Rendszeresen ingerem van egy alternatív magyar történelem megírására. Mert nagyon is másként látom a magyar történelem sorsfordulóit, mint ahogyan azokat – akár bal-, akár jobboldali elfogultságból – le szokták írni. Az átfestések – különösen a Dózsa-féle parasztlázadástól kezdve – nagyon zavaróak számomra.
Tehát, kezdjük Dózsával. (Előre leszögezem, hogy nem fogok részletes elemzéssel szolgálni. Egyrészt azért, mert nincs türelmem/időm hozzá, másrészt azért, mert később, abban az irányban, és addig a mértékig fogom részletezni az indokaimat, amikor esetleg valaki vitatni szándékozná a megállapításaimat.)
Ha a Dózsa-féle parasztlázadást európai környezetbe kívánjuk helyezni, akkor Európában több, hasonló mozgalmat találunk. Talán a legelső a cseh huszitizmusnak a Zsiskra-féle ága volt ebben a sorban. Ezek a mozgalmak a saját társadalmi-nemzeti környezetüktől függően különböző korban jelentkeztek. Voltak köztük hasonlóságok, de voltak számottevő különbségek is. Mindegyikre jellemző volt valamiféle vallási indukció. Így Dózsánál a keresztes hadjárat meghirdetése, Zsiskránál a „kelyhes” mozgalom, Münzernél az anabaptista hit, Cromwellnél a puritanizmus.
Most nem foglalkozom a további analógiákkal és a társadalmi-gazdasági környezet eltéréseivel. Csak egy hazai (sokszor figyelmen kívül hagyott) társadalmi-szociológiai kontextust kívánok kihangsúlyozni. Eszerint az írásos dokumentumokból egyértelműen látható: Dózsa mellé elsősorban a mezővárosok lakossága (polgársága) állt, több szabadságjogot, kisebb adóterhet, valamint az országos politikába való több beleszólást követelve. Mivel hazánkban az iparos-kereskedő polgárság létszáma, szervezettsége lényegesen alacsonyabb szinten állt, mint a nálunk nyugatabbra élőknél, természetszerűen a mezővárosi „parasztpolgárok” artikulálhatták elsősorban a „harmadik rend” hazai igényeit. Ehhez a mozgalomhoz a szegényparasztok (elkeseredettségükből fakadó) atrocitásai járultak, ami ellen Dózsa György is fellépett. (De sajnos hiába, ami aztán diszkreditálta az egész mozgalmat.)
A retorzió viszont olyan erős volt, hogy az végképpen kettéosztotta az országot urakra és (majdnem) rabszolgákra. Szerintem, hogy a törökök olyan gyorsan és olyan nagy területét vehették ellenőrzésük alá az országnak, az a főurak „hagyományos” széthúzása mellett a fő oka a „föld népének” a törökkel szembeni végzetes passzivitása. A passzivitásuk pedig elsősorban a Dózsa utáni retorziók és „röghöz kötő” törvények következménye volt. Számos dokumentum bizonyítja, hogy a jobbágyok többször fordultak török uraikhoz a királyi Magyarországról ellenük vezetett, tized- és kilenced-szerző sarcolások elleni védelemért. Az sem véletlen, hogy a kurucok – már a névválasztásukkal is – a Dózsát követő keresztesekre utaltak. Az ország elvesztése az események hosszú láncolatán keresztül ment végbe. Az ország főurai („gazdái”) a Werbőczy féle törvényeken túl, többször bebizonyították alkalmatlanságukat az ország vezetésére. Bonfini írta, mikor Nándorfehérvár külső segítség hiányában elesett, hogy ha egy ökör ára arannyal meg lehetne az országot menteni, annyit sem áldoznának érte az ország főurai. A mohácsi csata sem ért volna olyan gyászos véget, ha az onnan néhány órai járásra táborozó Zápolya a király seregénél sokkal nagyobb haderejével beavatkozott volna a küzdelembe. De kivárt, mert remélte, amint be is következett, ha Lajos király a csatát elveszíti, akkor ő lesz a király. A trianoni béke veszteségeit ekkor „alapozták meg” az ország urai.
Amikor a Török Birodalom erőforrásai kezdtek kimerülni, elérkezett a lehetőség Magyarország török megszállás alóli felszabadulására. Szomorú tény, hogy az európai felszabadító csapatok létszámában csak elenyésző volt a résztvevő magyarországi csapatok aránya. Sőt, felszabadító háborút megelőzően Bécs elfoglalására mozgósított török haderőben Thököly hajdúi jelentős számban vettek részt. Mindennek eredményeként a Habsburg uralkodók nem úgy kezelték a felszabadított területeket, mint a Magyar Királyság visszaszerzett részét, hanem mint egy frissen megszerzett örökös tartományt. Ennek megfelelően az új területeket is azon híveik között osztották szét, akik pénzzel, vagy fegyveres csapatokkal segítették a visszaszerzést.
A török háborúk által kipusztított lakosság helyére az uralkodók az egész birodalomból gyűjtöttek telepeseket. Lehetett volna sokkal több telepest nyerni a magyarok lakta, és lakosságában a török háborúk által kevéssé érintett területekről is, de az ottani tulajdonos nemesek nem engedtek el senkit, hogy az elhagyott területekre költözzön. Pedig, ha az új telepesek között magyarok is lettek volna, akkor az egy tömbben betelepült idegen-ajkúak nyelvi asszimilációját is elősegíthette volna.
De a világ haladt tovább. Az ország – most már új lakosokkal gazdagodva – igencsak fejlődésnek indult. Két lényeges gátja volt a fejlődésnek. Az egyik a közlekedési lehetőségek hiánya, a másik a gazdaság feudális szerkezete. A középkori Magyarország vízi és szárazföldi útjai elpusztultak, elmocsarasodtak. A középkorban amúgy is olyan kicsi volt a mezőgazdasági árufölösleg. hogy az uralkodók (és a nagybirtokosok is) a szükségleteiknek megfelelő javakat – birtokról birtokra vándorolva – nagyobb részt helyben fogyasztották el. A 18. századra fejlődött ki a mezőgazdasági termelés annyira (elsősorban a már könnyebben hozzáférhető vasszerszámoknak köszönhetően) hogy nagyobb mennyiségű árutöbbletet tudott produkálni. Korlátozottan már a török időkben is megindult az árukivitel, a Nyugatra lábon hajtott szarvasmarhákkal. De amíg ki nem épültek a megfelelő utak, addig hiába volt a föld gazdag termése, nem tudott (vagy csak lassan és drágán) a potenciális vevőkhöz eljutni. A közlekedési infrastruktúra kiépülése magyarázza a 19. századi hatalmas fejlődési ütemet.
A feudális társadalom-szerkezet volt a fejlődés másik gátja Amíg a földművelőnek nem volt a föld és annak termése a saját tulajdona, addig sem érdeke, sem lehetősége nem volt a termelés fejlesztése. Mivel az ország természeti adottságai a 20. századi második ipari forradalom előtt a mezőgazdasági fejlődést preferálták, a 19. századi nagy fellendülés során elsősorban a mezőgazdaság (és az ahhoz kapcsolódó mezőgazdasági gépgyártás, valamint az élelmiszer feldolgozás) fejlődött elsősorban. Mivel a Monarchia más területein más termelési ágak fejlesztése volt különösen előnyös, a spontán kialakuló birodalmi belső munkamegosztás következtében a Habsburg Birodalom a 19. század végére egy különösen jól működő gazdasági egységgé vált. Ezt a gazdasági egységet bontotta szét és tette tönkre a Birodalom által nem, vagy rosszul kezelt nacionalizmus.
Ebben a teljesen hibás nemzetiségi politikában a magyar uralkodó osztálynak oroszlánrésze volt. A nacionalizmus egy viszonylag nem túl régi eszme (gondolkodásmód). A francia forradalmat lehet a szülőanyjának mondani – mint annyi sok másnak is. A lényege, hogy egy entitás (általában nyelvi, de például a Balkánon főleg vallási úton elkülöníthető közösség) a közös eredet eszméje által azonosítva (identifikálva) magát, tagjaiban azt a meggyőződést erősíti, hogy különb másoknál, elsősorban a környező entitásoknál. Ez nem elsősorban a saját entitásom tagjaival való közösség vállalására épül, hanem a másokkal szemben megfogalmazott – sokszor hamis – identitásra. Ha a saját entitásom – véleményem szerint – valamiben hátrányt szenved más entitásokhoz képest, akkor semmiképpen a saját entitásom a hibás, felelős abban, hanem mindenképpen egy másik, a velem esetleg konkuráló. Így alakult ki a nemzet fogalma. Érdekes módon elsőként nem egy másik néppel, hanem az addigi uralkodó osztállyal (az arisztokráciával) szemben, francia földön. A francia forradalmi tömegeket egységes entitásba szervező Bonaparte Napóleon zseniális húzása volt, hogy a forradalmi tömegeknek a saját arisztokráciájukkal szemben gyakorolt gyűlöletet, haragot a francia arisztokráciáról a szomszédos országok népeire irányította. Így született a francia gloire, a dicsőséges francia nemzet eszméje.
Ennek az eszmének volt a tükörképe a francia forradalom eszméi által indukált antifeudális mozgalmak eszmei tölteléke, a nacionalizmus. Igen furcsa kombinációk születtek így, hiszen pl. II. József császár-király ötleteinek nagy részét a saját (nagynémet) nacionalizmusa ihlette. A feudalizmus eszméjének futótűzszerű lebomlása óriási űrt okozott az európai ideológiai struktúrában. (A feudális szemlélet eredeti formájában talán a Római Katolikus Egyházban maradt meg legtovább, mivel a „mi, Isten kegyelméből…” formulának ott maradt meg a legtovább a hitelessége.) A feudalizmus ideológiájának hitelvesztése következtében előállott űrt pótolta a „nemzeti érzés”.
Nem is lett volna ebből semmi baj, ha kizárólag az azonos entitások összetartozását lett volna hivatott jelképezni. De örök emberi érzés, hogy akkor érzem magamat igazán jól a „saját bőrömben”, ha különbnek (esetleg legalább egy kicsit) jobbnak, okosabbnak, szebbnek, bátrabbnak, stb. érzem magam. Ha nem önmagamért, mert ezt már nem tudom magamnak „bebeszélni”, akkor legalább az én entitásomat (nemzetemet, vallási közösségemet, sportklubomat, pártomat) kell különbnek látnom, mint másokat. Mivel ez a vélekedés személyiségem stabil támaszává tud válni, ezért aztán „tűzön-vízen keresztül” képes vagyok ezt védeni a valós, vagy vélt ellenséggel szemben.
Ez a betegség, a nacionalizmus betegsége, ma is fertőz, egyre kisebb entitások ismerik fel magukról, hogy ők egy szuverén „nemzet” részei. A világ „jobbik felén” már kezdenek kigyógyulni ebből a betegségből. Hogy ez a gyógyulási szakasz meddig tart, nem lehet tudni. Az nagyon valószínű, hogy az egyes entitások nem fognak teljes egészükben ebből kigyógyulni, mert mindig lesznek szerencsétlen életű emberek, akiknek egyedül ez marad a saját identitásuk egyetlen támasza. Volna, mindenki számára jobb támasz is, Isten személyes szeretetének elfogadása és átélése, de sajnos, akiknek ezt az ismeretet át kellene adniuk, maguk is annyi identitás-deficittel vannak megterhelve, hogy nem tudják hitelesen és kellő lelki kisugárzással ezt a stabil meggyőződésen alapuló identitást a rászorulóknak sajátjává tenni.
Visszatérve a nacionalizmusok által ásott lövészárkok vidékére, valamint a gondolatmenetet indító magyar történelmi visszatekintésre, át kellene gondolni, hogy a legnagyobbnak kikiáltott „nemzeti tragédiánkat” egy kissé más oldalról nézzük meg, mint az eddig szokásban volt. Természetesen az első Világháborút követő Trianoni Békeszerződésre gondolok, ami ma is a hazai politikai közbeszéd leghatásosabb kulcsszavának tűnik. Az általánosan elterjedt, hazai személyes vélemények döntő többsége szerint minden sokkal jobb lenne, ha ez nem történt volna meg. Oka pedig a „nagyhatalmak” és a szomszédos népek ellenséges, kíméletlen diktátuma. Azt teljesen hiába elemezzük, hogy „mi lett volna, ha”. Arra viszont a közel száz év alatt nem talált az ország egyetlen kormánya sem eredményes és sikeres választ, hogyan kellene kitörni az adott helyzetünkből.
Sajnos, szerintem arra sem készült hiteles elemzés, hogy a vesztes első Világháború után miért fordultak szembe velünk a szomszédos népek. Ennek okai az első Világháborút megelőző 100 év adhat magyarázatot. Kevéssé ismert, hogy a magyar „nemzeti érzés” kezdeteivel közel azonos időben a Magyarországon és a környezetében élő népek, „nemzetiségek” is hasonló felismeréseket éltek át. Pl. a szlovák nemzeti érzés ébresztője és fő ideológusa Jan Kollár pesti evangélikus paróchus lelkész volt. A román nemzeti érzés első megfogalmazója és a román eredetmonda megalkotója pedig Micu Klein nagyszebeni román püspök volt.
A magyar politikai élet meghatározó alakjai a magyarországi nemzetiségi mozgalmakról általában tudomást sem vettek, vagy csupán a „magyar nemzettel” szembeni ellenséges megnyilvánulásként kezelték. Ebben nem sok különbség volt a progresszív és a konzervatív politikai tényezők között. Sőt, a kiegyezés utáni viszonylag liberális törvényeket a közigazgatás és az oktatás területén tovább szigorították a nemzetiségek kárára. Minden nemzetiség önállósodni akart, ill. csatlakozni a környező többségi nemzethez. Kossuth Lajos, már emigrációban megálmodta a föderatív Magyarországot, de személyes kapcsolatba sohasem lépett a hazai nemzetiségek képviselőivel.
A vesztes második Világháború után valódi meglepetésként érte a hazai uralkodó osztályt a nemzetiségek „hűtlensége”. Pedig emlékezhettek volna a korábbi erőteljes és rendszeres tiltakozásokra, amiket a hazai nemzetiségek egy-egy kormányzati intézkedés során megtettek. A teljesség igénye nélkül hadd említsem meg a következőket: A horvát (zágrábi) szabor (országgyűlés) rendszeresen interveniált a királynál és a magyar kormánynál, hogy egyenjogúságot kérnek a magyar Parlamenttel, mivel Horvátország közjogilag Magyarország társországa és egységét csak a király személye reprezentálja. A szász területi önkormányzatok (grófságok) hiába kérték az önkormányzatok fennmaradását, a kun, jász, valamint a határőrségi (szerb) kapitányságokkal együtt betagolták őket az új megye-rendszerbe. (A jelenleg agyondicsőített Magyari-féle közigazgatási reform keretében.) Ugyanakkor az oktatási reform keretében mindenütt megszüntették a helyhatósági fenntartású, alapfokú nemzetiségi nyelven tanító iskolákat, ezzel egyben a nemzetiség nyelven tanító pedagógusokat is szélnek eresztették. (Többek között, szlovák lakosságú területen ez vált a Slovenská Matica magjává, mivel a helyi képviselő testületek a munka nélkül maradó – és elbocsátásuk okán magyargyűlölettől izzó – nemzetiségi pedagógusokat a helyi kultúrotthonok vezetőinek választották.) Mikor a Monarchia keretében a csehek a magyarokéval azonos státust kértek a nemzetüknek az akkori magyar kormány és Parlament volt az, amely ehhez nem volt hajlandó hozzájárulni.
Sokszor felmerül, hogy a trianoni döntés súlyosságának egyik oka az volt, hogy a régi Magyarország területén a magyar nemzetiség kisebbségben volt, mert a török háborúk miatt kipusztult magyar lakosság helyébe elsősorban nem magyar nemzetiségű lakosokat telepítettek be. Elfeledkezünk arról, hogy a magyarok számaránya a Kárpát-medencében már előtte is többször elenyésző kisebbségben volt. A magyarok kárpát-medencei betelepedésekor a sírleletek antropológiai vizsgálata, valamint a legújabb, a sírleletekre a jelenlegi hazai lakosságra vonatkozó vizsgálatok egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy a kárpát-medencei lakosságban a keleti elem mindig elenyésző kisebbségben volt.
Tehát a lakosságban mindig a korábban betelepedett, ill. a helyben talált elem volt a domináns. Ez így volt a Tatárjárás idején is, amikor szintén a magyar anyanyelvűként azonosítható része szenvedte a legnagyobb létszámveszteséget a lakosságnak. Mégis, a századok során, a folyamatos asszimiláció miatt rendszeresen a magyar elem került túlsúlyba egészen a reformkorig. Akkor, mivel a nemzeti gondolat közel egyszerre kapott erőre, mind a magyaroknál, mind a nemzetiségeknél, megállt az asszimiláció a városi lakosságot kivéve. (Ezt bizonyítja, hogy a régi Magyarország területén, a 19. század végére a városok lakossága a nemzetiségi többségű területeken is többségében magyar anyanyelvűvé vált.)
Most már nem marad számomra még más, megjegyezni való a „hol rontottuk ezt el” kontextusban, mint az első Világháború vége és azt közvetlenül követő idők „balfogásai” egy részének megemlítése, csupán nagyon röviden, felsorolásszerűen: 1918 novemberében Böhm hadügyminiszter az Antant „jóindulatának” megnyerésére leszereltette az ország területén még meglévő, több hadosztálynyi magyar haderőt. Amikor a Vix-jegyzék hatására a kormány visszarendelte a már majdnem az egész Felvidéket a csehektől visszafoglaló Stromfeld Aurél csapatait, teljesen tévesen úgy gondolta, hogy az engedékenység és nem az erő az, ami az adott harci helyzetben eredményes. (Amikor Kemal Atatürk átvette a háborút vesztett török császári csapatok vezetését, az Antant csapatai a jelenlegi Törökország területének is nagyobb részét megszállták, Görögország pedig bejelentette igényét Délnyugat-Törökországra és a teljes Boszporuszon-túli területre, így Konstantinápolyra is. Atatürk csapatainak katonai sikerei következtében az Antantnak Törökországgal egy új, „Párizsi” békét kellett kötnie.) A román csapatok Budapest felé való előnyomulását Debrecen közelében a még érintetlen székely hadosztályok megállították, és kezdték visszaszorítani, amikor a Kommunista kormány Rákosi Mátyás népbiztost küldte ki a csapatok „harci szellemének erősítésére”. Első intézkedése az volt, hogy a leváltotta az „arisztokrata” tisztikart és a magával hozott népbiztosokra bízta a vezetést. Másnapra a székely hadosztályok átálltak a román királyi haderőhöz. Amikor az erdélyi románok népgyűlést hirdettek Gyulafehérvárra, a román képviselőkön kívül csak a szászok vettek részt azon, sem a székelyek, sem a magyar képviselők nem vettek részt azon, azzal a kifogással, hogy az illegitim, mert nem a (már nem létező) magyar közigazgatás hívta össze. A gyulafehérvári népgyűlés által elfogadott határozatok alapján ítélte az Antant Erdélyt Romániának. Ha a magyarok és a székelyek részt vettek volna a népgyűlésen, és a szászoknak megígérték volna az önkormányzataik visszaállítását, (akkor még) többségben lévén, egy, az „Erdélyi vajdaság” önkormányzati formulájával Erdély még a Magyar királyság része maradhatott volna, mint önálló entitás. Ezt utólag az erdélyi román képviselők is tanúsították, mert féltek a regáti „elözönléstől”, (ami aztán be is következett). A mindenkori magyar politikai vezetők hibás lépéseit röviden számba vevő lista – így rövidítve is – elég hosszúra „sikeredett”, de csupán azt kívántam ezekkel a momentumokkal jelezni, hogy nekünk, magyaroknak is részünk volt az események ilyen irányba fordulásában.
Mi végül a tanulság? Legjobb, ha egy idézettel zárom: „Ti keménynyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is.” (ApCsel7, 51.)

Lehet-e kibontakozás?
Kibontakozás – mármint a trianoni traumából – szerintem, nem lehetséges. Ezt a fiaskót (enyhén szólva) nem lehet sem lenyelni, sem kiköpni. Lehetséges ugyan egy gyökeres megoldás: Az, amit a németek tettek. Minden kisebbségben levő németet hazatelepítettek – akár váltságdíjért is – az anyaországba. Ez sem volt tökéletes, mert a hazatelepítettek 2-3 %-a visszaköltözött az eredeti otthonába, (pl. Romániába, Kazahsztánba) mivel idegenül érezte magát az anyaországban. Hasonló mintát követett Izrael is, egyes országok zsidó vallású közösségeivel, mint pl. Marokkó, Abesszínia, de ezeknél – bár új hazájukban teljesen idegenként érezték magukat a „hazatelepítettek" - nem történt visszaáramlás, mert az eredeti lakhelyüknél azért mégis sokkal jobb körülmények közé kerültek. (Mi lenne, ha a moldvai csángókat Magyarországra telepítenénk, a bukovinai testvéreik mintájára? KI adna nekik földet, lakást, munkát?) Pedig az „érdekérvényesítési képességünk” szerint többet, jobbat nem tehetnénk. Ilyen radikális cselekedetekre pedig sem gazdasági, sem külpolitikai lehetőségünk nincs. (És, ráadásul, nem valószínű, hogy az ilyen intézkedés az érintetteknek is tetszene.) Marad tehát: a lassú, sziszifuszi jellegű, türelmes kárenyhítési feladatok felvállalása.És mit tehetnének az egyházak? Valami olyasmit, amit a lengyel katolikus püspöki kar tett a német katolikus püspöki kar felé. Lehetne ez ellen azzal érvelni, hogy a mi esetünk, helyzetünk egészen más. (Mindig minden helyzet más.) A Magyarországi Evangélikus Egyház és a Szlovákiai Evangélikus Egyház már tett egymás felé hasonló lépéseket, de nem olyan markánsakat. És mindennek egyáltalán nem volt nyoma a nem egyházi sajtóban. (Nem volt „hírértéke”, mert nem a fő ”trendbe” illeszkedett.

A közelmúltban tartott egyik rendszeres bibliaóránkon fő témaként szerepeltek az egyházi és világi sajtóban egyaránt tárgyalt, 2011-es népszámlálásnak a vallásosságra vonatkozó kérdéseire adott válaszok nem régen megjelent statisztikai adatai. Az adatok trendje előre sejthető volt, de sok embert meglepett a történelmi egyházakat jóformán egyaránt érintő fogyás mértéke. Nyilvánvalóan sok egyházi fórumon, megbeszélésen felmerült az adatok kiértékelésén felül a jelenlegi helyzet javítását célzó megoldások keresése. Az említett bibliaórán mi is kerestük a lehetőségeket, függetlenül az ilyen témában való jártasságunk hiányától. Hiszen „vak tyúk is találhat szemet”. Jelen javaslatban megkíséreltük összefoglalni azokat az ötleteket, javaslatokat, amikről úgy gondoljuk, hogy szélesebb körben – esetleg kompetensebb személyek részére is – megismertetésre érdemesnek látszanak. Ezek között van olyan, ami akár helyi, eseti kísérletként is elindíthatónak látszik, és van olyan, amelyik egy sokkal magasabb (egyházvezetői) szint kompetenciájába tartozhat. Persze, ebben az esetben nyomban felmerülhet: Mit akarnak tanácsot adni a dilettánsok a szélesebb látókörrel és tapasztalattal rendelkező „profiknak”? Mindegy, vesszük a bátorságot magunknak, hogy elmondjuk, milyen javaslataink vannak ebben a témában. (Nem foglalkoztunk azzal, hogy milyen okok vezettek a most publikált népszámlálási adatokban megjelenő változásokhoz, mivel erre vonatkozóan, érdemi felmérések nélkül, csak megalapozatlan találgatásokba merülhetnénk.)
(1)Az első és legfontosabb megállapítás az volt, hogy bármilyen változást, „reformot” vezetünk be az Egyházban, nem szabad a gyülekezetek jelenlegi rendjén, liturgiáján változtatni. Ezt a megállapítást alátámasztja, hogy az új liturgia bevezetése mennyi ellenkezést okozott. Nem vonzó egy viszálykodó gyülekezet a kívülről érkezőknek sem. (2)A másik fontos tényező lenne, hogy az espereseknek, de különösen a püspököknek nagyobb belátást kellene kapniuk az egyes gyülekezetek belső életéről lelkészgyűléseken, gyülekezet-látogatásokon. Jó lenne, ha pl. az illetékes püspöknek gyakorlati lehetősége lenne presbiteri gyűléseken való rendszeres, különös előkészítés nélküli részvételre. Ez jelenleg – bár nem tiltott, de – nem illendő. Így talán csökkenthető lenne az esetleges belső konfliktusok kialakulása. (3)Bár nem vagyunk kellően járatosak az egyházi törvénykönyvben, de talán jó lenne, ha a püspökök erősebb jogosítványokkal rendelkeznének egyházfegyelmi ügyekben. (természetesen az illetékes presbitérium meghallgatása mellett.) Az előző pontokban említett megállapítások – nagy örömünkre – nem a mi gyülekezetünkre jellemzőek, de hallva, olvasva a máshol előfordult esetekről, fontosnak látszik a jelzett szabályozások következetes alkalmazása. (4)Ha gyülekezeti szinten indulna valami teljesen új kezdeményezés, akkor gondosan figyelni kell arra, hogy az ne zavarja a gyülekezet megszokott eddigi belső életét. Pl. ha egy új összejöveteli forma kerül indításra, (legalább az induláskor) lehetőleg a többi gyülekezeti alkalomtól (időben és helyben) szeparálva kellene, hogy történjen. Ha egy ilyen alkalom nem a lelkész(ek) vezetésével működne, akkor is célszerű az ilyen alkalmakon az időnkénti lelkészi jelenlét. (5)Az ilyen alkalmak lelki tartalom szerint különböző szintűek lehetnek. Így: klub, szakkör jellegűek. (Sakk, pingpong, horgász, irodalmi stb.) Aztán: bibliakörök, énekkar stb. Végül „alternatív” liturgiájú istentisztelet azoknak az újonnan csatlakozni szándékozóknak, akik számára a meglévő formák (még) nem eléggé otthonosak. (6)Ez utóbbi kezdeményezések csak a lelkész(ek) jelenléte/felügyelete mellett volna lehetséges,mert a szent cselekmények végzését – még egy erősen alternatív formában sem – lehet átengedni illetékteleneknek. (7)Az „alternatív” forma is forma, liturgia, mert ha valaki egy ilyen „úton-formán” keresztül közeledik az Egyházhoz, akkor is, abban, várhatóan egy „otthonosságot” fog keresni, és remélhetően találni. (8)Jelenleg úgy látjuk, hogy a közegyházi létesítmények, intézetek projektek médiában való megjelenése, nem elegendő. Hiszen ha az Egyházon kívüliek magunkhoz vonzása (missziója) a fő feladat, akkor első körben az ismertséget és elismertséget kell erősíteni. Kevés a rendszeresen megjelenő „Evangélikus félóra”. Saját készítésben cikkeket, beszámolókat, riportokat, interjúkat kellene saját „gyártásban” nagy gyakorisággal készíteni úgy, hogy azokkal rendszeresen „bombázzuk” a független, kereskedelmi és közösségi médiát. Mindezt annak ismeretében, hogy azoknak csak egy kis része kerül majd megjelenésre, adásba. Talán ez jobb is, mint egy saját csatorna, mert egy ilyen, az ismertséget/nézettséget tekintve (ha egyáltalán lehetséges, és anyagilag is finanszírozható lenne) messze nem érné el egy szélesebb körben „terített” promóciós anyag hatását. Időnként be is lehetne „kéredzkedni” egyes hírcsatornákba, olyan rendezvényekkel, mint az „Asztali beszélgetések” sorozat. Na, és persze, az Interneten is a jelenleginél szélesebb sávban kellene megjelenni, akár többféle formában: portál, blog, fórum stb. Mindez bizony nagyon sok pénzbe kerülne, nagy és profi apparátust igényelne. Gyűjteni, válogatni, nevelni kellene az ehhez szükséges újabb munkatársakat. Bizony jó lenne, ha egy püspök csak ezzel a területtel foglalkozna. „A virtuális egyházkerület püspöke.” Teljes erőbedobás nélkül el sem érdemes kezdeni. („Aki langyos, azt kiköpöm a számból.”) De nehogy az legyen a válasz a javaslatra, hogy akkor ezt a személyi és anyagi erőforrások bővítési lehetősége nélkül nem érdemes elkezdeni. Hiszen a nem templomba járó evangélikusok (akik nagy része másképpen el sem érhető, a saját hibáján kívül) csak így kapcsolhatók be az Egyház életébe. Biztos, hogy ha többen lesznek a megfelelő, elkötelezett munkatársak, akkor ez a projekt sok értékes új taggal fogja növelni az Egyházat, ami előre vinne az evangélium ügyét Magyarországon. (9)A közegyházi „projektek” közé be kellene sorolni a Magyarországi Evangélikus Egyetem bővítését, a PPKTE mintájára, azzal a különbséggel, hogy az MEE kari bővítését elsősorban nem humán, hanem a természettudományi és a műszaki karral/karokkal kellene bővíteni. Ugyanis – véleményünk szerint – lenne olyan hazai (műszaki orientációjú) egyetem/főiskola, amely szívesen menekülne az Egyház „védőszárnyai” alá a megszüntetés elől. Továbbá erősen feltételezem, hogy lenne olyan észak-német egyetem, amely szívesen felvállalná egy evangélikus egyetem/főiskola gesztorálását, anyagiakkal, eszközökkel, és tanerővel. (Nagy falat, hatalmas falat, de nem látszik lehetetlennek.) (10)Munkanélküliség csökkentése a felvállalt mezőgazdaság-fejlesztő programokban való részvétellel? Legalább a meglévő kezdeményezések folytatása úgy, hogy (eszközellátottság és az alkalmazott technológia tekintetében) a folyamatban levő projektek lehetőleg ne a 19. hanem a 21. századba vezessék annak alanyait.

