átmentődik” valószínűleg a másolatba. (Erről tanúskodnak a „halál-közeli” élményekről szóló beszámolók.) (8) A gond csupán az, hogy mindaz, ami most szép és jó, az – mivel teljesen ehhez a világhoz kötődik – a transzcendentális világban értéktelenné válik, és ennek hiányát nem tudom mi és hogyan fogja kompenzálni. (Talán, a kezdetén, ezt nem is lesz olyan könnyű átélni!)
Újabban többen az úgynevezett halálközeli élmények alapján kívánnak következtetni a transzcendentális lét sajátosságaira. Több hívő pszichiáter viszont óv az ilyen következtetésektől, mivel a halálközeli élményeknél nem látnak következetesen érvényesülő szabályokat. Nézzük meg tehát – tanulságul – a halálközeli élmények néhány sajátosságát. (1) Ha valaki elveszíti ideiglenesen a tudatát, vagy kómába esik, esetleg más krízis-helyzetbe kerül (pl. leesik egy szikláról) akkor érheti az úgynevezett halálközeli élmény (röviden: hké). (2) Az ilyen helyzetbe került embereknek csak kis hányada tud hké-ről beszámolni. (3) Akik ilyenről beszámolnak, a beszámolójuk nem egyforma élményekről szól, bár a beszámolókban vannak tipikus elemek is. (4) Bizonyos, hogy a egyes hké-knél vannak igazolható transzcendentális elemek, mint például, amikor valaki kívülről látja (és pontosan be is számol róla), hogy mi módon foglalkoznak az öntudatát vesztett testével, amíg végre visszatér belé az élet. (5) Nem minden, tudatát elvesztett személynek van hké-ja!
(Eléggé messzire mentem el ezzel a gondolatmenettel. Lehetséges, hogy az egész látásmódom, a következtetéseim helytelenek. Ha így van, kész vagyok az ezeket cáfoló érvelés befogadására. Jelenleg viszont erősen meg vagyok győződve látásmódom és következtetéseim helyességéről. Amit leírtam, azt inkább mások számára gondolat-ébresztőnek szántam, nem pedig elfogadtatás végett. Ezért kérem, ha valaki mindezt elolvassa, ne támadásnak, hanem együtt-gondolkodásra ingerlőnek vegye. Számomra fontos felismerés az is, hogy amit Jézus a tanítványainak a földi létekor elmondott, annak csak igen kis részét jegyezték meg a tanítványai, és még ennél is kisebb rész került később írásba foglalásra. Ami végül leírtak, azt is a tanítványok ismereteinek, gondolkodásmódjának, szemléletének torzító tükrén keresztül ismerjük. Reméljük, hogy az ilyen körülmények között leírt szövegek mégis – a Szentlélek segítségével – a mennyei Atya nekünk szóló üzenetének többé-kevésbé a lényegét közvetítik.)


