Van-e evangéliumi megoldás korunk rettenetes gazdasági-társadalmi rákfenéje, a munkanélküliség ellen?

Egyházi részről szeretnénk kínálni életviteli megoldásokat a mai emberek számára is. A mottó: „Keressétek először Isten országát a többi megadatik nektek”. Sajnos, az ilyen receptekre a hétköznapi gondokban elmerülő emberek azt válaszolják: Majd ha a napi gondjaim megoldódnak, akkor bizonyosan Isten országának keresésével is fogok törődni. Egy munka-nélkülinek, éhező családdal a háta mögött, nem lehet Isten országának elsőségéről beszélni. A fejlettebbnek mondott, és magukat keresztény gyökerűnek tartó országokban társadalom legnagyobb gondja a munkanélküliség magas mértéke. Az ide vezető gondokban hiába van viszonylag nagy egyetértés, a gondból kivezető utakat mindenütt csak keresik. Segíthet-e ebben az evangélium tanítása? Vizsgáljuk meg a válságból kivezető elvi lehetőségeket és hogy segít-e Jézus tanítása ebben a nagyon aktuális kérdésben.
Nagyon sok receptet ismertettek – és időnként többé-kevésbé sikeresen alkalmaztak is – az elmúl évtizedekben a munkanélküliség csökkentésére. Ilyenek pl.:
(1) A ’30-as években az akkori, szocialista kormány a heti munkaidőt 48 órára csökkentette, először a világon. A kormány a hitleri Németországgal versenyezve bővítette a hadiiparát. A hadi beruházások kezdték felszívni az addig rekordméretű munkaerő-fölösleget. Ezt nagymértékben felgyorsította a heti munkaidő lecsökkentése. A kormány tudta, hogy az újabb, zsíros hadimegrendelések reményében az ipar le fogja nyelni a munkaidő-csökkentésbe csomagolt rendkívüli béremelést. A kormány így hálálta meg a munkásoknak, hogy szavazataikkal kormányra segítették a szocialistákat. A gazdaság a hadimegrendelések következtében felpörgött (együtt az államadóssággal) de már tudták, hogy a háborús helyzetben törvényszerű infláció úgyis kellő mértékre fogja levinni az államadósságot. (Mivel akkor még nem kezdték el következetesen a hitelszerződésekbe befoglalni az inflációt kompenzáló valorizáció követelményét.) Ilyen szerencséje (a tőkés társadalomban) nem volt még egyszer a munkásoknak. A szocializmusban viszont többször éltek a munkaidő csökkentésének eszközével, így csökkentve a munkaerő fölösleget. De ekkor az, hogy veszteség, költségvetési hiány, nem voltak kiemelten kezelt tényezők.
(2) A termelés növelésével lehet a legegyszerűbben csökkenteni a munkátlanok számát. De ez csak akkor lehetséges, ha az előállított termék sokkal olcsóbb, mint a konkurenseké, vagy olyan kiemelkedő tulajdonságai vannak (divatos márka, kiemelkedő minőség, többlet-szolgáltatások). Ezek a tulajdonságok elérhetők, ha kutatás-fejlesztéssel elérjük a kívánt követelményeket. Tehát nagy ráfordításokat kell eszközölni a gyártmány-, a gyártás- és kereskedelemfejlesztésben. Ez általában a vállalkozók (gyártók) feladata. De ha nincsenek ilyenek, akkor ki kell nevelni őket, a felsőfokú oktatásban, ill. külföldi ösztöndíjakkal. Ehhez pénz és idő kell. Egy kormány számára az idő általában csak a választási ciklus végéig tart, tehát bele sem kezd egy ilyen „kalandba”.