Van-e evangéliumi megoldás korunk rettenetes gazdasági-társadalmi rákfenéje, a munkanélküliség ellen?

Egyházi részről szeretnénk kínálni életviteli megoldásokat a mai emberek számára is. A mottó: „Keressétek először Isten országát a többi megadatik nektek”. Sajnos, az ilyen receptekre a hétköznapi gondokban elmerülő emberek azt válaszolják: Majd ha a napi gondjaim megoldódnak, akkor bizonyosan Isten országának keresésével is fogok törődni. Egy munka-nélkülinek, éhező családdal a háta mögött, nem lehet Isten országának elsőségéről beszélni. A fejlettebbnek mondott, és magukat keresztény gyökerűnek tartó országokban társadalom legnagyobb gondja a munkanélküliség magas mértéke. Az ide vezető gondokban hiába van viszonylag nagy egyetértés, a gondból kivezető utakat mindenütt csak keresik. Segíthet-e ebben az evangélium tanítása? Vizsgáljuk meg a válságból kivezető elvi lehetőségeket és hogy segít-e Jézus tanítása ebben a nagyon aktuális kérdésben.
Nagyon sok receptet ismertettek – és időnként többé-kevésbé sikeresen alkalmaztak is – az elmúl évtizedekben a munkanélküliség csökkentésére. Ilyenek pl.:
(1) A ’30-as években az akkori, szocialista kormány a heti munkaidőt 48 órára csökkentette, először a világon. A kormány a hitleri Németországgal versenyezve bővítette a hadiiparát. A hadi beruházások kezdték felszívni az addig rekordméretű munkaerő-fölösleget. Ezt nagymértékben felgyorsította a heti munkaidő lecsökkentése. A kormány tudta, hogy az újabb, zsíros hadimegrendelések reményében az ipar le fogja nyelni a munkaidő-csökkentésbe csomagolt rendkívüli béremelést. A kormány így hálálta meg a munkásoknak, hogy szavazataikkal kormányra segítették a szocialistákat. A gazdaság a hadimegrendelések következtében felpörgött (együtt az államadóssággal) de már tudták, hogy a háborús helyzetben törvényszerű infláció úgyis kellő mértékre fogja levinni az államadósságot. (Mivel akkor még nem kezdték el következetesen a hitelszerződésekbe befoglalni az inflációt kompenzáló valorizáció követelményét.) Ilyen szerencséje (a tőkés társadalomban) nem volt még egyszer a munkásoknak. A szocializmusban viszont többször éltek a munkaidő csökkentésének eszközével, így csökkentve a munkaerő fölösleget. De ekkor az, hogy veszteség, költségvetési hiány, nem voltak kiemelten kezelt tényezők.
(2) A termelés növelésével lehet a legegyszerűbben csökkenteni a munkátlanok számát. De ez csak akkor lehetséges, ha az előállított termék sokkal olcsóbb, mint a konkurenseké, vagy olyan kiemelkedő tulajdonságai vannak (divatos márka, kiemelkedő minőség, többlet-szolgáltatások). Ezek a tulajdonságok elérhetők, ha kutatás-fejlesztéssel elérjük a kívánt követelményeket. Tehát nagy ráfordításokat kell eszközölni a gyártmány-, a gyártás- és kereskedelemfejlesztésben. Ez általában a vállalkozók (gyártók) feladata. De ha nincsenek ilyenek, akkor ki kell nevelni őket, a felsőfokú oktatásban, ill. külföldi ösztöndíjakkal. Ehhez pénz és idő kell. Egy kormány számára az idő általában csak a választási ciklus végéig tart, tehát bele sem kezd egy ilyen „kalandba”.
Az volna a legjobb, ha válságok egyáltalán nem alakulnának ki. Az esetek nagy részében a válság primer gerjesztője nem valami belső ok, hanem egy külső esemény. Ez lehet egy máshol kipattanó válságjelenség, esetleg egy (vesztes) háború, vagy nagymértékű (külső) gazdasági változások, átrendeződés. Ezt előre látni csak a „legdörzsöltebb tőzsdeguruk” képesek néha (akik ilyenkor nagyot „kaszálnak”). Ha viszont egy ilyen előre nem látott folyamat beindul, akkor a válságba, vagy annak közelébe került ország gazdasági-politikai vezetőinek újból „ki kell találniuk” az adott ország gazdaságát. Európában is lehet erre több jó példát találni, de sajnos, az ilyen „recepteket” nem lehet lemásolni
Egy biztos, ez pénz nélkül nem megy. Egy válságban pedig a pénzügyi erőforrások a legszűkösebbek. Ha egy ország válságban van, akkor külföldről nem, vagy csak nagyon drágán kap kölcsönt. Ráadásul. ha a tervezett fejlesztés nem hozza az elvárt hozamot, akkor a hitelt nincs miből visszafizetni. Ilyenkor pénzt – legálisan – csak adóból lehet szerezni. Ha viszont az adóval a pénzt a működő gazdaságból vonják ki, akkor tovább romlik a gazdaság – és ezzel az ország – állapota. Tehát pénzt, adó útján, csak a nem termelő forrásokból lehet elvonni. A legegyszerűbbnek látszik „fűnyírószerűen” mindenkitől egy további részt adó formájában elvonni. Ha a „szekér szalad”, azaz a gazdaság jól teljesít, akkor ezt meg lehet kísérelni. De hát éppen válság van. Ilyenkor olyan jövedelmeket – és esetleg megtakarításokat – kell elvonni, amik „luxusfogyasztásként” elsősorban külföldön, vagy import formájában csapódnának le. Mivel azok, akik ilyennel rendelkeznek, a legnagyobb az „érdekérvényesítő képességük”, ezért ez nem hajtható végre komoly konfliktusok nélkül. Ilyen eszközökhöz a kormányok csak „vészhelyzetben” fordulnak.
Mit lehet akkor tenni? Van egy mód, hogy az ilyen elvonások ne legyenek annyira „húsbavágóak”: Az elvonás nagyobb részéért állami garanciával megtámogatott „befektetési jegyet” kell kibocsátani, ami a mindenkori alapkamat szerinti hozamot biztosítja. Ha a befektetési jegyet készpénzre kívánják váltani, akkor viszont egy igen magas adót kell utána fizetni. Az így elvont összeget viszont nagyon hatékonyan, célzottan kell befektetni, mert különben a gazdaság helyzete az újabb teherrel tovább romlik. Az EU szabályai szerint közvetlen gazdasági támogatást az állam nem folyósíthat. Ezért befektetési társaságokat kell alapítani, ill. a fejlesztést, innovációt generáló oktatást kell az elvont eszközökből finanszírozni.
A fejlesztési célokat rangsorolni kell. Elsősorban a gyorsabban megtérülő fejlesztések felé kell a forrásokat terelni, mint pl. az intenzív mezőgazdaság fejlesztése, különösen a klimatikus előnyöket kihasználó zöldség-termékeké. Jó módszer (mert erre EU támogatást is lehet szerezni) az egészségügyi és a közlekedési infrastruktúra fejlesztése. Természetesen korábban is voltak ilyen fejlesztések, de azokat korábban nem a hatékonyság növelése, hanem a minél nagyobb pénzek „lenyúlása” vezérelte, és ezért nem azt, és nem úgy fejlesztették, ahogy kellett volna. Ezeken a területeken elsősorban a hazai beszállítókat kell „helyzetbe hozni”, mert akkor a célzott iparágak felfejlesztésével újabb, korszerűbb, versenyképes termékekkel lehet megjelenni az exportpiacon.
És akkor hol van a tervekben az evangéliumi tanítás alkalmazása? Nagyon is benne van. Hiszen a korrupciót elkerülő, kizáró módszerek, követelmények a „ne lopj” parancs érvényesítését szolgálják. Továbbá, az erős „érdekérvényesítési képességgel” rendelkező, luxusfogyasztást megvalósító rétegekre egyértelműen ráillik az evangéliumokban szereplő „gazdag” minősítés. Társadalmunk, az egész, magát kereszténynek, de legalább keresztény gyökerűnek valló társadalom legnagyobb rákfenéje, hogy mindenkor a gazdagokat preferálja. Igaz, és a történelemben bebizonyosodott, hogy aki nem gazdája, az pocsékolója az erőforrásoknak. De az is igaz, hogy Európa (és a világ) legtöbb országában a gazdagok sem érzik, hogy gazdái lennének a közös vagyonnak, hanem a közös rablás lehetőségének. Vannak országok viszont, ahol – igaz, hogy akadozva – de ezt az ellentmondást már nagyrészt feloldották. Mivel? Hogyan? Na, ezt kell eltanulni tőlük. Furcsa, de ezek az országok – bár erősen szekularizált, de mégis – protestánsnak tekinthető szellemiségű országok.

Ez a téma mintegy folytatása egy előzőnek, aminek a címe: Húsvét: Örökélet Vasárnapja. Most sem kívánok foglalkozni azzal a kérdéssel: Mi van/lesz az örök életben? Nem nagyon lenne mit mondani róla, ha csak nem akarnék idézgetni az Apokalipszis (Jelenések) könyvéből. De hát, tudjuk, hogy ami abban a túlvilágról szól, azt jelképként is nehéz interpretálni. Az viszont aktuális, mert előbb-utóbb, de mindenképpen bekövetkezik: Mit vihetek át az örök életre? Pál apostol a maga (és az utána következők) nevében szépen megválaszolja: „de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.” (1Kor3, 10-15) A saját életére vonatkoztatva pontosabban is megmondja: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. …hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.” (Fil3, 7-11) Ez mind nagyon szép, és sokszor idézzük is. De, szerintem, ez még így sem egészen helyes. Ugyanis, ő úgy gondolja, amit épített, és jól épített, azt átviheti. Hát nem. Nem, mert a cselekedeteink eredménye mind itt marad. Pálnál is. Nagyszerű dolgok, hatásuk máig meghatározza egész keresztyénségünket. De nem vihetők át. Csak a személyiségünk (a lelkünk).
Nagyon komoly beszélgetés-sorozat témája lehet, hogy beazonosítsuk, mi az, amit itt hagyunk. Itt hagyjuk azt, amit értéknek tartunk, és azt is, amit ellenzünk, amitől Fóbiánk van. De mindez most a személyiségünk része. Mi az tehát, ami mindebből megmarad? Mondják, leegyszerűsítve, hogy egy ember személyisége nem más, mint az emlékei, az átélt élményei. Ez átvihető? Valószínűleg igen. Hiszen ezek alapján lehet minket megítélni/elítélni, a „jó”, vagy a „rossz” helyre irányítani a halálunk után. Feltehetjük, hogy a cselekedeteink is formálják személyiségünket, akár jó, akár rossz irányba. De a rossz nem vihető át az „üdvözült állapotba”. Azok tehát a Pokolra visznek?
De miért érdemes ilyen, jelenleg teljesen elméletinek tűnő, most, közülünk a legtöbbnek nem aktuális dolgokkal foglalkozni? Szerintem azért, mert amit nem vihetünk át, annak a jelentősége – az időnk fogytán – egyre kisebb kellene, hogy legyen az életünkben, a gondolkodásunkban. (Lásd: Fil3, 8) Ezzel „bújtatom ki a szöget a zsákból”. Ugyanis – elsősorban a saját életemet figyelve – azt láttam, hogy nagyon sok olyan dolog, gondolat, tevékenység van, aminek az örök életben semmi jelentősége nincs, és nem is lehet. Értékeknek, előítéleteknek, és elítéléseknek (fóbiáknak) a dominanciája alatt gondolkodunk helyesnek tartott dolgokról, és ilyen állapotban cselekszünk is, nap, mint nap. Az általunk értéknek tartott dolgok között akár lehetnek olyan dolgok is, mint nemzeti hovatartozásunk (és minden, ezzel együtt járó vélekedésünk) vagy hitünk (vallásgyakorlásunk) értékei, mint pl. lutheránusságunk, keresztyénségünk, családunk, családi kapcsolataink (lásd: Mt22,30) Mindezeknek odaát semmi jelentőségük nem marad. De igaz ez a különféle fóbiákra is (lásd: Lk16, 27-30)
A leírtakból kifejtésre kerülhető gondolatsor (és vita, párbeszéd) közelebb vihetne minket az új, örök életre való felkészüléshez (és esetleg a valós értékére szállíthatna már ideát néhány „ideát”).

Az eddig leírt szöveget követően már néhány hét is elmúlt, amíg folytattam. Magamban „forgatva”, meg többször elolvasva, nagyon féloldalasnak láttam már a korábbi szövegemet. Nagyon sok olyan dolog van a világon, amiért való lelkesedést egyáltalán nem lehet elítélendőnek, vagy akár bűnnek tekinteni. „nehogy már ne lelkesedjek a kedvenc futballcsapatomért”, mondhatja bárki. És még vannak fontosabb dolgok (mint pl. a munkám, hivatásom) vagy magasztosabb (mint pl. a családom) amikről nem lehet, nem méltányos dehonesztálóan nyilatkozni. Ezek szerint az egész korábbi szöveg fölösleges, törlendő? Korántsem. Csak időnként vegyük észre, hogy ezek nem örök dolgok. Jobban kiegyensúlyozott lesz, lehet az életünk, életvitelünk, ha időnként szemünk elé kerül, hogy „nincs itt maradandó városunk”. Gyakorlati haszna is van. Mostanában módom volt több régi ismerősömmel elbeszélgetni arról, hogy mennyire át kell szerveznie az életét a nyugdíjba menetelekor. Sok olyan (elsősorban vidéki) családot ismerek, ahol a házukat, mikor az a nagy erőráfordítással épült, a házasulandó gyerekekre és a majdani unokákra méretezték, míg évtizedek multán maguk is lassan kihalnak az üres, két-háromszintes házukból.
Igyekezzünk tehát „a mennyekbe átvihető kincsekre” figyelni. Próbáljuk meg közösen felmérni, mik lehetnek azok. A szeretet-cselekedetek élménye mindenképpen az lehet, de keressünk még hozzá olyanokat, amikben a mennyei Atyának is öröme telhet. Harmonikusan szép dolgok? Versek, zenék? Gondolkozzunk.
Eddig tart a korábbi szöveghez kívánkozó kiegészítésem.

Nagy áldás, nagyon nagy áldás, ha egy témát az időben elcsúsztat folytatjuk. Mert az érik tovább. (Ha jó a téma. Mert ha nem jó, akkor idővel elavul, haszna, értelme, jelentősége elenyészik. Én tudom, hány ilyen, „halva született” témát temettem el már jó mélyre.) Az előzö szöveget követően megint eltelt néhány hét, és tovább bővült, szűkült a téma szövege is. Egy részét kézzel írva jegyezgettem fel emlékeztetőül a kinyomtatott régebbi változat végére, de annak is elévült már egy része. Nálam semmi nincs „kőbe vésve”. „Csak az Evangélium az örök.” Küzdjünk meg hát az eddig felgyűlt „restanciával”:
Előbb talán beszéljünk az „átvitelre kerülő” dolgokról. Ami most fog következni, annak a döntő többsége vagy spekuláció, vagy saját, ill. mások által átélni (megtapasztalni) vélt dolgokról való beszámoló. Ezért lehet, hogy meg nem értést, sőt viszolygást kelthet. Azért kerül mégis szóba, mert lehet, hogy valakit meggondolkodtat. Az élmények, emlékek (akár rosszak, akár jók) szerintem átvitelre kerülnek, mivel szétválaszthatatlanok a személyiségünktől. Valószínűsítem, hogy – hitem szerint – az odaát-lét nem statikus, hanem „Krisztussal együtt fogunk haladni”. Akkor pedig az ottani élmények, tapasztalatok hamarosan elfedik a korábbi létünk élményeit, mintegy „zárójelbe téve” azokat. (Már, ha egyáltalán az üdvösségben lesz részem, amit erősen remélek.)
Korábban már említettem, hogy vannak olyan, általunk szépnek tartott dolgok, pl. zenék, versek, amik valamilyen formában (pl. emlékként) átkerülhetnek. De odaát nem a mi „verbális” kommunikációnk fog feltehetőleg működni, kérdés, hogy ezek milyen formában kerülhetnek át. Nézzünk néhány példát. Az egyik példa J. W. Goethe „A vándor éji dala” című verse, aminek a magyar műfordításain lehet pl. bemutatni, milyen nehéz az átültetés, akár csak az egyik „földi” nyelvről a másikra.

Über allen Gipfeln / Ist Ruh', /  In allen Wipfeln / Sührest du / Kaum einen Hauch, /Die Vögelein' schweigen im Walde. / Warte nur, balde / Ruhest du auch.

És Kosztolányi Dezső fordításában:

A sziklatetőn / Tompa a csönd. / Elhal remegőn / Odafönt / A szél lehellete is. / Madár sem lebben a fák bogára, / Várj, nemsokára Pihensz te is.

Majd egy Radnóti-versnél, hogy a hangulata, az általa megjelenített érzés esetleg mégis „átvihető”:

Két karodban ringatózom / csöndesen. / Két karomban ringatózol / csöndesen. / Két karodban gyermek vagyok, / hallgatag. / Két karodban gyermek vagy te, / hallgatlak. / Két karoddal átölelsz te, / ha félek. / Két karommal átölellek, / ha félek. / Két karommal átölellek / s nem félek. / Két karodban nem ijeszt majd / a halál nagy / csöndje sem. / Két karodban a halájon, / mint egy álmon / átesem. (1940. április 20) 

Időközben az is felmerült bennem, hogy az átvitel irányában vagyok tévedésben. Mert nagyon valószínű, hogy egyes zeneműveket, irodalmi műveket odaátról inspiráltak, „ihlettek”. Sokan gondolnak mindjárt J. S. Bach egyes műveire. De én pl. W. A. Mozarttól ilyennek tartom pl. a „Kis éji zenét”.
Sokkal komolyabbnak és fontosabbnak tartom annak számbavételét, hogy mit nem vihetünk át. És most itt nem tárgyi dolgokra gondolok. A fogva tartottaknál örök dilemma, hogy ha az illető megtér, megbánja bűneit, attól még a büntetését le kell töltenie. Sőt (ami a világi törvénykezésben nagy hiányosság) gyakorlatilag csak kivételes esetben van módja a vétkesnek az okozott kár megtérítésével a büntetést elkerülnie. A hétköznapi életben is belső konfliktust okozhat, hogy amíg az ige szerint „a bűneidet a hátam mögé vetem”, addig kártérítés, a kárpótlás, a következmények lehetőség szerinti semlegesítése, és különösen a személyes engesztelés nem maradhat el. (Mt5, 23-26)
Furcsa, de igaz: a vétkek következményei örökölhetők. („Az atyák ették az egrest, és a fiak foga vásott belé.”) Van, ahol ennek „hagyománya” van: a vendetta (vérbosszú). Hazánkban is hagyománya van már a bosszú valamilyen formájának. Intézményesen ’45 után kezdődött, de az óta – durvább, vagy finomabb formában – minden hatalmon levő formáció igyekszik kivenni a részét belőle. Pedig, akár egyéni, akár kollektív jellegű, erre is érvényes az előbb említett Mt5, 23-26 parancsa. Nem baj, legfeljebb emiatt (is) el fogják a Végső Ítélőszék előtt marasztalni azokat akik vétenek Jézus parancsa ellen. (Lesz először nagy csodálkozás, aztán „sírás és fogcsikorgatás”).
A „kollektív bűnök” mellett vannak a „történelmi hibák, tévedések”, amiknek a következményei legalább olyan súlyosak lehetnek. Ezeknek a felismerése sokszor nem könnyű. Egyszer egy szlovák mondta nekem, hogy ha a magyarok a kiegyezés után figyelembe vették volna a szlovákok nemzetiségi igényeinek csak egy részét, akkor a szlovákok nem a csehekkel, hanem a magyarokkal társultak volna. De lehetne abból az időből sok hasonló példát felhozni. Aki ismeri az akkori történelmet, tudja, hogy mivel és mennyire rontottuk el a viszonyunkat a szászokkal, a horvátokkal, a csehekkel, az erdélyi románokkal. Azért gyűlölték a magyar rendek Ferenc Ferdinándot, mert szerette volna (a Birodalom egyben tartása végett) ezeknek a kéréseknek legalább egy részét méltányolni. Hogyha valakit érdekel, nézze meg az erre vonatkozó irodalmat, vagy kérdezze meg az ilyen ismeretekkel rendelkezőket. (Ismét: „ az atyák ették az egrest…”)
Abból a kérdésből: Mit vihetsz át, ennyi minden bomlott ki.

Prológus
Lehetőségem volt rá, hogy meghallgassak egy, az Iszlám nemzetbiztonsági kérdéseiről szóló előadást egy ökumenikus összejövetelen. Utána módom volt ennek az előadásnak az ismertetését elolvasni egy egyházi hetilapban. Majd meghallgattam ugyanezzel a tartalommal egy ismertetést egy gyülekezeti alkalmon. Egy kívülálló azt gondolná, hogy ha érdekel is a téma (mert érdekel) az utóbbi kettő már nem jelenthetett nekem semmit. Nincs így, mert a téma annyira húsbavágó, hogy – szerintem – nem lehet vele eleget foglalkozni. És a meghallgatások, ill. elolvasás során az volt számomra a nyereség, hogy régebbi, a témába vágó ismereteim valamint az újabbak kapcsán a témával párhuzamos gondolatok merültek fel bennem.
Elsőként az, hogy ez a témát (az Iszlámot, mint – kimondom – világbiztonsági kérdést) nem lehet eléggé komolyan kezelni. Másodikként pedig az, hogy az Iszlámot jelenleg az Evangélium globalizációjának a legnagyobb akadályaként látom. Miért beszélek az Evangélium globalizációjáról? Azért, mert úgy látom: elérkezett az idő a világ evangelizációjára. Jézus korának társadalmi, természetismereti szemléletét tükrözik a Jézusról és tanításáról szóló írások, de ez a „köntös” sok, nem a keresztény „kultúrkörben” szocializálódott mai ember számára nagyon nehezen átélhetővé teszi az evangélium üzenetét. Minden felekezethez tartozó keresztény tanítók széles köre ezt felismerve elkezdte már a mai – ráadásul különböző kultúrkörökben szocializálódott – emberek számára megismertetni az Evangélium üzenetét.
Ennek a legnagyobb akadálya az Iszlám, mint vallás, mint szemlélet, mint társadalmi formáció. A kereszténység az Iszlám kialakulása óta nem képes sem lenyelni, sem kiköpni azt. A következőkben szeretném végigkövetni ennek a folyamatát.

Az Iszlám és a kereszténység
(egyszerűsített történeti áttekintés)
A globális civilizáció elterjedésének talán a legkockázatosabb akadálya az iszlám államok, társadalom és kultúra jelenlegi formája, helyzete. Jelenleg nem látni, hogy van-e ebből a helyzetből kiút. Kíséreljük meg ismét, leegyszerűsítve, sematikusan áttekinteni a keresztény és az iszlám kultúra párhuzamos történetét, hátha találunk olyan analógiákat, amikből kiindulva lehetne előremutató kifejletet találni az iszlám kultúra „megszelídítésére”.
A keresztény kultúra éppen az Iszlám előretörése idején kezdett két ágra szakadni. Az egyik ág a bizánci, amelyik tovább fejlődött (inkább merevedett) egy hierarchikus, a közvetlenül az uralkodótól függő, „isten-királyság” jellegű, központilag kinevezett tisztviselők által kormányzott államforma felé. A stílust még a római császárság idején „importálták” a perzsa-pártus birodalomból, aminek ott, a Tigris és az Eufrátesz folyók vidékén addigra már több ezer éves hagyománya volt. A nyugat-római császárság romjain kialakuló, nyugat-európai kultúra viszont „beoltódott” a barbár, germán törzsi társadalom „kormányzati formájával”. Ez a rendszer, kultúra, amit mi feudálisnak nevezünk, kitartott kb. ezer évig, és lebomlása, átalakulása egy másik, igen sokszínű kormányzati formába mind a mai napig tart. Viszonylag tiszta formájában a legtovább a katolikus egyház kormányzati rendszerében maradt fenn.
Lényege, hogy államformája nem hierarchikusan centralizált, hanem mintegy lépcsőzetes. A központi „hűbérúr” közvetlenül a „hűbéresek” egy részével rendelkezik, akik egyenként ugyancsak rendelkeznek egy „alacsonyabb szintű” hűbéres körrel. Ez a hűbéres tagozódás akár 4-5-szintű is lehet. Ez a társadalmi-kormányzati berendezkedés igen sokszínű, változatos kormányzati struktúrát tett lehetővé, ami az elhalálozások, összeházasodások, az egymás közötti harcok miatt állandón változott. Ez a berendezkedés a kívülállók számára áttekinthetetlennek és zavarosnak tűnt, de a maga dinamikájában lehetővé tette az erőviszonyok rendszeres kiegyensúlyozódását. Az alattvalók – különösen a városi polgárok – mivel nem volt fölöttük egy állandó, erős központi hatalom, nem voltak annyira megadóztathatók, jobban gyarapodhattak. „Gyenge uralkodó, gazdagodó alattvalók.” Ez a feudális társadalmi rend nem mindenütt tudott az előbb leírt „tiszta formájában” működni. Azt gondolnánk, hogy az állandó háborúskodás pusztította a lakosságot. Nem, mert az alsóbb néprétegek igyekeztek kimaradni a rendszeres feudális marakodásból, városfalakkal védve magukat a háborúktól és rablásoktól. (Nagy pusztítást végeztek viszont a városokba összezsúfolódott lakosságban a különböző járványok.)
Az Iszlám terjedése sokkolta a – keleten bizánci, nyugaton feudális társadalmi berendezkedésű – európai társadalmakat. Az egész addigi társadalmi berendezkedésüket az egymás elleni harcra (és egymás rendszeres kirablására) épülő, a Moszlim hit által egységbe összeverődött arab sivatagi törzsek hihetetlen dinamikája teljesen készületlenül érte az európai keresztény gyökerű kultúrákat, mind keleten, mind nyugaton. Az új arab megszállók vezetői viszont az első rablási (és gyilkolási) hullám után felismerték a megszállt helyi kultúra nyújtotta kényelmi, életviteli előnyöket. Mivel az alsóbb, ranggal nem bíró rétegeknek amúgy is elegük volt a korábbi uraik kíméletlen szipolyozásából, igyekeztek új uraikat minél jobban kiszolgálni.
Ez a kiszolgálás nem csupán az új urak által még nem ismert iparcikkekkel, és a különleges csemegékkel történ meg, hanem a berendezkedés maradandóbb jegyeinek közvetítésével is. Megbízható feljegyzések vannak arról, hogy az akkor épült szíriai, mezopotámiai (bagdadi) csodálatos szépségű épületeket nem az Arábiából származó, hanem az ott élő (akkor még nagyrészt keresztény) mesterek építették. Hasonlóképpen, nem a megszálló arabok tanultak meg görögül és latinul, lefordítva az akkori ismeretek tárházát arabra, hanem a helyi írástudók tanulták meg az arab nyelvet és írást, lefordítva arab nyelvre az egész ókori irodalmat és tudományt. Ezek a mesteremberek, ill. írástudók később vagy kihaltak, vagy áttértek Mozlim hitre.
Az arab invázióban részt vevő harcosok ereje a dicsőséges haláluk utáni elmondhatatlan boldogságú üdvösségben való erős hitben gyökerezett (a rablásból származó közvetlen hasznon felül). Ezt a „találmányt” átvette az Egyház is, amikor meghirdette a keresztes hadjáratokat. A hadjáratoknak látványos sikerük volt, a hasonló ideológiai felkészítéssel harcba induló kereszteseknek köszönhetően. Amint a hit „kikopott” a keresztesek fegyvertárából, sorra el is veszítették az addigi hódításaikat. De megmaradt a tudás, hogy az Iszlám legyőzhető. Hispánia visszahódítása az araboktól 800 évig tartott, de nem az Iszlám ereje, hanem a keresztények feudális torzsalkodása miatt. A bizánci birodalom után, Európa közepe is majdnem végképpen elveszett, az európai összefogás hiánya, az önző feudális széthúzás, az egymást követő vallásháborúk és parasztfelkelések miatt. Végül Magyarország felszabadítását az addigra erőforrásaiban kimerült török uralom alól kisebb sereggel lehetett végrehajtani, mint amekkorák a 30 éves háborúban vonultak fel egymás ellen, vagy a Bocskai-Habsburg háborúban.
Az Iszlám-hitűek társadalmát – nyugatról nézve – mindmáig egy statikus, homogén társadalomnak látjuk. Pedig ez a társadalom az idők során többször is lényegesen átalakult, és területenként (régiónként) igen eltérő kulturális és fejlettségi jegyeket mutat. Amint már említettem, a kulturális teljesítmény nagy részét a helyben maradó keresztény lakosság – a nemzedékek során addig folyamatosan átadott technikai, kulturális hagyományának a továbbélésének köszönhetjük. (Ennek az ezer évesnél is régebbi hagyománynak az utolsó írmagja pusztul ki napjainkban a máig még megmaradt keresztények kipusztításával, elüldözésével.) A mozlim-arab hódítás civilizációjának konszolidációját a hódítás történetének első felében a meg-megújuló külső támadások szakították meg. Nyugat felől sokáig nem nagyon figyeltek fel ezeknek a támadásoknak jelentőségére. Az arab inváziót nem sokkal követte az Észak-Afrikai (berber) eredetű (szaracén) beözönlés. (Ez zárta el a palesztinai keresztény szent helyek látogatását a zarándokok elől, és ez váltotta ki a keresztes háborúk sorát.)
A szaracénok szervezettsége, fanatizmusa az Iszlám hit kreatív átvételéből és gyakorlatából eredt, szembeszállva a már félig civilizálódott, az Abbászidák uralma alatt élő arabokkal. A következő hullám a mongol hódítás volt, amikor az animista hitű mongolok ugyancsak átvették az Iszlám hitet. Ezt követte az ugyancsak Közép-Ázsiai eredetű szeldzsuk törökök inváziója, akik szintén hamarosan az Iszlám híveivé váltak. Ezek az inváziós hullámok az arabok által már elfoglalt területeken felül az újabb hódítások során mindig „leharaptak” egy-egy részt a Kelet-Római (Bizánci) Birodalom területéből. Tették ezt annak ellenére, hogy Bizánc a közel állandó háborús helyzet miatt áttért a „hadi-gazdálkodásra”. Minden erőforrást centralizáltak, a jórészt eunuchokból álló köztisztviselői karral számottevően csökkentették a korrupciót. A lakosságot az erős adókkal viszont teljesen kizsigerelték, úgyhogy ahol a hódítók előretörtek, a lakosság megmentőként fogadta őket.
Az Iszlám hódításait csak a keresztes hadjáratok idején lehetett ideiglenesen visszaszorítani, ahol az Iszlám fanatizmusával a keresztesek vallási fanatizmusát (és nem kis részben a kincséhségét) sikerült szembeállítani. De rövid időn belül a keresztény Európa emberi és anyagi erőforrásai kimerültek egy ilyen távoli háború folytatására, és a keresztesek hódításának összeomlása után az Iszlám újult erővel támadott. A keresztes háborúk minden esetre máig nem gyógyuló sebet ejtettek az iszlám-hitűek önérzetében, bebizonyítva, hogy kellő erőforrások bevetésével a keresztényállamok bármikor képesek legyőzni az Iszlámot.
Az utolsó nagyobb invázió az Iszlám világban az ottomán (oszmán) török invázió volt. Ez volt a legsikeresebb az összes eddigiek közül, mert nemcsak a fanatizmusra épített, hanem egy szervezett és fegyelmezett katona-államot létesítettek. A hadsereg elit-részét gyerekkortól katonának nevelték (janicsárok) de a teljes katonai létszámot is állandóan fegyelem alatt tartották. A seregnek ezt a részét, a szpáhikat, földhaszonbérlettel fizették, így az államnak nem kellett közvetlenül zsoldot fizetnie. A Római Birodalom utolsó szakaszában a zsoldosokat (colonusokat) örökölhető földbirtokkal elégítették ki (amiből alakult ki az európai jobbágy-rendszer). Ennek az volt a gyengesége, hogy az örökösök hadrafoghatósága már nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. (Érdekes, hogy a magyar történelemben többször kísérleteztek ezzel a honvédelmi módszerrel. Így a keleti végekre telepített szászokkal, székelyekkel, a nyugati végekre telepített őrségiekkel, a Délvidékre telepített granicsárokkal.)
A szpáhi rendszer addig működött jól, amíg a (végeredményben bérlőnek számító) „katona-tulajdonos” ki nem zsigerelte teljesen a birtokát. (Ennek eredményeként vált pusztasággá a magyar Alföld is.) Amikor kimerült a rabszolgaként begyűjtött janicsár-növendékek forrása, ill. az időleges hűbérként kiadható, újonnan meghódított földterületek kifogytak, hiába hódította meg a török szultán közel a teljes akkori iszlám régiót, az egész Ottomán Birodalom összeomlott. Ez az összeomlás mintegy 200 évig tartott, mert egy ekkora birodalomból – az erős központi hatalom birtokában – még időnként össze tudták szedni a helyi támadásokat többé-kevésbé ellensúlyozni képes erőket.
Az Iszlám világ a török birodalom összeomlása után mindmáig a helyi háborúk és a teljes káosz között létezne, ha nem tették volna rá a nyugati gyarmatosítók a kezüket a „könnyű koncra”. Aztán, mikor kiderült, hogy az arab régió nagy része hatalmas mennyiségű, könnyen kitermelhető nyersolajat, ill. földgázt rejt a föld alatt. megindult a versenyfutás ezek koncessziós, vagy teljes birtoklásáért. De feltámadt a (lokális) arab-iszlám nacionalizmus is, ami egyre bonyolultabbá (és veszélyesebbé) teszi a régió helyzetét. Az a fajta vallási-nacionalista fanatizmus, ami ma az Iszlám világban egyre jobban erősödik, az utóbbi 1-2 évszázadban ismeretlen volt ebben a régióban. Ez a vallási-nacionalista fanatizmus a „keresztesekkel” szembeni kisebbrendűségi érzésből, az egyre szélesedő nyomorból és kilátástalanságból, a muszlim papság hatalomvágyából, valamint a jobb módú országok iránti irigységből táplálkozik. És mint ilyen, egy nagyon veszélyes robbanó-elegyet alkot. Hogy ez a feszültség mikor és miképpen fog kirobbanni és levezetődni, azt nagyon nehéz megbecsülni.
Egyelőre a helyi feszültségek kifelé jelentkező hatása többé-kevésbé kioltja egymást. Amit az Iszlám agresszióból jelenleg tapasztalunk, az a terrorizmus. Amint a történelmi példák is mutatják, ha egy erő, egy mozgalom megtapasztalja, hogy frontálisan nem tudja az akaratát a másik félre rákényszeríteni, akkor a terrorizmussal próbálkozik. Szerencsére, ha a másik fél nem provokálható ez által frontális válaszra, akkor (hosszú, következetes elhárító lépések után) a mozgalom, erő, belátva, megtapasztalva kísérlete hiábavalóságát, lassan elhal. Alapvető tanulság az utóbbi évtizedekből: Csak be nem avatkozni, mert akkor annak minden ódiuma a beavatkozóra üt vissza.
Az Iszlámon belül az utóbbi egy évszázadban – nem kis részben az európai gyarmatosítás, ill. az ún. nyugati kultúra elemeinek beszivárgása következtében – erős változások indultak be. Ezek a változások egyrészt a technikai-gazdasági civilizáció eredményeinek átvételéből áll. Másrészt életviteli, gondolkodásmódbeli elemek is beszivárogtak a gyarmatosító hatalmak hatására. A moszlim papság – elsősorban a korábbi hatalmának féltése miatt – ezzel a külső hatással kezdettől szemben állt. Elindult egy Iszlám „ellenreformáció”, az iszlám hagyományainak a restitúciója. Ezt az irányvonalat képviselő, reálisabb szemléletű politikusok ezek közül óvakodnak attól, hogy a vezető hatalmakkal szembe kerüljenek, tudva, hogy ez milyen gazdasági kárral járna. Ez az „újra-iszlamizálódás” az elmúlt egy-két évtizedben megy végbe, meglehetősen véres körülmények mellett. Ezek az új társadalmi-politikai formációk nem egyszerre és nem egymással kooperálva jönnek létre, és időnként erősen vetélkednek a helyi primátusért. Mindez annyira „színezi” az iszlám világ helyzetét, hogy a szakértőnek számító kívülállók sem képesek egy rövid-távú előrejelzést is készíteni akár a közeli jövőben várható mozgásokról.
Két további tényező tovább bonyolítja a rálátást az – arab dominanciájú – Iszlám hitű társadalomra. Az egyik a nők helyzetének változása az Iszlám világban, a másik pedig a terrorizmus – ma már jóformán mindent elborító árnya. A nők helyzetének változása az Iszlám világban egy külső szemlélő számára érthetetlen és ellentmondásos. Ugyanis az Iszlám alatt élő nők a neveltetésük és a társadalmi környezet elvárásai szerint is meg vannak elégedve a helyzetükkel. (Talán jobban, mint az európai nők.) De semmiképpen nem viselnek el külső – nyugati – beavatkozást a helyzetükbe. Azok, akik iskolázottabbak, műveltebbek, fontosnak tartják a társadalmi, gazdasági, politikai önállósulásukat, de nagy többségük élesen elutasítja az ebbe a folyamatba való (főleg nyugati) beleszólást, beavatkozást. (Jó példa erre a franciaországi moszlim diáklányok kendőviselethez való ragaszkodása.)
A terrorizmus mindig jelen volt az Iszlám világban. Ez nem más, mint a merev, nagy hatalommal bíró társadalmi berendezkedés elleni küzdelem egy formája, ha a frontális szembenállás sikerére semmi remény nincs. Az Iszlám – vallási nacionalizmusban kifejeződő – globális erői, látva, hogy sem kulturálisan, sem technikailag, sem katonailag nem képesek az ún. nyugati kultúrfölényt frontálisan legyőzni, terrorizmussal próbálják azt megtörni, ha már legyőzni nem képesek. Ez a mozgalom a 19. századi Mahdi mozgalomtól, a Muzulmán Testvériségen keresztül jelenleg az al Kaida „márkanév alatt működik. (Volt egy időszak, amikor a Baath mozgalom is hasonló célokat követett, de a mozgalom helyi/nemzeti szervezetekre való széttöredezése ezt diszkreditálta.) A jelenlegi „inter-moszlim” szervezet, amit összevontan al Kaidának neveznek, a legszervezettebb, a legtöbb személyi és anyagi erőforrással rendelkezik, és ezért a legveszélyesebb. Bár az USA vezetésével jelenleg erős kontroll alatt állni látszik, bármikor, akár globális katasztrófát képes okozni, az ellenfelet akár nyilt konfrontációra kényszerítve.. Elsősorban miattuk beszélünk az Iszlámról, mint globális veszélyforrásról, hiszen (illegális) erőforrásai jelenleg kimeríthetetleneknek látszanak, anyagi és humán erőforrások tekintetében egyaránt.
Alternatívák egy potenciális, konfrontatív robbanás kezdetére: (1) Izrael háborúba keveredik egy, vagy több Iszlám országgal: Ettől láncreakciószerűen a fél világ lángba borul. (2) Kenyértörésre kerül sor a síiták és a szunniták között: Hatalmas veszteségek mindkét részről, valódi győzelem és megoldás nélkül. (3) Egy külső nagyhatalom (őrült) vezetője beavatkozik egy helyi konfliktusba: Az egész világ lángba borul.
A robbanás elkerülhető, ha a nagyhatalmak kellő önmérsékletet tanúsítanak, és pénzügyileg – és ezzel egyben katonailag – „kiszárítják” (és ezzel esetleg akár tömeges nyomorba is döntik) az Iszlám világ országait, ezzel előidézve egy kényszerű belső tisztulást. (A „kiszárítás” teljes, az energiahordozókra kiterjedő embargót jelenthet, esetleg fegyver- és technológiai embargóval kiegészítve.) Természetesen mindez fikció, amit lehet óhajtani, de a megvalósítására kevés esély van. (Elvi lehetőség van rá, az új, palagáz és palaolaj kinyerési technológiák ismeretében.)

Minden kornak megvolt, megvan a maga aktuális katasztrófa-jóslata. Az első ismert világvége-hisztéria az első millenniumkor (a Kr. u. első évezred tájékán) volt. Azóta már többször jósolták, hogy itt a világ vége. A leggyakrabban azzal rémisztgetik a népet, hogy jön egy aszteroida, és fuccs a Földnek. Három féle katasztrófát szoktak jósolni az erre vevő népnek: (1) Jön egy még eddig nem ismert aszteroida és összeütközik a Földdel. (2) Az emberi gonoszság háborúban pusztítja el a Föld lakosságát. (Ez lehet atomháború, pusztító vírus elterjesztése, vagy valami eddig nem ismert szörnyű, pusztító eszköz.) (3) A békés emberi tevékenység előre nem látott eredménye, mint pl. túlnépesedés (elfogy az élelem, az ivóvíz) vagy elfogynak a Föld erőforrásai a pazarló használat miatt. (4) És most már egy negyedik is reálisnak tűnik. Ez a pénzügyi világkatasztrófa.
A pénzügyi világkatasztrófa a jelenlegi, világméretűnek mondható, hitelválságból/adósságválságból következhet. Ez a válság abból ered, hogy a 2000-es évek első felére jellemző, viszonylag hosszú, világméretű gazdasági fellendülés következtében a nagyobb pozitív szaldóval exportáló országoknál tekintélyes lekötetlen pénzmennyiség keletkezett. Ezt a pénzt, az értékvesztés elkerülésére, alacsony kamat mellett az illető államok és cégek igyekeztek kihelyezni. A viszonylag tartós gazdasági fellendülés miatt sok állam, sok (elsősorban ingatlanberuházó) cég, és – nem kis mértékben – a lakosság növekvő életszínvonalú része igyekezett kihasználni az olcsó hitelkínálatot, remélve, hogy a fellendülés tartósan fennmarad
 A fellendülés egy idő után kifulladt, és a várt/remélt többlet a vállalati, adó-, ill. lakossági jövedelmekben nem realizálódott. A felvett hiteleket nem tudták tovább törleszteni és kialakult a világ nagy részére kiterjedő adósság-válság. Sajnos, jelenleg nem látszik a kilábalás módja a jelenlegi válságból. Egyes államok, vállalkozások, személyek eladósodottsága olyan mértékű (és a késedelmi díjak miatt) folyton növekvő) hogy elvileg – jó esetben is – csak több nemzedéken keresztül egyenlíthető ki. Ha pedig az adósságspirál ilyen mértékben növekszik tovább, az elkölthető szabad pénzeszközök hiányában a fogyasztás – akár világméretekben is – drasztikusan lecsökken. Ennek eredménye a világ több régiójában akár éhínség és az államszervezet széthullása is lehet. Ennek a világméretű pénzügyi katasztrófának az esélye jelenleg nem csökken, hanem inkább növekszik.
A kevésbé tájékozottak csak a gonosz bankárokról hallottak, akik kiszipolyozzák a szegény ügyfeleket. A kissé tájékozottabbaknak már a világméretűnek mondható adósságválságról is van hallomásuk. Érdekes, hogy Jézus a példabeszédeiben többször is szól a pénzzel kapcsolatos galibákról, bűnökről. Szinte minden visszaélés szerepel Jézus példái között. pedig hol volt akkor még a mai pénzvilág fejlettsége! Érdemes lenne foglalkozni ezzel a kérdéssel a Jézus tanítása fényében, talán segít az egyes tevékenységek helyes minősítésében. Nézzük tehát először, mit mond Jézus ezekről a dolgokról. Aztán megnézhetnénk, hogy mi a jelenlegi világhelyzet, lehet-e, és hogyan ebből kilábalás, figyelve a Jézus által felállított normákra.
Négyféle pénzügyi „visszaélésről” beszél Jézus. (Nem a gazdagságról, gazdagokról, kincsről szóló tanításokat, példabeszédeket kívánom itt kiemelni, elemezni.) (1) A gonosz szolga. (Mt18, 21-25) (2) A talentumokról/a mínákról szóló példázatok. (Mt25, 14-30/Lk19 12-27/(3) A hamis sáfár (Lk16, 1-8/9-13) (4) Zakeus (Lk19, ’-10) Nézzük tehát, sorban: (1) A gonosz szolgáról szóló példázatban Jézus a (gonosz) hitelezőnél a méltányosságot és az adós felé gyakorolt irgalom hiányát kárhoztatja elég kemény szankciók kilátásba helyezésével. Ha a jelenlegi helyzetet nézzük, bizony, a hitelezőknél sem a méltányosságnak, sem az irgalomnak nem lehet még a nyomát sem felismerni hitelezők többségénél.
(2) A talentumok példázatában viszont Jézus nem kárhoztatja, sőt dicséri a magas hozamra való tőke-kihelyezést. Itt a tőke „hevertetését” tartja bűnnek. De a „sorok között megbúvik” egy ki nem mondott feltételezés: egy kihelyezésnek „bombabiztosan” jövedelmezőnek kell lennie. Tehát inkluzíve az előzetes, gondos „hitelképességi vizsgálatot” alapfeltételnek tekinti. Ha a most „beragadt” hitelek elbírálását mindenkor, kellő gondossággal végzik, akkor nem történt volna meg a jelenlegi hitelek ellehetetlenülése. (Hogy ne hazai példával éljek, megemlítem, pl. Spanyolországban a Costa del Sol régióban már 2006-ban feltűnt nekem, hogy a hegyoldalban, hosszú tíz-kilométereken keresztül egymás után épültek a hatalmas szálloda-komplexumok. Könnyen ki lehetett számítani, hogy ha ezek majd megtelnek üdülőkkel, akkor a tengerpart minden méterére több ezer nyaraló jutna, tehát minden reális számítás nélkül sorban húzták fel az épületeket.
(3) A hamis sáfár példázatában Jézus dicséri az okos sáfárt, aki a nyilvánvalóan behajthatatlan hiteleket elengedi. Sajnos, ez jelenleg a legtöbb esetben nem történik meg. Hivatkoznak arra, hogy ez újabb felelőtlen hitelfelvételekre biztathat, pedig ez a hitelbírálatok során kiszűrhető lenne. Azzal is érvelnek, hogy ez igazságtalan azokkal szemben, akik rendesen törlesztették a hiteleiket. De itt is érv, hogy a hitel kihelyezésekor kell kellő gondossággal eljárni, utána már (ha nem lehetségesek hatékony szankciók) az adóson múlik: fizet, vagy nem fizet. (A gyarmat sorból frissen felszabadult országok nagy része – élve az önállósággal – számottevő hiteleket vet fel. De mivel nem indult meg a helyi korrupcióban elfolyt hitelből a várt fellendülés, nem tudták a hiteleiket törleszteni. Végül a hitelezők (esetenként több évtized kínlódása és pangása után) elengedték a hitelek nagyobb részét. Ahol közben észrevehetően csökkentették a helyi korrupciót, a hitelek elengedése után látványos fejlődésnek indultak.)
(4) Zakeus történetében két dolog figyelemre méltó a jelen elemzésünk számára. Az egyik az hogy Zakeus a vagyonát (hatósági) erőfölénye kihasználásával szerezte, többet beszedve, mint az jogos volt. A hitelezők (ha tehetik) rendszerint nem tudnak erőfölényük érvényesítéséről lemondani. Egy jól működő, független bankfelügyelet ezeket az „anomáliákat” könnyen ki tudna szűrni. Ehhez ki kellene tölteni (az akár nemzetközi) jogi hézagokat, akár drasztikus szankcionálási lehetőséggel, és meg kell erősíteni az országonkénti, ill. nemzetközi bankfelügyeletek szervezetét. A másik, a történetnek csak a hátterében felmerülő kérdés, hogy Zakeusnak az ígérete, miszerint amit jogtalanul elvett, annak a kétszeresét fizeti meg, felmerül a kérdés: honnan volt Zakeusnak ilyen sok pénze? Ilyen gazdag volt eredetileg, vagy azt a pénzt máshonnan, netán szintén illegálisan szerezte? Gyanús, hogy az őt megbízó hatóság felésem számolt el rendesen, letagadva a (legálisan beszedett) pénz nagy részét. Ez a jelenlegi pénzintézeti gyakorlatban az irreálisan magas kamatmarzsra (a betéti és a hitelezési kamat különbségére) utalhat, amit egy bankfelügyeleti hatóságnak ma is vizsgálnia kellene (de nagyobbrészt nem teszi).
Amint látható, hogy ha a pénzügyi világ betartja a jézusi tanításokat, ill. ha azok betartását országosan és nemzetközileg kikényszerítik, akkor az eddig bekövetkező „anomáliák” nem merülhetnek fel. Ha a jelenlegi helyzetet vizsgáljuk, akkor már nem olyan könnyű megfelelő megoldásokat találni. (A politikusok és közgazdászok nagy része ezzel foglalkozik már évek óta, de használható megoldásra – saját bevallásuk szerinti is – még nem jutottak.) Csak „szelektív” megoldások lehetségesek, miszerint az adósságok egy részét veszni kell hagyni, hogy a másik része megtérülhessen. De, hogy a – Jézus szerint is preferált – méltányosság és irgalmasság érvényesülhessen, ahhoz az adósságok és adósok között megkülönböztetést kellene tenni. Ez azért nem lehetséges, mert betéti pénzek „egybecsatornázásával” a kihelyezési pénzeknél nem lehet megkülönböztetni, melyik veszteség okoz végzetes bajt a betéteseknél. A bankok is, amikor kihelyezik a betéteiket, nem veszik, nem vehetik figyelembe, hogy az a pénz, amit kihelyeznek, kinek a pénze.
Egyetlen lehetőség van a fizetésképtelenségből eredő károk csökkentésére, hogy a kétes hitelállományoknál a visszafizetésre moratóriumot hirdetnek, és mind a kihelyezett hitelek törlesztésénél, mind a betétesek felé való kifizetéseknél egyedi elbírálás és méltányosság szerint, fokozatosan csökkentsék a hátralékot. A méltányossági kritériumok meghatározása nagyon sok gondot okozhat, de nem látszik jobb megoldás. A végén biztosan fog maradni egy nagy volumenű elszámolhatatlan összeg, amit az ügyletek résztvevőinek (a betéteseknek, a bankoknak és az adósoknak) veszteségként kell leírniuk. A dolog nemzetközi jellege miatt ezt csak nemzetközi egyezményekkel lehet végrehajtani, és éppen ezért, ennek kimenetele jelenleg teljesen bizonytalannak látszik. De az Úr irgalmazzon a világnak, ha erre nem sikerül megoldást találni.

