A téma indoklása

Lépten-nyomon találkozunk a hírrel: ez is elvált, meg az is, amazok meg most készülnek válni. Olvassuk az újságban: az iskolás gyerekek felének (már legalább egyszer) elváltak a szülei. Máshol meg: egyre több az egyedülálló fiatal felnőtt nő és férfi. És lehetne sorolni a hiób híreket. Mindegyikünk életében, családjában, ismerősei között sok ilyen és hasonló esetet tudnánk felsorolni. Lehet ezen felháborodni, lehet ezt szidni, lehetne követelményeket megfogalmazni, hogy így, meg úgy kellene lennie, de hiába. Változóban a család, vagy amint mondani szokták: a „családmodell”. Bár abban, ami egyre tömegesebben megmutatkozik, abban nem sok „modellszerűt” lehet találni. Azt is szokták mondani: válságban van a család és ennek többféle okát szokták felsorolni. Két lényeges okát látjuk az elindult változásoknak: (1) megváltozott a nők szerepe a mai magyar (európai, amerikai) társadalomban, (2) lecsökkent a társadalmi környezet vallási, kulturális elvárásainak való megfelelési szándék (kényszer?). Mindkettőjűket pedig a folyamatban levő nagymértékű társadalmi változások hozták magukkal. Az ilyen – átalakulásban levő – társadalomban akkor járunk el helyesen, ha felismerve az alapvető okokat, a várható, elháríthatatlannak tűnő trendeket, megkíséreljük egy új életviteli mód felvázolását. Hogy ebben valamilyen eredményre juthassunk, előtte célszerű megvizsgálni a nőknek a mai társadalomban kialakuló szerepét, továbbá a családban (a házas felek, illetve a szülők és a gyerekek között) ma is érvényes kapcsolati tényezőket.

A nők térfoglalása a társadalomban

A XIX. század elejétől a nők (a férfiak több-kevesebb ellenállását legyőzve) egyre több – kizárólag férfiak által betöltött – foglalkozásban, hivatásban bizonyították be, hogy azonos színvonalon, vagy még jobban el tudják látni az elvállalt feladataikat. Először a betegápolásban, gyermekgondozásban, az ipari sorozatgyártás betanított munkást igénylő feladataiban (szövőnő), később a kereskedelemben (eladónő), az adminisztrációban (titkárnő) bizonyították rátermettségüket, lassan ki is szorítva ezekből a foglalkozásokból a férfiakat. Ez a változás viszonylag lassan ment végbe. Ennek hatására bevezették a „férfi” és a „női” szakma kategóriáját. Később aztán – különösen a két világháborúban a férfiak hiányában – a nők sok további foglalkozási pozíciót foglaltak el (kalauznő, tanítónő, stb.). A nők – a fizikai teljesítőképességük korlátait józanul felmérve – törekvéseikkel elsősorban a szellemi foglalkozások felé fordultak és a férfiakkal bizonyítottan azonos szellemi képességük birtokában, nagyobb szorgalmukkal és mindezek eredményeképpen a jobb tanulmányi eredményeikkel, sorban kiszorították a „hagyományos” férfifoglalkozásokból is a férfiakat (bírónő, doktornő). Így rövidesen az egyetemet végzettek között többségbe kerültek a nők. (És így – nem mellékesen – egyre nehezebben találtak maguknak a „társadalmi állásuknak megfelelő” párt.)
Sokan ma is meg vannak győződve ezeknek a megállapításoknak az ellenkezőjéről. Pedig elég néhány példát bemutatni annak bizonyítására, hogy megfelelő képzés a férfiakéval azonos teljesítményt hoz ki a nőkből. Így a Polgár-lányok sakk-teljesítménye, Németh László lányainak matematika-tudása, Eve Curie tudományos eredményei, magyar és külföldi írónők és költőnők munkája mind ezt mutatják. Szeretünk azzal dicsekedni, hogy a fantázia és kreativitás a férfiakra jellemző tulajdonságok. Nem egy férfit találhatunk, akiben annyi a fantázia és a kreativitás, mint egy… kilométer-kőben. És létezik olyan (magyar!) filozófiai doktor, akinek a disszertációjáról a legszigorúbb bírálója is úgy vélekedett: munkája egy új és ígéretes filozófiai irányzat jelentős női képviselője. Az, hogy a műszaki életben a nők mindeddig nem kapták meg az őket megillető elismerést, az is részben a férfiak elfogultságának köszönhető, illetőleg másrészt a leánygyermekek anti-műszaki neveltetésének (kondicionálásának).
Talán a legfájdalmasabb a felsőbbrendűségükről meggyőződött férfiak számára, amikor sikeres üzletasszonyokkal, gazdasági, vagy politikai vezetőkkel találkoznak. Nem marad más vigasztalásuk, hogy az erős fizikumot követelő szakmákba viszonylag kevés nő törekszik. Bár itt is van kivétel: az egyik ismerősünk igen elismert ortopéd sebész, aki simán végigvezet egy – akár 6-8 órás – műtétet. (Természetesen ez annak is betudható, hogy korábban válogatott szertornász volt.) Mindebből megállapíthatjuk, hogy a nők társadalmi szerepe alapvetően megváltozott és ennek következtében meg kellett változnia a családban is.

Szerepváltozások a családban

Azzal, hogy a nők a „családüzem” mellett a férfiakéval – rendszerint – azonos munkaidőben állást vállaltak, drasztikusan lecsökkent a családban, háztartással és a gyermekekkel való foglalkozás lehetséges ideje. Ezt még az sem volna képes enyhíteni, ha az otthoni teendőkből a férfiak azonos részt vállalnának, mert mivel mindketten fáradtan érnek haza és ezért csak jóval kevesebbet teljesítenek, mintha valaki pihenten állna az otthoni teendőkhöz. Ezért aztán durván lecsökken, vagy elmarad a gyerekekkel való otthoni foglalkozás, igen leszűkül az egymással való törődés lehetősége, pihenésre pedig végképpen nincs módjuk. Természetesen ez csak elméleti megközelítés, mert az ember szervezete kikényszeríti a minimális pihenőidőt (kikapcsolódást), ami a fontos teendők további elmaradását okozza. Így aztán a gyerekek nevelése gyakorlatilag teljesen elmarad, a házastársi kapcsolat formálissá válik. Természetesen ezek a hiányok valahol mégis pótlódnak. A gyerekek megkapják a nevelést az iskolában – nem a tanároktól – akiknek erre rendszerint sem idejük, sem képzettségük, sem energiájuk nincs, hanem a vezérszerepet játszó osztálytársaktól. A házastársak pedig a szükséges törődést – szerencsétlen esetben – olyan, rendszerint ellenkező nemű munkatársuktól kapják meg, aki hasonló hiányérzettől szenved. Ezt a folyamatot gyorsíthatja, ha a férj – még a régi „családmodellben” nevelkedvén – az otthoni feladatokból nem hajlandó (vagy nem képes) kivenni a részét. Ilyenkor a feleségre kettős teher hárul, amiben tönkremegy, vagy „megszökik”, kilépve a házasságból. A férj előbb-utóbb ugyancsak menekül a házasságból. Ha a felesége a túlzott terheléstől megrokkan, azért, mert ki akarja az életét egy roncs mellett leélni, ha pedig a felesége, nem bírva a terhelést, kilép a házasságból, azért, mert neki is „joga van” mással „új életet” kezdeni. Mindezt, természetesen a gyerekek szenvedik meg, a biztonságérzetük hiányában, szeretethiányban, az otthoni feszült helyzet elviselésében és kapnak egy szép életviteli mintát felnőtt korukra. Ezért is természetes, ha a fiatalok nem akarnak összeházasodni. Ha a nők társadalmi szerepének ilyen mértékű megváltozása ennyire rombolólag hat az eddig alapvetően fontosnak tartott a családok nagy részének életére, akkor meg kell keresni, (1) mik azok a kötelékek, amik a család fennmaradását a nagy társadalmi változások ellenére lehetővé teszik, (2) illetőleg milyen további társadalmi változások, intézmények és intézkedések lennének szükségesek a család pozitív szerepének helyreállításához. Mielőtt azonban az előbb felvázolt feladatokat részleteznénk, a helyes válaszok megtalálásához azt is meg kell ismernünk, hogy milyen tényezők vezettek a nők társadalmi szerepének ilyen lényeges megváltozásához.

A nők szerepváltozásának indítékai

Az előzőkben hosszasan érveltünk a nők és a férfiak munkavégzési, hivatásbeli képességeinek egyenrangúságáról, egyenértékűségéről. A következőkben viszont a nők és a férfiak munkavállalásban tapasztalható eltérő motiváltságát (mozgató erőit) szeretnénk feltárni. A nők a női munkavállalási mobilitás megindulásakor – úgy tűnik – elsősorban a családjuk megélhetési lehetőségeinek javítására vállaltak a családi munkamegosztásban végzett tevékenységükön felül a „családi gazdaságon kívüli” munkát. Az emberek általában munkát elsősorban a megélhetésükért (alapvető szükségleteik kielégítésére) vállalnak. Hogy egy családnak mi az alapvető szükséglete, az koronként, kultúránként és a társadalomban elfoglalt helyzettől függ. Legalacsonyabb szinten ez az alapvetőnek mondott szükséglet nem több, mint az éhség megszüntetésére szolgáló élelem és a legegyszerűbb alvási lehetőség. (Legyen mit enni és legyen hol aludni.) Az alapvetőnek mondott szükségletek ellátására a férfiak is kellő motivációt mutatnak, míg a nőknek a társadalmi megelégedettségük elérésére egy meghatározott komfort érzet kielégítése is szükséges. (Egy nő számára nem elég, hogy van egy „saját fészke”, hanem – kevés kivétellel – állandó igénye van a „fészek” kicsinosítására is.)

A nőknek szükségük van

nemcsak a család (az otthon) komfortjának megteremtésére, hanem a saját, személyes komfortigényük (kicsinosításuk) kielégítésére is. A komfortigény mértékét nagyobbrészt a közelebbi, távolabbi társadalmi minták, illetőleg a korábbi – például a szülei családjából hozott – élettapasztalatok határozzák meg. Ez a komfortigény fölfelé – a lehetőségek határáig, sőt sokszor azon is túl – állandóan növekszik. Ez motiválja (elsősorban) a nőket és – amennyiben motiválni tudják – a férjeiket is a magasabb keresetek elérésére. (Igazságtalan, ha elfeledkezünk a férfiak saját motivációs tényezőiről, melyek elsősorban berregő, illetőleg hangos és villogó eszközök birtoklására és használatára irányul, de itt most a nők állás-vállalási motivációját vizsgáljuk.) A komfortigény aztán lassan, észrevétlenül átmehet luxusigénybe, a társadalmi minták, mint kihívások hatására. (Ezt a fajta „kihívást” azelőtt – egyszerűen – kísértésnek nevezték.)

A női munkavállalás
másik nagy motivációja, ha egy nő látja, hogy a férfiak olyan feladatokat látnak el a munkájuk keretében, amiről úgy véli, azt ő legalább olyan jól el tudná látni. Ehhez a látásmódhoz egy nyitott, kitekintő látásmód szükséges, amire a szülők vagy ránevelik a leánygyermeküket, vagy nem. (A XIX. század második felének szerény kezdeteitől ma már a legtöbb szülő úgy neveli a leányát, hogy „te is elérheted mindazt, amit mások, ha kellően szorgalmas vagy”.) Amíg általában a férfiak egy kihívást akkor vállalnak fel, „mert az ott van”, addig a nők általában azért törekednek valamire, „mert azt már más is megtette és én azt legalább olyan jól el tudnám végezni”. És rendszerint el is végzik, általában jobban, nagyobb szorgalommal, empátiával, mint férfi konkurenseik.

Az utóbbi években jelentkezett
egy újabb, keresetnövelésre ösztönző motiváció, melyben a szülők egymással versengenek – sokszor a család anyagi lehetőségeit messze maghaladó mértékben – a gyerekük igényeinek kielégítésében. Ezek az igények igen sokfélék lehetnek, a ruházkodástól kezdve a különféle divatos elektronikus eszközökön keresztül a mindenféle különórákig és más külön-foglalkozásokig. Mindez azt  szolgálná, hogy „a drága gyermek” mindent megkapjon a családjától, ha már a valóban szükséges személyes törődést nem kapta meg. A gyerek, bármennyit kap, bármilyen „menőt”, divatosat, drágát, mégsem lesz elégedett, mert nem érzi, nem látja a szülő áldozatának nagyságát,

nem érzi mögötte a személyes törődést.
Tehát a gyerek semmi ilyesmiben ne részesüljön? De igen, csak mértékkel, akkor, ha előtte személyesen megvizsgáltuk közösen a gyerekkel annak esetleges fontosságát, hasznát és azt, hogy a szülőnek mekkora energiájába kerül a hozzá szükséges pénz előteremtése.

Vannak korlátai is
a női szerepvállalásnak a foglalkoztatásban. A nők teljesítményének intenzitása genetikusan beléjük kódoltan korlátozott. Ez a megbízhatóbb túlélés miatt, az utódok érdekében van így. Ha egy nőt ezen a korláton is túl kényszerítik valamilyen eszközzel további teljesítményre, lelkileg összeomlik. Tartós túlterhelés esetén, ami túlzott kötelességtudat, vagy valamilyen ajzószer hatására állhat elő, egy nő depressziós lesz, vagy pszichoszomatikus tünetei lesznek.

Ezzel szemben egy férfinél
hiányzik ez a belső korlát, ezért képes sokszor lehetetlennek tűnő teljesítményekre is, akár ajzószerek nélkül, csupán belső motivációból, „mert ezt el akarom végezni”. Ez a túlhajszolás nemcsak a fizikai munkánál lehetséges, hanem a szellemi tevékenységnél is. Láttam közeli ismerősömet, amint – szellemi munkával – szabályosan halálra dolgozta magát. Az ilyen, a férfiaknál tapasztalható, „erőn felüli” teljesítmény miatt a férfiaknakhosszabb regenerálódásra van szükségük.
Ezt pedig egy feleség nem mindig veszi tudomásul: „amíg én itt a háztartásban elmerülök, addig ez csak ül és nem csinál semmit”. A nők – ismerve a teljesítményük korlátait – igyekeznek jobban megszervezni a munkájukat és ezzel a szervezési készségükkel tovább növelik előnyüket a férfiakkal szemben, különösen vezető beosztásban. Így aztán a modern társadalomban kialakul egy olyan

új munkamegosztás

a nők és a férfiak között, hogy azok a foglalkozás-nemek, amiket a nők valamilyen okból nem preferálnak, maradnak a férfiaknak, továbbá mindaz megmarad számukra, amit a nők a véges létszámuk miatt nem tudnak teljesen elfoglalni. Ebben a „szép új társadalomban” a családi életre és a gyermekekre már nem marad idő, kedv és energia. Az ilyen helyzetben sérül, esetleg tönkremegy a család. A családokkal foglalkozó szociológusok nem sok esélyt látnak ennek az iránynak a megfordítására. Szerintünk viszont vannak olyan

elemi ösztönző erők,
amelyek felismerése és helyes használata a párkapcsolatban és a gyermekek nevelésében eredményre vezethet. Ezek kifejtése a következő feladatunk, hogy ezen ismeretek alapján fel lehessen vázolni egy „család-regenerációs” programot.

A családot összekötő erők

A családok egyben-tartására a külső és a belső összetartó erők lennének hivatottak. A külső erők: az állami és az egyházi törvények, előírások és a társadalmi környezet elvárásai. Sajnos, az állami törvények csupán egyes kedvezmények, támogatások útján támogatnák – elvileg – a családot, de mivel a szétszakadt családok tagjai több támogatást kapnak, (szociális meggondolásból) mint az egészben maradó családok, a törvények inkább a családok felbomlását segítik elő.

A családjogban
csupán a katolikus egyháznak vannak törvényei, a protestáns egyházak hétköznapi gyakorlata nem egységes és mivel az egyházi vezetők még a közvetlenül alájuk rendelt lelkészeknél sem tudják a házasságról, a családról szóló elveiket következetesen érvényesíteni, a „mezei” egyháztagokra ezen a téren nem sok befolyásuk van. A katolikus egyházban az egyházi törvények támogatására működik többféle „családmentő” mozgalom, de a családokat károsító valós okok feltárásában (főleg a római katolikusoknál érvényben levő papi nőtlenségi fogadalom miatt) a valós, személyes tapasztalatok hiányában

nem tudnak nagy eredményeket felmutatni
és ezért a gondok elhárítására sincs igazán lehetőségük. Ami pedig a társadalmi környezetet illeti, a társadalom diverzifikálódásával az egyénekre és a családi életre a környezet hatása minimálissá vált és a mégoly extrém helyzetben levő családok esetében is a környezetüknek csak legföljebb a szörnyülködésre futja.
Szerencsére vannak az eddig számba vetteknél

hatásosabb összetartó erők.

Általában úgy interpretálják ezeket: szeretet és szerelem. Kíséreljük meg ezeknek a részletesebb elemzését. Egy emberpárt összekötő erőknek
több rétege van.

A legkülső
az egymás közötti intellektuális kapcsolat. Ennek is több összetevője van. Ilyenek – a teljesség igénye nélkül – a hasonló, vagy azonos kulturális, illetve vallási háttér, hasonló neveltetés, hasonló, vagy azonos szakmai érdeklődés, később a közös élmények (szépek, vagy szomorúak egyaránt). Ilyen kapcsolat lehetséges barátok, barátnők között is, de nagyon fontos, hogy a házastársak között is meglegyen, lehetőleg minden más, külső kapcsolatnál „magasabb hőfokon”.
A következő réteg
a gyakorlati szeretet. Ez alá az összefoglaló fogalom alá sok jellemző tevékenység tartozik. Azért írtam tevékenységet, mert ez a viselkedés, ha olykor elfogadó is, semmiképpen nem passzív. Ilyen viselkedési módok: a szolgálat-készség a másik iránt, a kölcsönös bizalom, az elnéző irgalom, a kölcsönös gondoskodás. A személyes kapcsolatnak ezt a rétegét gyakorolhatjuk másik embertársunkkal is, de a házassági kapcsolatban ez elengedhetetlen. A gyakorlati szeretet leirt jellemzői érvényesek – természetesen – a jó szülő-gyerek kapcsolatban is.

A harmadik kapcsolati réteg egy emberpárnál
a testi érintkezés. Ez nem a tényleges szexuális kapcsolat, hiszen a szülő-gyermek kapcsolatnak is igen fontos eleme. Ez jelenti egymás testi közelségét, az összebújást, az ölelést, a simogatást. Ez a kapcsolat a „test-beszéd” leginkább kifejező formája, a másik fél mindjárt megérzi, ha a társa nem igazán ugyanúgy érez a másik iránt. Ezzel az érintkezési formával nem lehet takarékoskodni, mert hiánya megérződik a többi kapcsolati formában is. Az egymástól való elhidegülés is ennek a hiányával kezdődik. Feszültségoldó, megnyugtató, energia-feltöltő hatása van. Sajnos, ez valójában csak családon belül működik. Sok, egyedül élő ember – tudat alatt, vagy tudva róla – ennek a hiányától szenved a legerősebben.

A negyedik réteg
az, amit általában szexuális kapcsolatnak hívnak. Ennek két, elengedhetetlen, egymással nem összetévesztendő és egymással nem pótolható, fontos része van: a szerelmi játék és a kielégülés. Fontos, hogy a pár mindkét tagja a szükségleteinek megfelelő mértékben részesüljön mindkettőben. Ezzel az összefoglaló kifejezéssel sok lehetséges, és még több valóban létező „gubanc” fölött siklunk át elegánsan, rendszeresen. Elsősorban azért, mert tételes módszertant – sajnos – nem lehet ebben a dologban készíteni. Annyit azért el lehet mondani, hogy az ösztönös, spontán viselkedést és a sokszor egyáltalán nem tudatos elfojtásokat egy párkapcsolatban legalább időnként egy kis mértékben a

tudatosság világába kell felemelni.
Mert lehetetlen állapot, hogy egy kapcsolati esemény az egyik félnek örömöt és kielégülést hoz, a másik félnek egyáltalán nem, vagy csak alig. Ez semmiképpen nem azért lehetséges, mert a másik fél erre képtelen, vagy nem alkalmas, hanem csupán azért, mert nem volt kellőképpen a másikra hangolódva, nem volt elég ügyes, vagy nem a megfelelő módszert alkalmazták. Mindenkinél meg lehet találni azt a pontot (zónát?) ami a másikban felébreszti a vágyat és hosszan tartó örömöt nyújthat. Ez is egy lényeges dolog:

mindkét félnek meg kell tanulnia
a szerelmi játékban egymásnak nyújtott élvezet idejének elnyújtását. Ezután viszont teljesen kivételes legyen, ha a szerelmi játékot nem követi kielégülés. (A közvélekedéssel ellentétben, a nők a férfiaknál többször és hosszabban képesek egymás után kielégülni.) A szerelmi játék nem csupán a kielégüléshez vezető út, hanem egyrészt az agyban érzékelt kielégülési folyamat szorosan hozzá tartozó része, másrészt minden belső feszültség levezetésének, ellazításának leghatásosabb eszköze.