Az volna a legjobb, ha válságok egyáltalán nem alakulnának ki. Az esetek nagy részében a válság primer gerjesztője nem valami belső ok, hanem egy külső esemény. Ez lehet egy máshol kipattanó válságjelenség, esetleg egy (vesztes) háború, vagy nagymértékű (külső) gazdasági változások, átrendeződés. Ezt előre látni csak a „legdörzsöltebb tőzsdeguruk” képesek néha (akik ilyenkor nagyot „kaszálnak”). Ha viszont egy ilyen előre nem látott folyamat beindul, akkor a válságba, vagy annak közelébe került ország gazdasági-politikai vezetőinek újból „ki kell találniuk” az adott ország gazdaságát. Európában is lehet erre több jó példát találni, de sajnos, az ilyen „recepteket” nem lehet lemásolni
Egy biztos, ez pénz nélkül nem megy. Egy válságban pedig a pénzügyi erőforrások a legszűkösebbek. Ha egy ország válságban van, akkor külföldről nem, vagy csak nagyon drágán kap kölcsönt. Ráadásul. ha a tervezett fejlesztés nem hozza az elvárt hozamot, akkor a hitelt nincs miből visszafizetni. Ilyenkor pénzt – legálisan – csak adóból lehet szerezni. Ha viszont az adóval a pénzt a működő gazdaságból vonják ki, akkor tovább romlik a gazdaság – és ezzel az ország – állapota. Tehát pénzt, adó útján, csak a nem termelő forrásokból lehet elvonni. A legegyszerűbbnek látszik „fűnyírószerűen” mindenkitől egy további részt adó formájában elvonni. Ha a „szekér szalad”, azaz a gazdaság jól teljesít, akkor ezt meg lehet kísérelni. De hát éppen válság van. Ilyenkor olyan jövedelmeket – és esetleg megtakarításokat – kell elvonni, amik „luxusfogyasztásként” elsősorban külföldön, vagy import formájában csapódnának le. Mivel azok, akik ilyennel rendelkeznek, a legnagyobb az „érdekérvényesítő képességük”, ezért ez nem hajtható végre komoly konfliktusok nélkül. Ilyen eszközökhöz a kormányok csak „vészhelyzetben” fordulnak.
Mit lehet akkor tenni? Van egy mód, hogy az ilyen elvonások ne legyenek annyira „húsbavágóak”: Az elvonás nagyobb részéért állami garanciával megtámogatott „befektetési jegyet” kell kibocsátani, ami a mindenkori alapkamat szerinti hozamot biztosítja. Ha a befektetési jegyet készpénzre kívánják váltani, akkor viszont egy igen magas adót kell utána fizetni. Az így elvont összeget viszont nagyon hatékonyan, célzottan kell befektetni, mert különben a gazdaság helyzete az újabb teherrel tovább romlik. Az EU szabályai szerint közvetlen gazdasági támogatást az állam nem folyósíthat. Ezért befektetési társaságokat kell alapítani, ill. a fejlesztést, innovációt generáló oktatást kell az elvont eszközökből finanszírozni.
A fejlesztési célokat rangsorolni kell. Elsősorban a gyorsabban megtérülő fejlesztések felé kell a forrásokat terelni, mint pl. az intenzív mezőgazdaság fejlesztése, különösen a klimatikus előnyöket kihasználó zöldség-termékeké. Jó módszer (mert erre EU támogatást is lehet szerezni) az egészségügyi és a közlekedési infrastruktúra fejlesztése. Természetesen korábban is voltak ilyen fejlesztések, de azokat korábban nem a hatékonyság növelése, hanem a minél nagyobb pénzek „lenyúlása” vezérelte, és ezért nem azt, és nem úgy fejlesztették, ahogy kellett volna. Ezeken a területeken elsősorban a hazai beszállítókat kell „helyzetbe hozni”, mert akkor a célzott iparágak felfejlesztésével újabb, korszerűbb, versenyképes termékekkel lehet megjelenni az exportpiacon.
És akkor hol van a tervekben az evangéliumi tanítás alkalmazása? Nagyon is benne van. Hiszen a korrupciót elkerülő, kizáró módszerek, követelmények a „ne lopj” parancs érvényesítését szolgálják. Továbbá, az erős „érdekérvényesítési képességgel” rendelkező, luxusfogyasztást megvalósító rétegekre egyértelműen ráillik az evangéliumokban szereplő „gazdag” minősítés. Társadalmunk, az egész, magát kereszténynek, de legalább keresztény gyökerűnek valló társadalom legnagyobb rákfenéje, hogy mindenkor a gazdagokat preferálja. Igaz, és a történelemben bebizonyosodott, hogy aki nem gazdája, az pocsékolója az erőforrásoknak. De az is igaz, hogy Európa (és a világ) legtöbb országában a gazdagok sem érzik, hogy gazdái lennének a közös vagyonnak, hanem a közös rablás lehetőségének. Vannak országok viszont, ahol – igaz, hogy akadozva – de ezt az ellentmondást már nagyrészt feloldották. Mivel? Hogyan? Na, ezt kell eltanulni tőlük. Furcsa, de ezek az országok – bár erősen szekularizált, de mégis – protestánsnak tekinthető szellemiségű országok.