Titusz 2, 11. Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek
Ez egy nagyon sokat használt ige, amit a mondat eleje és folytatása nélkül szoktak rendszerint idézni, mert önmagában nagyon „ütős”. Van egy hasonló ige is az idézett igehely közelében: 2Tim 2, 10. A Timóteusi idézet az apostoli küldetés indokaként szerepel, míg a Titusznak szóló a gyülekezeti pásztorolás, nevelés feladatainak kontextusában szerepel. Mindkét helyzetre érvényes, hogy Pál nem önmagában való jelként, hanem a feladatvégzés mozgató-rúgójaként említette az Üdvözítő megjelenését. Ha jól akarjuk érteni az üzenetet, nekünk is a karácsonyi környezetből kiragadott díszítő csillagként kell ezekre az igékre tekinteni. Tegyünk fel tehát akkor néhány aktualizáló kérdést a szépen világító örömüzenethez kapcsolódva. Valóban megjelent minden embernek? Valóban ismeri mindenki? Ha ismeri is, valóban eszerint él? A válasz nyilván nemleges. Kinek a felelőssége, hogy olyan kevesen ismerik, élik, amit Pál a Timóteusnál szereplő szövegkörnyezetben ír?
Mondhatjátok, hogy már megint egy agresszív „missziós” szöveg. Amikor nekem annyi, de annyi gondom-bajom van, a magam hétköznapi – mindenképpen elvégzendő – feladataim miatt. Idézek egy semmiképpen nem ideillőnek látszó szarkasztikus mondást: „Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni.” Az esetünkre átfordítva: „Aki a napi munkáját végzi, annak sem ideje, sem energiája a mások üdvösségének dolgaival törődni.” (Erre valók a lelkészek! Vagy mégsem?) Nem is kell mindenkinek a szószékről hirdetnie az igét. Szerencsére, nem is ez a mi feladatunk. Nem is kell mást tenni, mint amit Jézus a Mt25, 31-46-ban mondott. („Mert éheztem és ennem adtatok…”)
Tudom, tapasztaltam már sokszor, hogy elég, ha valakit meghallgatok, az már nagyon sokat jelent neki. Nem elsősorban a sarki koldusra kell felfigyelni, hanem a saját munkatársamra, akiről már messziről látszik, hogy mennyire le van törve. Nem a másik esetleges bűnére, hanem az elesettségére kell felfigyelni. Az irgalmas, megértő hozzáfordulás az, ami „meglágyítja” a szívet. Jézus, a csodálatos halfogáskor egy szót sem szólt bűnről, bűnbocsánatról. Péter mégis azt mondta: „bűnös ember vagyok, Uram!” Keresztelő János azt mondta: „Térjetek meg!” Jézus pedig azt mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan…” („Az elrepedt nádszálat nem töri el.”) Amit Jézus feladatul ad, az egyszerű, de (lelki) energia igényes.
És megy-e a Világ ezzel előre? Vallom: igen. Ez a keresztyén viselkedésmód („kultúra”) lényege. Nálunk nem. Mintha itt „immunitáserősítő tablettákat” szednének az emberek. Divat és gyakorlat a mások baja iránti érzéketlenség, fent és lent egyaránt. De akinek egy kicsi tapasztalata van más, tőlünk nyugatabbra eső országokról, az tudja, mi vagyunk a különleges helyzetben. Ha máshol valaki nem is vallja magát tételesen keresztyénnek, akkor is így viselkedik, „mert ez ott így szokás”. Jézus ezzel teljesen szinkronban folytatja a történetet: „Mikor láttunk téged éhezni?” A másik felé testvérként fordulóknak is már a szokásává vált ez a viselkedési forma.
Van, aki kétkedik, hogy nem felelőssége-e minden kívülállónak, hogy (az igét megkeresse, és abból) felismerje a saját bűnös voltát, és bűnbánatra térjen. (Hiszen a Szentíráshoz ma már bárhol hozzá lehet férni.) Más kételkedik abban, hogy aki ösztönösen tesz jót, az Jézus ismerete nélkül is üdvözülhet. Az is kétkedés tárgya sokszor, hogy a keresztyének ellenségei (pl. a mozlimok) üdvözülhetnek-e, megtérés nélkül. De van olyan vélemény is, hogy aki nagyon és erősen hisz a maga (pogány, mozlim, buddhista, zsidó stb.) vallásában nincs arra remény, hogy a hitéből ki lehet téríteni. Talán nem ártana, ha ezeket a véleményeket ki-ki körbejárna magában, vagy gondolkodó barátok között.