És mi van akkor,
ha valamilyen okból (menstruáció, állapotosság, szülést követő megtartóztatási időszak, nőgyógyászati műtétet követő időszak) a társak nem tudják egymást kielégíteni? Szerencsére – az állatoktól eltérően – nemcsak attól különlegesen emberi a nők biológiai felépítése, hogy bármikor (menstruációkor, vagy állapotosan is) képesek élvezni és kielégülni, hanem van egy erre az esetre is „működőképes” szervük, amely legalább akkora élvezetben részesíti őket, mint az „alap-eszközük”.

Tehát a nők is
minden esetben képesek részesülni a párkapcsolat legintimebb örömeiből, csak legfeljebb a „technikai megoldás” mindkét félnél ilyenkor nem azonos a hagyományossal. Nem kell ettől senkinek sem idegenkednie, hiszen mindkét félnek képes a korábbival legalább azonos örömöt nyújtani. Sajnos, általában igen erős a „hagyományostól eltérő” módszerek iránti idegenkedés (elsősorban a férfiaknál) mert a férfiak – ugyancsak „hagyományosan” – nem szoktak avval törődni, hogy a nőknek is joguk és szükségük van a férfiakkal azonos mennyiségű és minőségű örömre a párkapcsolatukban.És mi van akkor,
ha valamilyen okból az egyik fél egyedül marad? Ne büntesse már az egyedül maradt fél magát azzal is, hogy emiatt teljesen lemond a nemi örömről! Ilyenkor nem marad más lehetősége, mint saját magának talál kielégülést. Igaz, hogy ez nem adhat teljesen azonos örömöt, de messze több a teljes elvonásnál. Úgyis hiányt szenved a többi kapcsolati fajtában, mindenképpen a testi közelség megtapasztalásában. Jó esetben az intellektuális kapcsolat és a cselekvő szeretet esetében
találhat kiegészítő kapcsolatokat,
de ezek – a dolog természeténél fogva – csak halvány pótlékai lehetnek a párkapcsolatból eredő intenzitási hőfoknak. Visszatérve a kielégülés egyszemélyes módjára, érdekesnek tűnik a dolog társadalmi elfogadottságának hiánya, függetlenül attól, hogy a műveletet mindkét nemnél széles körben gyakorolják. Az elitélés alapja feltehetően egy ószövetségi utalás lehet, ahol pedig valójában egyáltalán nem erről szól a történet. A társadalomba nyilván mélyen belegyökerezett az utódok nemzésére vonatkozó erős elvárás, amit a magas gyermek-halálozási arány miatt az utódok nélkül való elhalálozástól való – a régebbi korokban valóban reális – félelem okozott. De jelen esetünkben nem az utódnemzést is szolgáló páros nemi kapcsolatot helyettesítő, hanem annak pótlására szolgáló tevékenység az, aminek az esetleges elitélése ellen szólunk.

 A családot összekötő erők között
a – szerintünk – legfontosabbról még nem tettem említést. Ez a gyermekek gondozása, nevelése. Egészséges lelkületű, kiegyensúlyozott gyermek csak kivételesen nevelődik családon kívül. A társadalomnak sem lehet fontosabb annál, mint az, hogy a gyermekek ép lelkülettel, maguk előtt a helyes életmintát látva nőjenek fel. A párkapcsolatot segítő belső erők előbbiekben leirt első három rétegére vonatkozó megállapítások érvényesek a családon belüli szülő-gyerek, illetőleg gyerek-gyerek kapcsolatra is. Ha a szülők külön élnek, ezek az erők nem tudnak megfelelően érvényesülni és a gyermekek személyisége ezek hiányában mindenképpen – sokszor egész életükre kihatóan – károsodik. Ezért gyermekek – és az egész jövendő társadalom – érdekében a szülőknek minden lehetséges áldozatot meg kell hozniuk, erős kompromisszum-készséget mutatva. (Talán feltűnt, hogy itt – kivételesen – kategorikus imperativust használtunk, de az a véleményünk, hogy a gyerekek érdekében szükséges lenne – a mai gyakorlattól eltérően – minden, akár állami törvényi eszközt is felhasználni a családok szétszakadásának lehetőség szerinti elkerülésére.) Meg kell azért itt azt is említeni, hogy egyes esetekben, mint pl. az egyik házastárs gyógyíthatatlan alkoholizmusa, a gyermekekre káros szülőt jobb a család köréből eltávolítani.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni,
hogy a családok egyben tartása a legfontosabb, lehetőleg minél kevesebb konfliktus árán. Ezért az volna a legjobb, ha a házasfelek elhidegülése kezdetén lenne egy „jelzőrendszer”, ami időben jelzi, hogy valami baj van a családban. Ez kétszeresen is nehéz. Egyrészt a baj kezdetéről a házasfelek nem vesznek tudomást, hiszen rendszerint éppen az a baj kezdete, hogy a felek keveset törődnek egymással. Másrészt a külső szemlélők is csak akkor vesznek tudomást a családi konfliktusról, amikor már „minden elromlott”. Talán csak az az egyetlen lehetőség van a komolyabb baj elkerülésére, ha az a fél, aki észreveszi az éppen csak induló problémát,