Szubjektív kommentár

Nyilvánvaló, hogy az eddigiek is a saját személyemen, érzéseimen átszűrve kerültek leírásra, olykor szelektív kiemelésre. Ezen túl is van néhány – a feltámadásra, az örök életre vonatkozó – olyan személyes véleményem, amelyet ennek a fejezetnek a keretében kívánok rögzíteni.
Először: Félek a halálomtól. Ha már elodázhatatlanul közelinek fogom érezni, nagyon be leszek ijedve.
Másodszor: Nagyon sajnálom a testem elvesztését. Kár ezért a fantasztikusan bonyolult – és még ma is elég jól működő – „szerkezetért”. (Lám, milyen pazarlóan gazdag az élet működtetése.) És mégis, ha az életerő elszáll belőlem, a „maradék” már semmit sem ér, sőt eltakarítása külön gondot és költséget okoz.
Harmadszor: Mindem valaha élt, ma élő és majd életre jövő ember iránt a maga egyediségében, megismételhetetlenségében nagyon nagy tiszteletet és empátiát érzek.
Negyedszer: Nyilvánvaló, hogy testünk elvesztésével elveszítjük érzékszerveinket is. nem tudni, hogy ezek nélkül hogyan és mit fogunk érzékelni, különösen transzcendens környezetben. Erősen remélhető, hogy lesznek helyettük más érzékelési lehetőségeink, mivel ezek nélkül értelmetlen lenne létezésünk. (A halál-közeli élményekről szóló beszámolók is erre utalnak.)
Ötödször: Egész személyiségünk arra van kondicionálva, amilyen környezeti hatások most érnek. (Erre a világra vagyunk teremtve.) Mindez teljesen idegenné válik a transzcendenciában.
Hatodszor: Emlékeink az „evilág” többé-kevésbé hű lenyomatai. „Az ember nem más, mint a múltja.” Ha ezek a jelentőségüket vesztik, mi marad meg a személyiségünkből?
Hetedszer: A transzcendens létben szerzendő új tapasztalatok, ha elég sokáig (örökké?) érnek minket, el fogják mosni, törölni a korábbi (földi) életből szerzetteket. Ezért a régi élmények, tapasztalatok, ismeretek teljesen elveszíthetik a jelentőségüket. (Pl. családi és más szeretet-kapcsolatok.)
Nyolcadszor: Feltételezem, hogy az „odaát” levők nem azért nem járkálnak vissza, mert tilos, hanem azért, mert számukra az „evilág” már elveszítette a jelentőségét. (Kivéve azokat, akiket valamilyen „itteni” feladattal bíznak meg).
Kilencedszer: Tagadom, hogy „odaát” nincs idő, nincs mozgás, nincs változás, csak egy halálos „kőbe-zártság”. Ha a mennyei Atya tevékeny (amit többször kinyilatkoztatott magáról) akkor, akik a közelében vannak, feltehetően Vele együtt tevékenyek lehetnek.
Tizedszer: Az volna az igazságos, ha azok, akik kifejletlen személyiséggel kerülnek „át” (mint pl. a csecsemők), azoknak módjuk lenne teljes személyiséggé kifejlődniük.
Tizenegyedszer: Lehet, hogy nem mindenki kerül „át”? Jézus említést tesz az örök halálról. És attól (is) rettegek, hogy valami, jelenleg előttem ismeretlen okból én is ebbe a kategóriába fogok esni. (Persze, azt már nem fogom érzékelni, ha az „örök halál” szó szerint értendő).
Tizenkettedszer: Nem lehetséges, hogy tartósan az Örökkévaló közelében levők egyszer csak beléolvadnak, elveszítve saját személyiségüket? (Nirvána?)
Tizenharmadszor: Az örök élet reménye arra indíthat mindenkit, akinek ebben bizonyossága van, hogy az „evilági” dolgokat valós értékükön kezelje. Ez azt jelenthetné, hogy bármi történjék is ebben az életben velünk, semmi sem számít az örök élethez képest. Nos, csak igen kivételes esetben látom ezt a „szenvtelen” kívül-maradást még neves, vagy kevésbé neves egyházi személyeknél sem. Meg sem kísérlem ezt a „dolgokon való kívülállást” keresni magukat buzgó kereszténynek mondó, nem egyházi személyeknél.
Tizennegyedszer: Az „örök élet reménye” csak akkor állhat fenn, ha feltétlenül bizakodunk Isten feltétlen irgalmában. Nyilván cselekedeteim és főleg elhanyagolt lehetőségeim, sőt kötelezettségeim számba vétele mutatja a legnagyobb deficitet. Az vígasztal, hogy – irgalmassága mellett – Isten látja a képességeimben, lelki erőmben fennálló deficitet is
 

Címkék: halál feltámadás szentírás másvilág öröklét jelek c14 kozmosz örök élet utolsó idők halálközeli élmények turini lepel gondolatátvitel gyakorlati transzcendencia paruzia annihiláció titoktranszcendentális tapasztalat

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr904344028

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása