Ez a téma mintegy folytatása egy előzőnek, aminek a címe: Húsvét: Örökélet Vasárnapja. Most sem kívánok foglalkozni azzal a kérdéssel: Mi van/lesz az örök életben? Nem nagyon lenne mit mondani róla, ha csak nem akarnék idézgetni az Apokalipszis (Jelenések) könyvéből. De hát, tudjuk, hogy ami abban a túlvilágról szól, azt jelképként is nehéz interpretálni. Az viszont aktuális, mert előbb-utóbb, de mindenképpen bekövetkezik: Mit vihetek át az örök életre? Pál apostol a maga (és az utána következők) nevében szépen megválaszolja: „de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.” (1Kor3, 10-15) A saját életére vonatkoztatva pontosabban is megmondja: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. …hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.” (Fil3, 7-11) Ez mind nagyon szép, és sokszor idézzük is. De, szerintem, ez még így sem egészen helyes. Ugyanis, ő úgy gondolja, amit épített, és jól épített, azt átviheti. Hát nem. Nem, mert a cselekedeteink eredménye mind itt marad. Pálnál is. Nagyszerű dolgok, hatásuk máig meghatározza egész keresztyénségünket. De nem vihetők át. Csak a személyiségünk (a lelkünk).
Nagyon komoly beszélgetés-sorozat témája lehet, hogy beazonosítsuk, mi az, amit itt hagyunk. Itt hagyjuk azt, amit értéknek tartunk, és azt is, amit ellenzünk, amitől Fóbiánk van. De mindez most a személyiségünk része. Mi az tehát, ami mindebből megmarad? Mondják, leegyszerűsítve, hogy egy ember személyisége nem más, mint az emlékei, az átélt élményei. Ez átvihető? Valószínűleg igen. Hiszen ezek alapján lehet minket megítélni/elítélni, a „jó”, vagy a „rossz” helyre irányítani a halálunk után. Feltehetjük, hogy a cselekedeteink is formálják személyiségünket, akár jó, akár rossz irányba. De a rossz nem vihető át az „üdvözült állapotba”. Azok tehát a Pokolra visznek?
De miért érdemes ilyen, jelenleg teljesen elméletinek tűnő, most, közülünk a legtöbbnek nem aktuális dolgokkal foglalkozni? Szerintem azért, mert amit nem vihetünk át, annak a jelentősége – az időnk fogytán – egyre kisebb kellene, hogy legyen az életünkben, a gondolkodásunkban. (Lásd: Fil3, 8) Ezzel „bújtatom ki a szöget a zsákból”. Ugyanis – elsősorban a saját életemet figyelve – azt láttam, hogy nagyon sok olyan dolog, gondolat, tevékenység van, aminek az örök életben semmi jelentősége nincs, és nem is lehet. Értékeknek, előítéleteknek, és elítéléseknek (fóbiáknak) a dominanciája alatt gondolkodunk helyesnek tartott dolgokról, és ilyen állapotban cselekszünk is, nap, mint nap. Az általunk értéknek tartott dolgok között akár lehetnek olyan dolgok is, mint nemzeti hovatartozásunk (és minden, ezzel együtt járó vélekedésünk) vagy hitünk (vallásgyakorlásunk) értékei, mint pl. lutheránusságunk, keresztyénségünk, családunk, családi kapcsolataink (lásd: Mt22,30) Mindezeknek odaát semmi jelentőségük nem marad. De igaz ez a különféle fóbiákra is (lásd: Lk16, 27-30)
A leírtakból kifejtésre kerülhető gondolatsor (és vita, párbeszéd) közelebb vihetne minket az új, örök életre való felkészüléshez (és esetleg a valós értékére szállíthatna már ideát néhány „ideát”).

Az eddig leírt szöveget követően már néhány hét is elmúlt, amíg folytattam. Magamban „forgatva”, meg többször elolvasva, nagyon féloldalasnak láttam már a korábbi szövegemet. Nagyon sok olyan dolog van a világon, amiért való lelkesedést egyáltalán nem lehet elítélendőnek, vagy akár bűnnek tekinteni. „nehogy már ne lelkesedjek a kedvenc futballcsapatomért”, mondhatja bárki. És még vannak fontosabb dolgok (mint pl. a munkám, hivatásom) vagy magasztosabb (mint pl. a családom) amikről nem lehet, nem méltányos dehonesztálóan nyilatkozni. Ezek szerint az egész korábbi szöveg fölösleges, törlendő? Korántsem. Csak időnként vegyük észre, hogy ezek nem örök dolgok. Jobban kiegyensúlyozott lesz, lehet az életünk, életvitelünk, ha időnként szemünk elé kerül, hogy „nincs itt maradandó városunk”. Gyakorlati haszna is van. Mostanában módom volt több régi ismerősömmel elbeszélgetni arról, hogy mennyire át kell szerveznie az életét a nyugdíjba menetelekor. Sok olyan (elsősorban vidéki) családot ismerek, ahol a házukat, mikor az a nagy erőráfordítással épült, a házasulandó gyerekekre és a majdani unokákra méretezték, míg évtizedek multán maguk is lassan kihalnak az üres, két-háromszintes házukból.
Igyekezzünk tehát „a mennyekbe átvihető kincsekre” figyelni. Próbáljuk meg közösen felmérni, mik lehetnek azok. A szeretet-cselekedetek élménye mindenképpen az lehet, de keressünk még hozzá olyanokat, amikben a mennyei Atyának is öröme telhet. Harmonikusan szép dolgok? Versek, zenék? Gondolkozzunk.
Eddig tart a korábbi szöveghez kívánkozó kiegészítésem.


Nagy áldás, nagyon nagy áldás, ha egy témát az időben elcsúsztat folytatjuk. Mert az érik tovább. (Ha jó a téma. Mert ha nem jó, akkor idővel elavul, haszna, értelme, jelentősége elenyészik. Én tudom, hány ilyen, „halva született” témát temettem el már jó mélyre.) Az előzö szöveget követően megint eltelt néhány hét, és tovább bővült, szűkült a téma szövege is. Egy részét kézzel írva jegyezgettem fel emlékeztetőül a kinyomtatott régebbi változat végére, de annak is elévült már egy része. Nálam semmi nincs „kőbe vésve”. „Csak az Evangélium az örök.” Küzdjünk meg hát az eddig felgyűlt „restanciával”:
Előbb talán beszéljünk az „átvitelre kerülő” dolgokról. Ami most fog következni, annak a döntő többsége vagy spekuláció, vagy saját, ill. mások által átélni (megtapasztalni) vélt dolgokról való beszámoló. Ezért lehet, hogy meg nem értést, sőt viszolygást kelthet. Azért kerül mégis szóba, mert lehet, hogy valakit meggondolkodtat. Az élmények, emlékek (akár rosszak, akár jók) szerintem átvitelre kerülnek, mivel szétválaszthatatlanok a személyiségünktől. Valószínűsítem, hogy – hitem szerint – az odaát-lét nem statikus, hanem „Krisztussal együtt fogunk haladni”. Akkor pedig az ottani élmények, tapasztalatok hamarosan elfedik a korábbi létünk élményeit, mintegy „zárójelbe téve” azokat. (Már, ha egyáltalán az üdvösségben lesz részem, amit erősen remélek.)
Korábban már említettem, hogy vannak olyan, általunk szépnek tartott dolgok, pl. zenék, versek, amik valamilyen formában (pl. emlékként) átkerülhetnek. De odaát nem a mi „verbális” kommunikációnk fog feltehetőleg működni, kérdés, hogy ezek milyen formában kerülhetnek át. Nézzünk néhány példát. Az egyik példa J. W. Goethe „A vándor éji dala” című verse, aminek a magyar műfordításain lehet pl. bemutatni, milyen nehéz az átültetés, akár csak az egyik „földi” nyelvről a másikra.

Über allen Gipfeln / Ist Ruh', /  In allen Wipfeln / Sührest du / Kaum einen Hauch, /Die Vögelein' schweigen im Walde. / Warte nur, balde / Ruhest du auch.