(Laikus teológia)
Miért nevezem Őt örökkévalónak? Nem csupán a héber példa alapján (mert az Örökkévalót igazi nevén nevezni tiltja a Tóra) hanem azért is, mert ez egy telitalálat. Jobb nevet nem is lehetne adni Neki, mert talán a legalapvetőbb (általunk ismert) tulajdonsága az örökkévalóság. A cím második fele – szerintem – jól fejezi ki, amit Róla tudhatunk, vélhetünk. Őt közvetlenül nem ismerhetjük meg, csupán azt, amit a tetteiből tapasztalhatunk. De mivel a környező világunk – a Természet – nem változik érdemben, hiszen az állandónak tapasztalt természeti törvények vezérlik, ha többet szeretnénk megtudni róla, inkább a módszereit kellene megismernünk. Mennél többet tudunk meg a környező Világunkról, annál több titok mered fel előttünk. Pl. miért akkorák a megismert fizikai állandók, vagy éppen miért két elektron fér el a legbelső elektronpályán, és miért nyolc a következőn, honnan van a „sötét tömeg”, ill. a „sötét energia”, és egyáltalán hogyan érzékelhető, mik a tulajdonságai? De a megismerhetőséget más oldalról közelítve, mivel magyarázhatók az ismert, a természeti törvényekkel ellentétes tapasztalatok, mint pl. a „turini lepel”, vagy Subirous Bernadette neversi „holtteste? Jó lenne körüljárni ezeket – és még más, hasonlókat – „laikus szemmel”.
Válaszom kifejtését elsőként azon kezdem, hogy volt egyszer valaki, Jézus, aki szembe ment – elsőként és eddig egyedülállóként – a genetikánk által vezérelt társadalmi törvényekkel és szokásokkal, hiedelmekkel. „Megmondatott a régieknek, de én azt mondom nektek…”. Honnan vette az általa hirdetett, új normákat? Honnan vette, hogy a minden felett álló (mindenható) lény egy „valaki”, egy, és egyedül álló Személy? Nyilván, közvetlenül az Örökkévalótól, aki ”mennyei” atyja. És ez az Atya, bár mindenható, egyértelműen jóakarónk nekünk, a mi világunkban (a Kozmoszban) élő személyeknek. Kedvel, sőt szeret minket, mint önálló tudattal bíró személyeket. Nyilván azért (is) mert képesek vagyunk érzékelni az Örökkévaló létét, személyét, és képesek vagyunk reflektálni jeleire, a nekünk szóló üzenetekre, bármekkora az Örökkévaló és a mi léthelyzetünk közötti különbség.
Éppen ebből a különbségből eredően csak az Örökkévaló hatékony segítségével vagyunk képesek bármit is megérteni, megismerni az Örökkévaló módszereiből, szándékaiból. Különösen azért, mert „nem egyazon nyelven” beszélünk. Ha van kommunikáció közte és közöttünk, az csak „nem-verbális” formában létezhet, mert egy nem fizikai (jobb szó hiányában szellemi) Valaki és egy emberi személy között csak speciális „interfész” segítségével lehetséges kommunikáció. Ez a kommunikáció azért lehetséges egyáltalán, mert az emberi oldalon – éppen a „szellemi részünknek” (hagyományosan kifejezve: a lelkünknek) köszönhetően – van bennünk egy „belső interfész”.
Mivel ezt a belső csatlakozási lehetőséget általában nem használjuk (ember-ember kapcsolatban csak ritkán, különleges estekben) ezért ez általában nem, vagy bizonytalanul, nagy hibalehetőséggel működik. Így az Örökkévaló „Jézus-projektjének” indításáig a kommunikáció az Örökkévaló és az emberiség között csak sok tévedéssel, félrehallással működött. Amikor az emberi társadalom fejlettsége (pl. írás, olvasás, régiók közötti kommunikáció) már elért egy szükséges minimum-szintet, az Örökkévaló beindította a Jézus-projektet. Ennek lefutása után még mindig nagyon sok tisztázatlan dolog, hiányzó információ maradt, (pl. a Kozmoszról) ami megnehezítette az emberek számára az Örökkévaló módszereinek – legalább részleges – megértését. Legalább akkora hézagok vannak a szándékainak megismerésében is, bár a szándékairól annyit azért ismerünk: „az, az Isten akarata, hogy minden ember eljusson az örök életre”. (1Tim2, 4) (Messzire vezetne, de el lehet gondolkodni azon, hogy az Örökkévaló hogyan gondoskodik az üdvösségről azok számára, akik Jézus előtt, illetve Őt nem ismerve születtek és nőttek fel. Ez még mindig az emberiség nagyobbik része! Ha feltételezzük az isteni igazságosságot – tételezzük fel, a keresztény teológia fel is tételezi –, akkor nyilván nekik könnyített elbírálásnak kell megfelelni az Utolsó Ítéletkor, amint azt már Pál apostol is megelőlegezte a Róm2,11-16-ban.)
Az emberiség helyzetében két meghatározó változás volt. Az első még az induláskor, amikor kiemelték a többi élőlény közül, és önálló én-tudatra ébredt, „személlyé” vált. Hagyományosan úgy mondhatjuk: lelket kapott. (Mivel az emberré válás elég fokozatos, itt elég nehéz megragadni a pillanatot. Lehet, hogy az „előembereknek” is volt már lelkük, csak kevésbé bonyolult. Sőt! Lehet, hogy az élettelen dolgoknak is van valamiféle lelkük. Ez egyébként jól harmonizálhat a platóni idea-tannal. De a lényeg, hogy valószínűleg az emberi lélek – ahogy mi gondolkodunk róla – akkortól van az emberiségben, amióta az agyunk elég bonyolult, hogy a „saját képmására teremtette” – vagyis a szabad akarat, a jó és rossz tudás, a döntésképesség – megvalósuljon.) A második lépést csak lehetőségként kapta meg: ez az örök életre való képesség, Jézuson keresztül. Ez nem más, mint egy kilépési lehetőség a Kozmoszban való lét fizikai korlátaiból, amit mi úgy ismerünk, hogy „meghalás”. A születésünk, az „Evilágra jöttünk”, és a földi életünk befejezése között nem nagyon találkozunk az Örökkévalóra mutató ismeretekkel. A körülöttünk levő, megismerhető világ inkább eltakarja, mint megmutatja az Örökkévalót. Mélyebben kell megismerni a Természetet és törvényeit, hogy olyan kérdésekkel találkozzunk, amik az Örökkévalóra utalhatnak. Ezért szoktak a „rejtőzködő Istenről” beszélni.
Aki segítségül hívja, annak nem szokott közvetlenül megnyilatkozni. Nagyon ritkán igazolható, hogy egy kívánt, kért esemény miért következett be. Pedig olyan jó érzés, ha hiszem, hogy egy esemény az én kérésemre történt meg. Olyan elszomorító, ha úgy látom, hogy a dolgok attól függetlenül történnek, vagy nem történnek meg, hogy kértem, vagy nem kértem az Örökkévaló segítségét. Hányan kérték (és kérik minden nap) az Örökkévaló segítségét, beavatkozását, akár a legszebb, legszentebb célokért, és mégsem mindig úgy történik meg, ahogyan szeretnénk. Az Örökkévaló közömbös azok iránt, akik szeretik, tisztelik Őt, követve parancsait? Fel kell ismernünk, hogy az ez a világ nem az Örökkévaló közvetlen vezérlése alatt áll. A természet sem. A szél ott fúj, ahol akar, a tűzhányó akkor tör ki, amikor a geológiai viszonyok ezt indokolják. Vannak azonban minták, példák, amikor bizonyítottan a természeti törvények ellenében történnek dolgok, mint pl. azok, amiket ennek az írásnak elején említettem.
Tehát mindegy, hogy mit kérünk, az Örökkévaló ott és akkor cselekszik, ahol, és amikor jónak látja? Ez a tiszta „eleve elrendelés” (predestináció) volna. Vannak, akik váltig állítják, hogy van kérés-meghallgatás. Én is ezt vallom. De mivel az Örökkévaló az esetek döntő többségében az emberek cselekedetein keresztül működik, az Ő akarata csak akkor érvényesülhet, ha az, akinek cselekednie kell az akaratát, engedelmeskedik Neki. De hogyan működik ez? Ráhatással, inspirációval. Amint az előzőkben írtam, van egy „szellemi interfészünk” (antennánk) amivel vesszük az Örökkévaló közléseit. Akkor is, ha nem tudunk róla. Akkor is, ha valaki nem hisz az Örökkévalóban. Említettem, hogy az Örökkévaló kommunikációja nem-verbális. Akiben nem tudatosult ez, az úgy gondolja, támadt egy jó ötlete. Talán így egy kicsit belepillanthattunk az Örökkévaló módszereibe.
Jézus azt mondta, hogy amit az „én nevemben kértek”, az megadatik nektek. Nos, ha meggondoljuk, egy külügyminiszter se a saját nevében megy el tárgyalni. Akkor adatik meg, ha „Jézus nevében” (tudniillik az Ő szándéka szerint) kérünk. De ez is csak egy értelmezési kísérlet.Az Örökkévaló módszerei
(Laikus teológia)
Miért nevezem Őt örökkévalónak? Nem csupán a héber példa alapján (mert az Örökkévalót igazi nevén nevezni tiltja a Tóra) hanem azért is, mert ez egy telitalálat. Jobb nevet nem is lehetne adni Neki, mert talán a legalapvetőbb (általunk ismert) tulajdonsága az örökkévalóság. A cím második fele – szerintem – jól fejezi ki, amit Róla tudhatunk, vélhetünk. Őt közvetlenül nem ismerhetjük meg, csupán azt, amit a tetteiből tapasztalhatunk. De mivel a környező világunk – a Természet – nem változik érdemben, hiszen az állandónak tapasztalt természeti törvények vezérlik, ha többet szeretnénk megtudni róla, inkább a módszereit kellene megismernünk. Mennél többet tudunk meg a környező Világunkról, annál több titok mered fel előttünk. Pl. miért akkorák a megismert fizikai állandók, vagy éppen miért két elektron fér el a legbelső elektronpályán, és miért nyolc a következőn, honnan van a „sötét tömeg”, ill. a „sötét energia”, és egyáltalán hogyan érzékelhető, mik a tulajdonságai? De a megismerhetőséget más oldalról közelítve, mivel magyarázhatók az ismert, a természeti törvényekkel ellentétes tapasztalatok, mint pl. a „turini lepel”, vagy Subirous Bernadette neversi „holtteste? Jó lenne körüljárni ezeket – és még más, hasonlókat – „laikus szemmel”.
Válaszom kifejtését elsőként azon kezdem, hogy volt egyszer valaki, Jézus, aki szembe ment – elsőként és eddig egyedülállóként – a genetikánk által vezérelt társadalmi törvényekkel és szokásokkal, hiedelmekkel. „Megmondatott a régieknek, de én azt mondom nektek…”. Honnan vette az általa hirdetett, új normákat? Honnan vette, hogy a minden felett álló (mindenható) lény egy „valaki”, egy, és egyedül álló Személy? Nyilván, közvetlenül az Örökkévalótól, aki ”mennyei” atyja. És ez az Atya, bár mindenható, egyértelműen jóakarónk nekünk, a mi világunkban (a Kozmoszban) élő személyeknek. Kedvel, sőt szeret minket, mint önálló tudattal bíró személyeket. Nyilván azért (is) mert képesek vagyunk érzékelni az Örökkévaló létét, személyét, és képesek vagyunk reflektálni jeleire, a nekünk szóló üzenetekre, bármekkora az Örökkévaló és a mi léthelyzetünk közötti különbség.
Éppen ebből a különbségből eredően csak az Örökkévaló hatékony segítségével vagyunk képesek bármit is megérteni, megismerni az Örökkévaló módszereiből, szándékaiból. Különösen azért, mert „nem egyazon nyelven” beszélünk. Ha van kommunikáció közte és közöttünk, az csak „nem-verbális” formában létezhet, mert egy nem fizikai (jobb szó hiányában szellemi) Valaki és egy emberi személy között csak speciális „interfész” segítségével lehetséges kommunikáció. Ez a kommunikáció azért lehetséges egyáltalán, mert az emberi oldalon – éppen a „szellemi részünknek” (hagyományosan kifejezve: a lelkünknek) köszönhetően – van bennünk egy „belső interfész”.
Mivel ezt a belső csatlakozási lehetőséget általában nem használjuk (ember-ember kapcsolatban csak ritkán, különleges estekben) ezért ez általában nem, vagy bizonytalanul, nagy hibalehetőséggel működik. Így az Örökkévaló „Jézus-projektjének” indításáig a kommunikáció az Örökkévaló és az emberiség között csak sok tévedéssel, félrehallással működött. Amikor az emberi társadalom fejlettsége (pl. írás, olvasás, régiók közötti kommunikáció) már elért egy szükséges minimum-szintet, az Örökkévaló beindította a Jézus-projektet. Ennek lefutása után még mindig nagyon sok tisztázatlan dolog, hiányzó információ maradt, (pl. a Kozmoszról) ami megnehezítette az emberek számára az Örökkévaló módszereinek – legalább részleges – megértését. Legalább akkora hézagok vannak a szándékainak megismerésében is, bár a szándékairól annyit azért ismerünk: „az, az Isten akarata, hogy minden ember eljusson az örök életre”. (1Tim2, 4) (Messzire vezetne, de el lehet gondolkodni azon, hogy az Örökkévaló hogyan gondoskodik az üdvösségről azok számára, akik Jézus előtt, illetve Őt nem ismerve születtek és nőttek fel. Ez még mindig az emberiség nagyobbik része! Ha feltételezzük az isteni igazságosságot – tételezzük fel, a keresztény teológia fel is tételezi –, akkor nyilván nekik könnyített elbírálásnak kell megfelelni az Utolsó Ítéletkor, amint azt már Pál apostol is megelőlegezte a Róm2,11-16-ban.)
Az emberiség helyzetében két meghatározó változás volt. Az első még az induláskor, amikor kiemelték a többi élőlény közül, és önálló én-tudatra ébredt, „személlyé” vált. Hagyományosan úgy mondhatjuk: lelket kapott. (Mivel az emberré válás elég fokozatos, itt elég nehéz megragadni a pillanatot. Lehet, hogy az „előembereknek” is volt már lelkük, csak kevésbé bonyolult. Sőt! Lehet, hogy az élettelen dolgoknak is van valamiféle lelkük. Ez egyébként jól harmonizálhat a platóni idea-tannal. De a lényeg, hogy valószínűleg az emberi lélek – ahogy mi gondolkodunk róla – akkortól van az emberiségben, amióta az agyunk elég bonyolult, hogy a „saját képmására teremtette” – vagyis a szabad akarat, a jó és rossz tudás, a döntésképesség – megvalósuljon.) A második lépést csak lehetőségként kapta meg: ez az örök életre való képesség, Jézuson keresztül. Ez nem más, mint egy kilépési lehetőség a Kozmoszban való lét fizikai korlátaiból, amit mi úgy ismerünk, hogy „meghalás”. A születésünk, az „Evilágra jöttünk”, és a földi életünk befejezése között nem nagyon találkozunk az Örökkévalóra mutató ismeretekkel. A körülöttünk levő, megismerhető világ inkább eltakarja, mint megmutatja az Örökkévalót. Mélyebben kell megismerni a Természetet és törvényeit, hogy olyan kérdésekkel találkozzunk, amik az Örökkévalóra utalhatnak. Ezért szoktak a „rejtőzködő Istenről” beszélni.
Aki segítségül hívja, annak nem szokott közvetlenül megnyilatkozni. Nagyon ritkán igazolható, hogy egy kívánt, kért esemény miért következett be. Pedig olyan jó érzés, ha hiszem, hogy egy esemény az én kérésemre történt meg. Olyan elszomorító, ha úgy látom, hogy a dolgok attól függetlenül történnek, vagy nem történnek meg, hogy kértem, vagy nem kértem az Örökkévaló segítségét. Hányan kérték (és kérik minden nap) az Örökkévaló segítségét, beavatkozását, akár a legszebb, legszentebb célokért, és mégsem mindig úgy történik meg, ahogyan szeretnénk. Az Örökkévaló közömbös azok iránt, akik szeretik, tisztelik Őt, követve parancsait? Fel kell ismernünk, hogy az ez a világ nem az Örökkévaló közvetlen vezérlése alatt áll. A természet sem. A szél ott fúj, ahol akar, a tűzhányó akkor tör ki, amikor a geológiai viszonyok ezt indokolják. Vannak azonban minták, példák, amikor bizonyítottan a természeti törvények ellenében történnek dolgok, mint pl. azok, amiket ennek az írásnak elején említettem.
Tehát mindegy, hogy mit kérünk, az Örökkévaló ott és akkor cselekszik, ahol, és amikor jónak látja? Ez a tiszta „eleve elrendelés” (predestináció) volna. Vannak, akik váltig állítják, hogy van kérés-meghallgatás. Én is ezt vallom. De mivel az Örökkévaló az esetek döntő többségében az emberek cselekedetein keresztül működik, az Ő akarata csak akkor érvényesülhet, ha az, akinek cselekednie kell az akaratát, engedelmeskedik Neki. De hogyan működik ez? Ráhatással, inspirációval. Amint az előzőkben írtam, van egy „szellemi interfészünk” (antennánk) amivel vesszük az Örökkévaló közléseit. Akkor is, ha nem tudunk róla. Akkor is, ha valaki nem hisz az Örökkévalóban. Említettem, hogy az Örökkévaló kommunikációja nem-verbális. Akiben nem tudatosult ez, az úgy gondolja, támadt egy jó ötlete. Talán így egy kicsit belepillanthattunk az Örökkévaló módszereibe.
Jézus azt mondta, hogy amit az „én nevemben kértek”, az megadatik nektek. Nos, ha meggondoljuk, egy külügyminiszter se a saját nevében megy el tárgyalni. Akkor adatik meg, ha „Jézus nevében” (tudniillik az Ő szándéka szerint) kérünk. De ez is csak egy értelmezési kísérlet.

Egyetlen más nyelvben nincs úgy elnevezve Jézus feltámadásának ünnepe, mint a magyarban. Pogány eredetű a germán népek Húsvét-elnevezése (Ostern) de a magyar elnevezés nem pogány eredetű, hanem a keresztény hit felvételének idejére vezethető vissza, és nem jelent mást, mint a böjti időszak végét. Mennyivel szebb volna a Feltámadásról elnevezni. Talán még a latin nyelvekbe átszivárgott, a zsidó pászka-ünnepre utaló név is jobban hangzana (értelme szerint) mint a magyar „hús-vétel”. Talán ez az elnevezés is oka annak, hogy egy átlagos nem-hívőnek a Húsvétról nem jut eszébe a Feltámadás. Egy hívőnek pedig a Feltámadásról rendszeresen az eszébe kellene jutnia az Örök Életnek. Hasonlóan Pál apostolhoz, aki (a levelei tanúsága szerint) állandóan a jelenlegi, megélt földi élet, és a remélt örök élet feszültségében élt. Jó lenne, ha pedig mi is ebben a feszültségben élnénk. Ehhez pedig az kellene, hogy többet foglalkozzunk az Örök Élettel. Régebbi századokból származó (elsősorban prédikációs, ill. egyházi ének-) szövegek arányaiban sokkal többet foglalkoznak az Örök Élettel. Húsvétkor, Húsvét után, talán jó lenne, ha mi is elgondolkodnánk az Örök Élet dolgain.
Évszázadokkal ezelőtt eléggé benne volt akár a hétköznapi életben, akár a közbeszédben, kultúrában is a halállal való foglalkozás. Hiszen a halál a hétköznapok része volt, az alacsony átlagéletkor, és különösen a nagy gyermekhalandóság miatt. A mai élethelyzetekből kikopott az a régebbi korra jellemző felfogás, viselkedésmód a halállal szemben: békében meghalni. A halálba készülő, és a környezete is, békével fogadta el az „elkerülhetetlent”. Az életük végéhez érkezők békével aludtak bele a halálba. A hozzátartozók – bár szomorúan – de békével fogadták el a szerettük eltávozását. Ma nagyon sokszor tapasztalják az orvosok, hogy a beteg „nem tud meghalni” Foggal-körömmel ragaszkodik az életéhez. A hozzátartozók is vég nélkül hajlandók minden eszközzel a haldoklóban benne tartóztatni az élet utolsó szikráját. Félnek, mert nem tudják, mi van, mi lehet „azután”. A középkorban mintegy kiszabadulást jelentett az ebből az életből való eltávozás, mert sokszor megkönnyebbülés volt az eltávozás ebből az „árnyékvilágból”. Ez az „eltávozás” jelentette egyben a halálban való egyenlőséget is. A középkorban kedvelt ábrázolási téma volt a „haláltáncmotívum”, ahol „együtt járja koldus és király”.
Lehetőség szerint kizártuk, de legalább a kórházi paravánok mögé űztük az életből a halálba való átmenet – előbb-utóbb mindenkit elérő – eseményét. Maradt helyette az elhallgatás, a tudomásul nem vétel – és a nagy-nagy, elfojtott szorongás. Vannak helyette pótlékok, pl. ezoterikus hókuszpókuszok, thrillerek, kábulatba ejtő módszerek. Azért kezdtem ezt az egész gondolatsort, hogy végül szeme nézhessünk az örök életbe való átlépés tényével. Szerintem több tényező hátráltatja a szembenézést. Talán a legerősebb ezek közül, hogy a régmúlthoz képest nagyságrendekkel nőtt az emberek (még mindig nem elegendőnek tartott) biztonságérzete. Általában, bátran eltervezik pl., hogy „ha majd nyugdíjba megyek…”. És az esetek nagyobb részében (a statisztika szerint) be is jön, amit elterveztek. De a fiatalok is terveznek: „ha majd elvégzem az iskoláimat…”, vagy „ha majd megnősülök…”, „ha majd férjhez megyek…”. Régen nem mertek így előre tervezni. Amikor fiatal voltam, akkor már kezdtek tervezni. Képmutatóan, rutinból, hozzátéve: „Ha Isten is úgy akarja:”
A másik nagy változás, hogy mivel legtöbbször a hozzátartozóink egy kórház távolában távoznak el tőlünk, nincs alkalom a – személyes végemet is mérlegre tevő – szembenézésre a halál valóságával. Így az átmenet egy másik életbe nagyon távolinak tűnik. Ezt az eltávolodást, elszigetelődést kellene oldani a dolgok körüljárásával. Azért is ez az eltávolodás, mert visszataszító, viszolyogtató, hogy a személyemet képviselő testemet átadják a rothadásnak a – nem tudni, mikor bekövetkező – Utolsó Ítéletig. Ez a vélekedés, mármint, hogy csak az Utolsó Ítéletkor támadunk fel, a Makkabeus-kortól mostanáig erősen tartja magát. Teológiailag is megtámogatják Pál apostol, ill. az ő nyomán Luther szövegeivel. De a temetők bejáratára kiírt felirat: „Feltámadunk” is ezt látszik erősíteni. mindez a gondolkodásmód az ókori világképen alapul: Nem fér bele más, mint a (lapos) föld, fölötte az égbolttal, ami egyben az Örökkévaló lakóhelye: a Mennyország. Péter apostol szerint: „De új eget és földet várunk…”. (2Pt3, 13) A régit pedig „el kell takarítani”. (2Pt3, 7). Fel sem merült akkor, hogy a „testi”, fizikai létformával egy időben, nem kitüntetett helyhez kötötten létezik a másik a – jobb hiányában szelleminek nevezett – létforma. (Mt22, 30-32, Lk23, 43, Lk24, 36-43, Lk24, 31) Az angyalok szellemi lények, akik – ha küldetésük így szól – testi valóságban is megjelennek. Pl. Lk1,26-38)
 Csak néhány évtizede erősödött meg teológusok között az a bizonyosság, hogy – az evangéliumok Jézus tanítását közvetítő tanúsága alapján – nem „majd, az Utolsó Ítéletkor” fogunk feltámadni, hanem a halálunkkor, azzal azonos időben. (Lk23,43) Sokkal vigasztalóbb, ha a halálunk órájában tudjuk, hogy nemsokára az Úrral leszünk. Az Utolsó Ítéletkor azok „változnak el” örökéletűvé, akik éppen akkor élnek. (Lk17,30-35, Mt24,31)
Ezután csak az a kérdés marad: Ha Jézus a halála pillanatában átment az örök életbe, akkor mi lett a holttestével? Erre két tanú van: egy tárgyi, és egy személyi. A tárgyi tanú a turini lepel, a személyi tanú Máté evangélista. A turini lepel esetében egy ellentmondás a bizonyíték, miszerint a lepel archeológiai kora (Kr.u. 1. sz.) és a C14-es vizsgálat szerinti kor nem egyezik. Azért, mert nagy erejű sugárzásnak kellett érnie. (mint pl. egy annihiláció esetében. A másik tanúság szerint (Mt28,2-3, 11) Vakító sugárzás, földrengés volt. (Akár egy annihilációnál.) Ezeket a következtetéseket nem kell elfogadni, de kézenfekvőknek látszanak. (És közelebb hoz esetleg valakit a feltámadás bizonyosságának elfogadásához.)

Böjtben üdvös tevékenység Jézusnak a megbékülésre felszólító tanítását olvasni. (Mt5, 38-48, ill. Lk6, 27-42.) A summája: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg és nektek is megbocsáttatik.”
Mit tegyek az olyanokkal, akik hangoztatnak valamit, amit nem tartok igaznak? Mit tegyek olyankor, ha elmondom az én véleményemet/tapasztalatomat, de a másik fél nemhogy nem hiszi el, de meg sem kívánja hallgatni a véleményemet/tapasztalatomat? Akkor talán, a „jobb a békesség” alapon, egyszerűbb, ha inkább megtartom magamnak a véleményemet/tapasztalatomat, hogy ne tűnjek békétlenkedőnek, netán ellenfélnek/ellenségnek?
Mit tegyek, ha – bár nem kérdőjelezem meg a más véleményen levők jó szándékát, jóindulatát – de úgy látom, hogy tájékozatlanságból, elfogultságból, vagy mások – számomra nyilvánvalóan helytelen – tájékoztatásában való hitből nem képesek, nem alkalmasak más véleményének/tapasztalatának elfogadására? (Mt13, 14: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!)
Világos, hogy ez a panaszkodás egy teljesen egyoldalú szemléletet tükröz. Mert mi van akkor, ha a más véleményen levő félnek van valójában igaza? Az igazi böjti lelkigyakorlat, ha megkísérlem a sajátommal ellenkező véleménnyel szembesíteni magamat, „sine ira et studio”, azaz „harag és elfogultság nélkül”. Bevallom, nem megy. Be vagyok zárva a saját véleményem „börtönébe”. Marad a „békesség”, elhallgatással? „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róm7, 24-25/a)
Mikor ilyen szépen kerekítve befejeztem a szöveget, egy homályos érzésem volt, hogy a dolog így mégsem kerek. Egyre erősebben dörömbölt bennem egy régen hallott szentencia: „Az elhallgatás szomorúságot terem, a szomorúság keserűséget terem, a keserűség gyűlöletet terem”. Nem tudtam ettől a szentenciától szabadulni. De hát, akkor nincs szabadulás? Előttem voltak életek. Lelkészek, akik a múlt rendszerben minduntalan korlátokba, falakba, saját felsőbbsége részéről mellőzébe ütköztek. Földművesek, akiknek a több nemzedék által, keserves munkával gyűjtögetett földjét betagolták a téeszbe. Aki hívő volt, és így próbálta feldolgozni, az is tele volt (még maga által sem bevallott) keserűséggel. Csak egyet tudtam ezzel szembeállítani, amit a ’45-ben átéltek égettek belém: „Ez nem velem történt, történik meg”. Ezt egészítette ki, amikor rátaláltam:”Én mennyei állampolgár vagyok.” Azóta is, ez többször erőt adott.
Így sem kerek a történet, de ki-ki lássa, mire jut vele. Uram, tekints le ránk, gyenge gyermekeidre!