sürgős vészjelzést ad
a másik félnek. Ez már rendszerint elegendő is, mert kiderül, hogy a probléma csak félreértésen alapult. Ez a „vészjelzés” éppen ellenkező hatást válthat ki, ha a jelzést adó fél azt nem a megfelelő tapintattal és empátiával teszi. (Nagyon sok múlik a „csomagoláson”!) A bajt észlelő fél külső segítséghez csak végső esetben fordulhat. Ekkor is csak értő személyhez, aki megfelelő „családterápiás” képzettséggel és tapasztalattal rendelkezik. (Jó lenne, ha az Egyházban volna több ilyen személy és tevékenységük, eredményeik közismert lenne!)

A családban nevelődő gyerekekkel kapcsolatban
meg kell kockáztatni azt a megállapítást is, hogy nem minden felnőtt alkalmas a gyereknevelésre. Az még szerencsés eset, ha a családban legalább az egyik szülő képes a gyereknevelésre. Mitől lehet alkalmatlan egy szülő a gyereknevelésre? Semmiképpen attól, hogy pl. testi fogyatékos. Az előbb említett gyógyíthatatlan alkoholizmuson kívül számos oka lehet a többé-kevésbé alkalmatlanságnak. Például az, aki fiatal korában sokat szenvedett a szülei durvaságától, kicsapongó életmódjától és rendszerint ezt

a családi mintát utánozza le
 a saját családjában is. Az ilyen eseteket kivéve nagyon nehéz egyértelműen megállapítani egy ember alkalmatlanságát a gyermeknevelésre. Ez azért is igaz, mert például az eleinte nem sok nevelési képességet mutató szülőből is lehet – saját tapasztalatai alapján – kiváló szülő. Rendszerint abból a szülőből lehet jó gyermek-nevelő, akinek van empátia-képessége, aki harmonikus együttélést mutató, nagyobb családban nőtt föl, aki „ösztönösen” ráérez a legjobb nevelési módszerekre, aki önmaga is kiegyensúlyozott, nyugodt személyiség, akinek jó humorérzéke van. Amint a példákból is látható, sokféle személy lehet jó szülő. Ez azt is mutatja, hogy sokféle családban, sokféle személyiségű ember nőhet fel, és ettől (is) gazdag az emberi társadalom.

Vannak viszont olyan esetek,
amikor felelősséggel nem javasolható, hogy gyermeket neveljenek. Elsősorban azokra érvényes ez a javaslat, akiknél mindkét szülőnek olyan elfoglaltsága, hivatása van, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a gyerekekkel való foglalkozást. Ilyenkor a szülőnek választania kell: hivatás, vagy gyerek. A megfelelő gyermeknevelésnek komoly akadálya, ha a család nagyon szegény és (vagy) kulturálisan elmaradott. Ilyenkor a család szociális támogatása segít a szülőkön, de nem elég a gyermekeknek, akiknek, hogy a szegénységből kitörhessenek, nagyfokú tanulmányi, kulturális segítségre is szükségük van.
 
Sok fiatal a karrierje miatt
nem szándékozik megházasodni, vagy a házassági szándékukat hosszan halogatják addig, amíg meg nem teremtik maguknak a megfelelőnek tartott egzisztenciát. Az előbbiek elsősorban azért nem lépnek házasságra, mert látják, hogy ez számukra mennyi kötöttséggel járhat. Az utóbbiak az egyéni jövőjük biztosítását és a saját komfortjuk megteremtését helyezik az első helyre. Ez – végeredményben – becsületes álláspont, csak az a gond, hogy ha sokan így vélekednek, ezáltal megszűnik a társadalom újra-termelődésének esélye.

A társadalom reprodukciója érdekében

fontos lenne, ha a szegény, de többgyermekes családokról ténylegesen levennék a gyermeknevelés terhét. Kézenfekvőnek látszik, hogy ez megoldható lenne az úgynevezett hétközi kollégiumokkal. Különösen úgy, ha a gyerekek hétközi elhelyezése is a korszerű család-jellegű elhelyezésben történik. Ilyenkor egy-egy nevelő párhoz 5-8 – különböző korú és nemű – gyerek tartozik. A különböző

"hétközi családok”
egy nagyobb, közös épületben laknak, amelynek vannak közös helyiségei, mint pl. könyvtár, számítógép-szoba, sport- és játékterem. A házasodástól ódzkodó, ill. a gyermekszülést halogató személyeknek is vonzó lehet hasonló, a születendő gyerekeik részére kollégium-szerű elhelyezést biztosító lehetőség, még költség-térítéses formában is. Ez – feltehetően – észrevehetően növelné az utóbb említettek gyermekvállalási kedvét.

Többszörösen körüljárva
a család és a házasság problémáit, elemezve az ide vezető okokat, viszonylag nem sok segítő tényezőről lehetett beszámolni. Attól az illúziótól mindenképpen meg kell válni, hogy a társadalmi változások, különösen a nők társadalmi szerepe – és az ehhez tartozó tudatváltozás – visszafordítható lenne. Ez magával hozza a férfiak otthoni és családi szerepének változását és előbb-utóbb ki fogja kényszeríteni a tudatváltozásukat is.

Törekedni kell arra,
hogy a politika, a törvényhozás, és a központi erőforrások elosztása is kövesse ezeket a változásokat, hogy a család – akár megváltozott formában és szerepben – a társadalom lényeges eleme maradhasson. Minden kereszténynek egyik igen fontos feladata ennek a tudatosítása és elfogadtatása a mai magyar társadalomban.

Megoldási kísérlet, néhány égető gondra

Elsőként le kell rögzíteni,

hogy ez a blog nem a családok mai válságjelenségeinek teljes feltérképezésére és nem a megromlott családi kapcsolatok terápiájára íródott és nem a mai családokkal kapcsolatos probléma-halmaz megoldását kívánja szolgálni, hanem elsősorban a mai társadalmi változások miatt a családi szerepekben, kapcsolatokban végbement változások okait kísérelte megtalálni és azok következményeinek csökkentésére szolgáló néhány javaslatot megfogalmazni. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a kérdéskör sok embernél „húsbavágó” problémákat vet fel. amik – ha nem is megoldást – de némi szemléleti tisztázást igényelnének. Ezért, nem fontossági, hanem csupán felmerülési sorrendben érdemesnek látszik néhány, a blog megírása közben felvetődött konkrét problémát is részletesen leírni, egyben megkísérelve azokra néhány kiút-kereső javaslatot tenni.
 
A párkeresés, pár-találás ügyében
sok szép, régebben többnyire bevált hívő javaslattal, módszerrel rendelkezünk. Ha jobban megnézzük ezeket az úgynevezett „eredményeket”, sok csődöt, vagy az egyik, (esetleg mindkét) fél szenvedésekkel teli élettörténetét találjuk mögötte, amit – ráadásul – a benne élő párok Istentől rájuk mért „keresztként” élnek meg és minderről mintegy mazochista örömmel számolnak be. Ezzel szemben

le kell rögzíteni,
hogy a pár-választás sikereiért és esetleges kudarcaiért csak és kizárólag a saját döntésünket tehetjük felelőssé. Mert – mielőtt döntenék – fontos lenne, ha ismerném a saját személyiségem jellemzőit, előnyös és hátrányos sajátosságait. Nem különben minél jobban meg kellene ismernem a másik fél személyiségét, előnyös és főleg hátrányos tulajdonságait. Ezek ismeretében is biztos lehetek abban, hogy a hátrányos tulajdonságok nagy része csak az együttélés során válik nyilvánvalóvá. Mindezt tovább „színesíti”, hogy az együttélés során a hátrányos tulajdonságok megerősödnek, míg az előnyösek elhalványulnak.

Ha ez igaz, akkor hogyan maradhat meg akár egyetlen házasság is?

Egyrészt azért, mert, ha már az együttélés előtt megismerek közelebbről néhány másik, első látásra igen előnyösnek látszó alternatív „pár-jelöltet”, megismerve azoknak a jobban észrevehető előnyei mellett a kevésbé vonzó testi, lelki, személyiségbeli sajátosságait, jobban meg lehetek győződve arról, hogy a választásom még mindig a valószínűleg a lehető legjobbak közé tartozik. Tisztában kell lennem azzal is, hogy akit kiválasztok, az egy – az emberiség egészét tekintve – igen szűk ismeretségi körből történik, ezért erős kompromisszum-készséget igényel. Ez régen még jobban így volt, de most sincs lényegesen másképpen. Ezt a

kompromisszum-készséget
az együttélés során mindvégig gyakorolni és erősíteni kell, mert különben csak konfliktusok, törés és szakítás lehet az együttélésből. A szakítás, törés, válás viszont – még gyermektelen pároknál is – több lelki, személyiség-béli (és rendszerint anyagi) kárral jár, mint a kompromisszumok keresése és megtalálása. Amikor belemegy valaki egy konfliktusba, biztos, hogy nem nagyon tudja felmérni, sőt, még a szakítás, válás után is elnyomja magában a vádló, figyelmeztető hangokat. Tehát, ha egy hosszú párkapcsolat során úgy látom, hogy a választottam „illik” hozzám, az egy hosszabb, kompromisszumokkal teli – sokszor nehéz - kölcsönös személyiség-fejlődés eredménye.

Igen nehéz elviselni,
ha az egyik házas felet (és néha a másikat is) a megélhetési szükség (és a sokszor hobbiként is űzött hivatás) a nap – a hét – nagyobb részében a családjától távol tart. Ki kell mondani, hogy ez nem normális. Ettől még ez a helyzet létezik és csak nagyon ritkán lehet ezt ma elkerülni. Ez az állapot állandó küzdelmet kíván. Egyrészt azért, hogy a távol levő fél erősen, rendszeresen és következetesen törekedjen a távollét idejének lehetőség szerinti csökkentésére. Másrészt azért, hogy az inkább otthon maradó fél erősen, rendszeresen és következetesen törekedjen arra, hogy úgy várja haza a másikat, hogy az komoly szükségét érezze a hazatérésre. Nem szemrehányással, nem panasszal, hanem vidámam és kíváncsian a másik gondjára, dolgaira, problémáira.

Ez bizony nem könnyű, az otthon maradó féltől rendszerint igen nagy áldozatot követel. Ez csak akkor teljesíthető hosszabb időn át, ha az otthon maradó fél megfelelő baráti társaságot és kedvére való kiegészítő elfoglaltságot talál. Ez nem nagyon sikerül egyszerű, spontán módon, ezt meg kell tervezni, meg kell tanulni. Sajnos, nem nagyon kapható ezzel foglalkozó szakirodalom.

Többször tapasztalható,
hogy a fiatal házasok a család-alapítást követően ritkábban járnak az egyházi alkalmakra, kevesebb közösségi munkát végeznek. Ennek többnyire az az oka, hogy megváltozik az időbeosztásuk, a család anyagi hátterének biztosítására több időt kell pénz-kereső foglalkozással tölteniük. Azután jönnek az utódok, és a kicsik ellátása igencsak fokozott idő-terheléssel, elfoglaltsággal jár. Régen, falun, ilyen esetben megfordult a helyzet, az egyházközség/gyülekezet kevésbé leterhelt asszonyai jártak segíteni a kismamához.

Talán ehhez tartozik az a megállapítás,
hogy a testileg-lelkileg megfáradt szülők kevésbé tudják a gyerekeiket felügyelni, inkább engedik szabadjára őket. Ez különösen a legkisebb gyereknél élik meg, amikor maguk is látják, hogy akarva-akaratlanul is többet engednek meg a legkisebbnek, mint idősebb testvéreinek engedtek. Ennek a helyzetnek a szélsőséges esete, amikor a gyerekre ráhagynak mindent a saját nyugalmuk végett és ezért a gyerek mintegy uralkodik a szülők fölött. Ez utóbbi eset főleg idős szülők egyetlen gyermekével szokott megtörténni. (Azért még ilyen családi környezetből is lehetséges, hogy ép, egészséges személyiségű gyerekek fognak kikerülni.)

Akkor is el szoktak maradozni
a templomból a házaspárok, ha valami gondjuk adódik a házasságukban. Ilyenkor igen jó szolgálatot tesz (tenne), ha az egyházközség vezetői, vagy a házaspárhoz közelebb álló egyháztagok (barátok?) felfigyelnének a házaspár gondjainak – a közelebb állók számára – árulkodó jelzésekre. Az ilyen (nem szükségszerűen tolakodó) figyelem sok családot megóvhatna egy kisebb probléma krízissé növekedésétől.

És mi van akkor,
ha már a házasság jóvátehetetlenül tönkrement? Nem sokára a mai euro-amerikai társadalmakban az ilyen helyzetbe került emberek lesznek többségben. Lehet-e tenni valamit ez ellen? A változás iránya csak akkor változhatna meg érdemben, ha a házasulandó felek komoly házaséleti előképzést kapnának, vagy valamilyen külső, illetőleg belső kényszer (mint pl. megtérés) a családi kapcsolat megtartására „ösztönözné” őket. Bár

nem szabad elvesztenünk a reményt
 a társadalom általános megújulásában (megtérésében, Isten országának mielőbbi eljöttében) mégis tudomásul kell vennünk a „családi vegyes felvágott” egyre általánosabbá válását. Reményem szerint, bármennyire fog tovább romlani a helyzet, mindig lesznek ép, egészséges, jól működő családok is. Részben hitbeli elkötelezettségből, részben pedig azért, mert látva a környezetükben élőknek „családi” életében látott sok kínlódását, a „normális” családi életre törekednek, akár nagyobb áldozatok árán is.

Figyelembe véve a családi élet jelenleg is növekvő erózióját,
az ilyen helyzetben élők – és különösen az ilyen helyzetben felnövő gyerekek – kínlódásait, meg kell kísérelni az úgynevezett csonka családok életének a konszolidálását. Ez a „konszolidáció” két-három nemzedék során önmagától is nagyjából megtörténik. Ezt a folyamatot kellene értő módon segíteni. Ez a konszolidáció figyelembe veheti a Skandináviában végbement folyamatot és állami-szociális, társadalmi szemlélet-alakító, valamint pszichoterápiás segítséggel a tűrhető élet irányába terelheti az ilyen, csonka-családi helyzetben levő emberek – és különösen gyerekek – életét.

Arra itt nincs hely, és főleg megfelelő szakértelem,
hogy ezt megfelelően kifejtsük, de meg kell jegyeznünk, hogy az elfogadható konszolidáció érdekében több „tabut” kell ledönteni az állami költségvetés, a törvényalkotás, a társadalmi szemlélet, és főleg az egyházi-hitéleti megítélés terén. Azért nem ártana egy külön egyházközségi/gyülekezeti, felekezeti, felekezetközi megbeszélés keretében is foglalkozni a probléma megoldási kísérleteivel.