És Kosztolányi Dezső fordításában:

A sziklatetőn / Tompa a csönd. / Elhal remegőn / Odafönt / A szél lehellete is. / Madár sem lebben a fák bogára, / Várj, nemsokára Pihensz te is.

Majd egy Radnóti-versnél, hogy a hangulata, az általa megjelenített érzés esetleg mégis „átvihető”:

Két karodban ringatózom / csöndesen. / Két karomban ringatózol / csöndesen. / Két karodban gyermek vagyok, / hallgatag. / Két karodban gyermek vagy te, / hallgatlak. / Két karoddal átölelsz te, / ha félek. / Két karommal átölellek, / ha félek. / Két karommal átölellek / s nem félek. / Két karodban nem ijeszt majd / a halál nagy / csöndje sem. / Két karodban a halájon, / mint egy álmon / átesem. (1940. április 20) 

Időközben az is felmerült bennem, hogy az átvitel irányában vagyok tévedésben. Mert nagyon valószínű, hogy egyes zeneműveket, irodalmi műveket odaátról inspiráltak, „ihlettek”. Sokan gondolnak mindjárt J. S. Bach egyes műveire. De én pl. W. A. Mozarttól ilyennek tartom pl. a „Kis éji zenét”.
Sokkal komolyabbnak és fontosabbnak tartom annak számbavételét, hogy mit nem vihetünk át. És most itt nem tárgyi dolgokra gondolok. A fogva tartottaknál örök dilemma, hogy ha az illető megtér, megbánja bűneit, attól még a büntetését le kell töltenie. Sőt (ami a világi törvénykezésben nagy hiányosság) gyakorlatilag csak kivételes esetben van módja a vétkesnek az okozott kár megtérítésével a büntetést elkerülnie. A hétköznapi életben is belső konfliktust okozhat, hogy amíg az ige szerint „a bűneidet a hátam mögé vetem”, addig kártérítés, a kárpótlás, a következmények lehetőség szerinti semlegesítése, és különösen a személyes engesztelés nem maradhat el. (Mt5, 23-26)
Furcsa, de igaz: a vétkek következményei örökölhetők. („Az atyák ették az egrest, és a fiak foga vásott belé.”) Van, ahol ennek „hagyománya” van: a vendetta (vérbosszú). Hazánkban is hagyománya van már a bosszú valamilyen formájának. Intézményesen ’45 után kezdődött, de az óta – durvább, vagy finomabb formában – minden hatalmon levő formáció igyekszik kivenni a részét belőle. Pedig, akár egyéni, akár kollektív jellegű, erre is érvényes az előbb említett Mt5, 23-26 parancsa. Nem baj, legfeljebb emiatt (is) el fogják a Végső Ítélőszék előtt marasztalni azokat akik vétenek Jézus parancsa ellen. (Lesz először nagy csodálkozás, aztán „sírás és fogcsikorgatás”).
A „kollektív bűnök” mellett vannak a „történelmi hibák, tévedések”, amiknek a következményei legalább olyan súlyosak lehetnek. Ezeknek a felismerése sokszor nem könnyű. Egyszer egy szlovák mondta nekem, hogy ha a magyarok a kiegyezés után figyelembe vették volna a szlovákok nemzetiségi igényeinek csak egy részét, akkor a szlovákok nem a csehekkel, hanem a magyarokkal társultak volna. De lehetne abból az időből sok hasonló példát felhozni. Aki ismeri az akkori történelmet, tudja, hogy mivel és mennyire rontottuk el a viszonyunkat a szászokkal, a horvátokkal, a csehekkel, az erdélyi románokkal. Azért gyűlölték a magyar rendek Ferenc Ferdinándot, mert szerette volna (a Birodalom egyben tartása végett) ezeknek a kéréseknek legalább egy részét méltányolni. Hogyha valakit érdekel, nézze meg az erre vonatkozó irodalmat, vagy kérdezze meg az ilyen ismeretekkel rendelkezőket. (Ismét: „ az atyák ették az egrest…”)
Abból a kérdésből: Mit vihetsz át, ennyi minden bomlott ki.

Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr355332573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása