Az Újszövetségben nagyon sokszor szerepelnek ezek a szavak. Ha történetesen nem mennyei kincsről van szó, az esetek döntő többségében elítélő jelleggel. (Egy kis válogatás: Mt6, 21, Mt19, 21, 1Tim6, 10, Jn2, 15, Lk9, 3, Mk10, 22, Mt23, 14, 1Tim6, 17Lk12, 21) Azt azért rendszerint ki lehet hámozni a szövegből, hogy a címben szereplő szavakkal kapcsolatos emberi viselkedés kárhoztatása a téma. Az ilyen dolgokkal való foglalkozás eleve bűnös dolog? Ezt látszik erősíteni, hogy az Ószövetség népének mindmáig tilos szombaton a pénzzel való foglalkozás. Ezt az elítélő vélekedést erősíti tovább az a populista szöveg, ami a bankokat, a bankárokat valami társadalomellenes rossznak állítja be.
Pedig a pénz olyan fontos eszköze a mai társadalomnak, mint bármely anyagi eszköz. Ad absurdum mondhatnánk, hogy a pénz van olyan fontos a mindennapi életben, mint a víz, vagy a kenyér. Mondhatjuk tehát, hogy a baj a pénzeszközök helytelen kezeléséből adódik. Már sokszor esett szó ezekről a kérdésekről ebben a megszólalási lehetőségben is. Úgy látom, mégsem elégszer. A pénzzel, vagyonnal kapcsolatos tevékenységekből eredő újabb és újabb gondok, problémák, bűntények mindig újabb indulathullámokat indítanak el. Ráadásul a vélemény-formálók, a politikusok és „szakértőik”, valamint az őket kiszolgáló média tovább gerjesztik az indulatokat, egyrészt szélsőségesre torzított szövegekkel, másrészt a bizonytalanságukat jelző megnyilatkozásaikkal, vagy akár hallgatásukkal. Ezek után nem lehet mást tenni, mint ismételten megkísérelni a téma körüli – sokszor következetesen gerjesztett, máskor meg tudatlanságból felfújt – ködöt.
Először is nyugodtan leszögezhetjük, hogy a világgazdaságban nagyon sok pénz van jelen. Elegendő csak az olajtermelő országok és Kína hatalmas valuta-tartalékaira utalunk. Ez a pénz, amint a neve is mutatja, tartalékban van, tehát nem „dolgozik”, nem termel jövedelmet. Mivel ezeknek a pénzeknek legfeljebb csak névleges kamatjövedelme van, folyamatosan veszít eredeti értékéből. De miért nem fektetik be, valamilyen termelő beruházásba? Azért, mert nincs olyan, amely biztos megtérülést hozna. És itt a „biztos” szón van a fő hangsúly. A 2000-es évek elejének hitelbősége meghozta a maga böjtjét. A nyakra-főre kínált hitelből nem a jól eladható áruk termelése bővült, hanem a fogyasztás. (Ezen belül nagy hangsúllyal a fogyasztási célú ingatlan- beruházások.)
A cél tehát, olyan áruk fejlesztése, gyártása, amik iránt kereslet van. Igen ám, de a világpiac ma már (nagyjából) egy zárt egésznek tekinthető. Ezért ha egy termékből többet vesznek, akkor a konkurens termékből ugyanannyival kevesebbet. Hogyan lehet akkor itt termelést bővíteni? Úgy, hogy a tartalékban heverő pénzt egy egészen újfajta termékkel „kicsalogatjuk az odújából”. Ilyen volt a mobiltelefon, és mindaz a „kütyü”, ami azt követi. (GPS, tablet stb.) „Hagyományos” termékkel is lehet piacot szerezni. PL. tovább feldolgozott, vagy jobb minőségű tömegesen, azonos minőségben előállított mezőgazdasági termékekkel. De ilyenkor mindig egy meglévő terméket szorítunk ki a piacról.
Nézzük meg ez után, hogy milyen, „jó”, vagy „rossz” pénzmozgások vannak a pénzpiacon. A megtermelt jövedelemből csak a valóban szükséges mértékben lehetne pénzt felhasználni. A személyi jövedelem egy részét (kultúránként és koronként változó) mértéke szerint egy adott szint fölött a közösség céljára el kellene vonni – minden jézusi figyelmeztetés erre utal. Viszont, ha valaki nem a teljesítménye szerint részesül a javakban, akkor nem érdeke a magas teljesítés. Ez a kommunisztikus elosztás alapvető dilemmája. Ez csak úgy oldható fel, ha az elvont jövedelem – áttételesen – birtokában marad. Ennek egyik módja a „befektetési jegy” aminek alapján az illető reális jövedelemhez juthat, miután a korábban elvont jövedelem már „dolgozott” a nagyobb közösség érdekében.
A megtermelt és a közösségi célra elvont jövedelem (nevezzük egyszerűen adónak) felhasználása igen sokcélú. De nem lehet eléggé vigyázni arra, hogy csak a valóban szükséges feladatokra és mértékben kerüljön felhasználásra. Társadalmi konszenzus kérdése, hogy mikor, minek milyen prioritása van. Dilemma, hogy ha a célok közötti elosztás arányaiban változtatni kell, milyen gyakorisággal lehet azt megtenni. Ugyanis a sűrűn változó célok rontják azok eredményességét.
Az esetek nagy részében a hitel felvétel káros. Általában csak akkor lehet indokolt, ha rövid időn belül (mielőtt a hitelfeltételek megváltozhatnának) vissza lehet azt fizetni, és másképpen a sürgető célt (pl. termelésbővítés) nem lehetne megoldani. A „legpuhább” pénz a támogatás, ill. a segély. Csak akkor és ott lehet nyújtani, ill. felvenni, ha annak eredményeképpen annak humán, vagy tárgyi hozama van. Ettől mindenképpen el kell tekinteni, ha annak humanisztikus célja van. (Élelmezés, lakhatás.) Ekkor sem lehet figyelmen kívül hagyni a hatékonyságot, tehát azt, hogy a legkevesebből a lehető legtöbbet lehessen nyújtani. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy minden közösségi pénzmozgás erős ellenőrzés mellett történjen. Elsősorban nem a bizalom hiánya miatt, hanem az optimális hatékonyság elérése végett.
A közpénzek ügyében minden szinten és területen, a közösség számára munkát végzőkkel szemben, első sorban és „csak” szakmai követelményeket kell támasztani. Legyen az szociális munkás, egészségügyi, vagy pénzügyi szakember. Minden közösségi szolgáltatást végzőt, legyen az ápolónő, tanár, vagy szociális munkás, legalább akkora jövedelemben kell részesíteni, mintha a „versenyszférában” dolgozna, hasonló szintű foglalkozásban. Aki ezen takarékoskodik, az a társadalom gerincét roppantja meg. Ez legyen a pénzről szóló szöveg, záró tanulsága.