A komfort az én mostani értelmezésem szerint életviteli kényelmet jelent. Régóta forognak bennem az – ilyen – életvitellel kapcsolatos vélekedések. Egyrészt, mint vágy tárgyai, másrészt, mint elítélt életvitel. Ez is olyan, mind több, más, életvitelre vonatkozó kifeszített ellentétpár. Ilyenek: takarékosság-zsugoriság, kitartás-makacsság, alaposság-rigolyásság, könnyedség-felelőtlenség. A komfortnak az előzőkhöz hasonlóan ugyancsak lehet (többféle szinonimában) ellentét-párt találni, esetleg többet is. Ilyenek: komfort-puritánság, kényelem-aszkézis, bővelkedés-szűkösség. Emellett ez egy olyan fogalom/fogalomcsoport, amire akár felfűzhető lenne az egész emberiség fejlődéstörténete. Hiszen a tűz feltalálásától a központi fűtésig és a mikro-sütőig az emberiség kényelmének érdekében történt találmányok sorozata áll. Vagy az állatbőr ruházattól a szkafanderig az embernek az alkalmazkodása látható a környezeti szükségletekhez. Ez így mind triviális, és nem látszik benne semmi „gubanc”. De hatalmas a komfort-igények elleni kritika is, olyan tényezők esetén, mint a környezetpusztítás, gépkocsi-áradat, a környezetszennyezés, az energia pocsékolása. A másik irányú véglet elleni kritika talán ma nem olyan erős, de időnként az is erőre kap. Így kritika érte régen a az önsanyargató aszkétizmust, mint pl. az ételtől, az ivástól, az alvástól való tartózkodást. De lehet esetleg ma is helyteleníteni az önmagáért való fogyókúrázást, és a többi, a „jól kinézést” szolgáló önkínzó módszereket.
Az előbb felsorolt példák, esetek ennek a kérdés körnek csupán a „könnyűlovasságát” jelentik. A csata fő „frontvonala” a környezetvédelem címszó körül tekereg. Nekem az a véleményem, hogy az emberiség a környezeti erőforrások kimerülése előtt akarva-akaratlanul is „visszafogja magát”. Az első ilyen érv, hogy már látató: az emberiség létszáma nem fog a”végtelenségig” növekedni. Megbízható előrejelzések szerint még ebben az évszázadban az emberiség létszámnövekedése megáll, sőt csökkenésbe megy át. A másik bíztató tényező, hogy a Föld területének több mint 90 %-a még emberileg nem használt, érintetlen. De néhány más tényező is reményt keltő. Így az elektronikus hírközlés következtében az erdőpusztítást okozó fő tényező, a nyomtatott sajtó példányszáma az egész világon drasztikusan csökken, már számolják, hogy a papír-alapú újság mikor fog megszűnni.
Sokat kárhoztatják az úgynevezett fogyasztói társadalmat, de ha nem lenne fogyasztás, nem lenne munkaalkalom, ezért nem lenne megélhetést adó jövedelem sem. Természetes, hogy a termelékenység növekedésével ugyanannyi terméket kevesebb munkaidő alatt állítják elő. Így, ha a termelés mennyisége nem növekszik, egyre kevesebb munkaerőre van szükség. Szerencsére, az emberiségnövekvő komfort-igénye miatt újabb és újabb termékek kerülnek piacra. És ebben – amint tapasztalhatjuk – nincs megállás. Pl. újabb és újabb szolgáltatásokat nyújtó „kütyüket” gyártanak, és mindezekre mindig van vevő. Szerencsére, az újabb kényelmi eszközök egyre kisebbek, tehát nem pocsékolják a bekerült anyagmennyiséget. Az emberiség egyre növekvő energiaéhsége is – láthatóan – jó irányba kezd terelődni. Pl. Romániában az eddig létesített szélerőművek kapacitása már meghaladja a mi paksi atomerőművünk kapacitását, Németország pedig elektromos energiaszükségletét 2020-ig teljes mértékben megújuló energia-erőforrásokból fogja fedezni, és Dánia ezt a szintet már 2017-re kívánja elérni. Lehetne még hosszan sorolni, hány országban dolgoznak azon, hogy a komfort-igény által megkövetelt anyag- és energiafelhasználás növekedését hogyan kívánják ellensúlyozni.
Nagyon hosszú listát lehetne viszont arról is összeállítani, ahol még nem indult be a javulás, sőt a helyzet még jelenleg katasztrofálisan romlik. Mindez nem kell, hogy elkeserítsen, mert meghatározó méretű országokban, mint USA, Kína, trendfordulónak lehetünk tanúi. A termelékenység növekedésével felszabaduló (munkanélküli) munkaerő kérdése is idővel (bár várhatóan még sok szenvedés árán) meg fog oldódni. Elsősorban a demográfiai helyzet várható lényeges változásával, hiszen a munkaképes lakosság aránya egyre több országban máris lényegesen lecsökkent. Tehát egyre kevesebb munkaerővel kell ellátni, egyre több passzív korút. Ráadásul az idősebbek több törődést igényelnek, ami a szolgáltatások kibővülésével jár. Természetesen, az erőforrások elosztásában is megjelennek ezek a változások. Az sem hanyagolható el, hogy munkaerő fajlagos ára is drámaian megváltozik. Kevesebb, de magasabban képzett munkaerő egy időegységen (pl. éven) belül kevesebb munkaórát kell, hogy teljesítsen. Ezt a változást egy rövidebb időszakon belül nem annyira érzékeljük, de tény, hogy pl. egy francia munkás a 19. sz. elején még heti közel 100 órát dolgozott, ma csak heti30-at.
Áttérve a személyes oldalra, és lefordítva az egyénekre a globális megállapításokat, szembesülünk az „itt és most” problémáival. Sok családot sújt a létbizonytalanság, a fenyegető, vagy már bekövetkezett munkanélküliség, az egyre nehezebb megélhetés. Sajnos (bár vannak még nálunk is rosszabb helyzetben levő hatalmas régiók) nem tud bennünket lelkesíteni a világ „naposabb oldalán” élők jó, és egyre javuló helyzete. Az sem, hogy ígéretek szerint 20-30 év múlva mi is a „naposabb oldalra” fogunk tartozni. Nekünk itt és most kell helytállnunk, a jelenlegi körülmények között. Vigasztalhatna az a tudat, hogy az ember lehet megelégedett, sőt vidám, ha megvan a belső békéje. Mindez akár igaz is lehet, és a mennyei Atya Ígéretére alapozva gyakorolhatom én is, de sok életutat látva, tapasztalva, az is tény, hogy a külső szorító körülmények hatására a belső béke, kiegyensúlyozottság mellett is elfogy a belső életerő. A terheléseket felfogja, kiegyensúlyozza egy ideig a belső erő, de ez egyszer elfogy, kinél hosszabb, kinél rövidebb idő alatt, embere válogatja. (A mondást kissé átalakítva: nagyobb teher alatt hamarabb törik derékba a pálma.)
 És még ilyen körülmények között is kísért Gonosz. El kell szégyellnünk magunkat, látva mások (környezetünkben élők) még nagyobb szükségét látva. Mi is pazarlóan élünk, mások nagyobb nyomorúságához képest. Pazarolunk az élelmiszerrel, a ruházattal, a fűtéssel/meleg vízzel, világítással, esetleg kényelmi közlekedési eszközünkkel. Sokszor nem veszünk tudomást a mások nyomoráról, nem vagyunk elég kreatívak mások szükségének enyhítésében. Legyen ez az összegzés a böjti önismereti gyakorlatunk.

MÉLY A BŰN KÚTJA
Aki beletekint, beleszédülhet. Könnyű beleesni. Kikerülni – egyedül – nem szokott sikerülni. Ha valaki látja, hogy csúszós az út, fokozottan vigyáz, hogy el ne csússzon. Elítéltekkel beszélgetve rendszeresen visszatérő szövegként hallható: Nem gondoltam volna, ide jutok. Mert nem figyelt, amikor belekerült egy helyzetbe. (Mert nem volt előtte a táblán nagy betűkkel felírva: Vigyázat, csúszós.) Ráadásul nagyon sokszor „a bűn felé lejt a pálya”. (Róm7, 19) Idézhetnék még erre utaló igehelyeket garmadával, akár ebből a fejezetből, akár az egész levélből. Nézzük meg ez egyszer, kivételesen ennek az útnak a technikáját. Az emberi viselkedés kutatása, az emberi agy, az emberi test működésének egyre mélyebb megismerése több olyan „titkot” tárt fel, ami közelebb visz ahhoz, hogy megismerjük, mitől ilyen az ember.
A TEREMTÉS-TÖRTÉNET ÉS A TÁRSADALOM-SZOCIOLÓGIA PÁRHUZAMAI
Az első emberpár evett a gonosz és a jó tudása fájának gyümölcséből. Ezután elrejtőztek, mert féltek az Úrtól, meztelennek érezve magukat. Párhuzam: Amikor az emberi nem sajátos, csak rá érvényes én-tudatra jutott, felismerte (bűntelen) állati lét társadalom-ellenes (bűnös) voltát. A létezésből fakadó, korlátozás nélküli, én- és fajfenntartási szükséglet az emberi társadalom kialakulásával korlátokat (normákat, törvényeket) igényelt, a társadalom fenntartásának szükséglete miatt. Ezek az (állati) ösztön-élethez képest irracionálisak voltak. Csak külső (isteni) paranccsal voltak magyarázhatók. A parancsok megtagadása a társadalom lezüllésével, pusztulásával járhatott, tehát ennek megszegőit a társadalmon belül, vagy annak lehetetlensége estén egy „másik életben” büntetni kellett. A teremtés-történetet lehet akár ennek a szükségszerűségnek a történeti formában való (nagyon letisztult, a lényeget bemutató) feldolgozásának is tekinteni. Ha – amint hisszük – ezt a leírást a Szentlélek ihlette, akkor annak leírója kiválóan interpretálta a sugalmazást.
AMI HIÁNYZIK A TÍZPARANCSOLATBÓL
A Tízparancsolat a maga korában, és a kora társadalmi viszonyai között, tökéletes leképzése a társadalmi normáknak. Az emberi/társadalmi tudat befogadóképessége eddig terjedt. Így került a feleség is – alig leplezetten – a vagyontárgyak közé. De talán nem ez volt a legnagyobb hiányossága, hanem az embertárs (felebarát) iránti szeretet kimondatlansága. Az ószövetség írói ezt a követelményt mintegy „eldugták” a sok törvény, szabály és előírás között.(Először: V. Móz10, 19) Nem volt azért ismeretlen, sőt, Jézus és a törvénytudó beszélgetéséből (Lk10, 25kk) kiderült, hogy „főparancsnak” számított. Az is kiderül a beszélgetésből, tudták, de nem értették. Jézus a teljes, és feltétlen szeretetet értette alatta.(A teljes és feltétlen szeretetről ő adott példát a kereszten.) Ez a norma az, ami – ha betartanánk – konfliktus nélküli lenne a világ. És, ez volna a legmarkánsabb megkülönböztető jegye az emberi nemnek minden állatitól. Ez, ami nem „genetikai örökségünk”, hanem jellemzője lehetne egy valóban más, új fajtának. Ez az, ami nem örökölhető, hanem amire csak személyes döntéssel és a Szentlélek erejével lehet eljutni.
GENETIKAI ÖRÖKSÉGÜNK
Jelenlegi (megromlott) valónkban magunkkal hordozzuk a minden élőre érvényes genetikai parancsokat. Durván leegyszerűsítve: a létfenntartás és a fajfenntartás parancsát. (Róm 7, 19) Önmagában nem rosszak a genetikai parancsok, csak akkor azok, ha ütköznek a társadalom érdekeivel és a jézusi parancsokkal. Az „emberi” viselkedés sem velünk született képesség, hanem a családban, később a társadalomban belénk nevelt, többé-kevésbé rögzült szokás. Mondjuk is: neveletlen, jól nevelt. Ha alkalma és késztetése van rá, és nem kell félnie a retorziótól, már az alig nyiladozó értelmű kisgyerek is megszegi „ösztönösen” a tilalmakat. Aquinói Szent Tamás mégis azt mondta nagy teológiai munkájában: Homo naturaliter christianus. (Az ember természettől fogva keresztény.) Igen, Pál apostol szerint is belénk van írva a helyes cselekvés: a törvény cselekedete bele van írva a szívükbe. (Róm 2, 15-16) Hol van akkor ennek az ellentmondásnak a feloldása? Ugyanott, a 12 versben írja: akik a törvény ismeretében vétkeztek, azok a törvény alapján kapják majd meg az ítéletet. Még mindig létezik egy ellentmondás: Ha valakinek „a szívébe van írva” a jó, akkor miért cselekszik a (rossz) ösztönei szerint? Mert Ádám óta az (öröklött) ösztönei „felülírják” azt, ami a szívébe van írva. Bonyolult, de ez van.
A SAJÁT RÉSZÜNK
Nem elég az, amit Ádámtól „örököltünk”, bőven megvan a saját részünk is a bűnelkövetésben. Ezek nagy része ráadásul tartós kötődést (függést) is jelent. A kötődésnek – az újabb ismereteknek hála – többféle formája (technológiája) van. Mindegyik erős kötődésre jellemző (sajnos) hogy ha valaki ki is mászik belőle, nagyon könnyű a visszaesés. Az egyik a mentális jellegű kötödés. A legsúlyosabb fajtái a homoszexualitás és a pedofília. Furcsa módon valószínűleg mindenkiben van ilyen hajlam, de nem egyenlő mértékben. Hasonló, mint az ún. anyai (szülői) érzés. Ez is olyan érzés, és látható, tapasztalható, hogy nem mindenkiben van meg egyformán, és külső hatásra (pl. saját gyerek születése) „elszakíthatatlan” kapoccsá válhat. És van, akiben a saját gyerek sem ébreszt fel ilye „elemi” érzelmeket.
Konkrétan, a homoszexualitásnak is van „természetes” gyökere. Ez a testvéri, családi érzés, ami a genetikus fejlődés során úgy alakult ki, hogy az egész család eredetileg egyetlen közös fekhelyen, „vackon” aludt. A családi jóérzéshez hozzá tartozott a testi, fizikai közelség érzése. Ebben szülők, gyerekek, testvérek, közeli rokonok együtt részesültek. Az, aki a jelenlegi rideg, családon belül is, személyenként teljesen elkülönült környezetben nő fel, az „megvilágosító” (releváns) élményként éli meg egy másik (szerencsétlen esetben) azonos nemű embernek a testi közelségét, pl. fürdőben, kollégiumban. Mivel ez a „készség” olyan ősi, és olyan mélyen van elrejtve a tudatunkban, hogy ha feltör egy ilyen érzés, az illetőt érzelmileg rendszerint teljesen felkészületlenül éri. Nem tudja kezelni, és ha a másik oldalról is hasonló késztetést tapasztal, akkor az illető „teljesen elveszett”. Ebből kilábalni nagy szenvedéssel is csak igen ritkán lehet. Olyan erőssé válhat a biológiai ösztön kötődése, hogy ha ezt kívülről erővel megszakítják, teljes idegi tönkremenetelhez, sőt öngyilkossághoz vezethet. Gondoljunk csak bele, hogy egy anyát is az őrületbe lehet kergetni, ha a gyerekét erővel elszakítják tőle.
Hasonló a „mechanizmusa” a pedofíliának. Alapja a gyerek ápolásának, szeretgetésének” az ugyancsak ősi, öröklött ösztöne. Ha valakiben ez az ösztön erős, de nem tudja hivatásszerűen (mint szülő) kiélni, sőt kis korától el van zárva a hasonló korú gyerekektől, nem tud velük pl. játék közben testileg is kontaktusba kerülni, akkor benne az olykor nagyon erős gyerek-közeliség iránti igényét átélni, akkor ez beteges aberrációkban testesülhet. Különösen akkor, ha az illetőnek erre különös alkalma nyílik. Az is baj, hogy az előbb említett két aberrációról – alapesetben – az illető saját maga sem is tud. Sok ember van, akit tudat alatt egy ilyen kísértés megérint. Az ilyenek (szintén tudat alatt) ezt az érzést igyekeznek kompenzálni. Az ilyenekből lesznek a legvadabb homofóbok. Az is természetes, hogy ha az illetőt egy ilyen diagnózissal megpróbálnak szembesíteni (éppen az erős elfojtás miatt) egészen szélsőséges ellenállásba taszítják ezzel.
BIOKÉMIAI KÖTŐDÉSEK
Az egyik legelterjedtebb, valamint a legrégebben vizsgált kötődés az alkoholfüggőség. Régóta sejtik, hogy ez egy öröklött tulajdonság, de azt is tapasztalták, hogy néhány nemzedék után csökken az ereje. Míg az öröklődés mellett szól, hogy a más környezetben felnövekvő utódok nagy arányban örökölni látszanak a hajlamot. Végül felfedezték (nem is olyan régen) hogy a sejtek igen érdekes belső részecskéi, a mitokondriumok képesek „tanulni” a környezetükből és ezt az újabb információt képesek a szülők átadni az utódaiknak. Mégpedig az anya esetében a véráramon keresztül, az apa esetében pedig az örökítő sejteken keresztül. Mivel ez az átörökítés nem olyan erős, és következetes, mint a géneken keresztül, ezért hatása is csökken a nemzedékek során. Az alkoholfüggőség kialakulása a sejtek tanulási folyamata. Az emberi test különféle szervei a rendszeres mérgezés (mert ez mérgezés) ellen védekező mechanizmust fejlesztenek ki. Másfajtát a májban, mást a gyomorban, és mást a többi szervben. Ez a védelmi mechanizmus is öröklődhet a szer (esetünkben az alkohol) iránti affinitással. Tehát, ha valaki ilyen (rejtett) kötődést örököl, azt is tapasztalhatja, hogy „jobban bírja” az alkoholt másoknál. Ezen felbátorodva aztán hamarosan erős, személyes függőségbe kerülhet az alkoholtól.
BŰN-E A FÜGGŐSÉG?
„Állj ellen a Gonosznak és elfut tőled.” Könnyű volna ezt teljesíteni, ha a Kísértő mindig a Gonosz képében mutatkozna meg. Az esetek többségében teljesen semlegesnek látszó helyzetek azok, amelyekből aztán akár végzetes estek következhetnek. Az autóvezetésnél is a végzetes balesetek egy pillanatnyi figyelem-kihagyásból adódhatnak. Ha pedig már benne vagyunk a „helyzetben”, rendszerint még mindég nem merjük „félrerántani a kormányt”. Komoly gond szokott lenni az autóbalesetek bírósági elbírálásánál a vétkesség mértéke, esetleg egyáltalán ténye. Sajnos, a „hétköznapi baleseteinknél”, bűnelkövetésünknél is nagyon nehéz meglátni a „piros vonalat”: eddig és nem tovább. Különösen akkor nehéz megállni, amikor az érzelmeink „fűtenek”, nem vagyunk „józan eszünknél”. Pedig ilyen a napi rutinban sokszor előfordulhat. Nem mindig a „Józanság Lelke” vezérel minket.
KÁRMEGELŐZÉS
Mindezt nem mentegetésként írtam le, hanem azért, hogy tanuljunk (és tanítsunk másokat is). Kell ismernünk a környezetünket, meg kell tanulnunk és másokat, járatlanabbakat) meg kell tanítani a mai társadalom „KRESZ-szabályaira. Jobb, ha ismerjük a mai társadalomban élés kisebb-nagyobb bukási lehetőségeit. Mindezt Elsősorban a nálunk tapasztalatlanabbak felé kell gyakorolnunk. Könnyebb valakit segíteni, hogy elkerülje a bukás alkalmait, mint valakinek a kimentésével – olykor hiába – kísérletezni. Mondhatnánk, hogy a szülők, a lelki vezetők ezt cselekszik nap, mint nap. De a tapasztalatok azt mutatják, nem elég hatékonyan. Félve merem megkockáztatni, hogy a tanítás hangsúlyának a bűnbánat kiváltásártól a bukás megelőzésére kellene helyeződnie. „A régieket hátrahagyva, célegyenest…” Úgy gondolom, hogy ha az eddig leírtakat átgondoljuk, megvitatjuk, akkor talán bővülhet a látásmódunk.

A TALENTUM 3
Ha az ember megpróbálja Jézus tanítását a mai gazdasági környezetre aktualizálni, akkor nagyon könnyen belebonyolódik a próbálkozásába. Ugyanis annyira különböznek a jelenlegi viszonyok az akkoriaktól, hogy csak egy nagyon szűk mesgyén járva tudunk esetleg előrelépni. Az egyik ilyen feszültségi pont, hogy Jézus – és tanítására alapozva a tanítványok – a vagyont, gazdagságot, mint a mennyek országából kizáró tényezőt tartották számon. Már korábban azzal igyekeztük feloldani a feszültséget, hogy Jézus tanításában a passzív, nem működő tőkeként funkcionáló vagyon, gazdagság a kárhoztatott, míg a talentumok példázata szerint a (mások javára is) működtetett vagyon, tőke nem kárhozatos. De mindjárt felmerülhet a kérdés, hogy a vagyon mértéke nem számít? Meg az is érzékeny kérdés: hogyan tudom a tőkét mások javára működtetni? Letudhatom a másokkal szembeni kötelezettségemet jótékonykodással? És a jótékonykodás milyen mértékével? A modern állam kitalálói erre a dilemmára is kitalálták a megfelelő megoldást az ún. „szociális piacgazdaságot”. (Amely az EU jelenlegi „hitelválságával” éppen most ment csődbe!)
Fiatal koromban elkötelezett híve voltam annak, hogy a közösségi tulajdon (lásd jeruzsálemi keresztyén közösség) az egyetlen Jézus szerinti megoldás. Hosszú évtizedekbe telt, amíg beláttam, gyakorlati kollektivizálási kísérletek nyomán, hogy ha valami nem magántulajdon, az előbb-utóbb „ebek harmincadjára” kerül. De hát, az állami intézményeket nem lehet magántulajdonként üzemeltetni! Pl. a közösségi közlekedés jó dolog, de bárkiket állítanak oda vezetni, azok nem lesznek igazán jó gazdái. A világon már kitalálták a felügyelő bizottságot, és ahol olyanokból állítják össze, akik a maguk tulajdonának jó gazdái, és – mint adófizetők – saját adójukból létesült és üzemelő közösségi szervezetre szintén saját tulajdonukként tekintenek, ezért nem engedik gazdaságtalanul, tehát drágán, és nem a közösség hasznára üzemelni. Az ilyen polgárokból alakult önkormányzati szervek ugyancsak biztosíthatják a hatékony, kormányzást. (Már csak azért is, mert nem hagyják, hogy pl. közülük az egyik, vagy másik előnyt élvezzen egy közösségi megrendelésnél.) Tehát, valamikor mindent jól kitaláltak a közösségi vagyon védelmére, csak nem szabad megengedni, hogy a (megélhetési) politikusok a „konc” közelébe kerülhessenek!
Természetes, hogy a téma ilyen leegyszerűsítő tárgyalásánál sok lényeges kérdés megválaszolása kimarad. Így pl., hogy mi van. ha egy tőkés-csoport túlzott hatalomra kerül a gazdasági életben (és nagy valószínűséggel ezen keresztül, a politikai mezőben is)? A tapasztalat azt mutatja, hogy szabad vállalkozási verseny esetében a konkurencia elvégzi a „visszaszabályozást”. megszüntetve, vagy legalább csökkentve egy csoport túlzott befolyását. Másik, legalább ekkora veszély, hogy a vagyonosok elnyomorítják a vagyonnal nem rendelkezőket. Mivel láttuk, hogy az „add el minden vagyonodat” parancs ma már nem működik a szegénység megszüntetésére sem, a közösségi költségek fedezésére az adót lehet eredményesen használni. (Ha azt hatékonyan és igazságosan alkalmazzák.) Az adók a közösségi szükségletek kielégítésén felül jól használhatók egyes gazdasági folyamatok szabályozására is. Az adók mértéke a mindenkori társadalmi közmegegyezés eredménye (kellene, hogy legyen).
Az adók szerepe a gazdasági szabályozásban egy igen soktényezős, érzékeny tevékenység, ezért csak nagy elővigyázattal és szakértelemmel végezhető. Itt csak egyetlen – de egyáltalán nem elhanyagolható – szempontot említek. A gazdaság élénkítése minden közösségnek kiemelt érdeke. Ha a gazdaság fejlődik, növekszik a munkaerő igény, csökken a munkanélküliség, emelkedik az adóbevétel, több jut a közösségi feladatok (egészségügy, oktatás/nevelés, nyugellátás, közösségi közlekedés, központi adminisztráció stb.) ellátására
 A gazdaság élénkítése a leghatékonyabban a nagyobb termelési értéket eredményező fejlesztésekkel érhető el a legeredményesebben. Az ilyen területek kiválasztása nagy szakértelmet és innovációs készséget igényel. Ráadásul az egyes szakágak, szakterületek kiválasztását nem lehet a spontán befektetőkre hagyni, mivel nem rendelkeznek kellő távlati szemlélettel. Így ez közösségi (állami) feladat kell, hogy legyen. Az ehhez szükséges ösztönző erőforrásokat pedig csak a közösségi bevételekkel (adókkal) lehet biztosítani. Kézenfekvő, hogy nem a centralizáló-elosztó módszerrel célszerű, ezt végrehajtani, mert akkor az új irányba terelt erőforrásoknak nem lesz megfelelő „gazdája”. Így nem célszerű véglegesen elvonni a (gazdasági) fejlesztésekhez szükséges erőforrásokat, hanem alternatív, de preferált irányú erőforrás tereléssel. Ennek célszerű módja, ha a gazdasági hozamnak agy adott mértéken felüli részére alternatív adózási szabályozás kerül bevezetésre. Így az adott mértéken felüli részt egy durva (40-70 %-os) adóval terhelik, de ha az adózó a kérdéses összeget egy preferált célra fekteti be, akkor csak egy névleges, (3-5 %-os) adót kell befizetnie a központi költségvetésbe. Hasonlóképpen, erősen megadóztatásra kerülnének a nem működő erőforrások, vagyonrészek, de ha azokat valamelyik ajánlott működtetési formában aktiválják, akkor (az előzőkhöz hasonlósan) csupán egy névleges mértékű adóval terhelnék. Mindezek az intézkedések várhatóan, viszonylag rövid idő alatt „fel tudnának pörgetni” egy stagnáló, vagy recesszióba fordult gazdaságot.

A TALENTUM példázat kibóvítése
A talentum példázat című írás igyekezett nem messze távolodni az eredeti igehelytől, csupán aktualizálva azt a jelenlegi viszonyokra. Van egy nagyon fontos vetülete ennek a példázatnak, ami mindig erős hiányérzetet keltett bennem. Ez a forgatott összeg hozama. Aki egy kicsit is belegondol ebbe a momentumba, az rögtön látja, hogy itt Jézus egy nagyon erős leegyszerűsítéssel élt. Természetes, hogy a példázat kontextusába már nem fért volna bele az eltérő hozamok felemlítése, mert ettől teljesen elveszett volna a példázat frappánssága „ütős” volta. Egy másik, a hozamra kihegyezett példázatban (Mt13,3-9, 36-42, Mk4,1-20, Lk8,5-15) a magvetőről szólóban, viszont éppen az Isten igéjének a megtérülése, „hozama” áll a példázat középpontjában.
De ez a hasonlat bőven igaz lehet a talentumok esetében is, ha azt a mi esetünkben a megtérülés szempontjaival akarjuk kiegészíteni. Jézus a magvető példázatában azt akarta kihangsúlyozni, hogy Isten igéje mindenkinek egyformán szól, csak a befogadótól függ, hogy az „megtérül-e” és hogy milyen mértékben. De ha a képességek, lehetőségek esetét nézzük, akkor láthatjuk, hogy azok mindenképpen korlátozott mértékben állnak rendelkezésre. Pedig a mennyei Atyának sem mindegy, hogy a képességeinket, lehetőségeinket – nemcsak hogy kihasználják-e, hanem – hogy milyen mértékben. Így lehet (a két példázat összekapcsolásával) nem eltérve a Szentírás szellemétől, kibővítve a talentumokkal (képességekkel, lehetőségekkel) való mennyiségi gazdálkodás mellett, a minőségi gazdálkodás kérdését is bevonni a vizsgálandó témák körébe.
Lássuk tehát az aktualizálási kísérletet: Ha nekem van egy adott lehetőségem (pénzem, időm, vagy képességem) nem mindegy, hogy azt milyen mértékben hasznosítom. (Mennyit hagyok belőle parlagon, ill. milyen színvonalon, milyen „megtérüléssel” hasznosítom.) Ha csak használgatom a lehetőségeimet, de mivel nem kellő erőbedobással teszem azt, akkor még megmaradhatok az eredeti állapotomban, vagy még vissza is csúszhatok abból. Tehát nincs „hozama” esetleg még oly jó irányba végzett tevékenységemnek. (Jel3, 16) „Mivel langyos vagy, kivetlek a számból.” Országos szinten kifejezve: Nagyon sok ember dolgozhat nagyon sokat, mégis szegény maradhat az ország, ha sok a munkanélküli, és/vagy akik dolgoznak, nem kapják meg érte munkájuk ellenértékét, mert nem azt, és nem olyan minőséget készítettek, amit el is lehet adni.
Nincs hozama országos szinten a sokak által végzett megfeszített munkának, ha a hozamot elviszi a korrupció, a hozam külföldi bankokba való „menekítése”, ha a termelés/szolgáltatás nem elég termelékeny, ha a termékszerkezet elavult, nem tartalmaz magas hozzáadott (innovációs) értéket, ha a munkaerő nem elég képzett és csak alacsony színvonalú munkát tud végezni. Mindez pazarlás, ami ugyanúgy lesz büntetve a mennyei Atya által, mint az elásott talentum. Lehet védekezni akár ezek ellen a vádak ellen azzal, hogy nincs lehetőség többre. Vannak ilyen módon védekező nemzetek, mint pl. jelenleg a görögök. De rá lehet mutatni, hogy az utóbbi 50-70 évben, Európában is sok nép volt hasonló, vagy még mélyebb „gödörben”. A finnek, németek kétszer is: 1945-ben és a Szovjetunió összeomlásakor. Mégis, mintaszerűen „kimásztak a gödörből”. Jelenleg kezd magához térni az „adósságválságból” Izland, Írország, Itália.
De – ha a közvetlen közelükbe nézünk – sorban veszi az akadályokat Szlovákia, pedig mikor a csehektől elváltak, sokkal rosszabb állapotban voltak, mint néhai társországuk. Most pedig már messze leelőzték őket. Szerencséjük volt? Nem! Többet dolgoztak? Nem! Kevesebbet veszekedtek egymással? Nem! Csak ország-szinten hatékonyabbak voltak, és még most is hatékonyabbak. Csak egy párhuzamos példa: A magyarországi nagy húsüzemek sorra mennek tönkre, a hazai állattartás a falvakban jóformán megszűnt. A hazai húspiac nagy részét a homonnai (Humené) – ottani magyar tulajdonosú – húsüzem látja el áruval. Pedig, biztos, hogy a hazai magyarok is tudnak legalább annyit teljesíteni, mint az előbb említett országok lakosai. Csak a helyi talentumok valahol el vannak ásva. Elő kellene keresni azokat. Kérjük az egek Urát, küldje el Szentlelkét, segítsen már előkotorni azokat az elvesztett talentumokat!

A TALENTUM-PÉLDÁZAT AKTUALIZÁLÁSA
(Vitairat)
Jézus az evangéliumokban kétszer is beszél a képességekkel, ill. a lehetőségekkel való rossz gazdálkodás mennyei számonkéréséről. (Mt25, 14-30 és Lk19, 11-27) Más példázataiban Jézus a kincs, vagyon, üdvösséget akadályozó, kizáró tényezőjéről beszél. Megint másokban pedig arról, hogy nincs olyan érték, kincs, amit ne volna érdemes odaadni az Isten országáért (Máténál: mennyek országáért.) Úgy találom, hogy a prédikációkban, igemagyarázatokon szívesebben foglalkoznak az utóbbi két téma-változattal, mint az elsővel. Talán ennek is hatása, hogy az európai keresztyén szemléletben formálisan nagyobb hangsúlyt kap a vagyonnak, a gazdagságnak az üdvösségből kizáró szerepe, mint a képességek, lehetőségek elherdálásának bűne. Úgy tűnik számomra, hogy az USA keresztyén gondolkodásában a hangsúly éppen fordított. Ott – részben anglikán protestáns hatásra – az ószövetségi szemlélet is sokszor erősen teret kap, miszerint a gazdagság az istenfélő emberek jutalma. Nem szeretnék (az amerikaiak példája nyomán) „a ló másik oldalán lecsúszni”, de szeretném, ha a címbeli példázatot megkísérelnénk a mai társadalmi-gazdasági helyzetre aktualizálni. Ezt azért tartom fontosnak, mert a mai, sokkal bonyolultabb viszonyok között nagyon sokszor nehéz megítélni, hogy meddig erény valami, és mettől bűn.
Jézus korában a bankárok szerepét a „pénzváltók” töltötték be, és a kereskedőkkel együtt, ma elképzelhetetlenül nagy haszonkulccsal dolgoztak. Ezért, akinek valami dolga volt velük, az becsapva érezhette magát. Jézus korában olyan nagy volt a pénzügyi tranzakciók és az árukereskedelem bizonytalansága, hogy még az ilyen magas haszonkulcsok mellett is ráfizethetett a pénzváltó, vagy a kereskedő. (Természetesen – szerencsés esetben – a haszon is óriási lehetett.) A mai, erősen szabályozott és konszolidált kereskedelmi, pénzügyi, gazdasági viszonyok mellett nem lehet sem ilyen kulcsokat alkalmazni, se olyan nagyot „kaszálni”. Aki „benne van a szakmában”, az látja csak igazán, hogy bár hatalmas összegek mozognak a „piacon”, az abban részvevők igen kis haszonkulccsal tudnak csak dolgozni. Milliárdos hasznot csak ezermilliárdos forgalom generál. Ha ezt a hozamot megadóztatják, akkor a számok törvénye szerint automatikusan növekszik a „kamat-marzs”, azaz a betéti és a hitelnyújtási kamat közötti különbözet.
Ezen felül, bár az ókorihoz képest a kockázat annak csak elenyésző töredéke, mégis hatalmas megrázkódtatásokat tudnak okozni a megszokottól való legkisebb eltérések is, a forgalom hatalmas méretei miatt. Mivel a pénzügyi forgalom közel 100 %-át elektronikusan bonyolítják le, bárhol a világon előforduló legkisebb anomáliát éppen úgy megérzik, akár a Föld másik oldalán is. Ez egy „finomhangolt” rendszer-komplexum, amit állandóan és rendszeresen tovább szigorítanak, szabályoznak. Ennek a komplexumnak a tulajdonosai nem „bankárok”, nem is elsősorban milliárdos magánszemélyek, hanem döntő többségben különböző intézmények, (egészség-, nyugdíj-, élet-, ill. káreset-biztosító) társaságok, államkincstárak, befektetési alapok. Akiket közönségesen „bankár” néven illetnek, azok alkalmazottak, akik (nem csekély) jövedelmükkel, állásukkal felelnek a helyes működtetésért. Mindezt azért ismerem jobban, mert – többek között – informatikusként módom volt ennek a világnak a belső „titkaiba” belelátnom.
Az a „hozam”, ami a jézusi példázatban szerepel (a „forgatott” pénz utáni jövedelem, amit akár profitnak is nevezhetünk) a mai gazdaságban termék (mégpedig eladható, és el is adott termék) után keletkezik. (Ott, ahol értéket, „termelési értéket”) állítanak elő. A hozam iparáganként erősen különböző. Akinek magas hozamú értéket előállító tulajdona (tulajdonrésze, részvénye) van, annak igen magas is lehet a jövedelme. Ennek megfelelően egy ilyen részvény is igen értékes lehet. A világgazdaságban az általános megtérülési hozam jelenleg 6-7 %. Vannak kiemelkedő hozamok is, mint pl. a gyógyszeriparban akár 40 %, egészségiparban (egészségügyi műszerek, berendezések gyártásában) 20-30 %, olajkitermelésben (a termőterülettől függően) 10-90 %. Egy termék eladási értéke ma alapvetően függ a hozzáadott (szellemi) értéktől, ill. a járadék összegétől. A hozzáadott szellemi érték a termékben megvalósuló újdonság, egyediség, szabadalmi védettség. A járadék a termék előállítási helyétől függő tényező, ami lehet olyan (klimatikus) környezet, hogy azt csak meghatározott helyeken lehet termeszteni (földjáradék), ill. olyan geológiai környezet, ami csak meghatározott helyeken teszi lehetővé azok kitermelését (bányajáradék). A gyártáskor a termékre ráfordított munkabér, összes vonzataival együtt, a mai tömegtermelésben viszonylag a legkisebb tényező. A fejlettebb gazdaságokat figyelve megállapítható, hogy a magasabb munkabér kikényszeríti a nagyobb termelékenységet, az pedig a magasabb hozzáadott értéket, ami végeredményben egy versenyképesebb gazdaságot generál.
Egy ország, régió gazdasági ereje, gazdagsága elsősorban az ott működtetett erőforrásoktól függ. Erőforrások a gazdaságban működtetett (termelési) tényezők. Azok a termelési tényezők, amiket nem működtetnek holt (passzív) erőforrások. Ilyenek lehetnek pl. azok a klimatikus adottságok, amiket a mezőgazdasági termelésben nem használnak ki. Vagy ilyen holt erőforrás lehet egy földalatti olajkincs, amit nem termelnek ki. De holt erőforrás a munka nélkül maradt munkaerő, vagy a nem hasznosított pénzeszköz. (Ilyen holt erőforrás volt Jézus példázatában az elásott talentum.)
Van negatív erőforrás is. Ez az adósság. Ez terheli a működő erőforrásokat, mert ennek visszafizetési részleteivel és az teljes összeg után fizetendő kamatokkal csökkenti a működő erőforrások hozamát. Hitelt – normális gazdálkodás esetén – csak akkor szabadna felvenni, ha a működő erőforrások után várható hozamból levonva a hitel költségeit, a maradék várható hozam még legalább az általánosan elvárt hozamszint feletti. Ilyen eset pl. akkor áll fenn, amikor a napi kereskedelemben az igen előnyösen vett árut magas hozammal lehet biztonsággal eladni. Ez rendszeresen előfordulhat nagy áruházláncok esetében. Ezt nevezik kereskedelmi hitelnek. Ami ezen kívül van, az Jézus példázata szerint is: bűn, nagyon nagy bűn. Ugyanis hosszabb távon egy hitel felvételének feltételei, körülményei (kondíciói) alapvetően megváltozhatnak. (És általában meg is változnak, mégpedig nem a hitelfelvevőnek előnyös irányban.)
Ha már létezik egy, a működő erőforrásokat terhelő negatív tényező, a hitel, akkor az adott gazdaságot magasabb hozamra kell állítani, hogy negatív mérleg esetén ne kelljen újabb hitelt felvenni, és az a gazdaságot ne vigye negatív spirálba. Magasabb hozam csak magasabb hozzáadott értékkel érhető el, ami megkívánja a gazdaság szerkezeti átalakítását. Sokan kísérleteznek az erőforrások szűkítésével (Takarékossággal, adók növelésével.) De ez nem vezet célra, mivel – leginkább áttételesen – szűkítik, gyengítik az erőforrásokat, tehát (bár némi késleltetéssel) ugyancsak negatív spirálba viszik a gazdaságot.
Sajnos, a gazdaság szerkezeti átalakítása egy nagyon összetett folyamat, ahol az átalakítás során, állandóan figyelni kell arra, hogy kijavíthatatlan hibát ne vétsünk. Egy ilyen átalakítás normális esetben több évtizedet vesz igénybe, akkor is, ha megvan rá a kidolgozott műveleti terv. Egy gyorsítás során többször előfordulhat, hogy ideiglenes megoldásokat is kell alkalmazni, amit egy későbbi fázisban felül kell írni. De a legnagyobb nehézség a társadalom hosszú távú bizalmának és tűrőképességének megőrzése. Ez csak a társadalommal való őszinte és nyílt párbeszédben lehet megőrizni. Ha a kiindulópontnál már eluralkodott a szkepszis, a hitetlenség, akkor az intenzív átalakítás megvalósítása enyhén szólva is kétséges. Legfőképpen, a törvényi, állam-berendezkedési körülményeknek a gazdasági átalakítás alatt változatlanul kell maradniuk, mert valamilyen fogódzót nyújtani kell az átalakítást elszenvedőknek.
Azt el lehet érni, hogy az életkörülmények az átalakítás folyamán nem romlanak tovább, sőt egyes csoportoké időnként emelkedik. Így a társadalom egyre nagyobb csoportjai kerülnek fokozatosan jobb helyzetbe, ezzel stabilizálva a közérzet-javulást. De honnan veszem a bátorságot, hogy így előre „megmondjam a tutit”? Úgy, hogy az utóbbi évtizedekben Nyugat-Európában több országban hajtottak végre – olykor hatalmas mértékű – gazdasági szerkezet-átalakításokat úgy, hogy a média sem figyelt fel rá annyira, hogy annak híre hozzánk is elérjen. Természetes, hogy a különböző időszakaszokban és eltérő karakterrel végrehajtott átalakításokban sok egyedi innováció épült be, amiket csak kellő módosításokkal lehet máshol alkalmazni. De bizonyos vagyok benne, hogy ha hagyják, a megfelelő szakemberek mindenütt megtalálnák a kellő megoldásokat. Abban is bizonyos vagyok, hogy akik viszont nem hagyják végrehajtani a szükséges változásokat, azok a talentumokról szóló példázatban szereplő büntetést érdemlik ki.

Egy korábbi írásomban beszámoltam arról, hogy a koromnál és helyzetemnél fogva egészen másként látom a dolgokat, mint korábban. Előre jeleztem, hogy a megváltozott látásmódomról időnként be fogok számolni – ha lesz egyáltalán valaki, akit érdekel a véleményem. Így jutottam oda, hogy a nacionalizmusról gondolkodva, egészen más következtetésekre jutottam, mint régebben. Régebben úgy gondolkodtam, hogy a nacionalizmus általában jó dolog, mert egy közösség tagjainak erősíti az identitását (önazonosság-tudatát) javítva a közösség tagjainak az összetartását, elmosva a közösség tagjai között esetleg fennálló feszültségeket. Mindezt ma is úgy látom, de egyre nagyobb bennem az ellenérzés is, mert látom, hogy a közösségek közötti feszültségeket viszont sokszor növeli, megnehezíti az egyes közösségek (országok, nemzetek) közötti együttműködést.
Mélyebben vizsgálva a kérdést, azt is látom, hogy a nacionalizmus sokszor nem a népek közti egészséges rivalizálás terepe csupán, hanem ösztönző erő arra, hogy a másik közösséggel szemben egy képzelt szupremáciát érvényesítsek, a saját önző céljaim érdekében. Ez – amint azt a történelem már többször bebizonyította – egészen a másik csoport kiirtásáig is terjedhet. De „szelídebb” változatában is erős gátja a különböző közösségek egyenrangúként működő kapcsolattartásának.
Ennek a szupremácia-tudatnak az a virtuális alapja, hogy az én közösségem értékesebb, jobb a riválisomnál. A riválisom pedig rosszabb, értéktelenebb nálam. És mindezt – ha erre alkalom adódik – akkor a saját közösségem érdekében „szent kötelességem” a másikkal szemben érvényesíteni. Ez a viselkedési mód a legszelídebb esetben is ellentétes az Újszövetség tanításával. A közösségben elkövetett önzés tiszta formája.
Mondhatjuk, hogy a Világ mindig ilyen volt, az erősebb érvényesítette ”jogait” a gyengébbel szemben. A nacionalizmus viszont csak az utóbbi néhány évszázadban vált uralkodó eszmévé. Igen, de a nacionalizmus térhódítása előtt mások voltak a másik közösség elleni fellépés indokai. Dinasztikus, ideologikus, vallási, és még sok más ok szerepelt a mások közösséggel szembeni fellépés indokai között. (Most is bőven előfordulnak hasonló „érvek”, hogy miért kell a másikat megtámadni, megsemmisíteni. De „civilizált” demokratikus, kultúrnépek közötti konfliktusokban már „nem illendő” ilyen durva „érveket” használni.) Marad a „nemzeti érdekek” képviselete. Nagyon sokszor nehéz igazságot tenni. Nem marad más hátra, mint hosszas egyeztetés, érvelés, kompromisszumkeresés.
Ma is vannak olyan esetek, ahol nem a ráció, hanem az előnyszerzési szándék érvényesül. Ha ez kerül megvalósításra, akkor ezt a másik fél veszteségként éli meg rendszerint. De a „vesztesnek” lehetősége van arra is, hogy az adott helyzetet kreatív módszerekkel a saját javára fordítsa. A veszteség (pusztulás, rombolás) sokszor lehetőséget nyújt arra, hogy egy új úton, új módszerekkel („kreatív politikával”) javítsam az újra-felemelkedési esélyeimet. Sajnos, a történelem azt mutatja, hogy nemcsak az egyének, hanem a népek sem mindig találják meg a kivezető utat egy vesztes kimenetelű helyzet után. Sajnos, ránk is ritkán volt jellemző a viszonylag gyors talpra állás, és ha volt is, az is sokszor „féloldalasra” sikerült, mert a kezdeti reményteljes kilábalás után egy másik tévútra kerültünk.
És itt érhető tetten a címben említett nacionalista méreg. Ha pl. egy másik ország képviselőivel tárgyaló vezető a saját országában előzőleg azt hangoztatta, hogy különbek vagyunk másoknál, akkor nem mehet haza egy tárgyalásról úgy, hogy bizony, ebben is, meg abban is engednem kellett, mert az otthoni közönség mindezt veszteségnek, vereségnek éli meg akkor. Otthon csak a „győzelmi jelentés” az elfogadható. Tehát, hazudnia kell, hogy otthon is meg legyenek elégedve a tárgyalásainak az eredményeivel. Ilyenkor otthon nem marad más, mint virtuális harc az „ellenséggel”. Ezért nem lehet igazán megállapodni, se Dunáról, se hitelről, se semmi másról. Felejtenek az emberek? Igen. A vezetőben hívők bármire „kondicionálhatók”. De ezzel a módszerrel a konfliktusok átörökíthetők több nemzedéken át. „Nincsen remény, nincsen remény.”

NAGYON ELFOGULTAN A ZSIDÓKRÓL

SZEMÉLYES ÉRINTETTSÉG

Nem tudok a zsidókról elfogulatlanul írni, mert többszörösen is személyesen vagyok érintve a témában. Életutamat ebben a vetületben jellemezhetem akár úgy is, hogy antiszemitából filoszemitává lettem. Édesanyámtól örököltem az antiszemitizmusomat, aki egy személyes trauma eredményeképpen vált azzá. Későbbi életemben – már korai gyerekkoromtól – ezzel ellentétes hatások értek, de még sokáig maradt bennem averzió a zsidókkal (így, általában, a zsidókkal) szemben. Aztán kaptam sorba a „pofonokat” a történelemtől, amiknek hála, lassan kigyógyultam az antiszemitizmusomból. Tudom, tapasztaltam, és ma is rendszeresen tapasztalom, hogy a rögzült hitek ellen (és az antiszemitizmus is ilyen) nem tehet észérvekkel küzdeni. Mert egy – az érvelő szerint – meggyőző magyarázat után is (rendszeresen tapasztaltam) az érvelés után az illető végül azt mondja: „De azért mégis…” és jönnek az érvelő számára teljesen irracionális válasz-érvek. Azért is számítok erősen elfogultnak, mert a családon tele van zsidó származású családtagokkal, akikkel a kapcsolatom sokszor szorosabb a szűken vett vérrokonokkal. Továbbá fiatal koromtól a legjobb barátaim között több zsidó volt, és legközelebbi rokonaimra is ez a helyzet a jellemző. Ezért aztán kinyitom a lehetőséget, hogy bárki, akinek a szövegem nem tetszik, ezen az úton azt diszkreditálja. De ez nem zavar, mert amint az előbbiekben leírtam, hogy akinek nem tetszik az érvelésem, attól azt úgysem remélhetem, hogy akár a tényekkel, akár az érvelésem logikájával meggyőzzem.

MEGÁLLAPÍTÁSOK

A „zsidósággal” és annak vélt, vagy valós bűneivel kapcsolatban a következőkben nem fogok hosszas magyarázatokba bonyolódni, mert akkor ez az egész szöveg parttalanná válna. Ezért aztán kategorikus kijelentéseket is teszek, amiket később esetleges konzultációk hatására bővebb magyarázatokkal is kész vagyok alátámasztani. A jelenlegi (akár Izrael államon belül, akár azon kívül élő, és) zsidónak tartott személyeknek csak elenyészően csekély hányada származik a Jézus korában Izrael földjén élő, akkor magát zsidónak tartott emberektől. Mégis, kinézettől, bőrszíntől, jelenlegi lakhelytől függetlenül szemléletükben, viselkedésükben, képességeikben igen nagy hasonlóságot mutatnak. Ez csak a neveltetés, a közös hit (ideológia) és a saját közösségük által közvetített „szellemiség” következménye lehet. Ennek az egységességnek/egységesülésnek az oka csak a közös, írott és íratlan hagyomány és az azt közvetítő – sokszor közösségről közösségre vándorló – tanítók áldozatos munkája lehet.

A ZSIDÓ REFORMÁCIÓ

A zsidó közösségek életébe a keresztényekkel azonos időben érkezett meg a Felvilágosodás. A Felvilágosodásból kinőtt eszme-rendszerek között a liberalizmust is a keresztény népekkel szinkronban tették magukévá egyes zsidó közösségek, ill. egyének. Sőt, sokszor az ún. haladó eszmék elsajátításában, kidolgozásában egyes zsidó közösségek, ill. személyek kulcsszerepet vállaltak. Annyira, hogy ezeket az eszméket (igaztalanul) zsidó gyökerűnek tartják mindmáig. Ezt az aktív részvételt erősen indokolja, hogy – többek között – ezek által reméltek sokan a zsidók közül a keresztény gyökerű társadalomba felemelkedni. Az új eszmék közül a zsidóknál, egyedül, talán a nacionalizmus nem vert sokáig gyökeret. Elsősorban azért, mert mindig annak az országnak a körében kívántak felemelkedni ahol éltek. Akkor is, ha éppen üldözték is őket. Erre is sok történeti példát lehet felhozni. A nagyon kevés, szórványos kísérlet a nemzeti érzés megfogalmazására csupán a 19. században kezdődött, de csak a hitleri zsidóüldözés és a Holokauszt következtében kapott igazán erőre. A pusztulás traumáját csak valami hatalmas ellen-akcióval lehetett némileg csökkenteni.

DOMINÁNS KÉPESSÉGEK?

A zsidókat kezdettől fogva – az abban a korban teljesen egyedi, unikális vallásuk miatt – mint valami különösen összetartó népet jellemezték, már a római császárságtól kezdve. Ez az összetartás és összetartozás-tudat, minden, a többitől valamiben elkülönülő népnek, társadalmi csoportnak a sajátos, önvédelmi reflexe. Ezt erősítette a Szentíráson alapuló, isteni kiválasztottság tudata. Ez is minden, a történelemben megtépázott népnek is sajátja. Mivel ez az állapot a zsidókra több ezer éven keresztül igaz maradt, nyilván ennek ellenszereként jogosnak tűnik akár egy belső, titkolt „gőgösség” is. Minden elnyomott nép fokozottan hajlamos kiemelkedő tehetségek „kitermelésére”. A zsidóknál fokozottan érvényes az a belső parancs: vagy kiemelkedsz, vagy elpusztulsz. Tapasztaltam, a zsidók között ugyanolyan arányban vannak tehetségtelenek, mint másoknál. De az évezredek alatt kitermelődött szolidaritási kényszer miatt senkit sem hagynak elveszni, és akinek erre képessége van, azt minden lehetséges módon segítik. Ezt nem kell gyűlölni, erre nem lehet féltékenynek lenni, hanem utánozni kell. A népekről szóló szociológiai felmérések mutatják, hogy a zsidók a legszolidárisabbak, a magyarok pedig a legindividualistábbak közé tartoznak. Erre nem kell büszkének lenni.

Tegyük közzé
Baráti beszélgetésen jött elő az a gondolat, hogy jó volna, ha a Társaságunk/közösségünk minden tagja sorban elmondaná, „közzé tenné”, mi foglalkoztatja őt akkor, ha nem a hétköznapi, (rutin) dolgaival kell törődnie. Ez nem biztos, hogy mindig ugyanaz. Időnként változik, ahogyan az illetőt a külső benyomások érik. Lehet párhuzamosan több ilyen témája is. Az egyik lehet egy „világmegváltó” ötlet, felismerés, egy másik pedig csak egy érdekesség, hobbi, hirtelen jött benyomás. Ez a körülírás lehet egy klubbeli, vagy akár – horribile dictu – kocsmai beszélgetés témaleírása. A mi felvetésünkben (amiben egyetértettünk) egyetlen közös szempont volt, hogy a beszélgetés, a témák „elővezetése” a „Biblia fényében” történjen. Nem a hely „szentsége” miatt, hanem azért, mert úgy látszik jónak, hogy a „hétköznapi” dolgainkat (kinek-kinek, ami benne megfogalmazódik, ami érdekli, „izgatja”) jó, ha ilyen környezetben közösen megbeszéljük, hozzáadva mindenki a maga gondolatait, látásmódját, „egymás látásán épülve”. Már a hely, az alkalom is determinálja, hogy a Szentírás „fényében” beszéljünk a dolgokról. Lehet mondani, hogy eddig is ez történt, de ez nem egészen igaz. A témák kiválasztásába csak egy-két ember folyt bele, a többi meg „elviselte”. Lehet, hogy időnként így is érdekes volt, de mindenki elég felnőtt ahhoz, hogy önállóan kezdeményezzen úgy, hogy az ő kezdeményezése másoknak is érdekes, hasznos legyen. A „felnőttséghez” tartozik, hogy senkinek nem kell félnie attól, hogy ha valamiről beszél, vagy valamiről véleményt mond, akkor azt mások helytelennek tartják. Hiszen nem kell mindenkinek mindenben egyetértenie, attól az ő véleménye értékes, fontos a mások számára. Lehet vitatkozni is valakinek a véleményével, mert lehet, hogy egy új információ kiegészítheti azt. Az sem baj, ha valaki megmarad az eredeti véleményében, mert lehet, hogy ő jobban tájékozott, csak nem tudja azt úgy kifejteni, ahogy szeretné. De a legfontosabb, hogy minden beszélgetésnél tiszteljük, becsüljük a másikat. És minden beszélgetésnek a Szentírás fénye alatt kell történnie. Nem a téma megválasztásában, a tárgyában kell a Szentírásnak jelen lennie, hanem a szellemiségben, a véleményalkotásban. Nagyon nehéz ezt pontosan megfogalmazni, de remélem, hogy mi mindannyian tudjuk, mit értek ez alatt. Jó lenne, ha már a témaválasztásnál érvényesülne a közös gondolkodás, az aktív részvétel. Kíséreljük meg ezt – legalább fokozatosan – megvalósítani.

Titusz 2, 11. Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek
Ez egy nagyon sokat használt ige, amit a mondat eleje és folytatása nélkül szoktak rendszerint idézni, mert önmagában nagyon „ütős”. Van egy hasonló ige is az idézett igehely közelében: 2Tim 2, 10. A Timóteusi idézet az apostoli küldetés indokaként szerepel, míg a Titusznak szóló a gyülekezeti pásztorolás, nevelés feladatainak kontextusában szerepel. Mindkét helyzetre érvényes, hogy Pál nem önmagában való jelként, hanem a feladatvégzés mozgató-rúgójaként említette az Üdvözítő megjelenését. Ha jól akarjuk érteni az üzenetet, nekünk is a karácsonyi környezetből kiragadott díszítő csillagként kell ezekre az igékre tekinteni. Tegyünk fel tehát akkor néhány aktualizáló kérdést a szépen világító örömüzenethez kapcsolódva. Valóban megjelent minden embernek? Valóban ismeri mindenki? Ha ismeri is, valóban eszerint él? A válasz nyilván nemleges. Kinek a felelőssége, hogy olyan kevesen ismerik, élik, amit Pál a Timóteusnál szereplő szövegkörnyezetben ír?
Mondhatjátok, hogy már megint egy agresszív „missziós” szöveg. Amikor nekem annyi, de annyi gondom-bajom van, a magam hétköznapi – mindenképpen elvégzendő – feladataim miatt. Idézek egy semmiképpen nem ideillőnek látszó szarkasztikus mondást: „Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni.” Az esetünkre átfordítva: „Aki a napi munkáját végzi, annak sem ideje, sem energiája a mások üdvösségének dolgaival törődni.” (Erre valók a lelkészek! Vagy mégsem?) Nem is kell mindenkinek a szószékről hirdetnie az igét. Szerencsére, nem is ez a mi feladatunk. Nem is kell mást tenni, mint amit Jézus a Mt25, 31-46-ban mondott. („Mert éheztem és ennem adtatok…”)
Tudom, tapasztaltam már sokszor, hogy elég, ha valakit meghallgatok, az már nagyon sokat jelent neki. Nem elsősorban a sarki koldusra kell felfigyelni, hanem a saját munkatársamra, akiről már messziről látszik, hogy mennyire le van törve. Nem a másik esetleges bűnére, hanem az elesettségére kell felfigyelni. Az irgalmas, megértő hozzáfordulás az, ami „meglágyítja” a szívet. Jézus, a csodálatos halfogáskor egy szót sem szólt bűnről, bűnbocsánatról. Péter mégis azt mondta: „bűnös ember vagyok, Uram!” Keresztelő János azt mondta: „Térjetek meg!” Jézus pedig azt mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan…” („Az elrepedt nádszálat nem töri el.”) Amit Jézus feladatul ad, az egyszerű, de (lelki) energia igényes.
És megy-e a Világ ezzel előre? Vallom: igen. Ez a keresztyén viselkedésmód („kultúra”) lényege. Nálunk nem. Mintha itt „immunitáserősítő tablettákat” szednének az emberek. Divat és gyakorlat a mások baja iránti érzéketlenség, fent és lent egyaránt. De akinek egy kicsi tapasztalata van más, tőlünk nyugatabbra eső országokról, az tudja, mi vagyunk a különleges helyzetben. Ha máshol valaki nem is vallja magát tételesen keresztyénnek, akkor is így viselkedik, „mert ez ott így szokás”. Jézus ezzel teljesen szinkronban folytatja a történetet: „Mikor láttunk téged éhezni?” A másik felé testvérként fordulóknak is már a szokásává vált ez a viselkedési forma.
Van, aki kétkedik, hogy nem felelőssége-e minden kívülállónak, hogy (az igét megkeresse, és abból) felismerje a saját bűnös voltát, és bűnbánatra térjen. (Hiszen a Szentíráshoz ma már bárhol hozzá lehet férni.) Más kételkedik abban, hogy aki ösztönösen tesz jót, az Jézus ismerete nélkül is üdvözülhet. Az is kétkedés tárgya sokszor, hogy a keresztyének ellenségei (pl. a mozlimok) üdvözülhetnek-e, megtérés nélkül. De van olyan vélemény is, hogy aki nagyon és erősen hisz a maga (pogány, mozlim, buddhista, zsidó stb.) vallásában nincs arra remény, hogy a hitéből ki lehet téríteni. Talán nem ártana, ha ezeket a véleményeket ki-ki körbejárna magában, vagy gondolkodó barátok között.

A keresztény/keresztyén szemléletmódra sokan és sokat hivatkoznak ma is, és hivatkoztak régebben is. Vallom, hogy az én személyes szemléletmódom sokat változott az életem előrehaladásával, és változik ma is. Ez a változás általában olyan lassú, hogy rendszerint nem is veszünk róla tudomást. Esetleg egy, a külső körülmények hatására beállott, gyorsabb változást érzékelünk a legerősebben. Egy ilyen változást tudtam magamon regisztrálni az utóbbi években, amit felfedezve, elindította bennem a következő gondolatsort. A gondolatsor hátterében több szentírási igehely motoszkált bennem, ezért jó, ha azokból – az egyházi év megfelelő szakaszára is reflektálva – idézem az egyik legjobban ideillőt: „Tudjuk pedig, ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk…” 2Kor 5, 1-10.

Az utóbbi években átélt – erős változásokkal terhelt – életszakaszom belső feszültsége ezzel az idézett igehellyel jellemezhető helyzetleírással jellemezhető talán a legjobban. Felismerve (diagnosztizálva) az állapotomat, sok hasznos tanulságot tudok viszont ebből a helyzetből levonni. Másképpen (véleményem szerint tisztábban) látom a közelebbi és a távolabbi dolgokat, mint korábban. Nem veszek el olyan részletekben, amiket korábban lényegesnek találtam, viszont felfigyelek olyan összefüggésekre, amiket „túl közelről” nézve a dolgokat, nem vettem észre.

Sajnos látom, hogy amit esetleg észreveszek, azt nem nagyon tudom másoknak átadni, mivel a „közelről látási” helyzetben élve, nem tudják rendszerint átvenni. Mégis, elhatároztam, ha idővel, energiával bírom, és lesz, aki hajlandó meghallgatni/elolvasni, akkor megkísérlek bizonyos – a mai kor által kitermelt – jelenségekre a szokásostól eltérő, de szerintem helyesebb magyarázatot adni, a wikipédiához hasonlóan. Szeretném, ha ezek a „magyarázatok” a Szentírás fényében is megállnának, és nem ütköznének Jézus tanításával. Amint az látható, ez nem mehet „egyszemélyes” projektként végbe, ezért szükséges és fontos lesz a közösségi közreműködés. (Ha az Örökkévaló is úgy akarja.)

CSŐDHELYZETEK
Vannak iskolák, ahonnan művelt, rendes, jól nevelt fiatalokat bocsátanak ki, és vannak, ahonnan évről-évre, egyre neveletlenebb, műveletlen fiatalok kerülnek ki – ha egyáltalán kitöltik a kötelező tanulmányi idejüket. A „jó” iskola eredményeivel meg vannak elégedve a szülők, a tanárok és a felügyeleti szerveik egyaránt. Miért van ez a rettenetes különbség az egyes iskolák között? Rosszak a tanárok? Korántsem, hiszen, amíg teljesen bele nem fásulnak, addig a „lelküket is kiteszik”, hogy eredményt érjenek el a tanulóikkal. Rosszak a gyerekek? Azt sem lehetne mondani nagy többségükre, mert minden kedves szóra, gesztusra szeretettel válaszolnak. Egyetlen bajuk van: neveletlenek. A „jó” gyerekek „jó családból” jönnek, és már eleve jól neveltek. Egyiket-másikat talán félrenevelték, túlzott szertettel, kényeztetéssel, de ezeket a szülők és a tanárok közös munkával ugyancsak jó irányba terelik. De mi legyen azokkal a családokkal, ahol a szülők sem lettek már jól nevelve? Egyáltalán, hogyan állhatott elő a jelenlegi katasztrofális helyzet, hogy a gyerekek nagy részét nem nevelik jól, vagy egyáltalán nem kapnak megfelelő nevelést otthon? Ez a helyzet nem csak a mélyszegénységben élő – amint mondják – „halmozottan hátrányos helyzetű” gyerekekre igaz. Állítom, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt minden gyerek és minden felnőtt” jól nevelt” volt. (Még a cigányok is.)
EGYHÁZI VONATKOZÁS
Tapasztaltam, hogy milyen nehéz megértetni az Evangélium üzenetét olyanokkal, akiknek rossz a verbális (az élőszóra vonatkozó) szövegértésük is, sok egyszerűbb fogalmat sem ismernek. Nem tudják, mi a jó, mi a rossz. Nem ismerik a másikért való cselekvést. És még lehetne hosszan sorolni, mi minden hiányzik a „szótárukból”, ami nélkül nem tudják érzékelni a mennyei Atya üzenetét. Ha valaki ilyen emberrel próbál beszélni a hit dolgairól, akkor sokkal tovább tart a fogalmak körülírása, mint a tényleges mondanivaló. Ezért is szükséges, hogy végre megkezdődjön a nevelés „renovációja”.
OKOK
A válasz a szemünk előtt van. A korábbi társadalmi viszonyok között az egyik szülő egész nap együtt élt a gyerekeivel. Ha dolgozott is, otthon, vagy a gazdaságban, mindig vitte magával a még nem iskolás gyerekeit. Közben gondozta, ápolta, nevelte őket, különösen a példájával. A „családfő” legfeljebb csak este, vagy vasárnap látta a gyerekeit, de akkor is, „nem az ő dolga” volt a gyerekekkel való foglalkozás. Ha az anyának is dolgoznia kellett, akkor idősebb rokonra (nagyszülőre, nagynénire, nagyobb gyerekre) bízta a gyerekeit. Mindez a társadalmi elrendezés megváltozott, amikor az anyáknak is a családon kívüli munkahelyen kellett dolgoznia, ahová a gyerekét nem vihette magával. Munka után pedig rászakadt a háztartás minden gondja, mert a „hagyományos” családi rend szerint az apa „nem vehetett részt” az otthoni teendőkben. Így a gyerekek „neveletlenül” maradtak. A bölcsőde, az óvoda, az iskola nem volt – és ma sincs – felkészülve a szülői nevelés pótlására. Mivel a következő nemzedék is így nőtt fel, akkor az már semmilyen mintát nem kaphatott a családi nevelésből.
KIUTAK
Azokban az országokban, ahol hamarabb elérték ezt a helyzetet, Szép lassan, évtizedek alatt felépítették a családon kívüli nevelés bázisait és módszereit. A megoldási módok igen sokfélék, de – nyilván – az eredményesebbek terjedtek el jobban. Közös jellemzőjük, hogy a gyerekekkel foglalkozókat módszertanilag is felkészítik a megváltozott feladataikra, nagy figyelemmel vannak az alkalmasságukra, nagy erkölcsi és anyagi megbecsülésben van részük. A „jobb országokban” a gyerekekkel foglalkozó szakemberek (óvónők, tanárok, edzők) a bírák mellett a legjobban vannak megfizetve.
HAZAI KEZDEMÉNYEZÉSEK
Lehet időnként hallani, látni, olvasni hazánkban is olyan iskolákról, ahol a legelhagyatottabb gyerekekkel is „csodákat” tesznek. Ezek a kezdeményezések szigetszerűek, mert csak egyes pedagógusok, vagy pedagógusok kis csoportja, minden anyagi és módszertani segítség nélkül, csak a saját kiváló képességeik és lelkesedésük, hitük segítségével érik el eredményeiket. Rettenetes nagy bűn, hogy nem kapnak megfelelő (hivatalos) támogatást. Pedig csírái lehetnének a nevelésben elmaradott vidékek felemelésében. Az ilyen helyeket módszertani központtá kellene tenni, ahová más iskolákból eljöhetnének tanulni a pedagógusok. Aki átadja, és aki átveszi a sikeres módszereket, azt erősen ösztönző fizetésben is el kellene ismerni. Ösztönözni kellene újabb módszerek kidolgozását, bevezetését. Nem lehetséges és nem is szükséges mindenkit egyetlen megoldásra kényszeríteni, csak az eredmény: a „jólneveltség” és a legfontosabb tanulmányi eredmények (szövegértés, matematikai alapműveletek, biztos helyesírás, csoportos tevékenységre való készség, világos fogalmazás, írásban és szóban) elérése kellene, hogy norma legyen. Milyen csodálatos lenne, ha egyes egyházak élére állnának egy ilyen kezdeményezésnek és kikönyörögnék ehhez a megfelelő költségvetési hátteret!

Az első válasz a címben feltett kérdésre, hogy fából vaskarika. A második sem jobb sokkal: ezt már régen feltalálták. Akkor meg, mit akarunk ilyen eszement téma-ötlettel? Két oka is lehetne egy ilyen vizsgálatnak. Az egyik, hogy a népképviseleti rendszer jelenlegi formájában (finoman szólva) nagyon sok helyen több-kevesebb problémával működik. (Bár még mindig a legjobban felel meg a mai társadalmi igényeknek.) A másik oka lenne egy ilyen vizsgálatnak, hogy bár a magukat keresztyénnek tartó társadalmak nagyobb részében a társadalmi berendezkedés a népképviselet elvén működik, a népképviselet elve nem keresztyén, hanem hangsúlyozottan világi találmány.
Azt is el kell ismerni, hogy vannak országok, ahol (különösen az utóbbi évtizedekben) a népképviselet (demokrácia) stabil, az érintett államok felemelkedését segítő rendszerként funkcionál. Lehetséges, hogy ahol komolyabb problémák vannak, ott a társadalom még nem érett meg egy stabilabb, kiegyenlítettebb társadalmi működésre? Kérdés, hogy ez egy fejlődési folyamat része, vagy a jobbak mindig jobbak voltak ebben, a gyengébben teljesítőknél pedig korábban is több társadalmi anomália adódott?
Ha csak egyetlen oldalról vizsgáljuk meg ezt a kérdést, talán találunk fogódzót a probléma megfejtésére. Ha azt nézzük, hogy a jobban, kevesebb problémával működő társadalmaknál sokkal kisebb az ún. korrupciós index. Ez akár azt is jelentheti, hogy ahol ez a tényező kisebb, ott az emberek erkölcsösebbek. Nem biztos. Lehet, hogy ott a (társadalmi) kontroll működik jobban. De – sajnos – ez olyan megállapítás, mint a saját farkába harapó kígyó: Ott működik jól a társadalmi kontroll, ahol a – kontrollban résztvevők erkölcsösebbek.
Tehát, akármerről nézzük, a társadalom jó működésének alapfeltétele az abban részvevők erkölcsössége. Ez a „közéleti” erkölcsösség, az ilyen szempontból jól működő társadalmakban, nem terjed ki sokszor az ún. privát életre, és nem is mindenkinek, hanem csupán a társadalom „hangadó” részére jellemző sajátosság. (Eddig nem neveztem meg, és most is félve említek konkrét példákat. Sok jellemzőjében ilyennek tartom az USA egyes régióit, és a Skandináv államokat.) Ezek követésének igen nagy akadálya, hogy ez a viselkedési mód nagyobb részben hagyomány, és nem függ a társadalmi berendezkedés korábbi formáitól. Tehát, megint ott vagyunk, „ahol a part szakad”.
Ha ezt nem örököltük őseinktől, akkor nincs megoldás? Talán, van. A kemény, szigorú kontroll. És az ismételt korrekció lehetősége. Hogy a nepotizmus, az „urambátyám rendszer” ne tudjon érvényesülni. Lehetséges ez? Talán, igen. Az ún. bázisdemokráciának valamilyen kifejtése esetleg adhat egy megközelítő megoldást. Szociológiai módszerekkel kellene felépíteni egy újfajta „demokráciát”. Azoknak az országoknak a parlamenti rendszereiben, ahol a korábbi hagyományok megszakadása és a több évtizedes szovjethatalom miatt megszakadt a szerves történeti fejlődés, ott a korábbi fejlődési folyamatba sokkal nehezebb visszatalálni. Ezért ott talán van lehetőség az egész államigazgatási rendszer újragondolására?
A helyesebbnek látszó megoldás felépítése előtt kezdjük talán a jelenlegi gyakorlat elemzésével. Általában, de Európának ezen a felén különösen, a politikai (parlamenti, önkormányzati) választások során a jelöltek általában nem az „igazság bajnokai”. A riválisról egy jó szót nem ejtenek, és csak a negatívumokat emelik ki róluk. Amit saját magukról mondanak, az a valóságnak csupán egy idealizált képe. Ha arról beszélnek, hogy hatalomra kerülésük után mit fognak tenni, akkor – bár „programnak” szokták nevezni – szövegükből rendszerint hiányoznak a program fogalomra érvényes kritériumok. Ugyanis egy cselekvéssort programnak    kor lehet nevezni, ha az logikailag konzekvensen felépített, egymásból következő lépések sorozata. Ha egy párt hatalomra került, sokszor megengedhetőnek tart olyan kijelentéseket, amik nem igazak, és olyan intézkedéseket, amik nem a közösség javát, hanem a saját újraválasztásukat szolgálják. Mindez súlyos megsértése a „ne hazudj” bibliai parancsának.
Korábbi, közigazgatási felmérési, szervezési tapasztalataim szerint – amit a nyugati elemzők is hangsúlyoznak – az „újdemokráciákban” hatalmasra duzzadt a politikából élők száma. Ezek egy része önkormányzati, ill. országos képviselő, mások pedig az ezeket kiszolgáló „asszisztens”, tanácsadó, elemző, szervező, szóvivő, adminisztrátor. Ezeknek nincs más szerepük, mint az adott képviselő kiszolgálása. Nagy a nyomás, hogy az illetők minél tovább az ilyen „sine cura” állásban maradhassanak. Arra is erős a késztetés, hogy ha az illető választott képviselőt már nem választják újra, akkor a „holdudvarával” együtt, továbbra is egy „túlélési” pozícióban maradjon. Erre szolgálnak a különböző „független” alapítványok, kuratóriumok, felügyelő bizottságok, intézetek.
Természetesen, egy hatalomváltás esetén, az új hatalom mindent elkövet, hogy ezekbe az „alibi-állásokba” a saját klientúráját ültesse be. Ez egyben azt is jelenti szociológiailag, hogy a választott képviselők környezetében nagyon sok a „csóró” ismerős, rokon, aki kapva kap minden jövedelmi lehetőségen. Ha megfigyeljük, mennél keletebbre vizsgáljuk a társadalmi viszonyokat, annál inkább jelentkezik ez a stílus. A skála a Lajtán-innentől Afganisztánig elég széles.
Személyes tapasztalataim, és mértékadó elemzések szerint is, a Lajtán túl, már nem egészen ez a helyzet. A politikából élők köre igen kicsi, és nincs ekkora „holdudvaruk” sem, mint keletebbre. Igen erős a migráció a sikeres gazdasági, vállalkozási szakemberek („bankárok”) és a politikában hosszabb-rövidebb időre szerepet vállalók között. Ez a tendencia az utóbbi időben azon a tájon fel is erősödött. Ugyanis, nyilvánvalóvá vált, hogy egy nagyvállalat vezetése sokszor legalább olyan összetett feladat, mint az államvezetés. Vannak, akik aztán – sokszor sikeresen – kipróbálják magukat államigazgatási szerepkörben.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a politikusi „szakma”, a „politikatudomány” szélhámosság. Hiszen egy multinacionális cégnél a PR, a piac „megdolgozása” legalább olyan nagy és zsenialitást is igénylő feladat, mint egy politikai formációnál. Az üzleti életben, amikor már a konkurensek szembenállása nem hozhatott új piacokat, el kellett, hogy terjedjen a kooperáció. Hasonlóképpen, a nemzetek közötti versenyben az előrelátó döntéshozók előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a versengés, a konfrontáció, több kárral jár, mint haszonnal. Ezért a „normális” kormányok – nemcsak kompromisszumokra – hanem konszenzusra, kooperációra törekednek egymással.
Mivel, az „új demokráciák” politikai rendszere még nem rögzült, nem épült bele a hagyományok kényszerből megszakadt folyamatába, ezeknél még van lehetőség egy hatékonyabb népképviseleti rendszer megalkotására és bevezetésére. Jónak látom, ha a kérdést szociológiai módszerekkel próbálom megközelíteni. Az első feladat a közösség küldötteinek helyesebb, megbízhatóbb kiválasztása. Tapasztalati tény, hogy ismertség, ismeretség szerint legfeljebb 500-1000 személyre terjedhet többé-kevésbé egy személy ismertsége. Tehát, alapfokú képviselőnek legfeljebb ennyi választója lehet. De hát, egy tízmilliós ország lakosainak akkor 10000 országgyűlési képviselőt kellene választania. A problémát már nálunk egyszer megoldották, mégpedig a nemesi országgyűlés kialakításakor. Ugyanis, ha a választók csak a megyei közgyűlés képviselőit választják meg, akkor ott is érvényesülhet az ismertségi korlát. A megyei közgyűlés pedig, ahogy annak idején, most is úgy választhatná meg a küldötteit. Régen a megyei közgyűlés részletes utasításokat adott a küldötteknek, mit, és hogyan képviseljenek az országgyűlésben. Sőt, ha a képviselő nem azt tette, amit elvártak tőle, akkor az országgyűlési ciklus közben is, bármikor visszahívható volt.
És akkor, hogyan érvényesülhettek a „pártszempontok”? Sehogy. Ez még azzal is meg lett javítva, hogy egy választói kerület a megyei közgyűlésbe mindig két küldöttet választott, a két legtöbb szavazatot elnyerő jelöltet. (Mint a régi rómaiak, akik a konzulokat is párban választották.) Igen nagy volt a valószínűsége, hogy a két legtöbb szavazatot elnyerő jelölt éppen ellentétes véleményt képviselt. Nyilván, a közgyűlésben is ellentétes nézeteket képviselhettek. De ha szavazásra került a sor, akkor, ha a két küldött ellentétesen szavazott, a szavazatuk érvénytelennek számított. Ha pedig rendszeresen így szavaztak, akkor a képviselőket visszahívták. Ez konszenzusra kényszerítette a riválisokat. Sokkal kevesebb mód volt a korrupcióra, a „mutyizásra”. Ezeken a régi előzményeken érdemes volna most is elgondolkodni, megvitatni. Mivel erős kontrollal járna, és kevesebb mód volna a hazugságra, közelebb áll a keresztyén szemlélethez.
Tudom, mindez színtiszta utópia. De a mostani viszonyok között, mégis el kellene gondolkodni az eddig leírtakon. Hátha elindíthat egy kovász-csírát, hogy lassan, néhány nemzedék alatt eljussunk egy nekünk megfelelőbb, és a ne lopj, ne hazudj parancsának jobban megfelelőbb megoldáshoz. Úgy legyen!

Egészségügy, gazdasági szemmel

 Hálás téma mindenkinek, aki az egyészség-üggyel foglalkozik, akár a magukat a szakmájuknak áldozókról, akár az elrettentő esetekről akar valaki írni. Kevés ember van, aki ne tudna akár hátborzongató, felháborító esetekről beszámolni saját tapasztalatából, vagy rokonai ismerősei köréből. Azokról is könnyű beszámolni, akik a „hátukon viszik” a betegek gyógyításának ügyét. Arról is be lehet számolni, hogy milyen szupermodern felszereltségű kórházaink vannak. Ahogyan minden emberi létesítménynél, szervezetnél, intézménynél, úgy az egészségügyben is együtt jelenik meg a fény és az árnyék, a jó és a rossz. Viszont talán nincs olyan területe az emberi társadalomnak, ahol ne lennénk annyira érzékenyek minden hibára, hiányosságra. Hiszen ezek a dolgok szó szerint a bőrünkre mennek! Viszont, szinte mindenkinek vannak észrevételei, javaslatai, hogyan kellene, lehetne jobban csinálni  A területen dolgozók, az orvosok és ápolók mindezt általában csendes rezignációvak tűrik, mert amióta ezen a területen dolgoznak, mindig így volt. Egymás között azért megmondják a véleményüket, ami csak kis részben egyezik a „pályán kívülről bekiabálók” véleményével. Személyesen „szerencsés szerencsétlenségem”, hogy egy kicsit kívülről és belülről is többször volt módom beletekinteni ebbe a nagyon bonyolult, és rengeteg szubjektív elemmel terhelt területre. A sok szálon érkező ismeret, tapasztalat következtében aztán kialakult véleményem van az egész komplexum nagy részéről. Hogy csak utaljak ezekre az ismereti lehetőségekre, felsorolok néhányat. Vannak élő, személyes és rokoni kapcsolataim különböző, alsóbb és felső beosztású orvosokkal, belföldön és külföldön egyaránt. Vannak bel- és külföldi, személyes és közeli rokoni tapasztalatok páciensként, az egészségügy elég széles köréből. Vannak ismereteim olyan hivatalos, több területre kiterjedő, ismételt felmérések résztvevőjeként, ahol a – soha meg nem valósult – cél a terület működésének a javítása volt. A tapasztalatok és ismeretek alapján viszont sok – általam hasznosnak és célravezetőnek tartott – javaslatot szeretnék megfogalmazni. A javaslataim indokolását viszont szeretném nagyon rövidre fogni, mert ezekkel kiegészülve, ez a szöveg elviselhetetlenül hosszúra nyúlna. Egy részletekbe menő, személyes érvelés keretében viszont, ezeket az érveket nagyon szívesen adnám át. A problémák felvetésénél – sajnos – nem tudok megfelelő rendszert, hierarchiát alkalmazni, mivel az egész egy olyan „gubanc” aminek a felfejtését bármelyik kilógó szálon kezdjük el, hozza magával az egészet. Már azt is látom, hogy ha csak valamilyen részleges probléma-felvetést és megoldási javaslatot szeretnék ismertetni, az több ülésben válik lehetővé. Hát bele se fogjak az egészbe? Ezt, talán már nem tehetem meg, ha már ennyire „belemásztam” a probléma-halmaz taglalásába. Így aztán a legvitatottabbal, a finanszírozással szeretném kezdeni.

FINANSZÍROZÁS

Kezdem az Újszövetséggel. Jézusról az evangélisták többször megemlítik: sok beteget meggyógyított. Nem a gazdagokat, hanem az elesetteket, a szegényeket. A szinoptikus evangéliumok olvasásakor sokszor úgy tűnik, mintha Jézus elsősorban betegeket gyógyított, és ha alkalma volt rá, úgy „mellékesen” tanított is. Ha belehelyezzük magunkat abba a korba, akkor úgy tűnik, talán nem is a szegénység volt a legnagyobb társadalmi probléma, hanem a betegség. Orvosok, ha voltak, csak a gazdagokkal foglalkoztak, de azokat sem tudták többnyire meggyógyítani. Úgy tűnik, hogy a koldusok nagy része beteg volt, és pedig nem azért volt beteg, mert koldus volt, hanem azért lett koldus, mert a betegsége miatt nem tudott dolgozni. A betegség akkor, szörnyű, kilátástalan állapot volt, amiből csak a – gyógyítás hiányában, általában rövid lefolyású – betegség után bekövetkező halál következhetett. Ezért Jézusnak a gyógyító tevékenysége a környezete szemében a lehető legnagyobb dolog volt, ezzel hitelesítette a – környezete számára teljesen szokatlan, olykor megbotránkoztató – tanítását. Jézus a beszédeivel – média hiányában, a gyógyításai nélkül – csak egy igen szűk kört ért el. Viszont, mivel amerre ment, mindenütt gyógyította a hozzá forduló betegeket, egyben elterjedt a híre a tanításainak is. Ráadásul Jézus ingyen gyógyított. (Mint, elvileg, a mai magyar Egészségbiztosító Pénztár. De, akit Jézus gyógyított, az valóban és azonnal meggyógyult.) Jézus gyógyításai – Pünkösd után – bizonyos lelkiismereti kényszert jelentettek a tanítványok számára. A gyógyítások mégsem váltak általánossá. Nem azért, mert az apostolok nem akartak gyógyítani, hanem mert – nyilván – nem éreztek erőt a gyógyításra, néhány kivételes esetet leszámítva. Ez a lelkiismereti ösztöke átkonvertálódott a gyakorlatban a szegények és betegek gyámolításába. Ennek a késztetésnek az ereje helyenként és időnként változott, de közel 2000 éven keresztül beletartozott a keresztény jámborság ismérvei közé a betegek ápolása. A magukat a gyógyításnak szentelő egyháztagok eredményes gyógyításáról csak erős korlátok között lehetett beszélni, mivel a 19. századig – valódi gyógyító ismeretek hiányában – elsősorban csupán ápolást jelentett. Viszont ezt a valójában betegápolási tevékenységet – akik felvállalták – rendszerint hősi fokon végezték (és végzik sokan ma is). A változást két dolog hozta ebbe a 2000 éves gyakorlatba. Az egyik, hogy ma már a a betegek nem csupán a saját szervezetük belső javító mechanizmusára vannak hagyva, hanem külső beavatkozással is lehet elősegíteni a gyógyulás folyamatát. A másik, hogy a betegséggel járó költségek, és a munkából való esetleges kiesés jövedelmi veszteségei is megtéríthetők. Ennek kétféle módja van. Az egyik az esetleges költségek finanszírozása öngondoskodási előfinanszírozással (magánbiztosítás) a másik módon pedig közösségi (állami, társadalmi) biztosító szervezeten keresztül. Ez utóbbi módszer anyagi terheit is a biztosítottak viselik, de egyrészt kötelező jelleggel, másrészt a terhek a tagok jövedelmi lehetőségei szerint vannak (többé-kevésbé) arányosan megosztva. Míg az első változat viszonylag egyértelmű („tiszta”) addig a második (a közösségi) rengeteg buktatót rejthet. Az egyik legfontosabb igény, hogy a rendszer hatékony legyen. (Tehát egy adott gyógyító tevékenységet a lehető legkisebb költséggel finanszírozzon.) A másik, hogy az adott ráfordítás eredményes legyen. (Tehát: a gyógyító tevékenység eredményes legyen, és a beteg, a tevékenység hatására, valóban meggyógyuljon.) Ha belegondolunk, valóban, a kétféle szempont nem mindig szokott jelenleg teljesülni. Emellett (szinte mindenhol a világon, ahol közösségi biztosítás van) állandó feszültségforrás az szükségletek, igények, valamint a szűkös erőforrások közötti hiány. Meg kell jegyezni, hogy a hiány, a szűkös keretek nem minden intézménynél egyformák. Pl. vannak kórházak, ahol a szűkös keretekkel is tudnak – a többiekkel azonos, vagy jobb színvonalon számottevő hiány nélkül gazdálkodni. Ez nyilván a helyi vezető érdeme elsősorban. Fokozott lehetőséget kellene biztosítíni az ilyen vezetőknek, hogy képességeiket , módszereiket átadhassák, elterjesszék.) A közösségi, ismertebb nevén: társadalombiztosításban közösségi finanszírozás van, aminek minden lépcsőjén alkalmazottak vannak. Az alkalmazottaknak lehetőségük van – nyilván illegális – személyes ellenszolgáltatásért többlet-előnyök biztosítására azoknak, akik ezt megfizetik. Ezt az egyértelműen korrupcióból származó többlet-jövedelmet nevezik eufemisztikusan „hálapénznek”, amit a hírek szerint legalizálni szándékoznak. Mindez többszörösen is igazságtalan, mivel egyrészt ebből a jövedelemből a szolgáltatást végzőknek csak kis hányada részesül, másrészt pedig csak azok részesülnek egyes szolgáltatásokból, akik – jobb anyagi helyzetüknél fogva – ezt a többlet-költséget el tudják viselni. Itt nem kívánom részletezni ennek a lehetséges megoldásait, csupán megemlítem, hogy pl. Németországban – személyes tapasztalatom alapján tanúsíthatom – megoldották. Az egészségügyről az előzőkben leírtakon kívül még több problémára van már bevált megoldást prezentáló, kézenfekvő megoldás, amiket a további részekben fogok ismertetni.

ANYAGI FORRÁSOK

Egy európai állam költségvetésében – a kirovó-felosztó nyugdíjrendszer mellett – az egészségbiztosítás jelenti a legnagyobb tételt. Ha az egészségügy nem működik hatékonyan, az állami költségvetés és/vagy a díjakat befizetők belerokkannak. Ezért az egészségügyi ellátások mértékébe korlátokat kell beépíteni. A korlátok annál erősebbek, minél kisebb a befizetők és ezen keresztül az állam teherbíró képessége. A befizetők teherbíró képessége pedig azok jövedelmi viszonyaitól függ. (Ha szegények az állampolgárok, szegényes az egészségügyi ellátás.) A jövedelmi viszonyok pedig – leegyszerűsítve – a nemzeti jövedelemben realizálódnak. És itt lehet egy igen figyelemreméltó (áttételes) kapcsolatot is találni az egészségüggyel. Ugyanis, korunkban az egyik leggyorsabban növekvő, és legmagasabb jövedelmezőségű iparág az ún. egészség-ipar. Ebbe beletartozik a gyógyszeripar, az orvosi műszeripar, a korszerű diagnosztizáló, beavatkozó eszközök gyártásának széles köre. Feljövő iparágról lévén szó, minden, jól használható, innovatív eszköz iránt nagy kereslet van különösen az ún. feltörekvő országokban. Az ebben az iparágban megvalósuló fejlesztés hamarosan kitermelné a hazai egészségügy technikai fejlesztését.  Ha a hazai fejlesztés finanszírozását a hazai egészségügy megrendeléseivel alapozzuk meg, ebből a hazai betegellátás és a jövendő, kiemelkedő jövedelmezőségű gyártás is csak profitálhat, biztosítva hosszabb távon az egészségügy finanszírozhatóságát és az állampolgárok személyes javát. Hogy milyen termék fejlesztését kell elősegíteni az egészségbiztosító kiemelt megrendeléseivel, ez igen gondos tervezés és mérlegelés kérdése, ami nem ennek a szövegnek a témája és kompetenciája. Arra viszont kezdettől figyelemmel kell lenni, hogy az ilyen, a hazai kutatókat, fejlesztőket és gyártókat helyzetbe hozó megbízás, ill. megrendelés ne ütközzön az EU szabályaiba.

SZERKEZETI KÉRDÉSEK

Korábbi, aktív munkaviszonyom alatt többször is alkalmam volt részletesen beletekinteni a hazai, és egyes külföldi gyógyító-ellátó rendszerek működésébe. Még kb. 30 éve nem sok különbség volt a hazai és a külföldi rendszerek működése között. Míg a hazai rendszer a sokszoros „átfaragás” után sem változott lényegesen, (legföljebb észrevehetően romlott) addig az általam figyelt egyes külföldi rendszerek lényeges változáson mentek át. Ez a változás a technikában, a finanszírozásban, a „páciens-logisztikában” (mozgatásban, szállításban) jelentkezett elsősorban. Anélkül, hogy mindezeket a változásokat számításba venném, csupán utalok az ún. laparoszkópos diagnosztika és gyógyító beavatkozások széleskörű elterjedésére. Ezzel egyidejűleg általánossá vált a korszerű eljárásoknak a betegekhez közelibb szintre való vitele. „Jobb helyeken” a labor diagnosztikát majdnem teljes mértékben a háziorvosi szintre vitték le, hasonlóan más funkciókhoz, mint az EKG, a digitális röntgen, Vagy az egyszerűbb (elsősorban reumatológiai) kezeléseket. Ezáltal a betegek „mozgatása” – különösen vidéken – töredékére csökkent. A betegek fölösleges utaztatása drága, időt-rabló, és a betegek állapotának sem tesz jót. A (maximálisan automatizált) diagnosztikai, ill. kezelő eszközök megsokszorozódása fellendíti a (jó esetben) hazai ipart, referencia-bázist teremt a magas hozzáadott értéket megjelenítő eszközgyártásnak is. A korszerű, nagyban automatizált készülékek kezelése nem igényel olyan magas képzettséget, mint a korábbi módszerek, ezért kezelésük alacsonyabb szintű képzéssel is megoldható. Így például, talán egy ezer lelkes településen is legalább egy műszakban, ki lenne használva egy helyi telepítésű reumatológiai kezelő készülék-park, többek között újabb munkaalkalmat adva a helyi lakosoknak. Természetesen ez, a funkcióknak alacsonyabb szintre vitele a szakrendelők működésében is lényeges változásokat hozna. Ezekben az intézményekben olyan diagnosztikai eljárásokat, kezeléseket, műtéti beavatkozásokat lehetne végezni, amik – a mai korszerű technikai eszközök mellett – nem igényelnek több napos fektetést. Ez esetben is lényegesen csökkennének az egészségügyi költsége, egyben a pácienseknek is előnyösebb lenne. A következő alkalommal a közigazgatás/államigazgatás problémáit vennénk sorra. Előre meg kell mondani, ebben az ágazatban olyan nagy az ellenérdekeltség, hogy valóban hatékony ésszerűsítésre jelenleg semmi remény. Tapasztaltam már a múltban, egyes államigazgatási/közigazgatási szerveknél lényeges eredményeket, de azok is szigetszerűek maradtak, és néhány év után – kellő támogatás hiányában – erodálódtak. Ezért elsősorban az ún. népképviseleti rendszerrel szeretnénk foglalkozni, mivel a közigazgatásnak ez a gyökere a mi euro-amerikai kultúránkban keresztyén szemmel szinte sohasem lett megvizsgálva.

PRÓFÉTÁLÓ EGYHÁZ?
MIT MOND AZ IGE?
Kevés alkalommal volt akkora lámpalázam, mint most, amikor ebbe a témába belevágok. Újszerű, szokatlan, „szektás-ízű”. Mégis nagyon erős a késztetésem, hogy elmondjam/leírjam, amit – úgy vélem – kaptam. Munkaév kezdete van, az ilyent az Egyházban (NAGYBETŰVEL) a Szentlélek segítségül hívásával szokták kezdeni. „Jöjj Szentlélek Úristen…/Veni, Sancte Spiritus…” Mi lehetne méltóbb igehely erre az alkalomra, mint Péter apostol pünkösdi beszéde? (Apcs2, 14-24) Az engem különösen érintő rész a 18. Eszerint, még a szolgálólányok is prófétálnak abban az időben. Mit jelent, hogy prófétálás? (Latinul: predicare.) Alap-értelmezésben: előre megmondás. Szélesebb értelemben: Igét magyarázni, értelmezni, ige alapján Isten ítéletét hirdetni. A lelkész, a szószéken ezt teszi, ill. kellene tennie: prédikálni. Nem általánosságban, hanem konkrétan. Ahogyan Péter tette Pünkösdkor: „keresztre feszítettétek”. Jézus is, amikor beszélt, nagyon tárgyszerű volt. „meszelt sírok”, „nem marad itt kő kövön”. Azóta az Egyház képviselői (és a keresztyénként megszólaló egyháztagok) általában óvakodnak ilyen tárgyszerűen fogalmazni, félvén az esetleges sértődéstől, netán retorziótól. Azóta változtak az idők, változtak a témák, anomáliák és bűnök is.
Megkísérlem a következő alkalmak során néhány ilyen „mai téma” elemzését. Nem lehet egyszerűen ítéletet mondani, mert azt már esetleg sokan kimondták, rendszerint általánosságban, leegyszerűsítve. Nagyon ritkán szokták a jelenséget kiváltó okokat megkeresni, és még ritkábban szokták megkeresni a lehetséges, Isten Igéje szerint is helyes megoldásokat. Egyszerű ítéletmondást sokan gyakorolnak, ahhoz nem kell „prófétának” lenni. Ha viszont valaki megnevezi az okokat, és különösen, ha – ésszerű, végrehajtható – javaslatot tesz az „anomália” (magyarul: bűn) elkerülésére, meghaladására, akkor lehet számítani annak figyelembe vételére, esetleg (jó esetben) végrehajtására. Ahhoz hogy helyes elemzések, javaslatok szülessenek, nagy szükség van a Szentlélek inspirációjára, széleskörű tárgyi ismeretekre, kreativitásra, és nem utolsó sorban nagyfokú bátorságra. A mai társadalmunkat (nem mondvacsináltan, hanem valóságosan) terhelő bajok elemzését – javaslatom szerint – sorra lehetne venni és (prófétai lelkülettel) a megoldások közelítésére megfelelő javaslatokat tenni. Lehetne ezt tenni azért is, mert – hitem szerint – ami helyes, az célszerű, és a (hívő, vagy hitetlen, mindegy) többség számára vonzó lehet. Teszem ezt a megállapítást azért is, mert más országokban a nálunk fennálló anomáliák közül sokat (jórészt keresztyén emberek aktivitása következtében) már megoldották.
Várható – és első közelítésben jogosnak tűnik – az ellenvetés, hogy nekünk, „egyszerű, hétköznapi keresztyéneknek” mi közünk lehet a világi dolgokhoz, hiszen nem értünk hozzá. Szeretnék ellene mondani ennek a véleménynek. Ugyanis mi, „egyszerű keresztyének” a mindennapi hivatásunk során rendszeresen véleményt mondunk a saját munkánk, szakmai ismereteink körébe tartozó dolgokban. Sőt, nemcsak a saját szakmánk keretei között, hanem a velünk és hozzátartozóinkkal kapcsolatos ügyekben, mint szülők, rokonok, munkatársak, vagy csak egyszerű állampolgárok. Senki sem kívánhatja, hogy a saját helyzetemből, ismereteimből eredő kompetenciámon kívüli dolgokban mondjak véleményt, adjak tanácsokat, de ami az én körömbe esik, arról véleményt kell alkotnom, segítő tanáccsal, javaslattal kell élnem. Ahogyan Babits Mihály írta: „Cinkos, aki néma”.
Még az előbb említett érvek sem nyugtatnak meg az általam, vagy mások által elmondandók elfogadottsága ügyében. Ugyanis, jelenlegi társadalomban olyan erős a hitelességi deficit, hogy „bárki mondhat bármit”. Ha nem bírom a hallgatóktól az irántam előlegezett bizalmat, akkor az, amit mondok, „pusztába kiáltott szó”, vagy „falra hányt borsó” marad. Nem látok más lehetőséget ennek – nem feloldására, csupán enyhítésére – hogy törekedni fogok a valós személyiségemnek a mondandóm mögé állítására. Tudom, hogy korántsem jelenti ez már az én, és később megszólaló társaim feltétlen elfogadottságát, de erősen vígasztal, hogy Jézust is többször megvádolták: „az ördög beszél belőle”. (Hiába, az emberi természet az óta sem változott.)
Minden, ebben a sorozatban megjelenő szöveg lehetőleg nem egyetlen személyhez kötődik, hanem egy kisebb közösség véleményével igyekszem egyeztetni. Így beépülhetnek a tagok által megélt élet- és hittapasztalatok is. Mivel a csoportban a nem teológiai végzettségűek vannak nagyobb számban jelen, remélhetően a környező világból szerzett ismeretek is kellő súllyal voltak – és remélhetőem lesznek is – képviselve. Hangsúlyozom, nem vélemények, hanem tapasztalatok, ismeretek. Viselkedésünknek, véleményünknek viszont a Szentírás kell, hogy „zsinórmértéke” legyen. Ebben a közösségben a szakirányú ismereteknek a széles köre képviselt. A teológiai végzettségűek között vannak gyakorló gyülekezeti lelkészek és teológiai tanárok. A „laikus” tagok között vannak jogi, közgazdasági és műszaki végzettségűek egyaránt. Élettapasztalat szerint vannak néhány éves, ill. sok évtizedes gyakorlattal rendelkezők. Személyem szerint, képességeimet és lehetőségeimet ismerve, nem merek az írásos és szóbeli megnyilvánulásaimat tekintve, nem kívánok mást tenni, mint a mostanában divatos angol mesesorozatban szereplő Thomas, a kis gőzmozdony: hasznosnak lenni. Ha pedig, már „hasznosak” szeretnénk lenni, akkor talán, nem ártana, ha minél szélesebb kör ismerné meg a véleményeinket. Ezt pl. a mi kicsi egyház-közeli blogunkat – legalább esetenként – „rálinkelnénk” egy látogatottabb internetes fórumhoz.
Főpróbaként, talán jó lenne foglalkozni ilyen módon a korrupcióval, és azon belül először az egészségügyben tapasztalható korrupciós jelenségekkel.

Az Újszövetségben nagyon sokszor szerepelnek ezek a szavak. Ha történetesen nem mennyei kincsről van szó, az esetek döntő többségében elítélő jelleggel. (Egy kis válogatás: Mt6, 21, Mt19, 21, 1Tim6, 10, Jn2, 15, Lk9, 3, Mk10, 22, Mt23, 14, 1Tim6, 17Lk12, 21) Azt azért rendszerint ki lehet hámozni a szövegből, hogy a címben szereplő szavakkal kapcsolatos emberi viselkedés kárhoztatása a téma. Az ilyen dolgokkal való foglalkozás eleve bűnös dolog? Ezt látszik erősíteni, hogy az Ószövetség népének mindmáig tilos szombaton a pénzzel való foglalkozás. Ezt az elítélő vélekedést erősíti tovább az a populista szöveg, ami a bankokat, a bankárokat valami társadalomellenes rossznak állítja be.
Pedig a pénz olyan fontos eszköze a mai társadalomnak, mint bármely anyagi eszköz. Ad absurdum mondhatnánk, hogy a pénz van olyan fontos a mindennapi életben, mint a víz, vagy a kenyér. Mondhatjuk tehát, hogy a baj a pénzeszközök helytelen kezeléséből adódik. Már sokszor esett szó ezekről a kérdésekről ebben a megszólalási lehetőségben is. Úgy látom, mégsem elégszer. A pénzzel, vagyonnal kapcsolatos tevékenységekből eredő újabb és újabb gondok, problémák, bűntények mindig újabb indulathullámokat indítanak el. Ráadásul a vélemény-formálók, a politikusok és „szakértőik”, valamint az őket kiszolgáló média tovább gerjesztik az indulatokat, egyrészt szélsőségesre torzított szövegekkel, másrészt a bizonytalanságukat jelző megnyilatkozásaikkal, vagy akár hallgatásukkal. Ezek után nem lehet mást tenni, mint ismételten megkísérelni a téma körüli – sokszor következetesen gerjesztett, máskor meg tudatlanságból felfújt – ködöt.
Először is nyugodtan leszögezhetjük, hogy a világgazdaságban nagyon sok pénz van jelen. Elegendő csak az olajtermelő országok és Kína hatalmas valuta-tartalékaira utalunk. Ez a pénz, amint a neve is mutatja, tartalékban van, tehát nem „dolgozik”, nem termel jövedelmet. Mivel ezeknek a pénzeknek legfeljebb csak névleges kamatjövedelme van, folyamatosan veszít eredeti értékéből. De miért nem fektetik be, valamilyen termelő beruházásba? Azért, mert nincs olyan, amely biztos megtérülést hozna. És itt a „biztos” szón van a fő hangsúly. A 2000-es évek elejének hitelbősége meghozta a maga böjtjét. A nyakra-főre kínált hitelből nem a jól eladható áruk termelése bővült, hanem a fogyasztás. (Ezen belül nagy hangsúllyal a fogyasztási célú ingatlan- beruházások.)
A cél tehát, olyan áruk fejlesztése, gyártása, amik iránt kereslet van. Igen ám, de a világpiac ma már (nagyjából) egy zárt egésznek tekinthető. Ezért ha egy termékből többet vesznek, akkor a konkurens termékből ugyanannyival kevesebbet. Hogyan lehet akkor itt termelést bővíteni? Úgy, hogy a tartalékban heverő pénzt egy egészen újfajta termékkel „kicsalogatjuk az odújából”. Ilyen volt a mobiltelefon, és mindaz a „kütyü”, ami azt követi. (GPS, tablet stb.) „Hagyományos” termékkel is lehet piacot szerezni. PL. tovább feldolgozott, vagy jobb minőségű tömegesen, azonos minőségben előállított mezőgazdasági termékekkel. De ilyenkor mindig egy meglévő terméket szorítunk ki a piacról.
Nézzük meg ez után, hogy milyen, „jó”, vagy „rossz” pénzmozgások vannak a pénzpiacon. A megtermelt jövedelemből csak a valóban szükséges mértékben lehetne pénzt felhasználni. A személyi jövedelem egy részét (kultúránként és koronként változó) mértéke szerint egy adott szint fölött a közösség céljára el kellene vonni – minden jézusi figyelmeztetés erre utal. Viszont, ha valaki nem a teljesítménye szerint részesül a javakban, akkor nem érdeke a magas teljesítés. Ez a kommunisztikus elosztás alapvető dilemmája. Ez csak úgy oldható fel, ha az elvont jövedelem – áttételesen – birtokában marad. Ennek egyik módja a „befektetési jegy” aminek alapján az illető reális jövedelemhez juthat, miután a korábban elvont jövedelem már „dolgozott” a nagyobb közösség érdekében.
A megtermelt és a közösségi célra elvont jövedelem (nevezzük egyszerűen adónak) felhasználása igen sokcélú. De nem lehet eléggé vigyázni arra, hogy csak a valóban szükséges feladatokra és mértékben kerüljön felhasználásra. Társadalmi konszenzus kérdése, hogy mikor, minek milyen prioritása van. Dilemma, hogy ha a célok közötti elosztás arányaiban változtatni kell, milyen gyakorisággal lehet azt megtenni. Ugyanis a sűrűn változó célok rontják azok eredményességét.
Az esetek nagy részében a hitel felvétel káros. Általában csak akkor lehet indokolt, ha rövid időn belül (mielőtt a hitelfeltételek megváltozhatnának) vissza lehet azt fizetni, és másképpen a sürgető célt (pl. termelésbővítés) nem lehetne megoldani. A „legpuhább” pénz a támogatás, ill. a segély. Csak akkor és ott lehet nyújtani, ill. felvenni, ha annak eredményeképpen annak humán, vagy tárgyi hozama van. Ettől mindenképpen el kell tekinteni, ha annak humanisztikus célja van. (Élelmezés, lakhatás.) Ekkor sem lehet figyelmen kívül hagyni a hatékonyságot, tehát azt, hogy a legkevesebből a lehető legtöbbet lehessen nyújtani. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy minden közösségi pénzmozgás erős ellenőrzés mellett történjen. Elsősorban nem a bizalom hiánya miatt, hanem az optimális hatékonyság elérése végett.
A közpénzek ügyében minden szinten és területen, a közösség számára munkát végzőkkel szemben, első sorban és „csak” szakmai követelményeket kell támasztani. Legyen az szociális munkás, egészségügyi, vagy pénzügyi szakember. Minden közösségi szolgáltatást végzőt, legyen az ápolónő, tanár, vagy szociális munkás, legalább akkora jövedelemben kell részesíteni, mintha a „versenyszférában” dolgozna, hasonló szintű foglalkozásban. Aki ezen takarékoskodik, az a társadalom gerincét roppantja meg. Ez legyen a pénzről szóló szöveg, záró tanulsága.

Állandóan él bennem egy feszültség, látva, tapasztalva, mennyi minden nem úgy megy a világban, amint az jó volna. Tudom, hogy gyakorlatilag semmit, vagy majdnem semmit nem tehetek a dolgok megjobbítására, hiszen nem vagyok több egy porszemnél, ami ma van, és akár holnap már nyoma sincs. Elgondolkodom rajta, hogy ez a porszem miféle, miből van, ha ilyen múlandó? Felötlik bennem, hogy ez lehet szélfútta homokszem, de akár olyan is, amit a rozsda esz meg. Megtetszik nekem ez a „rozsdamarta porszem” hasonlat. Ha rozsda marja, akkor egy vas-porszem, egyszerű vasreszelék. A fémek között is a legsilányabb, mert előbb-utóbb a rozsda eltakarítja. Elmúlik, mint az élet. Jó hasonlat az emberi mulandóságra.
De van egy hatalmas különbség a vas-porszem és minden más porszem között, legyen az akár homokszem, vagy aranypor. Ha mágnest közelítenek hozzá, a vas-porszem megmozdul. Ha több van belőle, mindjárt láthatóvá lesz, mert az egyes, szerteszét heverő vas-porszemek erővonalak mentén összerendeződnek. Amíg nincs mágnes, nem tűnik föl, melyik porszem homok, melyik műanyag, vagy akár ezüst, arany. De ha közelít egy mágnes, rögtön kitűnnek a vas-porszemek a többi közül, mert együtt mutatják a közös erővonalakat. Egyből jelen lesznek, láthatók, de csak együtt. Még jobban láthatóvá válnak a vas-porszemek, ha azok egy olyan kartonlapon vannak, mindenféle más porral vegyesen, és egy erős mágnest teszünk alá, és a porra ráfújunk. minden más por elszáll a kartonlapról, de a vas-porszemek maradnak, mert kötik őket a mágneses erővonalak.
Jézus sok példázatot mondott Isten országáról. Amikor még itt a Földön tanított, még nem ismerték az előbb leírt egyszerű természeti jelenséget. Ha ismerték volna, Jézus biztosan felhasználta volna, hogy tovább bővítse az Isten országáról szóló példázatainak körét, behelyettesítve a példázatban szereplőket. Csak azért sem teszem meg ezt a behelyettesítést, kísérelje meg ki-ki a saját gondolatmenete szerint a behelyettesítést levonva róla a számára kézenfekvő tanulságokat. Ha megtetszett a hasonlat, ha elég „ütősek” a következtetések, mi akadálya lehetne annak, hogy ezeket megossza másokkal? Vallom, hogy a Szentlélek ma is tud új látásmódot, új információkat adni azokon keresztül a kik nem restek meghallani, amit nekik, és általuk üzen másoknak.